Karakter: Gilbert Weillschmidt
Megjegyzés: (Bécsnek és Manaminak)
- Fúj, ez a kaja undorító! - tolom el magam elől ma már a harmadik húsos valamit, amit Erzsébet ebéd gyanánt próbál belém erőszakolni. Na jó, három talán nem volt, de tisztázzuk, három pocsék kajával is felért!
- Mi bajod van a gulyással, világ hatalmassága? - kérdi Böske gúnyosan, jól kihangsúlyozva, hogy „világ”. Ch, persze mindig mindenki azzal próbál jönni, hogy Poroszország, te már nem is létezel, Poroszország, te csak tehernek vagy a tesóid nyakán… de Poroszország, te olyan ószom vagy! Na, akkor meg miről is beszélünk?
- Csak annyi, hogy nem véletlen gulyás a neve: marháknak való, de én király vagyok! - húzom ki magam, hogy még nagyobbat csattanhasson rajtam a serpenyő. Méltatlankodva nézek fel a magyarra, közben új sértéseken gondolkodva, de szikrázó szemei még visszatartanak. Nem, mintha félnék tőle, én csak isteni jóképűségemet féltem!
- Nekem legalább vannak hagyományaim, te nagyképű tuskó! - förmed rám, és már ütne is újra, ha Ausztria nem állna elé. Ah ne már, egy ilyen sznob fog megvédeni? Eltűnök szégyenemben!
- Elég legyen, Magyarország! Nem azért gyűltünk össze, hogy egymást szapuljuk. Bírjátok ki, legfőképpen te, Gilbert! - néz végig rajtam vasvilla tekintettel, mintha nem rám támaszkodott volna két háborúban is, hogy oka lehessen haragudni!
- Rendben - ül le Erzsébet ismét, de nem sok hiányzik neki ahhoz, hogy még utolsó bosszúként a levesembe köpjön. Már ha ez a trutymós állagú valami leves akar lenni…
- Felőlem - vonok vállat, aztán az asztalra könyökölök, és oldalra bámulok. Megsértették kegyelmemet, ezt most jóvá kell tenniük!
És most egy darabig csend honol az éterben. Magyarország és Ausztria eszik, én meg hatalmasságomról fantáziálok, királyi ruhában, koronával… még szerencse, hogy már nem vagyok éhes!
- Köszönöm - töri meg a csendet Ausztria, de csak azért, hogy Erzsébet nehogy az ő fejét is lecsapja, amiért szar volt a kaja. - Gilbert - pillant felém ismét a pápaszemes, én meg csak felmordulok, jelezve, hogy hallgatom a hülyeségét. - Ma pár városom is ellátogat hozzánk. Van valami ellenvetésed?
- Csak ellenvetésem van, ember. - Azt sem értem, minek mentem ebbe egyáltalán bele. Nekem végül is az égvilágon semmi közöm nincs az ő városaihoz, max annyi, hogy ugyanúgy német vagyok. Vagy nem is, ők osztrákok, ugye? Semennyire sem királyok!
- Küzdd le őket, számítok rád. - Erre halkan felkuncogom. Régen rossz, ha már csak rám és Magyarországra számíthat.
- Nem szép dolog hazudni, ugye tudod, Österreich-chan? - kérdem gúnyosan, hátat fordítva a barnának. Kezdem már unni ezt a környezetet, semmi izgalmas nincs benne, és még Magyarország is itt van. Duplán elviselhetetlen. Csak lenne már vége ennek az egész összejövetel izének, és mehetnék haza Ludwighoz!
Ő tette jól, hogy nem jött el, de ha már valakinek mennie kell, az legyek én, mi? Hah, ezt még visszakapja!
- Gilbert! Két órakor várlak a kertben, ugye nem felejtetted el? - Hogyan is tudnám, mikor állandóan emlékeztetnie kell rá? Intek, hogy nem, bár valószínűleg az is olyan unalmas lesz, mint ebben a házban bármi. Már éppen mennék fel a nekem fenntartott, királyi rezidenciába, mikor Erzsébet elém vág, és közel sem bíztató képpel méreget.
