- Nem lepõdnék meg rajta.

Kicsit sétálva el is érünk az alaksorba vezetõ ajtóhoz, ami most még sötétebbnek tûnik, mint átlagban. Valahogy nem nagy kedvem van lemenni oda, és Görögországnak sem, mivel suttyomba közelebb húzódik hozzám. Gúnyosan elvigyorodom, de nem teszem szóvá, a végén még meggondolja magát, és egyedül kell lemennem a sötétbe, rosszabb esetbe õ megy le, és nekem kell itt maradnom, de valahogy egyik sem boldogítana túlzottan. Ezért hát most inkább csöndben maradok.

Végül a kis álomszuszék elindul lefelé, és kicsit tényleg meglepõ, hogy még nem aludt el. Tõle ez bármikor kitelne, mondjuk csak jó pont, hogy nem ájul a karjaimba, akkor még õt is hurcolásznom kellene. Végre célhoz érünk, és én az elõttem lévõ doboz elé leguggolva próbálom kisilabizálni, hogy most mi a fenét is kellene csinálnom.

Úgy emlékszem, volt errõl valami két méter vastag könyv annó, de nem volt kedvem elolvasni, inkább annak a lapjain mostam meg a gyümölcsöket, meg ilyenek. Így utólag már nem volt egy bölcs cselekedet. Na de okos vagy te Sadik, megoldod!

Ezt a drótot ide, azt a kapcsolót be… és voálá! Tökéletesebb, mint azelõtt volt!

- Wááá! - már csak Görögország édes kis kiáltása hiányzott hozzá, hogy teljes legyen az összhang. Kérdõen fordulok volt gyarmatom felé, de nem kellett volna, mivel kezdem azt hinni, hogy kissé meghülyültem a fényhiánytól. Görögországnak fülei vannak, pedig nem szívtam be, és nem is ittam rakit. Tudom már, akkor ez csak jelmez lehet!

- Görögország… minek ez a hacuka? - mutatok a macskafülek felé, õ pedig szinte azonnal a fejéhez kap. A kis fülek a kezébe simulnak, aztán a farkincája is elõkerül. Ki gondolta volna, hogy a sok macskatartás ennyire káros lehet? Én mindig mondtam neki, bezzeg sose hitte el!

- Nekem is? - nyög fel megilletõdve, és akkor belém hasít a felismerés. Talán én is..?

És igen, a fejemen ugyanúgy fülecskék helyezkednek el, és a farkam se marad el. Hmm, ez furcsa, mindig is akartam egy farkat, de valahogy más, mint ahogy elképzeltem.

- Talán… Egyiptom átka nem is a biztosíték kiverés volt! – jelentem ki biztosan, és az elõttem lévõre pillantok, de õ nem is figyel rám, még mindig a kinézetével van elfoglalva. Eeeeh, idegesítõ kis macskamániás. Nem irtóztam eléggé ezektõl a dögöktõl! - Görögország! Figyelj rám! - parancsolok rá élesen, bár ez régen se vált be, de talán már van annyi esze, hogy nem kell megismételnem. Van, de még így is tudja folytatni a macskáskodást. Fenébe, és ha még nem lenne irtó cuki is hozzá…

- Ezt azonnal vissza kéne csináltatni vele, de akkor elismerném, hogy hibáztam! - fancsalodik el a képem, mivel a pakliban az is benne van, hogy utána mehetek megint fákat fordítani. És ehhez valahogy nagyon nincs kedvem! - Szóval egy kicsit bírd így ki, habár te csak véletlenül keveredtél bele – sóhajtom. Valamit újra a fejemhez vághat.

- Pontosabban miattad! - Ja, nagyon kiszámítható. - És ha bele is megyek, hogy elviselem, mégis mit csináljak? Így nem mehetek haza, elvesztem a hitelemet az embereim elõtt!

Van hitele? Na de ha jobban belegondolunk, mégiscsak mi vagyunk az országaink megszemélyesítõi… és így, macska cuccban eléggé gyámoltalanok és cukik is vagyunk. A sajtó csapatostul özönlene ránk, aztán jönnének a reggeli riportok, a Showmûsorok, kiparodizálások, és…

Na nem, ezt nem engedhetem!

- Akkor pár napig itt maradsz! - jelentem ki, bár még én sem hiszem el, hogy ezt mondtam.

- Miért akarnék újra bezárva lenni ott, ahonnan olyan nagy hévvel küzdöttem ki magam egykor?

Inkább kecmeregsz haza ebben a szerkóban? Végül is nekem édes mindegy. Nem én vesztem el a „hitelem”.

- Felõlem kisétálhatsz az utcára is, a törökök biztos jól szórakoznának - pillantok le rá a lépcsõ tetejérõl, õ pedig fúj felém egyet, ami most felingerel, de elfojtom a fújást. Az lenne még csak szép, ha így kapnánk össze.

- Nem teszel közröhej tárgyává! - szelel el mellettem, egyenesen az egyik kanapét megcélozva. Nyuh, oda én akartam lefeküdni…

- Kivételesen, pont attól szerettelek volna megóvni - lépek mellé, de nem méltat reakcióval, csak oldalra fordul, és már szunyál is. Lemondóan sóhajtok. Eddig sem bírta sokáig ébren, hát, most macskaként… eseménydúsan fog telni ez a pár nap, érzem.

