- Rendben. Hagylak beszélni, azt hiszem az én kommunikációs képességem az évek alatt tönkre ment – mondja, mire érdeklõdve nézek rá, de megrázza a fejét. Így nem firtatom a dolgot, hanem a sörözõ felé vesszük az irányt.

 Ahogy bemegyünk, elkezdek érdeklõdni, de sajnos, mint kiderül, hiába, Õ nem az anyám, de nem adom fel. Egészen be vagyok lelkesülve, és ahogy egyre tovább megyünk, egyre biztosabb vagyok, hogy meg fogjuk õt találni. Ám a nevek és címek fogynak, én pedig lassan kezdem feladni a reményt. Aztán végül Akio úr is látja rajtam. Ráadásul a sok szaladgálás meg utazgatás miatt el is fáradok, így veszünk egy fagyit, és leülünk egy padra enni. Akio úr sokáig nem szól, én pedig magamba roskadva ülök. Mi van, ha mégis más néven él, vagy nem is lakik már Párizsban? Akkor hiába jöttunk, Akio úr hiába fizette ki azt a sok pénzt az útra.

- Ne add fel Xiang. Meg fogjuk találni. Megígérem neked – szólal meg Akio úr komoly hangon. De most ez az ígéret sem tud feldobni.

- De Akio úr, nézze már meg! Alig maradt címünk – mondom csalódottan. Alig öt cím szerepel már csak a listán.

- Az egy dolog, de ezek csak javaslatok, ami útján eltudtunk indulni, de nem csak ennyi minden van Párizsban – magyarázza türelmesen, mint egy kisgyereknek. – Ha kell ruha boltokat is megnézünk vagy szuvenír boltokat. Mindent.

- Tulajdonképpen, miért akarja ennyire megtalálni az anyámat? Terhére vagyok? – nézek rá félénken, és szomorúan. Talán ezért akarja megkeresni, mert kolonc vagyok. Ez már egy ideje a fejemben motoszkál, mert Akio úr túl kedves hozzám, túl elõzékeny, amit nem tudok hová tenni.

- Dehogy kicsim. Ezt verd ki a fejedbõl! – ölel magához, de akkor sem értem a dolgot.

- Akkor miért? – kérdezek rá ismét.

- Mert látom a szemeden, amikor látsz egy gyereket a szüleivel sétálni, hogy mennyire vágysz te is egy kis szülõi szeretetre. Azt meg én nem tudom neked megadni, mert én nem úgy szeretlek, ahogy egy szülõ szokta a gyerekét - mondja halkan. Ebben igaza van. Mindig szerettem volna egy anyát, és sosem értettem, apa miért nem nõsült meg. Pedig jóképû férfi volt, és sok nõ szemet vetett rá. Talán túlságosan szerette anyámat ahhoz, hogy egy házassággal bemocskolja az emlékét. – És ezért szeretném meg találni édes anyádat, hogy ne legyél szomorú és érezd, hogy rajtam kívül mások is állnak melletted - ezen elmosolyodok, hiszen a szavai nagyon jólesnek.

- Köszönöm! - mondom hálásan, a fejemet a vállára hajtva.

A fagyi után a szállásra megyünk. Mindketten elfáradtunk, és ránk fér egy forró fürdõ, vacsora és alvás. De még mindig nem értek mindent. Akio úron töprengek. Olyan magányosnak látszik, elveszettnek, mégis erõsnek, és olyan embernek, akire nyugodtan rábízhatom magam. Nem tudommm, megkérdezzem-e tõle, ami a fejemben motoszkál, de vacsora közben végül szóba hozom. Habár nem tudom, hogy fog rá reagálni.

- Akio úr hogy értette, azt amit az étterem elõtt mondott? – nézek rá kissé félénken, nem tudva, hogy vajon hogy fogadja  a kérdésemet. Sosem faggattam eddig a magánéletérõl.

- Melyikre gondolsz? – kérdi.

- Hát arra, hogy az évek alatt tönkre ment a kommunikációs képessége, hiszen velem is beszélget - mondom, mire elmosolyodik, de egybõl komorrá válik az arca. Azt hiszem, olyat kérdeztem, ami nagyon fájdalmasan érintheti. Tapintatlan voltam, de már nem szívhatom vissza a kérdést.

