- Mindig csak másokkal foglalkozol…igazán...foglakozhatnál velem is…ha már megvettél – suttogja halkan, majd elalszik

Pedig foglalkozom én vele, csak nem annyit, amennyit szeretnék. Mikor végre elalszik lefejtem megamról az ujjait, majd elindulok kifelé. Az ajtónállóknak meghagyom, hagyják aludni, ameddig csak akar. Ki kell pihennie magát. Útközben összefutok Kanouval, aki érdeklõdik a fiú iránt és igen megkönnyebbül, mikor megtudja, hogy alszik.

- Ha levinné a tengerpartra, talán jót tenne neki - veti fel, mire megemelem a szemöldököm. - Mindenesetre, kiszabadulna ebbõl a környezetbõl és talán rendbejönne. Önnek sem jó, oyabun, ha az ágyasa idegbeteg.

- Ebben lehet valami - bólintok. - Holnap elviszem, és két hétig biztosan maradunk. Azalatt talán javul valamit. Lefekszem, ha valami van, szólj!

Mélyen meghajol, én pedig a szobámba megyek. Kanounak igaza van, így még lefekvés elõtt felhívom a nyaralómra ügyelõ embereimet, hogy másnap délutánra takarítsák ki a házat, és mindent szerezzenek be, amire szükségünk lehet.

~*~

-    Sama… - halk suttogás és  egy pehelykönnyû érintés ébreszt álmomból. Mi a fene van megint?

-    Igen..? Mi történt? Miért nem alszol? – kérdem rekedtes, mély hangon, amikor megismerem Akoya hangját. Valami baj lehet.

-    Én…én..rosszat álmodtam…esetleg…nem aludhatnék ma veled, gazdám? – hangja könyörgõ és közelebb is hajol. Érzem a lélegzését, lehelete a bõrömet birizgálja.

Szusszantok egyet, és arrébb helyezkedem, majd álmosan veregetem meg az ágyat magam mellett. Azonnal bemászik és hozzám bújva takargat be mindkettõnket. Érzem, hogy fél, de tudja, hogy biztonságban van. Fura érzés, hogy most nem vagyok rá dühös. Más kurvámat már rég megvertem volna, ha az éjszaka közepén próbáltak meg volna zaklatni. Kezdek szentimentális lenni.

-    Köszönöm!

Morgok egy "Nincs mit"-et, õ pedig egészen hozzám bújik. Érzem a leheletét, karjait, amelyek átölelnek. Feje az állam alatt pihen és ajkai a bõrömet érintik. Reszketése is alábbhagy,  ahogy lassan elalszik, majd én is álomba merülök.
Reggel arra ébredek, hogy valaki megérint, majd kimászik mellõlem. Akoya lehet az, mert amikr kinyitom a szemem, õt látom az ajtó felé lopakodni.

-    Hová készülsz? - kérdem, amikor a keze a kilincsen van.

Megtorpan, fejét leszegve a kezét a kilincsre teszi, majd felém fordul. Talán fél?

-    A szobámba…felöltözök, megreggelizek, aztán elmegyek magamban a temetõbe. Muszáj rendesen elbúcsúznom…tegnap…nem volt rá alkalmam.

-    Mára mást terveztem.

-    Igazán? – kérdi meglepetten.

-    Igazán. Megreggelizünk, aztán elmehetünk a temetõbe, végül pedig…- sejtelmesen mosolygok rá, miközben felkönyökölök az ágyban.

-    Vééégül?

-    Foglalkozom veled is egy kicsit, elvégre „elhanyagoltalak” az utóbbi idõben - vigyorgok rá.

Tágra merednek a szemei, száját eltátja. Hát igen, túl hangosan beszélsz éjszaka, édes kismadaram. Kezét csípõre vágja, de amikor intek neki, egy ugrással terít le és lovaglóülésben ül a hasamra, majd a kezeimet a fejem mellé a párnára fogja. Kis vadmacska.

-    Nem illik ám hallgatózni! – nevet halkan, majd homlokát az enyémnek dönti és halkan suttog nekem. Gyönyörû zöld szemei az én szürkéimbe mélyednek. - Köszönöm, hogy mellettem vagy.

- Nincs mit - morgom halkan, de mintha meg sem hallaná. Mi tagadás, engem is jobban leköt arcának lágy íve, szemeinek smaragdzöld csillogása, hajának fénye.

Kanou ekkor lép be, Akoya pedig lekászálódik, és a férfihoz fut, akinek kezében jó nagy tálca van. Na igen, Kanou úgy tûnik tudta, hogy Akoya itt van velem. Akoyára néz, majd meghajol, kacsint és elsiet.

-    Kombinál…

-    Hogy mondod?

-    Áááh, semmi. Együnk!

Nekilátunk a reggelinek.  Nekem nem szokatlan, hogy Kanou ennyi reggelit hoz, hiszen nem gy szajhám reggelizett már velem néhány alkalommal. Akoya túlkombinálja a dolgot. Mikor végez az ölembe teszi a tálcát, mintha õ lenne az úr a házban. Ezúttal hagyom neki. Jóllakottan simogatja a pocakját, majd fejét hátrahajtva nyög fel. Igazán erotikus látvány.

-    Istenem…ez…nagyon jó volt.

Én is végzek, mire Akoya felkapja a tálcát és kislisszol. Az még megbeszéljük, hogy a hallban találkozunk, így komótosan felkelek, lefürdöm, majd felöltözöm egy egyszerû sötétszürke nadrágba és bordó ingbe. Nem akarom túlzásba vinni. Majd összecsomagolok magunknak. Ahogy sejtem, Kanou már elintézte Akoya cuccait. Ha jól sejtem, a fiú nem tud úszni, de majd megtanul. Aztán lemegyek, levitetem a cuccokat a kocsihoz és megvárom Akoyát. Hamarosan meg is jelenik egy sötét, szûkített farmerben és mélybarna trikóban, meg egy vékony, hosszú, kardigánban. Igazán csinos, nagyon ennivalóan néz ki rajta, el is bambulok. Halk köhintés zakkant ki a merengésembõl.

-    Igazán…remekül fest, sama- mondja a fejét leszegve. Biccentek.

