Na persze… Mert az, hogy levegõt is alig vehetek a jelenléte nélkül, végül is nem jelent semmit… mi? Tök lényegtelen, hogy az elmúlt egy hétben mindenhová követett, és annak ellenére, hogy jól titkolom, azért a frászt hozta néha rám.
Az elõbb is.
Hülye gondolat volt kimenni az erkélyre, szép tiszta célpont lehettem. Mindenesetre megúsztam, mert õ hibázott, ha tényleg õ lapult a szemközti fán. Ha pedig nem, akkor se érzem feleslegesnek, hogy közöltem bátyámmal, piszkosul leeresztette a védelmet a birtok körül.

Elégedetlen morgással fordulok a hasamra, és függesztem tekintetem a hüllõsarokban pihenõ állataimra. Felesleges õket terráriumba tenni, eszükbe se jut megszökni tõlem. Arról nem is beszélve, hogy amíg egy két méteres kígyó, és egy harapós varánusz császkál szabadon a szobámban, senkinek se jut eszébe a banda tagjai közül, engedély nélkül belépni. Csak Joshnak. Ellene majd beszerzek valami még nagyobbat, mondjuk egy krokodilt, vagy nem tudom…

Azt mondjuk egyelõre kétlem, hogy üldözõm ellen bármiféle állat megvédhetne. Most én vagyok a vad, õ meg a vadász.

***

Két hét… Két nyamvadt hét telt el az estéj óta, és mondhat bárki bármit, üldözõm még mindig a nyomomban van. Nem vagyok hülye, észlelem a jeleket, arról nem is beszélve, hogy néha mintha szándékosan hibázna. Nem látok ebben logikát, de olyan ostobaságokon múlik sokszor a sikertelensége, hogy el nem tudom képzelni, ezt egy profi véletlen csinálja.
- Norm, elmentünk, fejezd be a munkát mire visszajövök! – morran Josh az ajtómban, mire vetek rá egy lesújtó pillantást. Mindig idõre készen vagyok, mondania se kell. Pláne nem ilyen hangsúlyban!
- Remélem eltévedtek… - motyogom magam elé, de sajnos meghallja, és látom a semmi jót nem ígérõ fényt felcsillanni a szemében. Szerencse, hogy sietnek.
- Ajánlom, hogy hibátlan legyen a terv! –sziszegi, majd bevágja maga mögött az ajtót, és hamarosan hallom az autók motorjának bõgését. Fintorogva tolom el magam elõl a laptopot, és sóhajtva pillantok ki az ablakon. Vaksötét van, mégse kapcsoltam lámpát, tisztább célpont lennék. Csak a gépem fénye ad némi támpontot, mikor felállok. Nem kicsit gáz, hogy a saját szobámban is a frász kerülget mostanában. Komolyan mondom, inkább beinvitálom legközelebb, mikor megérzem a közelemben…
Halk surranás jelzi a lábaimnál, hogy pitonom a közelemben van, és hamarosan meg is érzem testem körül a tekergését. Sose szorít, vagy okoz fájdalmat, ráadásul eléggé elcseszett egy kígyó, úgy imádja ha simogatják, mint egy macska.
Hagyom neki, hogy a nyakamhoz másszon, majd ledõlök vele az ágyra. Be kéne fejeznem a munkát, de elõtte alszok kicsit, az elmúlt hetekben nem vittem túlzásba.

Lövések semmivel össze nem téveszthetõ hangja rángat ki a felületes alvásból, és úgy ülök fel, mint akit darázscsípett. Elcsendesítem ziháló légzésem, és kígyómat eltolva magamtól felállok, és az ajtóhoz sétálok. Lentrõl újabb lövések, kiabálások érnek el hozzám, nem kell agytrösztnek lennem, hogy kitaláljam, mit történik. Beinvitálta magát.
Pánikba kéne esnem, és fejvesztve menekülni, ehelyett csendben kinyitom az ajtót, és elindulok lefelé. Végre véget vethetek az idegtépõ menekülésnek. Nem azt mondom, hogy meg akarok halni, de hátha sikerül megtárgyalni vele a dolgot, vagy ki tudom elõbb iktatni, mint õ engem. Ha meg nem… idõvel úgyis sikerrel járna, akkor már jobb elõbb, mint utóbb.
Úgy ismerem a házat, mint a tenyeremet, így pillanatok alatt leérek a hangok forrásához, és minden bátorságomat, és hidegvéremet összeszedve szólítom meg a sötét fickót. És itt most nem az elméje állapotára célzok.

