Nagyapám mindenfélét mond rám, én meg lassan sírni kezdek. Megint a régi dolgok, hogy bárcsak halott lennék, hogy nekem kellett volna meghalnom apám helyett és hogy csak egy mocskos félvér vagyok, aki senkinek sem kell, még a rohadt francia anyjának sem. Annyira nem tudom, hogy vágjak vissza. Néhány ember elmegy mellettünk, és mind megbámulnak. Néhányan szánakozva nézek rám, mások csak a fejüket ingatják. Aztán egy kezet érzek a vállamon és kutyaugatást hallok. 

- Hé, Xiang minden rendben? – kérdi Akio úr, mire hitetlenkedve nézek rá. Mit keres itt? Azt hittem, hazament.

- Mit keresnek itt? – kérdem.

- Jerry aggódott miattad, de úgy látom tényleg jobb, hogy visszajöttünk – mondja, majd a nagyszüleimre néz.

- Takarítsa már el ezt a dögöt! – ordít a nagyapám megrettenve, Jerry ugyanis veszettül csahol a lábainál és morog is. Nem tetszenek neki a nagyszüleim, amit meg tudok érteni.

- Nem dög, hanem kutya – Akio úr hangja félelmetes. Megremegek tõle.

- Nem érdekel, csak állítsa le végre és tüntesse el! – sipítozik nagyanyám.

– Jerry, ül! – szól rá a kutyára Akio úr, mire Jerry leül elõtte.

- Még is mit képzel maga? – förmed rá nagyapám. – Ránk ront a rühes kutyájával! – mondja undorodva, mire Jerry vicsorog és morog. Akio úr már menne közelebb, de megfogom a kezét. Nem akarok balhét.

- Inkább én kérdezhetném, hogy mit képzelnek maguk! – Akio úr tekintete rideg. Nagyon ijesztõ. – Az unokájukat kirakni az utcára. Maguk nem komplettek! – mondja. Nem emeli fel a hangját, mégis süt belõle a harag és az undor.

- Mi köze ehhez. Azt teszünk az unokánkkal, amit akarunk! – vágják rá az öregek, mire Akio úr az ajtóra csap. Az beleremeg, én meg riadtan nézek rá. Még soha nem láttam senkit ilyen dühösnek, igaz, még senki sem állt ki így mellettem apa halála óta.

- Nem bánhatnak így egy emberrel – Akio úr hangja komoly. – Maguknak nincs joguk ítélkezni. Inkább szeretniük kéne és támogatni az álmai elérésben.

- Minket nem érdekel. Sosem lesz olyan, mint az ap… - kezdenék, mire Akio úr közbevág.

- Fogják be! – emeli fel a hangját. – Tudják mit? Ha maguk ennyire hülyék, akkor majd én támogatom és segítem álmai elérésében és tudom, hogy sikerülni fog neki, de akkor majd meg ne merjék keresni, mert Jerry szétkapja magukat – Jerry ugatni kezd.

Le vagyok döbbenve, de  a nagyiék is. Aztán Akio úr elindul és maga után húz. Még mindig nem térek magamhoz. Miért tette ezt? 

- Gyere, menjünk - mondja. – Jerry Gyere te is! – kiált a kutyának, mire az is fut utánunk. Megnyalja a kezem, de én még mindig sokkos állapotban vagyok. Nem is igen tudom, mi van.

~*~

Mire hazaérünk, már kissé oldottabb vagyok. Akio úr elpakol és ad Jerrynek inni. De még mindig nem értem, miért tette, amit tett. Semmi oka nem volt rá, hogy megvédjen és ismét idehozzon. Mivel érdemeltem ki ezt a törõdést? Meg kell tudnom, így odamegyek hozzá.

- Miért áll ki ennyire mellettem? – kérdem, mire sóhajt, mintha valami nyomná a szívét. Talán nem kellett volna megkérdeznem, de már mindegy.

