Nem erõlteti a dolgot, és én imádom ezért. Meg minden másért is.
- Aludjunk, holnap is nap lesz – sóhajt.

A gondolat, hogy most talán megint alig látom napokig, még jobban elkeserít.
- Mész az egyetemre? – kérdezem.
- Ja, de kicsit intézkednem is kell – kacsint rám. Kérdõn pillantok fel rá. Intézkedni? A szemembõl olvas, mielõtt megszólalhatnék, már válaszol. – Akkor mondom el, ha tuti lesz. Addig nem akarlak hülyíteni.

Mosolyog, én pedig visszamosolygok. Nem erõltetem, szeretem a pozitív meglepetéseket. És tõle csak azt kaphatok.

***

Reggel együtt kelünk, de csak egyedül indulok el, mert neki ugye „intézkednie kell” vagy mi. Mindegy, engem nem zavar, a reggel így is édes vele, és óránk is lesz, úgyhogy még láthatom is, még este elõtt. Addig meg megteszi egy reggeli összebújós csókolózás, meg a közös reggeli. Imádok vele lenni...

A kezdeti jókedvem viszont rögvest alábbhagy, mikor ebédszünetben éppen céltalanul járkálok a folyosókon, hátha sikerül belefutni Wonderbe, mikor éppen bejön. Ugyanis az én hõn áhított férfiúm helyett az apámba ütközök a folyosón.
- Á, megvagy – vigyorodik el szélesen, én meg reflexbõl hátralépek egyet.
- Mit keresel itt? – sziszegem, idegesen körbejártatva a tekintetem.
- Szerinted? – vonja fel a szemöldökét. – Téged.
- Átfogalmazom: mit akarsz?
- Tegnap hívtalak, és...
- Megmondtam, hogy nem tudok pénzt adni – vágok közbe.
- Nem is azért. – Elmosolyodik, én meg rögtön gyanakodni kezdek. – Azt mondtad, együtt élsz valakivel, szeretném megismerni.
- Nem – vágom rá.
- Miért nem? – vonja fel a szemöldökét meglepve.
- Nem fogod arra használni a kapcsolatomat, hogy pénzt akassz le a kedvesemrõl – sziszegem. – Fontos nekem.
Szemeiben ravaszság csillan, ami tökéletesen rossz elõjel...
- Anyád is szeretné megismerni.
Bamm. Telitalálat. Pontosan tudja, hogy anya számomra érzékeny téma. De nem... nem fogja tönkretenni a kapcsolatomat Wonderrel, most nem, hogy végre boldog vagyok. Lerendezem annyival, hogy majd jelentkezem, és faképnél hagyom.

Hamarosan eljön végre a lövészet is, és bár Wonder puszta látványa is megnyugtatja a szívem, úgy tûnik, nem eléggé. Ugyanis minden eddigi ügyességem ellenére totál félrecélzok, és még a fegyver is visszarúg – az egyetlen szerencsém, hogy Wonder máris ott terem, és a karjaiban landolok.
- Héééé édes – súgja a fülembe. – Mi a baj?
- Semmi – sóhajtok fel, és visszaállok a helyemre.
- Van ennek köze a faszihoz, akivel dumáltál? – hajol a fülemhez, miután megtámaszkodott mellettem. Felnyögök. Francba, látta? – A folyosón láttalak vele beszélni. Zaklat? Megöljem?
A szívem megdobban, de a kétségeimet még ez az imádnivaló viselkedés sem oszlatja el.
- Este megbeszéljük, oké? – pillantok rá, és óvatosan egy csókocskát is lopok.
- Nem menekülsz, nekem is beszédem van veled – vigyorog.
Megnyugtat, hogy nem veszi zokon. Végigsimítok az arcán, és halvány mosollyal bólintok. El kell mondanom neki. Mindent. Ha ettõl kevesebbnek tart majd...
Nem. Ismerem õt, nem ettõl fogja függõvé tenni a kapcsolatunkat. Legalábbis nagyon remélem... De akkor is joga van tudni.

***

Sietek haza, mert estére már sík ideg vagyok. Szükségem van egy kis nyugalomra, és ezt Wonder ölelése fogja megadni nekem.
Vagy nem csak az.
- Megjöttem – dobom el a táskám sóhajtva, Wonder pedig már lép is elém... kötényben. – Hát te?
- Nem érzed? – mosolyodik el magához húzva.
Kíváncsian szippantok egyet és... Ó! Wonder illata mellett valami egészen más is az orromba kúszik.
- Te sütsz nekem? – karolom át a nyakát boldogan.
- Szomorú vagy két napja, dekoncetrált, majdnem bebaszod a fejed a lõtéren a falba. Muszáj kicsit kizökkenteni téged és a szex most nem tuti módszer – kacsint rám. – Pancsolj le, mire elkészülsz, tálalok.
Engedelmesen, kuncogva bólogatok, aztán egy finom csók után utamra enged.

Lezuhanyozok, átöltözök, és már repülök is vissza a konyhába... Ó, egek. Ez nem csak sima vacsi, hanem félhomályos, gyertyás, édesen-Wonderesen romantikus.
- Csak miattad – suttogja, miközben kihúzza nekem a széket.
- Tényleg te sütötted? – kérdezem mosolyogva, miközben az ínycsiklandozónak kinézõ ételeket figyelem.
- Én hát. Meg akartalak lepni – ül le rám mosolyogva. – Na, de egyél, és véleményt kérek!
Husi, krumpli... és hmm, isteni.
- Ez mennyei – mosolygok. – Nagyon ügyes vagy – nyúlok a kezéért az asztalon, és megsimogatom.
Összefûzött ujjakkal eszünk tovább. És én boldogabb vagyok, mint valaha, azt hiszem. Nagyon jól érzem magam vele, mellette... Azt hittem, a pénz lesz a kulcs ahhoz, hogy kilábaljak az élet szörnyûségeibõl, de tévedtem. Mert megkaptam Õt. Wonder az én ajándékom, a kárpótlás a sok szarért... Soha nem engedhetem el.

