Összerezzenek, és rögtön szétválunk, ahogy valami tompán, de azért erõteljesen puffan, ha jül hallom valahol a falon. Oldalra pillantok... Wonder. De mi az istenért dobog ennyire a szívem már a látványára is?! Hülye vagyok...
- Van annyi idõd, amíg innen oda érek, haver. Ha még ott leszel, véresre verem a fejed – szólal meg Wonder.

Az arcomból rögtön kifut a vér, tudom, hogy komolyan beszél... Nem akarom hogy bajba sodorja magát... Mármint, nem akarom, hogy megüsse Petert, így intek is neki, hogy tûnjön el.

- Menj! – suttogom erõteljesen.
- Mindenki fél tõle… de semmit sem tud – feleli Peter.

Idióta... Mégis, leginkább az zavar, hogy Wonder még mindig nagyon sántít. Én mondtam, hogy maradjon otthon!
- Sánta vagyok,de nem süket, baszd meg. – Peter majdnem elesik, ahogy Wonder maga felé rántja. – Ejnye, hát ennyire vagy fasza fiú? – vigyorog.
- Wonder kérlek… ez egy iskola, és itt nem... – kezdem, de Wonder egyetlen pillantással elhallgattat.
- Ami téged illet – néz vissza Peterre. – Lopni rossz dolog. – Lopni? Engem? Tõle...? Lendül Wonder ökle, és valami hangosan reccsen Peter arcán... – Húzz a faszba, mocskos kis geci.

Peter még meg sem tud moccanni,Wonder ordítva ismétli meg a felszólítást, csak erre megy el.
- Wonder… én nem…

Újra elhallgatok, ahogy rám néz. Tekintete vad, dühös... A gondolatra, hogy talán engem is meg fog ütni, remegni kezdek. De ha nem számítok neki, miért féltékeny ennyire...?
- Csinálj, amit akarsz – von vállat. – Ha neked nem elég az én farkam, akkor kúrasd végig a segged a várossal.

És most még én vagyok a hibás?
- De… de te is…
- Nézz az órádra, szerencsétlen. Tíz perce van vége az órának, ez egy szopatásra sem elég.
- Akkor nem…?
- Akkor nem, mókus – sóhajt. – Ha meggyógyul a lábam, tehát holnap, ha kiáll a fájdalom, téged akartalak megkefélni. De… Még dönthetsz úgy, hogy mással kefélsz.
- Téged nem is… Nem is érdekelne, ha mással?
- Szép vagy, és fiatal, sõt, egészséges is. Én fiatal, jó a farkam, és tulajdonképpen nyomorék vagyok. Ha nem vagyok jó, nem csodálkozom. És ne izgulj, emiatt nem kell elköltöznöd.

Mi...? Hogy mi?! Nyomorék? De hát õ... Most meg csak úgy elmegy?
- Most hová mész?
- Dolgom van, neked gondolkoznod kell – rám mosolyog, és otthagy.
Sokáig bámulok utána. Sok dolgot nem tudok hova tenni... Miért utasította vissza Zacet? Miért zavarja, ha mással vagyok? Mindig csak ezek a miértek... A francba!

De ez a feltevés, hogy õ nyomorék... nagyon nem tetszik. Ugye nem hiszi azt, hogy undorodom tõle emiatt?!

***

Mikor hazaérek – igen haza, úgy érzem, itt vagyok otthon, Wondernél – lepakolom a cuccaimat, és egy kicsit elheveredek az ágyon a tankönyveimmel. Nem ártana tanulnom egy kicsit...

Fél óra múlva már fel-alá járkálok a szobában. Természetesen nem tudok koncentrálni... Ezt a dolgot meg kell beszélnem Wonderrel. Muszáj. Annyira... ahj, remélem nem rontottam el ezzel a bosszú-dologgal mindent. Szó sincs arról, hogy mással akarok lenni. Én csak... én csak tudni akartam, hogyan reagálna.

A francba, vajon mikor ér haza?

Mikor végre hallom a kulcs zörgését, szinte repülök az ajtó felé, õ pedig belép. Besántít...

- A fenébe, mondtam, hogy maradj ágyban ma is! – kezdek bele a hegyibeszédbe azonnal. – Most azonnal feküdj vissza az á... – A torkomon akad a szó, ahogy az orrom alá dug... egy rózsát? Igen... egy hihetetlenül aranyos marcipánrózsát. Rögtön elárasztanak az érzelmek, az ajkamba harapva nézek rá. – Ez... ezt nekem...?

- Igen. Nem tudom, szereted-e az ilyesmit...

- Köszönöm! – ugrok a nyakába, meg sem várva, hogy befejezze a mondatot. – Nagyon köszönöm.

- Hát... nincs mit – von vállat.

Muszáj mosolyognom, látom rajta, hogy nem tudja, mit kell ilyenkor csinálni vagy mondani. És ettõl még aranyosabb az egész szituáció... valószínûleg nem gyakran csinál ilyesmit, de nekem most mégis... Mi ez, ha nem imádnivaló?

Hirtelen felindulásból csókolom meg hálám jeléül.

- Remélem mostál fogat a nyálgép után – fintorodik el, de a szeme csillog, ez elárulja, hogy nagyon is jól esett neki a csók.

Elnevetem magam.

- Csak miattad – mosolygok. – De még ez a gyönyörû rózsa sem tud visszatartani attól, hogy ágyba dugjalak!

- Hmm... Én az ágy és a dugás szót egészen máshogy gondolom.

- Azt mindjárt gondoltam – sóhajtok szemforgatva. – Akkor gondold a máshogyant, és segítsen ez abban, hogy kimenjen a fájdalom a lábadból. Annál közelebb kerülsz hozzá – kuncogok.

Beparancsolom az ágyba, és bevetetem vele a gyógyszerét. Hozott magával kaját is, természetesen ez is elkészítem, és a kérésére én is bent eszek vele a szobájában. Most már sokkal nyugodtabb vagyok, így evés után elküldöm fürdeni, és elõírom neki a szigorú ágynyugalmat utána. Én visszavonulok a szobámba, egy órácskát végül sikerül tanulnom, aztán én is megfürdök... De utána egy hirtelen ötlettõl vezérelve átmegyek Wonderhez. Nem tudom, hogy alszik-e már... de ahogy benyitok, látom, hogy még nem. Sötét van, csak a tévé megy, de õ még ébren van.

- Baj van? – pillant felém.

Nem lep meg a kérdés, elég késõ van már...

- Nem... én csak... – Az ajkamba harapok. Meg merjem kérdezni? ...Igen. – Nem aludhatnék veled ma?

Valószínûleg örökre belém ivódik az a mosoly, amit a kérdésem csal az arcára. Nem is válaszol, csak felhajtja maga mellett a takarót, én pedig boldog mosollyal bújok be mellé. Elégedett sóhajjal fészkelem magam az oldalához.

- Jó éjt, mókuska.

Mintha belecsókolna a hajamba... De valószínûleg csak képzelõdöm.

***

Reggel jó kedvûen ébredek fel, és ez csak fokozódik, amikor látom, hogy nem csak álmodtam az estét, tényleg Wonder mellett fekszem. Õ pedig már ébren van, és engem néz.

- Jó reggelt – mosolygok rá.

- Neked is. – Nagyon nyújtózom, de aztán inkább vissza is bújok. Kint hideg van, a takaró alatt, Wonder mellett meg jó meleg. – Fázol?

- Már nem – felelem elégedett sóhajjal. – Csak maradjunk így még egy kicsit.

- Ezen ne múljon. – Szinte hallom a hangján, hogy vigyorog, miközben átöleli a hátam.

- Tegnap hogyhogy olyan késõig bent kellett maradnod?

Hazamegyünk. Õ úgy gondoskodik rólam, mint egy feleség, nekem meg ez iszonyatosan jól esik. Ilyen, ha van melletted valaki? Segít, egyedül hagy, ha kéred, kiszolgál… nagyon jól érzem így magam. Pláne, hogy mókuci nagyon jó pasi, tökéletesen kielégíti minden vágyamat, és mióta van, nem is éreztem kényszert komolyabban másra. A kis köcsög is inkább csak szopatás volt. Amolyan próba, mert meglepett, hogy ennyire féltékeny tud lenni.

