|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Meera | 2011. 04. 21. 19:39:02 | #13110 |
Karakter: Spike Brondem
Megjegyzés: ~nyufkónak
Durván rángatja le rólam a ruhákat, nem törődik az ellenkezésemmel, és hiába vagyok kisportolt, esélyem sincs ellene, sokkal erősebb nálam. A gatyámat letépi rólam, s szívva az ajkaimat próbálom meg lerúgni, de nem tudom, erősen tart. Engedj el te seggturkáló gennyes fasz!
- Tényleg izgatóbb így, hogy ellenkeztél, cicus – kerül forró és nedves nyelve a fülembe, én pedig undorodva remegek meg az érzéstől, szinte szétfeszíti a mellkasom a gyűlölet. Gusztustalan homoszexuális szarzsák!
Megérzem seggemben az ujjait, és a rémületem a tetőfokára hág.
Ez most…
Tényleg.
MEGCSINÁLJA?!
- Utálj… tiszta szívedből gyűlölj engem. Mert előtted mindenki behódolt nekem – suttogja, s a nyakamba nyal, én pedig a folyamatosan bennem lüktető idegen ujjaktól újra és újra összerándulok… Ez… nem… normális…!!!
- Sikíts, szépségem – nyögi a fülembe, nekem pedig az eddig visszatartott könnyek kibuggyannak, árulóként jelezve, mennyire szánalmasan érzem most magam. Fáj és hihetetlenül gyorsan csinálja azt amit, a szemeim szinte fennakadnak, és a gyűlöletet felváltja a hányásig fajuló undor, valamint…
Ah…
- Hagyd… hagyd abba – nyüszögöm, megpróbálom a hajánál fogva lefeszíteni magamról, de meg sem hallja. Ez… ez… - Legalább… ahh… lassabban…
Miért velem történik ez meg?
Eresszen el… hagyjon már… Szűnjön meg ez az érzés, takarodjon le rólam! Miért élvezem, a faszomat verem belé?!
Elengedi a kezeimet, én pedig megkapaszkodom, Ő pedig lassítani kezd, kábán tűröm, hogy ocsmányul megbasszon. A nyakamat kényezteti, durva tempója lággyá válik, nyalogat és szívogat ott, ahol elér.
Váratlanul megragadja a farkamat, és masszírozni kezdi, innentől pedig csak nyögni tudok… olyan jól csinálja, ahh, hogy gyűlölöm, dögölne meg, mert ezt csinálja velem… Nyögve próbálom ösztönözni, fájdalmasan lüktet a farkam a kielégülésért, de Ő csak lassan mozgatja ujjait rajtam…
Végül elélvez, és énis egy hangos kiáltással adom ki magamból a gyönyört és a feszültséget. Felkap, és a tusolótálcába állít, rám nyitja a meleg vizet, amitől szinte rögtön feleszmélek.
Ez most…
MEGDUGOTT.
És én élveztem, hagytam… hagytam…
- Mocskos… undorító, rohadt buzi! – ordítom teli torokból.
- Egyszer majd büntess meg ezért – röhög fel kajánul, és felkapva magára a nadrágot rendesen elindul kifelé, és ott hagy. Dühömben a falat kezdem el püfölni, tehetetlenül hagyom, hogy az utolsó pár könnycsepp elhagyja a szemeimet.
Mikor már elzsibbadtak a kezeim, és már nem érzem őket, elkezdek megmosakodni.
Megölöm.
***
Az igazgató elővadászott valahonnan, én pedig kelletlenül cammogok utána. Legszívesebben most betörném mindenki arcát egyetlen egy mozdulattal, leszarva a társadalomban betöltött rangjára. Betessékel a tanáriba, és értetlen pofával követem oda is. Mit akar már megint…?
- Hinote-san, gondolom, ismeri a fiúkat – nem is látom, hogy ránk mutat, csak azt a görényt látom csak. Gyűlöllek te fasz. – És ha Fellow-sannal van, gyanítom, hogy már tud a kinevezésről is.
- Nem. Kinevezésről nem. Büntetésről hallottam csak – morogja vissza, én pedig idegesen pillantok fel a dirire. Milyen kinevezés? Fejbelövöm magam, ha ez a… lesz a mentorom.
- Ugyan, kérem. Ön értékes tanerő, legalább az év végéig szeretném mindenképp itt tartani. – ránézek annak a gennyes tetűnek a pofájára, amiről lerí, hogy nem felettébb boldog. Szakadj meg szarházi. - Dupla fizetés, mint most, és egy egy éves szerződés. Fellow-sannal dolgozhat.
- Victorral akkor vagyok, amikor akarok, ezzel nem tud itt tartani. Pénzem is van elég, sőt, a bedolgozott időm is jó. – rám néz az a faszszopó, én pedig elsápadok. Ne merészelj kiejteni a szádon. - De ha őt megkapom segédemnek, akkor maradok.
Majdnem eltátom a számat. Pofátlan tetű…
A NAGY BÜDÖS LÓFASZT A SEGGEDBE!
- Brondem-kunt? Miért pont ő?
- Mindig is érdekelt az amerikai kultúra. Remélem, hogy a segítségével mélyebben beleáshatom magam – a dumája olyan komoly, hogy a diri el is gondolkozik rajta. Na nem. Nem. Akkor most rúgjon ki.
