|
|
Szerepjáték
(Hetalia Axis Powers)
| Mora | 2011. 10. 06. 17:51:52 | #17157 |
Karakter: Roderich Edelstein
Megjegyzés: (Bátyómnak és Gilbertnek)
Egyikük se mozdul a felszólításomra, és kezdem azt hinni, nem is én vagyok a ház ura, pedig de! Ám az külön megdöbbentő, hogy még Magyarország se moccan, csak néma tárgyalást folytatnak le Gilberttel. Milyen szomorú, hogy ezt a csendes vitát olyan ritkán alkalmazzák. Többnyire zeng tőlük a ház.
Erzsébet elvigyorodik, cserébe Gilbert beint, és már ugranának is egymásnak ismételten, de beállok közéjük. Csakhogy a lány serpenyője így is eltalálja a másik lábát, és mivel Poroszország nem figyel eléggé, nekem esik.
Pontosabban a szája, ami valamilyen különös oknál fogva, már így is túl közel volt az arcmohoz, az enyémre tapad. Zavarodottan dermedek meg, a minden szempontból csóknak nevezhető esemény hatására, de idővel Gilbert felocsúdik, és mellkasomnak feszítve a tenyerét, eltol magától.
Forróság kúszik az arcomba, és nemesre éppen nem valló módon, elpirulok. Poroszország rám se nézve kapja szája elé a kezét, és fordul el.
Egyáltalán nem tudom mire vélni a dolgot, az pedig még inkább összezavar, hogy nem akar jönni a felháborodásom, ami ilyen helyzetben, teljesen jogos lenne. Egy pillanatra megérintem ujjaimmal az ajkamat, majd közelebb lépek hozzá.
- Gi- Gilbert… - szólítom meg, kezemet a vállára téve, bár fogalmam sincs, mit akarok mondani. Ez gond. Ez szokatlan. Ez egyáltalán nem elegáns.
Hirtelen lép előrébb, lerázva magáról a kezemet, és Magyarországra mered.
- Most boldog vagy, te csitribanc? – kiabál rá dühös felháborodással, de mikor a látóterébe kerülnék, megpördül és elrohan.
Nem, nem szabad eltátanom a számat, és nem szabad figyelembe vennem, hogy Erzsébet teljesen átszellemült szemekkel figyeli Gilbert hűlt helyét. Mindent egybevetve… jobb lenne, ha nem is tudnám meg, mi történt köztük, és hogyan kötöttünk ki… itt.
Így nem is faggatom Erzsébetet, inkább az ellenkező irányba fordulok, mint amerre Gilbert távozott, és a törmeléket átlépve, elindulok a szobám felé. Olyannyira össze vagyok zavarodva, hogy kivételesen, még el is találok az általam kívánt helyre.
Sóhajtva zárom be magam mögött az ajtót, és az asztalomhoz ülve, megpróbálok a kottaírásra koncentrálni. De a pöttyök összefolynak a szemem előtt, és a gondolataim a történtek felé kalandoznak. Félretéve az eleganciát, a hajamba túrok, és hátradőlök. Nem lesz ez így jó, beszélnem kell Poroszországgal holnap!
Hiába határoztam el magam tegnap, a terveimmel ellentétben, Gilbert nem kívánja tisztázni a dolgokat. Akárhányszor belébotlom, rögtön hátat fordít, és felszívódik. Ez már nem csak tiszteletlenség velem szemben, de még szívatás is, mert hiába próbálom megtalálni a szobáját, mindig eltévedek a házban.
Magyarország pedig egészen különös dolgokat csinál, de mindezt olyan lelkesen, hogy nincs szívem leállítani. De elég egyszer a kezembe kerülnie az egyik rajzának, hogy zavart köhécseléssel, sietve rakjam le, minél távolabb magamtól.
Végül késő délután felé, örömmel veszem tudomásul, hogy olyan szobára bukkantam, amiben az általam keresett személy tartózkodik. Ahogy látom, éppen nagyban falatozik, és ez egészen érthető, hisz se a reggelinél, se az ebédnél nem jelent meg. Mögé lépek, és óvatosan érintem meg a vállát, de olyannyira lekötötte az evés, hogy még egy szelíd érintés is villámcsapásként zökkenti ki.
Hirtelen pördül meg, és a kanapéra menekül, ahogy megpillant. Igyekszik magát összeszedni, és látszólag már jobban sikerrel jár, mint tegnap, mert csak enyhe pír kúszik az arcára. Én azonban nem nézek a szemébe, inkább a feje mellett pillantok el, kiszúrva egy biztos pontot a falon.
Nem éppen méltóságteljes viselkedés, de feszélyezve érzem magam a jelenlétében.
- Bocsánat, ha megijesztettelek – szólalok meg csendesen, és a szemem sarkából látom, hogy rögtön makacsul szegi oldalra a fejét, jelezvén, hogy vele olyat nem lehet tenni. Hát hogyne…
- Mért vagy itt? – kérdi flegmán, éreztetve, hogy ez felér egy „tűnj el” felszólítással. De ezúttal nem veszek róla még annyi tudomást se, mint máskor. Azaz nem közlöm vele, hogy ez mennyire illetlen.
- Téged kerestelek – közlöm vele, egyszerű őszinteséggel. - Tudod, a tegnapi… - megakadok, és próbálom a megfelelő szavakat megtalálni, és közben rápillantok. Minden gondolatom háttérbe szorul, és a tekintetemben halovány mosoly csillan, mikor megpillantom maszatos arcát, melyre éppen kifejezéstelenséget igyekszik erőltetni. Olyan néha, mint egy kisgyerek.
Elé lépek, és a zsebemből előhúzom a kendőmet. Ösztönösen cselekszem, és közelebb hajolva hozzá, lassan megtörlöm a száját.
Látom a szemében a zavart döbbenetet, és ráébredve, mit is csinálok, én is elbizonytalanodok kicsit, de igyekszem nem mutatni.
Elhúzom a kezemet, és vele együtt a kendőt is a szájától, halvány mosollyal az ajkaimon. Kár lenne tagadnom, hogy valami megváltozott kettőnk kapcsolatában, és fogalmam sincs, hogy kéne kezelnem. Lehet, Németország tudná, de szégyellném magam, ilyen kérdéssel elé állni.
Megint kiszúrok magamnak egy pontot, és a gondolataimba merülve merengek el, azt figyelve. Egyszer csak Gilbert közelebb hajol hozzám, és mielőtt felocsúdhatnék, minden nemű baleset és félreértés nélkül, megcsókol.
Hirtelenjében ledermedek, de mikor ezt megérezve se húzódik el, már biztos vagyok benne, hogy ezt nem véletlenül teszi, és elernyedve szállok be én is. Érzem, hogy ez meglepi, és egy pillanatra, mintha el akarna húzódni, de makacs büszkesége nem engedi, nem akar alulmaradni, így küzd a vezetésért.
Átkarolja a nyakamat, és nyelve követelőzően feszül az enyémnek. Ha nem akarok hátraesni, kénytelen vagyok átkarolni a derekát, de valójában nincs is annyira ellenemre. Hogy miért nincs? Ez egy felettébb érdekes kérdés, válasz nélkül.
Valószínűleg kifulladásig játszanánk a másik nyelvével, ha nem zavarna meg minket egy apró, élvezettel teli nyögés. Rögtön szétrebbenünk, és meg nem mondanám melyikünk van nagyobb zavarban, mikor Magyarországot pillantjuk meg az ajtóban.
Átszellemült arccal, meghatottan pislog ránk, mire Gilbert rögtön felhorkantva ugrik át a kanapé háttámláján, felháborodottan törölgetve a száját.
- Mit művelek… mit művelek… Áh! Nem is! Ti mit műveltek?! – áll neki a tombolásnak, zavartságát elrejtendő. – Fogadjunk, hogy ezt az egészet kiterveltétek! Az elejétől fogva az a célotok, hogy fenségességemet ilyen gázos helyzetbe hozzátok, hogy ezzel megingassatok hatalmamban, és elorozzátok előlem!
- Mi van? – hördül fel Erzsébet, cseppet se úri hölgyhöz méltóan. – Nem úgy néztél ki, mint aki rá van kényszerítve valamire! Egyébként is, hogy mered meggyanúsítani Roderich-samát?
- Jól van, tegyük fel, hogy ő nincs benne! – veti fel Gilbert, miután végignézett, kissé megkövült énemen. – Viszont te, te idegesítő némber, tuti ezt tervezted! – ugrik hozzá közelebb, de már kap is egy púpot a fejére a palacsintasütőtől, de nem adja fel, valamivel csak vissza akar vágni. – Háh! Legalább láthattad, mennyivel jobb vagyok még ebben is nálad, ha már a férjed is engem választ!
Elönt a zavar, és a meglepően enyhe szégyen, e szavak hallatán, ám Erzsébetnél annál jobban célba találnak, és sértett női büszkeséggel esik neki újfent. Végigkergetik egymást a szobán, nem győzök kitérni a repkedő bútorok elől, de kezdem úgy érezni, hogy egy egész házas restaurálás már sok lenne a kincstáramnak.
- Erzsébet, Gilbert-kun, kérlek, hagyjátok abba, ezzel nem oldunk meg semmit! – állok be közéjük, és legnagyobb meglepetésemre, ezúttal Poroszország is megtorpan. Úgy tűnik, ezzel önmagát is meglepte, mert duzzogva húzza fel az orrát, és próbál úgy tenni, mint ha csak megunta volna a kergetőzést.
