Elég régóta ismerem a kiskölyköt, régebben túl sok idõt töltöttem azzal, hogy tanulás helyett az õ szobáját, és az õ arckifejezéseit figyeltem és elemeztem, olyankor, mikor éppen nem volt elhúzva a függönye, tehát eléggé sokszor. Manapság már tanulás MELLETT figyelem õt. Igen… tudom. Egy zaklató vagyok. Vagyis… nem is zaklató, hanem kukkoló, hiszen én nem küldök neki zaklató leveleket, csak figyelem az ablakomon át… meg az ablakhoz tartott leveleken át kommunikálok vele… de nem vagyok zaklató, se kukkoló, hiszen õ is írogatni szokott nekem, és tudom jól, hogy õ is át-át szokott nézni hozzám. Mondjuk, azért eléggé nehéz nem kinézni az ablakon, ha pont azzal van szembe az ember íróasztala, és nem a szemben levõ házban levõ történéseket figyelni, ha már az ember azzal sem próbál védekezni a figyelõ szemek ellen, hogy legalább a függönyt elhúzza.

Szóval nem vagyok kukkoló.

Csak kicsit… Mikor elfelejt bevinni ruhát a fürdõszobába, a függönyt meg nem húzza el, és csak egy törölközõben kezd el kutakodni megfelelõ ruha után. Bevallom, olyan szép hátat, mint az övé, még nem láttam. A mellkasán kívül többet nem láttam belõle, mert bár a kísértés eléggé erõs minden egyes alkalommal, hogy elölrõl-hátulról is tökéletes rálátásom legyen mindenre, a csodálatos tükrének segítségével, viszont nem akarom, hogy észrevegye, hogy mennyire szeretném minimum egyszer, de inkább többször meztelenül látni, szóval mindig elfordultam eddig. Viszont tényleg kezd egyre inkább kísérteni az a gondolat, hogy úgysem lesz közöttünk semmi sem, hiszen én hamarosan, amint összejön elég pénzem, húzok el jéghokisnak, õ pedig… hát, õ pedig azt csinálja, amit minden más középiskolás, szóval miért ne vetnék rá egyetlen aprócska pillantást. Biztosan gyönyörû lehet…

De még kitartok.

Talán majd mielõtt elköltözöm. Vagy mielõtt beszerez egy barátnõt… vagy valami hasonló.

Fölnézek a jogi tanulmányok bonyodalmas útvesztõibõl, és sóhajtok egy nagyot. Annyira, de annyira rühellem a jogot! Semmi értelme igazából, csak annyi, hogy azoknak a szerencsétleneknek, akik nem tanulják, ne legyenek jogaik, mert ha vannak is jogaik, egybõl át lehet õket verni mindenféle kacifántos megfogalmazással, és kiskapuk halmaival. Oké, hogy én meg tanulom, de annyira idegesítenek a jogszabályok, az ottani emberek, minden! Nem illek én oda, de még kell pénz. Anélkül sajnos nem tudok lakást bérelni, hoki felszereléseket venni, edzésre járni… mert oké, hogy hivatásos jéghokis akarok lenni, de ahhoz viszont elõtte még többet kellene edzenem, mint amennyit manapság edzem, és egy olyan csapatba kellene bejutnom, ahol nekem fizetnek, nem pedig nekem kell fizetnem. Amire, sajnálatos módon, jelen pillanatban elég kevés az esélyem, ugyanis ahhoz, hogy ne bukjak meg a zh-imon, és a vizsgáimon, magolnom kell(ene) éjjel-nappal, szóval semmi lehetõségem eljárni ilyenkor edzeni. Pedig kellene, mert már nagyon hiányzik, már maga a jégpálya illata, a rajta való siklás, nem hogy a játék! De sajnos most nem lehet. Ha most, félévkor megbukom, akkor a következõ félévben újra kell csinálnom ezeket a tárgyakat, és így megint egy fél évvel késõbb végeznék. Ami pedig nagy szívás volna, szóval kitartok!

Hátradõlök a székemen, és kinézek az ablakomon, át, kedvenc szomszédom szobájába. Valószínûleg a leckéjét írja, mert teljesen az asztalán levõ dologra figyel, bár amennyire én a tekintetét látom borzas szöszke hajától, akár ülve alhat is. Bár, hacsak alvás közben nem tud rajzolni, vagy írni, akkor kétlem, hogy thétában van, ugyanis néha meg-megmozdul a karja az asztallapon. Bár fejét nem nagyon mozgatja, szóval kétséges, de attól még koncentrálhat. Nem tudom, mennyi ideig figyelem így, ahelyett, hogy a közelmúltban újított jogszabályokat próbálnám beseggelni, de úgy tûnik, eléggé zavaró lehet a bámulásom, mert már csak azt veszem észre, hogy nem borzas frizuráját, hanem két szép szemét bámulom. Bár nem vagyunk távol egymástól, ahhoz azért eléggé messze vagyok, hogy a szemének színét ne tudjam pontosan kivenni, ám tudom jól, hogy csodálatosan szép kék szemei vannak.

Halványan elmosolyodik, és int egyet, köszöntésként. Azt vettem észre, hogy mikor valaki van a szobájában, és vele beszélget, rendkívül édesen, szinte kerubszerû mosollyal tud ragyogni a világra, viszont ha velem kezd el kommunikálni, a maximum, amit ki tudok belõle hozni, egy picurka, ám annál szebb mosoly, de többet nem. A nevetést sajnos én még nem tudtam elérni nála, neki bezzeg mindig sikerül nálam. De nem bánom, amíg tartjuk a kapcsolatot, és nem vagyok a terhére, addig bármit elfogadok, amit csak ajánlani tud. Nem követelõdzök többért.

Hirtelen lepillant az asztalára, firkant valamit, majd nekitapasztja az ablaknak. „Mi baj? :(” Kérdezi az írás. Ránézek Felixre, aki ugyanolyan lekonyult szájú arcot vág, mint amit a papírra rajzolt, és ez annyira, de annyira, de annyira édes, hogy már lassan kezdek cukormérgezést kapni már attól, ha csak ránézek. Képtelen vagyok visszatartani mosolyomat, és miközben megrázom a fejem, le is hajtom, hogy ránézhessek az asztalomon tartott nagy alakú füzetre, aminek a lapjaira írni szoktam neki.

„Csak az értelmetlen jogszabályok, és módosításaik…” Írom vissza neki válasznak. Többnyire igaz is, bár a rossz hangulatom fõ oka inkább a hozzá való vonzódásom, de azt nem hinném, hogy örülne neki, ha így közölném vele szépen. Még ha írásban is, legalább úgy, hogy „Szeretlek”, vagy valami, nem pedig így…

Na, de ezt úgysem kell neki tudnia, még úgyis kis fiatalka hozzá. Ráadásul, ha az ember ránéz, még a valós koránál is fiatalabbnak néz ki, szóval kicsit olyan, mintha pedofil hajlamaim lennének. Pedig nincsenek, esküszöm! Tudom jól, hogy 16 éves, az már bõven a beleegyezési korhatár, szóval nem pedofília, de… áh, mindegy.

Hagyjuk inkább! Tanulnom kell, nincs mese, nem pedig álmodozni, meg kukkolni. Pedig milyen jó dolog is az…