Nem is igazán a sötéttel van gondom, sokkal inkább az idõponttal. Megint elment az idõ az úszással, de nem tehetek róla, hogy edzés után, a srácokkal mindig elszórakozzuk. Viszont a gyámomnak, Michael atyának nincs ínyére, hogy éjszakánként a várost járom.
Pedig szép. Én legalábbis szeretem az esti fényeket, a természetest és a lámpákat is. Meg ilyenkor már nagyobb a csönd, és a nyugalom, könnyebben lehet elmélkedni. Csak fáradt vagyok, jobban örültem volna a busznak.
Álmosan sétálgatok hazafelé, teljesen a gondolataimba merülve. Ha el is megy mellettem valaki, most nem szentelek neki túl nagy figyelmet, pedig máskor szívesen figyelem a járókelõket.
Mikor végre elérem a templom mögötti házat, amiben a húgommal, és Michaellel élünk, megkönnyebbülten kotrom elõ a kulcsom. Végre, megcélozhatom az ágyam, úgyis kész már minden lecke.

Másnap, kissé kábán ücsörgöm az iskolában. Nem sikerült este rögtön lefeküdnöm, és nem az imák miatt. Egyszerûen elszaladt az idõ, mikor a húgommal és Michaellel beszélgettem. Jobban oda kell figyelnem a korán fekvésre, mert lassan beszédülök az asztal alá. Pont hittan órán…
Kényszerítem magam, hogy koncentráljak, és végül is nem is olyan nehéz, nagyon érdekel a téma. Így szerencsére nem tûnik fel a tanárnak, hogy kicsit elbambultam, és nem zárom intõvel a napot.

A suli végeztével, rögtön sietek haza, hogy megebédeljek, és utána segíthessek Michael atyának a templomban. Otthon még nem találom Norát, tehát neki még táncóra van. Gyorsan eszek valamit, és átöltözve, kilépek a házból. Csak egy kert választ el a templomtól, nem kell messze mennem.
A ruhámat igazgatva lépek be a terembe, de rögtön érzem, hogy valami nem stimmel. Felkapom a fejem, és megpillantok egy pár, nálam alig idõsebb srácot, ahogy a templom berendezését rongálják. Elsápadok, és riadtan figyelem a tevékenységüket, de végül a fejemet megrázva összeszedem magam, és Michaelhez lépek, aki éppen az egyikükkel beszélget… vagyis vitázik.
- Mi történik itt, atyám? – kérdezem csendesen, de így is mindketten felém kapják tekintetüket.
Jól megnézem a sötéthajú srácot, mert eddig még nem láttam erre. Valószínû azért, mert a külsejébõl ítélve, nem jár istentiszteletekre.
Magasabb nálam, ami nem olyan nagy szó mondjuk, ahogy az se, hogy látszólag erõsebb. Fekete szeme, és nagyon sötétbarna haja van, az arcán pedig gunyoros vigyor ül.
Egy darabig elgondolkodva figyel, majd vigyorát mosollyá szelídíti.
- Leon? Semmit… ezek a fiúk már épp menni készültek – feleli nevelõm, de a srác rögtön rácáfol.
- Nem egészen – lép közelebb hozzám, szinte túlzott közelségbe, és megint végigmustrál. ezdek zavarba jönni, de nem mutatom. - Még nem láttalak itt, angyalka. Csak nem Mich atyus legújabb ribanca vagy?
Elkerekednek a szemeim, szavait hallva. Miért beszél így egy papról? Hiszen tisztelnie kéne, ráadásul Michael a nevelõm is! És most védekezõen be is lép közénk.
- Õt hagyd békén! – hördül fel dühösen.