Aztán este, elalvás elõtt bevackolja magát mellém, és azt várja, hogy elregéljek mindent. Én meg regélek. Nem tartom jó ötletnek, de regélek. Elmondok mindent. Õ meg csak bújik, aztán bocsánatot kér… én meg nem értem, miért. Nem tehet semmirõl. És amikor elmegy, én szívem szerint megkérném, hogy maradjon, de ha nem akar egy nyomorékkal aludni, nem kényszeríthetem rá. Aztán reggel is fura, azt akarja, hogy ne menjek be. Mondjuk jó lenne itthon, de semmi értelme, hogy nyalogassam a sebeimet és lamentáljak arról, hogy én miért nem haltam meg ott.

***

Az oktatáson a tegnapi kis kölyök furán viselkedik. Kelleti magát, szinte már nevetséges, aztán, amikor elhúz a tömeg, és mókus is, aki nagyon csendes volt ma, elém áll és már kezdene térdepelni.
- Mi a faszt csinálsz? - kérdezem tõle.
- Leszoplak - jelenti ki, nekem meg kikerekednek a szemeim.
- Kértem?
- Danny kérte. - Felsóhajtok. Hát persze. Danny… gondolom lelkiismeret furdalása van, hogy nem tud együtt lenni egy nyomorékkal, és ezért rám küld valami kurvát, hogy szopassam le magam vele. Ch… Elzavarom a gyereket, aki még benyögi, mielõtt elmegy, hogy a rektor vár, menjek fel. Felsóhajtok, és indulok is. De aztán a folyosón…

- Ma mi van, csibéim? Mindenkit így megviselt a mai nap? – nevet, miután végigmért minket.
- Nem mindenki aludhatott délig – morgom.
- Kilencig – kacsint rám. – Na, akkor kezdjük a mait. Elõtte viszont egy kérdés. Ki akar valami olyan területre menni, aminél használhatja majd amit itt tanul?

Kifaggatja a jelentkezõket, aztán amikor az egyik srác, Zac, kijelenti, hogy õ katona akar lenni. Wonder persze rögtön elõrébb lépteti... Én pedig úgy érzem, mentem felrobbanok, ahogy végigpásztázza tetõtõl talpig...

Mi a franc? Bekattantam, basszus?!
És Wonder... megnyalja az ajkait?! Hogy az a... Rohadék!!!
- Délután maradj bent. Gyakorolunk. – Rákacsint?!

SZEMÉTLÁDA!
- Ezt máshol büntetik – szólalok fel erélyesen. És rohadt idegesen.
- Nem vagy kiváltságos attól, mert velem laksz, cicus – Súgja elém lépve. – Nem vettelek el.

 Minden igyekezetemre szükség van, hogy elfojtsam az arcomra is kiülni készülõ fájdalmat. Ennél még az is jobb lett volna, ha pofon vág...
- Tudom. Mi a fasz közöm van hozzá – ismétlem meg tegnapi egyik mondatát.

Aztán egyszerûen odébb megyek.

Amikor óra végén már éppen elindulnék kifelé – valahogy rohadtul nem fûlik fogam ahhoz, hogy végignézzem, ahogy megkeféli az egyik csoporttársamat, hogy aztán együtt andalogjunk haza, mintha semmit nem láttam volna –, odalép hozzám, és valamit felém nyújt. Már majdnem odavakkantom neki, hogy bármi is az, dugja fel magának, mikor látom, hogy egy kulcs. Ja, igen... Az nekem nincs.

Elveszem a kulcsot, és megyek tovább. Azt persze túlságosan is jól tudom, hogy Zac ott várakozik... Arra, hogy Wonder megdugja. És õ meg fogja.

A rohadt életbe! Nem csinálhatja ezt velem! Hozzám hozzám sem ér, bezzeg egy hülye kis csoporttársamat az elsõ adandó alkalommal megdugná... Francokat! Ha engem nem, akkor mást sem fog kefélni.

Kivágom az ajtót, Zachez lépek, és ellököm Wonder közelébõl.
- Takarodj – kiabálok rá.

Ezen meg mi a franc volt ilyen vicces?!
- Mondtam, ugye? – kérdezi, majd önelégült fejjel odébbáll.

Ez hülye.
- Neked mi a fasz bajod van egész délután? – hallom meg Wonder hangját. Kissé magamhoz térek, és ahogy közeledni kezd, ösztönösen hátrálok. Hátrébb az agarakkal, csak egy dugás lehetõségét vesztetted el... Legalábbis mással. – Kérdeztelek.
- Flörtölgetsz az orrom elõtt! Kefélni akarsz egy csoporttársammal…
- Mókus… én azt komolyan gondoltam, hogy nem vettelek el.
- De este sem izgultál rám. – Vetkõzni kezdek. Majd meglátjuk, ki kell neked jobban...
- Mert megmondtam, a lakótársam vagy. Nem azért vittelek oda, hogy a lakbér fejében kúrogassalak. Nem vagy kurva. – Nézi, ahogy vetkõzök, és le se tagadhatná... a pillantása elárulja, hogy pokolian vágyik rám. – Bár, itt nem lakótárs vagy… de elõtte tisztázzunk valamit, cicus.

A falhoz tol, megtámaszkodik a fejem mellett, aztán ajkait már az enyémeken érzem. Vadul, durván és kegyetlenül csókol... és én rohadtul élvezem. Na de ne bízza csak el magát... egy ügyes kis trükkel kiharapom az ajkát, mire õ el is hajol, de én nem engedem. Ajka után kapok, lenyalom róla a vért, õ pedig hagyja. Ahogy a száját nyalogatom és szívogatom, érzem, milyen betonkemény ott lent...

- Beszélnünk kell – tol el magától hirtelen.
- Mirõl? – lépek vissza elé.
- Mit vársz te tõlem? – Remek. Te aztán tudod, mivel vedd el az ember kedvét... – Mert én lakótársat akartam. Te viszont rögtön felkapod az agyad, mert kúrni készülök és el is zavarod a segget. Mókuci… én nagyon bírom a búrádat és hidd el, sokat is jelentesz nekem, különben nem laknál nálam. De tisztázzuk le, mit akarunk mi most egymástól. – Majdnem szívrohamot kapok, amikor még válaszolni sincs idõm, arca hirtelen eltorzul a fájdalomtól, és felkiált. Ijedten kapok utána, mielõtt még elvágódna, mint egy zsák. – Engedj a földre, és hozd ide a táskámból a kibaszott gyógyszert.

Hangja remeg a fájdalomtól. Mi a fene van vele...? Gyorsan a táskájához lépek, amiben találok is egy tablettákkal teli dobozt. Visszasietek mellé, a kezébe nyomok egy tablettát, és a hátát simogatom, miközben lenyeli.
- De mi történt?
- Elfelejtettem ezt a szart. Azt hiszem mára kizárt a szex... Mond, hogy haza tudod vinni a kocsit. Mert én nem fogok tudni hazavezetni.

- Persze, hogy haza tudom – pislogok értetlenül.

Tudok vezetni – még jól is –, bár jogsim nincs, de ezt az aprócska tényt elhallgatom elõle. Hiába van az embernek érzéke a kocsikhoz, ha nem engedheti meg magának, hogy jogsit csináljon...

Otthon azonnal ágyba parancsolom. Menne õ magától is, csakhogy én egész délután, és este sem engedem ki onnan. Természetesen észreveszem, hogy a bal lábára szinte rá sem tud állni... Nem akarok elõtte agyalni, ezért csak azután kezdek el gondolkozni, mikor ágyban van, betakartam odakészítettem neki egy nagy pohár vizet a gyógyszeres doboz mellé, és bekapcsoltam a tévét, hogy ne unatkozzon. Ezek után ugyanis utam a konyhába vezet, hogy összeüssek valami ebédet. Felkelni nem tud, így az véglegesen ki van csukva, hogy kajáldába menjünk, az én parancsom szerint viszont a konyháig sem jöhet el, úgyhogy most kénytelen lesz elviselni a gondoskodást.

A fejemben ott motoszkál persze a ma délután, és bármennyire is szarul esett ez az egész, ez most nem jó idõpont a puffogásra. Abból ítélve, hogy a bal lába fáj, arra következtetek, hogy a sérülésébõl adódhat ez az egész probléma, amibõl egyenes út, hogy nem csak egy hatalmas vágás a bõrén, hanem komolyabb bajokat is okozott. De nekem persze nem beszél róla... De a legnagyobb kérdés az, hogy én ezt miért veszem ennyire a szívemre. A francba!