Elõszedek egy takarót, és rá terítem, meg ne fázzon. Egy darabig nézem, ahogy alszik, de ez nem különösebben köt le. Végül, jobb dolgom nem lévén a konyhába megyek vissza, hogy eltegyem a kihûlt török csemegét. Igen ám, csakhogy a tepsi a földön díszeleg, biztos leesett valamikor, amíg nem voltunk itt. A fejemet csóválva kezdem összetakarítani a kajamaradványt, és azt hiszem, ma már többet nem is próbálkozok meg vele. Mintha kicsit én is álmos lennék.

A farkincámmal játszva lépek a kukához, és már éppen kidobnám a földre esett ételt, mikor rájövök, hogy az csak pazarlás lenne. Hiszen biztos jó lesz majd valamire, max odaadom Görögország macskáinak.

Öhm. Ez most túl ironikusan hangzott…

Görögország egész délután alszik, én pedig tanulmányozom a macska ösztöneimet. Tudnom kell, mennyire vagyok sebezhetõ így, gerjedek-e a gombolyagra, vagy domborítok-e, ha egy kutyát látok szembe jönni. A válasz igen, de némileg mindegyik elnyomható. A tej utáni mérhetetlen vágyam viszont nem tudom kontrollálni…

Éppen a ki tudja hányadik tejes dobozt ürítem ki, mikor kiáltást hallok valahonnan, így a füleim azonnal vigyázzba helyezkednek a fejemen. Szimatolni is kezdek, és hamarosan vér illatát érzem meg, ami rögtön kétségbe ejt. Görögország!

Az illatot követve rontok be az egyik szobába, ahol meg is találom a baj forrását: Görögország és az Egyiptomtól kapott macskám összebalhéztak, és nem a cica járt rosszabbul, hanem a félig cica. A barna arcán mély kis vágás húzódik, és a pólója is el van szakadva kicsit, gondolom ez is Tuti mûve. Tuti mindenkit utál, aki nem tartja õt felsõbbrendûnek és magasságosnak… kisebbségi komplexusban szenved, eléggé idegesítõ sziámi macska.

Egyiptom egyik régebbi átka…

- Rossz macska, mit csináltál? - morranok rá, mire felém is fújtat, és megmutatja a karmait, de nekem már sikerült kiismernem. Elég egy nagyobb tárggyal közelíteni felé, és már fejvesztve menekül, nem olyan nagy legény, csak ha ismeretleneket lát. Most is kispurizik a nyitott ajtón, mikor egy párnával közelítek felé, így nyugodtan odamehetek az idõközben helyet foglaló Heracles mellé.

- Jól vagy? - kérdem aggódón, mire õ felháborodva oldalra kapja a fejét.

- Persze. De szólhattál volna, hogy te is tartasz macskát. - Nem jó a kedve, ez már innen látszik, na de kinek lenne jó azután, hogy szétkarmolássza egy macsek?

- Nem tartok… õ csak úgy van - vonok vállat, aztán visszafordítom magam felé a barnát, hogy jobban megnézzem a sérüléseit. - Pajtizni akartál vele, mi?

- Nem kifejezetten. Véletlenül ráültem, õ meg nekem ugrott. - Úúúú, az húzós, így már megértem Tuti álláspontjait is…

- Ez a fajta nagyon agresszív - bólogatok okoskodón, bár ezzel nem tûnök ki túlzottan egy macskamániás mellett.

- Tudom - forgatja meg a szemeit, és ellök magától. - Az egész a te hibád. Ha itt lettél volna… - vágja be a durcit, nem is csodálom, ha minden sebe olyan mély, mint az arcán…

Na de nem az én hibám, nem én lapítottam ki majdnem Tutit!

- Bocsi. Akkor legalább hadd lássam el a sebeid - nézek rá komolyan, bár tudom, hogy ez neki nem kiengesztelés, de akkor is. Valami nyugtatás az én lelkemnek is kell.

Elõször húzoldozik az ötlet hallatán, de aztán belemegy. Arra is sikerül rávennem, hogy levegye a pólóját, szóval már majdnem teljesen elégedett vagyok! Illetve… nem, mivel ahogy meglátom a karmolás nyomokat, kissé lelkiismeret furdalásom lesz. Ha itt lettem volna, ez talán tényleg nem történik meg. A füleim akaratlanul is lekonyulnak, pedig milyen szépen begyakoroltam, hogy ne mutassam az ilyen reakciókat… de legalább Görögország is megsajnál, mivel a tekintete megenyhül, és mintha már nem lenne olyan durcás.

Egy null a macska énnek!

- Csúnya sebek - helyezem a barna vállára a kezem, ismét végigpásztázva a felsõtestét, pedig már közel sem azt nézem, amit kellene. Az agyam elég furcsa dolgokat kezdett kreálni, Görögország túlzottan cuki félmeztelenül, póló nélkül… csak ne mutasd nagyon, csak ne…

- Ühüm - gyanakodva néz, de nem húzódik hátrébb. - Akkor…

Nem tudja befejezni, mivel most olyat csinálok, amit még magam se akarok elhinni. Teljesen közel hajolok Görögországhoz, és a nyelvemet kinyújtva, lassan végignyalok az egyik seben. Az elõttem lévõ ledermed, én pedig próbálok kikapcsolni az automata üzemmódból, mivel ezt nem én csinálom. Ez csak úgy jön… mint mikor becsukod a szemed, ha felé akarnak csapni. Képtelenség lenne ellent mondani neki.

- M… Mit csinálsz? - eszmél fel a barna, hátrébb húzódva, jobban mondva az ágy közepére. Megilletõdve bámul rám, én meg kissé zavartan nézek vissza rá.

- Nem tudom, ezt csak… muszáj volt - gondolkodom el, mereven bámulva a srácra. - Ösztönösen jött.