- Rendben, legyen. Év végéig ő a segédje. Brondem-kun – rám néz, én pedig már gondolkozom azon, hogyan húzzam ki magam ebből. Kell lennie egy kiskapunak -, ne okozzon nekem csalódást.
És elmennek.
Hát én most köpni nyelni nem tudok. Ránézek erre a nyomorultra, aki dolga végeztével elégedetten gyújt rá.
- Mekkora rohadék vagy, Naito. Nézz rá erre a szerencsétlen gyerekre, halálra van rémülve tőled – szólal meg a talpnyalója, én pedig kikerekedett szemekkel nézek rájuk.
- Mr. Fellow … tudja…?
- Várd ki, mikor sikerül rábeszélnem egy hármasra – ezt úgy mondja, mintha egy kellemes nyári fuvallatot elemezne irodalmi szemszögből. - Na, de ne izgulj, szépségem, nem törlek össze nagyon. Most húzz vissza órára vagy meggondolom magam.
Nem. Engem erre nem fognak rávenni, hogy én az Ő segédje legyek. Ha kell, kicsapatom magam innen, de nem fogom megközelíteni öt méterre sem. Minden eszközt be fogok vetni az ellen, hogy kihúzzam magam a kötelesség alól, nem hogy órára nem fogok járni, hanem be se fogok járni, főleg oda nem, ahova beteszi azt a mocskos patáját.
Dühösen csörtetek ki a tanáriból, leszarva hogy az a kettő nyilvánvalóan kedélyesen rajtam röhög. Felkapom a táskámat, és fellendítve a vállamra elindulok edzésre a város másik felében levő kosárlabda pályára. Az edzőnk –első halálos meglepetésemre-, egy nő. És mégis szigorúbb, mint az összes férfiedző, akivel eddig életem során találkoztam.
És most nem is érdekel, hogy halálra dolgoztat, legalábbis nem fogok arra figyelni, vagy nem fogok visszagondolni rá, ha kell a többieket verem agyon a pályán, hogy ne érezzek semmit sem.
Mocskos, undorító féreg…
***
- Spike! Nyugalom, a saját csapattársaidat azért ne lökd le a pályáról, és nem is kellene elvenni tőlük a labdát! – harsan fel az éles női hang, én pedig zihálva, izzadtságban úszva pillantok rá, majd az eredményjelzőre. Nyolcvan húsz az állás, a javunkra. A pályán mindenki ki van terülve, csak a haverom, Jean áll még a lábán, és picit meggörnyedve mutatja felém hüvelykujját.
- Brondem, baszki, ez rohadt jól esett… - krahácsolja, és közelebb lépve egy isteneset rávág a hátamra, mire válaszul a lábához baszom a labdát, mire felmorranva vág tarkón.
- Harminc fekvőtámasz büntetésből, és negyven guggolás a szélen! Ilyet nem játszunk, nem sportszerű.
- Semmi sem sportszerű asszonyom – morgok az orrom alatt, mire a sípjába fújva jelzi nekem, hogy tízzel megemelte az adagot. Persze, csak toljad a számokat felfelé, nem fog érdekelni.
***
- Hazajöttem – kiáltom el magam, s rögtön fel is lépdelek a lépcsőn az emeletre, hogy a szobámba vethessem magam, és végre lefürödhessek s pihenhessek. De nem, kedves apám a számítógépem előtt ül, és csak annyit hallok csak, hogy a játék teljes hangon üvölt, vagyis a benne levő orosz katonák:
- Asztarózsna! Nyitrogáj minyá! ASZTARÓZSNA!
- Szia apa – sóhajtom, és elterülve az ágyon élvezettel hallgatom, hogy a gépfegyver, amivel rohangál szórja a lőszert, mint Isten az áldást, és a felturbózott hangfalaknak köszönhetően még a saját gondolataimat se hallom.
- MII?! Jha! Szia Fiam! Milyen volt az edzés?! – kiabál, de a hangot az istenért se venné le. Felkelek inkább, és a tusolóba cammogva lefürdök, de nagyon durva, mert a zuhanytálca beleremeg az erős basszusba és a ritmikus lövöldözés hangerejébe. Szinte masszírozza a talpam. Ehh…
Mikor az ágyba fekszem, az szinte rezeg alattam, mintha egy mozgásban levő rakéta lenne, én pedig inkább hallgatom a Kalasnyikovot puffogni, ahelyett, hogy rászólnék apura, hogy dobbantson.
***
A suliban dupla tesi az utolsó két óra, de még bevárom az osztályfőnökit előtte. Úgysem láttam még az ofőt egy az, a másik meg az utolsó két órát könnyebb igazolatlanul ellógni, mint az utolsó hármat.
Leülök Rayoun mellé, aki fogát szívva mered az ablakra. Most mi van, miért mindenki ilyen feszült?
- Te nem tudod Spike? – néz rám, látva, hogy engem nem igazán frusztrál az, ami őket. Hát, gondolom, japán dolog lehet, akkor aggódjanak érte a japánok.
- Mit kellene? Annyira idegesek vagytok, mintha egy adag parázson ülnétek – dobom fel a lábam az asztalra, és kényelmesen elhelyezkedve elterülök a széken, lehunyva szemeimet.