Kaja után a kanapéra telepszünk, egy-egy pohár borral a kezünkben.
- Kezded, vagy kezdjem? – fordul felé, mire rávágom, hogy kezdje õ. – Nos, mókuci, tudod, hogy eléggé el voltak cseszve az estéim, mióta van az egyetem – sóhajt fel. – Na, megvan a megoldás – nyalja meg az ajkait.
- Ugye nem... – kezdem ijedten, de leint.
- Ne gondolj rögtön rosszra, édes, arról van szó, hogy kértem egyéni tanrendet, tekintettel a sérülésemre és a sulira, és nem kellessz bemennem, csak a vizsgákra. Cserébe neked kell majd rugdosni, hogy tanuljak – kacsint rám.
Rögtön fellelkesülök, boldog mosollyal teszem el a poharakat az útból, és az ölébe telepszem.
- Akkor végre velem leszel – suttogom boldogan.
- Ne sutyorogj cicus, nem menekülsz – tol el magától, és csak egy gyors csókot kapok. – Dalolj szépen mókuska, ki az a csóka, aki miatt ilyen szar passzban vagy napok óta.
Felsóhajtok. Ez kevésbé lesz kellemes téma.
- Az apám – nyögöm ki. Rápillantok, de csak finoman felvonja a szemöldökét, és kíváncsian néz. – Tegnap is õ hívott, ma meg megkeresett a suliban. Pénz kell neki.
- Tõled? – kérdezi meglepve. – Mióta pénzeli a fatert a fia, és nem fordítva?
Újra felsóhajtok, és a mellkasát kezdem szuggerálni.
- Nálunk sosem mûködött fordítva. – Zavartan kezdem birizgálni a pólóját. – Az isten háta mögött éltem világéletemben. Soha nem volt pénzünk, legalábbis közel sem elég. Anya egész nap robotolt, hogy legalább enni tudjak minden nap, ha nem is sokat. Apám eleinte azért nem dolgozott, mert nem kapott munkát, aztán el is lustult – vonok vállat. – Utána már természetesnek vette, hogy anya kidolgozza a lelkét érte is. Ezért akartam minél jobban tanulni mindig, hogy egyetemre járhassak, normális állásom lehessen, és végre kihúzhassam anyát abból a szar helyzetbõl, amiben most van – sóhajtok gondterhelten. – De apám azt hiszi, minden róla szól, és a támogatásból, amit a tanulásomhoz kapok, mindig le akar húzni. Eleinte hülye voltam, mert adtam neki, de soha, egyetlen tartozását sem adta vissza.
- De most megint pénzt akar – szólal meg morogva.
- Igen, én meg félek.
- Nem kell, örömmel kinyí...
- Nem attól – nevetek fel halkan. Ránézek, és nem bírom ki, végigsimítok az arcán, aztán egy csókocskát is bezsebelek. – Elszóltam magam, mikor hívott, hogy már nem koleszos vagyok, és most minden áron arra hajt, hogy megismerjen téged.
- Felõlem aztán, legalább elküldöm a bús picsába a pasimat zaklató elméleteivel együtt.
- Nem akarom, hogy megismerd – nézek rá. – Félek, hogy... Õ csak arra megy, hogy téged is lehúzzon, és félek... Nem szeretném, ha azt hinnéd, én is olyan vagyok, mint õ. Mert olyankor olyan érzésem van, hogy élõsködök rajtad, pedig... – Ábrándozva simítok végig az arcán. – Pedig nagyon fontos vagy nekem.
- Mókuska – fogja kezei közé az arcom, és egyenesen a szemembe néz. – Ezt megbeszéltük már, nem? Azért vagy itt, mert én azt akartam, azt akarom, hogy itt legyél. Úgyhogy ne beszélj faszságokat, majd hülye leszek elengedni.
Az ajkamba harapva nézem azokat a fájóan égkék szemeit, és... elérzékenyülök. Én. Francba...
- Szeretlek, Wonder – mondom ki szánalmas, varázsromboló nyekergéssel.
De a mosoly, ami az arcára ül, bõven kárpótol. Felcsillannak a szemei, aztán már húz is magához, hogy megcsókolhasson. Boldogan ölelem át a nyakát, és kucorodok be egészen az ölébe. Gondolkodás nélkül levetkõztetném magunkat itt helyben, hogy aztán alaposan meglovagoljam, de ez most nem az a pillanat. Ez a csók inkább az érzésekrõl, mint a vágyról szól.
Mikor elengedjük egymás ajkait, még mindig közel maradok hozzá, levakarhatatlan mosollyal a képemen.
- Te vagy nekem a kárpótlás az eddigiekért – suttogom boldogan. – Hálát adok az eszemnek, hogy tényleg beiratkoztam arra a tanfolyamra – vigyorodok el.
- Ne parázz mókuci, a folyosón is kiszúrtalak volna – kacsint rám.
- Ebben nem kételkedem – nevetek fel.
Finoman a hajába futtatom az ujjaimat, és újra magamhoz húzom, hogy megcsókolhassam. Mert kell... sosem elég. Szeretem. Szerelmes vagyok belé, ez kétségtelen.
A csókunk nem vad, de egyre több szenvedély vegyül bele. Egyre több, míg végül azt a bizonyos határt is átlépjük... Legalábbis át fogjuk, abból ítélve, hogy Wonder keze a derekamról a fenekemre simul, bele is markol, miközben ajkai a nyakamra vándorolnak.
- Wonder... – nyögök fel halkan.
- Mi van, mókus? – néz föl rám csábító vigyorral. – Itt trónolsz az ölemben, a nyelved a számban ficánkol, és azt hiszed, nem fogok rád indulni?
- Meg sem fordult a fejemben – felelem kuncogva.
Visszahajolok hozzá, ajkaink újra összeforrnak, de közben Wonder már helyezkedik is, és hamarosan sikeresen maga alá is gyûr. Kezeimmel a nyakát, lábaimmal a derekát kulcsolom át, és egy kicsit ringatni kezdem a csípõmet, miközben a csókunk egyre vadabbá válik. Õ fel-felmorran, én pedig a szájába nyöszörgök, amikor már fokozottan izgatom magunkat az összedörzsöléssel.
Mindent megbeszéltünk, most kijár nekünk a szórakozás is...

Még mindig fantasztikus érzés vele lenni. Imádom, ahogy kitölt, imádom minden mozdulatát, hogy mindig eléri a legérzékenyebb pontomat, ahogy közben csókol és érint... Teljesen kikészít a hangja, a nyögései és morgásai... Elképesztõ. Minden...

Mikor már kielégülten pihenek a karjaiban, boldog, lusta mosollyal hajtom a fejem a mellkasára. Hogy kényelmesen elférjünk, szinte rajtam fekszem, így mindenért érezhetem. És azt is, hogy magához ölel, és a hajamba csókol.
- Még mindig fantasztikus veled – sóhajtom mosolyogva.
- Igyekszem – feleli vigyorogva.
Helyezkedek egy kicsit, így a nyakához tudok bújni, és még bele is csókolhatok.
- Te mókus...
- Hmm?
- Észrevetted, hogy az anyádról milyen szeretettel beszéltél?
Meglepve nézek föl rá.
- Ezt hogy érted? – simítok végig a mellkasán.
- Õt szívesen megismerném – feleli mosolyogva. – Ha szeretnéd, hívd meg valamikor – simít végig a rajta pihenõ kezemen.
- Komolyan? – kérdezem lelkesen. Bár... ez sem hosszú életû. A mosoly hamar lehervad az arcomról. – Apám nem engedné el egyedül...
- Ha ez kell hozzá, elbírunk vele is. Bízz meg a képességeimben, édes – kacsint rám.
Az ajkamat harapdálva nézem az arcát hosszú percekig, aztán a nyakába vetem magam – már amennyire ez fekve lehetséges. El sem hiszem... Meg sem érdemlem!
- Köszönöm! Annyira köszönöm... Szeretlek! – csókolok a nyakába újra.
Nem, határozottan nem érdemlem meg.

- Megmondod, miért van ennyire a bögyödben? – szólal meg Wonder.
- Mert megérdemli. Lehet, hogy nem HIV pozitív...

Hogy mi? Ezt meg... ezt emg honnan tudja?! Döbbenetemnek még hangot sem tudok adni, Wonder villámgyorsan mozdul, és a falhoz szorítja Kentet.

- Mi közöd volt a teszthez? – sziszegi fenyegetõ hangon.
- Wonder, engedd el, megfojtod! – figyelmeztetem. Kentért nem kár, de õt nem akarom bajba sodródni hagyni.
- De meghamisította a tesztet. – Wonder morog, szorítása erõsödik Kent nyakán, aki egyre sápadtabb lesz.
- Tudom, de nem szabad ezt tenned – fogom meg a kezét mellé érve, mire elengedi szerencsétlent. 
- Itt meg mi folyik? – A francba! A diri.
- Ez a kis geci meghamisította Danny HIV tesztjét – sziszegi Wonder, tekintete gyilkos dühtõl izzik, ahogy Kentet nézi. Eszemben sincs elengedni a derekát, még a végén agyonveri.

- Igaz ez? – lép oda az igazgató.
- Igen – néz Wonder szemébe Kent. Bátor... vagy inkább vakmerõ. – És ennek a köcsögnek is tönkre fogom tenni az életét, ha...

Legszívesebben felképelném, amiért fenyegetni meri Wondert, de az igazgató hamarabb közbelép: a fülénél foga kezdi cibálni az irodája felé.
- Gyere csak, fiam. Beszédem van veled és a szüleidet is behívom.

***

 Otthon csirkehúsos salátát rendelünk, egymás mellett ülve eszünk az asztalnál.
- Nem gondoltam, hogy ilyenekre is képes - sóhajtok. Félek megkérdezni, de... muszáj. – De... miket mondott neked?
- Hát, beszámolt pár undorító dolgodról. De nyugi, nem érdekel – mosolyog.
- De... de neked ennyivel le van tudva?
- Oké, ha én is színt vallok, megnyugszol? - Bólintok. - A katonaságnál mi is csináltunk mocskos dolgokat. Például egyszer, amikor jött egy új, pár napos srác, és eldöntöttük, hogy basznivaló segge van, rárepültünk, és kilencen keféltük meg egy éjszaka alatt. – Elkerekedett szemekkel bámulok rá. Kilencen?! – És ez csak egy a sokból. Szóval no para, én is csináltam elég undorító dolgokat, hozzám képest sehol sem vagy – mosolyog rám újra.
- Akkor... még szeretsz?
- Nem értem, mitõl vagy beszarva – sóhajt. Int, én pedig engedelmesen ülök át az ölébe. – Nem elég egy kis geci, hogy ilyenekkel ellened fordítson. Az sem érdekelne, ha elõtte csajokkal keféltél volna, most velem vagy és csak az enyém vagy. Amíg nem csalsz meg, addig nem foglak bántani – csókol meg. De ha már itt tartunk...
- Te... te megcsaltál engem?
- Ezt honnan veszed?
- Hát... eljártál éjszakára... – Van képe röhögni! – Ne nevess, ez nem vicces!
- Tedd magad takarékra édes, nem keféltem félre. Kicsit sem – kacsint rám. – Amikor elmentem, a suliban aludtam. Kinyittattam a lövésztermet és ott basztam a rezet, hogy ne kábuljak rád, amikor éjszaka kimászol a mosdóba.