- Elegem van belőled, te boszorkány, meg a yaois cuccaidból is! – vágja Erzsébethez, aki csak azért nem viszonozza a dolgot, mert én megkértem a leállásra. Pedig remeg a visszafojtott agressziótól a kezében tartott serpenyő.
Hirtelenjében viszont én se tudom mit mondhatnék, így Gilbert fogja magát, és elindul kifelé, azért még felkapva egy doboz sütit.
- Várj, Gilbert-kun, még nem beszéltük meg… - ocsúdok fel, és szólok utána, mire megtorpan egy pillanatra.
- Mindegy, felejtsd el! – morogja, és már csapódik is mögötte az ajtó. Tanácstalanul nézek utána, kétlem, hogy képes lennék egyszerűen azt tenni.
- Roderich-sama! – kapaszkodik hirtelen belém Erzsébet. Rápillantok, azt találgatva, hova tüntethette megint a sütőt. – Tényleg rossz feleség vagyok? Tényleg jobban szereted Poroszországot? – néz rám nagy bociszemekkel.
Zavartan köszörülöm meg a torkom, hisz azon kívül, hogy egy háztartásban élünk, nem igen tettünk még olyat, amit házastársak szoktak. Még annyit se, mint most Poroszországgal…
- Nem dehogy… - felelem végül, hogy megnyugtassam. – Mindkettőtökért felelősséggel tartozom!
Láthatóan nem ilyen válaszra vágyott, de azért komolyan bólint, majd elszökdécsel szemeteslapátot keresni, hogy rendbe hozza a szobát.
Teljes káosszal a gondolataimban, lassan indulok meg a szobám felé. Nem hiszem, hogy ma jobban merne a zeneszerzés, semmivel se vagyunk előrébb a tisztázásban, mint tegnap. Sőt… ma már ott tartok, hogy hiába próbálom elfojtani a dolgot, vágyom arra, hogy újra megtehessem. Jézus segíts, ezek nem illendő gondolatok!
Másnapig nem futok össze se Erzsébettel, se Gilberttel, délután pedig az előbbi az, aki megkeres. Közli, hogy egy napra hazamegy, de mindenképp ír majd levelet. Nem próbálom meg lebeszélni róla, mondván, hogy előbb ér vissza, mint a levele, mert ez eddig sose használt.
Végül miután elment, nekiállok a vacsora elkészítésének, de rá kell döbbennem, hogy jó pár alapanyag hiányzik, így ki meg kéne látogatnom a boltot.
Készítek egy listát, majd egész könnyedén megtalálva Gilbert szobáját, bekopogok hozzá.
- Gilbert-kun, kimegyek a boltba, ha kell valami, szólj!
- Nem kell!- morran vissza, némi csend után.
- Rendben – sóhajtom. – Akkor majd… jövök – teszem hozzá halkan, és kabátot húzva, elindulok.
Nagyot tüsszentve húzom össze magamon a kabátot, és szorítom jobban magamhoz a zacskót, védve a szemerkélő esőtől. Nem hoztam esernyőt, amivel nem is lenne olyan nagy gond, ha tudnék sietni hazafelé.
Nem mintha nem szedtem volna eddig a lábaimat, de mivel sehogy se ott kötöttem ki, ahol akartam, végül eldöntöttem, hogy keresek egy védett helyet.
Aggódva pillantok fel a sötétedő égre, melyből kitartóan, és egyre jobban hullik az eső, majd behúzódok egy utca fölé lógó tető alá.
Az igazság az, hogy többnyire Magyarországgal, vagy Németországgal jövök vásárolni, és nem véletlen. Ahogy most is, mint máskor már oly sokszor ha egyedül jöttem, eltévedtem…
|
| Ereni-chan | 2011. 03. 29. 21:42:30 | #12642 |
Karakter: Gilbert Weillschmidt
Megjegyzés: (Öcsimnek és Ausztriának)
- Gilbert-kun, jól vagy? Nagyon piros az arcod. Nem vagy lázas? - helyezi a kezét a homlokomra, amitől csak még jobban zavarba jövök. Ellököm magamtól, és nagyon szeretném, ha a sznhob fejével végre neki is leesne.
Hála istennek ez megtörténik. A torkát köszörülve fordul el, és körbenéz a helyiségbe, mintha keresne valamit. Ez magasfokú intelligenciára vall, mintha nem lenne a Napnál is világosabb, hogyha lenne itt takaró eszköz, már rég használatba vettem volna.
Ő sem talál. Persze, amit az én királyi szemem nem vesz észre, az nincs is. Viszont továbbra is zavaró tényező, hogy ez az alattvaló majdnem teljesen meztelenül lát. Sérti uralkodói önérzetem, meg atmoszférám, de legjobban attól félek, hogy sunyiba csinál egy képet rólam, és mindenkinek mutogatni fogja az alsógatyám… vagy az inkább Erzsébetre vallana? Nagyobb valószínűséggel.
De hirtelen az eszembe ötlik valami. Hiszen most egyedül vagyok vele, minden stimmel, hogy adjak neki egy… megborzongok. Nyugi Poroszország, minden rendben. Direkt tartogattál fogkrémet erre az esetre, meg egy havi pornót, mindent, amire csak szükség lehet. Nem fogok ettől bemelegedni, és senki nem is fog tudni róla. Egyébként is, jelenleg kifejezetten fázom.
Ausztria felém fordul, én pedig a másodperc törtrésze alatt szánom el magam. Igen, megpuszilom. Adok neki egy cuppanósat, oda amellé a szépségpont mellé, vagy hogy hívják… vagyis jóóóóval oldalra tőle, hogy messze legyek a szájától. Megteszem, aztán egész este a Playboyon csorgatom a nyálam. Így lesz. Ha csak meg nem erőszakolom Erzsébetet dühömbe, bár ahhoz egy elég erős ízlésficam is kellene.
Húúú… már előre képzelem a gondolatot, úgyhogy nem lehet szép arcom, mikor az osztrák elé vágom, és nyomok egy puszit az arcára. Bheeeh, ennek de sznob íze volt! Viszont… de puha a bőre…
A barna már kezdené is a kiakadást, de inkább nem várom meg, elviharzom, mielőtt még mindkettőnknek kellemetlenebb lenne a dolog. Illetve az neki tök poén lehet, hogy egy alsógatyás királyi sarj illette az ajkai érintésével, nekem viszont nem annyira buli, ha továbbra is homofób akarok maradni. Bár mivel nem sok nő van ebben a házban, kezdem azt hinni, hogy erre nincs esély. Na mindegy.
Gyorsan a szobámba spurizok, és magamra kapok valami ruhát, mondjuk ezt a kéket, ezt úgyis szeretem. Mikor ezzel megvagyok, rögtön Bözsihez tódulok, bár igazából nem értem, hova sietek ennyire. Az engem fertőző sznobság elől menekülök, ez biztos.
- Megcsináltam - vágom ki az ajtót, majdnem elsodorva vele az éppen söprögető Magyarországot.
- Mi? Már most gyereked lesz? - veti be az értetlen képet Bözsi, de most nem jó ötlet engem felhergelni, mikor az előbb pusziltam meg az egyik ősellenségem, hogy utána a másiknak bejelenthessem, hogy teljesítettem az alkunk rám eső részét. Ez az egész nagyon nem fair, egy kibaszott nagy szopás, és mindennél jobban önérzetromboló.
- Nem, te hülye liba, hanem amit megbeszéltünk! Vele kapcsolatban! - csörtetek elé dühösen, mire ő kissé meghátrál, de mivel olyan erősnek hiszi magát, nem lép el előlem.
- Mármint vele? Ez csodálatos. És mivel bizonyítod ezt? - Kezd egyre jobban forrni az agyvizem, még lakberendezőnek is elmegyek, ha nem állít magán pár pillanaton belül. És nem leszek jó lakberendező, mert mindent ripityára török, mielőtt tényleg rendezni kellene.
- Mondom, hogy megtettem! Hülye szipirtyó, mi az, hogy nem hiszel nekem?!
- Elhiszem, hogy megtetted, de ettől még nem szabályos! Mondtam, hogy én is látni akarom!
- Felejtsd el, még egyszer nem csinálom! - Már csak a gondolattól is… elpirulok?! Na neeem, falfehér effekt on!
- Ezek szerint, nem tartod be a szavad?
Már nagyon mérges vagyok erre a ribancra, legszívesebben széttrancsíroznék valamit rajta, vagy addig darálnám be a yaoi mangáit, míg sírva nem könyörög, hogy hagyjam abba. Megtenném, élvezném, és még Ausztria se szidhatna meg miatta!
Nem, mintha érdekelne, mikor, hol, mennyit szid, leszarom magasról, csak…
- Tudod, két lehetőség van. Feltalálom az időgépet, és úgy mutatom meg neked, vagy nem találom fel, hanem helyette beíratlak egy agyműtétre. Melyik érné meg jobban? - vihogom gúnyosan, de nem kellett volna, mivel a serpenyő ismét lecsap, illetve kicsap az ajtón, a padlóra, sok fehér porral, amitől csak még fehérebb lesz a már amúgy is fehér hajacskám.
- Soha többet nem kérek tőled semmit, bazdmeg! - zsörtölődöm feltápászkodva a törmelékből, a fejemet rázogatva, hogy azért ne sok oda nem illő anyag maradjon benne.