- Ösztönösen? - kérdez vissza kissé gúnyosan, de nem veszem fel.

- Igen. Az állatok nyalogatják a sérüléseiket, nem? - húzódok közelebb hozzá, õ pedig gyanakodva csúszik hátrébb.

- És?

- Egymás sérüléseit is. Ez valahogy be van kódolva. Nem tudom nem csinálni - mondom komolyan, mire kicsit megszeppen.

- De… de ezt én is tudom, nem kell neked! - rántja magára a takarót, szerintem nincs is tisztába vele, mekkora hülyeséget beszél. Az ember nem éri el a saját mellkasát, max, ha beletöri a gerincét is. Az meg kicsit kellemetlen helyzet lenne.

- Ugyan, ne hülyéskedj - emelkedek fölé, leszedve róla a takarót. - Hadd csináljam. Mindkettõnknek jobb lesz tõle! - Még így se gyõzöm meg, úgyhogy végül lefogom, hogy ne tudjon tovább fészkelõdni.

Aztán lassan lejjebb csúszom, és ismét a karmolás nyomokat kezdem nyalogatni. Görögország egy darabig ellenségesen fúj, de aztán megnyugszik, és enged a merevségébõl is. Jó neki, még ha tagadja is, de nem tagadja, halkan dorombolni kezd. Akaratlanul is mosolyogni van kedvem, valamiért melegséggel tölt el, hogy ilyen reakciót váltok ki belõle. De ez a melegség most más. Nem olyan, mint amit akkor érzel, ha jót teszel az egyik rokonoddal. Ez sokkal forróbb, és sokkal kellemesebb. És… ezt már én is tudom szabályozni.

Egyre lejjebb érek, ez a vágás nagyon hosszú, majdnem a hasa aljáig ér. Szemét Tuti, ezért még kinyírom! Szerencsére itt azért nem olyan mély. Ha itt nyalogatom, az már más hangot csal elõ belõle. Érzékeny pontja lehet, mivel a farkincája lassan emelkedni kezd, és most nem a macskafarkáról beszélek…

Nem tudom figyelmen kívül hagyni, akárhogy szeretném. És épp itt a bökkenõ… nem szeretném. Így hát sunyiban a gatyájába nyúlok, és lassan kényeztetni kezdem. Megremeg, de olyan gyengén kezd tiltakozni, hogy szinte meg sem érzem.

- N-Neh… - nyögi halkan, én pedig lassan felpillantok rá. Az arca kipirult, és a farkincája egyre gyorsabb tempóban köröz mellette. Nem érzem úgy, hogy abba kéne hagynom.

Nem kell sok idõ hozzá, hogy elmenjen. A fehér ragacs szépen betölti a hasa egy részét, az én szemem pedig felcsillan.

Ne, ne, hülye macska, ez nem tej! Hát ezt nem hiszem el, milyen ösztönökkel lettem én megáldva? És csak azért is lenyalom róla… annyira talán nem is rossz. Egészen illik hozzá.

Az arcához hajolok, de õ nem akar a szemembe nézni, csak oldalra bámul, és úgy piheg. A farka idõ közben a lábamra tekeredett, mintha így biztosítana magához, vagy valami ilyesmi. Lassan az én farkincám is kezd felélénkülni, túl cuki… hogy melyik farkamra gondoltam? Ti-tok.

A pofiján is van egy vágás, azt kezelésbe kellene vennem, de valahogy most egyáltalán nem arra terelõdik a figyelmem. A szája valahogy sokkal érdekesebb. Az emberi énem gyõzött…

Odafordítom magamhoz, és nem érdekel, mi lesz a reakciója, megcsókolom. Elõször nem kapok választ a dologra, de aztán a cicus egyre jobban belemegy. Végül én kerülök alulra, õ pedig az ölembe simulva karolja át a nyakam. A farkincáink folyamatosan egymásba csavarodnak, az egész olyan forró és hihetetlen… és mégis tökéletes.

Végül a levegõhiány miatt kénytelenek vagyunk elválni egymástól. Halkan szuszogva bámulunk a másik szemébe, de a zöld tekintet most nem árul el semmit.

Nos, mi legyen?

Végül sóhajtva állok meg egykori nevelõm ajtaja elõtt, majd határozottan bekopogok. Csak odaadom neki, és már itt sem vagyok! Hamarosan nyílik az ajtó, és Törökország meglepett tekintetével találom szemben magam. Hát… nem túl gyakran látogatom, mióta függetlenedtem tõle.

- Egyik macskád sem menekült át hozzám, ha ezért jöttél – köszönt „kedvesen”, mire durcásan húzom fel az orrom.

- A macskáimnak van elég eszük ahhoz, hogy ne hozzád jöjjenek – szegem fel az orrom, majd felé nyújtom jövetelem okát. - Csak ezt jöttem odaadni, Egyiptom küldi.

- Egyiptom? – Fájdalmasan elfintorodik, amit nem nagyon értek, de nincs kedvem firtatni. Kezdek álmos lenni.

- Ühüm. De én megyek is, csak ezt… - Készülnék búcsúzni, de hirtelen édes, semmivel össze nem téveszthetõ illat csapja meg az orrom.

- Ó, máris menned kell? Hová sietsz? – szólal meg Törökország, széles vigyorral, és szándékosan, jobban kitárja az ajtót. Éles pillantást vetek rá, nem díjazva különösebben a merényletet. Tudja, hogy mindennél jobban imádom, még ha sose vallottam be neki, akkor is.

- Mivel elhoztam ezt neked, valamivel meghálálhatnád, – Nem nézek a szemébe, inkább félre fordulok, de így is látom, ahogy az ajtófélfának dõlve, méreget. Tudja mit akarok, de el fogja érni, hogy kimondjam.