- Ülj le! – mutat a kanapéra, mire leülök. Õ mellém telepedik, és beszélni kezd. – Tudom milyen érzés, ha az embert magára hagyják - mondja halkan. – 13 éves voltam, amikor a szüleim eladtak egy férfinak. Az a férfi nem engedett sehova sem. Állandóan kihasznált és nem egyszer meg is erõszakolt. Suliba se sûrûn engedett így végül is csak 8 általánosom van. Barátaim se voltak, de 18 éves koromban megszöktem. Nevet változtattam és nagyon nehezen, de feltornáztam magam idáig - mutat a házra, mire ledöbbenek. Ez... ez... olyan szörnyû és borzalmas.  – Úgyhogy segíteni fogok neked, hogy el tudd érni az álmaidat. Nem akarom, hogy úgy járj, mint én, hogy egyedül kelljen végig csinálnod mindent. Ne légy olyan, mint én. Kegyetlen, rideg és bizalmatlan mindenkivel szemben – fejezi be, majd nagyot sóhajtva hajol elõre a térdeire könyökölve. Jerry ott van, és õ a fejét simogatja.

Nem is tudom, mit mondjak. Annyira borzalmas, amit elmesélt, mégha csak ilyen röviden is. Remegek. Annyi szörnyûségen ment keresztül, nem csoda, ha ilyen emberré vált. Nem csoda, ha nem bízik senkiben. De nekem segített, befogadott és még támogat is. Remegõ kezekkel ölelem meg, mire érzem, hogy megmerevedik. Talán már régen nem ölelte meg senki.

- Ön... ön egyáltalán nem... nem kegyetlen és rideg... Akio úr... - suttogom reszketve, miközben a könnyeimmel küzdök. - Befogadott és... és segít nekem... Hogy mondhatja hogy szívtelen? Ön jó ember... mert... mert ott is hagyhatott volna tegnap este a cuccaimmal, de... de... mégis befogadott, ha... ha nem szívesen is és... szállást adott. Hogy háláljam meg ezt önnek? Az egész életem kevés, hogy visszafizessem a nagylelkûségét.

- Ne mondd ezt! Nem vagyok jó ember. És fõleg, ne sírj már - fedd meg finoman, de érzem, hogy a hátamat simogatja. Olyan nagy, meleg keze van. Jólesik a gondoskodás, így egészen odabújok hozzá. Jerry az arcomat nyalogatja, próbál felvidítani.

Nem szólok semmit, próbálok lenyugodni, de olyan nehezen megy. Nem tudom, mi van velem, talán most jön ki rajtam a stressz, ami eddig gyötört. Hirtelen megszólal a mobilom. Letörlöm a könnyeimet és megnézem. Jang az. Elengedem Akio urat, és bocsánatot kérve kimegyek a konyhába. Nem tudom, miért hív, talán már magához tért.

- Igen? - szólok bele, mire meghallom Jang hangját.

- Hol az ördögben vagy? - kérdi álmosan. - És hogy kerülök Hoi-to-ékhoz?

- Ne haragudj! Én... szóval... találkozhatnánk majd? Egy kissé zûrös a dolog, de... de Akio úrnál vagyok. Annál a csaposnál aki kiszolgált minket az este.

- MI?! - Jang kiabál. - Te egy vadidegen pasi lakásán aludtál és nem is szóltál? Xiang, eszednél vagy?! Menj haza!

- Kidobtak - mondom halkan.

- Fél óra múlva légy a szokott helyen! - mondja, majd kinyomja a telefont.

Sóhajtok egyet. Persze, Jang úgyis megtudta volna, hiába titkolóztam volna elõtte. Visszamegyek a nappaliba, ahol Akio úr és Jerry várnak rám. Tanácstalan vagyok. Muszáj találkoznom Janggal, de nem akarok egyedül menni. Nem tudom, vajon Akio úr eljönne-e velem. Nem akarok megint összefutni a nagyiékkal. Még mindig félek.

- Mi a baj? – kérdi Akio úr, mikor végre leülök.