- Te is csinos vagy - jegyzem meg, mire vállat von, és már indulna  a kapu irányába, de megofom a vállánál fogva és a kocsim felé irányítom.

-    Kanou nem jön? – pislog rám meglepetten.

-    Azt hiszem, ahová megyünk, ott nincs rá szükség. És különben is, neki is fontos elintézni valói vannak – pirítok rá, majd betessékelem a kocsiba. Kanou ma intézi el azt a nõszemélyt a klubban.  

Biccent egy aprót, mintha szégyellné magát, de nem figyelek különösebben. Nem kell sok idõ, hogy megérkezzünk a temetõhöz, ahol az az orosz fekszik. Nem értem, hogy Akoya hogy ragaszkodhat ennyire hozzá. De az õ dolga. Megállunk a kapu elõtt, de én nem megyek be.

-    Te nem jössz?

-    Nem. Úgy gondolom egyedül szeretnél tõle elbúcsúzni, nem kellek én oda. Megbízhatok benned annyira, hogy ha nem megyek be, visszajössz ide, hozzám?

~*~

Valójában csak remélem, hogy visszajön. Közben felhívom a házat, míg várok. Minden rendben van, elõkészítették nekünk, egy takarító és egy szakács maradt ott mindössze. Remek, remek, alig várom Akoya arcát, mikor meglátja, hová viszem. Azután felhívom Kanout, aki legnagyobb megelégedésemre már lecserélte Kazamurát. Ha jól sejtem, a nõ ma már a halakkal a vacsorázik. De meg is érdemli, ha nem tud bánni egy olyan páratlan gyöngyszemmel, mint Akoya. Épp befejezem a telefonálást, amikor felbukkan az ablaknál. Megdöbbenve nézek rá. Jó gyors volt.

- Nem erre számítottál?

- De igen - válaszolom kis habozás után, mire beszáll és a kezét a combomra téve mosolyog rám.

- Amióta az eszemet tudom azt sulykolták belém, miszerint hûségesnek kell lennem a tulajdonosomhoz. Csak egy tárgy vagyok, akit mozgatnak, játszadoznak vele. Eddig Kazamura tulajdonát képeztem, most megvettél tõle, így feléd vagyok lojális. Nincs önálló akaratom, vagy esetleg döntésem, elvégre te magad mondtad… csak egy kis ringyó vagyok, egy segg amit megbasznak.

A mosolya egyre természetellenesebb, az arca semmitmondóvá válik. Mintha a levegõ is megfagyna. Ennyire jól emlékszik arra, amit mondtam neki? Úgy tûnik, a lelkébe tapostam. De aztán hirtelen felnevet és az ülésnek dönti a fejét, lábait keresztbe rakja, majd elõrefelé bök. Közben már úton vagyunk.

- A temetõ után vagyunk…foglalkozz velem kicsit, ha már megígérted!

Nem válaszolok, csak a gázra taposok, és hamarosan kiérünk a városból. Õ értetlenül mered maga elé, de nem szól, ám mintha félne egy kicsit.  Sápadtan simogatom a lábát, miközben rápillantva fürkészem arcát. Aztán észreveszem, hogy idegesen simogatja a lábát, az arca falfehér.

- Valami baj vagy? Jól érzed magad? - kérdem. Nem néz ki túl jól, remélem, nem lesz rosszul.

- Én még nem szeretnék meghalni…én..én…jó leszek, szót fogadok! Bármit megteszek, csak ne bántson sama! Én..én..szerelmes vagyok magába, nem teheti ezt velem! És....és..és…- hebeg.

Egy ideig értetlenül nézek, majd a szám kegyetlen mosolyra húzódik. Szóval azt hiszi, agyon akarom lõni. Milyen kis okos, ugyanakkor milyen ostoba. Gyorsítok és sávot váltok, már az autópályán vagyunk Aztán azt érzem, hogy Akoya a kormány után kap, el akarja rántani, mire a bordái közé ütök. Erre elhúzódik és nyöszörög.

- Még egy ilyen húzás és biztosra veheted, hogy megteszem! Viszont…amíg odaérünk…még elgondolkodom rajta. Talán megkegyelmezek.

Szipogva kussol és mered elõre. Azt hiszem tudja, hogy milyen veszélyben voltunk. De hadd higgye, hogy tényleg megölném, legalább tanul belõle.

~*~

Végül délután közepe táján érkezünk meg. Akoya úgy pattan ki a kocsiból, mint akit puskából lõttek ki, de azért még megnézi a fehér színû szép nagy nyaralót. Nem egy hodály, de azért takaros házacska. Mikor én is hátramegyek és kinyitom a csomagtartót, Akoya megdöbbenve nézi, hogy fegyverek helyett két bõrönd várakozik kipakolásra. Értetlenül mered rám, majd a bõröndökre.

-  Ez… most… mi? Egy… poggyásszal fogsz agyon verni gazda?

- Dehogy verlek agyon. Úgy gondoltam jót fog tenni egy kis kikapcsolódás. Távol a várostól és a problémáktól.

Rám néz, majd dühösen fújtat egyet és a karomra csap. Mérges a kicsikém.

- Ez… nem ér! Egyáltalán nem fair! Tudod hogy megrémítettél?!

Halkan felnevetek, ahogy visszagondolok, mi mindent ígért meg nekem az úton, mikor azt hitte, agyon fogom lõni. Felkapom a bõröndöket, és becsukva az ajtót beriasztózom a kocsit, majd elindulok a ház felé. 

-  Egyáltalán… honnan tudtad, hogy szeretnék eljönni a partra?

-  Kanou – mondom mosolyogva, mire elkerekednek a szemei.  -    Megérkeztünk – jelentem ki, amikor végre belépünk a házba.

Látom, mennyire meglepõdik a házba lépve. Takaros nappali fogad, és egy lépcsõ vezet fel a hálószobákba. Hátul az étkezõ és a konyha van, fenn a hálókon kívül még van egy fürdõszoba. Embereim már jönnek is és mélyen meghajolnak. Bemutatom nekik Akoyát, mire Ichikawa – a gondnok – már kapja is el a bõröndöket és viszi fel a szobámba. Gondolom, úgyis egy szobában fogunk aludni. Ichikawa és a szakács Harada nem itt laknak, van saját lakásuk innen nem messze. De szeretem, ha itt vannak, ahol szemmel tudom tartani õket, elvégre nekem dolgoznak.