- Igen, mert az osztályfőnök az… - kezdi el, de a kinyíló ajtó nyikorgása elveszi a kedvét a pofázástól, mi több, rendesen ül a széken, és ujjait összefűzve az asztalon a táblát kezdi el bámulni. Na jó, az egyetlen valamirevaló tökös ismerős az osztályban így viselkedik…
- Jó reggelt.
Na nem. Ezt nem. Felkelek, a táskámat megfogom, és lustán az ajtó felé kezdek el sétálni, rá sem nézve. Mikor elhaladnék mellette, elkapja a csuklómat, és szórakozottan megjegyzi:
- Hohóhé! Hova-hova? – hallom hangját, de nem nézek rá. Lehet, hogy leokádnám a cipőjét reflexből, vagy ha túl közel van, az arcát terítem be az undortól. Akárhányszor mély hangját meghallom, szinte érzem, hogy hozzám ér.
- Sajnálom, termet tévesztettem – közlöm könnyedén.
- Ó, nem-nem. Nagyon jó helyen vagy – húz visszább, én pedig kirántom a kezem az övéből. Undorítóan nyirkos a tenyere, mintha éppen valami gennyes szarba nyúlt volna előttem.
- Nem érdekel – sziszegem vissza, és mikor a kilincsre teszem a kezem, megszólít. Hangja fenyegetően mézes-mázos, tisztában vagyok azzal, hogy az egész osztály lélegzetvisszafojtva ül és nézi a jelenetet, hogy vajon meg merem e tenni.
Szemrebbenés nélkül.
- Ha most elmész, bevések neked egy osztályfőnökit, és egy igazolatlant. Aztán mehetünk az igazgatóhoz – közli úgy, mintha csak a körmét reszelgetné. Mélységesen nyugodtan.
- Köszönöm, ott ma már tettem látogatást – nézek át a vállam felett, és mikor kimegyek a teremből, úgy bevágom magam mögött az ajtót, hogy szinte kitörik az üveg. Azt hiszi ez a szarzsák, hogy nekem parancsolgathat?
Téved.
Dühösen csörtetek végig a folyosón, s az egyik kanyarnál valaki a karom után nyúl. Reflexből fordulok egy teljes fordulatot, és az öklöm máris az alkalmatlankodó gyomrába kerül, sarkam pedig a bokáját találja el.
- A tanár elleni erőszakos megnyilvánulást itt Japánban igen erősen büntetik.
- Bocsánat, tanár úr – sóhajtom, és a hajamba túrva fordítom el a fejem. Basszus, azt hittem az a nyomorék jött utánam.
- Nem akarsz véletlenül karatézni? – hallom izgatott hangját, és ránézve látom, hogy csillogó szemekkel méricskél. Na, nem. Azt nem. Üssek és rúgjak, és közben visítsam, hogy: HÍÍÍJJJÁÁÁÁ?
- Nem. Köszönöm – biccentek vissza udvariasan. Mégis csak ezen a kelekótyán múlik, hogy lebukok e a lógásban, vagy nem.
- Nincs több órád? – érdeklődik kedvesen. Jézusom, egy flúgos japcsi…
- Nincs.
- Akkor viszontlátásra! – int, és dudorászva meg fütyörészve elsétafikál a másik irányba, én pedig enyhe meghökkenéssel nézem a fekete hajat.
Apám, ez de hülye…
Elindulok kifelé, ám alig haladok két lépést, valaki durván mélyeszti ujjait a felkarom bőrébe, én pedig felszisszenve fordulok hátra, de a gyakorlott ütések hasztalanok, mert mindet kivédi.
- Hát, szerintem járnod kéne karatézni… - duruzsolja negédesen, és a következő pillanatban beránt a szerver szobába. Beleharapok a karjába, amivel visz, de egy morranással levág az asztal szélére, hogy pár percig csak csillagokat látok.
- Honnan… - hörgöm levegőért kapkodva, pontosan a gyomorszájammal vágott oda…
- Láttam, ahogy a tanbá’t lezúztad. Örülök is, hogy láthattam, legalább engem nem ért meglepetés – kuncog fel undorító hangján, én pedig felkapaszkodom, hogy egyenesbe rántsam magam, de elkapja a torkom, és a falhoz ken.
- Megkeserülöd, hogy így mertél viselkedni – sziszegi az arcomba, mint egy vipera. Tekintete szinte gyilkol, arcán mégis kellemesen lágy mosoly. Azt… azt hiszi beszartam tőle? Téved.
Megpróbálom megfejelni, de már ezt a trükköt ismeri, ujjai pedig satuként fogják a nyakamat. Elvigyorodik, és durván rátapasztja száját az enyémre. Szinte tépi az alsó ajkam, én pedig rángatózni kezdek kezei alatt, hogy eltaszítsam magamtól, de hasztalan. Szabad keze a pólóm alá siklik, felsimítva azt rajtam.