Este egy kicsit ottmaradok vele, mielõtt elvonulnék a saját lakrészembe.

- Még most sem mondod el, mi történt?

- Hogy jön ez ide? – próbálja kikerülni a választ.

- Ne nézz hülyének, nem nehéz kitalálni, hogy mihez van köze ennek a fájdalomnak. – Felsóhajt, mire közelebb fészkelõdöm hozzá, és könyörögve pillantok rá. – Kérlek!

- Frontra küldtek. Irakba. – Tekintete elréved, ahogy visszaemlékszik, szemében ott tükrözõdik az emlék fájdalma. – Második napja voltam ott, mikor a közelünkben felrobbant egy bomba. A robbanás nekivágott egy üvegablaknak, ami felhasította a hátamat, a lábamat, és a térdemben egy izmot. Így azóta sem bírja a hosszabbtávú megterhelést. – Nagyra nyílt szemekkel pislogok rá. – Barátaim és társaim haltak meg akkor, ott... én meg túléltem. Így... hogy aztán leszereljenek.

Az ajkamba harapok, és szomorúan nézek rá. Aztán fogom magam, és átölelem.

- Sajnálom – mondom a nyakának halkan.

Jó néhány perc némán telik el, mielõtt megszólal.

- Ne sajnáld.

- Akkor legalább azt, hogy felhoztam – húzódok el. – Nem gondoltam, hogy ennyire... rossz emlékeket fogok felhánytorgatni.

- Azt se. Egyszerûen csak kíváncsi voltál – vonja meg a vállát. – Elõfordul.

- Ühüm. – Zavartan birizgálom a takarót. Most totál fölöslegesnek érzem magam. Meg rossznak... Miért nem tudok akadályt tenni a kíváncsiságom elé? Én marha... – Én most megyek, hagylak pihenni. – Lekászálódom az ágyról. – Jó éjt!

***

Másnap is legszívesebben kényszerpihenõt írnék elõ neki. Tudom, hogy a diri is megértené, és lefújná az aznapi oktatást... De Wonder természetesen makacs, mint az öszvér, nem hajlandó otthon maradni, ellenkezik. Így végül a reggeli csatát õ nyeri meg, csak annyit érek el, hogy amíg nem muszáj, nem jön be az egyetemre, hogy addig se erõltesse meg a lábát.

Ma nem utolsó órára esne az oktatás, de kiderül, hogy az utána lévõ óra elmarad. Nekem furcsa terv fogalmazódik meg a fejemben az elõadások alatt.  Számomra legalább olyan rossz, mint amilyen furcsa... De hát ez van. Az élet nem kívánságmûsor.

Ahogy elindulok a lõtérre, ki is szúrom magamnak Zacet. Gyorsan beérem, és a karját megfogva állítom meg.

- Danny? Hé, nyugi, nem kell rám szólni, nem fogok rámászni a pasidra...

- De. És nem a pasim.

- Mi? – néz rám összezavarodva.

- Azt akarom, hogy csábítsd el... aztán maradj ott vele az oktatás után és elégítsd ki.

- De hát... miért? – értetlenkedik.

- Csak. Nyugi, nincs semmi hátsószándékom... Csak tedd meg, kérlek! Tudom, hogy tetszik neked.

- Hát... öö... oké – von vállat.

- Kösz – villantok rá egy (hamis) mosolyt.

Az oktatás alatt direkt nem nézek Zac felé. Nem akarom látni, hogy mikor megy oda hozzá Wonder, és mikor kezd vele flörtölni. De természetesen megint rosszkor vagyok rossz helyen... és szemtanúja vagyok a csábításnak. Legalábbis a kezdetének, mert inkább gyorsan el is kapom a tekintetem. Oké, hogy én kértem rá, de azért...

Továbbra is jól mennek a lövések, a Wonder által mutatott trükkök igazán jók, és látom magamon a fejlõdést. Legalább ez jókedvvel tölt el. Bár az, amikor óra végén kimegyek a terembõl, és nekem szinte kiszúrja a szemem, hogy Zac ott marad, olyan mintha... nem is tudom. Megdörzsölöm a mellkasom, és szinte elcsodálkozom rajta, hogy nem vérzik, mert határozottan úgy érzem magam, mintha az egyik gyakorlófegyver lövedéke oda talált volna.

Sóhajtva ülök az ablakpárkányba az egyik folyosón, fejemet hátraejtem a falhoz. Nincs kedvem hazamenni. Sokáig csak ücsörgök ott, kibámulok az ablakon. Kint minden napsütésben úszik, én meg elgondolkozom, mit mondott Kent még néhány napja. „Kamatostul fogom visszakapni az élettõl” , hogy az õ szavaival éljek. Lehet, hogy ez már az? Hogy itt van egy fiú, aki az oktatóm, és akivel szinte rögtön lefeküdtem, pedig tényleg nem vagyok olyan. Aki rögtön megbolondított valahol, valahogy... Kent elmehetne egy rohadt asztrológusnak.

Mi a szar van velem egyáltalán? Úgy viselkedek, mint valami érzelgõs tinilány. Pedig nem vagyok szerelmes. Biztos, hogy nem szeretem Wondert. A francba is, éppen most keféli az egyik csoporttársamat! És igen, tuti, hogy kefélnek, mert már eltelt háromnegyed óra, de még egyikük se jött ki.

- Danny? – zökkent ki gondolataimból egy kellemes hang.

Felkapom a fejem, és elõször csak egy csillogó, mohazöld szempárt látok meg. Aztán a hozzátartozó kócos, szõkésbarna hajat, és a szívdöglesztõen jóképû arcot is. Áhá, az én kis gazdag szívtipróm.

- Szia, Peter – mutatom meg neki legragyogóbb mosolyomat.

- Hát te mit csinálsz itt egyedül? – kérdezi kedves mosollyal.

- Agonizálok – vonok vállat, mire édesen felnevet, és ezt már én sem tudom megállni újabb mosoly nélkül. Nesze neked, asztrológia, itt áll elõttem a fõnyeremény. Ugye?! – És te merre tartasz?

- Épp most lett vége az órámnak, lassan indulok a lakásomba. Neked most volt a lövészet, nem? Vagyis... már egy ideje. Hogyhogy nem mentél még el? Lelõttetek valakit, és várod a mentõt? – Felkacagok, mire õ gyengén mosollyal néz. – Milyen aranyosan nevetsz.

Elõveszem az ártatlan tekintetem, és halvány pírral az arcomon pislogok rá.

- Köszönöm.

- Nincs kedved velem tartani a városba?

Ahogy elhangzik a kérdése, és a pillantásom véletlenszerûen végigsiklik a folyosón... Meglátom a végén Wondert. Úgy néz ki, mint aki megállt a fejlõdésben, és láthatóan minket figyel és hallgat. A bosszú gondolata pedig édesen hangzik...

- Dehogynem, nagyon szívesen! – felem lelkesen. Aztán úgy teszek, mintha meglátnék valamit fekete ingjének gallérján. Gyenge trükk, de milyen nyerõ... – Ó, gyere csak közelebb, van ott valami.

Peter meglepettséget színlelve hajol közelebb. Hát persze, hogy átlát a színészkedésemen, ez most direkt gyenge... viszont éppen ezért le sem tagadhatná, hogy õ is odáig van értem. Gondosan megdörzsölöm a gallérját egy pontot, mintha bármit is el kellett volna tûntetnem az egyébként makulátlan ingrõl. Így pillantok fel rá, megszeppenten kezdek pislogni közelségétõl. Ettõl megõrülnek...

És lám. A következõ pillanatban ajkai már az enyémeken is vannak. Nem is rossz... sõt, kifejezetten jó. A szerepemet tovább játszva ejtek el egy apró sóhajt, és lehunyom a szemeimet. De legyen bármilyen jó is ez a csók... A fejemben akkor is csak az jár, hogy ha Wonder erre sem reagál semmit, akkor totál veszett ügyem van...

- Kit érdekel? – Rám néz. – Ne mond, hogy ilyen parás vagy, mókuci.

Lebiggyeszti az ajkait, mire felnevetek.
- Dehogy! Csak nem lesz gondom belõle?
- Miért lenne? Mert megláttalak az utcán, és mivel úgyis velem lógsz ma egész nap, behoztalak? – Néz meglepetten. – Cica… szétnéztél te nálam? – Szétnézni? Kellett volna? Meglepetésemet látva sóhajtva áll fel, és magához húz. – Gyere, mókus, mutatok valamit – suttog a fülembe.

