Sokkos, kissé döbbent állapotban vagyok. Még mindig nem tudom földolgozni, ami történt, pedig már eltelt több nap is azóta. Tudom, hogy nincs béke a világban, hogy ne tudnám, tavaly is történt terror támadás nálam, Anglia pedig folyamatosan az újabb és újabb támadások ellen küzd, de ami most történt, tényleg megrázott. Még nem tudtam napi rendre térni fölötte, de nem is akarok.
Becsukom magam mögött az ajtót, ahogyan haza érek, de nem szabadulok az érzéstől, csak még nyomottabban érzem magam. Halkan sóhajtok, miközben próbálok erőt gyűjteni arra, hogy elváljak a bejárati ajtómtól, de nem igazán sikerül, úgyhogy hagyom, hadd adják föl a lábaim a reménytelen küzdelmet a gravitációval. Lecsúszom a fehére festett ajtómon, egészen a földre, és nem mozdulok onnan. Magamhoz ölelem térdeimet, igyekszem minél kisebbre összehúzni magamat. Nem sokszor éreztem magam ennyire kétségbe esettnek, még tavaly sem, de most… most nagyon. Nem tudom, mi van velem. Én nem vagyok ennyire depressziós! Nekem a finom borok, a szép nők, a helyes férfiak, a művészetek, kulináris élvezetek a fontosak; az élet élvezete! Nem a halottak gyászolása.
De ettől még fáj. Az elmúlt napokban tompult a sajgás, de most ismét mintha késsel szúrnák szívemet, akár csak jó hetven évvel ezelőtt. De az más volt, ez most egy más világ. Akkor mégis miért?!
Rosszul vagyok. Hányingrem van, pedig nem is ettem a napokban. Vagy talán azért? Lehet… de lehet, hogy csak a mai nap miatt. A pár nappal ezelőtti események miatt Világtalálkozót hívott össze Amerika, aminek természeten én voltam a fő témája. Még be sem gyógyultak a sebeim, sem a lelkiek, sem a testiek, de az, ahogyan a többi ország beszélt a történtekről, az kicsit kibillentett a viszonylagos egyensúlyomból. Tudom, hogy most kell cselekedni, most kell mindenféle ellenintézkedéseket tenni, hogy hasonló ilyen ne történhessen, de attól még fáj, nem tehetek róla. Bárcsak egy kis időt hagytak volna, hogy gyászolhassak, de nem. Még ha ért volna bármit is a találkozó, azt mondom, megérte a sebek felszakítását, de így… így nem. Mindenki ötleteket gyártott, hogy mit hogy kéne tenni, de természetesen soha senki nem értett egyet a másikkal. Mily meglepő.
Bár… de. Abban mind egyetértettünk, hogy meg kell erősítenünk a fontosabb helyek, épületek biztonságát, hogy ne történjen ilyen szörnyűség, de ez nem megoldás. Ideig-óráig lehet, hogy elég, de nem a probléma gyökerét szünteti meg. Abban, a fontos dologban, ami mindenkinek érdeke, nem sikerült egyezségre jutni. Mindenki mást akar, mindenki a saját magának az érdekeit nézi, nem azt, hogy mi a közös érdekünk.
Máskor nem vagyok ennyire melankólikus, és ború látó, de ha most nem oldjuk meg ezt a dolgot, akkor félek, késő lesz. A terrorizmus fenyegetése egyre nagyobb, de nem teszünk semmit. Határellenőrzések, -lezárások, országos kiterjedésű hadiállapot… mind szép, és jó. De sajnos nem sokat ér. Ha valaki terror cselekményt akar elkövetni, ennyi nem állítja meg. A forrást kell megállítani, nem pedig a gyűlöletet kell szítani.