Magyarország meg már jön is utánam, azzal a méteres serpenyővel, én meg már ugrok is fel, hogy kiverjem belőle a ferdehajlamot, mikor… mikor szembetűnik, ki is áll épp a (volt) ajtó előtt, és ki vág most elém. Hirtelen mintha nem tudnék levegőt venni, valami különös érzés jár át, olyan… röpködősragacsosfolyós-undorítós. És mégse mondhatom azt rá, hogy rossz. Egy elcseszett pornófilmbe illő érzések. Kíváncsi vagyok, mikor tűnik fel Alejandro is.
- Ausztria-sama… - Erzsébettel egyszerre torpanunk meg, de csak fizikailag, lelkileg már rég egymást csináljuk ki.
- Azt hiszem, ez a tiéd - nyomja a csak kezébe a Francis szettet, mire Bözsi drága rögtön változatos reakciók ezrét kezdi produkálni, én meg csak magamban röhögök rajta, Mintha jelenleg nem csalna ki belőlem Roderik ugyanilyen érzéseket…
- Én… sajnálom Ausztria-sama! - motyogja a magyar ártatlannak tettetve magát. - De az ő ötlete volt minden!
- Ringyó! Hamar belementél! - mondom gúnyos hanglejtéssel, félmosollyal az arcomon. Hát igen, ez Bözse legnagyobb gyengepontja. Egy jó buzi jelenetért bármire képes lenne. Még velem is képes volt szövetkezni.
- De volt feltételem, amit te nem vagy hajlandó teljesíteni! Még a végén úgy fogom gondolni, hogy a poroszok nem is becsületesek!
Itt van vége, itt gyújtotta meg a dinamitot. Olyat mondani egy németnek, hogy nem becsületes, a világ legnagyobb bűne, a kisgyerekek cukorkalopása után. Ez olyannyira sért, hogy már megfelelő metaforát se tudok mondani rá! Főleg, ha tudnám, melyik fajba is tartozik ez a szó…
- Én igenis becsületes vagyok - morgom fellángoló szemekkel, és Rod felé pillantok. Kicsit mintha ő is hátrább hajolna, szerintem érzi, hogy ez most megint emossönbomba lesz, legalábbis nekem tuti. De már előre lepergettem gondolatba mindent. Csak egy gyors arcrasmacc, aztán egy hétre a szobámba zárkózom!
- Úgy gondolom, ideje kibékülnötök, és rendet raknotok magatok után! - szólal meg hirtelen a barna, én pedig a tekintetem Bözsire vezetem. Várakozón néz vissza rám, szerintem neki is leesett, mit akarok. Vigyorog, én pedig egy hülye pofát levágva beintek neki. Nekem akar ugrani, de Ausztria nem hagyja, viszont a serpenyője szépen eltalálja a lábam, éppen akkor, mikor a megfelelő pillanatot keresem Rody merényletére. És sajnos nem úgy sül el, ahogy szeretném.
Csak pár centivel csúszok el a bemért céltól, mégis… ez már nem Ausztria arca. Ez már…
J-jééé… ennek nincs sznob íze… ez olyan epertortás… és… csak nekem van itt még melegem?
Ja. Gyanítom, Erzsébet most kibaszott jól szórakozik, a csillogó szemeit elnézve a válasz egyértelmű. Nekem pedig még mindig nehezemre esik bevallani, hogy igen, én most éppen az egyik ősellenségem smárolom le, olyan 2 centis távolságból, szinte érzem, ahogy fűtenek, és mégsem akarom ellökni magamtól.
De a fenébe is, mikor lettem én ekkora buzi állat?! Na rajta, lökd el Poroszország, lökd el az epertortát… úúúúgy, sikerült, bár ez elég erőtlen lökés volt.
A karomat szépen a szám elé helyezem, és hátat fordítok a csapatnak. Ausztria még mindig nagyon közel van, és ezt nem tudom feldolgozni. Csak bámulok magam elé, nem akarom látni a mögöttem lévő arcát. Vajon mit gondol most? És a kibaszott életbe is, engem ez mért érdekel?!
- Gi- Gilbert… - hallom magam mögül Roderik hangját, aztán érzek valamit a vállamon. Ez a keze? Neeeee!
Gyorsan előrébb lépek, aztán megrázva magam, dühtől csillogó szemekkel megfordulok, és Magyarországra meredek.
- Most boldog vagy, te csitribanc? - kiabálom felé, teljes felháborodottsággal, de ahogy az előbb letámadott is a képbe kerül, rögtön elfordulok. Fenébe. Irtó ciki. Nem hiszem el!
Csak… csak tűzzünk el innen… jó gyorsan!
Másnap aztán a létező összes módon kerülöm Ausztriát, ha meglátom valahol jönni, 360°-os fordulattal elszelelek, ha Erzsébet jön, a bicskámat kezdem keresni. Mióta megcsókoltam Ausztriát, ez a csaj csak erről tud beszélni, már szentélyt is állított nekünk, és yaoi fanklubbot is avatott, kizárólag miattunk… először sem röhögtem rajta, és az idő múlásával csak egyre idegesítőbb lesz.
Már jó délután van, eddig sikeresen megúsztam az Ausztriával való szembetalálkozást, talán kihúzom még a nap végéig, de amilyen szabálybetartó ez a gyerek, tuti, hogy előbb-utóbb elém fog majd állni, hogy: „Gilbert-kun, ezt meg kell beszélnünk…”. Az én válaszom pedig az lesz rá, hogy: „Persze, szívem, az esküvőt fogjuk megtervezni?” És erről jut eszembe… Ausztria HÁZAS! És én a felesége engedélyével környékeztem meg! Úr isten… most még szörnyebben érzem magam!
Oké-oké, ezt szépen kiverem a fejemből. Most a kajatalálásra kell koncentrálnom. Ugyanis egyik közös evésre se mentem ki, akkor találkoznom kellett volna Roddal. Viszont láttam, ahogy Bözsi behoz ide valami cukormázas fantortát, amin szerintem az én és Rod neve díszeleg, és majd velünk akarja megetetni, egy romantikus este alkalmával…
De mivel éhes vagyok, ezt nem óhajtom megvárni, különben is elég nagy baj, hogy Fenségességem neve mellett még egy olyan kis alattvaló neve is szerepel, akit csak egyszer smároltam le, de már fanklubb is van rólunk. Ez az egész nem reális. Még mindig éhes vagyok. Kajaaaaaa!
Valami tányért vélek felfedezni az egyik kanapé alatt, ki is húzom, és nagy vigyorral konstatálom, hogy megtaláltam a reggebédvacsorám. És most önző, galád módon az egészet el fogom pusztítani. Utána meg világuralomra török, és kitúrom Ausztriát a trónjából! MUHAHA-ha… ham-ham-nyam. Hmm, egész finom, főleg Roderik neve. Olyan epres íze van. És olyan jó puha az a valami, ami hozzám ért… őőő… várjunk, itt valami nem stimmel!
Mintha villám csapna belém, úgy fordulok hátra a mögöttem lévőhöz, aztán a kanapéra lövöm magam, mikor meglátom, ki az. Fenébe, már nyugodtan se pusztíthat az ember! Az osztrákok még itt is megzavarják!
Már csak kicsit pirulok el, ahogy végignézek rajta, egész nap erre edzettem magam, ő meg nem hiszem, inkább rám sem néz, csak a fejem mellett bámul el. Valahogy így sokkal jobban érzem magam.
- Bocsánat, ha megijesztettelek - szólal meg a szemüveges halkan, én meg a fejem oldalra szegve intek, hogy ugyan, én aztán nem ijedtem meg.
- Mért vagy itt? - kérdem flegmán, kiválóan éreztetve, hogy „menj már innen a picsába!”.
- Téged kerestelek. - Megfagy körülöttem a levegő. - Tudod, a tegnapi… - elgondolkodik, mintha a megfelelő szavakat keresné, aztán rám pillant. Kifejezéstelen arccal bámulok vissza rá, de mégis valami derültséget vélek észrevenni a vonásaiban. Nem venné komolyan? Kizárt.
Egész nap ez elől menekültem. Nem szabadna hagynom, hogy most mégis leégessenek!
De nem folytatja, csak elém sétál, és valami fehéret vesz elő a zsebéből. Egy kendőt. Közelebb hajol hozzám, az arcunk egy vonalban van. A puha anyagot lassan a számhoz érinti. Akaratlanul is elveszik minden önuralmam, és kezdek túlságosan is zavarba jönni.
F… fránya yaois torta… hát mégis megteszi a hatását…
Ausztria elveszi a számtól a kendőt, és halványan elmosolyodik. Megint nem engem néz. Én viszont sajnos őt nézem. Ez a legnagyobb hibám. Mivel túlságosan éhes vagyok. És vonz az epertorta…
Önkívületi állapotban hajolok még ennél is közelebb Roderikhez, és megcsókolom, annak ellenére, hogy… én tulajdonképpen hallani sem akartam erről. És most sem akarok. De mégis…
Már csak a tudat, hogy itt van előttem… már csak ez is teljesen megbolondít.
|
| Mora | 2011. 03. 29. 17:22:41 | #12632 |
Karakter: Roderich Edelstein
Megjegyzés: (Bátyómnak)
Úgy gondolom, szerencsésebb, hogy ő megy elől, mert bármennyire is kellemetlen bevallanom, de jobban ismeri a házamat, mint én. Nálam mindenki jobban eltájékozódik benne. Így hamar megérkezünk a fürdőbe. Maradok, hátha segítségre szorul, az a jelmez nem tűnik egyszerű esetnek.
- Gilbert-kun – szólítom meg halkan, a nekem háttal álló Poroszországot, ő pedig a válla fölött átlesve, kérdőn fordul felém. Közben azért megszabadul a szőke parókától. - Ne segítsek? – mutatok az inge felé, úgy tűnik azt lesz a legbonyolultabb levennie.
