|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Rauko | 2012. 11. 18. 15:43:52 | #24265 |
Karakter: Eisei Kokutan (Kuu-chan)
Megjegyzés: ~ Hyuuuuuumnak
- Tudok még valamiben segíteni? Esetleg konkrétan keresel valamit? - kérdezi, mikor már hátul vagyunk az irodalomnál.
- Végül is… Egészen pontosan Dosztojevszkijtől szeretném a Bűn és bűnhődést - feleli.
- Jó olvasást! - mondja udvariasan, amikor a kezembe adja a könyvet.
Ahhm, kell nekem ez a pasi.
* * *
Figyelem pár percig, de annyira nem mutat semmiféle érdeklődést, hogy fel is adom magamban egy kicsit. Sosem voltam az a kifejezetten mások után futkosós típus, ő meg láthatóan nem mutat érdeklődést. Na de nem is baj azt hiszem. Nem is biztos, hogy tudnék mit kezdeni egy ilyen kedves - mert tuti az - fiúval.
Akkor döbbenek le picit, mikor már jó ideje érzem: figyel valaki. Felnézek, és hát… ő az! Akkor most nem értem…
Nem tudom, meddig olvasok, csak azt érzékelem, hogy megáll mellettem valaki.
megint ő.
- Hamarosan zárunk, ha szeretnéd, kikölcsönözheted a könyvet, amint visszaértem - mondja. Én felnézek, okézom az infókat és a pulthoz megyek vele. Kiderül, hogy nincs gond a beiratkozásommal, így két hétre enyém a könyv. Bár úgyis hamarabb elolvasom.
Kint aztán hívom Ottót, hogy jöhet értem, és alig tíz perccel később már mellette ülök a kocsiban.
* * *
Lentről hallom, hogy valaki csenget, mikor épp a könyvet pakolom ki az éjjeliszekrényre.
- Kuu-chan, egy fiú keres! Azt üzeni, hogy Bűn és bűnhődés. - Otto hangja ugyanolyan értetlen, mint a tekintete, mikor leérve meglátom.
- A könyvtáros fiú - suttogom vigyorogva, reménykedve.
- Biztos nem fizettél ki valami díjat.
Bumm. Minden remény huss, elillan, és rezignáltan lépek ki a kapuhoz.
- Valami baj van? - kérdezem érdeklődve.
- A nevem Shougawa Motohiro, húsz éves vagyok, Hokkaidon születtem, hatodikként a sorban, s egyébként tizenegy testvérem van, hét lány és négy fiú. Tokyoban lakom felső-középiskolás korom óta, a könyvtárban dolgozom, mellette közgazdaságtudományt hallgatok a Todai-on, mellékszakom a könyvtártudomány. - Hatalmas szemekkel figyelem. Ez most mi akar lenni? - Kokutan-san, szeretnélek elhívni randevúra! Ráérsz valamikor?
- Örülök a találkozásnak Motohiro-kun - hajolok meg kissé, tradicionálisan. - De… ezt hogyan? - kérdezem még mindig nem ébredve fel a meglepettségből.
- Csak szeretnék veled elmenni egy randevúra.
- Ezt én értem, de… - Elgondolkodva pillantok végig rajta. Láthatóan fáradt. - Tudod mi? Gyere be - mosolygok rá.
- Nem szeretném zavarni a családodat… - Milyen illedelmes fiú.
- Nincs mit megzavarni - nevetek fel, saját magamat gúnyolva ki ezzel. Nem kérdez, én meg nyitom a kaput. Betolja a biciklijét - mert azzal jött, és elindulunk együtt a ház felé.
* * *
- Susy, kérhetek két adag friss teát? - mosolygok a lányra, ahogy leülünk a nappaliban. Ő persze bólint és elsiet. - Nos, Motohiro-kun - pislogok felé kicsit elpirulva. - Ha szeretnéd, a tea után körbevezethetlek, de gondolom kicsit kifáradtál, amíg eltekertél idáig, így jól fog jönni - mosolygok rá.
- Ez igazán kedves és figyelmes dolog tőled - feleli, és látom, hogy fél szemmel a könyvespolc felé pislog. Mosolyogva figyelem, ahogy próbál tényleg elhívni, de ide hallom a gondolatait: hogy kéne becserkészni a könyvespolcot is. Mázli, hogy már tanult vagyok az ilyesmiben, hiszen nekem kell ez a pasi, megszerzem és itt van pont a végén. Ha neki most a könyvek kellenek, akkor egye kavics.
- Tudod, amíg kihozzák a teát, megnéznéd nekem a polcot? - mutatok az említett terület felé. - Nem tudom eldönteni, hogy ezen könyvek esetében mi lenne a helyes rendezési elv. A cím vagy a szerző szerinti kicsit elavult, de akkor meg nem tudom. Hossz szerint talán? - kérdezem elgondolkodva. Ez a kérdés mondjuk mindig érdekelt, és hátha tud valami tippet adni.
Feláll, a polchoz lép, én meg követem, és közben figyelem őt. Olyan… hah.
Percekig nézegeti, hogy milyenek vannak a polcon, majd felém fordul.
- Úgy vélem, hogy maradhatnál a szerzők szerinti kategorizálásnál. Esetleg aszerint is bonthatod, hogy melyiket olvastad már és melyiket nem, de ugyanúgy abc-rendben.
- Ohh, ez nagyon jó ötlet! . csillannak fel a szemeim. Erre még tényleg nem is gondoltam. - Így ha már nem lesz olyan könyv, amit nem olvastam, nyugodtan újíthatok - nevetek fel. Örömmel látom, hogy az ő arcára is felkúszik egy halvány mosoly, és picit közelebb lépek hozzá, de mielőtt tehetnék vagy mondhatnék valamit, megjelenik a tea.
Mellesleg jókor, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek vagy mondjak. Ha megcsókolom elijesztem vajon? Vagy még nem illik? Nem randiztam még sosem, fogalmam sincs, mikor illik valakit megcsókolni!
- Jaj, de buta vagyok - sikkantok fel, mikor már egy ideje teázunk, és a suliról beszélgetünk. Bár én ismét magántanuló leszek, holnap adom be a kérvényt, hiszen muszáj megint eljárnom a kezelésekre.
- Mi történt? - teszi le a csészét és pillant rám kedvesen, de értetlenül.
- Eisei Kokutan vagyok, a barátaimnak, az ismerőseimnek és úgy…. mindenkinek csak Kuu-chan. Tizennyolc éves vagyok, és holnaptól ismét magántanuló leszek. Testvéreim nincsenek, a szüleim üzletemberek, alig látom őket. Jelenleg épp Európában tartózkodnak, egy hosszabb lélegzetvételű üzlet miatt nem is lehet tudni, mikor térhetnek haza. Így ebben a házban négyen élünk: három alkalmazott, és én. Dolgozni meg hát… azt sem nagyon szabad - mondom, befejezve a bemutatkozást. Feláll és ő is meghajol kissé, ahogy én a kapuban, de visszaül, ismét a kezébe veszi a csészét és érdeklődve néz rám.
- Miért leszel magántanuló, ha szabad ilyet kérdezni?
- Hát, nem tudom mennyire szerencsés ezt most megtudnod, de pánikbeteg vagyok. - Nem, részletezem, nem mondok mást, hiszen végülis az. Kicsit másféle, de pánikbetegség. - Kezelésekre kell járnom és tömegben stresszelek, amiből csak a baj van - világosítom fel, mire megkomolyodik az arca, és bocsánatot kér, hogy kellemetlen témát feszegetett. Bár megnyugtatom, hogy semmi baj, látom rajta, hogy zavarja a kérdés, vagy az arra kapott válasz - nem tudom.
A délután további része egy idő után felszabadultabban telik és nem is marad sokáig, de megegyezünk, hogy van két utcányira egy kis étterem, ahol a boxok elég jól elszeparáltak, és hogy holnap mindkettőnknek jó, így elém jönne fél hétre, és esetleg odasétálhatunk, ha jó idő lenne.
Ahogy végzünk és sétálunk kifelé a kapuhoz, bennem csak az kering, hogy most akkor mit tegyek, vagy mit ne.
- Nos, akkor holnap látjuk egymást - mosolyog rám, ahogy a kapu belső feléhez ér.
- Igen, minden bizonnyal. - Oké, egyszer élek, és nem haverkodni fogunk a továbbiakban sem, így közelebb lépek, és egy halvány puszit nyomok az arcára, a szája sarkába - de szigorúan nem az ajkaira. Azt esetleg holnap este… ha ő kezdeményezi.
Meglepem kicsit, de gyorsan kezeli a helyzetet, elmosolyodik, és kilép a kapun, elköszönve, én meg a fülemig pirulva tipegek a házba.
- Na, mi volt? - kérdezi Otto mellém vetődve.
- Randizni akar velem. Holnap elmegyünk abba az új kajáldába, ami két utcányira van - vigyorgok rá. Ő egy pillanatra elkomorodik, hiszen ki sem kell mondani,h hogy ennyi volt, de aztán velem örül, és amíg én egy kis fagyin nyammogok, ő egy pohár teát iszogat, és beszélgetünk.
