Karakter: Lucretia Cousteau
Megjegyzés: KEZDÉS - Xebol
Mikor felébredek álmomból, már érzem a friss vér illatát a szobámban. Szolgálóm már itt járt és nem feledkezett meg szükségleteimről, emellett egy kis tálca illatos vizet hozott be, hogy arcomat megmossam… milyen hűséges és erőlelátó. Lassan felkelek, majd az illatos vízhez ülök, egyenes a tükröm elé. Érzem rózsa illatát, és a szirmok lágyan úsznak a víz tetején. Belemártom ujjaim, és lassan kavargatni kezdem. Valószínűleg kellemesen langyos, habár én már nem érezhetem e érzést. Milyen kár, habár belegondolva hogy mit is ad nekem ez a hosszúélet, ez csak egy kicsi eltörpülő veszteségek egyike.
A politika sohasem az én asztalom volt, így engemet a testvéreim, és klán társak mindig is kedveltek. A művészet az én szenvedélyem és egyben kötelezettségem, én adom meg a többieknek az utat hogyan is kell egy igazi Toreadornak s egyben hosszú életűeknek élnie mindennapjait…
Átváltozásom óta, ez az 500-ik évem, hogy itt élek ezen a földön. Ma 1523-at írunk. Minden megváltozott ez alatt az eltelt idő alatt, és én bevallom nem a legszebb irányban. Mindenki verseng és küzd a hatalomért, ami természetesen nem árt, viszont hogy egymás torkát elvágjuk miatta korántsem oly jó, és emellett jönnek ugyebár a vallási gondolatok… Mindenki más tény és való és abban, hisz amit akar.
Mély levegőt veszek, és sóhajtok habár ez korántsem fontos az én fajtámnak. Megmosom kezeim és arcom, majd megtörlöm s utána előveszek egy aranydíszítéses dobozt. Egy egyedien kifaragott kis dobozka tölgyfából, min ezernyi aranyvirág, és vörös ékkövek gyanánt madarak díszelegnek. Ebben van az összes ékszerem, és büszke is vagyok rájuk. A világ minden tájáról hozott, és méregdrága holmik, amit csak a legelitebb rétegnek adatott meg hogy legyen. Sorra veszem ki és próbálom fel őket, a fehér csontból kifaragotton keresztül az élénkvörös rubin nyakékig, mindegyiket felveszem, és most kivételesen egy régebbi smaragd nyakéket vettem fel. Aranyláncai körbeölelték nyakam, és a hozzátartozó kis követ majdhogynem szikráznak hófehér bőrömön.
Levetem hálóruhám, majd a hatalmas ruhásszekrényemhez lépek. Kitárom a bükkből kézzel kifaragott ajtaját, és szemem elé tárul megannyi finom és elegáns ruha. Ezernyi szín és fajta közül kiválasztom a kedvencemet. Anyaga lágy selyem, ami tökéletesen simul testemre. Színe akár a rózsa, s csipkés szegélyei rakoncátlanul omlanak vállaimra s ölelik körbe karomat. Mély dekoltázsomba belehull nyakláncom, ami kiemeli kerekded kebleimet. Apró kis aranyfűzői még jobban ellenállhatatlanabbá tesznek. Nincs kétség maga Vénusz született ujjá bennem, egy olyan Vénusz, akiben Árész vérszomja lakik.
Szépségem vetekszik kegyetlenségemmel, de ugyan… ki ne hinné azt el, hogy én megannyi embert öltem volna meg? Hisz ártatlan arcom, s édes mosolyom minden ilyen pletykát megorvosol a halandók közt. Leülök kanapémra, s kezem közé veszem az ezüst tálcán behozott, aranyozott poharam.
Édes nedű, a hosszú életűek legjobb itala a kékvérűek vére. Élvezettel kortyolgatok belőle s érzem ere szétáramlik testemben. Újra élettel telinek érzem magam s testem egészében bizsereg. Ám nem élvezhetem sokáig hiszen valaki kopogtat ajtómon.
- Ki az? – kérdezem hidegen.
- Úrnőm… - lép be, mélyen meghajolva. – egy fiatal férfi hajt Önnel beszélni.
- Ki?
- Nevét nem mondta meg viszont mindenképp Önt kéri.
- Miért nem zavartad el? – pattanok fel mérgesen. – Nem hiszem el! Azt mondtam, hogy senki se keressen engemet!
Felkelek a kanapémból, majd idegesen a szalon felé veszem irányom.
- Úrnőm, ha akarja… - szalad utánam.
- Elég bajt okoztál nekem, takarodj a szemem elől szolga, vagy különben megbüntetlek! Ugye nem akarsz úgy járni mint a szegény Georgio?