- Ugyan atyám, boldogulok – rakom a vállára a kezemet. Tényleg nem szükséges, hogy felhúzza magát, habár õt is bántotta a megjegyzéssel. Mégis szelíden beszélek, és úgy fordulok a srác felé megint.
- Mi dolgotok itt? – kérdezem halkan, és látom, ahogy társai is felfigyelnek már ránk. Legalább nem a díszeket szedik szét.
- Csak benéztünk. Viszont te nem válaszoltál a kérdésemre.
- Lelkésztanonc vagyok – adok választ neki végül. Miért ne tehetném. Habár, azt még mindig nem tudom, õk mit is akarnak pontosan.
- Dicséretes. Csak kár, hogy olyan dologban hiszel, ami nem is létezik.
- Isten létezik! – vágom rá, kissé hevesebben. Hogy mondhat ilyet? Hogy kételkedhet benne?
- Valóban? Ha létezne, szerinted hagyná, hogy századszorra is megrongáljuk a templomát? – kérdezi gunyorosan. Beharapom az alsó ajkam, nem tudom, hogyan kéne elmagyaráznom neki.
- Ez nem így mûködik… - bököm ki végül, nem túl meggyõzõen.
- Teszek egy ajánlatot – lép ismét közelebb hozzám, ami nagyon nincs ínyére nevelõmnek. - Eljössz velem a ma esti buliba, és bebizonyítod, hogy érdemes hinni istenbe. Ha meg tudod tenni, többé nem zaklatjuk a templomotokat.
- Badarság! – csattan fel Michael. - Leon, nem kell bizonyítanod semmit! Ezek a suhancok nem érnek annyit.
- Ó, ilyeneket mond egy pap? Ez nem vet rád jó fényt, atyuskám. Nincs jobb, mint egy gyors hancúr, ugye, suhancúr? – kötegszik a srác gonoszan, nevetést váltva ki a társaiból. Látom, hogy gyámom elsápad, és dühösen szorítja össze a száját. Valami nincs rendben, de most inkább a vendégeinkkel foglalkozok.
- Rendben – egyezek bele végül. Hiszek benne, hogy õket is meg lehet gyõzni.
- Oké. Este érted jövök – fordít hátat, és kitereli vonakodó társait az ajtón. Úgy tûnik hallgatnak rá, mert hamarosan eltûnnek, kisebb káoszt hagyva maguk után.

- Leon, erre nem volt semmi szükség! – sóhajt fel nevelõm, mikor csend ereszkedik a teremre, a fiúk távozásával. – Remélem, eszedben sincs, tényleg elmenni vele!
- Nem szeghetem meg a szavam! Ráadásul a templomnak nem tesznek jót az ilyen fajta látogatások – felelem szelíden, körbemutatva. Idegesen túr a hajába, látszik rajta, hogy a türelme már a végéhez közeledett. Ha jól tudom, voltak már itt máskor is vandálkodni, nem csoda hát, hogy kezd elege lenni belõlük.
- Nekik semmit se számít egy ígéret! Viszont szörnyen veszélyesek, nem akarlak elengedni! – ezt már szigorúan mondja, de mikor kérlelõen rámosolygok, elbizonytalanodik.
- Kérlek, atyám, bízz bennem! Nem lesz semmi baj – gyõzködöm, és végül kelletlenül ugyan, de beleegyezik. Csak éppen azzal a feltétellel, ha a húgomat is elviszem. Ezen meg én lepõdök meg alaposan, bár tisztában vagyok vele, hogy Norát nem kell félteni.