A nappali ajtajához irányít, majd kinyit egy ajtót a fürdõé mellett...
Ó, egek.
Még egy lakrész. És milyen szép... Egy aranyos szoba, amibõl ajtó nyílik a fürdõbe, fõzõsarok, és még terasz is van.
- Wonder... – sóhajtok fel. – Ez nagyon szép – simítom végig a falat gyönyörködve.
- Ja, tudom. Ez is olyan, mint én, csak sosem használom – nevet fel. – De a teraszra ne állj ki, ott hûvös van reggel. – Magához húz, és a nyakamba csókol. – Készülj, mókuska, elkésünk. Ha kérdezik, itt aludtál.

Megfordít, és még megcsókol, mielõtt készülõdni kezdenék.

Nem engedi, hogy visszavegyem az alsómat, helyette ad egyet... aztán a kanapéra dönt. Késõbb a felsõmet keresem, õ pedig újra beindul, ahogy lehajolok... Én meg csak nevetek. Felszabadultan.

Egy kezem elég lenne, hogy meg tudjam számolni, hány ilyen jókedvû reggelem volt eddig...

Mikor végre sikerül elkészülnünk, el is indulunk. Természetesen kötelezõ kajálást beiktatva...

***

Az igazgató talán fél tíz környékén érkezhet, aztán lassan szállingózik a többi nagyfejû is. Kezdetét veszi ez a bemutató vagy mi, Wonder is mutat trükköket, néha én is lövök egy-kettõt. Ámulnak-bámulnak, elégedetten figyelnek, természetesen a külsõm is kap elismerõ pillantásokat. Még jó hogy.

Igazából nem figyelek a hablatyolásra, egészen addig, míg az egyik szavai meg nem ütik a fülem. Az öltözékébõl ítélve õ lehet a hadsereg parancsnoka.
- Sajnálom, hogy így alakult, Druitt – sóhajt. – Remek tagja lehetett volna…
- Fejezze be – vág közbe Wonder. – Felém pillant. – Danny, kérlek, lõnél még egyet búcsúképpen a kedves uraknak? – Természetesen. Már lépek is a helyemre, és egy pontos célzással középre lövök. – Nos, köszönjük, hogy itt voltak, uraim. Remélem, egyhamar nem kell találkoznunk. Viszlát. – Hát... ez aztán szívélyes búcsúztatás. Ahogy kimennek, behúzza a lõtér ajtaját. – Bassza meg.

Ahogy sóhajtva lecsúszik a fal mentén, már tudom, hogy gáz van. De engem valahogy jobban érdekel, mire célzott a parancsnok...
- Milyen baleset? – vonom kérdõre azonnal.
- Nem sok közöd van hozzá. – Hogy... mi? Tegnap tulajdonképpen agyonkefélt, ma meg „nem sok közöm van hozzá” és még el is fordul?! Felfuvalkodott hólyag... – Most meg mi a fasz bajod van? – kiabál utánam, ahogy elindulok. – Nem vagyunk egy pár!
- Attól lehetnél normálisabb.

Mielõtt ki tudnék menni, elém lép, és a csuklómnál fogva kezd visszafelé húzni.
- Látni akarod, baszd meg?! Láthattad volna! Ki kellett volna nyitnod a szemeidet, és láttad volna! – Leveszi a felsõjét, letolja a nadrágját, háttal fordul, és... – Elég jól látszik?!

Lehetõségem sincs felháborodni azon, hogy ordít. A hátán egy hatalmas heg húzódik végig, egészen a bal térdhajlatáig leér. Érzem, hogy elsápadok, és csak pislogok rá, mikor visszafordul. Közelebb lép.
- Költözz hozzám. – Felkapom a fejem. Mi?! – Élj velem. Akarom… nem mint a szerelmem. Mint a lakótársam. Kérlek.

Még mindig döbbenten pislogok rá.

- Hogy én... én költözzek... hozzád?

- Igen.

- De nekem... nekem nincs pénzem lakbérre – fordítom el a fejem.

Utálom bevallani, hogy egy nincstelen senki vagyok.

- Nem számít. – Felé kapom a tekintetem. Nem számít? Élõsködjek rajta? – Kérlek.

- Hát... én... jó. Rendben.

Esélyem sincs rákérdezni a részletekre, vagy bármi ilyesmire. A következõ pillanatban ajkai már vadul tapadnak az enyémekre, keze már a felsõm alatt jár, mozdulataiban pedig felfedezni vélem azt a szenvedélyt, amivel valószínûleg a rossz emlékeket akarja ellensúlyozni.

***

- Wonder... – suttogom, mikor már fáradtan heverek a mellkasán, a fal tövében.

- Mondd, mókuci.

- Az a sérülés... – kezdem, de válaszul csak kedvtelenül morog. – Mi történt?

- Lényegtelen.

- Nem az... Mondd el! Kérlek – pislogok fel rá.

- Nem jó téma ez most. Majd egyszer elmesélem.

Csalódottan sóhajtok. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

***

Délután már a koleszban vagyok, és a szobámban rámolom össze az ottani cuccaimat. Wonder azt mondta, nem akarja sokáig húzni – vagy inkább semeddig –, úgyhogy a legjobb lenne, ha már ma lerendeznénk a hercehurcát. A napot úgyis igazolva van, ráérünk.

Már minden össze van szedve a táskáimba, és útra készen állok, mikor betoppan Kent.

- Danny! – Szokásos csillogó szemeivel, rajongó pillantással néz rám. Aztán a mosolya rögtön eltûnik az arcáról, ahogy meglátja az üres lakrészemet, meg a táskákat. – Hát te meg hová mész?

- El.

- Te... – Elkerekednek a szemei. – Azt ne mondd, hogy igazak a pletykák! Ugye nem szûrted össze a levet azzal a tanárral?! Esküdj meg, hogy nem hozzá költözöl!

- Semmi közöd nincs hozzá, hogy kihez költözöm, Kent – közlöm vele ridegen. – És ne terjeszd a hülyeséget, légy szíves. Nem szûrtem össze a levet senkivel.

Pár pillanatig némán méreget.

- De igen. Érzem. És az én megérzéseim mindig jók. – Elkeseredve néz rám. – Én annyira vártam, hogy megváltozol, Danny! Reméltem, hogy nem leszel ilyen... hogy nem maradsz az, ami.

- Pontosan mi is? – morgom.

- Egy haszonlesõ kurva.

Reflexbõl vágom pofon teljes erõmbõl.

- Vigyázz a szádra, Kent! – kiáltok rá.

- Tudod... csak azért nem adom vissza ezt a pofont, mert meggyõzõdésem, hogy ilyen emberként az élet még sokkal nagyobbakkal fog megajándékozni téged. De azt megígérhetem, Danny... hogy ha úgy ítélem meg, hogy nem kaptál elég nagy pofonokat, és érdemelnél még... akkor vissza fogod kapni. Kamatostul.

- Most fenyegetsz?!

- Nem. Ezek csak puszta tények.

- Rohadj meg!

- Minden oké? – csatlakozik egy harmadik hang is.

Egyszerre fordulunk az ajtó irányába, ahol Wonder áll felvont szemöldökkel.

- Persze – morgom idegesen.

Kent, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten elvonul.

- Mi volt ez? – kérdezi Wonder, miközben segít felpakolni néhány cuccot.

- A szobatársam egy barom. A volt szobatársam – helyesbítek mosolyogva.

Estére már szépen be is rendezkedek abban az édes kis lakrészben Wondernél. Hálám jeléül, amint kipakoltam mindent, magam fõzök neki valami finom vacsorát, azt, amit rendel. Természetesen ízlik neki... de engem rohadt módon zavar, hogy hiába vagyunk kettesben, semmivel nem tudom elérni, hogy rám induljon. Vagy egyáltalán kezdeményezzen egy kicsit. Vagy legalább valami kis célzást tegyen... Bármit is csinálok, olyan, mintha fából lenne.

- Te tényleg ennyire nem akarsz velem lenni? – kérdezem kissé sértetten, mikor vacsora után is inkább valami hülye lappal van elfoglalva, mint velem.

- Együtt vagyunk, nem? – pillant fel.

- Nem úgy értem. Hanem... úgy.

Felvonja a szemöldökét.

- Mókuska... mondtam, hogy lakótársat akarok. Nem bejáratos szexpartnert.

