Karakter: Alíz/Alice
Megjegyzés: (Bátyómnak)
[A szerepjáték nem hű a valódi történethez, csak nyomokban találni meg benne!]
- Alííííííz, húzd ezt magad utááán! – szökken mellém Vigyori, és a zsebéből, egy zsineget cibál elő.
- Ezt? Mért kéne ezt magam után húznom? – pillantok rá értetlenül. Ennek semmi értelme. Habár… ha jobban belegondolok, Csodaországban semminek sincs értelme.
- Mert játszani akarok, és ez a Bolond Kalapos tuti nem játszana velem. – bök az említettre fintorogva. Hát, szerintem se… - Utálja a macskákat…
- Hányszor mondjam még? Majd megpusztulok, úgy szeretem a macskákat, én csak TÉGED utállak! - morran fel a Kalapos, elismételve ugyan azt, amit már én is halottam párszor.
- Én szeretem a macskákat – vonok vállat, mire Vigyori lelkesen megragadja a kezem, és belenyomja a madzagot.
- Akkor jáááááááátsz velem! – csillogtatja rám barna szemeit. Nem állítom, hogy hatással van rám, többnyire mindent érdektelenül fogadok. De ha ez neki örömöt okoz, miért nem cibálhatnám magam mögött a zsinórt?
- Ez felejtős – fordul hirtelen hátra az előttünk baktató, fekete gyászhuszár, és mielőtt bármit is tehetnék, elveszi tőlem a zsineget.
- Nyáúúúúúúúúúww! – fúj felháborodottan a leginkább sértett fél, és elé ugrik. - Az oké, hogy engem rühellsz, de legalább Alíznak adj szabad akaratot! Majd ő eldönti, hogy akar-e játszani velem, vagy nem!
- Alíznak ezer jobb dolga is akad a te pátyolgatásodon kívül. Inkább menj, és igyál egy kis tejet! – érkezik a gunyoros felelet, de mivel a háta mögött állok, az arcát nem látom. Biztos nem kedvesen mosolyog, az tuti.
- Szerintem jobb lenne, ha inkább az útra figyelnénk. Akármikor feltűnhet egy olyan izé… ami az életemre akar törni – szólalok meg, elejét véve a további vitának.
- Sajnálat. És valóban, ez egy jó ötlet. Hogy is felejthetted el, Kalapos? – helyesel Vigyori, heves bólogatás közepette.
- Nem is tudom. Némely zavaró tényezők elvonták róla a figyelmem. - morogja Kalapos, és már esnének egymásnak, de még időben közéjük állok. Kalapos fegyvere nem olyan, mint az enyém, az képes másban is kárt tenni, nem csak a Fehér Nyúlban.
- Elég legyen. Koncentráljunk a feladatra. Majd este játszok veled, Vigyori!
- Nyáuw! - Vigyori elégedetten elvigyorodik, de Kalapos arcáról inkább szemrehányást tudok leolvasni. Most mi van? Mi rosszat mondtam?
- Akkor ma hármasban fogunk aludni – jelenti ki hirtelen.
- Heh? – nézek rá értetlenül. Ki beszélt itt alvásról? Vigyori fúj valamit az orra elé, de hirtelenjében nem tudok rá figyelni, észreveszem én is, a közeledő Sajnálatokat. Kalapos keze pedig már a fegyverén is van.
Idejében ellök a felém ugró árny útjából, és rálő. Seggre érkezek a kemény kövön, és morogva szidom Csodaország minden szegletét, miközben Vigyori a fülét fogva rohangászik. Kalapos lövései biztos nem kellemesek az éles hallásának. Talpra kecmergek, de hirtelen valaki megragad hátulról.
- Állj! – dörren rá rekedt hangon, a szaporán lődöző Kalaposra. A szólított felénk fordul, és kapásból elfintorodik.
- Parancsolsz? – morog rá a Sajnálatra, aki a nagyobb hatás kedvéért, hirtelen egy kést szegez a torkomnak.
- Még egy lépés, és meghal – jelenti ki, én pedig nagyon jól tudom, hogy anélkül is. A Szívkirálynő szerint, a Sajnálatok így is úgy is kinyírnak, ha tehetik. Kalapos pedig csak elvigyorodik, és felé emeli fegyverét, alaposan feldühítve ezzel fogva tartómat. A penge felsérti a nyakam, és a fájdalomtól felnyögök. Érzem, ahogy forró vérem folydogálni kezd. Remek, még a fehér ruhám is összevérezem. Meghalni se lehet tisztán?
Inkább oda se figyelek, védelmezőm mit csinál, elég hallanom a lövést, majd a pengén pattanó golyó hangját. A Sajnálat elenged, én pedig Kalapos utasítására elugrom mellőle, had lője le. Innentől szorosan mellette maradok, míg minden támadót el nem takarít. Után sóhajtva felém fordul, én pedig már közelről, felháborodottan meredek rá. Naná, hogy megint kockáztatta az életem.
