Megnyalja ajkait.
- Ejnye, pedig még nem is járt a mikulás. – Kéjsóvár tekintettel néz rám, keze lejjebb csúszik derekamról, és a fenekembe markol, mire felsóhajtva vonaglok meg. – Nahát, bocsánat… rossz helyre nyúltam – súgja fülembe, fülcimpámat ajkai közé csippentve kezd abszolút fesztelenül felizgatni a folyosó kellõs közepén. Keze a nadrágomba csúszik. – Milyen feszes és formás segged van. Legszívesebben itt, helyben vágnám beléd tövig a farkamat, és hallgatnám, ahogy sikítasz a fájdalomtól – nyal végig ajkaimon, majd kissé távolabb hajol. – De ezzel kicsit várunk, mókuska.

Elenged, ellök magától, és már fordul is meg, hogy elsétáljon.
- Ta… izé… Wonder – szólok utána.

Csak nem képzeli, hogy így faképnél hagyhat?
- Ha ilyen szemekkel nézel, tuti, hogy itt helyben duglak meg. Mára keress mást, mókuska. Nincs hozzád kedvem.

Hogy... hogy nincs hozzám kedve?! Kinek képzeli ez magát?! na majd megmutatom én neki hogy kit izgasson fel aztán vegyen semmibe...

***

A koleszszobában a szokásosnál is idegesebben pattintom le magamról a nyomulós, tenyérbe mászó szobatársamat. Helyes csávó, de rohadtul idegesítõ tud lenni a stílusa... És piszok módon csóró a szerencsétlen. Kell a szarnak púp a hátamra...

***

Már elõre izgatott vagyok az órán azzal a perverz alakkal.
- Rendben, figyeljetek – kezd bele. – Mutatom, hogy teszel be tárat. – Olyan gyorsan mozognak az ujjai, hogy követni se tudom. És nem csak én. - Na, kérdés?

Csak bámulunk rá. Ezt most komolyan gondolta?
- Nagy gond lenne, ha újra megmutatná? – kérdezem, mire kajánul elvigyorodik.
- Mássz ide, mókuska. – Megrökönyödve bámulunk rá. – Mit nem értesz? Vonszold ide azt a jó seggedet, kicsim.

A többieknél marad a hullacsend... Én viszont csillogó, csábító szemekkel nézek rá. Csak hogy tudd, kivel van dolgod...
- Miben segíthetek, Wonder? – szemtelenkedek.

- Ha nem lennének itt a többiek, azt mondanám, hogy térdre, és szopd csillogóra. – Mellém lépve megpaskolja az arcom. Szóval ezt szeretnéd, mi? – De ugye egy tanár nem mondhat ilyet a diákjai elõtt.

Már megint vigyorog. Derekamra fog, megfordít, és teljesen a testéhez húz. Megszeppenve pislogok rá, erre azért nem számítottam.
- Engedjen el. – Röhög.
- Na, nem. Most fogjuk bemutatni a kedves társaidnak, hogy hogyan kell megtölteni a fegyvert. – Velem? – Ugye milyen kibaszottul izgató, hogy itt állsz szemben több emberrel, akik simán fejbe lõhetnének? – Kezembe adja a fegyvert, és normál hangerõvel folytatja. - Na, figyeljetek.

Legszívesebben ráordítanék a többiekre, hogy ne a fegyvert nézzék, hanem azt, hogy Wonder mit mûvel velem... de próbálkozásaim elfojtott sóhajokba és nyögésekbe fúlnak, ahogy a csípõjével egyértelmû mozdulatokat tesz, néha fülembe, vagy nyakamba nyalva. Nem tudok koncentrálni.

- Akkor célozz, és lõ! – Hangjára összerezzenek, megfordulok, úgyse figyel senki.

Perverz vigyorral bámul rám, én pedig vágyakozó tekintettel pislogok föl rá. Egészen testéhez simulok, egyik lábamat dereka köré fonom, végignyalok ajkaimon. Nyakamra hajol, izgatóan harap meg, nyelve forró táncot jár valahol az ütõerem felett.

- Wonder... – sóhajtom nevét. Ágyékához dörgölöm magam, mire õ felmorranva markol fenekembe, hogy teljesen magához szorítson. – Nekem is gyakorolnom kéne – tolom el magamtól.

Hatalmas vigyorral az arcomon spurizok a helyemre. Nem tudom, milyen tekintettel bámulhat most, de a hátam szinte ég a pillantásától, az biztos. Meg a seggem is...

Már megint tök jó vagyok. A fegyver megtöltése is remekül megy. Ügyes vagyok.

Az utolsó lövésemnél tartok, amikor éppen mögöttem sétál el, érzem, hogy ujjai a fenekemre siklanak. Megremegek, és a golyó egyenesen a céltábla közepébe repül. Ezt nevezem hatásos oktatásnak...

***

Elõadás, elõadás, elõadás. Dögunalom, dögunalom, dögunalom... Ez a mai nap különösen fárasztó. És miért érzem magam izgatottnak, ha eszembe jut Wonder meg a kis akciózásai? Ha pénzes, módszeresen kell megszereznem magamnak, ha meg nem, el kell küldeni a jó francba. Olyan nincs, hogy én összeálljak valakivel, aki nem rángat ki eddigi életvitelembõl.

