- Ne haragudj rám, de nem megy. Ma nem. Tudod jól, hogy meg kell szerveznem, a Félvérek Találkozóját.

- Az ráér késõbb is. Kérlek szépen. – mondja, és ellenállhatatlanul néz rám.

- Na jó. Talán egy órácskából, nem lesz baj. – mondom, és elindulunk az edzõhelyre. Õ karomba kapaszkodva, vidáman fecserészik, össze-vissza. Odaérve, minden szem ránk szegezõdik. A másodperc tized töredéke alatt kiürül az egész tér. Mindig ez van, ha én jövök ide. Félnek tõlem. Nem csodálom, hisz én vagyok a legerõsebb. Mellesleg én alapítottam a ezt a Tanácsot.

  Olyanok vannak itt állandóan, akik nem tudnak máshol lenni, vagyis nincs hol lakniuk. Ez a hely nem csak az otthonuk, de a családjuk is. Mi olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek. Tulajdonképpen lehet ezt egy nagy falunak hívni. Csak éppen emberek nem láthatják. Meg persze olyanok sem lehetnek itt, akikben van emberi vér. Szerintünk, õ csak gyengítene rajtunk.

  3 órás kemény edzés után megyek vissza a szobámba, szervezni tovább a találkozót. Ez nem egy hagyományos bál, mint amilyeneket az emberek szerveznek. Ez, minden évben egyszer kerül megrendezésre. Arról szól, hogy a többi félvérrel ismerkednek. Akár csatlakozhatnak is hozzánk. Kivéve, ha legyõzik az egyik emberemet. Persze lesz zene is, meg tánc, de nem olyan, mint az embereknél. Mivel a húgom mesésen énekel, õ fog egész este szórakoztatni minket. 

  Egész éjszaka azt szervezem, hogy minden tökéletes legyen. A terem kész, a kaja rendben, italok rendben, szóval minden tökéletes. Az este további részében, olvasok. Rám nem nagyon jellemzõ, de azért szoktam… néha… ritkán… jó, szinte soha. A nappal elég unalmasan telik. De eljön az este.

  Úgy 10 óra körül lehet. Ilyenkor kellene belépnie Sophie-nek.
  A lépcsõ tetején pillantom meg. Lélegzetelállító. A zene abba marad, mindenki ránéz. Én szempillantás alatt termek mellette. Hosszú, derékig érõ haja hátára omlik, de valami rontja a képet. Az a zöld kis ördögfajzat, ott kuporog a vállán. Ennek ellenére elmosolyodom, és kezemet nyújtom, amit örömmel fogad el. Viszont, mikor a többiek felé fordulok, már nem lehet látni arcomon a boldog mosolyt. Csak megvetést, és gyûlöletet. Végig vezetem a termen, és a zenekar mellé állítom. Minden szem ránk szegezõdik. Megszólal a zene, és nem soká, húgom hangja csendül fel. Mindenki elbûvölten nézi, és hallgatja. Én visszaülök székembe. Nem sokkal a dal kezdete után, egyik emberem jön oda hozzá.

- Nagyuram! Egy félig emberei lény van itt köztünk.

- Kapjátok el, és vigyétek a cellákhoz. A kihallgatóba vigyétek. – suttogom vissza. Senki nem hallott minket. Remek.

Pár perccel késõbb, visszajön hozzám.

- Elkaptuk, Nagyúr. Mit tegyünk vele?

- Semmit. Várjatok meg. Mindjárt megyek. – intem le. Nem telik el pár perc, és lent vagyok a celláknál.

- Mit akarsz tõlem? – hallom dacos hangját, amint egyik emberemet faggatja.

- Majd a Nagyúr elmondja. Addig is maradj csendben.

- Nem kell. Itt vagyok. – mondom teljesen hidegen.

- Mit akartok tõlem? – kérdezi, és elkezd rángatózni. Kezeit erõs lánccal ejtették foglyul, míg lábait, simán összekötözték.

- Csupán annyit akarok tudni, hogy ki küldött, és mért jöttél?

- És szerinted el is fogom mondani? Akkor te nem vagy komplett!

- Hogy mersz így beszélni a Nagyúrral? – kérdezi emberem, és kirántja a kardját. Elindul felé, de kezem megállítja.

- Hagyd csak. Majd megtanulja mi a tisztelet… - mondom, és hátat fordítok. - … az ágyamban. Készítsétek elõ. A legszebb ruhát adjátok rá. Természetesen nem kell mondanom, hogy mivel kötözzétek meg?! – kérdezem, mire emberem csak bólint. – A Találkozó után megyek. Addig õrizétek. Nem érhet hozzá senki. – mondom és eltûnök. Visszamegyek a Találkozóra.