Imádom.

Az este további része átlagosan telik... izgalmasan. Vele. Egyszerûen telhetetlennek érzem magam, és ha már Kent szóba hozta, átkozom a régi életem, amiért olyanra hajtottam mindig, aminek semmi értelme nincs... Mit számít a pénz és a vagyon, ha itt van nekem Wonder? Az, amit iránta érzek, és az, hogy viszont szeret, hogy vele lehetek, ezerszer többet ér, mint egy darab papír.

Bár... ha nem lettem volna olyan, talán soha nem találkozunk. Lehet, hogy mégis megérte.

***

Reggel egyedül ébredek, ami kicsit morcossá tesz. Még álmosan szememet dörzsölgetve megyek ki, megcélozva a székemet a konyhában. Ahogy meglátom Wonder mosolyát, máris nem tudok rá igazán haragudni.
- Jó reggelt. Ott hagytál – biggyesztem le az ajkaim.
- Ja, neked is. És igen, de cserébe csináltam reggelit – kacsint.
Hmm... Na jó, ez pont úgy hangzik, mintha fel akarna vezetni valamit.
- El akarsz mondani valamit?
- Egészen konkrétan ja - sóhajt fel, miután leül. Enni kezdek, közben kíváncsian pislogok rá. – Az a nagy kurva helyzet, hogy... hah. Tanár leszek.
- Már az vagy – nevetek fel, mire õ is röhögni kezd, majd megrázza a fejét.
- Nem mókus, komolyan – néz a szemembe. – A diri felajánlotta, hogy ha egy év alatt benyalom az anyagot és tudok gyorsított eljárásban szerezni egy diplomát, akkor simán felvesz állandós tanárnak és ott fogom baszni a rezet hetvenéves koromig, mint az anatómia tanár. Tudom már egy ideje, csak közbejött ez a HIV-szar és nem akartam még ezzel is terhelni a kapcsolatunkat, de azt hiszem, már eléggé rendben vagyunk ahhoz, hogy elmondjam. Szóval... – mosolyodik el. – Segítesz majd tanulni, mókucim?

- Hmm... – Huncut mosollyal pillantok rá. – Anatómia? Elég nehéz lesz a hivatalos tananyagra koncentrálni – biggyesztem le az ajkaimat, mire Wonder elvigyorodik.

- Majdcsak túléljük valahogy... – kacsint rám.

Mivel Wonder kihagyott a zuhanyzásból is, így én a mûdurcit bevágva vonulok be a fürdõszobába. De õ sem bírja ki, természetesen utánam jön, és nagyon úgy tûnik, hogy elõre szeretne tanulni... Mindenesetre engem sikerül kiengesztelnie, az ágyban folytatólagosan, annyira, hogy a végén már azt sem tudom, miért voltam morcos.

***

Hamarosan elérkezik az az idõ is, amikor Wondernek elkezdõdik az esti egyetem. És mint kiderül, ezt nem is olyan egyszerû átvészelni, mint eleinte hittem...

Ez ugyanis azt jelenti, hogy alig látom õt. Esetleg reggel, ha õ is fölkel, meg abban a néhány köztes órában, mikor én már otthon vagyok, õ pedig még nem ment be. De az én nézeteim szerint akkor is abszurd kissé, hogy együtt lakunk, de az elõadásaim alatt arról írok neki sms-t, hogy mennyire hiányzik.

A napok fénypontjai az éjszakák, amikor mindentõl függetlenül a karjai közé tudom fészkelni magam, hogy ott aludhassak el.

Egyik nap meghívást kapok az aznap esti kolesz buliba. Természetesen Wondernek is szólok, de õ azt mondja, nem tudja, mennyire lesz hulla, mire végez, úgyhogy majd inkább otthon megvár. Ez kicsit elszomorít, mert azért jó lett volna, ha õ is ott van, de majd legfeljebb korábban hazamegyek.

Néhány jófej csoporttársammal megyek, de én feleannyit se iszok, mint õk. Nem akarok lerészegedni, úgyhogy csak egy-két koccintás erejéig vagyok hajlandó inni, hogy azért bunkónak se tûnjek. Késõbb elkezdenek jobb zenéket is játszani, amikre már mi is bevetjük magunkat a tömegbe, hogy táncoljunk egy kicsit.

Nem is tudom, mennyi ideje táncolhatunk, mikor valami kizökkent. Egy pillantás, ami szinte éget hátulról. Kíváncsian fordulok meg, és nem messze Wondert pillantom meg, amint szinte felfal a tekintetével.

Idõm sincs hangot adni meglepetésemnek, már el is indul felém, olyan lendülettel, hogy ahogy elkap, meg sem állunk addig, míg a falnak nem ütközik a hátam.

- Wonder... – A neve nyögésbe fullad, ahogy ágyékát az enyémnek nyomja.

- Kibaszottul felizgattál, mókuci – dörmögi a fülembe.

És nem hazudik, tényleg... Érzem. Ajkaimra tapad, vadul csókol, én pedig seperc alatt elolvadok a karjaiban. Csak aztán leesik, hol is vagyunk...

- Wonder, nem... – Felnyögök, ahogy fülcimpámat kezdi rágcsálni. – Nem itt kéne... – Újabb tehetetlen sóhajok, ahogy nyakam érzékeny bõrét kényezteti. – Meg... megláthatnak...

- Leszarom – kap újra ajkaim után.

Belenyöszörgök a csókba, ahogy belemarkol a fenekembe.

Végül annyi engedményt kapok, hogy egy nem messzi, üres, sötét folyosóra húz maga után. De ott már aztán nem kímél... Pillanatok alatt hámoz ki a nadrágomból, és percek múlva már a falnál támaszkodva, vadul tesz magáévá. És én rohadtul élvezem. Ahogy csípõmre markolva eléri, hogy még erõteljesebben, még mélyebbre lökhesse magát belém, ahogy a nyakamat harapdálja, ahogy a fülem mellett hallom zihálását...

Imádom.

Mikor már a fal tövében ülök az ölében, és mindketten nyugodtabban lélegzünk, hirtelen felnevetek, ahogy belegondolok, mit és hol csináltuk az imént.

- Õrült vagy – csókolom meg.

- Amikor benned voltam, mintha nem ezt mondtad volna – súgja a fülembe, mire mélyen elpirulok. Wonder elvigyorodik. – Haláli, most meg olyan vagy, mint valami szûzkislány.

Kinyújtom rá a nyelvem, majd kisimítok egy izzadt hajtincset a homlokából.

- Hogyhogy mégis eljöttél?

- Nemtom – vonja meg a vállát. – De megérte – kacsint rám.

Erre én is csak helyeslõen mosolyogni tudok.

***

Otthon egymás karjaiban döglünk az ágyon, a TV-t bámulva, mikor meghallom, hogy megszólal a telefonom a konyhában. Morogva kászálódok ki az ágyból. Ki a franc kereshet ilyenkor?!

Aztán ahogy meglátom a kijelzõn, hogy ki hív, legszívesebben kinyomnám... De azért felveszem.

- Szia, apa – szólok bele óvatosan.

- Danny! De jó, hogy utolértelek. – Végigfut a hátamon a hideg ettõl a színészkedéstõl. – Nagy szükségem lenne a segítségedre.

Hát persze. Semmi „mi van veled?”, vagy bármi, felõle aztán kibukhattam az egyetemrõl, vagy akár félholtan fekhetnék egy kórházban is. Pontosan tudom, mit akar, de azért menjünk biztosra.

- Mi kéne?

- Muszáj kölcsönadnod. Tudom, hogy még a legutóbbit sem adtam vissza...

- Egyiket sem adtad vissza – helyesbítek.

- Tudom, tudom, de... Most már rendben leszek, megígérem!

- Hát persze – forgatom a szemeim. – Nézd, apa, sajnálom, de most nem megy.

- Nem? Miért? Talán fizetõssé tették a kollégiumot?

- Nem, én már... Én már nem ott lakok.