Ilyenkor mindig rájövök, hogy nekem Otto nem kellene, hogy kelljen. És ha ez most összejönne… ez a srác tényleg kell nekem.
Shougawa Motohiro…
|
| ef-chan | 2012. 06. 12. 00:37:10 | #21472 |
Karakter: Shougawa Motohiro
Megjegyzés: (Kuu-channak)
A jegyzetfüzetem összecsukva állok fel, hogy gyors összepakolás után távozhassak a teremből, azonban tervem nem sikerül, mert az egyik lány csoporttársam - fene se tudja mi a neve, és nagyon nem is érdekel - lép elém-
- Ano... Hiro-kun, kölcsönkérhetném a jegyzetfüzeted? Hiányoztam az előző órán, és te olyan jól jegyzetelsz, könnyű belőle bármit megérteni - mosolyog rám szégyellősen, és ha nem lennék hozzászokva, felsóhajtanék, így csak rideg semlegességgel felelem.
- A könyvtárba megyek, ott lemásolhatjuk, mert nekem is szükségem van rá.
- Rendben - pirul el, s szinte érzem, a lényeg annyi, hogy megszerezze a kézirásom ő is. Nem tudom, mi olyan különleges rajta... Nők.
Mindenesetre lendületesen indulok meg az órámra pillantva, mivel máris késésben vagyok, és nem szeretek megvárakoztatni senkit. A lánnyal nem is törődöm kifejezetten, ha kell neki, amit szeretne, kapkodja a csülkeit.
Pechemre nem marad le, így a fénymásolóhoz kísérem, majd miután bekapcsoltam és beállítottam neki, faképnél hagyom, bevonulva az öltözőbe, gyorsan lepakolva a dolgaim, s átvéve a másik ingem, amely típus mindig a könyvtárban viselek, megszabadulva a kötelező egyenruhától.
Mikor kilépek, hogy az olvasópultbéli helyem elfoglalhassam, és közben összeszedhessem a füzetem is a "rajongómtól". Azonban alig hogy leülök, és belelapozok a jegyzetembe, ellenőrizve, teljes-e - könyvtáros reflex, mióta megcsonkította az egyik hallgató az egyik könyvet a szemem láttára - mikor perifériás látásomnak köszönhetően kisebb tömörülésre leszek figyelmes a bejáratnál, nem is igazán tömörülés, három fős csoportosulás pusztán, de látszik a testtartásokból, a kettő fenyegeti a harmadikat, aki bár ellenáll, és még nem hunyászkodott meg, eleve hátrányban van. Nem kifejezetten érdekelne, ha nem a könyvtár épületén belül történne az egész, így viszont felöltve szigorú arcom, állok fel, hogy közbeléphessek. Komolyan, mi a fenét képzelnek manapság?!
Mire közel érek, rendeződni látszik a helyzet, s az egyedül levő fiú kerül helyzeti előnybe, ettől függetlenül borítékolható, hogy jól megjárta volna, ha nem most, kicsit később. Így mikor nekem ütközik, megtartom, hogy ne essen baja, miközben hangom határozottan és fenyegetően cseng: - Ez nem helyes viselkedés egy könyvtárban!
- A kis kurva rázta magát előttünk, ne minket csesztess, baromarc! - jön az alpári felelet, mire még inkább összevonom a szemöldököm.
- A fiú bizonyára csak errefelé jött - tekintetük nem enyhül, mire nagy levegőt veszek és kifújom, hogy türtőztessem magam, elvégre rám is érvényes a könyvtári nyugalom megsértésének tilalma. Így ahelyett, hogy megemelném az öklöm, pedig igen viszket, csak egy árnyalatnyival ingerültebben, ezáltal nyomatékosabban jelentem ki: - Tűnés vagy hívom a biztonságiakat!
Az él a hangomban elég arra, hogy meghátráljanak, talán mintha egy pillanatra felismerés is csillant volna tekintetükben, a lényeg, végre távoznak. Az ilyen szennynek egy ilyen nemes intézményben semmi, de semmi keresnivalójuk.
Most a fiú sóhajt fel előttem megkönnyebbülten, majd felém fordul. Félhosszú haja, barna tekintete, semmi sem rémlik vele kapcsolatban, bizonyára először jár itt, mióta itt kisegítek, esetleg mindig elkerültük egymást épp.
- Köszi - motyogja, mire biccentek, nem nagy ügy. - Kicsit megijedtem - vallja még, majd próbál felülkerekedni az élményen, vagy csak teszi magát, nekem aztán tök mindegy, ha nem engem érintő dologba kezdett volna, egyszerűen faképnél hagytam volna, mondván, dolgom van, így viszont még egy kis figyelmet kiharcol tőlem kérésével: - Megmutatod nekem, merre van az orosz irodalom szekció? Ezek után félek egyedül.
Végigfuttatom rajta a tekintetem, míg gondolatban feltérképezem magamban a könyvtárat, majd megfordulok, s megindulok, csak röviden szólva: - Gyere!
A hátsóbb részleg felé vezetem, ahol a mindenféle irodalommal kapcsolatos könyvek találhatók, majd azon belül ahhoz a konkrét szekrényhez, ahol az orosz irodalmat találja.
- Tudok még valamiben segíteni? Esetleg konkrétan keresel valamit?
- Végül is - gondolkodik el. - Egészen pontosan Dosztojevszkijtől szeretném a Bűn és bűnhődést - feleli.
- Hmm - "kommentálom" nagyobb érdeklődés nélkül, s egy laza csuklómozdulattal emelem le a könyvet azonnal a helyéről, s visszafordulva felé, a kezébe nyomom. - Jó olvasást! - zárom le rövid interakciónk, visszaindulva a pultom felé, levéve a kezem róla, elvégre nem kísérhetem ezentúl mindenhova, csak mert túl provokatívan szexuális.
* * *
Jó ideje katalóguscéldulák alapján ellenőrzöm a kijelölt állományrészem mai napi adagját, és viszem fel őket az elektronikus adatbázisba, mikor egy bögre koccan mellettem, benne gőzölgő cappuccino. A főnököm, egy kedves, középkorú nő hajol fölém mosolyogva.
- Ideje egy kis szünetnek, nem igaz, Moto-kun?
- De igen - felelem illemtudással, majd felállva nyújtóztatom meg magam kicsit, hogy a pultból kikacsázva a bögrével egy félreesőbb helyen álljak meg, a falnak támaszkodva, s itt fogyasszam el a bögrém tartalmát, körbekémlelve. Kezd későre járni, már nincsenek túl sokan, csak egy-két veszetten beadandót készítő egyetemi hallgató, valamint ő, akinek tekintetét még jó ideig éreztem magamon, mielőtt végre belemélyedt a könyvébe, feladva figyelmem felkeltésére törekvését.
Talán korábbi heves érdeklődése az, ami rávesz, most én vegyem "közelebbről" szemügyre. Igazából tök olyan, mint bárki más. A kicsit alacsony fajtából, a törékenynek tűnőből, mégis lázadónak számítóból a hosszúnak titulált hajával, s alapjáraton dacos ívű ajkaival. Van ilyen típus is tucat. Nem azért mondom, mert magam különlegesebbnek tartanám, én azt a típust erősítem, amelyről a társadalom egyszerűen csak úgy nyilatkozik, egy egészen másik világ. Nem művészlélek, egyszerűen csak a normálisnak kikiáltottól eltérő. A művészlélekségtől egyébként, ha lehet, még messzebb állok, mint a "normálistól".
Na de visszatérve a megfigyelt személyre, egyetlen megjegyzendő dolog van rajta, az odaadás, amivel a könyvet olvassa teljesen átadva magát neki. Ritka dolog, így szeretem nézni, mikor az emberek elmerülnek egy-egy történetben. A bögrét elgondolkodva emelem az ajkaimhoz, mikor hirtelen megdobban a szívem. Látszólag semmi különös nem történt, számomra mégis meghatározó, mondhatni hirtelen egész más szemmel látok mindent. Csak egy mozdulat, mégis, olyan tökéletes és elegáns, teljesen elveszek bele, ahogy ujjait nézve újra és újra felidézem magamban: természetes mód nyalintott végig mutatóujján, s olyan könnyedén, olyan csodálatosan kecses ívet leírva lapozott, mintha hurkot kívánt volna vetni szívemre. S igyekezete nem volt hiábavaló, olyannyira nem, hogy ahelyett, hogy messze próbálnék menekülni a hám elől, magam hajtom bele fejem, teljesen elveszve eddig átlagos típusnak tűnő arcában.
Csak akkor eszmélek fel, mikor titokzatossá mélyülő barna szemeit rám veti. Meg viszont nem szakítom a pillantást, csupán befejezem a mozdulatot, s végre kortyolok is a langyossá hűlt cappuccinóból. Aztán ahogy végeztem, visszasétálok immáron sokkal motiváltabban az asztalomhoz, a pultra téve az üres bögrét. Az enyém lesz. Ez nem kérdés, ez nem lehetőség, ez mostantól eldöntetett.