Engem ma mindenki kurvának néz?! Megsértve állok fel.

- Hát jó. Akkor jó éjszakát egyedül! – búcsúzom, és a saját lakrészem felé indulok.

Az õ baja... Nem használja ki a lehetõségeket. Hát akkor aludjon egyedül.

***

Mikor reggel felkelek, Wonder nincs ébren. Én meg úgy döntök, nem keltem fel. Ha dolga lenne, gondolom felkelt volna, ha meg nem... akkor így járt. Gonosz vagyok, tudom. De végül is, neki lakótárs kellett, nem bejáratos ébresztõóra, nem? De. Na ugye.

Kényelmesen megreggelizek, felöltözök, elkészülök, és elindulok az egyetemre.

A idõ mintha ólomlábakon járna az elõadások alatt. Mire elérünk a nap végére, fejbe tudnám lõni magam... Ironikus, hogy az utolsó óra gyanánt lövészet van Wonderrel, nem? Ha-ha. Poénos egy nap ez a mai... vagy inkább agyzsibbasztó.

Mindenesetre izgatottan várom a mai órát. Azért... kíváncsi vagyok a viselkedésére. Tényleg.

Nálam alszik. Beleegyezik, és én ki vagyok, hogy ne dugjam meg az ígért helyeken?! Viszont ami furcsa, az az, hogy emlékeztet valakire. Ahogy a zuhany alatt áll, nyög, vonaglik… eszembe jut róla valaki, és ezt most… Akármennyire is fáj, de…
- Muszáj megnéznem valamit - jelentem ki, és már itt sem vagyok. Egyenesen a hálóba rohanok, kinyitom a szekrényt, és ige. Ez mókuci… én egy szobrot mintáztam mókuciról?... De én csak meg akartam dugni, erre…

Mókuci…

Ahogy visszamegyek, õ meg a vízsugár alatt ál,, és maszturbál… jézusom. Ez tényleg õ. A fiú az álmaimból…
- Tudtam, hogy te leszel az - sóhajtok fel. Tudtam, de nem hittem benne. Reméltem, de nem bíztam benne. Tudni akarja, hogy mirõl beszélek, de most nem. Most csak érezni akarom egy kicsit… hiszen kilépett az álmaimból.

***

Reggel arra kelek, hogy egyedül vagyok, és a szokottnál is morcosabb leszek. Hol a picsában van?! Viszont, amikor kilépek a konyhába, és meglátom, elérzékenyülök egy röpke ezredmásodpercre. Milyen édes, tényleg csinál nekem reggelit…

Elégedetten zabálom a tojást, amit csinált. Jó feleség lenne, lesz. Merthogy már nem engedem el, az olyan fix, minthogy ez a rántotta veszettül jó… De, hogy baj lesz-e?
- Kit érdekel? - nézek rá. - Ne mond, hogy ilyen parás vagy, mókuci - biggyesztem le az ajkaimat, mire felnevet. Szép a mosolya…
- Dehogy! Csak nem lesz gondom belõle? - kérdezi.
- Miért lenne? Mert megláttalak az utcán, és mivel úgyis velem lógsz ma egész nap, behoztalak? - pillantok rá meglepetten. - Cica… szétnéztél te nálam? - Meglepetten pislog rám. Felsóhajtok, felállok, és magamhoz húzom. - Gyere, mókus, mutatok valamit - suttogok a fülébe, és a nappali ajtóhoz tolom. Mert van egy ajtó a fürdõ mellett. Kinyitom, és woilá!

Egy másik lakrész. Anno azrt csináltattam ilyenre, hogy hátha lesz valaki,aki ideköltözik, és fizet valamennyit. Nem gondoltam, hogy a katonaság után lesz munkám, a sulit meg el sem akartam újra képzelni. Viszont Mókuci meglepetten pislog szét a lakrészben. Egy szoba, abból nyílik külön ajtó fürdõbe, ami zárható, egy kisebb terasz, és egy pici fõzõsarok: hûtõ, gáztûzhely.
- Wonder… - sóhajt fel. - Ez nagyon szép - suttogja, és úgy simogatja a falat, mintha épp most ajánlottam volna fel költözési lehetõséget.
- Ja, tudom. Ez is olyan, mint én, csak sosem használom - röhögök fel. - De a teraszra ne állj ki, ott hûvös van reggel - mondom, és magamhoz húzom, majd a nyakába csókolok. Olyan hihetetlen, hogy tényleg õ az. - Készülj, mókuska, elkésünk. Ha kérdezik, itt aludtál - jegyzem meg, és egy utolsó csókra még megfordítom.

Aztán készülõdik. Kiabál, hogy hol van az alsója… de ezt nem veheti vissza, mert használt. Adok neki egyet, és persze, hogy ledöntöm a kanapéra. Csak az én alsóm van rajta… izgat, na. Aztán a felsõt keresi, és ahogy megint bepucsít… ahh! Elveszi az eszem, de tény, hogy mióta egyedül élek, nem volt ilyen reggelem. Ennyire pörgõs, ennyire hangos, ennyire idegesítõ, ennyire izgató… ennyire valódi.

Aztán, amikor végre elkészül, és én is, megkérdezi, hogy hol állunk meg kaját venni. Annyira édes, annyira igazi… nehéz elhinni, hogy õ az. Pedig õ az. Õt alkotom évek óta. Tegnap megbizonyosodtam róla.
***
Fél tíz, amikor belibben a diri. Szétnéz, de tisztaság van, az elõbb ment ki a takarítónõ. Danny csinos, én jól nézek ki, mi kell még?
- Jó reggelt, Mr. Wildstep - lép mellém, majd üdvözli mókucit is. Kezdõdik is a seggnyalás, és ki is tart egy jó darabig. Néha mókus lõ egyet-kettõt, majd én is, elmutogatjuk, hogy mi-hogy van a fegyvereken, és mindenki el van ájulva. A hadsereg parancsnoka azonban elszólja magát.
- Sajnálom, hogy így alakult, Druitt - sóhajt fel. - Remek tagja lehetett volna…
- Fejezze be - szólok rá. - Itt senkinek semmi köze ehhez - nézek rá szúrós szemekkel. Mókuci felé pillantok, aki azt hiszem, mindent hallott. - Danny, kérlek, lõnél még egyet búcsúképpen a kedves uraknak? - kérem meg, mire õ elegánsan ellibben a helyére, és lõ. Pont középre. - Nos, köszönjük, hogy itt voltak, uraim. Remélem, egyhamar nem kell találkoznunk - fintorgok rájuk, mire a diri csúnyán rám néz. - Viszlát - integetek erõltetetten, lés mikor kimennek, behúzom a lõtér ajtaját. - Bassza meg - sóhajtok fel, és lecsúszok a fal mentén. Mókuci már elõttem is van.
- Milyen baleset? - kérdezi.
- Nem sok közöd van hozzá - nézek rá, majd el is fordítom a fejem. Õ azonban megértõdik és ellép tõlem. - Most meg mi a fasz bajod van? - kiabálok utána. - Nem vagyunk egy pár!
- Attól lehetnél normálisabb - fúj rám, mint egy dühös cicus, és már menne is ki, de elé állok. Megfogom a csuklóját, és elkezdem visszafelé hõzni, a lõtérre.
- Látni akarod, baszd meg?! Láthattad volna! Ki kellett volna nyitnod a szemeidet, és láttad volna! - Leveszem a felsõmet, és letolom a nadrágot, majd háttal fordulok. - Elég jól látszik?! - ordítom.

Egy hatalmas vágás ível át a hátamon, le, egészen a bal térdhajlatomig. Ahogy megfordulok, õ csak néz. Sápadtan mered rám. Közelebb lépek.
- Költözz hozzám. - Rám kapja a tekintetét. - Élj velem. Akarom… nem mint a szerelmem. Mint a lakótársam. Kérlek.

- Ez nagyon jó volt – dicsérem lelkesen.
- És pusztán azért fészkelõdsz, mert az a jutalmam, hogy megdughatlak? – A nyakamba csókol, mire megremegek. – Lõjj, cicus – súgja a fülembe.

- De ígyh…?

- Így hát. Ha így megtanulod, profi leszel.

Szívogatja, rágcsálja, csókolja a nyakam, én pedig teljesen elgyengülök. Még a kezem is remeg... Az õrületbe kerget ez a gazfickó...