- Ahh… Olyan kívánatos voltál, mikor flegmán visszapofáztál… - hajol el tőlem egy pillanatra, és rágni kezdi a fülemet kéjesen, hangja doromboló, akárcsak egy kanos macskáé. - Alig bírtam ki, hogy ne csörtessek azonnal utánad…
- Gusztustalan állat… - kapkodok levegőért, elég masszívan szorítja a nyelőcsövem. A helység kibírhatatlanul meleg, a hatalmas gép teljesen bepöffentett, szinte szédülök tőle.
- Becézz csak, izgató… - morogja a fülembe, és végignyal a számon.
Kopognak.
Meglepetten és dühöngve elenged, én pedig ellökve magamtól megelőzöm Őt, s az ajtót úgy tépem fel, mintha mi sem történt volna.
- Biztos nem akarsz karatézni?
A helyzet komolysága ellenére kínos mosoly kerül az arcomra, és rángani kezd a szemem alatti izom. Ez most tényleg… ilyen fogyatékos?
- Tanár úr… - felsóhajtok reszketegen, és kilépek vele együtt a folyosóra, otthagyva a vadparasztot egyedül, főni a saját levében. – Nem hiszem, hogy szeretnék, de meghívom az egyik meccsemre, nagyon szívesen…
Így kell lefizetni egy tanárt.
- Komolyan? Hiszen ez csudálatos! – áradozik, és beleborzol a hajamba, ujjai elvesznek a fehér tincsek között, én pedig még mindig kínosan mosolyogva tűröm, hogy piszkáljon.
Csudálatos?
Úristen…
Senkinek nem engedem meg, hogy borzolja a fejemet, még apának sem. Érezze magát kitüntetettnek, és különben is, ennyit minimum megérdemel, miután a dögvész karjaiból mentett ki.
Eldöntöttem.
Késsel fogok mászkálni.
Nem érdekel, ha lecsuknak.
|
| Rauko | 2011. 01. 06. 13:28:50 | #10300 |
Karakter: Hinote Naito
Megjegyzés: ~ Gazdimnak
A padon fekszik. Jesszus… ennél jobb pózban nem is lehetne. Végigsimítok a hasán, mire fejbe akarna rúgni, de elkapom a lábát, és magam felé rántom. Végre rám néz. Leülök mellé, és kis szópárbajunk közben az ölembe húzom. Már az is tetszik benne, hogy visszapofázik. A többség a tekintetemtől pucsít, letolt gatyával. Ez a kicsike viszont ellenkezni fog, és ettől már most feláll a farkam. Imádom, ha küzdenem kell valamiért, vagy erővel elvenni. Az a legtutibb móka!
Üt, pont a farkamat, aztán tovább izgat, aztán lefejel. Ezen kicsit felbaszom az agyam, de épp csak annyira, hogy megszülessem bennem az elhatározás: véresre kefélem a szép kis seggét! A combján fog lefolyni a spemrám és a saját vére, és az ajtó mellett fog kuporogni, mire valaki észre nem veszi, hogy mozdulni sem bar!
… megütött és lefejelt …
Megbánod, kis ribanc…
Vigyorogva, egyik kezemmel a feje fölött összefogva a csuklóit, húzódom közelebb hozzá. Másik kezemmel kicsit sem kedvesen tessékelem le róla a nadrágját az alsóval együtt.
Fokhagymacikk-segge van! Megnyalom az ajkaimat, ezt előre imádom!
- Tényleg izgatóbb így, hogy ellenkeztél, cicus - nyalok bele fülébe, mire megremeg, gyanítom, ő maga sem tudja, hogy az élvezettől a gyűlölettől, vagy a rettegéstől, de jelenleg leszarom. Benyálazom az egyik ujjam, és azt bizonyítva, hogy milyen iszonyatosan édes vagyok, elkezdem tágítani. Közben előre hajolok.
- Utálj… tiszta szívedből gyűlölj engem - suttogom. - Mert előtted mindenki behódolt nekem - nyalok végig nyakának kecses ívén, és én magam is megremegek a gondolattól, hogy ő soha a büdös életbe nem fog nekem behódolni. Amíg itt van, tiltakozni fog, minden alkalommal meg kell majd erőszakolnom, de egy idő után már sírva fog könyörögni, annyira undorodni fog tőlem! És ez nekem jó…
Mikor már három ujjam belefér, kirántom őket, és előre nyúlva, vigyorogva konstatálom, hogy bizony ott van, ami nekem kell. Az örömcseppeket lesimítom a farkáról, mire halkan felnyög, és én visszavezetem a kezem a farkamhoz. Rá kenem azt a kicsi instant síkosítót, amit találtam, és makkomat a bejáratához illesztem.
- Sikíts, szépségem - nyögöm a fülébe, amikor a testébe hatolok. Érzem, ahogy megremeg, tudom, hogy sír, tudom, hogy undorodik, de nekem ez akkor is jó.
- Hagyd… hagyd abba - kér remegő hangon, de nem teszek semmit. - Legalább… ahh... lassabban… - Ahogy most hallom a hangját, az viszont furcsa. Valami idétlen érzés szánt végig a belsőmön, és akaratlanul is elengedem a csuklóit, hogy megtámaszkodhasson. A nyakára hajolok, finoman szívogatom, csókolgatom, miközben lassan és gyengéden mozgok benne. Jelenleg nem ismerek magamra, de tény, hogy nem kellene az első nap véresre kefélnem.