- Ezt mégis hogy képzelted? Mi lett volna, ha engem talál el? Vagy ha a Sajnálat megöl?! – nézek rá, rémült képet imitálva. Kár, hogy nem hatja meg…
- Ugyan, szóra sem érdemes, szívesen mentettem meg az életed – kapja oldalra a fejét, teljesen figyelmen kívül hagyva a továbbiakban. Felháborodottan követem, és továbbra is kitartok amellett, hogy mint védelmezőm, ő fog kinyírni.
- Hol van Vigyori? – váltok végül témát, megkönnyebbült sóhajt váltva ki belőle. Utálom…
- Biztos az erdőben bujkál. Mindjárt este, úgyhogy siessünk utána – feleli, megszaporázva a lépteit, de úgy, hogy alig bírom követni.
- Este? De hisz három órája keltünk fel! És különben is, ha este lesz, mért nem maradunk a városban? – értetlenkedek ismét, pedig megszokhattam volna már Csodaország hülyeségeit.
- Mert nem maradhatunk itt. Bízz bennem, Alíz – érkezik a semmire se jó válasz, de azért elhallgatok. Bízzak benne? Van rá okom? Vigyorin se tudok kiigazodni, most megint visszatért.
- Mi lesz holnap? – kérdezem kíváncsian, miközben a nekem jutó patkányt forgatom a tűz fölött. Fuj!
- Holnap – feleli Kalapos egyszerűen, és minden teketória nélkül, beleharap a húsba.
- Nem úgy. Mit csinálunk?
- Először is örülünk neki, hogy felkelhettünk. Már ha felkelhetünk… - néz rám sötéten. Tessék?
- Ne rémisztgesd a fiút Kalapos, mert a végén még meghátrál! És akkor mi lesz velünk? A Szívkirálynő kinyír! – szólal meg Vigyori.
- Mintha ő említett volna valamit… - gondolkodok el kissé. Meg kell keresnem a Fehér Nyulat, és asszem valami Hörcsög tudja hozzá az utat.
- Majd megkeressük a Szívkardot – zökkent ki Kalapos a gondolataimból.
- Szívkard? – pillantok rá lelkesen. Fegyver… márpedig az nem árt nekem, ha már ezzel a vacak pisztollyal csak a Fehér Nyulat bánthatom.
- Igen. Azzal könnyedén meg tudnád ölni a Fehér Nyulat, mivel különb minden fegyvertől – érkezik a felelet. Elmosolyodok, és talpra ugrok.
- Remek! Akkor holnap megkeressük! – jelentem ki lelkesen.
- Meg, de tényleg holnap, mert ma már elfáradtam. Vigyori Macska durmolni megy! – ásít Vigyori, majd felugrik egy faágra, és már horkol is. Csodálkozva figyelem, hogy hiába forgolódik, nem esik le.
- Kalapos, mitől lett ilyen hideg? – szólalok meg pár perc múlva, mikor megérzem, hogy hirtelen, mennyire lehűlt a levegő. Megpróbálom kissé felmelegíteni magam, a karjaim dörzsölgetésével, de semmit se érek, az egyre nagyobb hideg ellen.
- Csodaországban mindig ilyen hideg van – von vállat a kérdezett. Elfintorodom, és közelebb csusszanok a lassan kialvó tűzhöz. Semmi haszna. Hirtelen a mellettem ülő Kalapos felsóhajt, és közelebb húzva magához, betakar a kabátjával engem is. Nagy szemekkel bámulok fel rá, de ő tüntetőleg csak maga elé néz.
- Aludj – utasít kemény hangon. Meglepettségem miatt, még felháborodni is elfelejtek a parancsolgatás miatt. Inkább csak jobban hozzásimulok… olyan meleg.
- Köszönöm – bököm ki végül nehézkesen, majd fejemet a vállára hajtom, és lassan el is nyom az álom a kellemes melegben. Régen éreztem magam ilyen biztonságban.
„ – Ki vagy te?”
„ – Miért vagy?”
„ – Mi a célod?”
„ – Nem kellesz te senkinek, nincs aki gondodat viselné! Jobb lesz ha eltűnsz!”
„ Álmodom, pedig nem akarok. Sose szerettem álmodni, hisz nem volt értelme. Emberek, tárgyak és érzelmek, mind olyan dolog, melyek a valóságomban nem léteztek. Az egyedüli biztos pontom, a nővérem volt. Alíz… Az egyetlen név, amit ismerek.
Ki Alíz? Ki vagyok én?”
„- A 89. Alíz! A többi elbukott… Követed őket?”
„- Mit mondasz Alíz?”
„- Alíz!”
- Alíz! – Valaki rázogat, viszonylag gyengéden. Pontosabban nem centrifugális erővel, és jelenleg még ezért is hálás lehetek. Nyöszörögve nyitom ki a szemem, hogy aztán hangos kiáltással lökjem el magam Kalapostól, és nyekkenve földet érjek.
Miért is kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló a mentőövbe?
- Rosszat álmodtál? – jelenik meg látóteremben Vigyori képe. Pár pillanatig értetlenkedve pislogok fel rá, majd felismerés csillan a szememben.