- Nem?

- Összeköltöztem valakivel. – A részleteket nem kell tudnia.

- Ó! – Undorító, szinte hallom, ahogy kombinálni kezd. – És nekünk még be sem mutattad? Igazán meghívhattatok volna egy ebédre, vagy valami.

Újfent kiráz a hideg. Hát persze, most sértettséget tettet, de csakis azért jönne ide, hogy felmérje, mennyivel tudja lehúzni Wondert. Márpedig, ha rajtam múlik, akkor ilyesmire soha nem lesz alkalma. Apám egyébként is maga a megtestesült rosszindulat, biztosan megpróbálna befeketíteni Wonder elõtt.

Két szó, mint száz: nem hiányzik.

- Bocs – rendezem le ennyivel. – Ha majd tudok adni, hívlak. – Azaz a soha viszont nem látásra.

Kinyomom a telefont, és visszamegyek a hálóba, egyenesen a kedvenc helyemre, Wonder ölelésébe. A hajamba csókol, aztán maga felé fordítja a fejem.

- Mi van, mókuska? Miért lettél ilyen búval baszott?

- Semmi – rázom meg a fejem, és mosolyogva megcsókolom.

Addig örülök, amíg megkímélhetem apámtól, meg a hülyeségeitõl. Meg attól, hogy milyen körülmények között éltem, és élnek õk mind a mai napig.

- Nos, egy idióta vagy. – Hogy... mi? – Egy kis hülye – suttogja.

Egyszerûen magához ránt, és erõszakosan csókol meg. Rögtön kapálózni kezdek, próbálom ellökni magamtól, de nem enged. Bassza meg, de hát õ egészséges, miért akarja elkapni tõlem?!

- Mi a fenét csinálsz?! – Õ még erre is csak röhög.
- Két egészséges buzi, akik együtt élnek, miért ne csókolhatná meg egymást? – simít végig az arcomon mosolyogva.

...

Mi van?
- Egészséges? Én... én mégsem...
- Te mégsem, mókus – sóhajt. Ahogy ölelésre tárja a karjait, én zokogva vetem magam ölelésébe. Zokogva, ezúttal... a megkönnyebbüléstõl és az örömtõl. – Hiányoztál, te kis fasz.

Majdnem elnevetem magam. Az én Wonderem..!
- Ne rontsd el a pillanatot – hajtom a vállára a fejem. – Istenem... ez hatalmas megkönnyebbülés.
- De ha megint ilyen leszel, csomót fogok kötni a farkadra és bevarrom a segged, mókuci – morog.

Értetlenül pislogok föl rá. Õ... õ nem is...
- Akkor.. nem utálsz?
- Nem, kis hülye. Nem utállak. Csak meg akartam mutatni, hogy milyen szar egyedül lenni, mikor nem is vagy egyedül.
Szótlanul bámulom. Csak nézem az arcát, és újra magamba szívom a látványát, a szõke loboncot, a csillogó szemeket, azt a csibészes, hamiskás mosolyt a szája sarkában...

Hiányzott.

***

- Druitt!

Ijedten rezzenek össze a hangosabbnál is hangosabb üvöltésre.
- Nem kell üvölteni, itt vagyunk – morogja Wonder, és kiterelget a ölébõl, hogy felállhassunk. – Mi a baj?
- Baj?! Baj van! – Azonnal eszembe jut a lehetõség: talán tévedett, talán mégis fertõzött vagyok... – Nyugodjon meg fiatalember, az eredménye tökéletesen biztos, az imént futtattam át egy gyorsteszten, nem azzal van a baj.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Akkor?
- Az elõzõ orvosuk... Ez a szerencsétlen Scott Anderson! Hogy lehet ilyen banális hibát elkövetni?!

Tudom, hogy nem kéne félnem tõle, de ez a folyamatos, fülsüketítõ üvöltés remegésre késztet.
- Hé, doki, Danny füle nem erre van bejáratva – ölel át Wonder.
- Dr. Anderson nem azt az eredményt adta Daniel Payne-nek, mint ami az övé volt – folytatja az orvos halkabban.
- Hogy lehet? Biztos?
- Danny vércsoportja az én, és az elõzõ leletek alapján, amik a mappájában voltak, A+. Az Andersontól kapott leleten viszont AB+ szerepel.

Elkerekedett szemekkel bámulom a két lelet közti üvöltõ különbséget.
- Nem is vette észre egyikünk sem... – mondom.
- Persze, hogy nem. Az ember nem nézegeti a leletet, amin az áll, hogy HIV fertõzött. Mindenesetre szeretném, ha feljelentést tehetnék az orvos ellen.
- Te, doki? – vonja föl a szemöldökét Wonder. - Én akarom szétverni a fejét.
- Azt teheted, de ne ismerjen fel – nevet az orvos. – De a feljelentést én teszem, hiszen a történtekre való tekintettel mindketten beszámíthatatlanok lennétek egy ilyen volumenû ügyben. Feljelentést teszek az Orvosi Kamaránál, és a rendõrségen is. Aztán majd kapjátok a levelet, ha tanúnak kell menni.

***

Ahogy Wonderrel kézen fogva sétálunk hazafelé, végtelenül boldognak érzem magam. Felszabadult vagyok, vidám, és imádom azt a kis szemétládát magam mellett.
- Mókus, lemegyünk az alagsorba – közli Wonder, mikor hazaérünk.

Az alagsorba...? Nem szeretem az alagsorokat.
- Miért?
- Nem foglak rituálisan feláldozni, ne parázz – nevet édesen. – Csak mutatnom kell valamit.

Olyan édesen mosolyog hátra, hogy érzem, még az arcom is belepirul, nem csak a szívem ver hevesebben.
Lent fura, dohos szagot érzek, de a pincék már csak ilyenek. Wonder felkapcsolja a villanyt, és odavezet egy...

Jézusom.

Farkasszemet nézek... önmagammal.

Vagy legalábbis fából készült szobor-klónommal, amint a zuhany alatt maszturbál.
- Úristen – nyögöm ki. – Wonder, ez... – Csodálattal simítok végig a szobor arcán.

Tökéletes, gyönyörû, precíz munka.
- Igen – súgja. Mögém lép, hátulról átölel, én pedig karját kezdem el simogatni. – Ez te vagy.

- Mikor csináltad ezt?
- Tíz éve kezdtem el.

Tessék?!

Hitetlenkedve fordulok felé.

- Tíz éve?!
- Miután meghalt apa a fronton, elkezdtem egy fiúval álmodni. Minden este elõjött, aztán a katonaság alatt is, és a baleset után nem láttam többé az álmaimban. De az elsõ felbukkanása után beleszerettem, és elkezdtem ezt a szobrot. Azóta sem befejezett, mert a baleset óta ugye nem láttam. De amikor felhoztalak elsõ alkalommal és a zuhany alatt hagytalak.. akkor döbbentem rá, hogy te voltál az.
Rám mosolyog, nekem pedig könnyek gyûlnek a szemembe. Ez... ez azt jelenti, hogy én vagyok a fiú az álmaiból? Aki... aki mindig segített neki...?
- Tudod – szólal meg ismét –, rengeteg helyzetben erõs akartam maradni. Amikor meghaltak a bajtársaim, amikor nem mozdult a bal lábam, amikor... amikor... millió eset volt. De azt hiszem, soha, soha a büdös életbe nem gondoltam, hogy ezt egyszer kimondom valakinek, de...
Eltol magától, tekintete az enyémbe mélyed.
- Daniel Payne. Szeretlek – fejezi be suttogva, majd közelebb hajolva lágyan megcsókol.

- Én... én...

- Css! – Ajkait újra az enyémekre tapasztja.

Csókja ezúttal sokkal mélyebb, mint ez elõzõ, minek hatására halkan felnyögök. Átölelem a nyakát, és készségesen viszonzom követelõzõ csókjait, reflexszerûen hozzásimulva egész testemmel az övéhez. Tarkójánál a hajába túrok, így tartom szorosan magamnál, miközben légzésem egyre felgyorsul, fõleg, ahogy felmorranva a fenekembe markol...

Istenem, de rég voltam már vele.

Alig fél órával késõbb már az ágyán fekszem alatta, nyögdécselve karmolászva immár póló nélküli hátát, miközben õ édesen kínozza a felsõtestem. Rajtam már csak alsónadrág van, amit nemsokára fogaival húz le rólam – a pulzusom csak emelkedik ettõl, és mikor visszatér az arcomhoz, türelmetlenül döntöm le az ágyra, és mászok fölé. Most én jövök.