Eltelik egy kis idő, mire valamennyire feloldódik, és bármennyire tiltakozik, lassan már a kéjtől és a gyönyörtől nyöszörög. Előre nyúlva simítok farkára, mikor már nekem sincs sok, és elkezdem masszírozni. Nyögdécsel, szemérmetlenül tolja magáét a farkamra, aztán elélvez, és követem én is. Megint kurvára jó fej vagyok: az ölembe veszem, és beállítom a zuhanyzóba. Nem nyitom meg rá a vizet, de sosem tudni, mikor jön be valaki.
- Mocskos… undorító, rohadt buzi - üvölt rám, mire rá nézek és vigyorgok.
- Egyszer majd büntess meg ezért - röhögök fel, és kilépek az ajtón, közben visszarendezve magam a nadrágomba. Megnézem a többieket a pályán. Mr. Seggnyaló engedelmesen lép közelebb. Így jobban megnézve mondjuk, megdugni őt sem lenne rossz, de nem tartok két vasat a tűzbe. Elég nekem egyelőre a kisherceg.
Az óra hátralevő részében futtatom őket, mire mindegyik összeesve, visítva örül a jelzőcsengőnek, ami a testnevelés órán levőknek jelzi, hogy menjenek öltözni. Engem kicsit sem érdekel, hogy meglátják-e a kisherceget. Nem rúgnak ki. Innen pláne, és egyébként is, inkább hisznek egy japán tanárnak, mint egy amcsi, köztudottan bajkeverő diáknak.
Én óra után a dohányzóba megyek, hiszen most lyukasom van. Egyedül vagyok a csengetésig, amikor belibben Victor.
- Megdugtad? - kérdezi, és leül mellém. Rágyújt.
- Úgyis tudod, hogy meg - morgom. - Miért érdekel? - szívok egy slukkot a cigimből, és rá nézek. Basszus, mióta ilyen… ribancos a nézése? Szexuális zaklatás már az is, ahogy rám néz.
- A diri utánad kérdezett. Meg van elégedve az előmeneteleddel.
- Ha elolvasta volna az önéletrajzomat, ugyanazt éri el - sóhajtok fel. - Idióta. - Vic felnevet.
- Az. Egyébként a kis kurvád osztályába ment az előbb. Azt mondta, ne mondjam el, de te vagy az ofőjük. - Kikerekednek a szemeim és rá nézek.
- Ne bassz - nyögök fel.
- Nem tudlak, nem hagyod - kacsint rám, de mielőtt beleverhetném az édes kis pofáját az asztallapba, nyílik az ajtó. A diri, Mr. Seggnyaló, és… mit keres itt a kisherceg? Victor is meglepve nézi őket, mire beengedik magukat, mi meg elnyomjuk a cigit, és Vic jó asszony módjára már nyitja is az ablakot.
- Hinote-san, gondolom, ismeri a fiúkat - mutat rájuk az igazgató. - És ha Fellow-sannal van, gyanítom, már tud a kinevezéséről is.
- Nem. Kinevezésről nem. Büntetésről hallottam csak - morgok.
- Ugyan, kérem. Ön értékes tanerő, legalább az év végéig szeretném mindenképp itt tartani. - Kisherceg rám néz, elsápad, majd, mintha mi sem történt volna, kibámul az ablakon. - Dupla fizetés, mint most, és egy egy éves szerződés. Fellow-sannal dolgozhat.
- Victorral akkor vagyok, amikor akarok, ezzel nem tud itt tartani. Pénzem is van elég, sőt, a bedolgozott időm is jó. - Rá nézek szépségemre. - De ha őt megkapom segédemnek, akkor maradok - vigyorgok rá, mire rám pillant. Olyan rémült, mint egy madárka.
- Brondem-kunt? - pillázik a diri. - Miért pont ő?
- Mindig is érdekelt az amerikai kultúra. Remélem, hogy a segítségével mélyebben beleáshatom magam - mondom komolyan, meggyőzően. Az igazgató pár pillanatig gondolkodik, majd rám néz.
- Rendben, legyen. Év végéig ő a segédje. Brondem-kun - néz rá az öreg -, ne okozzon nekem csalódást - mosolyog rá, és kimegy, Mr. Seggnyaló utána, kisherceg meg lefagyva áll előttem.
- Mekkora rohadék vagy, Naito - sóhajt fel mellettem Victor. - Nézz rá erre a szerencsétlen gyerekre, halálra van rémülve tőled.
- Fellow-sama… tudja…? - nyögi kétségbeesetten Spike, mire felröhögök.
- Várd ki, mikor sikerül rábeszélnem egy hármasra - kacsintok a kishercegre. - Na, de ne izgulj, szépségem, nem törlek össze nagyon - mosolygok rá. - Most húzz vissza órára vagy meggondolom magam. - Kilép, mire Victor megint rám morog.
- Túl kemény vagy vele, tényleg össze fogod törni.
- Van benne valami, Vic… valami, ami nem tudok, hogy mi. Ha nem ölöm ki belőle, vonzani fog.
- Akkor hagyd a picsába szerencsétlent - rivall rám.
- De izgatja a fantáziámat.
- De baja lesz.
- Majd te vigyázol, hogy ne essek túlzásba - kacsintok rá, és megint rágyújtok.