- Engem keresel? – Nos, egész nyugodtra sikerült a dolog, de mikor megfordul, már a horror érzetem is megvan, hála a véres gázmaszknak.

- Van még valaki a házban? – szegezi nekem, mindkét gépfegyvert, mire ösztönösen lépek hátrébb, és a gatyámba dugott fegyverért nyúlok a hátam mögé. Nem díjazza, miért is tenné… Lead egy lövést, nekem meg lepörög az életem a szemem elõtt, de a golyó szerencsére csak elsuhan mellettem.

- Nincs – préselem ki magamból rekedten. Részletkérdés, hogy valójában fogalmam sincs a dologról, hisz nem tudom hány embert nyírt ki.

- Meddig?

- Egy hét. – Bazz… csak úgy jött, fogalmam sincs, miért ennyit mondtam. Talán remélem, hogy így ráérõsebb lesz, és Joshék befutnak?

- Lószart – horkan fel, eloszlatva hiú ábrándjaimat. – Nem baszol át, Normand… Akárki is legyél! Egy élettel tartozol nekem! És nekem kell, azaz egy élet – sziszegi mérgesen, de még a kétségbeejtõ helyzet ellenére is kis híján kicsúszik, hogy legalább a nevetem megtanulhatná.
Arra viszont kicsit se vagyok felkészülve, ami ezután történik.
Hirtelen merevedik teljesen mozdulatlanná, majd mielõtt bármit is tehetnék, heves szitkozódásba kezd, és a gépfegyvereket elhajítva, felém ugrik.
Reflexszerûen térek ki, mire nekiütközik a mögöttem lévõ üvegajtónak, és csúnyán felsérti az egyik karját.
Még én is fájdalmasan felszisszenek, õ pedig még válogatottabb káromkodásokkal lendül felém. Kitanultam a közelharcot, de õ úgy támad nekem, mint valami tank. Hamarosan le is tarol, és még mielõtt rendbe rakhatnám magamban a dolgot, eszméletemet vesztve zúgok a lába elé.

Arra ébredek, hogy se kezem, se lábam nem mozdul, és szemeim elõtt is csillagok táncolnak, ahogy kinyitom õket. Kis híján hátrazúgok a székkel, amihez kötöztek, mikor egy ismeretlennel nézek farkasszemet kapásból.
Aki be kell valljam, egy piszkosul helyes pasi, de cseppet se bizalomgerjesztõ a vigyor a képén, az meg pláne nem, hogy az elkövetkezõ órákban, megállás nélkül túráztat.
Eleinte csak a szememre hányja, hogy megkeserítettem az elmúlt hetei, most meg miattam fáj a keze. Majd lesmárol, és én itt veszek el teljesen. Egyrészt megharap, ami piszkosul fáj, másrészt fogalmam sincs, mi van, és mit akar.
Hamar leesik ugyan, hogy õ nem más, mint üldözõm skizofrén másik énje, de nem igen tudok vele mit kezdeni. Nyugodtan tûröm a szidalmait, az ordibálását, még a csókjait is, és így szerencsére nem bánt komolyabban.
A vér ami rajtam van, többnyire úgyis az övé.
Végül pár óra múlva, egyszerûen kidõl, én meg tanácstalanul bámulom, fogalmam sincs, mit kéne most tennem.
Hamarosan elbóbiskolok a kényelmetlen helyzet ellenére, de hamar fel is ébredek. Ekkora már loki is mocorogni kezd, és szép lassan magához tér, bár úgy tûnik, az eredeti énje az, mert marha tanácstalan.
- Magadhoz tértél végre, Loki? – szólítom meg fáradt higgadtsággal.

Megpördül, és döbbenten mér végig.

- Mégis mikor mutatkoztam be én neked? – vakarja meg a tarkóját, és tájolja be magát. Szép reggelt, üdvözöllek nálad!
- Konkrétan minden ötödik percben a képembe üvöltötted, hogy ismétlem: Velem nem szórakozhatsz, te kis buzeráns köcsög. Én vagyok Loki, velem senki sem packázhat! – szavalom fejbõl, az oly sokszor hallott monológot. a hangját utánozva, nyugodt képpel.