A válasz természetesen kiszámítható, még szóra se méltat, csupán felszegi a fejét, és visszakapja előre a pillantását. Jaj de udvariatlan! Még a ruháit is a földre szórja. Mégis, egy egyszerű vállvonással nyugtázom, hogy még mindig a régi, majd lehajolva, elkezdem rendbe rakni a jelmez egyes elemeit.
Azt hiszem, visszaszolgáltatom majd őket Erzsébetnek, ugyanis feltételezem, ezek tőle származnak. Majd biztos tudja még használni őket. Mire végzek a leszórt ruhák összepakolásával, Gilberten már csak egy ing, és az alsója van. Ez kissé meglep, annak ellenére, hogy levetkőzni hoztam ide. Ez olyan… Nem is tudom. Etikátlan?
Bár, ahogy küzd az ing levételével, az inkább nevetséges. És nem fog segítséget kérni, ebben biztos vagyok, még úgy sem, hogy már feladta és kifulladva néz maga elé. Elfojtott sóhajjal lépek mögé. Rögtön hátrafordul, én pedig komoly arccal állom a pillantását.
Nem örül annak, amit néma tekintettel felajánlok, de más választása nem lévén, beletörődve elfordul, ezzel, mintegy áldását adva, tegyem amit kell. Pedig ez nem túl illendő dolog, de ha már felelősséggel tartozom érte, legyen.
Közelebb lépek, és a póló szélét megragadva, húzni kezdem a szűkre szabott anyagot. Nem könnyű feladat, de végül némi küzdelmet követően Gilbert szabaddá válik, és rögtön hátat is fordít nekem. Hát persze, még véletlenül se köszönné meg udvariasan.
Viszont, magához képest most túl csöndes, mintha valami gondja lenne. Lépek egyet oldalra, majd kissé előrébb hajolva fürkészem az arcát. Nagyon piros.
- Gilbert-kun, jól vagy? Nagyon piros az arcod. Nem vagy lázas? - Kezemet a homlokára simítom, mire elkerekednek a szemei, és hevesen félreüti a karom. Annyira nem lepődök meg, bár most kissé idegesebbnek tűnik, mint általában.
Ráadásul, mikor szépen lassan rádöbbenek, mi is lehet feszültségének okozója, hozzá hasonlóan, rám tör a zavar. Megköszörülöm a torkom, és rögtön elfordulok, hogy keressek valami takaró eszközt, például fürdőköpeny képében.
Azonban pont most, semmi ilyesmit nem találok, de mivel illetlenség lenne továbbra is őt bámulni, nem nézek vissza. Pedig egész előnyös a megjelenése. Roderich! Miket gondolsz? Szégyelld magad, ez nem úriemberhez méltó!
Miután ilyen szépen megfeddtem magam, nyugodt arcot erőltetve, egész testemben felé fordulok. Már nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, mikor bennem reked, megpillantva az arcát. Ijesztően eltökélt, és valami őrült fény csillog a szemében, azzal a „csak azért is” kifejezéssel.
Olyan gyorsan mozdul, hogy nincs lehetőségem reagálni, az arcomhoz hajolva, egyszerűen megpuszil. Teljesen komolyan, szörnyen dühös tekintettel, amit nem tudok mire vélni, de a tette elég ahhoz, hogy teljesen összezavarodjak.
Hápogva próbálok hangot adni a döbbenetemnek, de mielőtt megtehetném, ellök a közelségéből, és míg én a fürdőkád szélére ülök, ő kiviharzik a helységből. Még jó öt percig helyben maradok, és megpróbálok rájönni, hogy mi is történt, de valójában, csak üres fejjel tanulmányozom a csempét.
Végül kissé tanácstalanul felállok, és a ruhákat felkarolva, elindulok Erzsébet szobája felé. Nem figyelek merre megyek, és így csodák-csodája, megtalálom. Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, mikor heves vita robban ki az ajtó másik oldalán.
- Mondom, hogy megtettem! Hülye szipirtyó, mi az, hogy nem hiszel nekem?!
- Elhiszem, hogy megtetted, de ettől még nem szabályos! Mondtam, hogy én is látni akarom!
- Felejtsd el, még egyszer nem csinálom!
- Ezek szerint, nem tartod be a szavad?
Nem szép dolog hallgatózni, nem is akartam. Tényleg! Ez az egész csak véletlen volt, de mégis, valami azt súgja, hogy a vitának köze van hozzám. Talán az előbb történtekhez is? Most kéne határozottnak, és szigorúnak lennem, hogy bemenve számon kérjem rajtuk!
És akkor most miért is hezitálok? Jó kérdés, válasz nélkül. Sóhajtva fogom meg a kilincset, mivel a vita is kezd bent egyre jobban elfajulni, és nem szívesen csináltatnék megint új ablakot. Hirtelen valami az ajtónak csapódik, és hála az ösztöneimnek, amik csak tájékozódásnál mondanak csődöt, időben lépek el az útból. Így az ajtót érő következő ostrom, mely ki is csapja, nem sodor el engem is.
- Soha többet nem kérek tőled semmit, bazdmeg! – szólal meg a folyóson mocorgó törmelék, majd egy szobamaradványokkal díszített Poroszország válik ki belőle. Megkönnyebbülve konstatálom, hogy már van rajta ruha. Ezek szerint, mire idetaláltam, még erre is volt ideje. Na meg, mire összeszedtem magam.
Valahogy, a mosdóban történtek után, nem tudok egészen ugyan úgy nézni rá, mint előtte. Valami változott, de most nem ezen kéne agyalnom. Megrázom kissé a fejem, és mielőtt egymásnak ugorhatnának az ajtón kilépő Magyarországgal, gyorsan kilépek az ajtó csonkjának takarásából.
- Ausztria-sama… - Erzsébet rögtön megtorpan, sőt, ezúttal még a poros Poroszország is, de gyilkos pillantása továbbra is a lányon pihen.
- Azt hiszem, ez a tiéd – nyújtom a magyar felé a kezemben szorongatott ruhacsomót. Elsápad, majd elpirul, rögtön bizonyosságát adva a sejtésemnek, miszerint hozzátartozik.
- Én… sajnálom Ausztria-sama! – süti le a tekintetét, majd pár pillanat múlva, fel is kapja, vádlón szegezve az ezüsthajúra. – De az ő ötlete volt minden!
- Ringyó! Hamar belementél! – vág vissza a vádlott, és a feszültség felszikrázik körülöttük, Erzsébet tepsiében lassan tényleg megsül a palacsinta.
- De volt feltételem, amit te nem vagy hajlandó teljesíteni! Még a végén úgy fogom gondolni, hogy a poroszok nem is becsületesek!
Tanácstalanul nézek egyikről a másikra, és érzem, ha nem akadályozom meg, itt bizony bomba robban. Ám váratlanul Gilbertből, mintha engedne a haragos merevség, és valami olyasmit sziszegve, hogy „én igenis becsületes vagyok” eltökélten felém pillant.
Nem vagyok félős, de tényleg, ám van valami a tekintetében, amitől nyelnem kell. Nem szeretem, mikor Poroszországra rájön az öt perc. Mégse mutatom ki, csak gyanakvóan figyelem. Egészen olyan, mint a mosdóban, és nekem, nevetséges módon, hevesebben kezd dobogni a szívem.
- Úgy gondolom, ideje kibékülnötök, és rendet raknotok magatok után! – töröm meg a zavart csendet, és szemüvegemet az orromra tolva, szigorúan pillantok rájuk. Így van, megy ez, ha akarom, tudok én tiszteletet parancsoló lenni, csak nem szabad gondolnom rá.
|
| Ereni-chan | 2011. 02. 18. 20:24:01 | #11465 |
Karakter: Gilbert Weillschmidt
Megjegyzés: (Öcsimnek és Ausztriának)
Egy ideig keresem Bözsit, majd megtalálom, ahogy éppen egy szerelmesfilmen csöpög az egyik szobába. Na mi van öcsém, ennek ilyen jó élete van? Csak nekem kell itt halálra dolgoznom magam?! Bahh… ez ellen tenni fogok! Majd valahogy… de most szükségem van erre a buziimádó szenilis kiscsajra, hogy véghezvihessem a tervem. Muhahaha… már érzem is a győzelem szelét! Vagy csak valaki nyitva felejtette az ablakot.
- Magyarorszáááááááág - zöttyenek mellé a kanapéra hatalmas vigyorral az arcomon, mire már csattan is valami iszonyú nagy a fejemen. Basszus… próbáljak én kedves lenni. Ez akkor is serpenyővel ront nekem, ha éppen nyalni próbálok neki!
- Ooooh, Poroszország… mit akarsz itt? Úgy emlékszem, egyedül hagytalak pár tányér társaságában - pillog rám, mire morcosan oldalra pillantok. Baszódj meg Erzsébet, olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer ne ródd fel egyik hibám se?!
- Ja, de végeztem velük.
- Összetörted őket? - vág a szavamba, és már előre érzem, hogy nehéz dolgom lesz vele.
- Nem… elmosogattam - tagolom neki szépen-hangosan, hogy biztosan megértse. - És most, Magyarország, egy nagyon nagy szívességet kérnék tőled.
Dermedt képpel bámul rám, mint aki szellemet lát. Eh, ez ilyen furcsa lenne?