Látom, hogy Akoya mindent megszemlél és úgy tûnik, tetszik neki a ház. Ez örömmel tölt el, hiszen sosem hoznám olyan helyre, amit utál.

- Kövess! – mondom, miközben elindulok a lépcsõ felé. – Megmutatom a hálót. Ha akarsz, alhatsz velem.

- Igen, gazdám – hajol meg, majd jön is utánam.

Úgy tûnik, a sok újdonság annyira elkápráztatja, hogy még feleselni is elfelejtett. Kis édes. Felmegyünk a lépcsõn, majd a nekem kialakított hálószoba felé vesszük az irányt. Mikor belépek, elégedetten nézek körül. A szoba olyan, amilyennek lennie kell. Az ágyon frissen húzott paplan és párna, minden letörölgetve, a minihûtõ gondolom feltöltve vár, és szépen fel is van porszívózva. Akoya ámulva nézi a berendezést, amely ugyanolyan ízléses, mint otthon. Azt hiszem, tetszik neki a szoba, mert mosolyogva lép az ablakhoz és nyitja ki. Kintrõl behallatszik a tenger morajlása, kellemes, sós, hûs szellõ száll be az ablakon. Elkezdek kipakolni. Legalább két hétig maradunk, így azért hoztam ruhákat, de semmi hivatalosat. Most nem fogok üzlettel foglalkozni, csak az én kis petemmel. Mikor végzek, õ még mindig az ablaknál áll. Ellenállhatatlan látványt nyújt, ahogy a haját fújja a szél, és az arcát a napsugarak melengetik. Egy váratlan ötlettõl vezérelve lépek mögé és ölelem magamhoz, majd csókolok bele a nyakába. Felnyög, de nem lök el, mintha még élvezné is. Fogadok, sosem nyúltak hozzá így, ilyen lágyan, gyengéden. Szeretném kissé kényeztetni is, hiszen mégiscsak elég drága holmi.

- Kazamura egy balfék – mormogom, mire kíváncsian néz rám. – Nagyon ostoba nõszemély, ha nem tudja, hogy kell bánni egy ilyen ritka drágakõvel, mint te. 

- Ön is azt mondta, hogy értéktelen vagyok – fordul meg a karjaimban. 

- Tévedtem – suttogom az ajkaira, majd megcsókolom.

Érzem a döbbenetét, ahogy lágyan csókolom, ahogy végigsimítok a hátán. Aztán viszonozza a csókot, és mikor megnyalom ajkait, beenged a szájába, és lágy tangóra hívom nyelvét. Olyan jó, vad, mégis érzéki és kellemes. Jó vele csókolózni.

Végül elválunk, pihegve, szemei csillognak, arca kipirult. Megdöbbentõen gyönyörû így, mint egy angyal. Gyönyörködve nézem csinos arcát, smaragdzöld szemeit, selymes haját, vékony alakját. Szeretném most a magamévá tenni, de türtõztetem magam, ha most megijesztem, sosem szerzem meg magamnak. Sosem fog tisztelni, ha azt hiszi, csak arra kell nekem, hogy megdughassam. Eredetileg valóban ezért vettem meg, de rájöttem, hogy sokkal több egy megdugni való seggnél. Okos, értelmes, és nagyon pimasz, na és jó a humora. Elengedem, majd kézen fogom.

- Mit szólnál, ha lemennénk a partra? – kérdem, mire bizonytalanul bólint.

~*~

A parton sétálunk az alkonyi napsütésben. Lábunk alatt a puha homok. Élvezem a napot, a szelet, a hullámokat. Nem megyünk túl közel, pedig szeretnék. Aztán hirtelen a tenger felé irányítom magunkat. Ám amint a víz Akoya lábát éri, máris megdermed.

- Mi a baj? – kérdem, mire a fejét rázza.

- Én… nem… nem tudok úszni – mondja reszketve.

- Én is itt vagyok – mondom. – Vigyázok rád.

De csak hátrálni kezd. Nem hagyom magam. Egyszerûen ölbe kapom és minden ellenkezése dacára elindulok vele a mélyebb víz felé. A vállamat veri, kiabál, sikoltozik, teljesen pánikban van, ám amikor nekem derékig érõ vízbe érve leteszem, egyszerre elhallgat. Rémülten néz körül, a part nincs messze, de annyira fél, hogy megmoccanni sem mer. Azt hiszem, ezen segíteni kell. Az arcába locsolok egy kis vizet, mire döbbenten néz rám. Vigyorogva locsolok még egy kis vizet az arcába, majd kezdek eltávolodni.

- Na, mi lesz? – nevetek rá. – Kapj el, ha tudsz, Akoya! Gyere, kicsim! Itt vagyok, ne félj, vigyázok rád.

Két hete van nálam, de nem szól hozzám, csak Kanou-val érintkezik. Ahogy hallom, jól megvannak, és Kanou azt mondja a fiú jól fejlõdik, kezd egyre jobban lenni, ami nekem is öröm. Kezdek magányos lenni nélküle, pedig nem is tudom, minek vettem meg, csak nyûg a nyakamon, hogy nem beszél, ha bemegyek hozzá úgy tesz, mintha aludna. Ha meg nem, akkor se szólal meg. Talán rossz néven vette, hogy elhoztam onnan? Ha jól viselkedik, akkor jó sora lesz, és eddig minden utasításomat betartotta, sokat pihen, de kissé fáj, hogy Kanou-val jól megvan, velem meg ridegebb mint egy jégcsap. Nem mintha én olyan kedves lennék hozzá, mert az elmúlt pár napban már nem látogatom. Ha neki terhes a társaságom, akkor nem fogom õt ezzel zaklatni.