- Vazze’ – röhögi el magát. Legalább õ élvezi a helyzetet. Én inkább lecserélném valami másik eseményre a dolgot. Szép és jó, hogy megismertem õt, és õt, de ezennel véget is vetnék eme bimbódzó kapcsolatnak! – És hogy-hogy élsz még, N…

- Látom, még mindig nem sikerült megjegyezned – sóhajtom rezignált nyugalommal. – A nevem Norman.

- Tényleg! – kiáltja, és szinte látom a feje fölött a megvillanó villanykörtét. – Szóval?

- Most komolyan meséljem el neked, hogy mi történt? Te is itt voltál… - húzom el a számat, és fordítom oldalra a fejem. Pff… megcsókolt, és nem emlékszik…. Eszem megáll!

- Nem egészen, de nekem aztán mindegy – vonja meg a vállát, és lehajol a fegyveréért, majd ellenõrzi. Oké… ez nem tetszik! – De, most ki kell, hogy iktassalak, Norman… Ugye? – elbizonytalanodva ereszti le a fegyverét. – Biztos te vagy a célpontom?

- Jézusom… - csúszik ki a lemondó sóhaj, majd a szemem sarkából rápillantok. – Ha azt mondom, nem én vagyok, elhiszed? – mormolom, inkább gunyorosan, mint reménykedõen.
- Nem éppen, de megfordul a fejemben, hogy nem vagy mindennapi áldozat. Nem kéne összecsinálnod magad félelmedben? – lép közelebb érdeklõdõ képpel, továbbra is a kezében lóbálva fegyverét.
Egy darabig követem pillantásommal a hidegen csillanó fémet, majd felnézek gazdája szemébe, és megvonom a vállam, amennyire kötelékeim engedik. Kezd fájni mindenem ezekben a vackokban.
- Nem mondom, hogy nem köpöm ki kis híján a szívemet a helyérõl – vallom be nemes egyszerûséggel, mire elvigyorodik. – Viszont azt se mondom, hogy meg akarok halni! – teszem hozzá komolyabban.
- Sejtettem – reagálja le. – De miért kímélném meg az életed?
- Miért ne?
- Mondjuk, mert ez a munkám?
- Ott a pont… És ha többet ígérek?
- Háromezer dollárnál?
- Aztaaa! Ilyen sokat ér a halálom annak a pojácának? – húzom el a számat, mire meglepõdik kissé. Én meg átkozom a hülyeségem, mert megfájdult a szám.
- Tudod ki bérelt fel?
- Naná! Nem kell hozzá zseninek lenni. Elõször is, sose járok estéjekre, ha nem muszáj, vagy ragaszkodik hozzá a házigazda és a fõnököm. Az pedig kicsit se volt ám meglepõ, mennyire lesápadt a végén, az épségemet látva. – Másodszorra, a meló, amin most dolgozok, õt rövidítené meg, ám errõl nem muszáj tudnia drága hóhéromnak. A helyzetemen valószínûleg nem segítene, tehát nem kötöm az orrára.
- Másodszorra? – Hoppá, nem hülye azért õ se.
- Az mindegy – fordítom el a fejem elutasítóan.
- Ahogy gondolod – érkezik a közönyös reakció, és kattan a pisztoly biztosítója. Riadtan kapom a tekintetem felé, de azért igyekszem higgadtságot erõltetni az arcomra.
- Tényleg nem lényeges! –préselem ki magamból. – Csak egy munka, amit úgyse tudok befejezni, ha most kinyírsz. Látom tényleg hûséges vagy ahhoz a seggfejhez! – Tudom, hogy nem. Látszik rajta, hogy nem szívleli, így próbálom felhúzni kicsit.
Sikerül is…
- Faszt! – sziszegi megvetõen. – Alig várom, hogy valaki ellene béreljen fel, és végezhessek vele!
- Akkor fogadd el az ajánlatom! – vágom rá sietve. – A következõ munkámnál, szerzek annyi pénzt, hogy a dupláját fizethessem ki, mint Fischer!
Mintha elgondolkozna, én pedig hevesen dobogó szívvel várom a válaszát, ám kívülre ezt nem mutatom, max a szemem árulja el érzéseimet. Õ meg persze pont azt figyeli, magyarán valószínûleg mindent észrevett.
Mielõtt azonban dönthetne, tekintete az egyik polcon álló órára siklik, és észbe kapva hajítja a fegyverét a kanapéra.
- Basszameg, elkések! – morran fel, és elviharzik, valószínûleg a mosdó felé. Nagyokat pislogva, döbbenten nézek utána, de azért meg is könnyebbülök, már nem szegezõdik rám a pisztoly. Viszont… ez mi volt?
Nagyjából tíz perc múlva jelenik meg ismét, lemosakodva, bekötött kézzel, és agyam eldobom… szemüvegben.
- Ömm… - kezdek bele, kissé akadozva. – Most mit csinálsz?
- Megyek dolgozni – feleli, mintha ez tök természetes lenne eme helyzetben, majd mellém lép, kezében egy ronggyal.
- He? – érdeklõdök nagy bölcsen. – Most?
- Mikor máskor? Reggel van.
Ha lenne szabad kezem, most biztos a fejemet csapkodnám vele. Az azonban nincs, sõt, úgy tûnik, a számat is készül befogni, amit nem fogadok valami jól. Elforgatom a fejem, és próbálom kibeszélni magam a helyzetembõl.
- Nem hagyhatsz csak úgy itt! Mi van, ha jön a postás… a házvezetõnõ… a barátnõd, öh… barátod… szomszéd néni… szomszéd néni kutyusa? – Hiába hablattyolok, egyszerûen elkapja az állam, és keményen tartva egyik kezével, a másikkal a számba tömi a rongyot, majd szorosan megköti.
Szuszogva, dühösen pillantok rá, mikor az arcomhoz hajolva, vigyorogva a szemembe néz.
- Örülj, hogy nem nyírtalak ki kapásból, és köszönd ezt annak, hogy tetszik a beszélõkéd! – közli a hajamba túrva, majd kiegyenesedik, és az ajtóhoz lép. – Na légy jófiú és várj itt rám!
Azzal már csukódik is mögötte az ajtó, én meg megkövülten, szájtátva néznék utána, ha nem lenne alaposan betömve a szám.
Komolyan itt hagyott… Egy székhez kötözve… Egy teljes napra!
Nekem már most wc-re kéne meneeeem! Eszem megáll, miért kell nekem ilyen helyzetbe kerülnöm?
Nyöszörögve döntöm hátra a fejem, és próbálok valamit kitalálni. Gyerünk Norman, nem hiába vagy a legjobb stratégák egyike!