- Mondjuk?

- Törökország – motyogom kissé dühös tekintettel, de látszólag, õ kifejezetten élvezi a helyzetet. Ahogy mindig. Így akarja visszaadni a gyerekkori csínytevéseim.

- Talán megbeszélhetjük – lép beljebb a házba, ezzel utat engedve nekem is. - Csak aztán nehogy beszunyálj itt nekem, mert nem foglak hazavinni.

- Ch – reagálom le a beszólást, majd kapásból megindulok a konyha felé, ismerem már a járást. Már épp vágnék le magamnak egy darabbal a ragacsos, illatozó édességbõl, mikor hirtelen minden elsötétül, és mivel nem akarom felszeletelni az ujjam, nem kezdek vagdalkozni. Viszont rögtön majd leragad a szemem, fogadjunk, hogy ezt Törökország direkt csinálta! Megindulok felfelé, de útközben nekisétálok az egyik szekrénynek, mire rám hull egy méretes valami, majd szépen összetörik mellettem, szép kis koncertet leadva.

- Hé, Törökország, ez te voltál? – kiáltom el magam felháborodottan, miután kissé összeszedem magam.

- Nem, ez Egyiptom doboza volt. Valami átkot szórt rám – érkezik a kissé hihetetlen válasz. 

- Átkot? – Oké, ez elég furán hangzik, de végül is Egyiptomtól, még ez is kitelik. Egy csomó múmiájának a kincse is el van átkozva. Remélem azért ez nem valami ronda kór, vagy ijesztõ szörnyeteg.

 - Ez az átok kiverte nálam a biztosítékot.

- Nálam is, de a villanyt azért felkapcsolhatnád! – vágok vissza.

- Nem, én ezt most szó szerint értettem! – morogja válaszként, majd hamarosan feltûnik elõttem, egy zseblámpát lóbálva. Remélem nem veszi nagyon a szívére a vázája halálát, ugyanis az nem éppen épen leledzik mellettem.

- Átok, mi? – zsörtölõdök felállva, és leporolom kissé magam.

- Ja. Azért erre nem számítottam. Átkozottul nagy pech.

- Eléggé, bár megérdemled. Remélem, a bevásárlóközpont miatt is küld rád majd ilyen átkot. – Ezt nem hagyhattam ki.

- Jé, te még ébren vagy? Pedig sötét van, csoda! – vág vissza hasonló hangnemben. Kivételesen nem vágok vissza, elõbb legyen némi fény. Inkább megkaparintom a zseblámpát, és körbevilágítok, kikerülve a lámpa fénykörével Törökországot.

- Akkor menjünk le az alaksorba – javaslom, majd el is indulok, és úgy hallom követ. Ha itt hagynám, még a végén leesne a lépcsõn, és összetörné magát, aztán jöhetnék ápolni õt.  - Mielõtt még tényleg elalszom – teszem hozzá, egy méretes ásítással kiegészítve.

- Nem lepõdnék meg rajta – feleli mellõlem, mire sértõdötten húzom fel az orrom, habár ezt a sötétben nem láthatja. Csendben haladunk egymás mellett, míg el nem érjük a lefelé vezetõ lépcsõt, de a zseblámpa csak egy darabig világítja meg az utat, így utána minden sötétségbe veszik.

Ijesztõõõõ! Akaratlanul is közelebb húzódok Törökországhoz, remélve, hogy ez nem tûnik fel neki. Persze kiskoromban sokszor másztam át hozzá, mikor rosszat álmodtam, vagy féltem a sötétben, de az már régen volt. Nem olyan régen, mint hinném, de mégse tegnap.

Végül összeszedem magam, mégis csak felnõtt vagyok már, és elindulok lefelé. Elég lassan haladok, de végül csak sikerül elérnem a lefelé vezetõ folyosó végére, majd ahogy belépünk az alagsorba, elõre engedem Törökországot.

Leguggol egy kis szekrény mellé, és amíg én világítok neki, elkezd mindenféle kapcsolón matatni. Jó darabig küszködik, én pedig kezdem unni és elálmosodni, így néha elterelõdik tevékenységérõl a figyelmem.

Kis idõ múlva, már hallucinálni is elkezdek, ugyanis Törökország barna macskafarka, éppen most simult a lábszáramhoz. Okééé… asszem ideje lenne felébredni!

Megdörzsölöm a szemem, és pislogok párat, majd tekintetemmel a macskafüleit kezdem el figyelni. Jé, de cuki, biztos tök selymes lehet!

- Wááá! – ugrok hátra egy szolid kiáltással, mikor rájövök, hogy én biza tökéletesen ébren vagyok. Ebben a pillanatban gyúlnak fel a fények, és Törökország kérdõ tekintettel fordul felém, de én még mindig nagy szemekkel bámulom a fején díszelgõ füleket.

Csakhogy, ahogy rám pillant, neki is majd leesik az álla, és kissé sokkos állapotban rám szegezi az ujjait.

- Görögország… Minek ez a hacuka? – nyekken végre, én pedig tanácstalanul kapok a fejemhez, amit annyira figyel. Kezem selymes bundát érint, igazi fül alakkal alatta. Rögtön hátra kapok, és mikor elõrehúzom a kezem, fekete bundával borított farkincát szorongatok.

- Nekem is? – nyögök fel ijedten. Azonnal leesik az elõttem állónak, hogy ez mit jelent, és pár pillanat múlva, már õ is a macskafarkat tapogatja nagyra nyílt szemekkel.

