Karakter: Tyler Wolf
Megjegyzés: (Bátyómnak)
- Mondom nem!
- De, de!
- Lotte…Nem!
- Ugyan Ty, csak egy kicsit!
- Nem!
De igen… Végül csak rávett, hogy elkísérjem a puccos bálra, valamelyik kétszínű kis herceg kastélyába. Pedig tudom ám, hogy ő is csak azért megy oda, mert unatkozik. Amióta férjhez ment, és a férjének állandóan dolga akad, drága úrnőmet majd megeszi a penész. Újabban, már a könyvek se kötik le, és giccsesebbnél-giccsesebb ruhakölteményeket talál ki nekem.
Szerencsére ezúttal, beérte a normális fekete felső, sötét nadrág összeállítással, viszont magára felaggat pár ékszert. Még így se viszi túlzásba, a pozícióját tekintve, de aggódok kicsit, hisz mégiscsak jelentéktelen kísérettel akar útnak indulni. Pontosabban velem, és rajtam kívül két katonával. Nem egy királyi kíséret, és ennek meg is lesz az eredménye!
Már a bálról tartunk visszafelé, és majdnem elérjük a kastélyt, mikor eszébe jut, hogy fél mérföldje, elhagyta a kesztyűjét. Komolyan mondom, már meg se lepődök rajta. Azon meg végkép nem, hogy szó nélkül fordítom meg a lovam, és indulok megkeresni. Szerencsémre rá is bukkanok, és vágtába ugratva igyekszem, hogy beérjem a többieket.
Mikor azonban elérem a helyet, ahol hagytam őket, nem éppen kellemes látvány fogad. A két kísérő katona, holtan hever a földön, Úrnőm megbokrosodott lova pedig a fák közül mered rám kitágult szemekkel.
- A picsába! – csapom a földre a kesztyűt, és sarkamat a lovam oldalába vágva, a város felé lódulok. A nyomok arra vezetnek, és nem juthattak még messzire, akárkik is raboltál el Lottét. Hamar beérek a házak közé, de ott kavalkád és káosz fogad. Kalózok támadtak meg minket, hát nem nehéz kitalálni, hol keressem Úrnőmet.
Dühösen ugrom le lovamról, és kezdek rohanni a kikötő felé, és hamarosan meg is pillantom az ellenség hajóját, közelebb érve pedig a fedélzetére felcibált Lottét is. Kihúzom kardomat, és a körülöttem harcolóktól szerzek még egyet, majd gondolkodás nélkül ugrom fel a hajó korlátjára.
Rögtön kiszúrom a lehetséges kapitányt, és csak megerősíti a gyanúmat, mikor embereire hagyja a hercegnőt.
- Állj! – csattanok fel élesen, és szavaimnak nyomatékot adva, a vörös hajú férfi felé vágom a szerzett kardot. Elhajol előle, és egészen nyugodt képpel fordul felém, és néz a szemembe. Pontosabban csak félig, ugyanis szemkötője van. Divat, vagy tényleg sérült? Francba, most nem ezen kéne agyalnom!
Oda se figyelek az embereire, csak Lottéval és vele foglalkozom. Ha leverem a kapitányt, a fejét vesztett kígyóval már könnyű dolgom lesz!
- Azt hiszem ajtószámot tévesztettél, kicsim. Gyerekszobát itt nem találsz – mosolyodik el a kapitány gunyorosan, de nem igen hat meg vele. Ennyi kevés lesz hozzá, hogy felhúzzon.
- Nem maradok sokáig. Csak egyvalakiért jöttem – mutatok Lottéra, hozzá hasonló bájcsevejszerű hangon. De ha az Úrnőm megsérül, vérfürdőt rendezek, erre mérget vehetnek! Kinek hiányzik, hogy utána hónapokig hallgassam a hisztijét a heg, meg a fájdalom miatt?
- Persze, és gondolod, hogy csak úgy átengedjük neked? – vigyorodik el a főnök, és társai kezében is tőr villan, mutatva, hogy nem sok az esélyem. Kit érdekel? - Keress másik kurvát, kölyök – fordít hátat nekem. Nem jó ötlet, főleg azok után nem, hogy lekurvázta Lottét. Csak egy pillanat kell hozzá, hogy övemből egy tőrt kapjak elő, és lendületesen felé hajítsam.
Valószínűleg, már számít rá, mert kevésbé neccesen tér ki előle, mint legutóbb, csakhogy ez is elég nekem ahhoz, hogy támadásba lendüljek. Kardot kap, így képes hárítani, sőt, úgy tűnik, mintha lebecsülne. Örök hiba!