Ellazítom a testem, és ismét megpróbálom kiszabadítani a kezem, azonban ezúttal se jutok tovább a bilincsen. Pedig ha ez sikerülne, az egyik kezem már szabad lenne!
Basszus, basszus! Pedig olvastam errõl valamit!

Áh, megvan! Ha a hüvelykujjam kiakasztom, vagy valami ilyesmi, akkor elvileg ki tudom húzni a kezem. Legalábbis remélem, feleslegesen nincs kedvem törni- zúzni magam.
Nagy levegõt veszek, és szemeimet összeszorítva, addig feszítem a kezem, míg egyik csontom meg nem adja magát, és ki nem szabadulok. Könnybe lábadt szemekkel húzom ki a többi kötelékbõl is, és emelem magam elé. Talán csak kiugrott a helyérõl, és nem tört…
Mindenesetre, innen már könnyebb dolgom van, ha nem veszem figyelembe kínzóan lüktetõ jobb kezem. Kiszabadítom magam, és mikor végre talpon vagyok, rögtön elszaladok klotyóba, majd az ajtóhoz ugrom.
Persze zárva van, de ezen könnyen segíthetek, és pár perc múlva, már az utcán spurizok, meg se állva a legközelebbi telefonfülkéig. Mázli, hogy némi apró van a zsebemben, mert egy járókelõhöz se lett volna szerencsés véresen, megviselten odacaplatni érte.
Ugrasztom Josht, közölve vele, hogy mindent elmesélek, csak szedjen fel!
Végül a fülke melletti sikátorba húzódok be, és a fal tövébe csúszva várom bátyám érkezését.