- Talán… Egyiptom átka nem is a biztosíték kiverés volt! – állapítja meg nagy bölcsen, majd rám kapja a tekintetét, de én oda se figyelek rá, azzal vagyok elfoglalva, hogy újdonsült macskafüleimet eléggé lehajtsam ahhoz, hogy lássam õket.

- Görögország! Figyelj rám! – szólít fel ugyan olyan szigorúsággal, mint mikor még kisgyerek voltam. Ahogy akkor se, úgy most se engedelmeskedek rögtön, de pár pillanat múlva, mégis felé fordulok, ösztönösen félrebillentett fülekkel.

Juj, ezt mennyiszer láttam, ahogy a macskáim csinálják.

- Ezt azonnal vissza kéne csináltatni vele, de akkor elismerném, hogy hibáztam! – húzza el a száját. Hát, még mindig nem szereti, ha valamiért neki kell szabadkozni. – Szóval egy kicsit bírd így ki, habár te csak véletlenül keveredtél bele – sóhajt fel.

- Pontosabban miattad! – mutatok rá a dologra, mire kissé bûnbánó képet vág, de nem tart sokáig. – És ha bele is megyek, hogy elviselem, mégis mit csináljak? Így nem mehetek haza, elvesztem a hitelemet az embereim elõtt!

Ezen elgondolkodik, tudja, hogy igazam van. De ugyan úgy, õs se nagyon mutatkozhat, ha nem akarja nevetségessé tenni önmagát.

- Akkor pár napig itt maradsz! – jelenti ki végül, alaposan meglepve engem, talán még önmagát is.

- Miért akarnék újra bezárva lenni ott, ahonnan olyan nagy hévvel küzdöttem ki magam egykor? – nyekkenek fel, de talán csúnya volt tõlem, hogy ezt az orra alá dörgölöm. Mégse tûnik úgy, mint aki megbántódott, csak megvonja a vállát, és elindul felfelé.

- Felõlem kisétálhatsz az utcára is, a törökök biztos jól szórakoznának – feleli a lépcsõ tetejérõl. Fújok egyet, majd a macskás gesztustól megijedve, a szám elé kapom a kezem, és utána sietek.

- Nem teszel közröhej tárgyává! – közlöm vele, elsietve mellette, és rávetem magam, a nappali kényelmes kanapéjára.

- Kivételesen, pont attól szerettelek volna megóvni – szólal meg hirtelen mellettem. Nem tudok mivel visszavágni, csak ösztönösen csapok párat a farkincámmal, majd a másik oldalamra fordulok.

Már azt se hallom meg, hogy ellép e mellõlem, ugyanis a következõ pillanatban, a szokásosnál is gyorsabban nyom el az álom.

„- Mondtam, hogy még nem vagy elég érett hozzá!

- De igenis az vagyok!

- Magadra se tudsz vigyázni, égis hogyan tudnál gondozni egy kiscicát!

Dühösen, sértõdött tekintettel meredek az elõttem álló, határozott alakra. Fele akkora vagyok, mint õ, a makacsságom mégis kenterbe veri. Legalábbis általában. Ám most, meglepõen eltántoríthatatlanul nemet mondott.

- De hát miért nem engeded? – vágok bele ismét, kitartóan próbálva érvényesíteni az akaratom.

- Megmondtam, még kicsi vagy! – feleli szelíden, de határozottan. – Ha nem vigyáznék rád, még saját magaddal se boldogulnál!

- Ez nem igaz, én igenis boldogulnék, ha hagynád! Elmegyek, és bebizonyítom!

- Felejtsd el, te az én felelõsségem vagy, mindig vigyázni fogok rád!”

Szokatlanul hirtelen ébredek fel, még mindig az álomszerû emlékek hatása alatt. Valóban, régen hiába kértem Törökországot, hogy hagy tartsak macskát, mikor kicsi voltam. Nem láttam be, hogy igaza lehet, az érettségemet illetõen. Nagyon haragudtam rá, és talán azért van most annyi macskám, hogy megmutassam neki, képes vagyok ügyelni rájuk.

Sóhajtva ülök fel, lelökve magamról a takarót, amit valaki rám terített, míg aludtam. Törökország? Ettõl magam se tudom miért, dorombolhatnékom támad, errõl pedig eszembe jut, milyen helyzetbe is kerültünk. Valahogy, mégse félek különösebben. Úgy nem, hogy itt van velem…

…mindig vigyázni fogok rád!

„- Görögország, azonnal gyere ide! – utasítom az elõttem tocsogó fiúcskát, de, mint ahogy az esetek többségében nem, úgy most sem hajlandó engedelmeskedni nekem. 

- Egyiptom, sokáig fogjuk még ezt csinálni? - nézem unottan az ötezredik szemet, mellette a varjút, a szõlõtõkét meg a felfordult tehenet, és az életbe nem gondolná senki, hogy valójában ezek a bor mérgezettségét akarják szimbolizálni. Inkább számítana ilyenkor az ember egy éhínségre, vagy isten csapására, de nem, itt a bor lesz mérgezett.

Mint egy mérgezett egér, úgy érzem már magam.

- Amíg készen nem leszünk vele, Törökország. Megígérted nekem, hogy segítesz megfejteni ezeket a hieroglifákat.

- Na ja, ki gondolta volna, hogy akkor nem sima fákról beszél - morgom az orrom alá, lejegyzetelve az imént kisilabizált mondatocskát, aztán a kõtábla következõ sorára térek. Igazán lehetett volna ezt latin betûvel is írni, de Egyiptomnak ugye mindig rajzolgatnia kell. Ez jellemzõ rá. - Egyébként hány óra is van?