- Nem asszonyom! – rémül halálra.
- Helyes! Amíg nem hívlak ne is lássalak!
Hagyom ott a hálószobák kis folyosóján, s a szalon felé veszem irányom. Lemegyek a régi ódonlépcsőn, s szó szerint majdnem kiszedem a helyéről az ajtót.
A szalonban csak egy apró gyertya égett, s halovány fénye alig tudja e teret bevilágítani. Csak árnyékok hosszú sora emelkedik, ám egy a sok közül furcsán fodrozódik…
S lám az idegen a vörös kanapén, lábait keresztbe téve, kezei a háttámlán pihennek.
- Már vártalak. – szólal meg bariton hangján, amibe belerezzenek.
Közelebb hajol a gyertyafényhez s így végre láthatom apró arcvonásait. Középkorú férfi, a ráncok éppen csak hogy megjelentek fiatalos markáns arcán. Hosszú fekete haja csodálatos olajbarna arcába omlik. Bőrén ami kilátszik a nyakánál, furcsa jelek és rúnák találhatóak, ám a leginkább ami zavart az édesgető mosolya, és a szeme volt. Sosem láttam még ilyen kápráztató sötétzöld szempárt, viszont a felismerés jéghideg zuhanyként ért.
Testvér ő is, s érzem hatalmas erejét, ami elől a bennem lévő fenevad sikítva menekülni akar. Alig bírom türtőztetni magam, mikor rájövök ő valószínűleg már több száz, talán több ezer éves, és most itt ül előttem egy régi megfakult öltönyben. Mit akarhat tőlem? Ez motoszkál bennem, s egyre jobban feszülnek meg izmaim.
- Mi járatban ilyen korai órákban testvér? – próbálom magamra erőltetni a nyugodtságot s magabiztosságot.
- Szívességet kérnék e csodálatos múzsától, tán te vagy az egyetlen ki szabadon hisz dolgokban.
- Bókjaid nem fogják lágyítani szívem, - mondom határozottan, habár be kell vallanom nagyon érti a dolgát, hogyan kell jó benyomást kelteni első találkozásra. – viszont aggodalmat kelt bennem a szívesség amit óhajtani kívánsz tőlem.
- Nem oly nagy kérés Úrnőm, mint amilyen súlyosnak hangzik. Kérem foglaljon helyet, s hadd mondhassam el.
Mondja nyugodtan, s kezével maga mellé invitál. Nem vagyok bolond, elfogadom az invitációt viszont vele szemben foglalok helyet.
- Ám legyen. Hallgatom Uram.
- Gondolom már rájött, hogy testvértársa vagyok – mondja, széles vigyorral, amivel fogai kivillannak. – Szeretnék a Hölgytől szállást, búvóhelyet kérni-
Meghökkenek, s nem is tudom érzelmeimet palástolni.
- S miből gondolja, én megtudom védeni? Nincsen nekem akkora…
- Oh, dehogy nincsen kedvesem. – vág bele a szavamba. – Maga itt majdnem a legerősebb tagja Klánjának Lucretia.
- Honnan tudja a nevem? – majdhogynem kiugrok a székből, és hátrébb megyek az asztaltól és a titokzatos idegentől. – Ki maga?
- Alexander, kedvesem. – az a letörölhetetlen álmosollyal válaszol.
- Mit akar? – szavam parancsoló, viszont nem hiszem hogy válaszolni fog nekem.
- Már elmondtam mit szeretnék a hölgytől.
- Valóban? Ennyi? Semmi más választ nem óhajt adni, hogy miért?
- Nem. – vágja hozzám nemes egyszerűséggel.
- Akkor kívül tágasabb, Alexander.
Ekkor felnevet, s nem mozdul meg.
- Tán nem értette tisztán mit mondtam? – kérdezem tőle merészen.
- Drága… drága Lucretia. Nem azért jöttem, hogy ily hamar elzavarjon, de látom nem bírja érzelmeit kontrolálni, ezért elmondom. Nem csak én vagyok olyan helyzetben, aki veszélyben van, hanem maga is! Ha elmegyek nem csak engem ölnek meg, hanem magát is!
- Tessék? – ennyit tudok kipréselni magamból mikor végez mondandójával. Pár másodperc alatt lenyugszom, s a dühtől forrva felelek neki vissza. – Nem hiszek magának Szettita! Mindig is tudtam faja, akár egy álnok kígyóként csűri-csavarja mondandóját. Mondja, valóban igazat mond, vagy állhatatosság mögé bújva keblemhez emeljem, hogy karjai közt halálos csókjában végezzem? Nem Ön az első ki hatalmamra fáj a foga, s véremet-lelkemet véve megkaparinthassa azt.
|