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 01. 06. 13:33:51
|
| Meera | 2010. 12. 01. 20:55:58 | #9588 |
Karakter: Spike Brondem
Megjegyzés: ~raumnak
Boldog születésnapot ♥
Ferde szeműek.
Mindenütt.
Felröhögnék, és mondanám, hogy eléggé ferdén néznek rám, de ez már koránt sem vicces. Én érzem magam kisebbséginek, és nem ők, ami koránt sincs rendjén. Kicsit, vékonykák és tündi-bündik az osztálytársaim, micsoda minta gyerekek, egy rendetlen kölyök tincs, akivel együtt vandálkodhatnék?
Kibaszottul nagy érvágás Japán a számomra.
Tisztelet, odaadás, csend ha nem kérdeznek, fogadd el ha leszólnak. Meg a nagy büdös lófaszt.
És hogy ne káromkodjak? Anyád.
Azt csinálok amit akarok, én életem, én iratkoztam be, legyenek jófejek és tűrjék el a pofám, meg az akcentusom, mert rohadtul megyek a Nagykövetségre, és nézhetnek majd, mint Rozi a moziban.
A tesiórát is szépen lezavartam, nem fogok én itt talajtornázni, nem vagyok balerina, mint a többség. Nyomorék kis japcsik, égetni való mind. Nem vagyok rasszista, csupán nem szimpatikusak. Egy tökös sincs közöttük?
Ha új tanuló érkezik hozzánk, az első, hogy megismertetjük a vécékagyló mélyének rejtelmeivel, majd utána hetekig szadizzuk és basztatjuk, de ITT?! Semmi stílus, semmi egyediség, a tanár nem is akarja hozzám vágni a krétát!!!
Pff...
Mikor beérek a leendő sulimba, elfojtok egy kényszert, miszerint vizeljem le a japán krikszkrakszokat a bejáratnál.
Rohadtul morcos vagyok.
Feldobom a táskám a lépcsőkön, és úgy battyogok utána, a tanárok megbotránkozva néznek rám, még a takarítónő is ferde szemmel méregetett.
FERDE SZEMMEL!
Hát menten beszarok, még egy kifejezést se használhatok nyugodtan...
Eligazítanak melyik terembe kell bemenni, odabent a jótanulók pontosan jelző csengő előtt érkeztek. Mert náluk jelző is van, érted? Nem simán becsöngő, előtte van még egy jelző csengetés, tíz perccel hamarabb. A kis minta japókák lapítanak, mint szar a fűben. Az egyik feláll, és odajön hozzám. Kezet nyújt.
Mi a szösz.
- Hiruma Rayoun vagyok – mély hang, erős fizikum, nem sok jót sejtető mézes-mázos mosoly. Egy új haver. Végigmér, én pedig elfogadom a kezet, és megrázom.
- Spike Brondem.
- Az amcsi? - vigyorodik el. Vág az eszed, mint a rozsdás kés kiskomám. Ha bemutatkozom hogy Goron Csehov, akkor pedig megállapítod, hogy orosz vagyok. Rettentően okos vagy.
- Ja. Jó mi?
- Klassz.
- Itt a padok nem külön vannak? - nézek végig a termen. Pff. Itt a süllyesztő.
- Nem, ebben a teremben speciel kettesével kell ülni – lép vissza a padjához, és a mellette üldögélő eléggé strébert arrább dobja. Megpaskolja maga mellett a széket, mire lazán odavágom a táskám, és fellendítem magam a tanári asztalra. Úgy is fel kell állnom, és be kell mutatkoznom, bár erre nem merek mérget venni.
Ezeknél minden annyira más.
Halkan zsibonganak, nem is üvöltenek, vagy gyepálják egymást, vagy csak EZ az osztály ilyen punnyadt?
Kinyílik az ajtó, én pedig lustán nézek oda. Bahh, ne. Szinte felcsillan a szeme, fene a nagy pofáját, ahogy végigmér Ő is. Megtapsoljam? Kellene, de nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Alantas és behízelgő pofája van.
- Jó reggelt srácok – osztálytársnak túl vén, tanárnak túl fiatal. Ő lehet a gondnok, aki szadizza a kis japókákat a szertárában. - Hé nyuszi, pattanj le onnan.
Hoppá. Meglepett. Tancsibácsihoz van szerencsém?
- Maga tanár?
- Hinote Naito, szolgálatodra – ahh, Istenem, kérem, rendes nevű nincs? Egy Tom? Vagy esetleg egy Denem? Ez ízléstelen volt. Bár a kígyók is vágottak, csak a pupillájuk. Eeehh. - Most pedig ugorj le onnan, hadd nézzem a segged.
Kényelmesen megtámasztja az iskolát, arcán egy flegmatikus félmosollyal, én pedig leszállok az asztalról, a R... r... hogy is hívták? Pfff. Elég. Most el akarok innen menni.
Ráadásul ez az állat is az a fajta, aki kúrogatja a diákokat a pad alatt, a pad felett, a padon, és a pad mellett. Csodás. És én felhívtam magamra a figyelmét. Győzzön a jobbik, tuskókám.