A nyakánál kezdek, közben kigombolom és levadászom róla a nadrágját. Fokozatosan, lassan haladok lefelé, kiélvezve felsõteste minden egyes négyzetcentijét, és minden apró sóhajt, nyögést, amit hallat. Ágyékához érve már csak azt látom, hogy valaki nagyon türelmetlen azalatt az alsónadrág alatt...

Egy pillanat alatt a hátamon találom magam, Wonder rajtam fekszik, merevedését ágyékomhoz nyomja, mire hangosan felnyögök.

- Ne húzd az agyam, mókuci – mormogja a fülembe.

Percek múlva már én áhítozom enyhülésért, ahogy két ujjával készít fel. Éhesen húzom magamhoz egy hosszú csókra, és ahogy elengedem ajkait, kihúzza belõlem az ujjait, és egy határozott mozdulattal belém hatol. Testem megfeszül, vele együtt nyögök föl.

- Wonder... – sóhajtom áhítattal.

Körmeim a hátába mélyednek, tekintete többször is egészen rabul ejt, ajkaink gyakran találkoznak. Úgy érzem, magam, mint valami álomban, számomra megmagyarázhatatlan érzések tombolnak bennem, és szinte sikoltom a nevét, mikor végül elélvezek. Aztán ahogy õ is elmegy, és arcát a nyakamhoz ejti, ösztönös mozdulattal kezdem el simogatni a fejét, a hátát, a karját...

Mi a fene van velem...?

Ekkor tudatosul bennem, mit is mondott nekem Wonder a szobornál. Lehet, hogy...?

- Wonder.. – suttogom.

- Hm? – Kibújik a nyakamból, a hátára fordul, engem pedig a vállamat átölelve húz magával.

Felkönyökölök, szórakozottan kezdem simogatni a mellkasát, és... egészen zavarban érzem magam.

- Én... én csak azt szeretném mondani... Tudod... soha nem szerettem még senkit. Mármint, nem voltam még szerelmes... Szóval nem tudom, milyen az. De most... most olyan furcsa minden...

- Furcsa?

- Igen. – Érzem, hogy elpirulok. – Valami, itt, bennem. Nagyon fontos vagy nekem, és azalatt az idõ alatt, míg elbarikádoztam magam tõled, azt is csak abban a hiszemben tettem, hogy neked jó legyen. És... és én abba haltam volna bele, ha téged is megbetegítelek, nem abba, ha tényleg fertõzött lettem volna... Mert hogy rosszat tegyek veled, vagy elveszítselek, én abba bele sem merek gondolni...

Wonder lágy csókja szakít félbe. Értetlenül nézek rá, még a felét sem mondtam el annak, amit tudtam volna, de õ csak mindent tudóan mosolyog.

- Értelek, mókuskám.

***

Másnap rózsaszín felhõkön lebegek egész nap.

Amikor reggel Wonder nem akart kiengedni az ágyból, és én belenéztem álmos szemeibe, rájöttem a saját hülyeségemre tegnapról. Azt mondtam, fogalmam sincs, milyen a szerelem, aztán pontosan körül akartam írni neki.

Szeretem.

Szeretem õt!

Legszívesebben világgá kürtölném.

A legtöbben nem is értik egész napi vigyorgásomat, de nem érdekel. Én boldog vagyok, és csak azt várom, hogy végre találkozhassak Wonderrel. Megbeszéltük, hogy mivel meg kell valamit beszélnie a dirivel, úgy jön be, hogy kb. akkorra végezzen, mikor az én óráimnak is vége, így együtt mehetünk haza.

Vidáman sétálok végig a folyosókon az igazgatói iroda felé, mikor hirtelen beszédfoszlányokat kapok el. Olyan, mint... Kent? Kíváncsian, a falhoz lapulva megyek közelebb, így tökéletes rálátásom nyílik, de õ nem vehet észre. De nem egyedül van... Mi a fene? Wondernek magyaráz valamit nagy hévvel, aki homlokráncolva figyeli.

- ...remélem mindezek tudatában felfogja végre, hogy micsoda ember Danny. De ha még mindig nem egészen tiszta, boldogan mesélek többet is, akár bizonyítékot is mutatok.

Elsápadok. Kent tud néhány régi ügyemrõl, amik nem túl szépek... amikor csak a hasznot néztem. És most valószínûleg pont ezt mesélte el az elsõ és egyetlen embernek, akinél ez a legkevésbé sem érdekel.

Nem tudok megszólalni. Semmit nem mondok, csak Wonder nyakába borulok, és zokogni kezdek. Elkaptam... Beteg vagyok, és ha én az vagyok, akkor Wondert is megfertõztem. Annyi minden után, ami kettõnk között történt, lehetetlenség, hogy õ nem kapta volna el. Legalábbis szerintem, de én nem vagyok orvos... Neki talán még van remény.

A hátamat és a hajamat simogatva hagyja, hogy kisírjam magam, én pedig fogalmam sincs, mennyi idõn keresztül zokogok megállíthatatlanul. Talán csak percekig, talán órákig.

- Utálsz? – nézek rá, mikor egy kicsit sikerül megnyugodnom.

Kezét arcomra simítva törli le onnan a könnyeket.

- Van rá okom?

- Ha én beteg vagyok, szerintem te is az vagy… miattam kaptad el.

A hangom megremeg, mire õ magához szorít.

- Utálom, amikor faszságokat beszélsz, mókuci. Hidd el, ha el is kaptam, az sem a te hibád, és sosem fogom másképp gondolni. – Szorosan, remegve ölelem magamhoz, mint egy utolsó kapaszkodót az életemben. – Ne félj. Átvészeljük. Ott leszünk egymásnak végig, oké?

Nem akarom, hogy õ is beteg legyen...

***

Otthon a karjaiban visz be a saját hálószobájába, és az ágyra fektetve vetkõztet le. Ezúttal nem úgy, ahogy eddig mindig történt... Most nyoma sincs a szexualitásnak. Mindezek után... Nem lennék képes újra lefeküdni vele, még csak megcsókolni sem tudnám, ha van még valami halovány remény arra, hogy õ nem kapta el.

Ha tulajdonképpen én ölöm meg, én abba fogok belehalni.

 - Wonder… - suttogom. – Itt alszol, velem?
- Ha szeretnéd, igen. Ha nem, akkor nem – feleli fölém mászva, az arcomat fürkészve.
- Aludj velem…

Ahogy könnyeim újra elõtörnek, mellém fekve húz magához, és szorosan átölelve tart. Kétségbeesve kapaszkodom belé, õ az egyetlen oka annak, hogy most nem arra gondolok, hogyan nyírhatnám ki magam. A karjaiban sokkal jobban érzem magam, mintha az ablakpárkányon egyensúlyozva mérném fel a távolságot a föld és önmagam között.

***

Minden megváltozik.

Az önsajnálat hullámai keverednek a Wonder miatt érzett aggodalommal, így létrehozván a végtelen önutálatot. Elbarikádozom magam mindentõl és mindenkitõl, a suliban nem kommunikálok senkivel, csak szótlanul gubbasztok a padban, és meg sem mozdulok, ha nem muszáj. Mindenki úgy néz rám, mintha szellemet látnának. Egy idõ kezdek is hasonlítani a szellemekre.

De nem érdekel. Semmi nem érdekel.

Nem merek Wonder szeme elé kerülni. Mostanra már biztosan feldolgozta a történéseket, és teljes szívébõl gyûlöl, amiért ilyesfajta veszélynek tettem ki, és talán alá is írtam a halálos ítéletét. Nem csodálkoznék rajta, és meg sem vetném az ilyen irányú gondolataiért. Én is végtelenül gyûlölöm magam emiatt.

Amikor elmondja, hogy mikor megy tesztre, olcsó kifogással mentem ki magam. Nincs az az isten, hogy elmenjek vele... Valószínûleg az orvos elsõ kezem ügyébe kerülõ szikéjével átvágnám a saját torkomat. Hmm...

Talán mégis el kéne mennem.

***

Összefolynak a napok. A hetek csak telnek, talán a hónapok is.

Ahogy elvágtam magam a külvilágtól, mostanra tényleg sok dolog megváltozott, fõleg én. Egészen magamba fordultam, bár jól tudom, hogy ez nem a külvilág hiánya miatt van... Sokkal inkább Wonder hiányzik. Nagyon, nagyon hiányzik.