* * *
Az órámra pillantva zárom be a katalogizáló felületet az integrált könyvtári rendszerben, majd felállok, s a pult mellé felállított könyvtárolón levő könyveket megragadva indulok körútra, visszaosztva a helyükre a köteteket, amelyeket a nap utolsó részében használtak. Mellette viszont elidőzöm, belepillantva a könyvbe egy pillanatra, mielőtt megszólalnék.
- Hamarosan zárunk, ha szeretnéd, kikölcsönözheted a könyvet, amint visszaértem - felnéz rám, majd megköszönve az információt, bólint, s elégedett mosoly terül szét ajkain, amelyet viszonzok.
S valóban, mire visszaérek, már a pultnál áll, a könyv pedig a pult fa anyagán pihen. Leülök, majd felnézve rá, érdeklődöm: - Be vagy már iratkozva?
- Igen, de lehet, nem ártana meghosszabbítani már.
- Akkor egy nevet kérnék, vagy egy olvasójegyet - kezembe nyomja a kért kártyát, amelyet le is csipogtatok a vonalkód-leolvasóval, s máris feltárul titkainak egy szűk köre. Tekintetem azonnal végigfutja az adatait. Eisei Kokutan, tizennyolc éves, és közepes távolságra lakik innen. Remek. Ma úgyis biciklivel jöttem.
Pár kattintás, még egy csippantás, ezúttal a könyvet olvasva be, s máris mosolyogva nyújtom át neki a kötetet.
- A kölcsönzési határidő két hét múlva fog lejárni. Jó olvasást!
A procedurális elköszönés után összepakolok, majd villámgyors átöltözés után már az épület előtt haladok el, keresztül vágva a kis parkon, vissza a campusra a kerékpáromért.
* * *
Kissé kimelegedve, enyhén még kapkodva a levegőt a gyors tekeréstől és a kissé meredekebb emelkedő miatti erőlködéstől, pillantok fel a számomra hatalmas házba. Ironikus félmosoly ül ki ajkaimra: ma úgy tűnik, szegénylegény lettem, aki a hercegnő kegyeire pályázik. De mit számít, gond nélkül kiállok bármilyen próbát, ha szükséges, s ha már a meséknél járunk, mindegyik happy end, nem olyan rossz benne sikeres főszereplőnek lenni. S az egóm nem is engedné, hogy magam másnak gondoljam, mint azt, aki eleve nyertessé válik.
A "paripám" a kerítésnek támasztom, majd magabiztosan becsengetek. Azonnal válaszol egy férfihang a kaputelefonból.
- Eisei rezidencia. Ki az?
- Jó estét! - köszönök bele a szerkezetbe. - Shougawa Motohiro vagyok, Eisei Kokutanhoz jöttem. Csak mondjon neki annyit, Bűn és bűnhődés.
A vonal túloldalán tanácstalan csend, majd fenn az egyik függöny lebben, amely figyelmem nem kerüli el, majd nyílik az ajtó, s kilép rajta. Még ugyanazt a ruhát viseli, mint napközben, fehér nadrág és fehér ing, s a kapuhoz lépve pillant rám érdeklődve.
- Valami baj van? - kérdezi. De nem felelek, csak nagy komolyan a kerítés rácsához lépek, a fémbe kapaszkodva, s arcom kissé átnyomva közöttük, mintha be szeretnék férkőzni abba a térbe, amelyben ő is áll.
- A nevem Shougawa Motohiro, húsz éves vagyok, Hokkaidon születtem, hatodikként a sorban, s egyébként tizenegy testvérem van, hét lány és négy fiú. Tokyoban lakom felső-középiskolás korom óta, a könyvtárban dolgozom, mellette közgazdaságtudományt hallgatok a Todai-on, mellékszakom a könyvtártudomány - meglepve hallgatja, ahogy rázúdítom az információkat, épp ezért is, hogy legyen ideje feldolgozni mindent, tartok rövid szünetet, mielőtt feltenném a legfontosabb, engem leginkább érdeklő kérdést. - Kokutan-san, szeretnélek elhívni randevúra! Ráérsz valamikor?
Szerkesztve ef-chan által @ 2012. 06. 12. 00:37:39
|
| Rauko | 2011. 11. 20. 11:26:59 | #17776 |
Karakter: Eisei Kokutan (Kuu-chan)
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
- Kokutan, kisfiam, gyere már le végre! - ordít fel anya a földszintről. Felsóhajtok, leteszem a könyvemet az ágy szélére és elindulok. Nem akarok, egyrészt minek, másrészt izgalmas résznél jártam, és ezt a könyvet még nem is nagyon olvastam. Esküszöm, nem értem. Hazaesnek fél évente két hétre és az egész ház álljon haptákban, mert ők itthon vannak. Otto, a bejáróm is alig jön fel ilyenkor - sajnos.
- Megyek már - morgom a lépcsőfordulóban, majd ahogy leérek, elsétálok Otto mellett is, aki láthatóan ideges.
- Kisfiam, válassz ki egy másik bejárót magadnak, Otto már nem alkalmas arra, hogy itt dolgozzon - morogja apa.
- Mit csinált? Egy cukorral kevesebbet tett a teádba? - kérdezem elfintorogva.
- Ne szemtelenkedj, Kokutan! - üvölt rám.
- Mert? Engem is kirúgsz, mert már nem vagyok alkalmas a posztom ellátására? - köpöm felé, majd megfordulok, és elindulok a konyhába, de előtte megfogom Otto kezét. - Te meg velem jössz.
- Most rúgtuk ki - jegyzi meg anya.
- A saját kiszolgáló személyzetetekkel azt csináltok Londonban, amit akartok. De Otto, Steve és Susy itt maradnak, ha tetszik, ha nem - pillantok hátra a vállam felett, villanó tekintettel. Steve csak felsóhajt, ahogy elkezdi összeszedni a bőröndöket, és érzem, hogy Otto is szabadulna.
- Engedj el Kuu-chan, mennem kell segíteni - szólal meg halk, kedves hangon.
- Nem, nekem kell segítened, mert nem tudom, hol a gyógyszerem. - Megállok és hátrafordulva emelem fel a kezem, hogy lássa, mennyire remeg. Minden veszekedés után ez megy, és ha egyedül lennék, rosszat tennék magammal. Kórházba nem akarok menni...
- Olyan kis buta vagy - sóhajt fel, majd letuszkol az egyik bárszékre, elpakolja mellőlem a késkészletet és benyúl az egyik szekrénybe, hol a személyzet holmija van. - Tessék, vedd be - mosolyog rám.
- Mit keresett ez a ti szekrényetekben? - kérdezem felvont szemöldökkel, miközben a tenyerembe pakolok két kis bogyót.
- Vészhelyzet esetére - vigyorog rám, majd elém tesz egy pohár ananászlevet. - Egyébként, hol leszel ma este?
- Hol legyek? - mosolygok rá kíváncsian.
- Én örülnék, ha itthon lennél - ismeri be lehajtott fejjel. - Steve és Susy moziba mennek, tudod...
- Mary meg kiállna a hitéből ha tudná, hogy a munkaadód fiával romantikázol - jegyzem meg, miközben még egyet kortyolok.
- Csak szex, te is tudod, én is tudom. Ez így van jól.
- Tudom Otto. És várom, amikor majd rádöbbensz, hogy már képtelen vagy nem farkat szopni szex közben - nevetek fel, majd megiszom az utolsó korty ananászlevet és felállok. - Szólok Steve-nek, hogy vigyen be a könyvtárba.
- Szólok én - lép mellém.
- Csak pihenj. Apa gondolom, rendesen lealázott. Susyval egyezettem a vacsit is, ne aggódj - mosolygok rá, majd elé lépve, a mellkasára simítva az ujjaimat, lábujjhegyre emelkedve, csókot lopok. Nem mélyítjük el, hiszen elhajolok, végigsimítok az arcán, és már megyek is. Hallom, ahogy sóhajt, érzem, ahogy néz. De Otto buta és gyáva. Sosem merné otthagyni Maryt, hogy velem legyen, pedig ő is tudja, hogy arany élete lehetne. Még csak nem is kellene bevallani apuéknak, azt a két hetet félévente el tudnánk játszani. De ha neki ez kell...
***
- Steve, zavarhatlak? - kérdezem halk hangon az idős férfitől. Ilyenkor mindig újságot olvas, kihasználja, hogy én tényleg csak akkor szólok nekik, ha fontos.
- Természetesen úrfi, miben segíthetek? - mosolyog fel rám, majd leteszi az újságot és leveszi a szemüveget.
- A könyvtárba szeretnék menni.
- Elvihetem éppenséggel én is, de szerintem Otto szívesebben lenne most önnel - mosolyog rám.
- Honnan veszi? - kérdezem meglepve.
- Rosszul estek neki az édesapja szavai. Ilyenkor mindig önnel szokott lenni - kacsint rám, mire felsóhajtok, és megfordulva elindulok kifelé, hogy megkeressem.
A konyhában már nincsen, így a szobájába megyek. Ahogy belépek, hallom, hogy zuhanyozik. Elmosolyodom, és levetkőzve elindulok a fürdője felé.