Már csak egy elõadás! Éljen. Még egy óra, és mehetek haza döglõdni. A kijelölt terem felé sietek, mielõtt még elkésnék, mikor az egyik nyitott ajtó elõtt elhaladva valaki megragadja a csuklómat, beránt rajta, majd ajtó csukódik és zár kattan. Furcsa, de jól bevilágított kis helyiség és...

Wonder.

- Szia, mókuci – vigyorog rám.

Nagyon remélem, hogy leigazolja a miatta kihagyott órámat. Különben álmában fogom kiherélni...

- Mit akarsz, Wonder? – kérdezem, de most valahogy nincs kedvem érdektelenséget színlelni.

Szívesen játszadozok vele, így inkább a csábító pislogásomat kapja ajándékba.

- Tartozol nekem. Behajtom – kapja el a derekam.

Teljes testével a falhoz szorít, nehezemre esne egy csipetnyi érdektelenség színlelése is, mikor inkább hihetetlenül izgatónak tartom a helyzetet.

- Mondtam már, hogy az egyenruhás pasik a gyengéim? – kérdezem ártatlanul pislogva rá, leheletét már az ajkaimon érzem.

- Tudom, mókuska – vigyorog ajkaimra.

Szemeim felváltva járnak szemei és ajkai között, de tekintetem végül az ajkain állapodik meg. Meg akarom csókolni...

Bakker, meg is tettem. Na mindegy, úgy tûnik, nincs ellenére... Vadul, mohón kap nyelvem után, én pedig egy cseppet se ellenkezek. Készségesen simulok testéhez, kezeim hátul egyenruhájába markolnak, míg az õ tenyere újra rátalál a fenekemre.

Lihegve szakítom magam el ajkaitól, hogy megszólaljak, hiszen ezt nem itt kéne... de aztán ajkai tovább haladnak a fülemre, nyakamra, és neked megint minden próbálkozásom sóhajtozásba torkollik. Egyik keze besiklik pólóm alá, ujjait végighúzza gerincem mentén, engem pedig kiráz a hideg.

Újra megcsókol, és már éppen kezdenék belemerülni, mikor eltol magától.

- Mondtam, hogy tartozol – teszi kezeit a vállamra.

Térdre nyom, én pedig hitetlenül pislogok rá, miközben azon van, hogy farkát kiszabadítsa a nadrágja fogságából. Másodpercek múlva már az orrom elõtt ágaskodik teljes életnagyságban.

Most komolyan...?

- Gyerünk, mókuci – simogatja meg az arcom, aztán a hajamba túr, hogy farka felé irányítson. – Tartozol.

Nincs menekvés... Most már tényleg nem tudok mit tenni, fõleg nem visszavágni. De akkor legalább hadd lehessek büszke magamra a kielégítése tökéletessége miatt. Ezzel a gondolattal veszem a számba. Csak azért is megmutatom neki...

Egy újabb hétfõ, tele elõadásokkal. De sebaj a negyedik órám együtt lesz az egyik évfolyamtársammal... egy ördögien jóképû, gazdag szívtipróval. Tökéletes választás lenne, és láttam, hogy néz rám. Nyert ügyem van már most, csak be kéne indítani a gépezetet.

Az elõadóteremben rézsútosan elõttem ül. Szõkésbarna haja csillog a napfényben, öltözete makulátlan. Szemem sarkából látom, hogy többször is hátrapillant felém az elõadás közben, és a vége elõtt néhány perccel úgy teszek, mint aki véletlenül éppen arra néz. Pillantásunk találkozik, csillogó zöld szemei engem néznek, én pedig rámosolygok. Visszamosolyog, tetszik neki, hogy is ne tetszene.

Az elõadás után már éppen sietnék kifelé a terembõl, amikor a tanár hangja megállít.

- Mr. Payne! – Megtorpanok, megfordulok és az asztalához sétálok. Átnyújt egy papírt. – Ezt az igazgató küldi. Felmentés a mai elõadásaid közül annyi alól, amennyi szükséges. Ahogy te is tudod, a diplomád megszerzéséhez szükséged van egy lövészvizsgára, a tanfolyam ma indul kezdõk számára, a következõ órád helyett már a lõtérre kell menned. A jegyzeteket pedig majd kérd kölcsön valakitõl.

- Rendben, köszönöm – biccentek, elköszönök, és már ott sem vagyok.

Hogy menjek lõni? Nem kell kétszer mondani. Mindig is foglalkoztatott a gondolat, részben ezért is jelentkeztem erre a szakra. Táskámmal a vállamon sietek végig a folyosón, és nem felejtem el viszonozni az én kedvenc szívtipróm ragyogó mosolyát – hogy az engem kísérõ elismerõ pillantások bezsebelésérõl ne is beszéljek... Hozzászoktam már. Nem is baj, legalább lesz kik közül válogatni.