Két héttel késõbb aztán egy este egy levél jön Akoyának. Mivel nem akarom felbontani, így Kanouval beküldöm a fiúnak. Ahogy látom, a régi helyérõl jött, talán Kazamura érdeklõdik benne a fiúról. De akkor miért nem nekem írt? Megrázom a fejem, és utasítom Kanout, szóljon a fiúnak, hogy jöjjön vacsorázni, mert most már elegem van abból, hogy ilyen makacs. Kanou meghajol, és elmegy. Úgy tûnik, nagyon megkedvelhette Akoyát, mert sok szépet mesél róla. Nekem már régen meg van terítve, és mikor Akoya végre belép az étkezõbe, én már a helyemen ülök az asztalfõn. Akoya arca kissé sápadt, de már egyenesen tudja tartani magát, a saját lábán jár és határozottan jobb bõrben van, mint két hete, amikor elhoztam onnan. Használt neki a nyugalom és talán Kanou közelsége. Meghajol, és köszön, amivel teljesen letaglóz.

- Jó estét sama! – majd leroskad, és nekiesik az ételnek.

Én csak lesek, hiszen eddig nem szólt hozzám, most meg egy egész mondatot mondott. De valami nagyon nincs rendben. Közben próbálom beszéltetni, elmondom mi mindent mondott az orvos, meg Kanou, de nem válaszol. Remegnek a kezei, tisztán látom, tehát biztosan baj van, amit nem akar elmondani. De kiszedem belõle.

-  Akoya… minden rendben? – teszem le az evõeszközöket és gyanakodva nézek rá.

Aprót biccent, és eszik tovább

-  Ne hazudj nekem… mert megtéplek – mondom határozottan.

Lassan pillant fel rám, beharapva az alsó ajkát. Látom, hogy fél tõlem, ami nem is csoda, hiszen nem voltam vele eddig túl kedves. Azt hiszem, most ideje lenne kedvesebbnek lennem.

-   Kérlek… - lehelem megenyhülve, mire felemeli a fejét. Hitetlenkedik, de hat, és az orrát megszívva halkan nyökögni kezd. A hangja vékony.

-   Ivan öngyilkos lett…

Egy ideig csak nézek, gondolkodom, de aztán leesik, ki az az Ivan, és kaján vigyor kúszi az arcomra. Végre nincs aki miatt Akoya visszamenne, és nincs, aki vissza akarná vinni. De egyszerre csak, ahogy ránézek a fiúra, akit ráz a zokogás, és a fejét a kezeibe temeti, elönt a részvét. Hiszen nincs senkije, aki ezek után megvédené és szeretné, akinek kiönthetné a szívét. Nem tudom milyen indíttatásból, de a kezemet a hátára helyezem, és lassan simogatni kezdem, hogy megnyugtassam. Utálom, ha valaki sír.

-   Ne sírj… hallod? – mondom halkan.

-  Én… nem sírok – nyöszörgi, majd csuklik egyet.– Hogy lehetett ennyire önzõ? Miért nem engedte, hogy én is… Sama… meghalt.. a legjobb barátom! Meghalt…

Megrázza a fejét, majd hozzám bújva a kezeivel megragadja az ingemet és zokogni kezd. Én sóhajtva ölelem át, és simogatva próbálom csitítani. Nem akarom vele elhitetni, hogy minden rendben, de utálom, ha valaki sír. Csendesen apró semmiségeket suttogva neki simítok végig a hátán, majd ismét és ismét. Olyan elhagyatott, és pontosan tudom, mit is érez, hiszen jómagam is átmentem ezen, amikor anyámék meghaltak. Persze, nekem hamar a magam lábára kellett állnom, hiszen ha nem tettem volna, már halott lennék.

Nem tudom, mennyi ideig ülünk így, míg végre úgy érzem, hogy Akoya kezd lassan lenyugodni. Ez az izgalom nem tesz neki jót, a végén még rosszabbul lesz, mint volt. Kanou is benéz, és ámulva néz minket, miközben csendesen utasítom, készítsen elõ egy kis nyugtatót éjszakára Akoyának. Õ csak meghajol és távozik. Akoya pedig végre abbahagyja a sírást, és lassan felemeli a fejét. Smaragdzöld szemeiben könnyek csillognak, arca sápadt, szemei vörösek, a szája és az egész teste remeg. Talán attól fél, most meg fogom verni, amiért elõttem sírta el magát. Elõveszek egy zsebkendõt, és óvatosan letörlöm a könnyeit, amit õ döbbent és kissé riadt arccal jutalmaz.

-          Utálom, ha valaki sír – mondom halkan. – De neked legalább van okod rá.

-          Miért nem… - kezdi, de nem folytatja.

-          Hogy miért nem büntetlek meg? – nézek rá, mire óvatosan bólint. – Ha megbüntetlek változik valami? Attól nem kapod õt vissza. És akkor sem, ha sírsz. Nem te vagy egyetlen, aki mindenkit elveszített – a hangom komoly, ami felkeltheti a figyelmét és az érdeklõdését, mert kiváncsian néz rám. – Majd holnap – hárítom el. – Most pihenned kell. Fürödj meg, és feküdj le aludni! Vegyél be nyugatót is!

-          Igen, gazdám! – hajol meg ültében.

Lassan feláll, én pedig visszakísérem a szobájába. Kanou már vár minket, így a továbbiakban rábízom Akoyát, hogy lefürdesse és ágyba dugja.

- Ne kérdezz tõle semmit! – utasítom Kanout. – Ha beszélni akar, hallgasd meg, de ne tégy semmit, ami felzaklatná!

-  Értettem, Oyabun! – hajol meg. – Jó éjszakát!

- Jó éjt! – legyintek, majd a szobám felé veszem az irányt.

Mikor beérek fogom magam, elmegyek fürdeni, majd bezuhanok az ágyba. De sokáig nem tudok elaludni. Akoyával hasonlítunk egymásra. Mindenki meghalt, aki valaha fontos volt neki, ahogy velem is történt.

~*~

Reggel kialvatlanul és kissé morcosan ébredek, így még a belépõ Kanout is majdnem elküldöm melegebb éghajlatra. Csak akkor lepõdök meg és nyugszom le, amikor Kanou közli, Akoya az ajtóban van és szeretne bejönni. Bólintok, mire Kanou félreáll, és Akoya lép be. Az arca már nem olyan sápadt, de némi remegés végigfut rajta, ahogy a szemeim õt pásztázzák. Csinos, világoskék színû, fodros inget, fehér nadrágot visel. Igazán megkapó jelenség. Kanou távozik, hogy utánanézzen a reggelinek, mialatt én kikászálódom az ágyból és magamra kapok egy könnyû yukatát. Azalatt a pár perc alatt, mialatt a yukata után kutatok, Akoya végigsiklatja tekintetével meztelen testemet. Nem értem, mit bámul rajtam, már látott meztelenül, mégis úgy néz, mintha elõször látna. Mikor végre megvagyok a yukatával, az ágyra ülök, és intek Akoyának, hogy üljön mellém.