- Mért kérded?

- Mert valami gyûlés lesz, pontosan… - A karomon lévõ órára meredek, ami az ottani idõt elég pontosan mutatja, ha az ittenit nem is. És kissé elképedek, mikor szembesülök vele, mennyire is elment az idõ a fákkal meg a mérgezett borokkal. Már biztos, hogy el fogok késni!

- Bocsáss meg, Egyiptom - pattanok fel a jól kipárnázott székrõl, és lerázva magamról a sziámi macskák tömkelegét, az ajtóhoz sietek. -, de most mennem kell!

- De várj, mi lesz a…

- Majd késõbb befejezzük! Viszlát! - lépek ki a folyosóra, gondolatba meg már azt tervezem, mivel is fogok eljutni a leggyorsabban a gyûlésre. Végül is kicsit mindig szoktam késni, kicsit, de ez most nagy késés lesz, tekintve, hogy semmi használható nem jut az eszembe.

Talán elfoglalhatnám az egyik országot, aminek olyan szupcsi közlekedése van, hogy egy pillanat alatt a gyûlésen teremjek. Heh, jó is lenne, de jelenleg (majdnem) mindenkivel bratyizó viszonyban vagyok, és igazán nincs szükségem még egy Görögországra, aki elrontsa a napom.

Apropó Görögország… õ is ott lesz a gyûlésen.

– Nem hajlandó távolabbra átépíteni, pedig így zavarja a közlekedést, a népem hozzá jár költeni, így még a bevételem is elveszi - hallom a nagy ajtó mögül az ismerõs panaszkodást, és nem kell túl okosnak lenni hozzá, hogy tudjam: drága nevelt gyermekem panaszkodik már megint rám.

- Csak azért, mert minden tanításom ellenére, nem tanultál meg rendesen gazdálkodni! - rontok be a terembe, éppen jó idõbe, így talán a többieknek se tûnik fel, mennyire elkéstem.

- Mit keresel itt? – ugrik fel mindig álomszuszék gyerkõcöm, aki most sajnos nem volt olyan álomszuszék, hogy szóba ne hozzon.

- Megmondtam, hogy eszem ágában sincs átépíteni a bevásárlóközpontot! - kezdem elé lépve, õ meg láthatóan fortyog, mert mindig talál valamit, amin idegeskedhet. Ahogy végignézek rajta, részben még mindig látom a kiskori énjét, aki folyamatosan ellenszegült nekem, visszabeszélt, és az egész udvar elõtt lejáratott. Most némileg fordult a kocka, annyi különbséggel, hogy most már én is le szoktam járatni õt.

- Görögország, Törökország – szakítja félbe hirtelen vitánkat egy nyugodt kis hang, mire mindketten hátrafordulunk. Japánnal találjuk szembe magunkat. - Kérlek titeket, ne veszekedjetek!

Rögtön bennünk reked a szó. Japán sajnos mindkettõnk gyengepontja, akárhogy is nézzük. Ha már a többiekért nem, az õ kedvéért tuti abbahagyjuk még a másik gyilkolászását is.

De többet amúgy sem tudnánk fújni egymásra, tekintve, hogy a gyûlés eléggé eldurvul, így a végén Németország mindenkinek kiadja az útját.

Elgondolkodva indulok hazafelé, el is felejtve, hogy visszamehetnék Egyiptomhoz folytatni a fázást, az irtózatos nagy melegben, és ez talán nem is véletlen. Viszont nem biztos, hogy ez a legjobb hír nekem. Egyiptom eléggé bosszúálló, és nem könnyen felejt. Talán ezzel épp most ásom meg a sírom, jobban mondva, építem meg a piramisom…

Hazaérve aztán, mivel jobb dolgom nem akad, elindulok Malackához… neeem, elkezdek készíteni egy kis török csemegét. Álltalába a szolgákra hagyom ezt a feladatot, de már elég régen csináltam, és ez némileg jó emléket is idéz bennem. Görögország ezt nagyon szerette…

Szóval már a konyhában sürgök egy jó ideje, mikor hallom, hogy valaki kopog. A kajának már csak állnia kell, úgyhogy simán itt hagyhatom.

Lebattyogok hát a bejárati ajtó elé, és minden habozás nélkül kinyitom. És a látvány, ami elém tárul igazán meglep. Hát mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy õ jön ide. Messzirõl elkerüli ezt a helyet. Kábé, mintha ez a fertõzõ betegségek hazája lenne, bár asszem se a sertés, se a madárinfluenza nem innen indult ki. Bár ki tudja, Malacka még simán behozhatott akármit…

- Egyik macskád sem menekült át hozzám, ha ezért jöttél - köszöntöm kedvesen, mire csak durcás képet vág, amit szinte mindig, ha vele beszélek.

- A macskáimnak van elég eszük ahhoz, hogy ne hozzád jöjjenek - szegi fel a fejét, aztán valami dobozt nyújt felém. - Csak ezt jöttem odaadni, Egyiptom küldi.

- Egyiptom? - beugrik, hogy helybenhagytam szerencsétlent, így nagy hirtelenjében csak egy fájdalmas fintorra futja.

- Ühüm. De én megyek is, csak ezt… - nem fejezi be, inkább nagyban elkezd szimatolni. Ja igen, a török csemege éppen hûl, gondolom, annak érezte meg az illatát. Erre ördögi vigyor kúszik az arcomra.