De, mégis…
- Nem fognátok be végre? A saját gondolataimat se hallom az ordibálástól! Ha gorillákat akarok hallgatni, majd az állatkertben töltöm a délutánom! – ripakodok rá bátyám embereire, tõlem szokatlan antihiggadtsággal.
Az izomagyúak rendesen meg is lepõdnek, de végül mintha mi sem történt volna, fordulnának vissza az Xbox- hoz, hogy egymást túlharsogva bíztassák éppen játszó társaikat. Hosszan kifújom a levegõt, és rezignált nyugalommal húzom magam elé a laptopom. Ne higgyék már, hogy büntetlenül figyelmen kívül hagyhatnak!
Nem kell nagy ész a kúria elektromos hálózatának feltöréséhez, így pár pillanat múlva a társalgóban minden fény kihuny, csak az aksis laptopom világítja meg elégedett vigyoromat. A hátam mögül felhangzó elégedetlen anyázás, már csak cseresznye a habos tortán.
Az állatkert el is csörtet, hogy megnézzék a biztosítékot, én pedig végre zavartalanul folytathatom a munkámat. Két nap, és bátyám alvilági bandáinak egyike, bankrablást fog végrehajtani. A tervet pedig ki más állíthatná össze, ha nem én. Mondjuk akárki összeállíthatná, de velem garantált a siker. Ha nem lenne, az életemmel játszanék…
Mire befejezem, még kétszer kapcsolom ki az áramot, és ugrasztom ki õket a szobából, de a hülyéjüknek nincs annyi esze, hogy engem gyanúsítsanak. Ez nekem kapóra is jön, addig is nyugalmam van.
Végül késõ estefelé, kész a terv, így laptopomat és papírjaimat összeszedve, felcaplatok a szobámba. Hogy miért nem jöttem ide elõbb? Franc fog engedni ellenük!

- Azt hittem, ezt már tisztáztuk! – morranok fel elégedetlenül, idegesen markolva kezemben tartott cuccaimat. A lapok enyhe gyûrõdésének hangja kizökkent dühödt hangulatomból, és igyekszem nyugodtságot erõltetni magamra. – Josh, a munkát elvégeztem, a tervet idõre megcsináltam, és bevált! Azt ígérted, utána kapok egy hét szünetet a következõ feladatom elõtt!
- Ez csak egy fogadás Norm! – vigyorodik el, hatalmának teljes tudatában. Naná, három õsemlõssel az oldalamon, én is tudnék ilyen önelégült képet vágni! – Csak odamegyünk, elvagyunk egy darabig, és távozunk.
- És NEKEM, miért kell mennem? – húzom össze a szemem ingerülten.
- Mert a vendéglátónk kifejezetten kérte, hogy vigyem a stratégám. Lehet kapunk egy sokat kaszáló megbízást! – vonja meg a vállát.
- Jah… Enyém a megbízás, tiéd a kaszáló rész – húzom el a számat, az orrom alá motyogva. Persze meghallja. Az ilyet mindig.
- Én vagyok a fõnök Norman, és hiába vagy az öcsém, ha ellenszegülsz, ugyan azt kapod, mint a többiek! – hajol elõrébb a székében, hogy nyomatékosítsa szavait. Már a nyelvem hegyén van a válasz, de idõben visszanyelem, kis híján a torkomon is akad. Keserû szónak rossz a mellékhatása.
- Rendben, értettem – préselem ki magamból. – Ahogy óhajtod… fõnök.
Magamban fortyogva hagyom el a szobáját, és térek vissza a sajátomba. Tudom, hogy a saját érdekem az engedelmesség, de azért néha nem fûlik hozzá a fogam. Utálom a puccos fogadásokat, fõleg azokat, amelyek a maffiavilágnak szólnak.