-          Jó reggelt, gazdám! – hajol meg, mialatt puha léptekkel hozzám lép és leül.

-          Jó reggelt, Akoya! – válaszolom. – Szokatlan tõled, hogy magadtól keresel fel. Tegnap estig mégcsak szóba sem álltál velem. Mi a baj?

-          Én… - látszik, hogy hezitál valami miatt. – Nos… én…

-          Mondd ki bátran, ha tudom, teljesítem a kívánságod – nézek rá komolyan.

-          Nos… most hogy… Ivan meghalt én… szeretnék tõle elbúcsúzni – nyögi ki végül, és remegve néz rám.

Elgondolkodva méregetem. Ha elengedem, könnyen megszökik, én pedig nem fogom elkísérni, van fontosabb dolgom is, fõleg ahogy most az üzlet áll. Muszáj összetartanom a családot, ha nem akarok belsõ háborút.

-          Tehát el akarsz menni a temetésére, igazam van? – kérdem, mire bólint. – Természetesen elengedlek, de csak egy feltétellel. Ha nem szöksz meg. Ha megpróbálod, úgyis elõkerítelek, hiába menekülsz, vagy bújsz el. Kanou veled fog menni, és vissza is hoz, neked pedig eszedbe ne jusson átvágni õt, mert nagyon meg fogod bánni.

-          Értettem – bólint.

-          Én is elmennék, ha az ügyeim nem lennének halaszthatatlanok – teszem hozzá. – Egy yakuza számára sem csak szórakozás az élet, kicsi Akoya. De majd erre magad is rájössz. Mint már mondtam, nem te vagy az egyetlen, aki elveszített valakit. Én a családomat vesztettem el, amikor tizenkét éves voltam. Hamar fel kellett nõnöm és a saját lábamra állnom. Ha apám emberei nem lettek volna mellettem, ma nem beszélgetnénk itt – mondom.

Akoya bólint. Okos fiú, megérti. Kanou hamarosan újra megjelenik, a reggelit hozza. Utasítom, hogy kísérje el Akoyát a temetésre, és utána hozza haza. Nem szeretném, ha az én drágakövemnek baja esne. Akoya nem sokat eszik, és én nem tudom a közelségem feszélyezi-e, vagy Ivan halála miatt emészti magát. Végül óvatosan rám néz, és megszólal.

-          Sosem volt magányos? – kérdi, a szemében némi félelemmel.

Oldalra billetni a fejecskéjét, és közelebb férkõzik hozzám, játszadozik a nyelvemmel, majd gyorsít a tempón és véresre marja ajkaimat, szám szélét, a nyelvemet. Tehát szereti a durva játékokat. Akkor jó helyre jöttem, mert tõlem megkapja, amit csak akar. Meg persze én is megkapom, amit akarok.

Vékony karjai a nyakam köré fonódnak, majd hanyatt dõlve húz magára. Hagyom neki, legyen gyereknap ez egyszer. Persze ha megvettem a kölyköt – nekem senki sem tud nemet mondani -, majd megtanítom a jómodorra és az engedelmességre. Lábait terpeszbe vágja, amit én nagyon is ínyemre valónak tartok, és altestem már csípõjén van. Hullámzó mozdulatokkal izgat, altestét férfiasságomhoz feszíti és közben lassan kihúzza hajamból a hajgumit. Beleharap az ajkamba, amibõl vért érzek kibuggyanni. Milyen kis heves.

Emelem a kezem, mire megremeg, összeszorítja a szemét. Tehát ezért verést szokott kapni, ahogy látom. Nos, fog is, de majd ha otthon lesz velem. Felsõjéhez érek, és egyetlen mozdulattal tépem le róla. Az anyag enged, én pedig elégedetten nézek végig kék-zöld foltokkal borított szaporán süllyedõ és emelkedõ mellkasán. Oldalra billenti a fejét, lehúnyt szemekkel suttog tompán. Azt hiszi nem hallom.

-  Nézheted…te csináltad…

Gyengén mozdul, ahogy kioldja övcsatomat, majd a saját nadrágjával kezd el babrálni. Majd kezei feszes testemre tévednek, bebarangolják, és észreveszem, hogy megleptem vele. Úgy tûnik, ritkán van része ilyen csodában, mint én. Na igen, szerintem rendszerint vén fószereket kap löttyett fasszal és seggel, megereszkedett ráncos bõrrel és borzalmas szájszaggal. Kezei végül hímtagomon állapodnak meg és kényezetetni kezdi, majd pár erõteljes rántással fokozza a libidómat is.

Arcom megrándul, és úgy tûnik, õ ezt élvezi. Csuklójára szorítok, hogy jelezzem, ennyi volt az elõjáték, kezdem unni, szívesebben térnék a lényegre, de gyorsan, amint lehet. Párat pislog, majd az éjjeliszekrényre nyúlva halászik. Gondolom óvszert és sikosítót keres. Aprót harap a zacskóra, szemei eléggé ijedtek, mert mi tagadás, szerszámom nem mindennapi méretû. A gumi végre kicsúszik a csomagból.

Elõször odaadó simogatásokkal vonja be a farkam némi sikosítóval, majd még egyszer megismétli a mûveletet nálam is, és saját magánál is. Úgy tûnik fél, hogy nem bír majd el. Aztán fordulna hasra, de nem engedem, és alkarjánál rántom vissza, habár erõsen védekezik és tiltakozik, de a matracba passzírozom. Hiába ellenkezel arany bogaram, itt én vagyok a fõnök, te meg a szajha.

-  Meg akarok fordulni! Én így nem vagyok hajlandó csinálni!  - csattan fel, a térdeit derekamra szorítja. Milyen kis pukkancs, erõszakos fiú. Nem baj, majd megnevelem. Elég lesz pár alkalommal megverni, vagy a fejét a vízbe nyomni, és máris kezes bárány lesz a kicsike.