- Ó, máris menned kell? Hová sietsz? - kezdem az ajtót még jobban kitárva, hogy érezhetõbb legyen, mivel is ügyködtem a délután. Görögország éles tekintettel méreget, de mindketten tudjuk, hogy itt most nem sokat számít az erõlködése. Ha török csemegérõl van szó, én vagyok a gyõztes.

- Mivel elhoztam ezt neked, valamivel meghálálhatnád - fordítja oldalra a fejét, én meg gondolkodó képet vágva dõlök az ajtófélfának.

- Mondjuk?

- Törökország - mintha kicsit dühösebb lenne a tekintete, utálja, ha játszom vele, viszont én meg roppantul élvezem, és fölénybe is vagyok.

- Talán megbeszélhetjük - lépek beljebb a házba, hogy õ is be tudjon jönni. - Csak aztán nehogy beszunyálj itt nekem, mert nem foglak hazavinni.

- Ch - lépked be felemelt fejjel, és már rutonból megy oda, ahonnan az illatot érzi. Végül is ismeri a házam, itt nõtt fel. Fejcsóválva nézek utána, majd a tekintetem a kezemben lévõ dobozra téved. Valami hirifák vannak rajta, de mivel nincs itt a jelmagyarázat, most nem tudom megfejteni, mit is jelenthet ez a mondat.

Végül aztán csak vállat vonok, és felnyitom a doboz fedelét. Ez az, amit nem kellett volna, mivel abból valami furcsa, csillogós por száll ki, ami az egész szobát bejárja, majd hirtelen minden villany kialszik, és olyan sötét lesz a házban, mintha csak este lenne.

Csak pár latin betû világít elõttem, meg egy óriási röhögõ szmájli.

Hatalmasat tüsszentek, amitõl a foszforpor szerteszáll, én pedig az orromat törölgetve, vakon keresem a villanykapcsolót. Valahonnan csörömpölés hallatszik, ez gondolom Görögország lehet.

- Hé, Törökország, ez te voltál? - hallom meg a hangját, és ekkor a kapcsolót is megtalálom, de hiába is nyomkodom, nem történik semmi. Na szuper, az átok áramszünetet csináld. Legalább kevesebb lesz a villanyszámla.

- Nem, ez Egyiptom doboza volt. Valami átkot szórt rám - kiabálok vissza, most már valami világító dolgot keresve, amivel esetleg láthatok is majd valamit.

- Ez az átok kiverte nálam a biztosítékot.

- Nálam is, de a villanyt azért felkapcsolhatnád!

- Nem, én ezt most szó szerint értettem! - Végre találok valami zseblámpa félét, amit felkapcsolok, és elindulok megkeresni Görögországot. Meg is találom, ahogy egy nagy váza mellett ül. A váza szabályosan kettétört, de úgy tûnik, nem sértette meg a kis álommanót. Azt valahogy sokkal jobban sajnálnám, mint a vázát.

- Átok, mi? - morog felállva, és porolgatni kezdi magát.

- Ja. Azért erre nem számítottam. Átkozottul nagy pech.

- Eléggé, bár megérdemled. Remélem, a bevásárlóközpont miatt is küld rád majd ilyen átkot.

- Jé, te még ébren vagy? Pedig sötét van, csoda!

Képesek lennénk még ebbe a helyzetbe is egymásnak ugrani, de most kifizetõdõbbnek tartom azt a szituációt, hogy inkább utána tépjük szét egymást. Szerintem õ is, mivel nem vág vissza, csak kitépi a zseblámpát a kezembõl, és mindent alaposan végigvilágít.

- Akkor menjünk le az alaksorba - ajánlja, és már el is indul. Elgondolkodva lépkedek utána, igazából nem értem, mért van még itt. Hazamehetne. De nem teszi. Különös. - Mielõtt még tényleg elalszom - teszi hozzá egy hatalmasat ásítva, én meg fancsali képet vágva mellé lépek. Az kellene még. Nem szívesen hagynám egyedül itt a sötétbe…

„ – Görögország, azonnal gyere ide! – hangzik a határozott parancs a hátam mögül, de válaszként csak gyorsabban szedem a lábaim.

- Nem hallod? Nem szólok még egyszer! – Törökország egyre idegesebb, de mintha kissé kétségbe is lenne esve.

Egy pillanatra megtorpanok, és hátranézek a vállam felett. Érzelemmentes arccal figyelem közeledõ nevelõmet, de amint beérne, ismét belehúzok, és meztelen lábaimat szaporán szedve, elõnyre teszek szert.

- Heracles!!! Meg fogsz fázni, én is megfogok fázni! – Most következnek az ésszerû érvek, ha már a fenyegetõzés nem vált be. Sajna nyár lévén, szinte forr a levegõ, ilyen idõben csak Egyiptom tud megfázni. Neki olyan forróság kell, hogy a kövön is megsüljön a tojás.

Tovább csattogok a hatalmas palota kövezetén, vizes útjelzõ csíkot hagyva magam után. Hajamból patakokban folyik a fürdõvíz.

A szabadba vezetõ kétszárnyú ajtó elõtt megtorpanok, és megfordulva, kis terpeszben, karba font kezekkel nézek szembe üldözõmmel.

Három… kettõ… egy, és BAMM!

Törökország elvágódik a csúszós padlón, és törülközõjét vitorlaként lengetve maga mögött, szánkázik pár métert, majd kiköt elõttem.

A mögöttünk, lemaradva érkezõ szolgálók igyekeznek visszafojtani a kuncogást, de az egyértelmûen kihallatszik. Nem minden nap szánkázik meztelenül az Ottomán Birodalom métereket, egy csupaszon rohangáló gyerek ország után.”

