Egy újabb nap a suliban. Éppen egy orvosi szakkönyvet olvasok, amikor az egyik srác levágódik mellém.

-          Hé Tang Xiang! – szólal meg, mire kelletlenül felpillantok a könyvbõl. – Már megint ezt olvasod? Nem unod még? Tudod, van élet a szakkönyveken kívül is. 

-          Nem nekem – mondom halkan. Nem szeretek összetûzésbe kerülni senkivel, de Jang nem az a fajta, aki zûrt keverne. – Mit szeretnél? – kérdem végül.

-          Figyu, most nyílt egy új klub a belvárosban. Tudod, amirõl mindenki hetek óta beszél. Az Arany Lótusz. El kéne menni megnézni, mit szólsz? Csak te, én, meg Hoi-Po.

Elgondolkodom. Ha nem megyek haza, a nagyszüleim mérgesek lesznek. Mostanában sokkal jobban figyelnek rám, bár nem tudom miért, hiszen sosem szoktam késni, vagy elmászkálni bárhová is. Talán most, hogy hamarosan egyetemre megyek, be akarják bizonyítani mindenkinek, hogy milyen jó gondviselõk, holott valójában azt kívánják, bár sose születtem volna meg. Ez némileg idegesít, de mégis próbálom meglátni az élet jobb oldalát. Még ebben a helyzetben is képes vagyok optimistán viselkedni. Végül bólintok, és Jang majdnem a plafonig ugrik örömében. Õ az egyetlen ember az osztályban, aki valamilyen szinten közel áll hozzám. Azt is mondhatnám, hogy barátok vagyunk, de nem tudom, azzal hazudnék-e, vagy sem. Végülis, miért ne szórakozhatnék egyet,  nem igaz? A nagyszüleim nem tilthatják meg, elvégre már elég idõs vagyok, és tudok magamra vigyázni. 

-          Este nyolcra érted megyek – mondja Jang, majd elrobog a saját széke felé, én pedig újfent belesüppedek a könyvembe.

~*~

Iskola után azonnal hazafelé veszem az irányt. Péntek van, és a mi sulinkban szombat délelõtt már nincs tanítás. Elõre félek, hogy nagyszüleim mit fognak szólni, ha bejelentem nekik, hogy elmegyek este. Talán nem is kéne megmondanom nekik. Hiába vagyok optimista, de a valóság az, hogy a legszívesebben elköltöznék a nagyszüleimtõl. De nem tehetem, mert õk nem engednék, másrészt meg nincs keresetem és õk nem fizetnének nekem albérletet, akármilyen jól is állnak anyagilag. Nem baj, jövõre úgyis kollégiumba költözöm, akkor végre megszabadulok tõlük.

-          Megjöttem! – lépek be az ajtón.

Nagyapám a nappaliban ül, nagyanyám a konyhában fõz valamit. Egy szót sem szólnak, de nem haragszom rájuk. Kissé azért rosszul esik. Leveszem a cipõmet, majd a szobámba sietek és lepakolok, majd átöltözök és elugrom zuhanyozni. Megizzadtam, nagyon meleg van odakinn, nem árt a felfrissülés. Sokáig vagyok a fürdõben, majd utána felkapok egy egyszerû farmert és egy világoszöld inget. Lemegyek a konyhába. Nagyanyám rám sem néz, csak elém lök egy tányért, amiben valami tésztasféle van.

-          Köszönöm! – mondom, majd leülök enni. 

-          Tömd csak magad, te rohadt zabigyerek – hallom a hangját. – Hogy miért nem tudtál te meghalni apád helyett, nem értem. Vagy anyád miért nem vitt magával?!

Nem válaszolok. Jönnek a szokásos szidalmak anyámról, rólam, meg a siralmak, hogy apám miért halt meg. Mintha én tehettem volna róla. De már nem is hallom õket. Hamar befalom a kaját, elmosom a tányért, majd visszamegyek a szobámba és elõkapom a könyvemet. Még apámé volt, és ezt olvasgatva úgy érzem, mintha ott lenne velem. Hiányzik. Ha õ itt lenne, nem lenne semmi baj, nagymamáék nem mernének így beszélni.

~*~

Este pontosan nyolckor kocsi hangját hallom. Ez Jang lesz. Azonnal felpattanok és lerohanok az ajtóhoz, még mielõtt az az idióta csengetne. Idejében nyitom ki az ajtót, és Jang rám mosolyog.

-          Kész vagy? – kérdi, ám még mielõtt válaszolhatnék, megjelenik a nagyapám.

 -          Xiang nem megy sehová – mondja határozottan. – Te meg takarodja innen, mielõtt hívom a rendõrséget!

-          Nagyapa, hagyj békén, kérlek! – mondom halkan. – Majd jövök.

-          Ha kimész innen, többé vissza se gyere! – kiabál utánam, én pedig igyekszem nem hallani.

-          Semmi baj, haver, alhatsz nálam – vigasztal Jang, én pedig hálásan nézek rá.

Nem válaszolok, de remélem, azért a nagyapám nem gondolta komolyan a dolgot. Ha meg mégis, Jang szülei mindig szívesen látnak. Jang szerint erélyesebbnek kéne lennem, de nem megy. Képtelen vagyok bárkivel is bunkón, vagy határozottan viselkedni. Egyszerûen nem megy, túl nyugodt és optimista vagyok, túl kedves, és nem merek veszekedni.

Jó fél óra alatt érünk el az Arany Lótuszhoz. Már rengetegen állnak ott, hogy bejussanak, holott még fiatal az este. Ide hála égnek már minket is beengednek, így nem kell paráznunk. Én és Hoi-Po kiszállunk, és beállunk a sorba, míg Jang helyet keres. Hála égnek hamar bejutunk, és azonnal rájövök, hogy érdemes volt eljönni. A hely igazán divatos, üveg és üvegacél falak, márványhatású padló, hatalmas tánctér, lenn és fenn is asztalok, valamint boxok, ruhatár, az alsó szinten az egyik hosszú fal teljes hosszában egy bárpult, vele szemben a DJ-pult. Remekül kialakított hely. A falak sötétszínûek, a padló fehér alapon sötétszürke színû. Még nincsenek sokan, de a zene már dübörög, nekem pedig muszáj innom, így a srácokkal becélozzuk a bárpultot és helyet foglalunk.  

-          Mit adhatok? – hallok meg egy erõsen külföldi akcentusú, enyhén tört kínai kérdést, és amikor felnézek a csaposra, a lélegzetem is eláll.

A férfi, aki elõttem áll, maga a tökéletesség. Hosszú, selymes fekete haja függönyként omlik alá vállain, barna szemei hidegek, mint a leghidegebb márvány, és a tekintetétõl a szar is majdnem belém fagy. Magas, magasabb nálam, és egybõl lerí, hogy nem kínai a szentem. Arca markáns, mégis gyönyörû, rajta egy nonfiguratív tetoválással. Fülében lógós fülbevaló, nyakában egy igen gyönyörûen megmunkált nyaklánc. Csak nézem, és nem is fogom fel, hogy válaszolnom kéne, és csak akkor térek magamhoz, amikor ismét megszólal.

-          Lennél szíves végre megmondani, mit akarsz inni? – a hangja hideg, mint a tekintete. Jang és Hoi-Po vigyorogva merednek rám a maguk poharai mögül.  

-          Én… izé… ööö… egy… egy kólát kérek… - mondom, és biztos vagyok benne, totál elvörösödtem.