És valóban nem. Nálam alig két évvel fiatalabb húgocskám, vigyorogva közli, hogy naná, eljön velem, és merjen bárki bántani, kikaparja a szemét. Halvány mosollyal fogadom a vadságát, õ mindig s ilyen volt. Ugyan olyan hívõ, mint én, de ettõl még igazán nem egy gyenge virágszál.
- Hé, Leon, mit fogsz felvenni? – toppan be hirtelen a szobámba. Meglepetten kapom fel a fejem a könyvbõl, amit olvastam.
- Semmi extrát – felelem vállat vonva. Megcsóválja szõke üstökét, és a szekrényemhez lép.
- Ha gyõzködni akarod õket, fontos, hogy olyan ruhában légy, amiben felfigyelnek rád, ugyanakkor nem annyira, hogy bajba kerülj – közli velem fedõen, és pár perc kutakodás múlva, egy sötétzöld inget, meg egy fekete farmert dob elém. – Tessék, ez kiemeli a szemedet meg az alakodat, de nem kihívó!
- Nora… Nem élvezed te ezt kicsit túlzottan? – mosolygok rá. Vidoran megvonja a vállát, majd egy „Készülnöm kell!” Felkiáltással elviharzik. Visszafordulok a festészetrõl szóló könyvhöz, de egy idõ után azon kapom magam, hogy oda se figyelve, ugyan azt a mondatot olvasgatom már egy ideje.
Túlságosan az este körül keringenek a gondolataim. Tudom, hogy nem volt jó ötlet belemenni a dologba, de úgy éreztem, képes lehetek segíteni ezeknek a fiúknak. Merthogy segítségre szorulnak, ez egyértelmû!

Végül elérkezik az este, és Nora elégedetten szemlél, a templom lépcsõjén ücsörögve. Azt vettem fel, amit mondott, bár igazából nekem mindegy, csak kényelmes legyen.
- Hé, hé, angyalka, felszedtél magadnak egy csajt? – toppan elénk hirtelen, a délutáni srác. Felkapom a fejem, és gyorsan fel is állok, Nora pedig követi a példámat.
- Õ itt a húgom, Nora Blanche – mutatom be. Nem fognak kezet, a srác csak bõszen vigyorog, Nora pedig hozzá hasonló viselkedéssel reagál. Nem kell õt félteni, ha valaki bunkó vele, õ is tud az lenni.
- Hát, adjunk az udvariasságnak – szólal meg végül a srác. – Lancey Leonard.
- Leon Blanche – mutatkozok be én is, és türelmesen várom, mi fog következni, de mielõtt indulhatnánk, Michael atya lép ki az ajtón.
- Figyelmeztetlek Lancey, hogy ha bármi bajuk esik, azt nem úszod meg szárazon! – figyelmezteti komoran a fiút, de õ csak szélesen elvigyorodik.
- Nocsak, te vagy a futtatója a kis édeseknek, atyám? – nevet fel gunyorosan. Michael megint elsápad, mintha olyan dolgot vágnának a fejéhez, amiben van igazság. Pedig egyértelmû, hogy nincsen.
- Vigyázz mit teszel Lancey, mert a Pokol tüzén fogsz égni! – sziszegi végül, tõle szokatlanul nyers hangon. Jobbnak látom közbelépni, nem tetszik, hogy nevelõm ennyire nem önmaga.
- Nem lesz semmi baj – mosolygok rá csitítóan. – Pár óra, és jövünk!
- Jöttök? Csak nem a csajt is hozni akarod? – kérdezi Lancey meglepetten. Felé fordulok, és halvány mosollyal biccentek.
- De igen, csak vele együtt mehetek el.
- Eh… a húgodat hozod gardedámnak? – horkan fel, cserébe kap egy szúrós pillantást Norától.
- Nos, õ is egy élõ példája annak, hogy Istenben muszáj hinni, mert akkor megsegít! – vágom rá határozottan. Elfintorodik, de aztán vigyorogva megvonja a vállát, és megragadva a kezemet, elkezd húzni maga után.
Búcsút intek az aggódó Michaelnek, és mikor Nora mellém szegõdik, ügyesen kiszabadítom a kezemet. Látszólag ez nem tetszik neki, de végül nem tesz megjegyzést, csak mutatja az utat.