Mikor leérek a lõtérre, már egész sok résztvevõ ott van. Tökéletes felhozatal, itt nem csak a lövészetet fogom élvezni... Az elválasztott helyek közül elfoglalok egyet két édespofa között. Gyönyörû fekete félautomata pisztoly pihen mindenki elõtt. Már alig várom...

Rövidesen megjelenik a tanár is... bár, ahogy meglátom, inkább oktatónak mondanám, nem fest túl tanáriasan. Magas, és vállszélességébõl, valamint abból, amit a rajta lévõ katonai egyenruha láttatni enged, a teste sem lehet valami elhanyagolt. Jóképû arcán szinte világító égkék szemeit unottan jártatja végig rajtunk, szája sarkából cigaretta lóg ki.

Vajon mennyit keresnek a hivatásos katonák?

- Na jó, remélem ti jobban fel vagytok villanyozva a tanfolyam gondolatától, mint én. Szólítsatok Wondernek, én nem kérdezem meg a neveiteket, ha hozzátok szólok, tudni fogtok róla. Kezdhetjük?

Pár másodpercig döbbent, néma csend uralkodik, mindenki csak bámul rá, egyedül én mosolygok. Tetszik ez az unott, lekezelõ, nemtörõdöm stílus. Persze csak akkor, ha nem engem tüntetnek ki vele...

- Igen – válaszolom mindenki nevében, mert úgy tûnik, senki más nem tervezte, hogy megszólaljon.

Az oktató – azaz Wonder – rám néz, tekintetével végigmér, aztán biccent.

- Oké, akkor forduljatok meg, a céltáblák felé, és vegyétek magatokhoz az elõttetek lévõ fegyvert. Elõre meg vannak töltve, ennek a módszerével most nem akarok szarozni, majd máskor megtanuljátok. Mindenki tudja, hogyan kell fogni a pisztolyt, ugye? Amíg nem öngyilkosok akartok lenni, a fegyver csöve nem magatok felé néz. – Többen is nagyokat nézve fordulnak hátra, de õ nem törõdik vele. – Marokra fogjátok a fegyver agyát, pont úgy, ahogy a gatyátokban lévõ valamit – folytatja, mire többen felröhögnek. – Persze csak az, akinek van, és feltételezem, hogy akinek ezen röhöghetnékje támad, annak vagy nincs, vagy olyan kicsi, hogy csak nevetni lehet rajta. – A nevetés rögtön elhal, én magam elé mosolygok, Wonder pedig folytatja. – Hüvelykujj a biztosító pöckön, mutatóujj a ravaszon. Mindenkinek megvan? Akkor innen már pofonegyszerû, céloz és lõ.

Kisebb-nagyobb fáziskésésekkel eldördül minden lövés. Ahogy elnézem a sajátomat, elsõre nem is olyan rossz. Sõt.

- Oké. A tárban van még négy golyó, szépen sorjában lehet próbálkozni. Hajrá.

Még négy próbálkozás. Koncentrálok, szemeimmel a céltábla közepére fókuszálok, célzok, és lövök. Egyre jobbak az eredmények, fokozatosan közelítek a tábla középpontjához, a negyedik lövés már a második és a legbelsõ kör határánál jár.

- Ügyes – hallom meg Wonder hangját valahonnan közvetlenül a fülem közelébõl.

Meglep, mert észrevétlenül került mögém, de hangjától és közelségétõl jólesõen ráz ki a hideg. Nem tudom, a katonák milyen életet élnek, de még a végén lecserélem azt a cuki kis évfolyamtársamat...

Az utolsó lövések utóhangjának is vége.

- Jó, egész jók vagytok. – Látom, amint a mellettem álló vállára teszi a kezét. – Tudod, ha nem a melletted álló popsijának formásságára koncentrálsz, talán jobban sikerül.

A srác arcszíne egyre jobban közelít a paradicsoméhoz, én pedig halkan, jóízûen kacagok fel.

- Oké, mára ennyi elég lesz. Holnap megtanuljátok, hogy kell megtölteni a fegyvert, és majd többet gyakorolhattok.

Nos, tényleg nem élvezheti túlságosan ezt a munkát. Vagy semmi nem érdekli? Ki tudja. Mindenesetre egyetlen búcsúintéssel otthagy minket, nem törõdve az újabb döbbent pislogásokkal. Vigyorogva nézem távolodó alakját. Tetszik nekem, határozottan tetszik.

A maradék elõadásaimra még bemegyek, nem szeretek lemaradni, még így vizsgaidõszak után sem. Késõ délután szabadulok csak, összeszedem és elpakolom a holmimat, a vállamra kanyarítom a táskám, és indulok is.

A folyosókon végigsietve már majdnem a bejáratnál vagyok, amikor az egyik kanyarnál sikerül belerohannom valakibe. A szégyenteljes eltaknyolástól, és a padló felnyalásától két erõs kar ment meg, ahogy megtart. Fölemelem a fejem, és egyenesen a már jól ismert égkék szempárba nézek.

- Oh, elnézést – pillantok rá, elõvéve legszebb mosolyomat.