-  Végig látni akarom az arcod – kegyetlenül rámosolygok, hadd tudja, hol lakik az atyaúristen.

Nem tétovázok tovább, hanem egy határozott és erõteljes lökéssel hatolok belé. Szemei szinte azonnal megtelnek könnyel, szája néma sikolyra tátva. Reszketve kapkod levegõ után, miközben én egyenletes mozgásba kezdek. Szûk a kicsike, de a ringyókat nem szokás kitágítani, az már kedveskedés lenne nekik. Combjaimmal szorít, mintha távol akarna tartani, de gyenge próbálkozás. Erõsebb vagyok nála, semmi esélye a drágának.

-  Túl nagy…samahh – nyöszörgi halkan, szinte csak magának. De ez inkább dícsérõ szó, amit minden szajha mond. Nem is figyelek rá.

-          Kussolj! – morgom.

Úgy tûnik, elszokhatott a testi kontaktustól, mert ahogy érzem, szûk, igen szûk, de pár perc kocogás után kezd tágulni. A könnyei folynak, reszketeg hangon nyögdécsel, de kezd ellazulni. Megemeli a csípõjét, talpai már az ágyon vannak és ringatózva hullámoztatja hol a mélységet, hol a sebességet. Én azonban egyre gyorsabb vágtába kezdek, teste kezd égni, ahogy az enyém is. Kipirult arccal fordul felém és sóvárogva suttog.

-  Engedje el a kezem…

Jobb kezemmel elengedem a kezét, míg a ballal beljebb tuszkolom magam szûk bejáratán. Halkan felsikkant, és kifésülve homlokomból egy hajticset, beletúr a hajamba. Másik kezét vállamra tapasztja, és feljebb löki magát. Érzem, már nincs sok neki hátra, így gyorsabb iramba kezdek. Ujjait a tarkómra csúsztatja, majd megfeszítve magát fokozza libidómat. Egyre szabálytalanabbul lélegzem, kapkodok levegõ után és összerándulok. Az utolsó pillanatban, mikor már eldurrannék markolok a térdinaiba és beleélvezek. Hangom mint egy oroszláné.

Bágyadtan cirógatja jobbjával a gerincemet, míg én fejem nyakába hajtva szuszogok forrón.

- Tora – suttogja száraz hangon, mialatt a hajamat simogatja és hallom, hogy szippant az illatomból.

Lassan fejtem le magamról a karjait, majd kicsusszanok belõle és hátravetem a hajam.

-  Merre van a fürdõ?

Int a helyiség irányába, mire feltápászkodok és elindulok arrafelé. Belépek a helyiségbe, majd a zuhanyfülkébe és megnyitom a csapot. Alaposan megmosakszom, ledörgölöm magamról a kurva szagát is. Igen, meg kell vennem. Erõs, egészséges fiú, de orvost kell hívnom, mert szerintem kissé sokat kapott tõlem. Nem akarom, hogy elpatkoljon, mielõtt használatba venném.

Mire kimegyek a fürdõbõl, õ már alszik. Helyes, kimerült, tehát azért mégsem bírja olyan sokáig. Nem baj, meg fog erõsödni. Felöltözöm, majd kilépek a szobából és utasítom az egyik õrt, hogy küldje fel az orvost, ha van, mert sürgõsen szükség lenne rá, ugyanis Akoya megsérült. Az egyik – talán a kopasz – már siet is, míg a másikat utasítom, hogy vezessen Kazamurához.

-          Hiroyama-sama, minek köszönhetem a látogatását? Milyen volt a fiú? – kérdi Kazamura.

-         Kielégítõ – mondom, majd helyet foglalok. – Habár sajnos meg kellett vernem. Nagyon erõszakos, makacs fiúcska, és ahogy látom, ön nem tudja megnevelni – hangomban némi gúnyos él is van. Kazamura kissé elsápad. – Úgy döntöttem, megveszem a fiút. Egy hetet adok önnek, hogy megfelelõ állapotba hozza! Ha nem sikerül, elállok az üzlettõl, és ön kénytelen lesz végezni vele. Apropó, Kanou hol van?

-         Az embere a kocsiba várja, és igen elégedett – válaszol a nõ.

Bólintok, majd egy kövér csekket az asztalon hagyva távozom is. Nem kerüli el a figyelmem, hogy Kazamura kezei reszketnek a pénzsóvárságtól, amikor a kezébe veszi a csekkemet. Hát igen, sok nulla van rajta. Kilépek az épületbõl, majd a kocsiba ülök, és intek a sofõrnek, hazamehetünk.

-          Szabad megkérdeznem, Oyabun, hogy hogy sikerült a találkozása a fiúval? – kérdi meg halkan Kanou.

-         Remekül. A fiú erõs, de kezelhetetlen és vad, engedetlen és önfejû. Sok dolgom lesz vele, ha megveszem – dõlök hátra. – Viszont remekül tud dugni, az már szentigaz. Jó segge van.


- Meg akarja venni? – néz rám Kanou döbbenten.

-         Nem akarom, hanem fogom. Ez már eldöntött tény. Kazamura tudja, hogy nem tehet ellenem semmit – sóhajtok elégedetten. – Egy hét múlva jövök a fiúért.

Kanou egy szót sem szól, õ tudja, ha valamit mondok, az úgy is van.

~*~

Az egy hét nagyon hamar eltelik, és már utazunk is a bordély felé. Amikor kiszállok, az ajtónállók egyenesen beinvitálnak, majd egy magasabb férfi már vezet is Kazamurához. Mikor belépek ott találom a nõt egy szõke külföldivel együtt.

-          Jó napot, Hiroyama-sama! – Kazamura hangja mézesmázos. – Õ itt Ivan, a mi orvosunk.

-         Örvendek! – biccentek. – Térjünk a tárgyra. Akoyát akarom! Hol van?

-         Még nincs jól – mondja Ivan. – Legalább még egy hét kéne, míg…

-         Azt mondtam, egy hetet adok. Lejárt, tehát a fiút akarom! – nézek rájuk ellentmondást nem tûrõen. – Ha tud járni, akkor magammal viszem. Ellenkezõ esetben itt helyben puffantom le, és akkor minden további kényelmetlenség elhárul.

-         Tud járni, de még gyenge – mondja Kazamura. – Ivan, hozd le!