- Jang hívott. A haverom, akit este hazavittünk. Vagyis az egyik, akié a kocsi – magyarázom. – Találkozni akar velem. És… szeretném megkérdezni hogy… eljönne velem? – pislogok rá ijedten.

- Persze, hogy elmegyek – bólint. – Gyere, Jerry, járunk még egyet.

Olyan boldog vagyok. Nem is tudom, mit mondjak, de inkább nem mondok semmit. Már ez is elég, hogy Akio úr velem jön.

~*~

Fél órával késõbb már a parkban vagyunk ismét, és egy szökõkút felé tartunk. Itt szoktunk mindig találkozni Janggal és Hoi-toval, amikor elmegyünk valahová. Már messzirõl meglátom õket. Már jobban néznek ki, mint az este, a szökõkút káváján ülnek és Hoi-to dohányzik, mint mindig. Mikor meglátnak minket, leszállnak. Jang összehúzott szemmel méregeti Akio urat, de amikor odaérünk, mindketten meghajolnak.

- Jó napot! – szólal meg Jang. – Nagyon szépen köszönjük a tegnapit, és hogy vigyázott Xiangra. Jang vagyok. Õ itt Hoi-to.

- Jó napot! – mondja Hoi-to is.

- Sziasztok! – Akio úr hangja kissé kimért, mintha nem tetszenének neki a barátaim. – És semmiség volt, most hogy Xiangnak nincs hová mennie. De gondolom, ezt tudjátok.

- Tudjuk – mondja Jang. – De jobb lenne, ha velem lakna. Mármint velem, meg anyámékkal. Én jobban ismerem és nem szeretném, ha a barátom a terhére lenne.

- Nem vagyok a terhére – szólok közbe, mire mindannyian rám néznek. – Akio úr befogadott, és én hálás vagyok neki.

- De akkor is idegenek vagytok egymásnak – veti ellene Hoi-to. – Jangnak igaza van.

- Beleszólhatok? – kérdi Akio úr. – Szerintem ebben Xiangnak kéne döntenie, nem?

Mindannyian felém fordulnak, én pedig hirtelen nagyon kényelmetlenül érzem magam. Mégis, mibe keveredtem? Nem akarom egyiküket sem megbántani, és nem szeretnék senki terhére lenni. De ha most Akio úr kidob, akkor talán mehetek Janghoz lakni egy idõre. Persze, a szülei befogadnának, de ott sem maradhatnék pár hétnél tovább. Végül nagy levegõt veszek, és megszólalok.

Kiadja az innivalókat, majd elmegy. Én egy ideig nézem, majd a fiúkhoz fordulok. Beszélgetünk iszunk – én csak kólát -, és éjfél felé már mind Jang, mind Hoi-to hulla részeg. Az a férfi közben elég sûrûn járkál hozzánk, úgy tûnik, mintha vonzanám, vagy mi. De nem tudom. Az esetem lenne, de túlságosan magabiztosnak és zárkózottnak, sõt mitöbb, bunkónak tûnik. Persze lehet, hogy ez csak az álca, hiszen nem ismerem. Aztán lassan éjfél is elmúlik, nemsokára egy óra, amikor a hely zárni kezd.

- Mennetek kell, mert zárás van – löki oda a fickó elég bunkón, pedig mi semmit sem csináltunk.

- Rendben megyünk – mondom. Egy ideig elidõzök rajta, majd megfordulok, hogy hazavigyem a fiúkat.

Ám hamar kiderül, egyedül nem bírok el két magatehetetlen részeget, akik úgy hortyognak, mint két nagyranõtt medve, és olyan bûzt árasztanak, mint egy egy egész szeszfõzde. Ezt a fickó is észreveszi, mert idejön hozzám, amitõl kissé megijedek. Most ki fog dobni?

- Nemsokára végzek, utána segítek hazacipelni a részeges bandát – mondja, majd elkapja Jangot. – De addig odakint kell megvárnotok – hangja rideg, én meg csak bólogatok.