De nem visz rá a lélek, hogy gyûlölködõ pillantásával kelljen szembenéznem. Tudom, ez gyávaságnak hangzik, talán az is, de a lelkem így is eléggé megsínyli a hiányát. A tankönyveimbe temetkezem, bár sokszor a tanulnivalóra sem tudok koncentrálni. Bezárkózom, és ahogy múlik az idõ, egyre kevesebbet eszem.

Mindezek pedig ott is hagyják a nyomukat rajtam, kívül-belül.

Amikor egyik nap üzenetet kapok tõle, a szívem olyan hevesen kezd el dobogni, hogy már-már azt hiszem, ki is ugrik belõlem a torkomon keresztül. Kezem-lábam remeg, ahogy olvasni kezdem.
„Nem tudom, emlékszel-e még rám. Druitt vagyok, a szomszéd szobából, aki ma kapta meg a teszt eredményét.... és nem vagyok fertõzött. A doki mindenképpen látni akar téged is.”

Elolvasom még egyszer. Aztán még egyszer. És újra és újra.

„ Nem vagyok fertõzött. ”

A mondat ott visszhangzik a fejemben, ahogy lassacskán felfogom. Nem az... Wonder nem kapta el! Hetek óta elõször valami mosolyféleséget vélek fölfedezni az arcomon, ahogy fölpattanok, és az ajtóhoz rohanok. Szinte feltépem, és ahogy kilépek a nappaliba, egy kanapén ülõ, rám elképedten bámuló Wondert találok.

- Ez igaz? Tényleg nem vagy beteg? – kérdezem lelkesen.

- Nem, tényleg nem vagyok.

A kanapéhoz sietek, és leülve mellé ölelem magamhoz, õszinte örömmel.

- De hát ez fantasztikus! És ezt az örömhírt csak így, üzenetben mondod el?

Wonder furcsán néz rám, nagyjából úgy, mintha megõrültem volna. Pedig én tényleg nagyon örülök ennek... mintha egy hatalmas kõ esett volna le a szívemrõl. Nem sodortam veszélybe az életét!

- Nem tudtam, érdekel-e egyáltalán.

- Hogy érdekel-e?! – húzódok el tõle, hitetlenül pislogva. – Már hogy ne érdekelne?

- Szó se róla, az utóbbi idõben nem sok érdeklõdést mutattál felém.

- Az... az más volt – motyogom. – Pont ez változtatja meg.

- Ez? – vonja föl a szemöldökét. – Miért, egy egészségessel foglalkozol, de egy fertõzöttel nem? Te magad is az vagy.

Még hozzáfûzne valamit, de én elõbb szólalok meg.

- Tudom, nem kell figyelmezetni – fordulok el.

Vidámságomnak máris annyi, Wonder szavai felérnek egy hatalmas pofonnal.

- Az üzenet utolsó mondatát is elolvastad? – kérdezi.

- Nem maradt meg. Mi állt benne, azt szeretnéd, hogy elköltözzek? – kérdezek vissza õszinte félelemmel, de õ csak a szemét forgatja.

- Nem – sóhajt –, hanem az, hogy a doki téged is látni akar.

- Engem? Minek? – pillantok rá zavartan.

- Hogy újravizsgálhasson.

- Újra...? – Határozottan rázom meg a fejem, ajkaimat összeszorítom. – Nem. Kösz, de nem akarom megint átélni azokat a pillanatokat.

- A francba már! – csattan fel, haragjától összerezzenek. – Szerinted tényleg lehetséges lenne, hogy én ne legyek fertõzött, ha te tényleg az vagy? Gondolkozz már, Danny!

Megrökönyödve bámulok rá, és szinte érzem, ahogy a lelkem kettéreped. Danny. Soha... soha, de soha nem hívott így. Mindig becézett, édesen szeretetteljesen, évõdve... Akkor jövök rá.

Elrontottam.

Ahogy önös érdekbõl igyekeztem minél távolabb kerülni tõle, úgy õt teljesen elhidegítettem magamtól. Hiszen hetek óta nem is látott, hogyan várhatnám el tõle, hogy ugyanúgy tekintsen rám, ugyanúgy érezzen, mint régen? Az elmúlt idõ ráadásul rányomta a bélyegét a külsõmre is, most valószínûleg még csúnyább is vagyok...

Mindent elszúrtam.

- Most mi van? – kérdezi, ezúttal õ a zavart, gondolom nem érti, mi bánt. Mikor csak megrázom a fejem, vállat von. – Akkor hajlandó vagy eljönni velem, vagy elrángassalak a dokihoz?

Elfordítom a tekintetem. Ezek után már úgyis tök mindegy... De ha bebizonyosodik a betegségem, lelépek innen, és az elsõ adandó alkalommal végzek magammal. Nem maradok koloncnak Wonder nyakán, pláne így, hogy õ egészséges.

***

Megjárjuk a dokit. Katonaorvos, idõsebb már, mint valami idõs veterán, de látszik rajta, hogy biztos kézzel dolgozik. Gondolom, megedzették az évek. Nem ijesztõ a pasas, úgy rézem, megbízható. De ettõl még ugyanolyan biztos vagyok abban, hogy mi lesz az eredmény.

Mielõtt elkezdõdne a vizsgálat, feltesz egy csomó kérdést. Markról is, meg Wonderrõl is. Semmi értelmét nem látom ugyan, de nem akarok bunkónak vagy tiszteletlennek tûnni, így készségesen válaszolok minden kérdésére.

Semmi különlegeset nem érzek, mikor végre kilépünk a doki rendelõjébõl.

Wonder olyan távolságtartó, hogy az már fáj.

Erre nem is gondoltam, mikor folyamatosan kerültem... hogy részérõl milyen következményei lesznek. Most pedig ugyanazt élem át, amit valószínûleg õ akkor. A beszélgetések felszínesek, sokszor úgy megyünk el egymás mellett, mint két idegen...

És mégis, számomra a legfájóbb az, mikor néha észreveszem, hogy eltûnik éjszakára. Vagy legalábbis csak hajnalban jár haza.

De hát mit is várjak tõle? Minden valószínûséggel HIV-fertõzött vagyok. Egyetlen épeszû ember sem menne bele mélyebb kapcsolatba velem a felszínes ismeretségnél. És Wonder szereti a szexet és a szórakozást. Velem pedig ezt nem lehet. Érthetõ, hogy eljár...

De nekem akkor is nagyon fáj.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy néhány héttel késõbb az eredményért is csak azért jön el velem, mert õt értesítette a doki, hogy megérkezett, és így már furcsa lenne, ha azt mondaná, nem akar velem jönni.

Bevallom, egy kicsit félek. Két részre vagyok szakadva: az egyik azt szeretné, hogy bizonyosodjon be a fertõzöttségem, így aztán teljes lelki nyugalommal tûnhetnék el örökre. A másik felem viszont erõt merít abból a halovány, szinte nem is létezõ szikrából, hogy talán mégsem...

Nem merem felbontani a borítékot. Remegõ kézzel adom oda Wondernek, és halkan, könyörögve kérem meg rá, hogy nyissa ki õ. Egy kicsit tétovázik, de aztán elveszi a borítékot, és újabb rövid hezitálás után ki is nyitja, majd kiveszi belõle a papírt.

A szívem a torkomban dobog, a pulzusom az egekbe szökik, remeg kezem-lábam, rettegek, izgulok, de nem merek Wonderre nézni.

- Nos...? – kérdezem elhaló hangon.

- A diri visszahallotta a volt szobatársadtól, hogy velem laksz – feleli sóhajtva.

Hogy mi van?!

- Mi…? Miért mondta el?
- Gondolom, bassza a csõrét, hogy õ tulajdonképpen veled élt, mégsem tudott megfektetni, én meg jöttem, láttam, és még ide is költöztettelek. De nem tehetek róla, reménytelenül jó pasi vagyok.

Felnevetek ezen az édes önteltségen.
- De nem volt baj, ugye? – bújok még közelebb.
- Ugyan… a rektorotoknak fontosabb a jó kapcsolat az önkormányzattal és a hadsereggel. Egy diák és egy tanár viszonya annyira nem érdekli, hogy fájdalmas, pláne, ha én vagyok a tanár. – A mellkasára támaszkodva pislogok fel rá, õ pedig rám vigyorog. – Azt mondta, hogy amíg nem romlanak le a jegyeid, addig nem szól bele.
- Akkor… csak annyi a dolgom, hogy jól tanulok, és se te, se én nem kapunk megrovást, amiért itt lakom? – lepõdöm meg,
- Ja. Engem is meglepett, hogy engedékeny. De utána le is baszott, amiért nem maradtam itthon.
- Én mondtam. – Vigyorog. Úgy... - Várj… nem! A lábad…
- A lábam tökéletesen érzi magát. De ha aggaszt... – A fülemhez hajol. – Lovagolj meg, mókuska.