Ahogy belépek és meglátom az izmos testén leszáguldó vízcseppeket, a párát, ami körülöleli, azonnal megrándulok odalent, összeszorul a gyomrom, és nyelnem kell egyet. Belépek mellé, hátulról kezdem csókolgatni a gerince vonalát, miközben ő felsóhajt, majd megfordul, és a csempéhez tolva támadja meg ajkaimat egy vad csókkal, miközben ujjai már a fenekemet markolásszák, lassan kezdve a tágításomat.
Én meg csak nyöszörgök a karjaiban, mint mindig.
Imádok szexelni vele.
***
- Volt oka is a látogatásodnak? - kérdezi, mikor már a fotelban ül, én pedig az ölében, a mellkasának dőlve.
- A szexen kívül? - vigyorgok fel rá. - Steve szerint neked kellene elvinned a könyvtárba.
- Ha te szeretnéd, elvihetlek - simít végig a hátamon.
- Akkor megyek öltözni - mosolygok rá, majd még egy csókot lova felkelek, felkapkodom a ruháimat és már megyek is a lépcsőn fel, a szobámba.
Ahogy felöltözöm, és elindulok lefelé, még egyszer megnézem magam a tük9rben.
Szokásos, fehér nadrág, egy fehér inggel, a hajam kifésülve, már meg is száradt a kis zuhanyzós kaland után. Pici parfüm, hogy teljes legyen az összkép, majd elindulok lefelé, felkapva a táskámat.
Most nincs nálam könyv, de ki szeretnék venni egyet. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés.
Remek olvasmány, bár még nem volt hozzá szerencsém, de Steve mesélt róla. Mindenképp érdekelne a történet.
Leréve, Susí mosolyog rám.
- Le sem tagadhatnád - vigyorogja.
- Mit is? - kérdezek vissza.
- Sugárzik belőled a kielégültség - nevet fel.
- Szerintem csak furcsán megyek - nyújtom ki a nyelvem, majd megjelenik Otto is.
- Nem, tényleg remekül festesz - udvarol mosolyogva, mire csak megrántom a vállam, és elkerülve, hgy lássák az enyhe pírt az arcomon, elindulok az előszoba felé, megkeresni a cipőmet.
Ahogy odaérünk, azonnal elvarázsol a könyvtár épületének szépsége. Remekül felújított épület, csodás kis parkkal. Imádok itt lenni, de sosem lehet sokáig. A tömegben mindig előjön a betegségem, ezért is jöttünk most is hat után, ilyenkor kevesebben vannak, mint mondjuk kettőkor.
- Kísérjelek? - kérdezi Otto, és a combomra simítja a kezét.
- Nem kell, ha baj van, majd csörgök - kacsintok rá, és kiszállok. Picit fáj a fenekem az üléstől, de ennyit megér a dolog. Szeretek szexelni, pláne a jó a pár.
Elindulok befelé, és ahogy haladok a sétányon, egyre biztosabb vagyok abban, amit Susy mondott. Sugárzik belőlem a kielégültség, hiszen az olyan pasik, akikről ránézésre is megmondja az ember, hogy a fiúkat sem vetik meg, szinte lebámulják rólam a ruhát. Persze direkt ringatom magam picit jobban, és hát valljuk be, a fenekemnek is kényelmesebb, ha így megyek.
Magamban már könnyesre nevetem magam, mire felérek a lépcsőn, hiszen két srác végig követett, folyamatosan mögöttem jöttek. Jól esik ez az egómnak, és ha nem lennék beteg, biztosan ragaszkodnék hozzá, hogy hadd járjak iskolába, és ne magántanárom legyen, de így jobb mindenkinek.
Belépve a könyvtár előcsarnokába, a két fiú megáll mellettem.
- Ezek után minimum eljössz velünk a slozira - vigyorogja az egyik. Végignézek mindkettőn, de egyik sem tetszik igazán.
- Kopj le, gyökér - jegyzem meg, majd fordulnék el, de az egyik elkapja a csuklómat. Egy srácot látok bal oldalon kilépni a pult mögül, és elindulni felénk, de nem kell nekem segítség. Visszafordulva rámarkolok a srác csuklójára és megragadom azon a két ponton, amit Susy mutatott.
- Az olyan kanos elmebetegek leszerelése, mint te, elveszi a kedvem a napi rutinomtól, gyökér - sziszegem, majd, mikor már fájdalmasan torzul az arca és emelné a kezét elengedem, és ellépek tőle. De nem figyelek, így a srác mellkasához csapódom, aki segíteni akart.
- Ez nem helyes viselkedés egy könyvtárban - szólal meg. A hangja annyira édes... annyira jó, pedig még nem is nagyon figyeltem meg az arcát.
- A kis kurva rázta magát előttünk, ne minket csesztess, baromarc!
- A fiú bizonyára csak errefelé jött - sóhajt fel. - Tünés, vagy hívom a biztonságiakat - néz a fiúkra, akik nyekkennek egyet és elindulnak visszafelé. Most én sóhajtok fel.
- Köszi - motyogom. - Kicsit megijedtem - ismerem be, és végre felnéztek rá. De ahh, milyen szép! Tipikusan az esetem, évmilliókkal szexibb, mint amilyen Otto valaha is lehet! - Megmutatod nekem, merre van az orosz irodalom szekció? Ezek után félek egyedül - biggyesztem le az ajkaimat, de csak pont annyira, hogy még szexi legyen. Nem akarok nyomulni, de annyira édes ez a fiú, annyira helyes, annyira... tetszik! Nagyon régen nem tetszett ennyire senki...!
|
| oosakinana | 2011. 07. 12. 07:14:02 | #15001 |
Karakter: Mac Jensen
Megjegyzés: (Szülészemnek ~ Ereninek)
Reggel felébredek, majd felöltözve lesétálok a konyhába, ahol egyetlen húgom vár nagy hasával.
- Szia Bátyó! - üdvözöl kedvesen.
- Jó reggelt - köszönök és adok egy puszit a homlokára. - Hogy érzitek magatokat? - kérdezem, és megsimogatom a hasát.
- Jól vagyunk, csak az éjszaka nem tudtam aludni tőle, de már nemsokára kint lesz - mondja mosolyogva. Hát igen, testvérem már azóta várja, hogy megszülessen a kicsi, amióta megtudta, hogy terhes.
- Remélem, azért a mai napot kibírjátok, mert ma mennem kell dolgozni - mondom kedvesen, majd készítek egy kis kaját.
- Nem is tudtam, hogy itthon fogsz maradni velünk - hallom meglepett hangját, amin elmosolyodok, és elteszem a kajámat.
- Miért ne maradnék itthon, hogy segítsek neked? Hiszen kicsit jobban értek hozzá, mivel ebben a szakmában dolgozom.
- Rendben, akkor köszönöm előre is a segítséget.
- Szívesen, na de most mennem kell, vigyázz magadra, ha meg gond van, hívj! - mondom, amire bólint egyet.
Elköszönünk egymástól és végre mehetek dolgozni. Beszállok a kocsiba, és már hajtok is az óvoda felé.
Kiszállva megindulok az épület felé, miközben hallom a gyerekek beszélgetését és visongását. Mosoly terül el az arcomon. Mikor beérek mindenki sikítva és örömmel száguld oda hozzám, bár leginkább a lányok. Megbeszéljünk, kinek hogy telt a tegnapi napja. Lelkesen mesélik a gyerekek, hogy milyen sokfele voltak szüleikkel.
A szép időre nézve kivisszük őket, hadd játszanak, addig mi egy jó helyről figyeljük őket, hogy ne legyen bajuk. Egyszer csak megszólal a telefonom és látom, hogy húgom az.
- Szia. Minden rendben? - kérdezem meg.
- Mac. Segíts, elfolyt a magzatvizem - ennyit mond zilálva, amit egy kiáltás is követ.
- Már is otthon vagyok - leteszem és megbeszélem egy kollégával, hogy vigyáz a kicsikre, én meg gyorsan hazahajtok a kocsival.
Nem is állítom le, csak beszaladok.
- Itt vagyok - mondom, mikor meglátom a kanapén, ahogy mélyen lélegzik. - Megyünk is.
Nem nagyon tud mit mondani, csak kiabál az összehúzódásoktól. Ölembe kapva ültetem be a kocsiba. Gyorsan a cuccaiért is visszaszaladok. Bezárom az ajtót, végül a kórház felé veszem az irányt, ahol el fogják látni rendesen, és megszületik a kis unokahúgom.
Megérkezünk, megállok a parkolóba, amit csak nagy nehezen találok. Kiveszem testvéremet a kocsiból, és beviszem, hogy orvosok tudjanak segíteni neki. Hordágyra fektetik, majd megjelenik egy szőke köpenyes ürge.
- Jó napot - köszön számomra tenyérbe mászón.
- Jó napot - köszönök nem bunkón, inkább hugi kezét fogom. - Minden rendben lesz - nyugtatom, majd látom, hogy valamit matat az orvos, majd megszólal.
- Azonnal vigyék a műtőbe - mondja komolyan, mire kapkodnak is. Elkezdik tolni én meg megyek mellette, de a műtő ajtajánál elszakadok tőle.