- Áááh Poroszország, olyan vicces vagy - csap fejbe, mire majdnem lefejelem az előttünk lévő asztalt is. Bakker, ez folyton csak verni tud?! - Nem válok el Ausztráliától, vagy ölöm meg magam, ilyen még csak eszedbe se jusson!
- Valójában nem erre gondoltam - simizem a buksim, bááár… az nem lenne rossz, ha elválnának, egy hülyével kevesebb lenne. De az öngyilkosos meg egyáltalán nem jogos, ha azt akarom, hogy meghaljon, majd én teszek róla!
- Hanem? - a barna érdeklődve néz rám. Elmosolyodom, és nagy levegőt veszek…
- Nem öltözöm be fiúnak - hadarja el, mielőtt még bármit is mondhatnék, én meg szinte már füstölök.
- Végighallgatnál már?! - kiabálok rá indulatosan, mire ő kuncogva néz fel rám. Mi ilyen vicces?!
- Gilbert-kun, ez valami nagyon fontos dolog lesz, ugye? - Végre a lényeggel törődik!
- Hát, mondhatjuk - fújom ki magam, aztán megpróbálom a lehető legcukibb képem felvenni, és azt villantani Magyarország felé. - A helyzet az, hogy segítened kellene nekem egy francia ruhát varrni… jobban mondva, ugyanolyat, mint amilyen Francisak van. Megtennéd nekem? - csillogó szem, olyan, amilyennel még életemben nem néztem rá, és most is nagyon nehezemre esik, de megteszem. Ez tényleg fontos nekem. Életem értelme!
A barna elgondolkodva néz rám, aztán az arcán hirtelen gonosz mosoly jelenik meg. Ajjaj, ez nagyon nem jelent jót…
- Gilbert-kun, tisztában vagy te azzal, hogy így ellenszegülnék Roderik-sama utasításának? Tudod, mert ő nem szereti a konfliktusokat. Én sem vagyok fóba Franciaországgal, de Ausztria-sama fontosabb nekem. Úgyhogy…
Megáll, és várakozón bámul rám. Láma képpel meredek vissza rá. Most mit vár, hogy térden állva könyörögjek?
- Szóval ezt nem tehetem meg ingyen.
Óriási szemekkel bámulok rá. Na ez az, amit nem gondoltam volna. Bözsi most tényleg üzletelni akar velem!
- Jó. Mit kérsz? Meleg pornóval éppen szolgálhatok, könnyen ki lehet csempészni Francis szobájából. Ha csak ez kell, akkor részemről meg is egyeztünk - vonok vállat, de Erzsi csak a fejét ingatja, és továbbra is ott van az arcán az a furcsa mosoly. Borsózik a hátam tőle.
- Nem-nem, Gil-kun. Nekem nem filmes pornó kell. Hanem… - megnyalja a száját, én pedig aszott fáraó pózt veszek fel. A kanapé másik végébe lövöm ki magam, és megrökönyödött képpel bámulok az előttem lévő lányra. A jó Jézuskáját ennek, komolyan le akar feküdni VELEM?!
- Na, így nem üzletelünk! Túl jó testem van ahhoz, hogy az ellenségem tönkretegye! - habogok össze-vissza, mire a barna torkaszakadtából felnevet. Még jobban elfehéredek. Ez maga a Sátán kacaja volt!
- Ugyan, ennyire hülye azért még te sem lehetsz! Fene se akarja a tested. Éppen a tiédet? Haha! - kacarászik tovább, én meg egyre pirosabb színt veszek fel. Úgy, de most már eléggé kiröhögte magát, úgyhogy akár el is dalolhatná azt a kibaszott feltételt!
- Jó… akkor mégis mit akarsz? - morgom felé, mire ő komoly képpel néz rám. Hát, már ez sem a legjobb jel, de annál az undorító mosolynál minden jobb!
- Azt akarom, hogy Ausztria-samáé legyen a tested.
Megakad bennem a lélegzet. Még a világ is megfordul velem, a színek összefolynak, Erzsébet feje elkenődik, én pedig zuhanok valami feketeség felé, levegő nélkül, fulladozva, a nagy sötét masszatengerbe…
Már a szívem se dobog, értem, hogy fehéredek, kékülök, kipurcanok, de… valahogy mégis sikerül életben maradnom.
A Magyarországtól kapott óriási maflás visszaránt a való világba. Lihegve kapaszkodom a kanapé szélébe, a szemeim ki vannak tágulva, és úgy bámulok fel Erzsire, mintha csak a Kaszást látnám magam előtt. Azt is látom. Az én személyes Kaszásom!
- Ugye ezt… nem gondolod komolyan? - rebegem két nyelés közepette, és most még az sem érdekel, mennyire jól szórakozik rajtam ez a csitri.
- Hát, most, hogy látom, mennyire sokkol… - csóválja meg a fejét a csaj, aztán tündérien elvigyorodik, mintha mi sem történt volna. - Nos, oké! Ebben az esetben elég lesz, ha csak egy puszit adsz neki.
- Pu… pu… pu… PUSZIT?!!
Megint a szakadék szélén állok, a rideg hullámok minduntalan felcsapnak hozzám, jéggé fagyasztva, de a vízbe nem esek bele.
De akkor is… most vegyük át ezt újra… Erzsébet komolyan azt akarja, hogy én mindenáron buzuljak Ausztriával?!
- Csak egy kis pusziiit… ha már miattad bajba keveredik majd - csücsörít Magyarország a csípőjét rázva, az én fejem meg egyre zöldebb színt vesz fel. Csöbörből vödörbe. Hányingerem van.
- Én NEM fogok puszilkodni azzal a rendmániás hülyével! - teszem karba a kezeim, és ellentmondást nem tűrően hátat fordítok a csajnak. - Felejtsd el a buzipornót is. Semmi buzikkal kapcsolatos dolgot nem csinálok!
- Hát, te tudod. Akkor viszont mondj le a francia ruhádról.
Összeszorul a gyomrom. Fenébe… másra már nem tudnám rábízni a dolgot, viszont Francist nagyon meg akarom szivatni. De ér ez ennyit? Csak egy puszi…
Sóhajtok egy nagyot, és félig hátrapillantok a magyarra. Kedvesen mosolyog. Persze, nem neki kell megkörnyékeznie egy vele egyneműt. De ha csak egy puszi… abba talán nem halok bele.
Később épp a folyosókat járom, és baszogatom magam, hogy mekkora egy idióta faszkalap vagyok, hogy igent mondtam erre a hülyeségre, mikor valami isteni illatot érzek meg. Abbahagyom az anyám szidását, és az illatot követve eljutok a konyháig. Elvarázsolva szimatolok a levegőbe, de ahogy meglátom, ki tevékenykedik bent, rögtön hátrébb lépek. Ausztria süt tortát. Akit nekem meg kell puszilnom. Majd valamikor. És így, ebbe a tudatba, mégis hogy a jó fenébe nézzek vele szembe?
- Roderik-sama, ennek fenséges illata van! - olvadozik Erzsébet, én meg csak a nyelvemet nyújtogatom. Kétszínű egy ország, az már biztos!
- Örülök, hogy tetszik, és köszönöm, nemsokára készen is van. Te is kérsz, Gilbert-kun? - fordul felém, mire fintorogva ellököm magam az ajtóból.
- Teszek rá milyen, csak ehető legyen - morgom unottan.
- Hé! Fajankó! Legyél kedvesebb Ausztria-samához! - förmed rám Magyarország serpenyőstöl, de a szemében ott az a különös fény. Persze, azt beszéltük meg, hogy minden ugyanolyan marad, mint az egyezségünk előtt. Ausztria nem foghat gyanút. És neki is sokkal kényelmesebb, ha továbbra is boxzsáknak használhat.
- Ne parancsolgass némber! - Már ugranánk is egymásnak, de Ausztria az orrunk elé dub egy szelet tortát, ami megállít minket. Tekintetem az édesség felé emelem, aztán elveszem a barnától, és hátat fordítva elvonulok.
Biztos, hogy eszeveszettül finom, épp ezért nem ehetem meg itt mindenki előtt. Nem láthatják rajtam, ahogy elgyengít egy szelet süti! Mit ráadásul a lisztes Ausztria adott nekem… az ilyen részletekre amúgy oda sem figyeltem, de mióta meg kell puszilnom…
Ööö… de most azt hiszem, inkább a tortát puszilom be!
Másnap rendezünk egy kis fogócskát Erzsébettel, meg úgy az egész szobát is átrendezzük, mivel Ausztria megint kínozza azt a szerencsétlen hangszert a sarokba, ami egyúttal az én dobhártyámat is tönkreteszi. Magyarország meg jön azzal, hogy milyen tiszteletlen vagyok, meg miegymás, aztán olyan hamar összekapunk, hogy lassan már szinte rutinosan megy.
Végül Ausztria abbahagyja a játékot, és kiküld minket a szobából, mégis ő megy ki… helyes. Magyarország úgy is most akarja odaadni a ruhát.
- Tessék - húz elő egy egész Francis szettet a kanapé párnája alól, és fel nem fogom, hogy lett kész vele ilyen gyorsan. - De aztán legyen nekem puszi. Látni akarom. Tudom, hogy állod a szavad! - mosolyog. Hogy kefélné szét valaki. De sajnos igaza van, német vagyok… muszáj állnom, benne van a vérembe. Kibaszott gének. Ők is ellenem vannak!
De nem fontos. Most jól megszivatom Francist. Utána úgyis csak én fogok szívni…
- Aaaaauuuuusztriiiiiiaaaaa!