Nyelve végigsimít a nyakamon, fülcimpámat a fogai közé veszi... és merevedését egyenesen a fenekemnek nyomja. Nem tudom és nem is akarom visszafogni elégedett nyögéseimet.
- Wonder…

Egy pillanat alatt fordítok a helyzeten, megfordulva ülök rá, egyenesen a férfiasságát mustrálva.
- Ne nézegesd, nyuszi. –Vigyorogva nyomja a kezembe a síkosítót. – Csináld szépen – kacsint rám.

Hangos nyögéssel vezetem magamba. Eleinte a mellkasára támaszkodom, de végül õ tart meg – kezeit felém nyújtja, összefûzzük az ujjainkat, így kezdek mozogni. A kéjtõl teljesen eszemet vesztem, magával ragad a pillanat, vagy inkább minden perc... csak az élvezetre koncentrálok, de... csak másodsorban. Az elsõ... Wonder. Tekintetem egy csapásra válik könyörgõvé. Meg akarom csókolni...

Elengedi a kezem, egyik keze a derekamra, a másik a merevedésemre simul. Isteni, és imádom, de most nem... Lehajolok, és megcsókolom. Vadul, szenvedélyesen...
- Nagyon jó veled – szólal meg.

Mosolyogva nézek rá, szívem még hevesebben dobog. Hát még vele... Arcára simítva kezem húzom magamhoz újra, hogy megcsókolhassam, mikor elér az orgazmus...

A mellkasán fekve pihenem ki az elõzõ fáradalmakat. Fantasztikus volt...
- Ébren vagy? – suttogom.
- Persze. – Újra a mellkasára támaszkodom.
- Dugtunk. – Felröhög. - Mármint itthon.

Mellbimbója köré rajzolgatom az éppen eszembe jutó kis alakzatokat, de mikor véletlenül át is siklok rajta, felmorranva megremeg, mire mosolyogva bocsánatot kérek.
- Miért olyan fura ez? – simogatja a hajam.
- Mert te is azt mondtad, hogy nem bejáratos szexpartnert keresel… és én is azt hittem, hogy így lesz.
- Így is éreztem. De bebizonyosodott, hogyha a közelemben vagy, muszáj érintenem téged, vagy faszságokat csinálok. És neked is szükséged van rám, mert te meg faszságokon gondolkodsz. Rám küldeni egy csoporttársadat, közben megpróbálni mással dugni… rossz vagy, mókuci… és a rossz mókusokat meg kell büntetni – vigyorog.

Felnevetek, de mikor föleszmélek, már késõ – akkor már a hasamon fekszem, õ fölöttem támaszkodik, és akkor már csak nyögésekre futja...

***

Az egész nap boldog semmittevéssel telik – vagy nem semmit... Estére rendelünk kaját, én szusit akarok, õ meg elfogadja. Még szép, hogy elfogadja. De persze a kajának is akkor kell megjönnie, amikor egy csókcsata kellõs közepében vagyunk...

Rohanok az ajtóhoz, kinyitom, és...

- Mark? – döbbenek meg.

- Szia – köszön zavartan.

Mi a francot keres itt az expasim? És honnan tudja, hogy itt lakok?

- Te meg mit keresel itt?

- Én csak... – Merõen bámulja a padlót. Mi a fene van..? – Figyelmeztetni akarlak.

- Mégis mire? – vonom fel a szemöldököm.

- A HIV...

- Nem kell kiselõadás, köszi – sóhajtok szemforgatva.

- El kellene menned tesztre. Én is elkaptam, és nem tudom pontosan, hogy elõtted, vagy utánad…

Elkerekednek a szemeim. Hogy... mi... van...? Ez... ez...

Kinyitom a számat, aztán újra becsukom. Aztán megint kinyitom, de hang továbbra sem jön ki a torkomon... Tátogok, mint egy szánalmas partra vetett hal, és egy lépés hátra is tántorodok... azaz tántorodnék, ha nem ütköznék neki valaminek. Valakinek. Megfordulok, és õ az.

- Wonder... – Ez inkább hangzik szánalmas nyökögésnek, mint normális hangnak. A tekintete kifürkészhetetlen, egyszerre dühös és ideges, de aggódó és törõdõ is... Felém nyújtja a kezét, mintha át akarna ölelni, de én nem hagyom. – Ne! Ne.. én lehet, hogy... Ne érj hozzám! Nem szabad..

Mintha a falnak beszélnék. Elkap, és magához ránt.

- Baromság – dörmögi a hajamba. Aztán (a hangerõbõl ítélve) Markhoz fordul. – Két másodperced van, hogy elhúzd innen a beled.

Arcomat a mellkasába temetem, és szinte kapaszkodom belé. Aztán hirtelen eszembe jut valami, és a lehetõség szinte ledönt a lábamról. Ha én... akkor...

- Wonder – nyögök fel megrökönyödve, felkapva a fejem –, ha én elkaptam, akkor te...

- Csss! – teszi ujját az ajkamra, hogy elhallgattasson. – Nem lesz gáz, mókuska.

- De ha mégis...

- De nem.

Az ajkamba harapok, érzem, hogy könnyek gyûlnek a szemembe.

- Félek... – suttogom.

- Mondom, hogy nem lesz baj – simít végig az arcomon.

Már tegnap megváltozott a viselkedése, de most ismeretlen mélységû gyengédséggel néz rám, mielõtt újra magához ölelne. A jelenléte, az ölelése, a puszta létezése... úgy érzem, erõt ad.

***

A kezdeti erõ lassan tovatûnni látszik, ahogy telnek a napok. Természetesen szinte azonnal el is mentem megcsináltatni a tesztet, de fogalmam sincs, hogy mikor lesz meg az eredmény. És ahogy telnek a napok... minél több idõ telik el, annál biztosabbra érlelõdik bennem a rossz elõérzet...

Hogy nem az lesz az eredmény, amit szeretnék.

Wonder nagyon megértõ velem... Õ ad nekem erõt, csak miatta vagyok még épelméjû, és bármennyire is ragaszkodom hozzá, nem vagyok képes semmiféle szexuális töltetû kontaktusra vele... Annyira bennem van a rossz érzés. Tudom, hogy ha a félelmem beigazolódik, tulajdonképpen úgyis mindegy, mert nem egyszer voltunk már együtt... De valahogy megnyugtat a gondolat, hogy hiába áll fenn a veszélye, hogy aláíródott a halálos ítéletem, õt megvédhetem ettõl.

És õ annyira megért, hogy... ijesztõ gondolataim támadnak az érzéseimet illetõen.

***

Amikor néhány nap múlva reggel megkapom a hívást, hogy délután mehetek az eredményért, egész nap úgy viselkedem, mint valami elmebajos. Azt sem tudom, hol a fejem, kis híja van, hogy ne menjek neki egyenesen egy-egy falnak.

Aztán amikor tényleg „elütök” valakit, egy csapásra valami eldugott helyiségben találom magam.

- Mi van veled ma? Még a megszokottnál is zombibban viselkedsz.

- Wonder – jelentem ki.

Úgy néz rám, mint egy hülyére – ami nem is csoda. De mielõtt megszólalhatna, kitör belõlem a reggel óta tartó feszültség, és zokogva borulok a nyakába.

- Hé... – Hangja megnyugtató suttogássá változik, ahogy átölel. – Mi történt?

- Fe-felhívtak... reggel... Délután megnézhetem az eredményt... – Remegni kezdek. – Nem merem...

- Mókuci – emeli föl a fejem az állam alá nyúlva. – Elmegyünk délután, és meglátod, hogy nincs semmi baj.

- Eljössz velem? – pislogok föl rá.

- Persze. – Két kezébe fogja az arcom, és hüvelykujjaival letörli a könnyeimet. – Csak ne sírj! Könnyes arccal is kibaszottul zabálnivaló vagy, de jobban bírom, ha mosolyogsz.

És ezt olyan halál komoly arccal mondja, hogy nem tudom nem elnevetni magam.