- Wonder… ez így nem megy – suttogom bizonytalanul.

Mindenesetre meghúzom a ravaszt, bár nem látok sok esélyt a pontosságra. Mondjuk... ahhoz képest egész jó.

- Látod? Megy ez. Na, figyelj, mutatok pár trükköt, amit bevethetsz holnap. – Kapok még egy puszit a nyakamra, aztán sort kerítünk a kötelességekre is.

***

Sokáig ott vagyunk. Nagggyon sokáig... És nem csak a trükkök betanítására szán idõt... marad bõven másra is...

Hazaindulás elõtt még megígérteti velem, hogy másnap reggel fél kilencre ott leszek, hogy tudjunk még gyakorolni is, mert a nagy fejesek már fél tíztõl szállingózni fognak. Lopva az órára pillantok, aztán meg is ijedek, amikor felfogni is sikerül, mennyi az idõ. Tizenegy. Nem tudok visszamenni a koleszba...
- Bassza meg – nyögök fel elkeseredve.
- Most? – ránt magához.
- Ne viccelõdj. Nem fogok tudni visszamenni a koliba.
- De még nincs éjfél.
- Tény, de az új portás új szabályokat is hozott, és ha hétköznap nem vagy bent tízre, nem enged be – elkínzottan bújok hozzá.

Rühellem a szobatársam pofáját, de még mindig inkább bámulok azt, mint hogy ne aludjak sehol. Utcán csövezésért lesittelnek.
- Akkor ma estére van egy hontalan mókucim. - Elgondolkozott.
- Mit tervezel?
- Nos, vegyük azt alapul, hogy milyen kurva jó fej vagyok. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen helyes, szexi és kefélnivaló diák az utcán kóboroljon, hogy mindenféle kéjenc faszok kefélgessék egész éjszaka. – Inkább te szeretnéd ezt, ugye? Mm... – Szóval, van az a variáció, hogy visszakísérlek a kolihoz, elküldöm a faszba a nõcit, és te felmehetsz és aludhatsz egyedül, vagy a pattanásos, izzadtságszagú szobatársaddal, aki pukizik a takaró alatt, meg van az, hogy most fogjuk magunkat, felmegyünk hozzám, megduglak a zuhany alatt, aztán az ágyban, utána elalszunk, és te reggel csinálsz nekem reggelit. Hogy döntesz, mókuci?

- Hát... nem akarok élõsködõ lenni...

- Mókuska, rám nem hat, ha kéreted magad. A farkamon meg bátran élõsködhetsz, a nap minden percében – teszi hozzá vigyorogva.

- Akkor... – Ujjamat a számra téve gondolkozom el, pedig a választ már pontosan tudom. Rápislogok. – Legyen a második opció.

- Bíztam a döntésedben – szorít magához. Mindenhol. Ha lehet így fogalmazni...

***

Tetszik a hely, ahol él. Olyan... Wonderes. Pont olyan, amit az ember elképzelne hozzá. Nem tudom ugyan tüzetesebben felmérni a terepet, mert úgy tûnik, tényleg minden részletét be akarja tartani az ajánlott (és végül választott) lehetõségnek...

Így hát hamarosan már a fürdõszobában találom magam, és a meleg víz simogatásán kívül mást is élvezek... Ahogy mocskosul gyorsan, hihetetlen hozzáértéssel, és szinte lehetetlen mértékig felizgat... A végén már azt sem tudom, hol vagyok.

- Muszáj megnéznem valamit. – A hangja visszaránt a valóságba.

Aztán ahogy a következõ pillanatban már el is tûnik addig szorosan az enyémhez simuló teste... csalódottan nyögök fel, olyan, mintha hirtelen nagyon hideggé vált volna a levegõ. Hosszú percekig várok, míg végül világossá válik, hogy nem mostanában fog visszatérni. Izgalmam viszont nem akar múlni, kénytelen leszek magamra számítani...

- Tudtam, hogy te leszel az. – Wonder vágytól rekedtes hangja térít észhez újra.

Nem messze áll, és engem bámul, amint... Jesszusom. Zavartan kapom el a kezem magamról. De... mit is mondott?

- Ki leszek én? – kérdezek vissza értetlenül.

- Majd egyszer megmutatom – indul meg felém.

- De...

Már a mondatot sem tudom befejezni, ahogy ajkai vadul, birtoklón veszik igénybe az enyémeket.

Késõbb teljesedik a zuhany alatti ígérete... Majd a másik is. Duplán...

***

Reggel Wonderbe gabalyodva ébredek föl. Az órára pillantva látom, hogy még pont elég idõm van a reggeli elkészítéséhez. Óvatosan kibogozom magam, mire õ félálomban, elégedetlenül morogva nyúl utánam, tenyerét egyenesen a fenekemre tapasztva. Elfojtok egy kuncogást, finoman lefejtem magamról a tenyerét, és kikelek az ágyból. Ellenõrzöm, hogy nem ébredt-e fel, aztán feltúrom a szobát, mire megtalálom a köpenyét. Amit most kölcsönveszek.

Épp kiteszem a tányérokra a frissen elkészült tojást, mikor ujjak markolását érzem a fenekemnél, és finom harapást nyakam bõrén. Elmosolyodva fordulok meg, és látom, hogy õ nem sokat veszõdött az öltözéssel. Azaz semmit.

- Lenyúltad a köpenyem.

- Igen – pislogok rá ártatlanul. – Baj?

- Hát... – Szélesen elvigyorodik. – Nem takarnám el a szemem, ha pucéran flangálnál a házamban.

- Azt mindjárt gondoltam – kuncogok halkan. – De most asztalhoz, kész a reggeli.

- Mm, helyes – vágódik le egy székre.

Nem aggódom amiatt, hogy ízleni fog-e neki, a konyhai teljesítményemre még sosem volt panasz. Elé teszem a tányért, és azért kíváncsian várom, hogy lenyelje az elsõ falatot.

- Na? – kérdezem kíváncsian.

- Megtartalak – közli vigyorogva.

Elégedetten ülök le, és látok hozzá az evéshez én is.

- Egyébként... nem lesz baj abból, ha mi együtt jelenünk meg a suliban? – nézek rá.

Ja, hogy az ártatlanság, a naivitás és a másik félben kiváltott perverz gondolatok nincsenek egyenes arányban egymással? Melyik fasz mondott ilyet?! Hiszen ideáll elém a környék legdögösebb pasija, és közli, hogy gyakorolna a holnapi terveimhez. Ennél már csak az lenne kedvemre valóbb, ha kérdezés és minden felesleges szó nélkül vetné magát térdre szerény személyem elõtt. És hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek vele?!

Bár azt nem értem, hogy miért játssza a kislányt. Vagy tényleg ennyire butuska, pici kis mókuska, hogy azt hitte idejön délután, mikor egyedül vagyok lent, és majd lövöldözni fogunk? Nos, fogunk. Csak nem céltáblába. Az még tõlem is vad lenne…

Tök jó fej vagyok, és eldöntöm, hogy az õrületbe fogom izgatni. Ennek érdekében meg is teszek mindent, és az a pici ellenállás, amit tanúsít irányomban tudom, hogy inkább a helyzetnek, mint nekem szól, hiszen olyan élénk vágy csillog a szemében, mint egy tüzelõ szukának. Ha nem épp arra készülnék, hogy megdugjam, ellamentálnék a gondolaton, hogy vajon a mókusok tüzelnek-e…

- Ha valaki meg...ahh, azt fogom mondani, hogy megerõszakoltál... – Milyen cukimuki! Komolyan, ez vonz benne ennyire, ez a hihetetlen és alapesetben gusztustalan önérdek. Nem baj cukormókus, fogsz te még nekem könyörögni, hogy vállaljalak fel, mint életem legnagyobb szerelmét. Legalábbis ezek után mindent megteszek érte.

És basszus, milyen forró és szûk… ahh, menten elélveznék, ha nem az ujjam lenne benne. De ahogy közben még a farkammal is játszik, hát ez a srác egy fõnyeremény! Nem is baszakodok sokáig, felpakolom a fegyvertartóra, és belé is hatolok. A szokott formámban dugom. Kicsit vadul, de azért nem szaggatom véresre, még kellhet a késõbbiekben. Ma éjszaka… holnap… talán tíz perc múlva. nem tudom!