Hát, Franciaország nem fogadta jól. Sőőőt… majdnem kiköpte a bort, amit éppen akkor készült meginni, majdnem az asztalon sorakozó összes üveget leverte, amiket viszont csak később fog meginni. Arról meg már nem is beszélek, mennyire vicces volt, mikor óbégatni kezdett. Felettébb jól szórakoztam. De most itt állunk Ausztria ajtaja előtt. Ez már nem szórakoztat annyira…
- Mi járatban erre, Franciaország? - dugja ki a fejét az említett az ajtón.
- Ausztria, Ausztria! Csinálj valamit Poroszországgal!
Megkezdődik a francia nyávogása, de ahogy látom, Ausztria nem siet a leszidásommal. Néz rám, én meg pofákat vágok, bár ezt sokkal inkább Francisnak csinálom, mint neki.
Végül behív minket a nappaliba.
- Poroszország, ez nem szép tőled, azonnal kérj bocsánatot! - kezdi a szokásos marhaságát, pedig úgy is tudja, hogy álmomban sem tenném meg.
- Faszomat! - dobom le magam az egyik fotelbe. - Nekem ez így tökéletes!
- Aaaaauuuuusztriiiiaaaaa - folytatódik a virnyákolás, de az érintett hamar lerázza, így már csak ketten vagyunk a nappaliban.
- Ezért még problémáink lehetnek - néz rám szúrósan, de én csak vigyorogva vállat vonok.
- Az nekem csak buli lesz.
- Téged is érinteni fog - mondja közönyösen, majd a zongorájához sétál. Na ne… túl fiatal vagyok még a süketséghez!
- Ugye eszedbe se jut játszani?! - kérdem elhűlve, ő meg már üti is le az első billentyűt. Aúúú, érzem, hogy ez fájni fog!
- Zenében fejezem ki neked a haragomat - bevágja az úriember figurát, aztán játszani kezd.
Sajnálom, hogy nem hoztam füldugót, tényleg. Pedig számíthattam volna rá. Erre a rémségre… de végre vége, és Ausztria elém sétál.
- És most… gyere, és szedjük le rólad ezt a förtelmet. Elég, ha Franciaországnak nincs ízlése.
Megfogja a kezem, és felhúz a kanapéról. Meglepett képpel bámulok fel rá, de aztán kapcsolok, és a kezemet kiszabadítva indulok el. Követ.
A fürdőbe megyünk, ott viszonylag nem kell félni attól, hogy Magyarország benyit, aztán orrvérezve visszahullik a földre. Viszont attól félhetek, hogy egy helyiségben vagyok ezzel az illemmániással, ráadásul teljesen egyedül. És ha eszembe jut, hogy mit kell majd vele csinálnom… egyszerűen…
- Gilbert-kun - hátrapillantok a barnára, miközben éppen a parókát veszem le. - Ne segítsek? - bök az ing felé, bár még nem is tartok ott. Hiún kapom fel a fejem, ezzel jelezve, hogy nem.
Vállat von, és a földre ledobált cuccaim kezdi tűrögetni. Bah, ez annyira rá vall…
Már csak egy szuperfeszülős ing van rajtam, amit mellesleg nem tudom mért vettem fel, hiszen csak alsó viselet. Idióta Magyarország, túl kicsire csinálta!
Próbálom leszedni magamról, de akárhogy igyekszem, tépem, húzom, csavarom, nem megy. Kifulladva nézek magam elé. Fenébe… ez ciki…
Hallom, hogy Ausztria mögém lép, ezért automatikusan hátrafordulok hozzá. Komolyan bámul rám. Mindketten tudjuk, mi következik…
De ne már! Így megalázni engem… nem fogom kibírni…
Végül csak elfordítom a fejem, és felemelem a kezem. Oké. Leveszi rólam, de ez nem jelent semmit. Még mindig király vagyok, és ő még mindig csak egy hülye zenebolond!
Közelebb lép hozzám, és elkezdi lehúzni rólam a pólót. Én meg nem gondolok semmire, semmire… semmi rosszra, arra meg végképp nem, hogy nekem majd meg kell puszilnom… mert attól csak zavarba jövök, és… és a fenébe is, már gondoltam rá.
Egyre vörösebb színt veszek fel, de szerencsére ezt az előttem lévő nem látja, mivel a póló épp eltakarja az arcom. De ahogy már nem vagyok takarásba, rögtön megfordulok, és összehúzom magam. Fenébe. Itt van ,ég egy dolog, ami viszont csak most esett le.
Ezzel a pólóval a teljes Fracis szettől megszabadultam. Ami annyit jelent, hogy itt állok egy szál alsónadrágba Ausztira előtt…
|
| Mora | 2010. 12. 10. 17:13:25 | #9724 |
Karakter: Roderich Edelstein
Nos, nézzük. Legutóbb balra fordultam…vagy talán jobbra? Nem, nem mégis inkább a baloldali folyosó vezetett arra…talán. Most legszívesebben tanácstalanul túrnék bele hajamba, ha nem félnék, hogy ezzel túlságosan összekócolom. Így is van pár tincsem, amit képtelen vagyok rendbe rakni.
Már épp azon vagyok, hogy a legközelebbi szobába betérek, és kijelentem, ezt kerestem, mikor éktelen csörömpölés, és dobhártyaszaggató kiabálás szűrődik ki az egyik ajtón. Más ötletem nem lévén, elindulok felé, ám rögtön tudom, kik fejezik ki éppen feltétlen szeretetüket egymás felé.
- Mit csináltok? – tárom ki az ajtót, és belépek a megtépázott, csatatérré változtatott szobába, melynek közepe táján, Magyarország éppen Poroszország arcát formálja át éppen a serpenyőjével. Csak tudnám, honnan szedi azt mindig elő, mikor konyha nincs is a közelben. Legalábbis azt hiszem, nem a közelben van…
- Ausztria-sama… - Magyarország eltávolítja a konyhai eszközt Gilbert arcából, és már hajol is meg előttem, lábát véletlenül a másik kezén hagyva.
- Baszódnál meg – szisszen fel a taposott nem túl udvariasan, majd hevesen fújdogálni kezdi a kezét. Ez biztos nem volt túl kellemes érzés.
- Gilbert-kun – lépek elé, és udvariasan nyújtom neki a kezem. És igen…cicceg egyet, majd egyszerűen félreüti a segítséget ajánló jobbomat, és magától feltápászkodik, leporolja magát, és úgy tesz, mintha mi sem történ volna.
- Roderik-san, ez a semmirekellő hülyegyerek… - kezdi Erzsébet méltatlankodva, de Gilbert nem hagyja, hogy befejezze.
- Mert ez az eszement kurva… - vág a szavába, és már esnének is egymásnak, de gyorsan közéjük állok. Magyarország azonnal megtorpan, Poroszország azonban még csak nem is lassít, így kénytelen vagyok visszalökni a földre
- Hagyjátok abba – jelentem ki egyszerűen, de megint csak a lányra tudok hatni. Csak egyszer érném meg, hogy Gilbert nem felesel. Talán jobban meg kéne válogatnom a barátaimat…nem is a barátom.
- Mer’ ha nem? – néz rám pimaszul, mire megajándékozom egy nagyon szigoru, nagyon lesújtó pillantással. Megvan, ki mosogat ma…
Sóhajtva telepedek le a zongora elé, leütök pár hangot, majd úgy döntök, hogy nem szentségtelenítem meg ezt a nemes hangszert azzal, hogy kedvtelenül játszok rajta. Inkább megnézem, hogy halad Poroszország. Remélem nem estek megint egymásnak, mert egyre több berendezési tárgyunk bánja.
Elindulok a konyha felé, de valami nem sikerül úgy ahogy akarom, mert megint elég különös helyeken lyukadok ki. Jééé, nem is tudtam például, hogy van akváriumunk. A hideg is kiráz, így gyorsan tovább állok, és valamilyen csoda folytán, megtalálom a konyhát. Akár ünnepnap is lehetne a mai.
Bentről hangok szűrődnek ki, Poroszország nagyban tárgyal valamit, és mivel a válasz nem embertől származik, csak a csibéje lehet. Nem igazán értem mit szaval, de Franciaország, és a stílus szó benne van, a kémkedni-vel egyetemben. Megcsóválom a fejem és nyitnám az ajtót, mikor az nyílik szépen magától, és Gilbert egyenesen nekem sétál.
- Üdv – köszönök rá udvariasan, ami tőle persze túl magas elvárás, flegma fintorral lép hátrébb.
- Csá – köpi mogorván. Hümm…az nem inkább elköszönés? Valószínűleg már menne.
- Mit csinálsz te itt? – érdeklődöm halkan. Annyi bizonyos, hogy semmi jóra nem készül.
- Felnyalom a padlót, ahogy kérted – kacsint rám, és már lépne is el mellettem, de gyorsan elkapom a karját. Jobb lesz, ha megállítom, még mielőtt elkezdene bármit is.
- Gilbert-kun – tartóztatom szigorúan, mire hátrakapja a fejét. - Ha megint valami bajt csinálsz, annak komoly következményei lesznek – nézek mélyen a szemébe. Amíg csak engem idegesít, nem olyan vészes a dolog, de ha a többi ország is nekiesik…kénytelen leszek megvédeni. Nem azt mondom, hogy bánnám, ha kiszúrna kicsit Franciaországgal, mert a borimádó képét én se nagyon kedvelem, de azért nem ártana elkerülni a nagyobb perpatvarokat.
- Persze, vágom – rántja el a kezét, és kibaktat a konyhából.