- Elnézést... - mondom halkan fel se nézve. Próbálok elmenni mellette, ám megragadja csuklómat - Esetleg segíthetek valamiben? - nézek hátra mosolyogva, csakhogy szinte azonnal meghül bennem a vér, mert meglepetésemre a délelötti férfival találom szemben magam. Mégis mit akarhat?

- Várj! – hallom meg a hátam mögül az édes hangot.

Nocsak, nocsak, máris levett a lábadról a szövegem?

- Nagyon hálás vagyok, amiért segített, de... Nem gondolja, hogy ez egy kicsit túlzás volt? – kérdi.

Óú, buta fiú, már hogy lett volna túlzás? Azok a tagok a véredet akarták, nem mást.

- Tévedsz, ha azt hiszed meg akartam ölni õket, szimplán csak megijedtem... De biztos sikerült volna valami békésebb megoldást találnom...  –pillant fel rám.

Határozatlansága megmosolyogtat. Nocsak, magázódunk vagy tegezõdünk? Illene eldöntened, fiú.

- Azért még egyszer köszönöm, hogy segített... – köszöni meg, majd elindul arra, ahonnan jött.

Ugyan, kérlek, azt hiszed, hogy ennyivel elengedlek?

- Ma este 8-kor a móló legvégén várlak. Majd akkor megköszönöd – vetem utána, majd nagyot ugorva eltûnök.

Remélem, a perverzió legcsekélyebb jele sem volt hallható a hangomban. Igaz, nem akarok tõle úgy igazán semmit, mégis szeretném, ha eljönne. Nem mindennapi látványt nyújt a fiú, ráadásul nem is halandó. Tüzetesebben meg kell ismernem õt. Ha nem is magát a személyt, de a testét igen. Mindig is lenyûgöztek a „nem normális” lények.

Hazavonszolom magam, majd az ágyamon ülve elmélázok. Szükségem van valamire. Érzem az ürességet, mely belsõmet fojtogatja, mégis… mi kellene nekem? Szerelem? Nem, azzal csak a baj van. A testi örömöket akárhol megkaphatom. Pénz? Szükségtelen, bármit megkapok, amit csak szeretnék. Hírnév? Felesleges, nem tudnék észrevétlenül közlekedni. De akkor mégis mi? Mi hiányzik belõlem? Mim nincs, amit mások birtokolnak?? Erre keresem a választ már idõtlen idõk óta.

A délutánt olvasással töltöm. Tanulmányozom a régi varázslatokat, ismerkedek az alkímiával, leírásokat böngészek az elemek irányításáról. Érdekes, hisz kevés ember képes elsajátítani mindezeket, nekem mégis valahogy sikerül. Persze ezer év alatt az ember sok mindent megtanul, fõleg, amit könyvekbõl lehet, ám a tényleges tapasztalatszerzés a legfontosabb momentum mindközül.

Eljön az este, én pedig sötét ruhát húzok. Kicsit csinosabban festek, mint általában, mégiscsak „randira” megyek. Összekészülök, majd útnak indulok. Az év ezen szakaszában a Nap hamar lenyugszik, talán épp a bolygó érdekes fekvése miatt. Fényárban úszva sétálok végig a falun, mikor egy lány hirtelen elkapja a karom.

- Na, végre! – dobbant mérgesen.

Ajajj, ki ez a hölgy?

- Azt mondtad, találkozunk valamikor! – néz mélyen a szemeimbe.

Hû, olyan ismerõs az arca, lehet, tudnom kéne, ki is õ valójában?

- P-perszeh… kedves… csak olyan elfoglalt vagyok – nyögöm.

- Tényleg? És most mégis hová mész? – teszi karba a kezeit.

Arca kissé mintha megenyhült volna.

- A mólóhoz. Egy fontos… kutatás része lesz a ma este – füllentem.

- Komolyan? – ragyog fel az arca.

- Persze...

- Akkor te biztos nagyon okos lehetsz – öleli át a nyakam.

Te pedig biztos nagyon hülye, ha mindezt elhiszed.

- Óh, dehogy – szerénykedek.

Általában nem vagyok ilyen. Elismerem, hogy veszettül jóképû vagyok és intelligens. A lányok körében viszont nem tanácsos hangoztatni, mennyire is tisztában vagyunk adottságainkkal. Az álszerénység csalfa eszközéhez kell folyamodnunk.

- De édes, még szerénykedik is – nyom egy csókot az arcomra.

Tessék, megmondtam.

- Rendben, most elengedlek, de legközelebb muszáj találkoznunk. Emlékszel még, hol lakok? – kérdi.

- Hogyne! – vágom rá.

Sajnos a nevedet sem tudom, kedves, nemhogy a lakásod címét. De majd improvizálok, abba még nem halt nagyon bele senki.