Kivisszük a fiúkat, majd õ visszamegy. Hála égnek nincs hideg kinn, habár túl meleg sem. Azt hiszem, ma nem fogunk autózni, mert én nem tudok vezetni, Jang meg hulla részeg. Hirtelen felébred, mormog valamit, aztán vissza is alszik. Én meg ott állok mellettük egy pad szélébe kapaszkodva. Na, ez jó éjszaka, és kiváncsi vagyok, mi fog rám várni ha hazaérek. Remélem, nagyapám nem váltotta be a fenyegetését, bár nála nem lehet tudni. Végre jó fél óra múlva felbukkan az ipse és odajön hozzánk.

- Akkor mehetünk – mondja, majd felkapja Jangot, aki már ismét rémesen horkol. Én Hoi-tot karolom magamhoz, aki a friss levegõ hatására kissé mintha felébredt volna, de nemigen van magánál, így muszáj vagyok navigálni, nehogy elessen.

Szótlanul sétálunk a kihalt utcákon. Én a fickót figyelem, aki úgy tûnik, nagyon rosszkedvû valami miatt. Talán, mert segítenie kell nekem hazavinni ezt a két fiút. De nem én tehetek róla, hogy annyit isznak mint a kefekötõ. Végül nem bírom tovább, és megtöröm a kínos csendet. Remélem, nem követek el vele hibát.

- Mióta vagy itt, mert látom, hogy nem idevalósi vagy – nézek rá kiváncsian.

- Ha jól számolom, akkor olyan két hete érkeztem meg – mondja, és meg is érkezünk Jang házához.

Óvatosan bevisszük mindkét fiút, majd lefektetjük õket, aztán elkísérem a férfit, akinek még mindig nem tudom a nevét. A szemeibe nézek, amik nagyon ridegek és barátságtalanok, úgyhogy kissé meg is ijedek, de igyekszem nem mutatni, mert ki tudja, akkor mit fog tenni velem. Végül muszáj mondanom valamit.

- Köszönöm a segítségedet – mondom hálásan, mire csak biccent, és már indulna, mikor az eszembe jut valami. – A nevedet megtudhatnám?

- Akio Ichiro – mutatkozik be a szemembe nézve. – És téged hogy hívnak?

- Tang Xiang – hajolok meg. – Nagyon örvendek.

Csak biccent, majd elindul elõre. Akkor látom, hogy pont arrafelé veszi az irányt, amerre én is lakom. Bár semmi kedvem egy ilyen morgós medvével együtt masírozni, de ha egyfelé visz az utunk, akkor bizony nem szeretnék a háta mögött mászkálni. Végül mellé szegõdök, és amikor a tekintetünk találkozik, õ megemeli a szemöldökét.

- Egyfelé lakunk, úgy tûnik – mondom.

- Pazar – sóhajt. – Szóval akkor el kell még viseljelek egy darabig?

- Nem muszáj – rázom a fejem. – Én itt lakom – mutatok a házunkra, ám amikor megérkezem, a szemeim elkerekednek.

Az ajtóban mindenféle kisebb nagyobb dobozok, egy bõrönd – ami határozottan az enyém – és néhány szatyor hever. A szívverésem megáll egy pillanatra, arcomból kifut a vér, és a lábaim remegni kezdenek. Mégis megtette! Nem tudom elhinni, hogy a nagyapám képes volt engem valóban kivágni a házból. Mégnagyobb csoda, hogy senki sem vitte el a cuccaimat, pláne nem a laptopomat, ami elég jó minõségû. Remegõ léptekkel közeledem a ház felé, és már épp nyitnék be, amikor az ajtó kinyílik, és a nagyapám vörös, haragos arccal áll az ajtóban. Még meg sem tudok szólalni, máris akkora nyaklevest kapok, hogy hátraesek, és beverem a hátsóm.

