 Karakter: Antonio Fernandez Carriedo
Megjegyzés: (Rókámnak)
- Romano kissé furcsa fazon. Kanadához képes rettentően. Ám Felicianohoz mérten normális. Hm... beszélgetettek hármasban? Tudod Feliciano nagyon félénk és valjuk be Romano kissé ijesztő az ő szemszögéből. Nem gondolod? – feleli végül, némi töprengés után. Fura fazon? Már nem azért, de szerény világunkban, k nem az?
- Lehet benne igazság. – vonom meg végül a vállam.
- Akkor meny és csináld meg. Ha meg vagy vele gyere vissza és mond el mi volt. Értve? – Eh? Ez most komolyan parancsnak hangzott?
- Értetem Franciska. – vágom rá vigyorogva, hogy idegeljem cserébe kicsit, de nem igazán veszi fel.
- Hehe rendben Antonio. Járj sikerrel. Mert valami finomsággal várlak majd. – felei inkább lágy mosollyal, és nekem rögtön megkordul a gyomrom. Franciaország kajája nagyon jó, ha épp nem valami furát főz.
- Nyam akkor sietek ahogy csak tudok. – vigyorgok rá, de látom a tekintetében a rosszallást. Most mi van? Még mindig szívből jövőt vár? Várjon még! Azzal ki is viharzok az otthonából, és a sajátomat célzom meg.
- Ha nem lógna mindig a krumplibuzival, jobban kijönnék vele! – kiabálja Romano, nem tudom már hányadjára, mióta őt is és Felicianot is ide édesgettem.
- Ümm... – hát igen, Feliciano se segít túl sokat a reagálásával.
- És akkor miért én vagyok a hibás? – dőlök hátra a széken, és kezeimet a tarkómra fonva kezdek hintázni.
- Me... izé... mert csak! – érkezik a bő magyarázat, és én már vágnék vissza, mikor kicsapódik az ajtó, és Anglia viharzik be rajta.
- Spanyolország!
- Anglia? – szolid nyekkenéssel esek hátra a székkel, és terülök ki, mint Magyarország Kisalföldje. Még feleszmélni sincs időm, Szemöldök báró már felettem áll.
- Spanyolország, ezennel felszólítalak, hogy csatlakozz hozzá, azaz alám, magyarán engedelmeskedj, és együtt legyőzzük Franciaországot, mert megint az idegeimre megy!
- He? – reagálom le értelmesen a dolgot, de többre nincs is időm, mert a nyitva felejtett ajtóban, újabb nem várt vendég jelenik meg.
- Spanyolország, hogy mered elrabolni Olaszországot? – dörren Németország hangja.
- Melyiket? – nem bírom ki, hogy rá ne kérdezzek, de már nem is figyel rám. Miközben Felicianot cipelné haza, kénytelen Romano szidásával megküzdeni, így hamarosan szép kis perlekedés alakul ki. Nagyokat pislogva ülök fel, mikor újabb szöszi képébenm Amerika jelenik meg.
- Hy everybody! – toppan mellém. – Hé, hé! Anglia, gyere és nézd meg, mit újjítottam a hamburger készítésben!
- Nem érek rá, épp Spanyolországgal kötök szövetséget.
Már nyitom a szám, hogy tiltakozzak, de nem igazán jutok szóhoz.
- De Angliaaa...
- Amerika!
- Olaszország!
- Németország!
- Spanyolország!!!
- Én? – tátom nagyra a szám, mikor hirtelen mindenki egyszerre fedez fel. Feltápászkodva, kissé megszeppenve hátrálok, mert olyan érzésem támad, mint egy farkas falka közé vetett báránynak. Villantok egy zavart vigyort, majd araszolásommal megcélzom az ajtót, ami hirtelen magától kiránt a szobából. Izé... hol is a hiba?
- Bonjour, mon ami!
Felpillantva Francoissal találom szembe magam, aki vidoran mosolyogva, még mindig a kezemet fogja, ami segítségével kirántott.
- Jaja, neked is, meg minden mást, most pedig gyorsan menjünk innen! – fújom ki a levegőt lendületesen.
- Ahogy óhajtod.
Bólint, és elégedett mosollyal, maga után húzva engem is elegáns, de nem elég gyors léptekkel elindul. Felsóhajtok, és átvéve az irányítást, megnyújtom a lépteim. Mindig is én voltam a hevesebb, pedig rám jellemző a lustaság is. Na ezt rakjátok össze!
- Amúgy mit kerestél nálam? – kérdezem meg, mikor már a háza közelében járunk, és kezeim már a helyükön, a zsebemben pihennek.
- Túl hosszú ideig elmaradtál, gondoltam megnézem minden rendben van e. És lám, pont időben érkeztem, hogy kisegítselek a bajból.
- Azért nem volt kifejezetten baj. – mormogom magam elé.
- Bien sur... – nevet fel halkan, majd betessékel maga előtt a házba, ahol elképesztően finom illatok terjengenek, összefut a nyál a számban.
- Fúú, de jó illatok vannak! – jelentem ki, és lelkesen szaporázom a lépteim az étkező felé.
- Remélem éhes vagy, többfogásos ebédet ütöttem össze, habár mostanra már korai vacsorának felel meg.
- Bocsi, azt hittem korábban végzek. – fordulok felé zavart mosollyal. Ennél őszintébben nem megy, sajnálom. Pedig te talán megérdemelnéd, régóta az egyetlen vagy, akit az érzéseim is érdekelnek.
Biccent, és tekintetében aggodalom csillan, ahogy töprengő arckifejezésemet figyeli. Nem igazán szoktam valódi érzelmeket kimutatni mások előtt, se örömöt, de bánatot még véletlenül se. Franciaország, Francois, lo siento. (sajnálom)
|