- Tudod meséltem, hogy mi történt velem – néz rám, mire bólintok. – Nos miután ugye megtudtam szabadulni, rettegtem mindenkitõl és alig beszéltem új emberekkel, mert féltem, hogy õk is csak ugyan azt akarják velem csinálni, de persze ezt nem így mutattam nekik. Bunkó voltam és utálatos mindenkivel.

- De most már nem olyan egyáltalán – mosolygok rá.

- Igen, mert amikor megismertelek téged, elkezdtél szépen lassan megváltoztatni – magyarázza, én pedig nem értem, mire akar kilyukadni. – Jobb emberré tettél és megmutattad, hogy nem mindenki gonosz körülöttem, ahogy én gondolom. Meg beléd szerettem és az irántad érzett érzéseim változtattak meg ennyire – fejezi be, mire kissé ledöbbenek. Hiszen nem is tettem semmit, amivel megváltoztattam volna. Sõt, úgy érzem, én akaszkodtam rá azzal, hogy nála lakom, és ingyen élõsködöm rajta.

De azért jólesik, amiket mond, még ha nem is vár választ. Éjszaka egymáshoz bújva alszunk, és tudom, hogy szeret, ahogy én is õt. De még képtelen vagyok kimondani. Nekem ahhoz idõ kell.

~*~

Másnap reggel újult erõvel vágunk bele a keresésbe. Már vagy az ötödik helyen vagyunk, és újfent kezdem feladni. Az egyik étteremben odamegyek az egyik nõhöz, aki a leírás alapján az anyám lehet.

- Elnézést! Hadd kérdezzem már meg, hogy nem ismer egy olyan nõt, akit Giselle-nek hívnak és esetleg volt Taiwan-on, vagy esetleg nevet változtatott? – kérdem finoman. A nõ felém fordul. A vonásai hasonlítanak az enyémekhez. Talán õ az?

- Miért kérdezi fiatalember? – puhatolózik. Sokkal illedelmesebb, mint az eddigi nõk.

- Tudja, az édesanyámat keresem – kezdek bele, mert eddig egyikük sem kérdezte meg, miért is faggatózom. – Apám hét éve meghalt, és most szeretném megkeresni az édesanyámat, hogy megismerhessem.

- Hogy hívnak? – teszi fel a következõ kérdést.

- Tang Xiang – mutatkozom be, mire a nõ szemei elkerekednek.

- Tényleg te lennél az? – emeli a kezeit szája elé. – Voltam Taiwanon és volt egy férjem is, de a szülei elüldöztek így magára kellett hagynom a kisfiamat is – magyarázza a nõ.

Alig hiszek a fülemnek. Talán õ lenne az? Õ az anyukám? Akio úr felé fordulok, aki ugyanúgy hitetlenkedve áll, mint én. Majd a nõ hirtelen megölel, én pedig köpni-nyelni nem tudok. Nem értem, miért, de ledermedve állok pár percig, míg el nem enged. A szemembe néz. Ugyanolyan formájú, mint az enyém.

- Valóban… te vagy az anyám? – kérdem kínaiul, hiszen ez kényelmesebb, mint az angol.

- Valóban. Te vagy Tang He Xin fia, igaz? – kérdi, mire bólintok. Még mindig jól beszéli a kínait, habár hallasztik az akcentus. – Tudod, mennyire bántam, hogy nem vittelek magammal? De a nagyszüleid megtiltották.

- Gondoltam, hogy sosem engedtek volna el – sóhajtom. – Még azt is megtiltották, hogy kíváncsiskodjak rólad. Nagyapám szerint, apám hibát követett el, amikor elvett.

Anyám bólint. Tényleg szép, ahogy apám mondta. Kézen fog, és maga után húz. Akio úr is jön utánunk. Most épp szünete van, mint megtudom, így nyugodtan beszélgethetünk. Bevisz minket hátra, és hellyel, kávéval, meg szendviccsel kínál. Utána sokat mesél kettõjükrõl apámmal, meg rólam, meg hogy a nagyszüleim mennyire utálták õt. Ezt meg tudom érteni, hogy fájt neki, hiszen engem is utáltak. Sok mindent megtudok róla, apámról, magamról, a nagyszüleimrõl, az õ szüleirõl is. Aztán engem kérdezget, hogy mi újság velem. Mikor megtudja, hogy a nagyszüleim kidobtak, meg sem lepõdik.

- Gondoltam, hogy He Xin halála után nem fognak sokáig megtûrni – mondja. – Jó dolog, hogy Akio úr befogadott. Most már nem kell aggódnom, hogy rossz sorod van.