Tényleg álmodtam. A Királynő szavairól, a múltamról melyre nem is emlékszem, és a nővéremről… „Követed őket?”… Rémálom.
Összerezzenek, majd talpra kecmergek. Mindketten némán figyelnek, mintha várnának valamire. Kérdő tekintetemet látva, Kalapos felsóhajtva megszólal.
- Csodaországban jelentése van az álmoknak. Talán segíthetnek, hogy elérd a célod!
- A célom… - ismétlem meg elmerengve. – Megölni a Fehér Nyulat.
Bólintanak, én pedig az ég felé fordulva, elgondolkodva fixírozni kezdem, a szó szerint bárány alakú felhőket.
- A Királynő azt mondta, ha megölöm őt, rálelek létem értelmére, és elérem a célom. Ezek szerint, a célom túlmutat egy nyúlvadászaton – agyalok hangosan.
- Minden összefügg mindennel! – érkezik a segítség Kalapostól, de csak ingerülten felciccegek. Vajon fájna neki, ha egyszer értelmes tanácsot adna.
- Mindegy, menjünk! – morgom duzzogva, és rögtön el is indulok.
- Rossz irány! – szól utánam. Megtorpanok, és körbenézek, majd értetlenkedve fordulok vissza.
- Már miért lenne az? Tegnap az ellenkező irányból jöttünk, ha ma jutni akarunk valahová, erre kell tovább menni! – jelentem ki magabiztosan.
- Nem hiszem, hogy arra előbbre jutnál – vonja meg a vállát. – De ha ragaszkodsz hozzá, indulj el, én itt megvárlak – teszi hozzá, és már készülne visszaülni, mikor türelmetlenül felsóhajtok.
- Oké, oké! Hiszek neked, csak menjünk már valamerre! – motyogom, és megvárom, amíg elindul, úgy követem.
- Hé! Hé! Alíííz! – pattan mellém, a nyervákoló Vigyori, aki fene se tudja, hová tűnt, míg én az utat kerestem. – Eldöntötted már, mihez fogsz kezdeni, ha megölted a Fehér Nyulat? – kérdezi kíváncsi szemekkel.
Meghökkenve pislogok rá, a hirtelen jött kérdéstől. Egészen jogos érdeklődés, de azon kapom magam, hogy nem tudok mit felelni rá. Elvileg akkor megtalálom önmagam. Na és akkor? Hogyan tovább?
- Gondolom… Talán történni fog valami – bököm ki, a nem túl elmés feleletet, és majdnem orra bukom egy aljas gyökérben, mely szándékosan felemelkedik kicsit előttem. Vetek egy szúrós pillantást a fára, akihez tartozik, és gyorsan megszaporázom a lépteim, hogy beérjem a Kalapost.
- Egyenlőre foglalkozz inkább azzal, ami a közeljövőben történik majd – szólal meg közönyösen, majd vet egy utálkozó pillantást Vigyorira, aki mellettem szökdécselve, rávillantja teli fogas mosolyát. – És ne ezzel az idióta macskával! – fejezi be, és előre fordul.
- Te miért segítesz nekem? – szegezem neki a kérdésem, pár percnyi, néma séta után. Látszik rajta, hogy élvezte volna még a csendet, de engem személy szerint, fárasztott.
- Mert ezt a parancsot kaptam.
- De veszélyes, nem?
- A Sajnálatok téged akarnak megölni, nem? – kérdez vissza, mire elhúzom a szám.
- Kösz, ettől most marha jól érzem magam! – morgom szarkasztikusan, a zsebemben lapuló, használhatatlan pisztollyal szórakozva.
- Nem lelki segély szolgálat vagyok, hogy jobb érzésért küzdjek számodra!
- Itt is van olyan?
- Itt is van lelki gond, nem?
- Ch… Egy ilyen világban nem is csoda – vágom rá, majd megunva a zsebemben kotorászást, kihúzom a kezem, benne a fegyverrel.
- Miért nem adott olyan pisztolyt, ami segít is?
- Ha a Fehér Nyúllal állsz majd szembe, segíteni fog – feleli teljes meggyőződéssel, majd hirtelen megtorpan, én pedig követve a példáját, kikukkantok a háta mögül.
Egy csicsás, veszettül fehér, veszettül világos, mosóporreklámra hajazó palotát pillantok meg, és az egész vacsorára való patkányomat odaadnám bárkinek egy napszemüvegért.
- Hát ez meg? – nyekkenek fel hunyorogva.
- A Fehér Királynő palotája. Itt a Szívkard!
- Ő is pasi? – nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg. Szemrehányó pillantást vet rám, de azért biccent. Hoppá!
- De nem valószínű, hogy örömmel fogadna, ha lazán besétálnál hozzá, mondván, hogy kell neked a Szívkard, a Fehér Nyúl megölésére. Eléggé jóban vannak! – mondja unott hangon.
- Akkor mégis mi a fenét csináljak? – kérdem rezignált nyugalommal. Tök felesleges felcsattannom, úgy se fordítana felém nagyobb figyelmet.
|