Csak várok idegesen, hogy mi lehet odabent, viszont kezd nagyon rossz érzésem lenni, ami egyre csak erősödik, ahogy telnek az órák. Mi lehet? Miért nem jönnek már? Ahogy az órára nézek, látom, már vagy két órája bent vannak. Mi van már?
Majdnem három óra telik el mire kijön a szőke orvos egy gyerekkel a kezében.
- Meghoztam a kislányát – mondja, mire kicsit meglepődök.
- Nem a lányom - világosítom fel -, hanem az unokahúgom - fogom meg, majd aggódva nézek a dokira. - A húgom, hogy van? - kérdezem, bár nagyon félve.
- Sajnálom, de nem élte túl. - Ahogy meghallom a szavait, leülök egy székre és csak a kicsit figyelem. Könnyeim is elindulnak. - Részvétem - hallom még hangját, de nem megy el. Ott áll, mint amikor meghozta a kicsit.
- May, ne aggódj, fel foglak nevelni. Nem fogsz egyedül maradni - mondom a pici lánynak.
|
| oosakinana | 2011. 03. 18. 20:10:23 | #12367 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Yasumnak)
– Kage… én szeretlek. – mondja Yasu és Kage elvigyorodik, önelégülten én meg csak elszomorodok. Hát akkor ez is csak ennyi lett volna? – Szeretlek, mintha a bátyám lennél. – fejezi be, amire én felemelem a fejemet. Rám néz, de még mindig Kage-hoz szól mondandója. – Szeretem őt és én bízok benne, hogy nem fog kihasználni. – Kage elkomorodik, majd rám emeli tekintetét. – Vele szeretnék lenni… – Yasu lehajtja a fejét, de az én szívemet boldogság járja végig és nagyon boldog vagyok, hogy ő is így érez.
– Ez a végső döntésed? – kérdezi a srác, mire kicsim csak bólint, de senkire nem néz. – Ha nem kellek, neked otthagyom a bandát.
– Kage… – felkapja a tekintetét. Gondolom, nem akarja.
– Befejezzük azt az átkozott videó klipet és utána nem látsz többé, ezt garantálom. – befejezi, majd távozik. Egy ideig állunk egymással szembe, majd Yasu rám néz.
– Nagyon fáj? – kérdezi, de csak megrázom a fejemet. – Gyere, ezt fertőtleníteni kell. – megfogja kezemet és a nappaliban leültet a kanapéra, végül a fürdőbe megy.
– Rendben lesz így? – kérdezem, miközben sebeimet tisztítja.
– Nem tudom. – rázza a fejét. – Én csak… – rám néz. – Csak most az egyszer, hadd legyek annyira önző, hogy melletted maradjak. – néz rám őszintén és a szemei szomorúságtól csillognak. Nem mondok semmit, csak magamhoz ölelem, mire belebújik ölelésembe és így ülünk egymás mellett nyugodtan. Fejét vállamra hajtva pihen. – Itt maradnál… hétvégére? – kérdezi meg egy kis idő után tétován.
– Ha szeretnéd. – bólintok kicsit.
– Igen, szeretném. – megcsókol és magához ölel.
Viszonzom az ölelését és a csókját is. Nem fogom magára hagyni, mert érzem, szüksége van rám meg megígértem neki, hogy mellette maradok, bármi legyen és történjen. Viszont, majd Kage-val beszélnem kell.
- Menj vegyél egy fürdőt nyugodtan, addig készítek egy kis ennivalót neked. – mondom neki, amikor érzem, hogy kicsit csillapodtak a kedélyek.
- Te tudsz főzni? – néz rám hitetlenkedve, amire elmosolyodok.
- A bátyám mellett kénytelen voltam megtanulni. – mondom kedvesen. – Utána meg nézünk valami kis filmet. – mondom és rákacsintok, amire bólint, de el is pirul a kis édes. Feláll és eltűnik a fürdőbe, én meg a konyhába megyek, és tényleg összerakok egy kis kaját, hogy végre valami normális kaját is egyen, bár nem tudom, pontosan mennyire tud főzni, de majd kiderül minden idővel.
~*~
A hétvége nagyon jól telik Yasu-val és velem minden rendben van. Párszor felhúzott vágyilag, de sikeresen le tudtam nyugtatni magamat, mert nem most akartam megfektetni. Viszont sajnos hamar eljön a hétfő és menni kell a forgatásra, ahol lépnek kell, mert lehet ez lesz az utolsó esélyem, hogy teljesen boldognak lássam Yasu-t.
Megbeszéltük, hogy ott találkozunk, mert addig nekem a srácokkal mennem kell próbálni, meg át kéne öltöznöm a fellépős cuccunkról meg nem is beszélve. Az meg minden otthon van és lassan póker versenyem is lesz, amire el kéne menni, mert már így i a hétvégén kihagytam egyet, de nem mondtam Yasunak. Nem akartam, hogy bűntudata legyen, vagy akár mi más.
A srácokkal, már ott vagyunk és felmérjük a terepet, hogy tudjuk menyi helyünk lesz meg a többi. Egyszer csak látom megjönnek a többiek, de Yasu nincs velük. Odamegyek hozzájuk.
- Sziasztok. Yasu merre van? – kérdezem tőlük.
- Téged választott, nem veled jött? – kérdezi gúnyosan Kage, mire rá nézek.
- Kage beszélnünk kell. – mondom komolyan és a többiekre nézek. – érte mennétek Yasu-ért? Addig beszélek vele. – mondom, mire bólintanak és elmennek.
- Nekem nincs mit beszélnem veled. – mondja még mindig makacsul kitartva a szándéka mellett, de ez nálam nem fog hatni.
- Pedig akkor is beszélni fogunk, ha tetszik neked, ha nem. – jelentem ki komolyan, majd félre hívom és elkezdünk beszélgetni, de amilyen értetlen kicsit felkapom a vizet, de ő is veszekedni kezdünk. Megpróbálom neki elmagyarázni Yasu helyzetét és lassan csak tőlünk zeng a helyiség, de nem érdekel. Tovább veszekszek vele és nem tudom mit mondhattam, ami felnyitotta a szemét, de végre lenyugszik és nekem sem kell veszekednem vele. Megmondom neki, hogy beszéljen Yasu-val és ne hagyja ott a bandát, mert csak magánk is gondot okozna, hiszen szereti csinálni. Azt ajánlom neki, hogy maradjon ugyan olyan jó barátja, mint eddig volt, mert Yasunak rá is szüksége van. Bólint, majd meg is érdekzen. Nem mondok semmi mást Kage-nak, csak ott hagyom és odamegyek Yasuhoz.
- Szia. Hogy vagy? – kérdezem és megcsókolom, amit viszonoz.
- Jól, de mit csináltatok Kage-val? Mondták a többiek, hogy beszélni akartál vele. – kezdi és látom, mintha kicsit félne, de csak elmosolyodok.
- Majd ő elmondja, amit mondani szeretne. – mondom mosolyogva és meg is jött oda hozzánk. – Magatokra hagylak, meg fel kell készülnünk. – mondom és bólint. Még egy búcsúcsókot adok neki, majd megyek a bandához, de visszanézve látom, beszélgetnek, majd Yasu Kage nyakába borul és szorosan ölelik egymást.
Elmosolyodok és tovább megyek. Remélem most már minden rendben lesz és Kage fog adni nekem egy esélyt, hogy megismerjen, mert megígértem neki, hogy találkozni fogni, de úgy hogy Yasu is velem legyen, és akkor megismerhet teljesen.
|
| oosakinana | 2011. 03. 01. 20:22:52 | #11850 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Yasumnak)
Megszakítja a csókot és bocsánat kérően néz rám. Megértem, hogy fél és ezért nem akarja, ezért kihúzom a kezemet felsője alól, de olyan jó lenne érezni. Kicsit talán csalódott vagyok, de nem nagyon.
- Ne haragudj... – suttogja, és arcát mellkasomba fúrja.
- Nem foglak siettetni. – ölelem magamhoz kincsemet. - Amíg melletted maradhatok, addig képes leszek várni. Nekem az is elég, ha elfogadod az érzéseimet.
Nem válaszol semmit, csak hozzám bújik nagyon édes és annyira imádom, hogy a karjaimban tarthatom. Nem akarom elveszíteni, de érzem, sok akadály fog elénk hárulni, amit közösen kell, majd elhárítanunk és én itt leszek mellette.
* * *
Végül haza megyek, mert kincsemnek dolgoznia kell mennie. Nekem meg persze suliba. Tök unalmas az egész és végig csak Yasu-ra tudok gondolni olyan jó lenne, ha megint vele lehetnék ha megint láthatnám az arcát és magamhoz ölelhetném, csókolhatnám édes ajkait, ahogy eddig is.
Borzalmasan lassan telnek az órák, végül végre vége lesz a napnak és haza érek, előszedem a telefonomat és felhívom kedvesemet.
- Tessék? – szól bele álmos hangon. Jaj, ne. Nem akartam felkelteni.
- Ne haragudj, felébresztettelek? – kérdezem tőle, mert tényleg nem állt szándékomban.
- Nem, csak épp ledőltem egy kicsit pihenni. – válaszolja, de érzem, hogy nincs minden rendben. Valami történt.