Hallom, hogy az orvos szitkozódik. Engem szíd, elég jól tudok oroszul ahhoz, hogy megértsem. Kazamura az asztalához ül, és engem is hellyel kínál, majd italért szalasztja az egyik fiút. Mire Ivan leér Akoyával, én már egy pohár jól behûtött francia pezsgõt kortyolgatok. A fiúra nézek. Valóban nincs még jól, Ivanba kapaszkodik, mialatt elég mérges tekintettel néz rám. Ruhája alól kötések látszanak. Tehát alaposan helybenhagyhattam, de ez engem nem igazán érdekel.

-          Ülj le, Akoya! – utasítja Kazamura. – És most leszel szíves a füleidet nyitva tartani! Eldöntöttem, mi legyen veled – Akoya szemmel láthatóan fél. – Eladlak. Hiroyama-sama szép összeget kínált érted a múlt héten. Háromszor annyit, mint amennyit valójában érsz, te hasztalan kis féreg. Most magával visz, te pedig mész. A szerzõdést már megírtam, mindössze Hiroyama-samának alá kell írnia.

-         Nem megyek sehová! – ellenkezik gyengén. – Nem fogok vele menni, inkább itt meghalok.

-         Megoldható – vonok vállat, és elõhúzom a pisztolyomat. Akoya szemei hatalmasra tágulnak a rémülettõl. – De úgy látom, félsz. És amúgysem te döntöd el, hogy mit csinálsz. Te csak egy ringyó vagy, egy segg, amit megbasznak – teszem hozzá hidegen.

Akoya szemei csillognak, sötétek és dühösek, de nagyon fél. A szerzõdést pillanatok alatt aláfirkantom, majd még egy kövér csekket helyezek az asztalra. Kazamura mohón kap utána.

-          Az orvosi ellátásra – mondom. – Gyerünk, Akoya!

A fiú nehezen talpra kûzdi magát, majd Ivan segítségével utánam jön. Besegíti a kocsimba, én meg melléülök. Szemben velünk két benga állat testõröm foglal helyet. Akoyának a szívverése is majdnem eláll, mikor meglátja õket, és meg sem mukkan. Hazafele vesszük az irányt.

~*~

Mikor hazaérünk, Kanou már vár minket, õ segíti ki Akoyát és tereli a ház felé elég aggodalmas képpel. Csak nem aggódik a ringyóért? Megáll az eszem. Habár most gondos kezelés kell neki, így felhívom az orvosomat hogy jöjjön át és vigyázzon a kis kedvencemre. Addig is Akoyát elszállásolom a déli szárnyban, ahol már kényelmes, tágas szobát rendeztem be neki. Ott jó helye lesz, és megszökni sem tud, mert az ablak alatt és az ajtónál, sõt a folyosón is õrök állnak. Kinn az udvaron és a kapunál is õrök posztolnak dobbermanokkal. Innen senki sem szökik meg, hacsak nem akarja, hogy a kutyáim megegyék vacsorára.

Én is Kanouék után megyek, majd a szobába lépve látom, hogy Akoya már fekszik. Mikor meglát, próbál felülni, de leintem. Jobb ha nem ugrál, mert nem szeretném, ha most patkolna el.

-          Ez lesz a szobád – mondom. – És most tisztázzuk a játékszabályokat. Eddig nagyon rossz kisfiú voltál, neveltlen, illetlen, de most majd megnevellek. Ha jól viselkedsz, jutalmat kapsz, de ha nem, akkor súlyos verést, esetleg rosszabbat – mosolygok rá. – Amíg nem épülsz fel, pihensz. Ha szökni próbálsz, a kutyáim úgy elkapnak, mint egy nyulat és pillanatokon belül széttépnek, világos?

-         Igen… Hiroyama-sama… - bólint rémülten.

-         Helyes – bólintok. – Az orvos hamarosan megérkezik. Addig pihensz!

Választ sem várva hagyom el a szobát. A saját szobámba megyek, hogy átöltözhessek. Akoya szobája elõtt négy õr vigyáz rá, mind a négy kérlelhetetlen és kijátszhatatlan személy. Ablaka alatt további nyolc kutyás õr strázsál keményen. Innen nem fog megszökni. Elégedetten fütyörészve kezdek neki az átvedlésnek.

Korán van még, én azonban már visszafelé jövök a reggeli edzésbõl. Amint belépek a házba, Kanou azonnal elém siet, és meghajol.

-          Oyabun, sikerült! – mondja. – A Madame beleegyezett, hogy ma reggel az egyik fiú a szolgálataira fog állni. De figyelmezetett, hogy vigyázzon vele, a fiú nagyszájú, arrogáns, verekedõs.

-          Majd meglátjuk, velem mire megy – mondom. – A reggelim kész van?

-          Igen, Oyabun, ahogy parancsolta. Minden az elvártaknak megfelelõen mûködik.

-          Helyes, utálom a pontatlanságot. Ja igen, jut eszembe, azokkal a papírokkal mi van, amit Yamashitának alá kell írnia? – kérdem.

-          Minden a legnagyobb rendben. Elküldtük neki, Kazuo és Kaito most is ott ülnek nála. Addig nem jönnek haza, míg a pasas alá nem firkantotta a papírokat.

Elégedetten biccentek. Így kell ezt. Ha muszáj, erõszakot alkalmazunk. Remélem, a pacáknak van annyi esze, hogy ne packázzon velünk, mert a kölyke bánja. De tudja õ is. Gyorsan lezuhanyozok, aztán megreggelizek, végül felöltözöm. Adjuk meg a módját, így hajamat összefogom, csak oldalt hagyok két tincset, amik elõrehullanak. Aztán magamra kapok egy öltönyt, nadrágot, fehér inget és sötétkék alapon fekete csíkos nyakkendõt. Igazán elegánsan festek a tükörben. Némi arcszeszt is teszek fel, lábamra fekete bõrcipõ kerül, és készen is állok a hódításra. Hatalmas termetem, és kegyetlen tekintetem mindenkibe belefagyasztja a szart is, kétlem, hogy pont egy kiskölyöktõl kéne rettegnem. Kanou már elõhozatja a kocsit, mire kilépek a házból. Tudja a dolgát, és jutalomból most õt is magammal viszem, ráfér egy kis szórakozás, hiszen mostanában nagyon jól dolgozott. Így megérdemli, hogy ma õ is kapjon egy kurvát, amilyet akar.