Egy egész népszerû szórakozóhelyre vezet minket. Ez egy régi raktár, de jól berendezték, és nagy szabadtéri része is van, az erdõ mellett, régi láda hegyekkel, meg egyebekkel. Voltam én már itt, de akkor valahogy egészen másnak tûnt. Valószínûleg azért, mert a társaság merõben más volt.
- Csak nem megszeppentél, angyalka? – fordul felém Lancey, mikor elbizonytalanodva megtorpanok, a sok sötét alakot látva. Most mondjam azt, hogy de? Norára pillantok, aki fintorogva nézelõdik. Lehet mégse volt olyan jó ötlet belemenni, hogy elkísérjen. Tudom, hogy nem kell féltenem, tanult önvédelmet, és erõs a hite, de akkor is…
- Nem – motyogom végül halkan, kezemet a pólóm alatt lapuló kereszt alakú medálra csúsztatva.
- Na persze – röhög fel, és elém lépve, közelebb hajol. – Jobban jársz, ha itt nem szorongatod a kereszted, picinyem. A sok pokollakó könnyen ugrik a mennyszökevényekre!
- Nem kéne ilyen tiszteletlenül beszélned a vallásról! Másoknak sokat jelent, van akinek az életét menti meg a hite! – nézek fel a szemébe. – Vagy egy olyan személyét, aki fontos neki – rebben a tekintetem Norára, aki éppen azzal van elfoglalva, hogy a bárpultnál valami ihatót találjon.
- Vagy éppen a hit teszi tönkre az életét – morogja hirtelen, mire újra felé fordulok. – Ezek az érvek messze nem elegek nekem ahhoz, hogy elismerjem Isten létezését!
Sejtettem… és az a baj, hogy fogalmam sincs, mivel tudnám még meggyõzni. Sátánistákkal még sose volt dolgom, és igazából úgy vagyok vele, hogyha nekik nem kell a vallás, nem zavar. Akkor kezdenek el bajt jelenteni, mikor olyanokat tesznek, amiket õk a templommal.
- Miért gyûlölöd a vallást? – kérdezem hirtelen, kissé félrebillentett fejjel. – Történt valami az életedben, ami ezt váltotta ki?
Összerezzen, mintha felidéztem volna benne valamit, de a következõ pillanatban eltûnik a pillanatnyi megingás.
Elkapja az államat, és vigyorogva hajol közelebb.
- Ki a fasz mondta, hogy kell ahhoz ok, hogy ne higgy egy ekkora szarságban? Ráadásul nem sokkal jobb, egy olyan társasághoz tartozni, ahol mindent megtehetsz? – duruzsolja az ajkaimra. Kezdek megriadni, de még tartom magam.
- Tehát hódolsz a Sátánnak, de nem ismered el Istent – összegzem elfúló hangon. – Ez nem éppen logikus dolog.
Elvigyorodik, és vágna vissza, de ekkor Nora terem mellette, és elüti a kezét tõlem.
- Hé, seggfej, ne érj a bátyámhoz! – morran rá, és a kezembe nyom egy pohár kólát. Lancey szeme megvillan, de más jelét nem adja annak, hogy Nora hevessége zavarná. Nincs is nagyon lehetõsége visszavágni, mert megjelennek mellettünk a haverjai, akik a templomba is elkísérték.
- Hé, Lancey, ne sajátítsd ki a kis hitbuzgókat, hagy szórakozzunk mi is! – csap a vállára, egy rózsaszín hajú srác. Nora leragad a frizurájánál, nekem azonban nem tetszik, hogy úgy méregetnek minket, mint valami prédákat.
- Na, jutott már valahova a kis édes a megtérítésedben? – röhög fel egy másik, és közelebb lépve hozzám, végigsimít az arcomon. Összerezzenek, de nem vagyok az a fajta, aki nekiesik a másiknak, megint Nora az, aki arrább tol tõle.
Pedig én is megtudom védeni magam, csak ha el akarok érni náluk valamit, nagyobb sikerem lesz, ha nem haragítom õket magamra. Bár az se jobb, ha hagyom magam… Nem kellett volna ide jöni!
- Persze, persze, már égeti a fejemet a glória! – nevet fel a kérdezett, gunyoros pillantást vetve rám. – Add fel angyalka, velem semmire se jutsz a szentbeszéddel! Magyarán, én nyertem!
- Még nincs vége a bulinak – közlöm vele. Szórakozottan szélesedik ki a vigyora, látszólag nagyon élvezi, hogy játszhat velem. Én annál kevésbé, de ezt nem mutatom.