Némán nézek utána, megpróbálva felidézni, miért is jöttem ide. Ja, hogy őt ellenőrizzem. Megvolt. Na és most? Körbepillantok, és mikor tudatosul bennem hol is vagyok, felcsillannak a szemeim, persze csak mértékkel, a túlzott lelkesedés nem túl kifinomult dolog.
Pillanatok alatt előpakolom a sütéshez szükséges dolgokat, majd kötényt kötve nekiállok a legújabb tortaötletemnek. Alig egy óra, és a kellemes illatok már belengik az egész házat, de én annyira belemerülök a munkába, hogy sokáig észre se veszem Erzsébetet, aki nagy csillogó szemekkel figyel, és Gilbertet, aki épphogy csak bedugja az orrát.
-Roderich-sama, ennek fenséges illata van! – jelenti ki Magyarország hirtelen, én meg ijedtemben majdnem eldobom a tortaformát. Gyorsan összeszedem magam, és halvány mosollyal fordulok felé. A sütés fel tud dobni, ilyenkor kissé engedek a merevségemből.
- Örülök, hogy tetszik, és köszönöm, nem sokára készen is van. Te is kérsz, Gilbert-kun? – fordulok a falat támasztó felé, de ő csak elfintorodik, és ellöki magát onnan.
- Teszek rá milyen, csak ehető legyen – morogja ellenségesen.
- Hé! Fajankó! Legyél kedvesebb Austria-samahoz! – háborodik fel Magyarország, és a serpenyő máris a kezében van. Ezúttal nem is olyan nagy rejtély honnan szedte, a konyhában vagyunk.
- Ne parancsolgass némber! – érkezik a hasonlóan kedves felelet. Már esnének is egymásnak, de közéjük állva, egy-egy tortaszeletet dugok az orruk alá. Megtorpannak, és villámló tekintetüket az édesség felé fordítják, csodálom, hogy nem kezd rögtön lángolni a tészta. Végül elveszik, és míg Erzsébet sűrű hálálkodásba kezd, Gilbert felvetett fejjel elvonul. Nem is vártam mást….
- Roderich-sama, majd én rendet rakok – kezd el rögtön tevékenykedni a barnahajú vidáman, én pedig hálásan biccentek, és a kötényt félretéve, elindulok a szobám felé. Azt még tudom is merre van. Elhaladva egy ablak előtt, szégyenkezve nézek farkasszemet csupa liszt, kócos tükörképemmel. Jaj ne! Mit gondolhatott most Gilbert-kun és Erzsébet?
Gyorsan leporolom magam, majd hajamat is viszonylagosan rendbe rakom. Így máris jobb.
Másnap, szokásomhoz híven, zongorázok kicsit, míg Gilbert fülét befogva menekül a szobában körbe-körbe, nyomában Erzsébettel. Nem zavartatom magam, jelenleg lefoglal a darab, csak néha elhajolok egy-egy eltévedt váza, vagy jobb esetben párna elől. Persze amint végeztem, rendbe rakom őket, majd jöhet a takarítás, de addig is elmélyülten nyomkodom a billentyűket.
Végül befejezem, és villámló tekintettel állok fel, és mindkettőjüket udvariasan felkérem a távozásra, ám a végén mégis én hagyom el a szobát. Hát, nem épp így terveztem, de többnyire ez a vége.
- Aaaaauuuuusztriiiiiiaaaaa!
Kis híján leesek a kanapéról, mikor elér hozzám Franciaország dobhártyaszaggató hangja. Pedig épp készültem a délutáni szunyókáláshoz, ennek meg pont most kell megjelennie. Fejemet a kezembe temetem, majd felállok, és kitárom a nappali ajtaját.
Szembe is találom magam, egy alaposan feldúlt, szőke csigaevővel. Ellenségesen méregetem, de ő szokásához híven, észre se veszi.
- Mi járatban erre, Franciaország?
- Austria, Austria! Csinálj valamit Poroszországgal! – kezd bele világfájdalmas monológjába, de kérdő tekintetemet látva, a háta mögé bök. Kihajolva válla mögül, kénytelen vagyok köhécselésbe fojtani feltörő nevetésemet.
Gilbert úy ahogy van, lemásolta Franciaországot, nem csak a ruháját, de még szőke parókát is szerzett. Fogalmam sincs, hogy csinálta ezt tegnap óta, hisz akkor hallottam ilyesmikről beszélni. Így már értelmesebbek a konyhában zajlottak.
Hirtelenjében azonban képtelen vagyok lehordani őt a sárga földig, túl szórakoztató a két Franciaország látványa, melyek közül az egyik éppen pofákat vág, míg a másik a vállamra dőlve zúdítja rám panaszáradatát.
Csak tudnám, hogy intézte el mindezt ennyi idő alatt, hisz még csak délután van, ő pedig szinte egész délelőtt Magyarországgal balhézott. Legalábbis ha kettesben vannak, mindig azt teszik, így gondolom most sem volt ez másképp. Bármennyire is nem kedvelem Franciaországot, némi szolidalítást mégis kéne mutatnom, így megköszörülöm a torkom, és mindkettőjüket beljebb invitálom.
- Poroszország, ez nem szép tőled, azonnal kérj bocsánatot! – szólítom fel Gilbertet, pedig tisztában vagyok a válaszával.
- Faszomat! – morran fel, és leveti magát a fotelbe. – Nekem ez így tökéletes!
- Aaaaauuuuusztriiiiaaaaa – indul el megint a panaszfolyam, én pedig nem győzöm csitítani a borivót. Végül nagy nehezen megnyugtatom, és sikerül leráznom, miközben Poroszország teli szájjal vigyorog ránk. Végül kitessékelem a szöszit, és sóhajtva fordulok vissza a hasonmáshoz.
- Ezért még problémáink lehetnek – nézek rű szúrósan a vigyorgóra, de ő csak megvonja a vállát.
- Az nekem csak buli lesz.
- Téged is érinteni fog – mutatok rá közönyösen, majd a zongorához sétálok.
- Ugye eszedbe se jut játszani?! – morran fintorogva, de oda se figyelve leütöm az első hangot.
- Zenében fejezem ki neked a haragomat – jelentem ki felvetett fejjel, majd megköszörülöm a torkom. Nem mintha annak bármi köze lenne a zongorához, de szerintem olyan elegánsan hat, persze csak ha finoman csináljuk, és nem horkantgatunk meg röfögünk.
Gilbert elfintorodik, és világfájdalmas képpel üli végig a darabot. A világért se dicsérne meg, még akkor se, ha tetszik neki.
- És most… - sétálok elé. – gyere és szedjük le rólad ezt a förtelmet. Elég, ha Franciaországnak nincs ízlése.
Megragadom a kezét, és felhúzom a kanapéról. Először meg is lepődik a közvetlenségem miatt, majd káromkodva szabadítja ki a karját, és magától indul el. Nyugodtan követem.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 12. 10. 17:13:54
|
| Ereni-chan | 2010. 12. 10. 17:11:31 | #9723 |
Karakter: Gilbert Weillschmidt
Tulajdonképpen sosem értettem…
Nem értettem, hogy ti ketten mért vagytok olyan hatalmasok és erősek, és én mért loholok mindig csak utánatok, hogy mért kell állandóan engedelmeskednem, sem, hogy mért nem török már ki a láncotokból.
Nem értettem…
És tudjátok mit? Most sem értem. Egész nap azon fáradozom, hogy tönkretegyem az életeteket, ezért mindent megteszek, de ti NEM vesztek észre! És ezt mégis hogy képzelitek?! Elegem van belőletek, de nagyon! De nem fogok segítséget kérni a bátyámtól, az annyira nem illene hozzám… egyedül foglak legyőzni titeket. És amikor már le lesztek győzve, könyörögni fogtok, hogy kegyelmezzek meg nektek, úgy ám, de nem fogok, MUHAHA!
Igen, így lesz! Én, a Nagy Poroszország a földbe foglak döngölni titeket…
Magyarország és Ausztria.
- Poroszország, Poroszország! - És megkínozlak titeket, úgy, hogy… - GILBERT!
- Mih, hol? - riadok fel, és a kicsöpögő nyálamból felkapva a fejem körbenézek a teremben. Előttem Magyarország áll valami giccses ruciban, és csípőre tett kézzel bámul le rám. Na mi van, megint túl sokat ettem lefekvés előtt?
- Már egy fél órája magyarázom neked a haditervet, de te ELALUDTÁL! - Ártatlan képpel pillogok fel rá, és hirtelen nem is tudom, mit kéne erre mondanom. Ha izgisebben magyaráznál Magyarország, mondjuk, ha vinnél bele egy kis sze… khm… de ezt egy haditervbe elég nehéz lenne.
- Mi ezzel a probléma? - dőlök hátra vállat vonva, és már aludnék is tovább, mikor a fejemen valami óriásit koppan. Fél kilométeres púp nő a nyomán, és még azt is elfelejtem, milyen színű alsógatyát vettem fel reggel (tényleg, vettem fel egyáltalán?!).
- Mi ezzel a probléma? MI EZZEL A… - Már iszkolok is a következő támadás elöl, aztán mire észbe kapok, már az egész szoba romokban hever, én meg a törött tárgyakon átugrálva menekülök ez elől a szadista nő elől, de hiába is akarom ezt tenni, kicsit mindig ér a suhintás szele.
- Gyere csak ide, te fajankó! - Fajankóóó? Dühösen hátrapillantok rá.