Tudom, hogy mindenkit érintett ez a támadás, de ez engem, az én országomat, az én embereimet érte leginkább. Mindenki kifejezte részvétét, és szimpátiáját, de muszáj volt erről beszélni. Örülök, hogy mindenki rájött, hogy ez közös érdek, de bárcsak rájönnének, hogy a pozitív eredményhez is össze kell fogni, nem csak a találkozó összehozására. De csak rájönnek… van még pár napjuk, hiszen addig nem megy senki sem haza, amíg valamit ki nem találunk.
Furcsa volt a mai nap. Azon kívül, hogy a sebeimbe szórták szavaikkal a sót, a hangulat is más volt, mint szokott. Általában mindenki hangos, vicces és játékos, vitatkozással, mások idegesítésével telik az idő, most viszont… most is voltak viták, de ezek haragosak voltak, erőszakosak. Komoly, komor témáról volt szó, hozzá illő hangulatban. Ijesztő volt, ha akartam volna, se tudtam volna elterelni a figyelmem. Gil és Nio a két oldalamon ültek, hogy támaszt adjanak nekem, de még ők sem tudtak segíteni, senki sem volt hülyülős hangulatban. Főleg én nem.
Korán ott hagytam a találkozót, de biztos vagyok benne, hogy semmi életbevágóan fontos dolog nem történik most sem. Ha történne, Gilék szólnának, tudom. Ha tudtam volna, hogy hazaengednek akkor, ha azt mondom, hogy rosszul vagyok, akkor már rég megtettem volna. De lehet, máskor kevésbé lett volna hatásos. Most senki sem tudott ellenkezni, tudom jól, hogy hogy nézek ki, ez egyértelmű jele annak, hogy hogy érzem magam. Szokásos csodálatos, makulátlan megjelenésemnek nyoma sincs, azt sem tudom, mikor borotválkoztam utoljára. Mindegy, nem érdekel. Egy kicsit még hadd gyászoljak.
Szorosan összezárom a szemeimet, még kisebbre húzom magam össze. Egyik kezemet a hasamra teszem, próbálom megnyugtatni háborgó gyomromat, sajnos kevés sikerrel. Légzésem fölgyorsul, rosszabbul vagyok, mint akkor. Akkor legalább volt velem valaki, most viszont egyedül vagyok. Olyan egyedül…
Azt a napot, azt a szörnyűséges november tizenharmadikai napot sosem fogom felejteni. Ha Antonio és Gilbert nem lettek volna velem… nem tudom, hogyan bírtam volna ki.
Nem tudtam, mi történik, nem tudtam, miért történik, de a bal kezem csak úgy el kezdett vérezni, a szívemben fájdalmat, félelmet, gyászt és halált éreztem. Tudtam, hogy baj van az országommal, de hogy mi, és hol, azt nem. Gilék egyből a segítségemre siettek, de segíteni csak a jelenlétükkel tudtak. Csörgött a telefon, az elnök telefonált: Párizsban terror támadás történt.
Bekapcsoltam a híreket, még csak egy csatorna tudott erről bármit is. Legszívesebben az utcára siettem volna, de Gil visszafogott. Igaza volt, nem tudom, hová tudtam volna menni, de a tehetetlenség az egyik legfájdalmasabb dolog a világon. A hírekből, és az elnökkel folytatott magán beszélgetésből értesültem, hogy mikor mi történik. Tizenöt halott… tizenkilenc halott… harminc halott… még senki nem tud semmit sem biztosra.
Gil és Nio két oldalról öleltek, ők tartották bennem a lelket. Nem tudom, mi lenne velem nélkülük. Bárcsak… bárcsak most is itt lennének velem. Ölelnének, támogatnának. De nem teszik, ők még mindig a Világtalálkozón vannak.
Lefekszem a földre, és csak meredek a szemközti falra. Valahogyan föl kéne kelni, és tenni kéne valamit. Ha már megvédeni nem tudtam a népemet (ismét - szólal meg egy keserű hang a fejemben), legalább segítenem kéne őket.
De hogyan?!