♥ Boldog szülinapot Öcsi! ♥

- Kipi-kopi… ki kopog? - mormolom halkan, a plafont bámulva, miközben a kezemben lévõ tõr hegyét birizgálom. Edy tõlem nem messze ül egy félig szétvert asztalnál, és a legújabb sátánimádó szimbólumát rajzolgatja.

Az elõzõ egy véres szájú farkas volt, acéltüskés bundával, és feketén folyó szemekkel. Ezt jó párszor fel is mázoltuk egy-egy ház falára, ami akkor volt a legbulibb, ha még észre is vettek.

Szegény kis gondnokok, nem aludtak többet azon az éjjelen… és valószínûleg az utána következõ éjjeleken sem.

- Azon gondolkodom - kezdem el fennhangon, hogy lehetõleg az asztalnál ülõ feketehajú is meghallja.

- Állj, ez már így is elég hihetetlen - kuncog fel kicsit kiegyenesedve, de nem néz rám, csak suvickol tovább a kezében lévõ vörös filccel.

- Ha-ha - morgom, aztán a tõrt magam elé emelve, éllel felfelé szegezem. - Szóval kellene egy céltábla a plafonra is. Ha nem találsz be rendesen, a kés visszahullik rád, és rossz esetben felnyársal, jó esetben csak elvágja a torkod - magyarázom átszellemülten, Edytõl pedig csak egy elmélázó hümmögést hallani.

- Nem rossz ötlet - reagálja le végre, én pedig rábólintok, bár ez eddig is tök világos volt, hiszen én találtam ki. - Puncsolj be a fõnöknek, akkor akár még céltáblás tapétát is összeguberál neked - vihogja el magát, én pedig erõsen gondolkodom rajta, hogy inkább belé dobom ezt a kést, és nem a vörös körbe.

- Aha, persze. Párszor megbaszna, aztán lehetnék a lábtörlõje. Valahogy nem vágyom erre a sorsra - mondom drámai hanglejtéssel, na nem mintha itt bárki is díjazná a színészkedésem.

- Tetod. Egyszer úgyis megleszel neki - hagyja rám a dolgot, én pedig morogva felülök, és a kést a hozzá legközelebb lévõ céltáblába hajítom.

Vigyorogva pillant felém, aztán felveszi az elõtte pihenõ lapot, és felmutatja.

- Na, szerinted milyen? - Figyelmesen szemlélni kezdem a rajzot.

Egy anoreksziás, fehér fülû, fekete bundájú nyúl van rajta, aki több sebbõl vérzik, és egy Bibliát tép szét darabokra. Akaratlanul is halkan felnevetek erre a morbidságra, és már csak azt sajnálom, hogy gépfegyvert nem rajzolt a nyusszancs kezébe.

- Kreatív - kacsintok rá. - Bár lehetne rajta kicsit több vér.

- Lehetne, de Bobby valami visszafogottabbat kért. Elõzõleg már fel akarták kenni, amiért a mészáros rajzom hordta a pólóján. És hát ki akarja, hogy õ börtönbe kerüljön…

- Szerintem kábé mindenki…

Összenézünk, és együtt érzõn bólogatni kezdünk. Bobby nincs rajta a lájkolnivaló emberek listáján. Õ a bunkó parasztok listáján van rajta, és ha ezt egy sátánista mondja, hát az régen rossz tény!

- Templomba akarok menni - sétálok oda lassan a késemhez, és egy erõs húzás után kirántom a táblából. Jó mélyre ment.