- Akio úr nagyon jó hozzám, anya – mondom mosolyogva. – Szeret engem, és gondoskodik rólam.

- Nagyon hálás vagyok, amiért vigyáz Xiangra – fordul anya Akio úr felé. – Nem is tudom, hogy tudnám meghálálni.

- Talán azzal, hogy magához veszi – mondja Akio úr, mire elsápadok. Mégis el akar küldeni. – Persze csak akkor, ha mindketten akarják.

- Sajnos számomra ez lehetetlen. A fõnököm  nem tûri, ha valakinek gyereke van – sóhajt anya. – És jelenleg nem tudok munkahelyet változtatni. Talán néhány év múlva. És Xiang három év múlva már nagykorú lesz Taiwanon. Ha akar, akkor hozzám költözhet. Igaz, Xiang?

- Igen, persze – bólintok. – De lehet, hogy elõbb inkább elvégzem az orvosit. Sebész akarok lenni, mint apám is volt.

- Ez dícséretes – veregeti meg anyám a vállam. – Apád nyomdokaiba lépsz, ami igen jó dolog. Tehetséges, okos, és kedves fiú vagy, ne hagyd elpocsékolni a lehetõséget.

Egy hónap telik el a betörés óta. Akio úr félállásban dolgozik egy raktárban rakodóként. Én iskolába járok, és minden rendben is van. Közelednek a felvételik, és a vizsgák, így még nagyobb a hajtás, mint eddig bármikor. Mindenképpen szeretnék bekerülni az Orvosira, hiszen az minden vágyam. Apám egyik volt kollégájával már beszélgettünk errõl, és szerinte ha jól tanulok, jó esélyem van arra, hogy sebész lehessen belõlem, mint annak idején apámból. Ennek nagyon örülök, de nem akarom elkiabálni. Még Akio úrnak sem mondtam el, hogy van esélyem.

Egy délután éppen fõzök, mikor hazajön. Marharagut készítek, az az egyik kedvence, és meg szeretném lepni. Hirtelen hallom, hogy megérkezik, a kulcs megfordul a zárban, nekem pedig nagyon gyorsan kezd verni a szívem. De ez jó érzés, nem rossz. Boldog izgatottság fog el, valahányszor hazaér a munkából.

- Szia, Xiang! – hallom meg a hangját, ahogy belép a konyhába.

- Szia, Akio úr! – nézek rá mosolyogva. A következõ pillanatban megölel, és szenvedélyesen megcsókol, amit boldogan viszonzok. Olyan jó vele lenni. Végül elenged, én meg érzem, hogy lángol az arcom. - Hogy telt a napod? – kérdem.

- Jól telt köszönöm – válaszol. – Figyelj, kicsim! Mit szólnál, ha a szünetedbe elmennénk kirándulni? – kérdi, mire meglepetten nézek rá. Kirándulni? Mégis hová?

- Akio úr nekem tanulnom kell a vizsgákra, meg hogy jól sikerüljön az évem – ellenkezem máris, mire odalép hozzám, és a kezét a vállamra teszi.

- Egy kis pihenés neked sem árt, meg nem mennénk hosszú idõre. Esetleg ha az megnyugtatna, akkor hozhatod a könyveidet is – kacsint rám.

- És még is merre mennénk? – kérdem felvillanyozódva. Bár nekem mindegy, Akio úrral a világ végére is elmennék, ha kérné.

- Az meglepetés lesz. Csak jól készülj fel, hogy ne érjen meglepetés minket – mosolyog rám.. – Ja és holnap indulunk.

- De hogy és miért? Hiszen addig nagyon sok dolog van. Össze kell pakolni és enni valót is venni kell – magyarázom, mire megölel, és megcsókol, belém fojtva a szót.

- Ne aggódj, minden rendben van. Pakolj össze nyugodtan, a többi dolog el van intézve – simogatja meg az arcom.

- De hogy és mikor?

- Ne foglalkozz semmivel, csak pár ruhát pakolj be – nyugtat meg, majd bemegy a hálóba. Én meg nem tudom, most mi is van.