- Mit akarsz, Magyarország? Pihenni szeretnék - fintorgok rá, és azt nem teszem hozzá, hogy „a te förtelmes főztöd után”!
- Én is. De ahogyan te nem vagy ország, úgy már én sem vagyok Ausztria felesége, éppen ezért - a kezembe nyom egy két méteres edényhegyet, nem is értem, hogy lett ennyi, mikor csak hárman ettünk! - Ön mosogat, őfelsége. - Ezzel a végszóval hátra is bukok a halommal, de fele legalább összetörik, így kevesebb a munka. De hogy én, a hatalmas (iróniától mentesen) Poroszország mosogassak más helyett? Nem, az ki van zárva!
- Várj! Alku - kiáltok a lány után, aki erre megfordul, és érdeklődve néz rám. Persze, még mindig nem tanulta meg, hogy németekkel alkudni többszörösen sem éri meg neki. Bár ez nekem csak jó! - Te mosogatsz, cserében én többet nem szidom a kajád.
- Oh, mekkora haszon - rázza meg a fejét, jelezve, hogy ez nem elég kedvező neki. Jó, hát most mi mást mondjak? Már ez is hatalmas áldozat lenne nekem! Ha lenne még seregem, egy hét sem kellene hozzá, hogy lerohanjam azt a tenyérnyi kis országát, de mivel nincs… a megszállást későbbre halasztom.
- Zurecht, akkor… többet nem szidom a kaját, és ezentúl Ludwigot küldöm magam helyett. Ez mindkettőnknek jó, hercegnő - vigyorgom rá, ő meg csak a szemét forgatja. El sem tudom hinni, hogy régen még jóban voltam vele. Valójában régen sem voltam jóban vele, csak kellettek volna a területei, de akkor még túl erős volt. Aztán mire legyengült, Ausztria lecsapott rá… dummer Bruder, aber ich bin der Kaiser!
- Szánalmas vagy, poroszka - sóhajt, én meg a kezében lévő serpenyő miatt nem kommentálom a dolgot. Be kéne szereznem nekem is egy ilyen fegyvert, vagy elkoboznom tőle hadizsákmány gyanánt. - De legyen. Császárkodd ki magad, amíg még teheted - elfordul tőlem, bár nem nagyon értem, mire céloz. Én nem csak most vagyok császár, én voltam a császár, és leszek a császár! A legalapabb dolog a világon.
Viszont hülyeség akár még erőlködni is azon, hogy megértsem a magyar logikát, főleg a magyar női logikát, úgyhogy inkább ismét a szobám felé indulok, a Mein Gott dallamát fütyörészve.
Mit is mondott, hány órára kell lemennem? Három, ugye? Négy volt inkább. De még csak két óra van, úgyhogy rengeteeeg időm van! Gondolom én, egészen addig, míg Magyarország serpenyője nem landol a falban, a fejemtől csak pár centire. Nagy szemekkel pislogok magam elé, hihetetlen, hogy ez mindenhol megtalál!
- Ausztria azt üzeni, hogy told le a képed a kertbe - közli az ajtóban álló magyar, kicsit sem kedves hangnemben, bár tőle ez csoda lenne.
- Már most? Mondd meg neki, hogy…
- Nem vagyok a postásod - vág a szavamba idegesen. - És különben is, nem érek most rád. Vacsorát kell csinálnom. - Pillanatok alatt elfintorodom, de nem szólalok meg, mert az alku az alku. Többet nem szidhatom a kajáját, mármint előtte nem. De majd más előtt fogom.
- Gut - tápászkodom fel az ágyamról, aztán nyújtózom egy nagyot, és a kert felé indulok. Egyébként utálom a kertet, túl sok büdös gaz van benne, és ráadásul mindegyik Ausztriához kapcsolódik. Pfejj, tiszta lányos!
De mégis mikor leérek, kivételesen most nincs kedvem kiszaladni a világból, sőt, jobb is a hangulatom. Hát ez van, aki olyan csodálatos, mint én, még az ilyen helyzetekben is jól tudja érezni magát…
- Gilbert! - A hang irányába nézek, és meglátom Roderich-et, oldalán a női ikertestvérével. Illetve nem, neki elvileg nincsen ikertestvére, már rég kinyírtam volna itt magam, ha lenne. Ez a lány valaki más lehet. Pedig kiköpött Ausztria!