- Nos, most, hogy a kedves bőrnacis kolléga átadta a helyet, megismétlem. Hinote Naito vagyok. Velem viszitek végig az évet. Irodalmat és testnevelést fogok tanítani nektek, és ha nem vagyok mázlista, akkor a nyakamba sóznak titeket osztálynak is, mert ha jól tudom, az osztályfőnökötök lépett le – ennél gyorsabban nem is beszélhetnél apukám, felfogni sem volt időm. Régen voltam itt kint, először németbe akartam menni, de hát az örökös ellentét ugye... Nem mintha a japánokkal jóban lennénk.
Pfff.
- Hinote-sama – oh, a kidobott kissrác kezdi a seggnyalást. Első tanítási órán, ugyan kérem, ez túlzás. Otthon már rég megdobáltuk volna, a minimum a kréta papírgalacsinban. Hol a balhé és a verekedés? Ezeket még gyepálni is rossz. Még az egyik bordájuk kiszúrja a szemem.
- Mondd.
- Szeretném az egész osztály nevében... - hohó, na én ugyan nem köszöntöm ezt a pedofil állatot, felőlem fényesre, csillogóra szophatod, én viszont tőből leharapom neki, csak merjen közelebb araszolni a farkával. Hál' Istennek nem vagyok az egyedüli, aki nem bírja a srácot.
- Fogd már be – mordulok rá, mire a tancsi idenéz. Jaj, tegyem tele a gatyám? Nem félek tőled aranyapám, mivel irodalomból nem tudsz meglepni. Az lehet, hogy anyáék elváltak, de a japán irodalom megmaradt a polcokon.
- Mi a neved kisherceg?
Pfff.
- Spike Brondem – felelek könnyedén, mire pár másodperces kiesés után feláll, és odalép a padhoz, ahol ülök. Totál el vagyok dobva a széken, így fel kell néznem a langaléta, fenséges mivoltjára. Lehajol, és szó szerint belelóg a személyes szférámba.
Még két centi, és leharapom az orrod.
Most jön a fenyítés.
Alig várom.
- Csicseregj, szépség. Három regényt Murakami Harukitól – először elkámpicsorodok, ettől a tagtól többet vártam volna. Sokkal, de sokkal többet. Magabiztosan és flegmán elvigyorodom.
- Norvég erdő; Szputnyik, szívecském!; Kafka a tengerparton. Megjelenési sorrendben, Hinote-sama – ejtem ki titulusát a legkevesebb tisztelettel.
- Látom, nem csak a segged jó – felel nyugodtan és kimérten. - Testnevelésen is így remekelsz majd?
Akarnád te azt látni, porig aláználak. De nem, a tesiórákon kajálni fogok, házit másolni, vagy csajokat fűzögetni. Bi vagyok, és itt a japánoknál nem fogok kisfiúkat harapdálni. Rágósak és csontosak.
- Nem kell átöltöznöm – jelentem ki, mire az egész osztály rám bámul, még a tanár is. Második pont ide jön. Élvezem ezt a társalgást, mert még nem sikerült fogást találnia rajtam. Sálállá. - Igazgatói engedélyem van.
- Pont leszarom. Legyél a kosárpálya mellett, átöltözve a többiekkel – nocsak, mégis tudunk kemények lenni. De akkor sem fogok, hülye leszek elpazarolni egy órát. Itt úgy sem értékelnének, és van egy olyan érzésem, hogy a tancsi sem lesz könyörületes.
- Hogy lássátok, mennyire jó fej vagyok, ma nem tanulunk – rohadtul gyanús. Persze, majd ő lesz a legjófejebb helyettesítő. Az ilyenek imádják kiélni a vágyaikat másokon. - Lapot, tollat elő, minden mást a táskába. Gyors szintfelmérő a tavalyi ég anyagából.
Halál nyugodtan előkapok egy lapot, és felfirkantva rá a nevem írom le a válaszokat, a kérdéseket csak hallás után. Angolul válaszolok mindenre, nincs időm krikszkrakszokat mázolni rá. Érteni értem, beszélni tudom, de soha ne várják el tőlem, hogy írni is megtanuljam. Vagy rávegyenek az írásra. Egyre megy.
Ez a szemét folyamatosan itt köröz körülöttem, akárcsak egy keselyű, aki már kinézett magának egy finom kis falatot. Rossz falatot próbálsz simizni, nagymadár. De nem lesz szárnyaszegett, és számomra undorítóan kéjesen játszani kezd a hajammal.
Ha a tollam az ágyékodba ágyazva találod, meglepődnél?
***
Második órán szépen leülök az öltözőbe, tömöm a búrám, még jó, hogy itt van Burger King. Kihalnék, ha nem lenne, a Mekkdöncit rühellem, a BK jó hely. Jó falatok vannak, és még inkább zabálni való falatok. Részletekbe ne menjünk. A többiek átöltöznek, és a srác akivel még reggel váltottam pár szót, odaveti:
- Nem jössz, amcsi? - kezdem megszokni, hogy így szólít, de most nincs kedvem verekedni. Ha zabálok, egy veszély fenyeget: a túl gyorsan leküldött kajafalatok ártalma. Más nem.
- Nem, nem látod, hogy kajálok?
- Te tudod – von vállat, és utolsóként ki is vonszolja magát az öltözőből.