~*~

Másnap reggel kissé fáradtan bár, de már a Franciaországba tartó gépen ülünk. Nem tudom, miért megyünk pont oda, hogy mi a szándéka ezzel, de nem árulja el. Csak annyit mond, pihenni megyünk. De érzem, hogy itt valami más is van a háttérben. Végül másnap érkezünk meg Párizs repterére. A szállodában aztán lepakolunk, majd kis pihenõ után elindulunk várost nézni. Párizs csodálatos, egyszerûen meseszép, és a szemeim csillognak, ahogy a gyönyörû épületeket, a sok látnivalót nézzük. Ám megéhezünk, így betérünk egy étterembe. Hangulatos hely, és ahogy leülünk, már jön is egy pincérnõ. Harmincas éveiben járó, igen csinos nõ. Anyám is ilyen korú lehet, ha még él.

- Üdvözlöm önöket a Pavilon de Paris-ban. Mit hozhatok önöknek? – kérdi, majd látom, hogy rám néz. Mint aki még sosem látott ázsiai fiút. Bár én csak félvér vagyok.

- Köszönjünk, még átnézzük – mondja Akio úr, mire a hölgy menne is. – Elnézést, de nem ismer egy Giselle nevû pincért, aki itt dolgozik? – kérdi hirtelen, mire a nõ és én is, kérdõen nézünk Akio úrra. Ugye nem azért hozott ide, amire én gondolok?

- Én vagyok az. Miben segíthetek? – kérdi Akio úrra nézve, aki viszont rám pillant.

- Szeretném, ha megismerné a fiát – szólal meg Akio úr, mire elkerekednek a szemeim.

- Ön ezt gondolom, jó viccnek találja! – szólal meg Giselle. – A fiam két éve meghalt. Nem tudom, mit akar tõlem uram, de javaslom, távozzanak, mielõtt hívom a fõnököt! Idejönnek, és… - látom, hogy a szemében könnyek gyûlnek – azt mondják, hogy ez a fiú a fiam? Az én Pierre-em két éve meghalt. Alig volt nyolc éves. Hogy merik… hogy képzelik, hogy ilyeneket állítanak?!

- Kérem, nyugodjon meg! – állok fel. Tudok franciául, apám megtanított rá. – Akio úr nem akart rosszat. Csak tudja… az én anyám is pincérnõ volt, és Giselle-nek hívták. Akio úr talán azt gondolta, hogy ön az. Nagyon sajnálom, amiért fájó emlékeket ébresztettem önben, kisasszony. Tudom milyen érzés elveszíteni valakit. Az én apám hét éve halt meg, anyámat pedig sosem ismertem.

- Se… semmi baj, fiatalember… - törölgeti a könnyeit. – Minden rendben – mosolyog halványan. – Akkor… késõbb felveszem a rendelésüket.

Bólintok, és leülök, de nem nézek Akio úrra. Haragszom rá, azonkívül, túl mély fájdalom gyötör. Már tudom, miért hozott ide, hogy mi volt a szándéka. Csendben ülök, Akio úr is, aki néha rám sandít. Látom, hogy megbánta a dolgot, de már nem lehet helyrehozni. Végül hajlandó vagyok ráfigyelni, miután rendelünk. Ugyanis Giselle visszajön, és felveszi a rendelésünket.  Kagylót kérek, és libapecsenyét, desszertnek meg eperhabot. Mikor Giselle elmegy, Akio úr felé fordulok.

- Ez nem volt szép tõled – mondom. – Elõbb meg kellett volna kérdezned hogy volt-e Taiwanon kapcsolata, vagy valaki olyannal viszonya, aki onnan származik. Sõt, be kellett volna mutatkoznod! – hányom a szemére. – Ajtóstul rontottál a házba, és nem tudom, mit vártál.

- Azt hittem, õ az a Giselle – sóhajt. – Sajnálom, hibáztam.

- Kutattál anyám után? – kérdem mérgesen. – A tudtom nélkül?

- Meglepetést akartam neked szerezni, Xiang. Azt hittem, örülni fogsz. Ne haragudj! – suttogja. – Nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni.

- Tudom – sóhajtok. – De azért lehettél volna tapintatosabb is.

Ezek után nem szólunk semmit. Kihozzák a kaját, és az étkezés csendben telik. Nem igazán haragszom Akio úrra, hiszen jót akart, de akkor is fáj a dolog. Fáj, hogy titkolózott elõttem. Ha tudtam volna, akkor másképp kezelem a dolgot, de így nem tudom, mit is gondoljak. Szeretném megtalálni az anyámat, de nem így. Lehet, hogy nevet változtatott, vagy valami.
Étkezés után fizetnénk, és ismét Giselle jön oda hozzánk.