- Valami baj van? – kérdezem hangot adva gyanakodásomnak.
- Nem, nincs semmi.
- Ne akarj becsapni. Hallom a hangodon, hogy valami nem stimmel. - jelentem ki. - Átmegyek hozzád. – mondom neki, majd mielőtt válaszolhatna, leteszem a telefont. Felveszem a cuccaimat és már szaladok is hozzá.
Megérkezek és megnyomom a csengőjét. Kinyitja az ajtót, beenged, végül szorosan megölelem, és nem engedem el.
- Mi a baj? – kérdezem aggódva.
Szemeimbe néz és látom, hogy kétségbe van esve. Szemei könnybe lábadnak, amitől engem megrémiszt. Mi történhetett? Nem mond semmit csak kétségbe esve szorítja a felsőmet és csak sír. Szorosan ölelem magamhoz és inkább nem faggatom, majd egyszer elmondja, ha szeretné mi bántja és akkor segíteni fogok neki.
A kanapéhoz vezetem és leülök vele rajta, majd úgy ölelem magamhoz. Még mindig sír és nem tudom, mikor fogja abba hagyni. Elfektetem a kanapén és én is vele borulok. A hátát simogatom, miközben próbálom valahogy megnyugtatni.
- Nyugodj, meg én itt vagyok neked. Nem foglak soha magadra hagyni. – suttogom és tovább ölelem. Érzem, hogy szorítása enyhül és a sírása is, végül egyenletes szuszogás csapja meg fülemet ezek szerint álomba sírta magát. Betakarom, majd megyek és készítek egy kis enni valót neki, mert gondolom nem sokat evett. Egy kis teát is készítek, ami nyugtató hatással van a szervezetre.
Egyszer csak csengetnek. Kinyitom az ajtót, majd egy srác néz velem farkas szemet.
- Te meg ki vagy? – teszi fel faragatlanul a kérdést.
- Mielőtt meg akarod tudni, hogy ki kicsoda, illik bemutatkozni. – mondom komolyan.
- Kage vagyok Yasu legjobb barátja és bizalmasa. – mondja, mire én is elkezdek hasonló képpen válaszolni.
- Én meg Kenshin vagyok Yasu barátja és párja. – mondom komolyan.
- Jelenleg, de nem sokáig. – vágja nekem, amire kikerekednek a szemeim, de értelmet nyer mindent. ma Yasu dolgozni volt és gondolom találkozott ezzel a hülye gyerekkel, akitől én mindjárt a falra mászok.
- Akkor te tetted tönkre a napját. – mondom neki, amire eléggé bedühödik.
- Mit mondasz te kis senki? – mondja komolyan, mire ránézek szúrós szemekkel.
- Ha féltékeny vagy, akkor miért nem akkor próbálkoztál nála, amikor volt is nála esélyed? Most nincs ugyan is szeretem Yasu-t és nem fogom átengedni egy olyan valakinek, aki uralkodni akar felette. – mondom komolyan és határozottan.
- Mi az, hogy uralkodni? – támad nekem és a falnak lök, de én nem nyúlok hozzá. Nem fogok olyan valakivel verekedni, akiről tudom, hogy kincsemnek mennyire fontos.
- Ha valóban szeretnéd, annak örülnél a legjobban, ha boldog és nem akarnád kitulajdonítani magadnak. Engednéd, hogy azzal legyen boldog, akivel ő akar boldog lenni. – mondom még mindig komolyan, mire kapok egy jobb egyenest és még a szám is kicsattan, majd Yasu hangját hallom meg.
- Hagyjátok abba. Elég legyen. – mondja és leszedi rólam haverját végül elém áll. – Bolond miért nem védekeztél? – kérdezi, és a számat nézi, megpróbálna hozzá érni, de elhúzom a fejem, mert fáj, majd visszanézek rá.
- Nem akartam egy olyan személyt megütni, aki fontos a számodra. – mondom őszintén és mikor válaszolna Kage közbe szól.
- Hazudik. Nézzél már rá. Csak gyáva és nem tudja megvédeni magát. – próbál hergelni, de nem érdekel, akkor sem fogom megverni. – Csak minél jobban magához akar édesgetni. Térj már észhez Yasu. – megragadja a karját, amire felszisszen én viszont egyből lépek és megfogom a srác csuklóját.
- Engedd el, ha nem akarsz felismerhetetlen képpel hazamenni. – mondom komolyan és rá emelem tekintetem.
- Nesze neked, már is itt vagy és be fel akar vágni előtted. – mondja, de én még mindig őt nézem.
- Csak megvédem tőled. Nem veszed észre, hogy fájdalmat okozol neki? – mondom komolyan, majd csak annyira csavarom ki a kezét, hogy elengedje kincsemet, majd elé állok. – Meg szerintem inkább Yasunak kéne eldöntenie, hogy kit akar választani kettőnk közül, mert az ő életéről van szó. – mondom, majd ellépek Yasu előtt, de csak annyira, hogy mindkettőnkre tudjon nézni, de megtudjam védeni ha kell.
- Nos Yasu? Kit választasz? Azt az ember, aki átver, és csak arra pályázik, hogy lefektessen vagy engem, aki tényleg szeret? – teszi fel a kérdést, de én inkább nem szólalok meg. Nem lenne jó senkinek.
|
| oosakinana | 2011. 02. 07. 17:08:04 | #11179 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Yasumnak)
Nagy nehezen, de megérkezik a másnap este. A nap folyamán felhívtam, hogy fél nyolcra jövök érte. Elkészülök és alaposan és rendesen felöltöztem, mert nem minden nap megy az ember randizni. Pláne nem az én fajtámban.
Megérkezek Yasu-hoz, majd elkezdek csengetni, de nem nyit ajtót. Tovább csengetek. Nem hiszem, hogy nincs itthon, vagy elfelejtette volna a randinkat. Tovább csengetek, és mint egy félőrült rá fekszek szinte a csengőre, mire kinyitja.
- Ne haragudj. Nem hallottam, hogy csengetsz. – rám néz és elkezd szabadkozni. Elmosolyodok, majd megrázom a fejemet, végül odamegyek hozzá és megcsókolom.
- Hiányoztál. – szemeibe nézek és látom, hogy elvörösödik. - Mehetünk? – érdeklődöm.
- Igen. - bólint.
Bezárja az ajtót, majd a motoromhoz megyünk. Odaadom a bukósisakot, amit fel is vesz. Felsegítem a motorra, majd a derekamnál átölel, és teljesen rám fekszik. Nagyon jó érzés, hogy ennyire simul hozzám. Mikor elindulok, még jobban simul. Azt hiszem fél egy kicsit, de nem baj. Mellettem nem lesz baja.
Megérkezünk, majd belépünk. Odament kellemes meleg van. Leülünk az asztalhoz és egy nőci már jön is felvenni a rendelést. Miután elmegy, csak kincsemre figyelek, és nem akarok el szalasztani semmit sem. Most is éppen beszélgetünk a hétfői forgatásról, amit már alig várok.
- Nem tudom, hogy vagy vele, én azért egy kicsit izgulok. – vallja be mosolyogva, de látom rajta, hogy valami nincs rendben, mert mintha félne kicsit.
- Nincs miért. – átnyúlok az asztal felett, hogy megfogjam a kezét és kicsit bátorítsam is. - Csak add magadat.
Nem sokkal később meghozzák a kajánkat, amit elénk raknak, nagyon jól néznek ki és isteni az illatuk is. Neki kezdünk enni.
- Ó, te jó ég! – Yasu felszisszen és még a szeme is könnybe lábad.
- Mi a baj? - nézek rá aggódva,
- Megégettem a nyelvem. – néz rám teljesen elpirulva.
- Ne mondd, hogy nem látszott rajta, hogy meleg. – nem tudom tartóztatni magam és felnevetek.
Nagyon jól mulatunk. Sokat nevetünk és beszélgetünk. Teljesen másabb vagyok én is meg ő is. Mintha már ismernénk egymást. Félszavakból is értjük a másikat, ami nekem csak nagyon tetszik és örülök, hogy így egymásra találtunk. Egyre jobban kezdek bele esni és ez tetszik nagyon és úgy érzem, benne sokkal jobban megbízhatok, mint bárki másban, hiszen ő is ugyan annyi szenvedést élt át, mint én.
A vacsora végeztével kifizetem, bár annyira nem örül neki Yasu, mert akadékoskodik és szeretne ő is fizetni, de mivel én hívtam meg, ezért én fogok fizetni is. Nagy nehezen rám hagyja, majd távozunk a vendéglőből. Haza fele vesszük az irányt a motoromon, ahol megint hozzám bújva gurulunk, de most érzem, hogy sokkal nyugodtabb.
Megérkezve leszállunk, majd az ajtóhoz kísérem teljesen. Mikor hozzám bújik, kicsit meglepődök, de a végén még is magamhoz ölelem.
- Köszönöm az estét. – suttogja halkan és elmosolyodok.
- én köszönöm, hogy megtiszteltél a jelenléteddel. – mondom őszintén és a fejére adok csókot.
- Nincs kedve bejönni? – kérdezi, és a szemembe néz.