- Milyen szûk vagy, mókuci... Régen jártak már itt? – kérdezem elégedetten vigyorogva. Azt hinné az ember, hogy minden este más kefélgeti, de a tágulási készsége tényleg nem erre utal. Szinte fáj, úgy szorít.

- I...ah...gehn... - nyöszörgi, aztán nem is beszélünk többet. A szexhez nem kellenek szavak.
Azonban, mikor mindketten elélvezünk, hallom, hogy valaki erre kacsázik. Faszomba… pedig még terveztem egy kört. Na, akkor késõbb.

- Öltözz, mókuska, ideje úgy tennünk, mint akik gyakorolnak. Valaki jön – szólok rá, és vigyorogva nézem zavarát. Aztán belép az egyik tanár, akivel néha beszélgetek, és faggatni kezd. Hallotta a holnapot, nem izgulok-e. Mi a faszért izguljak? Én kurvajó vagyok, igazi, példamutató tanerõ, picuri meg pont jó, hogy megzavarja a nemi identitásukban nem teljesen biztos, hatvanas faszikat. Pláne, ahogy hátrapillant. Pont úgy néz, mint akit két perce dugtak meg, de titkolni akarja. Höhö.

 - Így jó? - kérdezi pislogva. Megeszem. A tanér le is lép, gondolom sejti, hogy akció lesz. Legalábbis lõni megtanítom. Fegyverrel. Lõfegyverrel. … Ki tudnám ezt még valahogy magyarázni?

- Nem egészen. – Vigyorogva lépek mögé, farkamat a legjobb helyre teszem pihizni, és megfogom a kezében a fegyvert, így célzok.  – Figyelj, és tanulj.

- Ez nagyon jó volt - lelkendezik nyuszikám, hiszen pont jó helyen találom el a céltáblát. Viszont ez a mocorgás.
- És pusztán azért fészkelõdsz, mert az a jutalmam, hogy megdughatlak? - kérdezem, és belecsókolok a nyakába. Megremeg. - Lõjj, cicus - suttogom a fülébe.

- De ígyh…? - nyög fel.

- Így hát. Ha így megtanulod, profi leszel - válaszolom, és elkezdem szívni a nyakát. Nem hagyok nyomot, csak rágcsálok, szívogatok és élvezkedek. De azért fél szemmel figyelem, hogy mit csinál, nem kellene, hogy valami baja legyen, és amilyen kis izgatott most, tuti, hogy elkúrna valamit.

- Wonder… ez így nem megy - suttogja, de azért meghúzza a ravaszt, és viszonylag jó helyre is talál. Fél szemmel azért még mindig figyelem, mert tényleg nem kéne, hogy baja legyen. Nem csak miattam, sajnálnék egy ilyen jó segget veszni hagyni.

- Látod? Megy ez. Na, figyelj, mutatok pár trükköt, amit bevethetsz holnap - mondom neki, még egy utolsó nyakrapuszi, és ellépek tõle.

***

Olyan tizenegy körülig boldogítjuk egymást, de abban már benne van egy búcsúszopás. Én kezdem vele, tetszik is neki rohadtul, aztán õ is engedelmesen kényeztet engem. Olyan édes, amikor elélvez, meg akkor is, amikor a farka a számban van, õ meg az ujjait, vagy az alsó ajkát rágcsálja kínjában… cukifiú.

Megbeszélem vele, hogy legyen olyan kedves, és tolja ide hamvas kis seggét fél kilencre, mert lõni kell elõtte párat, a barmok meg fél tíz körültõl bármikor befuthatnak. Azonban ikor meglátja, hogy mennyi az idõ, elsápad.
- Bassza meg - nyög fel, mire magamhoz rántom.
- Most?
- Ne viccelõdj - tolna el. - Nem fogok tudni visszamenni a koliba. - Kikerekednek a szemeim. Tizenegykor?
- De még nincs éjfél - húzom el a számat.
- Tény, de az új portás új szabályokat is hozott, és ha hétköznap nem vagy bent tízre, nem enged be - nyöszörgi, és visszabújik hozzám. Hm… igen. Valami ilyesmit hallottam a folyosón. Van valami új nõci, aki kitalálta, hogy takarodó van. Nekem szimpi megoldás, én szeretem is, de ezt nem tuti, hogy alkalmazni kellene egy koleszban, pláne nem ilyen drasztikusan.
- Akkor ma estére van egy hontalan mókucim - mondom elgondolkozva, mire rám pillant.
- Mit tervezel? - kérdezi.
- Nos, vegyük azt alapul, hogy milyen kurva jó fej vagyok. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen helyes, szexi és kefélnivaló diák az utcán kóboroljon, hogy mindenféle kéjenc faszok kefélgessék egész éjszaka - kacsintok rá. - Szóval, van az a variáció, hogy visszakísérlek a kolihoz, elküldöm a faszba a nõcit, és te felmehetsz és aludhatsz egyedül, vagy a pattanásos, izzadtságszagú szobatársaddal, aki pukizik a takaró alatt, meg van az, hogy most fogjuk magunkat, felmegyünk hozzám, megduglak a zuhany alatt, aztán az ágyban, utána elalszunk, és te reggel csinálsz nekem reggelit - nézek rá. - Hogy döntesz, mókuci?

Engedelmes vagyok, mindent beleadva kényeztetem, technikázok, ujjaim combját simogatják. Látom, hogy élvezi, átadja magát az érzésnek... Én pedig nem fosztom meg tõle. Élvezze csak... Hosszú percek múlva már érzem, hogy közel jár, és valóban. Felmorranva élvez el, forró magja a számba lövell, én pedig készségesen lenyelem.
- Na, meg vagy elégedve? – csókolok nyakába felegyenesedve.
- Meg bizony – vigyorog. Keze nadrágomhoz siklik, kigombolja, majd le is tolja, aztán a kezébe veszi a farkamat. – Milyen kemény vagy, mókuci... – suttogja a fülembe, és amikor bele is nyal, az csak olaj a tûzre. – Már attól felállt, hogy leszoptál?

Megfordít, így én hassal a fal felé kerülök, õ pedig szorosan mögöttem van. Próbálom kinyögni a választ, de nem megy... kényeztetõ ujjai túl nagy hatással vannak rám, beszédre való próbálkozásaim minduntalan nyögésbe fulladnak. Amikor nyakamhoz hajol, lehelete csiklandoz, én pedig még közelebb kerülök az orgazmushoz.
- Nem akarod, nem bírod, ne folytassam? – suttogja halkan, izgatóan.

Nem sokáig fogom már bírni, ezt határozottan érzem... Testem remeg, izmaim megfeszülnek, és nem sokkal késõbb hátravetett fejjel, felnyögve élvezek el.
- Szóval? – kérdezi.

Megfordít, és lenyalatja az ujjairól a spermámat, aminek én ugyancsak engedelmeskedem.
- Nem bírom, lassíts... – vigyorgok, mire felnevet.
- Ha nem muszáj, ne dicsekedj el vele, hogy kivertem neked. Nem hinnék el, másrészt meg neked rosszabb lenne utána.

- Nyugi, nem vagyok picsa, nem jár elé a szám – kacsintok rá, miközben mosolyogva megigazítom a gallérját. – De meghívhatnál kajálni, éhes vagyok.
- Ejnye, most tömtelek tele fehérjével. Hát neked semmi sem elég? – rázza a fejét. Elõveszem a legeslegkönyörgõbb tekintetemet. – Katona voltam mókuska, ez nem fog beválni – húzza fel a szemöldökét.

Nem? Na majd ez... Karjaimat a nyaka köré fonom, és megcsókolom.
- Kérlek – suttogom ajkaira, majd kissé elhúzódva várom a hatást.
- Megy ez neked, mókuci – vigyorog. – De nekem sajnos mennem kell. – Pénz ad nekem...? Értetlenül pislogok rá. – Nem tudok veled menni, de attól te elmehetsz kajálni. Nem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam még soványabb lennél – paskolja meg az arcom.

Arckifejezésemet tökéletesen megtartva kezdek magamban gyanakodni. Remélem nem néz kurvának... Nagyon ajánlom neki.

- Köszönöm – ölelem át, és egy gyors csókot is kap.
- Holnap elõadást kell tartanom pár nagykutyának... – Igyekszem elfojtani a nevetésem. – Mi van?
- Biztos hatalmas sikere lesz a lehengerlõ stílusodnak – nevetem el magam.