- Arra nem gondoltak, hogy az édesanyja – fordul hozzám – nem is Párizsban van, vagy nevet változtatott?

- Én igen – mondom. – A névváltoztatásra gondoltam. De apám azt mondta, aki Párizsban születik, és visszatér ide, nemigen hagyja el ismét.

- A férjem taiwani volt – mondja. – De elhagyott egy fiatalabb nõért, miután Pierre megszületett. Azt mondta, hogy a gyerek már nem kell neki, és ha én folyton a kölyökkel törõdöm, akkor nem lesz idõm rá. A férfiak már csak ilyenek, ha megnõsülnek – von vállat.

- Lehet – bólint Akio úr. – Mi férfiak néha rá vagyunk szorulva a nõkre.

- És most mit fognak csinálni? Felkeresik Párizs minden étkezdéjét, éttermét, sörözõjét? – kérdi Giselle.

- Ha muszáj, igen – bólint Akio úr, én meg elkerekedett szemekkel nézem. – Xiangért mindent.

- Sok idõbe fog telni – véli Giselle, mire bólintok.

Végül kapunk tõle pár tippet, hol érdemes keresgélni, és megköszönve távozunk. Persze Akio úr fizet. Ahogy kilépünk az étterembõl, elgondolkodva nézek Akio úrra. Jót akart, én meg letorkoltam.

- Ne haragudj, amiért neked estem – mondom. – Rendes tõled, hogy segíteni akarsz nekem.

- Semmiség – mondja. – És most hová?

- Van egy sörözõ a Louvre közelében. Megnézzük? – kérdem. – De hagyd, hogy én beszéljek, jó?

Reggel arra kelek, hogy valaki motoszkál a szobában. Mikor felülök, akkor látom, hogy Akio úr az, aki egy tálcán reggelit hoz nekem. Igazán figyelmes, pedig nem kéne velem ennyit törõdnie.

- Jó reggelt! – üdvözöl mosolyogva.

- Jó reggelt, Akio úr! – köszönök kissé álmosan, miközben a szemeimet törölgetem. Még kómás vagyok egy kissé.

- Itt a reggeli, ha éhes vagy – teszi le a tálcát az éjjeliszekrényre. Meglepve nézek rá.

- Mikor kelt fel, hogy mind ezt el tudta készíteni?

- Jerry keltett. Nem tudom nem néztem az idõt – nevet halkan. Olyan jó boldognak látni. – Na de egyél nyugodtan, addig elintézem a zárat – mondja, majd már telefonál is az illetékeseknek.

Jó tudni, hogy ilyen hamar intézkedik. Közben megreggelizek. Nagyon finomat kaptam. Még mindig kissé meg vagyok ijedve. Hallom, hogy fújtat, mint egy fújtató, amikor visszajön a szobába. Ugye nincs rosszul?

- Gond van, Akio úr? – kérdem aggódva. - Rosszul érzi magát?

- Nem csak jól esett sóhajtani – mondom, majd rám néz. – Jóllaktál?

- Igen köszönöm a reggelit. Ön már evett? – nézek rá, mire magához húz, és megcsókol. Bátortalanul viszonzom, de nem teszi szóvá ügyetlenségem.

Végül a csók levegõhiány miatt szakad meg. Õ pedig a szemembe néz.

- Most reggeliztem – mondja mosolyogva. Erre megrázom a fejem, és a maradék kaját a tálcára teszem.

- Most tessék reggelizni rendesen! – mondom határozottan, majd el is pirulok. Rákiabáltam. – Sajnálom – mondja, mire kuncogni kezd.

- Ugyan már, Xiang – húz magához ismét. – A doktor úrnak határozottnak kell lennie és igen is kell parancsokat kiosztania, ha a beteg nem hajlandó azt csinálni, amit mondanak neki – mosolyog rám, amivel nagyon zavarba hoz. Igaza van, de nem tudok határozott lenni. Õ meg szélesen rám mosolyog.

- Kérem, egyen! – mondom, majd kiszabadítom magam a karjai közül.

Az ajtóhoz lépek, de nem merek kimenni. Vajon a betörõ már elment? Nem jött vissza reggel? Mi lesz, ha megint bajba kerülünk? Félek, nem vagyok elég bátor, hiszen az az éjjeli dolog elég félelmetes volt. Érzem, hogy Akio úr átölel, majd egyik kezét a kezemre teszi. Azt hiszem, nyugtatni próbál.