- Most, hogy mondod, régen imádkoztunk - tûnõdik el Edy, majd egyszerre nevetjük el magunkat. - Kellünk már oda!

- Ahogy mondod. Michael atyus már biztos hiányol minket. Régen vittünk neki szent(elt)királyi ásványvizet, meg tisztító borocskát…

- Hát a mi piánktól nem tisztulna ki egyhamar a feje, az is biztos!

- Nem hát, csak még mocskosabb állagú lenne - röhörészünk tovább, de a hirtelen ajtócsapódás azért a mi figyelmünk se kerüli el.

- Isten áldjon benneteket! Dögöljetek meg - ront be a helységbe Tony, hatalmas pink csíkot húzva maga után, ami valószínûleg Denny lesz. És igen, direkt van minden név végén Y!

- Áh, megjöttek isten bárányai! Most kiket sikerült megtérítenetek? - sétálok eléjük egy hatalmas vigyor kíséretében, majd mindkettõvel kezet is fogok. Ez még a legveszélytelenebb üdvözlési forma nálunk.

- Hát, ma nem jártunk sikerrel tisztelendõ atyám, csak öt ember mondott igent a bulira… úgy gondoltuk, holnap visszük a toborzásra Edward atya csodálatos rajzát is, hátha akkor többen kapnak kedvet - vihorászik Tony, és ezzel a lendülettel Denny is feltápászkodik a földrõl.

- Vagy ha máshogy nem megy, majd meggyõzzük õket - szívja meg az orrát, az övében pihenõ szöges gumibotot megpaskolva. Ajjaj, ha ez elkezd vérengzeni… rosszabb, mint én. Akkor meg már tényleg elég halálos.

- Ugyan-ugyan drága tanítványom, emlékezz isten szavaira: szeresd felebarátod, és vezesd õt a fény útjára. Mi pedig éppen ezt fogjuk tenni!

Mindannyian elröhögjük magunkat, aztán még sokáig hülyéskedünk a Biblia kigúnyolásával, ez már szinte a hobbinkká vált a sátánista szertartások mellett. Természetesen utána tartunk egy pár ilyet is, úgyhogy a végén felvágott erekkel baktatok vissza a koliba, tekintve, hogy a bázisról elfogyott a ködszer, elvérezni meg nem akarok.

Hazafelé menet a legkihaltabb útvonalat választom, na meg a legrövidebbet, hogy annál kevesebb emberrel találkozzak. De így sem úszom meg: az egyik utcai lámpa fényében feltûnik egy angyal, akinek arany szárnyai és olyan magasztos kisugárzása van, hogy mindjárt elhányom magam.

Várjunk csak… ez nem angyal. Ez egy srác. Szembejön velem egy szõkéshajú, fehér bõrû fiú, akinek csak szeme sötét bugyrai miatt nem fordul meg a gyomrom. Az egyetlen sötét momentum rajta. És mégis… tetszik nekem.

Elsiet mellettem, gondolom, az ilyen kis cukiságoknak bõven otthon van már a helye ilyenkor, észre sem vesz, és ez azért fáj.

Jó sokáig követem a tekintetemmel, meg is állok miatta, ám a végén mégiscsak megfordulok, és hagyom, hogy elvesszen a sötétben. Most jelenleg fontosabb dolgom is van az édikék felszedése helyett, de majd kerítek erre is sort. Ugyanis nem létezik, hogy eltûnjön egy ilyen tüncike… nem is fog eltûnni. Nem hagyom neki!