- Örömmel mondanék igent, csak nem tudom, hogy te mennyire szeretnéd, hogy bemenjek hozzád. – mondom őszintén, mire elmosolyodik.
- Gyere be, kérlek. – mondja olyan szépen, aminek nem tudok ellenállni.
- Rendben pár percre bemegyek. – mondom őszintén, majd bemegyek. Leteszem a cipőmet és egy nagyon szép kis lakás tárul elém. Nem túlzsúfolt, csak az van benne, aminek lennie kell. Semmi felesleg és ez tetszik.
- Nagyon szép a házad. - bókolok őszintén.
- Köszönöm szépen. Nem túl nagy, de nekem meg felel. – mondja őszintén, amire elmosolyodok.
- Az a lényeg. – válaszolom, majd egy csókot adok ajkaira.
- Kérsz valamit? – simogatja meg a mellkasomat.
- Egy kis üdítő jól esne. – válaszolom kedvesen, majd elengedem, és kicsit elkezdem körbe járni a lakást, jobban szólva csak a nappalit, mert nem akarom, hogy tolakodónak tűnjek.
- Lenne kedved megnézni velem egy filmet? – érdeklődök, közben, amin elmosolyodok.
- Persze. Bármit. – elveszem az üdítőt, amit kihozott. Letelepedek a kanapéra és elkezdem iszogatni, amit hozott nekem, amíg ő beteszi a dvd-t, majd letelepszik mellém és meglepetésemre, egyből hozzám bújik. Elmosolyodok, és nagyon jól esik, hogy így vélekedik most már rólam, hogy nem fél tőlem meg az érzéseimtől. Magamhoz ölelem és elkezdjük nézni a jó kis akció filmet, amibe egy kis szex jelentet is beletettek. Nem mondom, hogy nem mozgatja meg a fantáziámat, de nem fogom letámadni.
Tovább nézzük a filmet, majd egyszer csak nem is tudom, mi történik velem, de elalszok.
~*~
Másnap reggel arra ébredek, hogy vízszintesbe vagyok, és valaki nagyon bújik hozzám, akit ölelek. Hirtelen kipattan a szemem és Yasu-t látom meg. Elmosolyodok. Ezek szerint egész éjszaka itt aludtam és kincsemet ölelgetve aludtam. Ez tetszik, és nagyon jól esik.
Szorosan ölelem, majd oldalra fordulva, kezdem el simogatni az arcát és puszikat is adok rá, amire elkezd kicsit mocorogni.
- Még pár percet kérek. – nyöszörgi álmosan, amire csak mosolygok.
- Akár többet is kaphatsz. – válaszolom, vigyorogva, mire kinyitja a szemét egyből és rám néz. – Azt hiszem az este kicsit elaludtunk. – mondom őszintén, bár cseppet sem bánom.
- Úgy néz ki. – mondja mosolyogva. – Tényleg. Te elaludtál. Nem volt szívem felkelteni téged, ezért elfektettelek és befeküdtem mellém. – mondja a végét kipirult pofikával.
- Örülök, hogy így döntöttél. – mondom őszintén és megcsókolom. Szorosan ölelem magamhoz és a felsője alá siklik be a kezem, miközben csókolom, és nem engedem el egy pillanatra sem a testét.
|
| oosakinana | 2010. 12. 27. 20:47:33 | #10068 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Yasumnak)
Lehajtja a fejét és nem mond semmit, csak gondolkozik, ha már gondolkozni kell, akkor nem fog pozitív válasz kisülni belőle. Már vagy 10 perce meg se szólal és elegem lesz belőle. Megfordulva megyek el onnan. Eleinte motyog valamit, de nem érem gondolom, egy sajnálom, szó akar lenni.
- V-várj! – hallom meg hangját végre, mire megállok. Lassan felé fordulok, de látom rajta, hogy még mindig nem biztos abban, amit mondani akar, vagy amit választott. Felém lépdes én meg csak figyelem minden mozdulatát és, hogy mi fog következni.
- Én... – kezd bele, de nem folytatja. Lehajtott fejjel áll előttem. Közelebb megyek és szinte teljesen közvetlenül előtte megállok. Rám néz, majd lábujjhegyre emelkedik előttem, miközben vállamba kapaszkodik. Átkarolom a vállát, hogy segítsem megtartani ezzel magamhoz, ölelem szorosan. Egyre csak közeledik ajkaim felé, mire én is közelíteni kezdek az övé felé, végül megkóstolhatom megint édes ajkait, aminek olyan jó íze van. Nagyon boldog vagyok, hogy még is így döntött és tényleg boldoggá fogom tenni, ahogy csak tőlem telik.
Sajnos minden jónak vége kell, hogy szakadjon. Ajkaink szétválnak levegőhiány miatt én meg mosolyogva nézek a szemébe, de ő csak elpirulva próbálja elfordítani a sajátját, de nem hagyom.
- Akkor szeretnék kérni tőled egy telefonszámot és egy lakcímet. – mondom mosolyogva, amire csak meglepett szemekkel néz rám.
- Miért? – teszi fel a felesleges kérdést.
- Hogy utol tudjalak érni vagy elmenni érted mondjuk holnap, amikor elviszel vacsorázni. – mondom mosolyogva, de még mindig csak a meglepett szemével találom magam.
- Vacsorázni engem? – teszi fel a felfoghatatlan kérdést.
- Igen téged. Az előbb megmondtam olyanban foglak részesíteni, amiben még soha nem volt élményed. – mondom mosolyogva és megsimogatom arcát. – Vigyázni fogok rád. – suttogom, majd egy puszit adok ajkaira.
Nagy nehezen megadja a számát és a címét, majd a vacsorába is belemegy. Elmosolyodok, végül úgy döntünk, inkább nem megyünk vissza bulizni, mert elfáradtunk kellő képpen. Megfogom a kezét és összekulcsolt kezekkel kísérem haza újdonsült páromat.
Egy idő után elkezdünk beszélgetni és kiderül, hogy tök jól eltudunk beszélgetni. Sok a közös téma, meg minden. Megérkezek a házához, majd megállok az ajtóba és vele szembe állok.
- Vigyázz magadra és holnap este jövök érted. – mondom mosolyogva, majd megsimogatom az arcát és közelebb lépek hozzá.
- Nincs kedved bejönni hozzám? – kérdezi, amire legszívesebben igent mondanék, de nem most még nem lehet. Nem szabad elveszítenem, és ha bemennék, félek, hogy elveszíteném.
- Most még nem lehet. – mondom neki kedvesen. – De amint, majd te is komolyabban szeretnéd a dolgokat és esetleg engem is, akkor szívesen bemegyek. – válaszolom és látom rajta, hogy elmosolyodik. Gondolom ez egy próba volt, hogy mit fogok rá lépni.
- Köszönöm. – válaszolja, amire elmosolyodok. Még közelebb lépek hozzá és ajkaihoz hajolok.
- Jó éjszakát. – suttogom, majd megcsókolom lágyan és szenvedélyesen, végül elbúcsúzva tőle haza megyek.
|
| oosakinana | 2010. 12. 25. 21:29:24 | #9990 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Yasumnak)
Csak táncolunk, és nem foglalkozunk semmivel, viszont valami történik. Eltávolodik tőlem, majd velem szembe fordulva néz szemeimbe. Félelmet látok benne, ami nem nagyon tetszik, nem akarom, hogy féljen, csak annyit akarok, hogy szerethessem. Közelebb lépkedek hozzá és a szemébe nézek. Látom, hogy nincs itt teljesen. Nagyon el van merülve gondolataiba. Még közelebb lépek hozzá, majd ajkaira tapasztom a sajátomat és lágyan kezdem el csókolni.
Eleinte nem viszonozza, de a végére még is csak visszacsókol. Levegőhiány miatt szakítom meg édes csókunkat, majd megfogom a kezét és kiviszem az utcára, ahol jobban tudunk beszélgetni nem pedig bent a zajban és a tömegben.
Találok egy nyugodtabb helyet, ahol megállok, és a szemébe nézek. Látom, hogy most kezd neki leesni a dolog, majd dühösen néz rám és kapok egy oltári nagy pofont.
- Még is mit képzelsz magamról, hogy csak így megcsókolsz? – kérdezi kiakadva, mire csak nagy kerek szemekkel nézek rá, és össze vagyok zavarodva.
- Hogy mondod? – kérdezem vissza még mindig döbbenten.
- Minek csókoltál meg? Minek foglalkozol vele? Miért nem szállsz le rólam? – halmozza a kérdéseket és kezd egyre jobban kiakadni.
- Azért csókoltalak meg, mert érzek irántad valamit. Azért foglalkozok veled, mert érdekelsz, és azért nem szállok le rólad, mert… - Nem engedi, hogy befejezzem.
- Egy nagy szart érdekellek téged. Neked is csak azért kellek, hogy lefektess és egy éjszakára jól érezd magad semmi másra. Te is olyan, vagy mint a többi. Még véletlenül sem az érdekel, hogy mi van belül a szívemben, hanem, hogy mikor dughatsz… - ne jól van elég nem hagyom, hogy tovább folytassa a falnak nyomom és ajkaira tapadok, hogy befogja a száját, miközben a szemébe nézek és látom, hogy meg van döbbenve és csak a szemeimet figyeli nagyon közelről.