- Minden rendben van. Nincs kint senki. Velem biztonságban vagy – suttogja a fülembe, majd együtt nyitjuk ki az ajtót. Megkönnyebbülök, hogy egy fia betörõ sem álldogál az ajtón túl.

- Köszönöm! – mondom halkan, majd elmegyek fürdeni.

Tudom, hogy félénk vagyok, de nem tehetek róla. Mialatt zuhanyozok, egyre az jár a fejemben, hogy Akio úr meg is sérülhetett volna. És a sebe sem gyógyult még be teljesen. Veszélynek tette ki magát miattam. Mi lesz, ha egyszer komolyan megsérül, vagy meghal? Azt nem élném túl, és nincs is kihez mennem most, hogy a nagyapáék kidobtak. Ha legalább apa élne… A gondolatra könnyek szöknek a szemembe. Vagy ha tudnám, hogy anya hol van. Talán… meg tudnám keresni õt? De õ akarna engem? Hiszen elhagyott, miután megszülettem. Vajon hogy fogadná, ha megtudná, hogy élek? Talán örülne? Vagy nem is akarna látni? Vagy letagadná apát és azt, hogy terhes volt tõle? Minden lehetséges.
Sokáig vagyok a fürdõben, hajat is mosok, fogat mosok, meg minden egyéb. Aztán felöltözöm egy kényelmes pólóba és melegítõnadrágba. Ma tanulnom kell. Holnap már suli, és muszáj lesz bemennem. Attól, hogy betörtek hozzánk, nem szabad mulasztanom. Muszáj jól teljesítenem, hogy decemberben sikerüljön a felvételim.
Kilépek a fürdõbõl, és szembetalálkozom Akio úrral. Azt hiszem látja rajtam, hogy valami foglalkoztat, mert rákérdez.

- Mi a baj, Xiang? – kérdi, de a fejem rázom.

- Semmi. Csak sok a tanulnivalóm – hazudom. – Megyek tanulni. Holnap nem mulaszthatok az óráimról.

- Megértem. Nemsokára itt a felvételi, igaz? – néz rám, mire bólintok. – Ha segítség kell, szólj, rendben?

- Igen – válaszolom, majd a nappaliba sietek. Ott vannak a könyveim.

A délelõtt tanulással telik. Akio úr csendben teszi a dolgát körülöttem, de nem zavar. Igazából õ nem tudja, hogy csak fél szemmel figyelem a tankönyveimet, agyam egyik feje ugyanis anyámon jár. Kíváncsi lennék rá, de nem merek róla beszélni. Végül mégiscsak arrébb teszem az irodalomkönyvemet, és Akio úrra nézek.

- Igaza van – bököm ki. – Gond van.

- Mi a baj? – ül le mellém.

- Tudja… - kezdek neki – az… az a múlt éjszakai dolog megijesztett. Arra gondoltam, hogy… hogy ha ön megsérül, vagy meghal… akkor… akkor… nekem senkim sem marad… - suttogom, miközben összeszorul a torkom. – Apám meghalt pár éve és… a nagyszüleim tudja mit tettek velem. Anyám pedig… nos… õ valahol Franciaországban él, de… sosem láttam.

- Miért nem? – kérdi érdeklõdve.

- Nagyszüleim szerint anyám nem volt méltó apámhoz, mert csak egy kis francia pincérnõ volt. Apám meg elõkelõ családból származott. És… - folytatom – anyám elhagyott engem a születésem után. Hazament.

- Értem – bólint, és érzem, hogy megsimogatja a fejem. – Szeretnéd megismerni, igaz?

- Nem tudom, akarom-e – vallom be. – Nem tudom milyen, nem tudom, mit szólna, ha megjelennék az életében. Nem akarok neki gondot okozni. Ráadásul a családnevét sem tudom. A lánykori nevét, úgy értem. A keresztneve Giselle, de gondolom sok Giselle lehet Franciaországban – sóhajtok.

- Apád sosem mesélt róla? – kérdi Akio úr.

- Nemigen – rázom a fejem. – Azt hiszem, számára is kínos volt, és talán a szüleit sem akarta magára haragítani.

Akio úr bólint, majd megölel. Jólesik az ölelése, de nem tudom, hogy ez mit jelent. Nem akarom, hogy sajnáljon, nem tudom, mit is akarok. Azt sem, hogy miért mondtam el ezt neki. Féltem õt, nem akarom elveszíteni az egyetlen embert, akit most családnak nevezhetek.