Aztán máris a falhoz lapítva találom magam, keze az ágyékomra markol.
- Szóval... – vigyorog –, kell egy csinos segéd, aki ott áll mellettem, simogatja a karomat, és ha lehetõsége nyílik rá, feltûnés nélkül kiverheti a farkamat is…

Túlságosan beleélheti magát a gondolatba, vagy szántszándékkal csinálja... így, vagy úgy, de keze masszírozni kezd. Felnyögök, erre meg elenged.
- Ahh… most miért hagytad abba? – nyafogok. – Úgyis lekéstem az utolsó elõadásomat, miénk a délután.
- Csak a tiéd, szépségem. Apucinak gyakorolnia kell. Na, de ne terelj! Kellenél holnapra. Egész napra kiveszlek a suliból, ha vállalod, neked is lõnöd kell párat.
- De… kik lesznek ott, és miért kellek?
- Hadsereg, önkormányzat, az igazgatótok… Látni akarják, hogy jó tanerõ vagyok-e, így írtam alá a szerzõdést, és holnap aktuális lesz. Neked jó a segged, és az elõadás után lehet, hogy jutalmaznám a segítséget.

Közelebb hajol, ujjai a fenekembe markolnak, mire felnyögök.
- Rendben – sóhajtok. – De igazolod a napomat, nem megy a hiányzásaim rovására, ugye?
- Beszélek a dirivel, ne izgasd magad... – Megpaskolja a fenekem, és eltol magától. – Akkor reggel, kilencre legyél a lõtéren, mókuska – vigyorog, és egyszerûen kisétál a terembõl.

Na jó, hát ez... fura. Most komolyan viszonyt folytatok az oktatómmal? Vagy mi... Mert ez már elmegy egy viszonynak, nem? Szerintem igen.

De az talán még ijesztõbb, hogy abszolút nincs ellenemre.

***

Már éppen elindulnék haza, miután összeszedtem minden holmimat, mikor meggondolom magam. Hová ez a nagy sietség? Holnapra úgysem kell készülnöm. Semmibõl. Na jó, egy dologból talán mégis... de azt a koleszban nem tudom gyakorolni, nem igaz? Nem lõhetem szitává a szobatársamat, bármennyire is kedvem lenne hozzá néha. (Sokszor.)

A gyakorláshoz pedig „sajnos” Wonder kell... hû, de sajnálom. Mindenesetre muszáj lesz megkeresni.

A keresést a lõtéren kezdem, és... bingó! Itt is van. Éppen gyakorol... és pontosan olyan tökéletesen lõ, ahogy azt az ember elvárná tõle. De itt az ideje a meglepetésnek, lassan mögé sétálok, és várok. A megérzésem meg persze bejön, hiszen azzal a furcsa hatodik érzék-szerû dologgal tudja, hogy valaki van mögötte, és rögvest meg is fordul.
- Mókuci… mi a faszt keresel itt? – mosolyog kedvesen.

- Hát... gondoltam gyakorolhatnék egy kicsit a holnapi terveidhez – felelem angyalian ártatlan mosollyal.

Most már csak azt szeretném tudni, miért idéz elõ az elõzõ mondatom egy ilyen mértékû perverzséggel fûszerezett vigyort nála.

- A holnapi terveimre akarsz gyakorolni? – Vigyora eltüntethetetlen, én pedig kissé értetlenül bólintok. – Ám legyen...

Halk sikkantásom nem az ijedtség, inkább a meglepettség jele, ahogy egy mozdulattal szorosan magához ránt.

- Hééé... mit csinálsz? – Hangom alig több suttogásnál, a közelsége máris túl nagy hatással van rám.

- Gyakorlok – feleli kaján vigyorral. Testünk szorosan összesimul, ujjaira a fenekemre siklanak. – Ezt csak holnapra terveztem, de sebaj... A kedvedért elpróbálhatjuk, mókuska.

- Mit is...? – pislogok rá.

- Ugyan már, ne viselkedj szûzkislány módjára.

Ágyéka az enyém felé mozdul, én pedig felnyögök. Most komolyan itt helyben meg akar...? Nagyon úgy tûnik...

Alig negyed óra múlva már azt sem tudom, hol vagyok. Nem vagyok az a fajta, aki sûrûn elragadtatja magát, de Wonder... kikészít. A csókjai és az érintései... Hiába próbálom mondogatni magamnak, hogy térjek már észhez, mit sem segít. A végén már el is felejtem, mire kéne figyelmeztetni magam.

De amikor elkezdi kigombolni a nadrágomat, kissé kijózanodom.

- Wonder... – sóhajtom. – Bárki megláthat...

- Ne parázz, mókuci – súgja ajkaimra vigyorogva. Lehunyt szemekkel nyögök fel, ahogy merevedésemre markol. – Itt nem ellenkezel. – Vigyorogva folytatja vetkõztetésemet.

- Ha valaki meg...ahh – nyögök fel, ahogy már takaratlan fenekembe markol – meglát, azt fogom mondani, hogy megerõszakoltál... – A mondat vége újabb nyögésbe fullad, ahogy ujja a bejáratomra siklik.

- Hát persze, mókuskám – suttogja a fülembe, majd finoman a fülcimpámba harap, mire újra felsóhajtok.

Szabad kezének mutatóujjával végigsimít az ajkaimon, és amikor engedelmesen kinyitom a számat, bele is dugja. Végig a szemébe nézek, ahogy lassan szopni kezdem, õ pedig felmorranva, türelmetlenül szorítja hozzám kemény vágyát. Alig egy-két perc múlva ez a keze is lejjebb siklik, majd ujjai helyet cserélnek, és az elõzõleg síkossá tett ujját belém csúsztatja. Hangosan nyögök válaszul, de nem tétlenkedek tovább. Kezem ágyékára vezetem, férfiasságát könnyedén kiszabadítom a nadrág fogságából, és ujjaimat köré fonva kezdem kényeztetni.

Egyikünk sem bírja sokáig, hamarosan megfordítva, a fegyvertartó lapra döntve találom magam.

- Felkészültél, szépségem? – susogja a fülembe, nyelve végigível a nyakamon.

Egy tompa nyögéssel tudok csak válaszolni, fõleg, ahogy megérzem merevedését a fenekemnek feszülni. Aztán már bennem is van... egyetlen mozdulattal teljes hosszában elmerül bennem.

Nem kímél, de nem is vad. Mozdulatai határozottak, erõteljesek, én pedig teljesen elvesztem a fejem. Meg sem próbálom visszafogni a hangomat, úgysem menne.

- Milyen szûk vagy, mókuci... Régen jártak már itt? – lihegi a fülembe, és szinte látom magam elõtt a vigyorát.

- I...ah...gehn...

Erõsen markolom a lap szélét, a kéj egyre erõsebben eluralkodik a testemen, és ahogy kezébe veszi merevedésemet... Végem van.

Majdnem teljesen egyszerre élvezünk el. Erõtlenül hanyatlok az asztalra, igyekezvén helyreállítani a légzésemet és a szívdobogásomat. Aztán már csak arra leszek figyelmes, hogy Wonder visszafordít, szembe magával. Kissé összezavarodva pislogok rá, mire õ szélesen elvigyorodik.

- Öltözz, mókuska, ideje úgy tennünk, mint akik gyakorolnak. Valaki jön – jelenti be vigyorogva, mire összerezzenek.

Hajszál híja, hogy leleplezõdjünk, õ meg nyugodtan közli, hogy jön valaki?! Meghibbant? Villámgyorsan húzom vissza a nadrágomat, kapkodva veszem a kezembe a fegyvert, és cseppet sem odafigyelve próbálkozom egy lövéssel. A céltábla közepének még csak a közelében sem vagyok. Nyugalmat erõltetve magamra megfordulok, és a jótanuló arcát magamra öltve mosolygok az érkezõ tanárra – akivel Wonder olyan felszabadultan beszélget, mintha nem épp az imént dugta volna meg az egyik diákját.

 - Így jó? – pislogok ártatlanul Wonderre.

- Na jó, magukra hagyom önöket, gyakoroljanak csak – mosolyog az idõs tanár, és el is sétál.

- Nem egészen. – Wonder arcára visszatér a perverz vigyor. Szorosan mögém lép, a teste hátulról az enyémhez simul, ágyékát a fenekemhez szorítja. Kezével úgy fogja meg a fegyvert, hogy még az én kezem is rajta van. – Figyelj, és tanulj.

Céloz, lõ... és egyenesen a céltábla kellõs közepébe.