A másnapom elég unalmasan telik, annál is inkább, mivel most kénytelen vagyok ottmaradni az órákon. Nem azért, mert nem lenne más dolgom… hanem mert a mai napon ellátogat a bázisra a fõnök, én meg nem akarok ott lenni, hogy még véletlen se adjak esélyt a megkörnyékezésemre. A végén még a képébe okádok. Múltkor már majdnem az történt, a többiek meg is akartak csonkítani miatta… a végén sikerült lebeszélnem õket. Akkor mázlim volt, de gáz lenne, ha most nem lenne, úgyhogy akkor inkább az atomfizika, meg a mûvészettörténet, meg a holt nyelvek… bár itt egyiket se tanítják, de a vallást oktató azért sikeresen lebukfencezik a verandáról, mikor meglát engem.

Diáktársaim csak diszkréten röhögcsélnek, én meg már pillantásra sem méltatom az öreg fószert. Eleget hecceltem régebben.

A fejemben viszont csak a tegnap esti kölyök jár. Meg kellett volna állítanom, most már tudom, vérveszteség ide vagy oda. Még egy ilyentõl sem döglöttem meg.

Nem mintha aggódnék azért, hogy elszalasztom, ugyanis bárhol felismerem az arcocskáját, olyan cuki volt. És olyan megrontanivaló… höhö.

Végre vége ennek a tetves napnak, és mehetek vissza a fiúkhoz, hogy együtt rontsunk meg egy templomot. Mostanában csak egyhez járunk, mert ott vicces a fõpap, szóval õt csesztetni különösen jó. Viszont az a hely egy kudarc is: soha, semmilyen körülmények között nem tudtunk elcsábítani onnan senkit… és ez eléggé zavar minket.

Persze, a fõnök szerint nem kell elsietni, az a gyülekezet nagyon szívós, de valaki úgyis beadja majd a derekát. Pikáns hasonlat volt, tõle elvárható. Csakhogy nem õ szenved az emberek rossz útra terelésével, úgyhogy innentõl nem is kéne tanácsokat adnia… na mindegy.

Hamarosan a templom elé érünk. Ismerõs illatok csapják meg az orrom, szentelt víz és bor illata, mindkettõtõl elfancsalodik a képem. Régen is utáltam az úrvacsorát, most inkább nem illetném jelzõvel az érzéseim.

Az orgona még szól, mikor belépünk a templomba, és néhány ember is a helyén van még, vagy jön kifelé. Mellénk érve tûhegyes pillantásokkal üdvözölnek, de már nem szólnak hozzánk, mondhatni „megszokták” a jelenlétünket. Denny rájuk nyújtja piercinggel szétlövetett nyelvét, mire a muksók elsietnek, a balhéban már nem akarnak benne lenni. Az összetartó gyülekezet.

Végre Michael atyát is megpillantjuk, ahogy az oltárt rendezgeti, ez berögzült szokása, ilyenkor szoktuk a fejére borítani a szentelt vizet. Csakhogy most senki sem hozta magával. Van egy olyan érzésem, hogy csapatunk leghülyébb tagja már régen megitta…

- Isten áldása szálljon rád atyám, adjon neked sok kurvát és még pár nõt - kiáltok oda a papnak, mire õ megfordul, és ugyanolyan pengetekintetet mereszt ránk, mint a gyülekezete tagjai.

Õk talán nem tudják, de ez egy kicsit sincs hatással ránk, és nem halunk meg tõle, akármilyen hihetetlen.

- Mit kerestek itt? - kérdi bunkón, hát nem is üdvözöl minket isten házában… ez jellemzõ a papokra.

- Mi a francot keresnénk? - teszem fel a költõi kérdést, és most még egészen tisztelettudóan beszélek vele. Az iskola káros hatásai.

- Ebben az esetben el is mehettek.

- Elüldözöl minket isten házából? Ez nem szép dolog - ciccegek egy gúnyos vigyor kíséretében, de a feketehajú arca meg sem rebben. Fogadjunk, erre edzette magát egész nap!

- Kárhozottak azok, kik isten házába bûnös szándékkal jönnek.

Bûnös szándék? Mirõl beszél? Hiszen mi csak szórakozni jöttünk. Mióta bûn az?