Két nap múlva, mégis kiöltözve, nuku életkedvvel sorjázok be bátyám emberei közé, és követem õket a díszes kúriába. Hát igen, az alvilág egyik fõmuftijától ezt is várja az ember. A bejáratnál fémdetektoros kapu, mindenkitõl elkérik a fegyverét, ne legyen már itt vérengzés. Én a kocsiba hagytam a pisztolyom, így csak unottan figyelem, ahogy testvérem kipakolja fegyverarzenálját. Hogy neki miért nem volt annyi esze, hogy otthagyja…?
Bent persze minden még giccsesebb, a vendégekrõl nem is beszélve. Jó párat ismerek is, ahogy a gyengepontjaikat is. Heh… szeretnek is ám érte.
Az este nagy részében unottan álldogálok az egyik fal mellett, és ugrom, ha bátyám szólít. Habár a saját érdemeként tûnteti fel terveim sikereit, velem is dicsekszik, mintha egy általa idomított háziállat lennék, aki csak azért ilyen eszes, mert õ volt a tréner.
Nem csoda, hogy pár óra múlva már a fogamat csikorgatom, és az elsõ adandó alkalommal kislisszolok a hátsóudvarra. Pontosabban a házigazda jelentette ki, hogy sápadtnak tûnök, levegõzhetnék kicsit. Josh persze rögtön egyetértett vele, miért is ne nyalt volna. A lényeg mondjuk az, hogy szabadultam.
Zakómat kigombolva, nyakkendõmet meglazítva kóválygok a szépen nyírt sövények között, ám kissé meglepõdök, mikor az egyik kanyar után, belebotlom valakibe.
Az illetõ rögtön felkapja a fejét, és még egy pisztollyal is farkasszemet nézhetek. Meghökkenve lépek hátrébb, és mérem végig az idegent. Hátö… sötét, mit ne mondjak. Pontosabban marha feketébe öltözött, és még az arcát is maszk fedi, az egyetlen amit így is meg tudok állapítani, hogy magasabb nálam… valljuk be, nincs egyedül.
Na meg az is biztos, hogy nem a kertészhez van szerencsém…
- Na végre, hogy idetaláltál, Norton Chik, már kezdtem idegémberedni – ropogtatja meg a vállát, és tolja még inkább a képembe a fegyvert.
- Ömm… nem úgy hívnak – szólalok meg dübörgõ szívvel, de nyugalmat erõltetve magamra, és egyik ujjammal, félretolom a pisztolycsövet. Hagyja, látszólag megzavarta, hogy nem azzal találta szembe magát, akivel kellett volna. Mondjuk szerintem de, csak eltévesztette a nevet.
- Kamuzol! – jelenti ki végül.
- Tényleg nem vagyok Norton Chik – vonom meg a vállam. – Nem gondolod, hogyha az lennék, és valaki a nevemet közölve pisztolyt nyomna a képembe, kissé összecsinálnám magam?
Nem mondom, hogy sokkal jobb érzés ha tudod, hogy csak támadód rossz memóriája miatt vagy életben, de kellemesebb a kapásból fõbelövésnél.
- Viszonylag jogos. Ám tudod már, hogy itt vagyok, neked is meg kell halni! – Ne már…
- Ha én vagyok itt, akkor az eredeti célpontod máshol van, és ha máshol van, mert én itt vagyok, és nem õ vagyok, akkor az azt jelenti, hogy rossz személy áll elõtted, tehát a feladatodat nem viszed véghez jól, ha engem lõsz le. Hacsaknem, segítek neked elõkeríteni a valódi Norton Chik-et! – hadarom el egy szuszra. Megremeg a fegyver a kezében, ebbõl rögtön tudom, hogy alaposan belezavartam, még ha kellõképpen intelligens is.
- Azaz, én most megyek megkeresem Nortont, és az életemért cserébe, idehozom! Rendben? – Már hátrálok is, és mivel nem állít meg, nem lõ le, a következõ kanyarnál, sietõsebbre váltok.
A fogadás termébe érve lelassítok, és jóval nyugodtabb külsõt erõltetve magamra, megcélzom Josht. Mikor elérem õt és a házigazdát, utóbbi arcán árulkodó jelként, döbbenet suhan át. Oh, remek, megvan újabban ki akarja a halálom.
- Fõnök, sürgõs hívást kaptál, haza kell mennünk! – jelentem ki határozottan. Bátyám némán végigmér, tudja, hogy nem ez az igazság, de azt is, hogy okom van a hazamenetelre. Biccent, majd elnézést kér, összeszedi az embereit, és elindulunk kifelé.
Tömören felvázolom neki a helyzetet, de látszólag nem kezd el kapásból aggódni értem. Ráérõsen sétál a kocsihoz, de legalább megígéri, hogy ehhez a muksóhoz nem hoz el többet. Naná, hisz nélkülem nem menne sokra tervek kieszeléseinél.
Engem viszont nem hagy nyugodni a dolog. Nem ez az elsõ alkalom, hogy az életemre törnek, de ez az elsõ, hogy egy merénylõ valamiféle különös érzést vált ki belõlem. Na meg az elsõ támadóm, aki elfelejtette a nevem, és nem ismerte az arcom…