***

Nem kell sokáig várakoznunk délután. De igencsak meglepõdök, hogy, amikor az ajtó kinyílik, nem csak az orvos lép ki rajta, hanem mellette Kent is. Az orvos valamit megköszön neki, Kent pedig felénk fordul, és látszólag meglepõdik.

- Á, Danny! Nem is tudtam, hogy te vagy a nagybátyám páciense – mosolyodik el. – Na, mindegy, megkért, hogy adjam át ezt – nyújt felém egy borítékot, én pedig rögtön el is veszem tõle. – Sziasztok!

Rohadtul nem érdekel, mit keres itt Kent, rohadtul nem érdekel, miért pont a nagybátyjához sikerült kerülnöm... Feltépem a borítékot, szétnyitom a lapot, a szememmel azt kutatom, amit meg kell találnom...

Minden vér kifut az arcomból, és halálra váltan meredek a „pozitív” jelzésre.

Azt hiszem, életem legkínosabb, legundorítóbban romantikus, leg… leg… legkellemesebb perceit élem át, amikor az orra alá dugom a rózsát. Jó látni, hogy tetszik neki, jó tudni, hogy aggódik értem, jó, hogy itthon vár, jó… jó ez az egész helyzet. Már az sem érdekel, hogy meg akart csalni, hiszen csak segíteni próbált. Aztán megbánta, és bosszút akart állni. Ez azt hiszem, tökéletesen mókucis megoldás.

De nem menekülök meg az ágyba dugástól sem, de sajnos nincs benne a szexben. Pihenés… hm. Aztán, amikor már az egyik legtutibb melegpornó csatornát nézem a kábelen, betoppan. Nem, nem izgulok fel az ilyesmire. Pusztán ihletszerzés miatt nézem. Hátha tudnak valami új pózt mutatni. Bár, amikor belép, és olyan kis szendén áll az ajtóban, nehezen tudom megállni, hogy ne menjek oda, és vágjam bele a farkam. De nem. Wonder erõs.

És végül az együtt alvás is jó dolognak látszik. Elszundikálás elõtt még belecsókolok a hajába, és a kellemes mókusillattal alszom el.
Sõt, milyen meglepõ, azzal is kelek. Persze kicsi szépségem azonnal faggatózik, amint kinyílik a szeme, és azt akarja tudni, hogy mit csináltam bent addig.  

- A diri visszahallotta a volt szobatársadtól, hogy velem laksz - sóhajtok fel. Nem, a tanári állásról nem kell tudnia. Hiányzik az nekem, hogy folyamatosan cseszegessen, hogy tanuljak?! Dehogy hiányzik! Majd ha este elalszik, akkor tanulgatok. Vagy ha õ is tanul.
- Mi…? Miért mondta el? - kérdezi felháborodva.
- Gondolom, bassza a csõrét, hogy õ tulajdonképpen veled élt, mégsem tudott megfektetni, én meg jöttem, láttam, és még ide is költöztettelek. - Drámai sóhaj, csak a hatás fokozásának kedvéért. - De nem tehetek róla, reménytelenül jó pasi vagyok. - Felnevet…. imádom, amikor nevet. Olyan jól áll neki.
- De nem volt baj, ugye? - kérdezi, és közelebb vackolja magát.
- Ugyan… a rektorotoknak fontosabb a jó kapcsolat az önkormányzattal és a hadsereggel. Egy diák és egy tanár viszonya annyira nem érdekli, hogy fájdalmas, pláne, ha én vagyok a tanár - vigyorgok rá, mert õ közben a mellkasomon támaszkodik meg, és így néz fel rám. - Azt mondta, hogy amíg nem romlanak le a jegyeid, addig nem szól bele.
- Akkor… csak annyi a dolgom, hogy jól tanulok, és se te, se én nem kapunk megrovást, amiért itt lakom? - kérdezi kikerekedett szemekkel.
- Ja. Engem is meglepett, hogy engedékeny. De utána le is baszott, amiért nem maradtam itthon - sóhajtok fel.
- Én mondtam - kuncog fel, mire rávigyorgok. - Várj… nem! A lábad… - Már mellettem fekszik, féloldalasan.
- A lábam tökéletesen érzi magát. De ha aggaszt… - A füléhez hajolok. - Lovagolj meg, mókuska - nyalok végig nyakának édes ívén, aztán megrágcsálom kicsit a fülét, közben kínosan ügyelek rá, hogy a reggeli merevedéstõl szenvedõ farkam az õ hamvas kis seggének feszüljön, mire elégedetten kezd el nyögdécselni. Milyen édes ilyenkor is…
- Wonder… - sóhajt fel, és a következõ percben arra eszmélek, hogy rajtam ül, és olyan bikavadító tekintettel méregeti a farkam, hogy komolyan, belepirulok!
- Ne nézegesd, nyuszi - vigyorgok rá, és oldalra nyúlva kiveszem az éjjeliszekrény fiókjából a síkosítót, és odaadom neki. - Csináld szépen - kacsintok rá.

Hatalmasat nyög, amikor magába vezet. Aztán a mellkasomra támaszkodik, végül én tartom õt, felé nyújtva mindkét kezem és összefûzve az ujjainkat. Így kezdi, mozog, nyög, sóhajt, pirul, izzad… annyira szép. Aztán, amikor már nem is tudom, mennyi ideje nézem õt, hirtelen könyörögve néz rám. Igen, azt hiszem én is tudom, hogy miért. Elengedem, az egyik kezem a derekára siklik, a másik a farkára, de mielõtt bármit tehetnék, õ fogja magát, és lehajol egy csókért. Vad, nagyon vad csókért. De iszonyatosan jó!
- Nagyon jó veled - mondom neki, szerintem teljesen érthetõen, mire õ rám néz, mosolyog, aztán ködös tekintettel, de fókuszál. Egyik keze az arcomra siklik, és kedvesen simogat meg, hogy aztán magához húzzon, mikor elélvez. Ez engem is átlendít…

A mellkasomon fekszik. Az orromban csak az õ illata, a szemeim elõtt csak az a pillanat, amikor elélvezett, a fülemben csak az a hang, amikor a nevemet nyögte. Mi a fasz van velem…?
- Ébren vagy? - kérdezi suttogva.
- Persze - válaszolok neki, mire mocorogni kezd, vackolja magát, aztán sikerül neki megint a mellkasomra könyökölni, úgy pillázik rám.
- Dugtunk. - A kijelentésén felröhögök, mire õ furán néz. - Mármint itthon - kezd el krissz-krasszokat rajzolni a mellbimbón köré, és mikor véletlenül átsiklik rajta az ujja, megremegek és felmorranok, mire õ mosolyogva kér bocsánatot.
- Miért olyan fura ez? - kérdezek vissza a haját simogatva.
- Mert te is azt mondtad, hogy nem bejáratos szexpartnert keresel… és én is azt hittem, hogy így lesz. - A szemébe nézek.
- Így is éreztem. De bebizonyosodott, hogyha a közelemben vagy, muszáj érintenem téged, vagy faszságokat csinálok. És neked is szükséged van rám, mert te meg faszságokon gondolkodsz. Rám küldeni egy csoporttársadat, közben megpróbálni mással dugni… rossz vagy, mókuci… és a rossz mókusokat meg kell büntetni - vigyorgok rá, és õ felnevet, de amikor már a hasán fekszik, én meg fölötte támaszkodom, valahogy észhez tér, de akkor meg már csak nyögdécselni tud.

***

Azt hiszem, kettõ körül mászunk ki az ágyból. Addig vagy beszélgetünk, vagy dugunk, vagy csak fekszünk egymás mellett, és én simogatom õt. Olyan idilli most minden. Valahogy… jó érzés. Jó, hogy nem kell amiatt paráznom, hogy ha megint rémálmom lesz és felkelek, tök egyedül leszek, mert csak áttipegek a másik szobába, felkeltem, és õ ott lesz. Tudom. Nem küldene el.

Este van, amikorra eldöntjük, hogy mit akarunk enni, és végül valami japán kaja mellett teszi le a voksát, én meg aktív vagyok, viseljem el, hogy nyers halat eszek. Épp benne vagyunk valamiben… történetesen egy csókcsatában, amikor lehetetlenül hamar jön a kaja. Õ ugrik , rohan, de aztán semmi. Én meg kíváncsi pasi révén utána tipegek, és amit hallok…
- El kellene menned tesztre. Én is elkaptam, és nem tudom pontosan, hogy elõtted, vagy utánad… - MIAFASZOM?!