Mikor érzem, hogy kicsit megnyugodott, elengedem és elválok édes ajkaitól is.
- Meg hallgatnál végre engem is és nem csak a saját hülye fejed után mennél? – kérdezem tőle és bár testemmel eltávolodtam róla, hogy ne érezze magát nagyon feszéjezve, de a kezét még mindig a falhoz nyomom.
Lehajtja a fejét és nem néz a szemembe, ami engem frusztrál, hiszen szeretem ha a szemembe néznek amikor valakihez beszélek. Elengedem az egyik kezét és a fejét felemelem, hogy a szemembe nézzen.
- Ne hajtogasd a saját hülyeségeidet, mert nincs igazad. Ha meg akarnálak fektetni megmentettelek, volna ott a versenyen? Nem. – mondom komolyan, majd folytatom. – Mit gondolsz, miért teperek nálad ennyire, hogy végre beszélgessünk és legyen közöttünk valami? Hát tudd meg azért, mert bejössz nekem és szeretném, ha több lenne közöttünk. Nem csak egy éjszakát akarok tőled, hanem nagyon sok együtt töltött napot, és ha nem akarsz szexet, akkor nem lesz. Nem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy velem légy és adj nekem egy esélyt, egy lehetőséget, hogy bebizonyítsam, neked nem vagyok olyan, mint amilyennek képzelsz, vagy a többi embert megismerted. – mondom komolyan, majd elengedem végelegesen és hátrébb állok.
- Rajtad a sor, hogy döntsél, akarsz-e engem vagy nem, mert ha azt mondod, nem és hagyjalak békén, soha többet nem fogsz látni, még a videó klipforgatáson sem és véglegesen kiszállok az életedből, de ha itt maradsz és megcsókolsz, olyan boldogságot fogok neked nyújtani, amiben még nem volt részed és amilyet megérdemelsz. Ezt garantálom. – mondom komolyan és őszintén a választási lehetőségeit.
|
| oosakinana | 2010. 12. 21. 19:28:35 | #9871 |
Karakter: Kenshin Mori
Megjegyzés: (Yasu-nak)
Mikor felnéz, szemeiben meglepődést vélek felfedezni, amin nem csodálkozok, hiszen még én is meglepődök saját magammal, de az eszem ezt súgja, hogy ezt tegyem. Elfogadja a segítségemet és felállítom, de nem néz a szemembe, amit viszont sajnálok.
- Kösz. – mondja és tovább sétál, de követem nem fogom magára hagyni, mert rossz érzés lenne, ha valami baja lenne.
- Nem kéne egyedül mászkálnod, mert még a végén megint hasonló szituációba kerülsz. – mondom neki, de ahogy látom, nem nagyon érdekli, vagy csak nekem akar válaszolni. - Lehet, hogy legközelebb már nem leszek ott, hogy segítsek. –folytatom tovább, de kérdés, hogy érdekli-e.
- Figyelj. – szól, mikor már az automatánál vagyunk. - Tényleg hálás vagyok, amiért segítettél. Ezzel legalábbis jóvátetted a délelőtti malőrödet. De ha kilépünk, innen megint csak idegenek leszünk. – elveszi az üdítőket, majd mikor megfordul, a szemeimbe néz és meg kell, állapítsam, gyönyörű szemei vannak. - Semmi nem fog összekötni minket az égvilágon. –kikerül és elindul vissza a színpadhoz.
- Nem feltétlenül kell így lennie. –mondom halkan és remélem, hogy meghallja. Egy idő után megfordul és a szemembe nézve látom, hogy nagyon elgondolkozott és nem tudja, hogy mit akarok és be kell, hogy valljam, én sem tudom, csak annyit, hogy akarok tőle valamit, csak még kicsit homályosak a gondolataim meg az érzéseim, de remélem, hamarosan ki fog tisztulni.
- Ezt sem tudom ki vagy. Még csak nem is ismerlek. A nevedet sem tudom. – mondja és végül is igaza van. Odamegyek hozzá.
- Kenshin Mori-nak hívnak, de a barátoknak csak Ken. – mondom, mire csak rám néz, de nem mond semmit. – Neked mi a neved? – kérdezem és még mindig értetlenül néz rám és tanácstalanul.
- Taka Yasunori. – mondja végül. Aranyos neve van nagyon, végül haverjaink hangja hoz minket vissza a valóságba.
- Gyertek már eredményhirdetés lesz. – mondják, mire odakapjuk a fejünket. Visszaindulunk, de nem beszélgetünk egymással.
Megérkezünk a csapatunkhoz, egymásra nézünk, és mielőtt mondhatnék valamit Yasu a bandájára néz.
- Gyertek, menjünk. – mondja, és már mennek is. Nem tudom mi ütött belém, de elszomorít, hogy ennyire eltaszít magától. Tudom, hogy bunkó paraszt voltam, az elején, de szeretném jobban megismerni.
Leülünk és csak az eredményhirdetést figyeljük, bár engem valamiért nem érdekel most. Sokkal jobban érdekel Yasu, hogy vele legyek és beszélgessek vele, de ahogy észrevettem ő nem akar velem lenni, de ezen változtatni fogok akár mi is legyen, kifogom deríteni mikor hol van, és nem fogok leszállni róla. Túlságosan elkezdett érdekelni, hogy mi van vele.
Mikor kiderül, hogy mi az én csapatom és az övé nyertek nagyon meglepődtem, de egyben örültem is. Nem bíztam annyira nyerésünkben, de a remény hal meg utoljára tartja a mondás. Felmegyünk mindketten és csak mosolyogva nézek rá, de elfordítja a fejét és inkább a bemondóra figyel, aki ezután mond egy érdekes nyereményt.
- Nem csak pénz nyereményük van a győzteseknek, hanem az is, hogy bár különböző a stílusuk, de még is egy közös videó klipet fognak készíteni, amit a tv le is fog adni. – amint ezt meghallom az ütő is meg áll bennem, de ahogy nézem, nem csak én vagyok így ezzel, hanem az énekes banda is.
- De még is, hogy vagy mint? – kérdezzük, mire csak ránk néznek.
- Nem akartuk, hogy több banda jöjjön el, mint aki eljött és ezért tartottuk titokban, de most hogy megtudtátok a klipkészítő azt mondja, hogy majd hétfőn fogtok kezdeni, addig pihenjétek ki magatokat. – mondják, majd ott hagynak minket.
Mikor felfogom, csak elmosolyodok. Igazam volt nagyon is. Lesz közünk egymáshoz nem is kicsit. Odamegyünk hozzájuk, majd énekesemre nézek.
- Még mindig úgy gondolod, hogy semmi közünk nem lesz egymáshoz? – kérdezem tőle.
- Ez csak egy videó klip, semmi más. – mondja, majd int a bandának, hogy menjenek, de nem fogom ennyiben hagyni a dolgokat.
- Mit szólnátok egy közös bulihoz? – szólok utánuk, mire a tagok beélénkülnek és örülnek neki, de ahogy látom Yasu nem, de ahogy mondani szokták egység dönt, aminek most nagyon örülök.
Összeszedjük magunkat és megyünk egy közeli bárba, ahol lehetőleg a legkevesebb a füst és nem mérgezzük magunkat. Mindenki a táncparkettre megy de Yasu leül egy székre a bárpulthoz. Odamegyek hozzá és leülök mellé.
- Miért nem táncolsz vagy örülsz a többiekkel? – kérdezem tőle, közben kérek két rövidet.
- Nem vagyok nagy bulizós, meg nem tudok táncolni. – jegyzi meg halkan, de még akkor is jól hallom, és ahogy látom el is pirult. Megkapom a két italt és elé tolom az egyiket.
- Nem iszok alkoholt. – tolja vissza elém.
- Ugyan már egy italtól nem lesz semmi baj, csak jobban meg fogod tanulni a lépéseket, amiket tanítok neked. – kacsintok rá.
- Akkor sem fogom meginni és nem fogok táncolni, menni. – akadékoskodik, de én nem vagyok könnyen lerázható. Csak addig nyüstölöm, amíg megadja magát és megissza a kis szakét, amit kértem, de elég erősen húzza rá a száját és le is öblíti, de csak mosolyogva figyelem. Lehúzom én is. Felállok, leveszem a felsőmet, majd felállok és megfogom a kezét.
- Mit csinálsz? – kérdezi, mire közelebb megyek hozzá.
- Csak gyere velem és bízz bennem. – suttogom a fülébe, majd mosolyogva nézek rá. Nem tudom mi történhetett, de nem tiltakozott most tovább. Felállt és elkezdett követni, de a kezét még mindig fogom.
Megállunk a táncparketten és csak figyel rám, miközben én táncolok, majd odamegyek hozzá.
- Csináld utánam. – mondom neki, majd a háta mögé lépek csípőjére rakom a kezemet és elkezdem mozgatnia csípőjét, miközben kicsit hozzá simulok és a fejéhez rakom a fejemet, miközben még mindig a csípőjét mozgatom, hogy érezze a zene ritmusát.
|
|