Búcsút int, majd elindul azon az úton, ahonnan én jöttem. A fenébe, már javában elmúlt 8, én pedig még sehol sem vagyok. Futólépésben közelítem meg a mólót, s csalódva észlelem, hogy senki sincs a legvégén. Lehetséges hogy el sem jön? Nem, kizárt. Nekem senki sem mondhat nemet!

Íróasztalomnon fekve ér utol a hajnal. Nagyot nyújtózva egyenesedek fel, mikor az elsõ sugarak besütnek ablakomon. Tegnap úgy látszik sikerült elaludnom, miközben egyik új szerzeménynek számító könyvemet tanulmányoztam.

Megdörzsölöm szemeimet, hogy kicsit felébredjek, majd becsukva az elõttem heverõ vaskos könyvet megindulok a fürdõszobába, egy kis frissítõ zuhany érdekében. Rövid idõn belül elkészülök, és felébredve veszem fel a már odakészített ruháimat. Gyorsan végignézek a kis elõszobán, hogy minden rendben van-e, ugyanis nem igazán bírom, ha kupi van. Szerencsére minden rendezett, és a helyén van, már amennyire egy könyvekkel, különbözõ feljegyzésekkel, és fiolákkal túlzsúfolt helyiség annak mondható. Minden esetre mindennek megvan a helye, és én ezt így szeretem.

Felkapom világos színû utazóköpenyem és táskám, fejemre húzom csuklyám, majd megindulok a kikötõ felé. Nem szeretek a zsúfolt utcákon barangolni, de szükségem van egy új vázára... A másikat a múltkori betegem ugyanis sikeresen eltörte.

Gyors léptekkel haladok végig a város nyüzsgõ részein, majd elérve uticélom egyenesen egy öreg néni bódéja felé veszem az irányt, aki agyag edényeket árul.

- Jó reggelt! - köszönök kedvesen, miközben az áruját nézegetem.

- Jó reggelt! Segíthetek valamiben? - érdeklõdik mosolyogva.

- Köszönöm, nem kell, azt szeretném - mutatok az egyik kis vázára, s mikor a néni odaadja mosolyogva nyújtom át neki érte a pénzt, s elteszem. Már épp az egéssége felõl érdeklõdnék, amikor valaki megszólal a hátam mögött.

- Nocsak, nocsak, nocsak, milyen feltûnõ itt valaki! - szól éles hangon, mire hirtelen megfordulok. Egy, az öltözékükbõl ítélve, utonálló banda vesz körül, biztosítva, hogy ne tudjak elmenekülni.

- Divatbemutatóra készülsz tán, csibe? - kérdezi a vezérük röhögve, miközben belehajol arcámba.

Hirtelen úrrá lesz rajtam a félelem, és a bódénak támaszkodva próbálok picit hátrébb húzódni, ám ekkor egy idegen ugrik közénk és hatalmas kardjának egyetlen suhintásával megöli a banditákat. Értetlenül nézek rá, és tekintetetmben tompa düh fénye csillan. Hálás vagyok, amiért segített, de... Ezt azért nem kellett volna...

Épp szólásra nyitnám a szám, amikor felém fordulva megszólal:

- Higgadj le, kedves! - monja, miközben elteszi kardját. Testét utazóköpeny fedi, ruhája, már amennyit látok belõle sötét. Haja fekete, de ami a legjobban megragadja tekintetem azok vöröses szemei - Kár lett volna vérrel áztatni ezt a ragyogó öltözéket. Különben is, egy ilyen angyali teremtés nem a gyilkolásra született. Jól mondom? - döbbenten pislogok rá, majd mikor rámkacsintva hátatfordít és elindul az utcán szembesülök csak igazán "mûvével".

Elfog az undor, és a látványtól felfordul a gyomrom. Megtántorodok, majd szememet összeszorítva rázom meg picit a fejemet, hogy jobban legyek. Nem bírom a megölt emberek látványát. Egyszerûen rosszul leszek tõle.

- Várj! - szólok hirtelen feleszmélve az idegen után, és futva indulok utánna - Nagyon hálás vagyok, amiért segített, de... Nem gondolja, hogy ez egy kicsit túlzás volt? - kérdezem mosolyogva, mikor megáll és sikerül utolérnem. A csuklyám idõközben leesett fejemrõl, így a bókok alapvetõ félreértését is tisztázottnak gondoltam, miszerint: fiú vagyok. - Tévedsz, ha azt hiszed meg akartam ölni õket, szimplán csak megijedtem... De biztos sikerült volna valami békésebb megoldást találnom...  - nézek fel enyhén sértetten a feltételezéstõl a nálam magasabbra, aki értetlenül mered rám. Arcáról semmilyen érzelmet nem vagyok képes leolvasni, egyedül furcsa moslyolya szembetûnõ, amit nem tudok mire vélni.