Elém jönnek, én pedig figyelmesen végigmérem a mellette állót. Igen, most már tudom, hol láttam őt. Ausztria mutatott egy képet a fővárosáról, amin ő is rajta volt. Wien, asszem.
Heh de jó, színváltós a csaj, tiszta vörös lett! Nem is hibáztatom, ha valaki egy olyan adoniszi szépségű férfit lát, mint én, teljesen természetes, hogy elpirul…
És, hogy ezt drága Ausztria megcáfolhassa, kisöpör pár kósza tincset össze-vissza álló hajamból. Unottan pislogok rá, miért is gondolta, hogy majd öltönyben meg lenyalt hajjal jövök ide? Ez csak egy kert, kérlekszépen!
- Gilbert, ő itt Rhea Edlestein, a fővárosom, azaz Bécs - mutatja be a lányt, aki csak illedelmesen meghajol, ahogy minden osztrákkisasszony szokta. Egykedvűen nézem, én aztán nem fogok csókot adni a kezére, abban is biztos lehet.
- Üdv, Gilbert-sama… örülök, hogy megismerhetem - pillant oldalra még mindig kissé pirosan, én meg a samán felbátorodva kihúzom magam. Végre valaki, aki elismer engem!
- Csá, örülhetsz is ho… - Ha Ausztria nem csap fejbe, be is fejezhettem volna a mondatot, de így most nem lesz feje, ahogy lassan nekem sem, ha tovább kínoznak! - Illetve… üdv, én is - morgom az etikett szerint, amit amúgy tudnék, de azt csak a balfácánok használják, meg a buzik. Igazán szerencsétlen vagyok, mivel Roderich mindkét végletet képviseli.
- Gilbert, megtisztelnéd Rheát azzal, ha elkísérnéd az összejövetelünkre.
- Mi van? - bukik ki belőlem, mert esküszöm nem értem, milyen nyelven beszél most hozzám! Amúgy is, ha már tiszteletről van szó, tiszteljenek meg engem, mert én vagyok a világ Oresamája!
- A bál, Gilbert. Ő lesz a párod - morog felém a barna, látszik rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, és ez igazán vicces! Talán ingerlem még egy kicsit.
- M-Mi? Na de bátyus… - vörösödik el még jobban a leányzó, én pedig egyre jobban szórakozom rajtuk. Nem kell ide cirkusz, nézz csak osztrákokat!
- Nyugalom - mosolyog Bécs felé Ausztria, aztán ismét hozzám, fordul, ezerszer fenyegetőbb arckifejezéssel. - Nos, mit mondasz, Gilbert-san?
Mit mondhatnék, te pápaszemes idióta? Mintha tehetnék bármit is ezellen az „összehívom a fél országom városait, csak mert nekem így jó” attrakció ellen. Én is csak ide lettem rángatva, bár még mindig gőzöm sincs róla, mi közöm ehhez a puccos kis összejövetelhez, vagy mi köze Magyarországnak. Végül is nekem minden buliban ott kell lennem, mert König vagyok, na de az ilyen előkelő ficsúri cuccok… pfejj!
De jelenleg akárhogy is nézem, Ausztria akarata előbbre való az enyémnél (de csak mert extra kedves vagyok, és megengedem!!), de valami kis hasznot mégis kéne húznom a dologból. Hmm.
- Tudsz tortát sütni? - nézek a levendula szemekbe, most, hogy így belegondolok, annyira nem is hasonlít Roderichre… kissé meglepetten néz rám, de aztán csak bólint, miért is ne tudna tortát sütni pont ő, Ausztria fővárosa? Legalább ebben remekelnek! - Akkor süss nekem egyet. Ha ízleni fog, talán meggondolom az ajánlatot - kulcsolom a tarkóm mögé a kezeim, aztán megfordulok, és otthagyom őket.
Pheh, osztrákok, semmi logikájuk nincsen. Miért mennék el pont Én egy ilyen estre, a hatalmas porosz? Heh! Csoda kéne ahhoz, hogy ebbe belemenjek.
|