Körülbelül háromnegyed órába telik, mire átvágunk a tokiói forgalmon, majd beérünk a belvárosba, és leparkolunk a Piroslámpás negyed egyik impozáns épülete elõtt. A neve is kecsegtetõ, Édességek Tárháza, ami már eleve felkelti a figyelmem. Bár a bordély neve fura, mégis tudom Kiiro Kazamura kurvái a legjobbak a városban. Remélem, nem kell csalódnom.

A kocsiból kiszállva elég megmondanom a két ajtónálló gorillának ki vagyok, máris betessékelnek és egyenesen maga a Madame jön elém.

-          Hiroyama-sama, isten hozta! – hajol meg elõttem. Nem túl szép nõ, szerintem egyenesen csúnya, tele csili-vili ékszerekkel, túlságosan kivágott ruhában annak ellenére, hogy már majdnem ötven éves. – Örülök, hogy eljött.

-          Köszönöm, hogy fogad, Kazamura-san! – biccentek. – Úgy hallottam, van egy fiúcskája a számomra. Azt mondta az emberemnek, hogy a fiú vad, szeszélyes és harapós, nagypofájú kis dög.

-          Így van. Akoya már több vendéget elüldözött és rengeteg pénzembe került, de eddig több veszteséget okozott, mint amennyi hasznot hajtott – válaszol Kazamura-san. – De úgy hallottam, Ön kedveli a nehéz eseteket.

-          Ne féljen, ha kell véresre verem, de engedelmeskedni fog. És ha már itt tartunk, Kanou-sannak, az emberemnek is adjon egy kurvát. Olyat, amilyet õ kér – mondom, mire a nõ csak bólint, majd odahívja két emberét.

Az egyikük, egy nagydarab kopasz krapek engem kísér a lifthez, majd a harmadik emeleten kiszállunk és végigvezet egy folyosón. Egy szót sem szól, de ezeket nem is azért tartják. Aztán megáll egy ajtó elõtt és bekopog, majd magamra hagy.

-         Gyere, nyitva! – hallok egy rekedt hangot, mire kinyitom az ajtót, és belépek.

Amint belépek, azonnal megpillantom a fiút, aki egy asztalnál ül, és szemmel láthatóan rémült, megdöbbent tekintettel vizslat. Talán nem engem várt. Nem baj, van idõm végignézni, míg kifagy. Csinos kölyök, nagyon alacsony, vörös hajú, méregzöld szemû szépség vékony, szálkás felsõtesttel, amit ki is hangsúlyoz azzal az ujjatlan felsõvel. Lábai vékonyak és hosszúak. Elsõ látásra megnyerõ, de ha tényleg olyan kis pimasz, akkor hamar helyre fogom tenni. Nem mozdul, így nekem kell lépnem.

-          Nem tanítottak meg az illemre, kölyök? – mordulok rá úgy, hogy kis híján leesik a székrõl. – Vagy talán arra oktattak, hogy ülve maradj, amikor vendéged van?

-          Nem szeretem, ha így beszélnek velem! – csattan fel hirtelen, de velem nem lehet így beszélni.

Két hosszú lépéssel szelem át a szobát és a tenyerem olyat csattan a képén, hogy egybõl elesik, és csak a szerencséjének köszönhetõen nem üti be a fejét. Aztán csak pillog rám, a fejét fogja, majd az arcát, és látszik rajta, hogy fájt neki. Nem szokásom finomkodni, ha visszabeszélnek nekem, ezt mindenki tudja. A kezem gyorsan jár. A tekintete lángol. Nem lesz könnyû menet a kicsike, úgy nézem. Féltérdre ereszkedik és rám néz. Azok a méregzöld szemek csak úgy ragyognak.

-          Csak ennyire képes, Vendég-sama? – kérdi gúnyosan, de azért kihallom a hangjából a fájdalmat. – Semmit sem ér el vele, ha megver.

-          A gazdád mondta, hogy egy szószátyár, arrogáns kis ringyó vagy, Akoya – mondom kimért, nyugodt hangon, mire összehúzza magát, de azért próbál bátornak mutatkozni. Egyem meg, hogy játsza a nagyfiút. – Úgy látom, valaki nagyon rászolgált egy alapos verésre, kisfiam.

-          Próbálja csak meg – nyelvel, de a bordái közé rúgok, mire felnyög és szemeibe könny szökik. Tehát mégsem olyan erõs a kisfiú, mint azt mondták róla. Gondoltam.

A hajánál fogva felrántom a földrõl, esélye sincs felfogni mi történt,  és gyomorszájon vágom. Összegörnyed, de nem hagyom abba. Körülbelül tíz percig ütlegelem, mire végül kék-zöld, az orra vérzik a szeme és a szája széle fel van szakadva. Zilál és liheg, amikor az ágyra dobom, alig van magánál, csak néz engem azokkal a szemekkel, én pedig vetkõzni kezdek. Nos, ha megvolt a bemelegítés, ideje az élvezetekre koncentrálni. Már épp az ingemet veszem le, amikor megérzem magamon a kezét. Odanézek, és csillogó kiskutyaszemekkel találom szemben magam. Alázatosan néz rám, szemében semmi nyoma a gõgnek, makacsságnak, felsõbbrendûségi érzésnek, vagy harciasságnak, lenézésnek. Nem értem, mitõl változott meg így.

-          Majd én, Vendég-sama – mondja és már gombolja is ki az ingemet, igaz, nagy fáradtságába kerül, mert ülni is alig bír.

-          Mitõl lettél hirtelen ilyen illedelmes? – kérdem gyanakodva.

-          Mit tehetek Önért, uram? – kérdi rám pillogva. – Ha kívánja, lábtörlõ leszek, vagy szajha, esetleg egy durva, mocskos szájú ringyó. Bármit megteszek, csak mondja, mit kíván.

-          Lássuk, mit szólsz egy durva, gyors menethez. Ha jól teljesítesz, talán elgondolkodom rajta, hogy megvegyelek. Helyes képed van, kölyök – fogom meg az arcát és magamhoz húzva durván megcsókolom.