Arra riadok, hogy valami/valaki, hatalmasat puffan mögöttem, majd egy csatakiáltással felpattan, és ismét beleveti magát a tanácsteremben ide-oda forgó porfelhõbe. Kidörgölöm az álomként elõbukkanó emlék utolsó morzsáit is a szemembõl, de ahhoz már nincs kedvem, hogy feljebb tornázzam magam a széken.

Körülöttem macskás buborékok szálldosnak, és számuk jelzi, hogy már aludtam egy ideje. A mellettem ücsörgõ Spanyolország élvetegen pukkasztgatja õket, néha kikerülve egy felé repülõ tárgyat.

- Lemaradtam valamirõl? – fordulok felé, az asztalra könyökölve.

- Csak a szokásos – érkezik a felelet, egy széles vigyor kíséretében. – Amerika ezúttal gigantikus hamburger alakú hõst akart gyártani, persze Anglia tiltakozott, és inkább teadélutánt javasolt. Franciaország kritizálta az ízlésük, mire mindhárman egymásnak estek.

- De mi volt a gyûlés eredeti témája? – Hunyorogva egyenesedek ki, és lehalászok a fejemrõl egy doromboló szõrcsomót.

- Ja, hogy az? A fakitermelés csökkentését akartuk fixálni.

Inkább meg se kérdezem, hogy ehhez mi köze egy hamburger hõsnek, a teának meg az ízlésnek. Inkább álmosan felemelem a kezem, jelezve, hogy kérdésem lenne.

Jó darabig nem történik semmi, majd hirtelen Németország pattan fel, és dühös kifakadással, helyrerakja a porfelhõben leledzõ triót.

- Azonnal üljön mindenki a helyére! Ez nem kocsma, mert különben lenne finom sör, de mivel az hiányzik, viselkedjünk országokhoz méltóan! Végezünk minél hamarabb, hogy mindenki mehessen a saját dolgára!

Rögtön csönd lesz a teremben, csak Oroszország szagolgatja továbbra is hangosan a napraforgóját.

- Görögország, mi lenne a mondandód? – fordul felém a szõke elégedetten. Ásítok egyet, majd kissé kihúzva magam, elõállok a problémámmal.

- Közös határom van Törökországgal, és õ a beleegyezésem nélkül, bevásárlóközpontot épített, közvetlenül mellé – szavalom el, eleinte kisé monoton hangon, de ahogy egykori nevelõm szóba kerül, teljes hévvel élem bele magam. – Nem hajlandó távolabbra átépíteni, pedig így zavarja a közlekedést, a népem hozzá jár költeni, így még a bevételem is elveszi.

- Csak azért, mert minden tanításom ellenére, nem tanultál meg rendesen gazdálkodni! – ront be a terembe az emlegetett szamár, arcán az elhagyhatatlan fehér maszkjával.

- Mit keresel itt? – pattanok fel, teljesen elhagyva eddigi személyiségem.

A teremben lévõk, egy emberként sóhajtanak fel, majd fordulnak saját beszélgetõpartnereik felé. Õk is tudják, hogy ennek nem lesz vége egyhamar.

- Megmondtam, hogy eszem ágában sincs átépíteni a bevásárlóközpontot! – jelenti ki, közelebb lépve. Annyira idegesít, hogy hiába vagyok magas, õt nem nõttem túl. Néha még mindig kisgyereknek érzem magam a társaságában.

És kezdetét is veszi közöttünk a soha véget nem érõ vita. Szinte sose fordul elõ, hogy bármiben is egyetértünk. Ez mindig is így olt, még akkor is, mikor a fennhatósága alatt éltem. Ezért szöktem el mindig, mikor fürdetni kezdett. Fene se akarta, hogy mindig akkor tegye, ha neki kedve támad hozzá. Persze miután kiterült a folyosón, grabancon ragadott, és csak azért is megfürödtünk, együtt.

- Görögország, Törökország – szólít minket valaki halk hangon, mire mindketten felé kapjuk a fejünket. Japán áll mellettünk, arcán rosszalló kifejezéssel. – Kérlek titeket, ne veszekedjetek!

Rögtön bennünk reked az újabb kikívánkozó megjegyzés, mire Japán köszönetként biccent, és visszasétál Olaszországhoz. Mielõtt követhetnénk, Németország belefárad a terem különbözõ pontjain kialakuló vitákba, és feloszlatja a gyûlést. (Ordítva hazaküld mindenkit.)

Két ásítás között, morgok egy sort Törökország miatt, miközben a plafont bámulva, küzdök, hogy elaludjak. Ilyen se fordul elõ túl gyakran, az már egyszer biztos. Általában azért kell harcolnom, hogy ne ragadjanak le a szemeim.

Ez is Törökország hibája! Úgy idegesít az a gyár, meg ahogy mindent csinál. Túl közel került Japánhoz. Vele mennyire másképp bánik, mint velem…

Hirtelen kopogás hallatszik az elõszobából, és egy sóhaj kíséretében, kénytelen vagyok kibattyogni. Az ajtót sarokig tárva, Egyiptommal találom szembe magam. Rám mosolyog, és egy csomagot nyom a kezembe.

- Kérlek vidd ezt el Törökországnak, nekem most sürgõs dolgom van – azzal már fordul is meg, én meg hirtelenjében szóhoz se jutok. Mire tiltakozni kezdenék, õ már fel is szívódott.

- Ne már… - sóhajtok fel fáradtan, de azért kelletlenül kilépek a házból, és elindulok Törökország felé. Ha nem adom át, biztos, hogy újabb okként hozná fel, hogy miért nem teljesíti a kérésem.