- Nem megmondtam, hogy takarodj innen?! – zúdul rám az „áldás”. – Többé be ne merd tenni ide a lábad, te hálátlan mihaszna senki! Már nem laksz itt! Fogd a koszos cuccaidat és takarodj! Soha többé nem akarunk itt látni, te nyavalyás félvér korcs!

- Nagyapa… - a szemeim megtelnek könnyel. – Kérlek…

- Egy szót se! – dörren rám, és már ismét emelné a kezét, hogy megüssön, amikor valaki lefogja.

- Hagyja békén a gyereket! – hallok egy ismerõs hangot, és amikor felnézek, Akio urat látom meg, ahogy lefogja a nagyapámat. – Ne merjen rá még egyszer kezet emelni! – Akio úr hangja fenyegetõ, a tekintete lángol, és a nagyapám is megijedhet, mert végül hátrálni kezd.

- De ezt itt vigye innen! – mutat rám, mintha valami csúf csúszómászó lennék. – Ha visszajön, megyek a Rendõrségre!

Elcaplat, és úgy bevágja maga után a bejárati ajtót, hogy majdnem kiszakad a helyérõl. Én csak nézek utána, rettentõen félek, hiszen most sehová sem tudok menni, se Jangékhoz, se senkihez. Hol fogok aludni ezek után? Az arcom és a hátsóm sajog, de ez semmi ahhoz képest, amit a szívemben érzek. Remélem, apám könyvét is kidobták a többi cuccal együtt, mert akkor legalább az megmaradt nekem. Aztán hirtelen Akio úr mellém lép és a kezét nyújtja. Nem tudom, mire ez a baráti gesztus, de megfogom a kezét, õ pedig segít felállnom. A lábam is fáj, alig tudok lépni, de nem baj. A cuccaimhoz megyek, de nem igazán tudom, hogy fogok ennyi mindent bárhová is elcipelni.

- Van hová menned? – kérdi, és mintha a hangja kedvesebb lenne. Megrázom a fejem. – Akkor eljöhetsz hozzám, míg nem találsz egy jobb helyet.

- De… de hiszen… nem is ismerjük egymást – mondom halkan. – Igazán nem szeretnék visszaélni az ön vendégszeretetével.

- És mégis hol akarsz aludni? – néz rám komolyan. – Na, gyere!

A cuccaimhoz lép, és felkapja a bõrömdömet meg pár nagyobb cuccot. Én a kisebbeket kapom magamhoz és elindulunk. Azonban, mivel elég nehezek a dolgaim, inkább leintek egy taxit és megígérem, hogy majd visszafizetem, amint lesz pénzem. Remélem a számlámat nem zárolták, habár azt nem tehetik meg, mert nem õk rendelkeznek vele, hanem egy erre a célra apám által felbérelt ügyvéd, akihez a nagyszüleimnek semmi közük. Azt hiszem, apám annak idején miattam csinálta ezt, így az õ pénze már az enyém.

~*~

Körülbelül tíz perc után érkezünk meg a lakásához, ahol Akio úr segít nekem kipakolni, majd fel is viszi a cuccaimat a lakásába. Bentrõl izgatott ugatást hallok, és mikor belépünk, egy nagy doberman ugrik rám, és mindent kiver a kezembõl.

- Õ Jerry – mutat a kutyára. – Látom, kedvel, pedig amúgy utálja az idegeneket.

- Szép kutya… - mosolygok idegesen, miközben megvakarom a füle tövét.

- Az – bólint Akio úr, majd beljebb invitál. – A nappaliban fogsz aludni. Majd megágyazok mindjárt. Éhes vagy?

- Egy kicsit – hajtom le a fejem szégyenlõsen. – Sajnálom, ha a terhére vagyok.

Nem válaszol, csak elcaplat, és leteszi a cuccaimat a nappaliba. Én lekapom a cipõm, és a saját részemmel utána megyek, de õ addigra már a konyhában van, ahonnan edénycsörömpölést hallok. Fõzni akar? Miattam nem kéne, és már mennék utána, amikor felbukkan.