Fürgén térek ki a visszatámadás elől, és nem késlelkedek a válasszal. Tudom, hogy jó harcos vagyok, és erre szépen lassan őt is rádöbbentem. Nem tudom mióta harcolunk anélkül, hogy bárki beavatkozott volna, mikor egy erősebb ütéssel hátralök, és mintha más szemmel mérne végig.
- Mi a neved? – Közönyösen viszonoztam a pillantását, de erre a kérdésre, már gyanakvóan villan meg a tekintetem. Mi köze a harcunkhoz a nevemnek?
- Mért érdekli? – morranok fel halkan.
- Csak mert. Szerintem ne szájalj vissza, husi, mert még baja eshet a kis hercegnődnek. – És valóban, egyik embere tőrt nyom Úrnőm nyakához. Felizzik a tekintetem, és megremeg a kard a kezemben.
- Tyler – préselem ki végül magamból.
- Tyler?
- Tyler Wolf – egészítem ki kelletlenül, miután nem éri be a keresztnevemmel.
Csakhogy nevem, nem várt hatást vált ki belőle. Élesen csillan a szeme, és enged valamennyit a támadóállás feszültségéből.
- Emberek, horgonyt fel! Vitorlát bonts! Azonnal indulunk! – kiáltja el magát hirtelen, mire őszinte meglepetés ül ki az arcomra. Mi van?
- Hé! Mégis hogy képzeli? – csattanok fel, és ismét támadok, de blokkolja.
- Nyughass kölyök, mert még valaki megsérül! – bök gunyorosan Lotte felé. – Legyél jó fiú, és tedd le a kardod!
- Ha megteszem, mindketten halottak vagyunk! – sziszegem vissza, még inkább nekifeszítve a kardot.
- Mi lenne abban a szórakoztató, ha megölnélek? – vigyorog rám. Elbizonytalanodok, és a nyomásom is enyhül, így egy lökéssel eltaszít magától, én pedig az árbocrúdnak tántorodom. Gyorsan összeszedem magam, erősen markolom a kardom. Miért csak rólam beszélt?
- Mi a francot akar tőlünk? Ha váltságdíjat, akkor ígérem, meg lesz, de ha bántják a hercegnőt…
- Oh, tehát tényleg előkelő a kicsike! – vág a szavamba. Döbbenten szorítom meg még inkább a kardomat, és hiába próbálkozok, egyre nehezebb érzelemmentesnek maradni. Baromira fel tud húzni ez a pasi! Ha nem is tudták ki ő, mégis mit akarnak?
Tanácstalanul, és be kell vallanom, kissé kétségbeesetten nézek Lotte felé, de a bizonytalanságot nem hagyom kiülni az arcomra. Hamarosan úgyis megérkezik az erősítés!
- Kössünk alkut, picinyem – moccan hirtelen a kapitány, mire felemelem a kardomat, és figyelmeztetően nekiszegezem. – Jaj de heves! Biztos vagy benne, hogy a helyzeted megengedi, hogy ne hallgass meg?
Dühösen ciccegek egyet, de engedek a támadóállásból, és némi hezitálás után, felé fordulok.
- Okos – vigyorodik el, de most se ér semmit a gunyoros hanglejtéssel. – Nos, ha szépen leteszed a kardod, és megadod magad, elengedem a hercegnődet!
- De… miért?
- Most kérdezz-feleleket akarsz játszani, vagy megmented a kis drágád életét?
- Rendben – köpöm dühösen. – De ha nem állod a szavad, és engeded el, megöllek! – váltok tegezésre unott hangon.
- Persze, persze… Na tedd le a kardod!
- Előbb tegyék ki Lottét a partra!
- Túl sok az elvárásod, kölyök! – morran fel figyelmeztetően, emberei pedig még szorosabban fogják közre Úrnőmet.
- Francba! – fújom magam elé, és karomat előrenyújtva, elengedem a fegyverem, ami csörömpölve hullik a kemény fedélzetre. Rögtön ketten ugranának, hogy lefogjanak, de kikerülöm őket, és felugrom a korlátra, így legalább a hátamat nem kell védenem.
- Most te jössz! – fordulok a kapitány felé. – Engedd el a hercegnőt!
- Amint látod, egy ujjal se érek hozzá – nevet fel, bennem pedig meghűl a vér, ahogy megértem a célzást. Az embereit nem vettem külön…
- Rohadék! – Remegek a dühtől, de nem ugorhatok fejetlenül neki, hisz nincs kardom. Már csak egy tőröm van, de azzal semmit se érnék ellene. Ekkor azonban a partról patadobogás üti meg a fülem. Az erősítés! Csakhogy közben elkezdték felhúzni a horgonyt.