- Akkor te már elkárhoztál, atyám? - döfök a legmélyebbre, erre már Michael képe is elsötétül, de nem mond semmit, mivel ekkor feltûnik mellette egy szõke hajú fiú.

- Mi történik itt, atyám?

Egy darabig nézem a kölyköt, aztán leesik, hogy már láttam valahol. De még hol… ez az a srác, aki az este szembejött velem, és akit sikeresen futni hagytam. Ez most nem fog elõfordulni. Felveszem a legbájosabb mosolyom.

- Leon? Semmit… ezek a fiúk már épp menni készültek.

- Nem egészen - lépek közelebb a sráchoz, majd már szinte elõtte figyelmesen végigszemlélem. - Még nem láttalak itt, angyalka. Csak nem Mich atyus legújabb ribanca vagy?

A mellette álló pap erre kissé dühösebben felhördül, és a srác elé áll.

- Õt hagyd békén!

Hmm… asszem megtaláltam a gyengepontját.

- Ugyan atyám, boldogulok - rakja a férfi vállára a kezét Leon, a hangja pedig olyan szelíd, hogy kenyérre lehetne kenni. Fúj. Nyálas.

A mélyzöld szemek most ismét rám szegezõdnek. Nincs bennük harag, sem megvetés, sõt… semmi nincs bennük. Tök üresek.

- Mi dolgotok itt? - teszi fel végül a kérdést, a többiek eddig a templomi cuccokkal szórakoztak, de most felfigyelnek ránk. Még mindig mosoly van az arcomon.

- Csak benéztünk. Viszont te nem válaszoltál a kérdésemre.

- Lelkésztanonc vagyok. - Óóóó, lelkésztanonc… tapasztalatlan kis husi. Könnyû préda lesz.

- Dicséretes. Csak kár, hogy olyan dologban hiszel, ami nem is létezik.

- Isten létezik!

- Valóban? Ha létezne, szerinted hagyná, hogy századszorra is megrongáljuk a templomát?

- Ez nem így mûködik…

Látszik, hogy még csak tanonc. Nem tudja észérvekkel védeni az igazát. Márpedig a Biblia errõl szól. Én már csak tudom, háromszor olvastam…

- Teszek egy ajánlatot - lépek ismét közelebb hozzá, nem törõdve a mögötte morgó Michael atyával. - Eljössz velem a ma esti buliba, és bebizonyítod, hogy érdemes hinni istenbe. Ha meg tudod tenni, többé nem zaklatjuk a templomotokat.

- Badarság! - Ezt már atyuskánk sem bírja szó nélkül. - Leon, nem kell bizonyítanod semmit! Ezek a suhancok nem érnek annyit.

- Ó, ilyeneket mond egy pap? Ez nem vet rád jó fényt, atyuskám. Nincs jobb, mint egy gyors hancúr, ugye, suhancúr?

Kis csapatom halkan vihogni kezd, az atya meg nem szól semmit, túl jól ismerem ahhoz. De Leon komoly marad. Semmi oka nincsen rá, hogy igent mondjon, mert az indok se valami jó. Elég átlátszóan csalom csapdába. De igent fog mondani. A kezdõ hitfanatikusok lelkesedése…

- Rendben.

Magabiztos egy kölyök, úgy tûnik, nem számolna kudarc lehetõségével. Ha számolna, megkérdezte volna, hogy „és mi történik, ha nem tudom bebizonyítani?” Elõvigyázatlan. Ez az én szerencsém.

- Oké. Este érted jövök - fordítok hátra, mire a többiek csalódott képével találom szembe magam. Persze, a közvéleményt nem kérdeztem meg, de nem is igazán érdekelt. Nekem ez így tökéletes lesz, és ha elég rámenõsek, talán õk is. Bár nem nagyon akarom átengedni a kölyköt senkinek.

Így hát hátat fordítva a szentfazéknak és az angyalkának, elhagyjuk a templomot.