- Én fajankó? Akkor te meg Ausztria kurvája vagy! - Hatalmas csörömpölés, és egy vérében ázott Poroszország. Fenébe, már megint túl tapló voltam. Kellett nekem hagyni, hogy elragadjanak az indulatok, de ha egyszer egy ilyen lotyó van a közelemben..!
- Mit csináltok? - nyílik az ajtó, és egy jól öltözött, jól fésült, jól kicsicsázott és olyan jól összerakott krapek lép be rajta, hogy mindjárt rosszul leszek tőle, bár nem hiszem, hogy lehetek még ennél is rosszabbul!
- Ausztria-sama… - Magyarország kiveszi a képemből a serpenyőt, és a kezemre taposva szépen meghajol a ház ura előtt.
- Baszódnál meg - szisszenek fel kicsit sem puha sarkú cipője miatt, és a kezemet kezdem fújogatni. Ribanc, de egyszer úgy megbaszom…
- Gilbert-kun - felpillantok, és látom, hogy a két lábon járó illemkönyv itt van előttem, és a kezét nyújtja nekem. Ciccenek egyet, és a pracliját elütve magamtól felállok, és leporolom magam. Nekem aztán nem kell a segítsége, nem akarok megint fürdeni miatta, múlt hét kedden már megtettem!
- Roderik-san, ez a semmirekellő hülyegyerek… - Na, ez szépen kezdődik, mindjárt plasztikai műtétet hajtok végre ezen a rondaságon!
- Mert ez az eszement kurva… - vágok a szavába, mire kis híján ismét egymásnak esünk, de Ausztria közénk áll, így kénytelenek vagyunk megállni. Illetve én nem állok meg, így őméltósága szépen visszalök a földre, ami nem tesz valami jót a hátsó felemnek… de addig éljek, EZERSZERESEN kapja vissza!
- Hagyjátok abba - mondja egyszerűen, és Erzsébet már szólni se mer. Ch, de szánalmas, behódolni egy olyan balfasznak, mint amilyen Ausztria..!
- Mer’ ha nem? - nézek fel rá pimaszul, de rögtön meg is bánom, mivel a válaszpillantás nem éppen a legjobbat jelenti. Aaaah… picsába. Asszem ma megint én fogok mosogatni.
„Baszódjon meg az egész világ
De legjobban a kurva édesanyád,
Én olyan szívesen megbasznám a…”
- Poroszország, KUSS legyen! - ordít ki a konyhába Magyarország, mire már éppen kiáltanám vissza, hogy „Törődj a magad dolgával, büdös ringyó!”, de mielőtt megtehetném, a számba egy mosogató rongy repül. - Töröld is át őket, de legalább háromszor, utána pedig öblítsd le, mert a kórokozók… de minek is mondom ezt egy ilyen hülyének, majd ha nem lesz jó a munkád, Ausztria-sama úgyis megbüntet - táncol ki a helyiségből Erzsébet nevetve, én meg éppen vágnék hozzá egy tányért, de pont becsukja az ajtót, így a tál a földön landol szilánkok formájában. Idegesen felmorranok, és mérgemben az előttem lévő pultba rúgok. Basszameg, most még azt is fel kell takarítanom!
Dühöngve fojtatom a melót, az orrom alatt tovább dúdolva a megkezdett számot, míg az összes tányér el nem fogy…
„Én olyan szívesen megbasznám a búrád
Gyere baby, legyünk együtt csak egy órát!”
- Áááááh - kimerülten terülök el az asztal közepén, a fejem fölött lévő csillagokat számolgatva, full készen. Egy darabig nézem a sok sárga valamit, aztán már éppen csuknám le a szemem, mikor az egyik csillag orron csíp. Erre már rögtön felpattannak a szemeim, és kezdenék is anyázni, mikor látom, hogy csak csibe az. Csibe, tényleg, hol volt egész nap ez a rühes dög?! - Csibe, hogy a rézfaszú bagoly kúrjon seggbe, hol a picsába voltál? - kiabálok rá a madárra, mire az menekülne is el, de még időben elkapom. Ohó csibe, nem mész sehova… most vagy megsütlek, vagy beszélsz, de mindkettőt csak NAGY kínok árán teheted meg! - Köpjél, különben megdöglesz! - nézek rá fenyegetően, mire a kis sárga kifújja magát, aztán beszélni kezd.
Azért, én is így gondoltam! Hmm… ahaaa… igen. Szóval adatokat gyűjtött Franciaországról. Így már világos, az-az önimádó egoista faszkalap egész nap csak a tükör előtt áll, nem csoda, hogy csibe ilyen sokáig maradt nála. Meg kellett várnia, hogy történjen is valami. Huh, de nem irigylem… bár úgy emlékszem, pont én küldtem el hozzá. Akkor meg minden rendben, biztos meg akartam büntetni, háh!
- Vágom. Szóval jó barátságban van Angliával, és utálja, ha a stílusát lopják. - Csibu bólint, én meg elgondolkodva helyezem az államhoz a kezem. - Hnn… akkor a terv legyen modjuuuuk… - Csibu a vállamra telepszik, amíg én agyalok, de nem teszi jól, mivel mikor felvillan az ötlet, az asztalra csapok, így ő szépen legurul rólam egyenesen egy csésze (remélhetőleg kihűlt) teába. - Meg van, Csibu! - veszem fel a bögrét, és pördülök egyet vele, mire a csirke szemei X formát öltenek, pláne, mikor visszavágom a helyére a porcelánt, ami kis híján még össze is törik. Na, de legalább már tudom, hogy nem forró piába esett az én kis baromfim!
- Tudom már, mit teszünk! - nézek az ablak felé vigyorogva, aztán, mintha mi sem történt volna, fel-alá kezdek járkálni a konyhában. - Franciaország utálja, ha ellopják a stílusát, azért el kell lopnom a stílusát! Be kell öltöznöm Franciaországnak! - Közlöm zseniális tervem, ami majdnem olyan zseniális, mint én magam! Diadalittasan nézek az asztalon tollászkodó csibémre, aki csak csiporogni kezd, hogy „Igen, ez jó ötlet, isten vagy, Poroszország!”
- Te meg egy féreg vagy, ne hízelegj! Megvárattál - lépek Csibu elé a szúrós tekintetem felvéve, mire a kis hülye már rögtön mentegetőzne is, de nem hagyom. - Nem kell a rizsa, kaptál már ma elég magot. Most pedig hess, kémkedj Anglia után. Ő úgyis olyan idióta, észre sem fog venni - kuncogom az orrom alatt gonoszan, mire a sárga bevág egy durcit, és kibattyog az ablakon. Mi van már, nem tetszik valami, heh? Kapott enni-inni a kis dög, a többi meg az én hasznom, nem? Ez az állattartás lényege, kihasználjuk az állatunk előnyeit!
Vigyorogva fordulok meg, és már éppen jönnék ki a konyhából, mikor… beleütközöm egy életnagyságú orgonacsokorba. Na kinek van ilyen rohadt büdös kölnije? Jó válasz, Ausztria! Hogy ennek is pont most kellett idetolnia a képét, nem lehetett volna, mondjuk tíz másodperc múlva, mikor már nem vagyok itt?!
- Üdv - köszön rám, én pedig flegma képet vágva hátrébb lépek előle.
- Csá - vetem oda neki, és még csak eszembe sincs magázni. Majd pont vele, heh? Senkinek sem magázom semmijét, neki meg extrán semmijét, mert csak egy pénzes ficsúr, aki AKARATOM ELLENÉRE tart itt. Vagy várjunk, az nem Magyarország? Végül is én akartam vele ide jönni, de az már régen volt, hmm…
- Mit csinálsz te itt? - Mé’ nem mész má’ el a faszba?! Utálom, ha ilyen sokat kérdeznek tőlem!
- Felnyalom a padlót, ahogy kérted - kacsintok rá, aztán már kerülöm is ki. Anyját tartóztatgassa így fel, ne engem! Nekem most fontos dolgom van, varratnom kell Magyarországgal egy ruhát! Hogy-hogy veszem rá, azt még nem tudom, de mivel én nem vagyok egy textiliparos… majd feltalálom magam. Elvégre én vagyok a király!
- Gilbert-kun - megfogja a karom, így kénytelen vagyok hátranézni rá. Bváááá, ez a komoly kép, mindjárt lecsót hányok (pedig nem is ettem lecsót)! - Ha megint valami bajt csinálsz, annak komoly következményei lesznek - mondja a szemembe nézve, de nem mondhatnám, hogy különösebben meghat. Nah és milyen következményei? Mit csinálsz, lecsukatsz? Azt nem teheted meg, jól tudod. Nincs olyan dolog, amivel megbüntethetnél! De ettől függetlenül a mosogatást többet ne bízd rám, mert wáááh…
- Persze, vágom - kapom el tőle a kezem, és kibaktatok a helyiségből. Csak nem hallotta, amit mondtam? Neeem, olyan hangosan nem beszéltem… vagy igen? És milyen „komoly következményei”, lesznek? Mi a legrosszabb, amit tehet velem? Elveszi Csibut, de azt nem csinálja meg… tudja, mennyire fontos nekem. Vagy talán épp ezért fogja elvenni? Meg ne merje tenni, akkor hogyan kémkedek a barmok után?!
Na de ezzel inkább ne is gondoljunk! Most Erzsébetet kell átvágnom valahogy… mondjuk, hozok egy kardot, és felszeletelem, muhah! De még előtte varrnia kell nekem egy ruhát. Egy francia ruhát! És meg fogja tenni, mert van egy aduászom.
Yaoi mangák, wehhehe…
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 12. 10. 17:12:07
|
|