Végül sóhajtva egyet húzom vissza fejemre a kapucnim, hisz ezen már úgysem tudok változtatni.

- Azért még egyszer köszönöm, hogy segített... - mondom hálásan mosolyogva, majd elindulok az ellenkezõ irányba.

Nedves, napos hajnalra ébredek. A fák halkan suttognak nekem. Érzem, valami készülõben van. Valami nem mindennapi. Szeretem mosolygással kezdeni a napot. Valahogy mindig egy plusz löketet ad. Kimászok az ágyamból, majd magamra kapom a gúnyáimat. A hajamat turkálva állok a széles tükör elé.

- Veszettül jóképû vagy – kacsintok a tükörképemre.

Nos, igen. Kell egy kis egészséges önbizalom, nem de? A hátamra kapom megtermett kardomat, amit minap egy legendás kardforgatótól csentem el. Jobban belegondolva, nem ez a helyes kifejezés, hiszen a kardnak nem lába kélt, tulajdonosának fejére viszont igaz ez a kijelentés. Megöltem az illetõt, így tettem szert a kardra. Hiába ecseteltem neki hosszú perceken keresztül, nem érdemes rám pazarolnia az idejét, valahogy nem értette meg. Pech, ha nem kötekszik, tán ma is élne.

Nagyot szippantok a friss levegõbõl, amint kilépek az apró bérház ajtaján. Takaros, lakható kis kunyhó ez, a magamfajta vándoroknak találták ki. Kívül-belül szerény. A benti bútorzat sem épp elõkelõ, egyszerû, mindennaposak.

A nádfedeles tetõ alól elõlépvén körültekintek. A reggeli napsugarak lágyan cirógatják meg az arcomat. Akár egy hû szeretõ, ki mindig velem tart kalandos útjaimon. Hányszor gondoltam már, milyen lehet egy állandó útitárs. Egy olyan ember, aki velem van jóban, rosszban. Segít, támaszt nyújt, kényeztet. Persze, ez csak egy hiú ábránd, ilyen ember nem létezik.

Lassú léptekkel indulok el az apró falu poros kis utcáján. A figyelmemet lekötik a környezõ fák, bokrok virágainak üde, friss illata. Lehunyt szemekkel szaglászok meg egy fura, lila színû növényt, mikor éles kiáltás rázza meg a vidéket. A falusiak szétszélednek, amint egy tucatnyi martalócból álló rablóbanda nem vonul végig a fõ utcán. Húzott szemekkel méregetem õket egy bokor mögül. Hm, egyszerû, halandó emberek. Különleges képességnek nyoma sincs. Ch, egyszerûen végezhetnék velük, de egyelõre várok, kíváncsi vagyok, mit akarnak.

Alig telik el egy kis idõ, a újonnan érkezett csapat randalírozni kezd a falu kikötõjében. Otromba népség, azt hiszem, ideje lesz közbeavatkoznom. Épp indulnék, mikor megpillantok egy újabb idegent az út szélén tekeregni. Világos utazóköpenyt visel, mely majdnem elfedi az egész testét. Szerencsére az orra hegye kitûnik a lágy, finom esésû szövet alól. Olyan, akár egy földre szállt angyal, finom mozdulatokat tesz, ahogy az egyik bódé által felkínált árut vizsgálgatja. Egy kósza szellõ meglebbenti köpenyének csuklyáját, így láthatóvá válik az arca. Édes mosollyal nyújtja át az anyónak a pénzt, a formás, apró vázát pedig a táskájába teszi.

Már épp indulnék, hogy közelebbrõl is szemügyre vegyem ez égi csodát, mikor a kikötõbõl érkezõ banditák körülfogják az idegent.

- Nocsak, nocsak, nocsak, milyen feltûnõ itt valaki! – rikkantja az egyik.

- Divatbemutatóra készülsz tán, csibe? – röhög a képébe a vezér.

Érzem, a fura idegennek mágikus képességei vannak. Az illatán is érzõdik, ám mikor felcsap körülötte az a vibráló, erõvel teli levegõ…

Hirtelen a fiú és a martalócok közé vetem magam, meglengetem vaskos kardomat, és végzek az összes banditával. Õ értetlenül mered rám, majdhogynem dühös, amiért megkíméltem a vérontástól.

- Higgadj le, kedves! – fordulok hozzá, mikor a kardomat a vállamra teszem. – Kár lett volna vérrel áztatni ezt a ragyogó öltözéket.

Csodálkozva pislog rám, tán nem bókot várt egy magamfajta férfitõl.

- Különben is, egy ilyen angyali teremtés nem a gyilkolásra született. Jól mondom? – kacsintok felé, majd sarkon fordulok, és elindulok a széles, poros utcán.