Veszek egy mély lélegzetet, és minden ügyességemet összeszedve, végigfutok a korláton, előhúzva közben a tőrömet, megragadom az árbocról lelógó egyik kötelet. Gyorsan kapcsolnak, de a meglepetés ereje nálam van, így a Lottét fogva tartó kalózt egyszerűen letarolom lendületből, és Úrnőmet megragadva, visszaugrom a korlátra.
- Mit álltok ott? Fogjátok már el! – dörren a kapitány kemény hangja.
- Ty… Ezt nem gondolod komolyan, ugye? – szólal meg Lotte halkan, mikor a pillantásomat követve, ami a távolodó partra szegeződik, rájön, hogy mit tervezek.
- Nyitott vagyok a jobb ötletekre! – motyogom oda se figyelve, majd erősen magamhoz szorítom, és rátekerve a csuklómra kissé, marokra fogom a kötelet. Elengedem magam, és a kötél egyenesen az árbocnak visz. Ahogy nekicsapódnánk, teljes erőmből elrúgom magam, így kilengünk a hajótól.
A parttól nem messze, elengedem Lottét, viszont a kötelet nem tudom, mert az erősen a csuklómra tekeredett.
- Ty! – sikít fel Lotte, ahogy felbukkan a víz alól és látja, hogy nem vagyok mellette.
- Ússz kijjebb, már ott vannak a katonák! – kiáltom utána, majd ahogy a hintázásban ismét a hajó felé lódulok, megpróbálom kiszabadítani a kezem.
- Hagy segítsek!
A következő pillanatban levágódom a fedélzetre, és hiába pattannék fel gyorsan, fájó tagjaim nem engedik. Végül sikerül magam ülőhelyzetbe tornázni, és szikrázó pillantást vetni, az elém lépő férfira. Most köszönjem meg neki, hogy levágott a kötélről?
- Nos, ez még szép is lett volna, ha nem végződik ilyen csúnyán, igaz? – guggol le elém a kapitány. Összeszorított fogakkal nyelem vissza a kikívánkozó szitokáradatot, mikor rájövök, hogy ezzel csak még jobban szórakoztatnám.
Inkább igyekszem közönyt erőltetni magamra, és oda se figyelni rá. Ez már látszólag nem tetszik neki annyira, és kardját az állam alá nyomva ösztökél, hogy nézzek a szemébe.
- Úgy látom a kis kurváddal együtt, a hangod is a parton maradt. Se baj, fogsz te még úgy dalolni, ahogy én akarom! Vigyétek az egyik cellába, és láncoljátok a falhoz, amíg nyílt tengerre nem érünk! – utasítja embereit, mire rögtön ellenezni kezdek, ahogy megragadnak. Próbálom lerázni őket magamról, tekergek, rúgok és ha kell, még harapok is, nem könnyítve meg ezzel a dolgukat.
Mégis sikerrel járnak, és hamarosan már egy sötét, rácsos cellában találom magam, a hajófenéken. Remek, de mi a jó fenét akarnak tőlem? Értem aztán nem fognak váltságdíjat fizetni, titkokat a királyi családról semmiképp se mondok, más értékem meg nem igazán van.
Morogva próbálok kényelmesen elhelyezkedni, de ez veszett dolognak bizonyul, így végül feladom.
Nem tudom mennyit ücsörgök a padlón, mikor hirtelen az idióta kapitány jelenik meg, és belépve a cellába, némán vizsgálgatni kezd. Egy darabig szó nélkül állom a mustrálását, majd fészkelődni kezdek, végül ingerültség suhan át, amúgy kifejezéstelen tekintetemen.
- Elárulod végre, hogy mi a fenét akartok tőlem? – préselem ki magamból higgadtan.
Egy szó nélkül lép elém, mire felpattanva állok meg előtte, hogy legalább ezzel csökkentsem az előnyét, de még így is eltörpülök mellette.
- Vedd le a felsőd! – csattan a hangja, én meg döbbenten pillantok rá, hogy vajon tényleg jól hallottam-e. De halál komolyan viszonozza, szóval valószínűleg nincs gond a hallásommal.
- Felejtsd el! – horkanok fel, mire nemes egyszerűséggel lefogja a kezeimet, és a vállamról lerántja a felsőmet, hiába hadakozom.
- Nocsak, tényleg itt van… - érinti meg szabad kezével, a farkas alakú, halvány fehérre gyógyult, égési sérülést. – Ezek szerint, nehezebb dolgom lesz veled, mint hittem… Remélem forogsz a hullámsírban, Bill!
- Mi a franc?! Engedj el, és ne tapogass! – cibálom magam a karjaiban, egyre veszettebbül, mert marhára nem tetszik, hogy egy szót se értek a mondandójából. – Mit akarsz tőlem? Válaszolj már!
|