Eldobom magam a padon, a falhoz baszarintom táskám, párnaként felhasználva, bal lábam lelógatom, és úgy kosztolok. Alig vagyok pár perce teljes nyugalomban, el is szenderedek a padon, már csukott szemmel dobolok a hasamon, mikor hallom, hogy kinyílik az öltöző ajtaja.
Nem nézek oda, minek?
Záródik.
Pff, szép álmokat...
De mikor először pár ujj, majd egy tenyér simít végig a hasamon, reflexből emelem a lelógó lábam, hogy pofán rúgjam az illetőt, te meglepetésemre elkapja a lábam, és előrébb ránt. Kinyitom a szemem, és a tanár élvetegen csillogó szemeit látom, és a kaján vigyorát.
- Azt mondtam öltözz át. Nem voltam talán világos? - ül le, én meg már szinte félig az ölében ülök. Tanár vagy, vagy sem, most betöröm a pofád. Ne taperolj, nézni lehet, de fogni nem. Ujjai felszaladnak a combomon, még jó, hogy nem az övem rántja meg.
Negédesen elmosolyodom, átkarolom a nyakát, és szinte az orrára közlöm:
- Három másodpercet kap, tanár úr, mielőtt még konfettivé nem szaggatom.
- De nagy legény vagy, kisherceg – suttog bele a számba, én pedig válaszul összeszorítom az öklöm, és akkorát sózok az ágyékára, hogy a végén már nekem fáj. Baszki, ez már feláll?!
Felhorkan, és beletép a hajamba, mire válaszul csattintok egyet az állkapcsommal, hogy tudja, mire vállalkozik. Bármit elébem tesz, akármit, csak a számhoz közelíti, garantáltan véresre harapdálom.
Mint említettem, ma morcosan keltem fel.
- A kezes bárányokat úgy is unom, hópihe. Készülj fel, csak öt perce csöngettek be – duruzsolja élvetegen, én pedig lendítem az öklöm, ahogy kapjon egy jobb horgost, de elkapja, és megfordít, most már teljesen az ölébe kerültem. Csuklóimat a hátam mögött összeszorítja, a seggem a merevedése fölé húzza.
- Ellenkezz csak... még jobban felizgat. Főleg ha itt mocorogsz... hmmm... pont jó... - szinte látom, hogy vigyorog, és megnyalja ajkait.
Egy határozott mozdulattal dobom hátra a fejem, és úgy megfejelem, hogy hirtelenjében el is enged, én pedig előre borulok, de eszem ágában sincs bepucsítani előtte, ez az ember közveszélyes...
Kábán feltornázom magam, és az ajtóhoz ugorva feszegetni kezdem, de ekkor valami nagy csapódik nekem, s szinte a levegő is kiszorul belőlem, ahogy nekiprésel saját testével a falnak. Két oldalra kicsapja a kezem és a hónom alatt támaszkodik meg, hogy ne tudjak a karommal semmit sem csinálni, majd a lábaim közé lép.
- Gondolom a seggedben nincs fogsor... Rohadtul meg fogod ezt bánni, kisherceg. Rojtosra kúrom a kis seggedet.
|
| Rauko | 2010. 11. 24. 16:48:21 | #9460 |
Karakter: Hinote Naito
Megjegyzés: ~ Meerámnak
- Finomabban, te szemétláda - nyögte az alattam fetrengő szépség, amint épp tövig vágtam csinos kis testébe a farkamat. Idióta ribanc.
- Ha finom szex kellett, miért bárban ismerkedtél? - válaszolok neki, majd újra mozogni kezdek. Vadul, erőszakosan: ahogy én szeretem. Őt ki nem szarja le? Én adom a farkat, ő csak a lyukat. Nekem kell élvezni. Egyébként is baszottul hosszú napom volt, ha nem engedem ki a gőzt, belehülyülök a sok idióta kölyökbe. Ráadásul holnap új iskola. Jesszus, mostanában egy nap pihenőm sincs, mert valakit megvernek, meghal, vagy szülni megy. Keféljetek, basszátok meg, ne peregjetek ki!
- Elégh… - rántott vissza a valóságba egy elkeseredett, szenvedő hang. Ohh, tényleg! Róla majdnem megfeledkeztem.
- Fogd be - sóhajtottam, és még löktem rajta párat. Közben már azon kezdett kotyogni az agyam, hogy hazataxizzak, vagy - tekintve a szép, kellemes, koraőszi időt - sétáljak haza… Hm, egyelőre még nem tudom. De valami izgalmas kellene, szóval taxi. Hátha valami tűrhető, középkorú faszi lesz a sofőr. Bingó! Még szopathatok is! Ez a kis segg nem volt rá hajlandó. Szánalom… még hogy a szerelmének tartogatja…
Elélvezek. Jó fej voltam és gumival kúrtam meg. Miközben öltözök, ő még mindig úgy fekszik, ahogy kihúzódtam belőle.
- Te tényleg egy állat vagy - sóhajtja, de a teste még mindig remeg, akkorát élvezett. Ha az én ágyamra tette volna, lenyalatom vele.
- Te meg egy kurva. Egy-egy - vetem oda neki, majd felhúzom a farmeromat.
- Tényleg tanár vagy? - kérdezi, felém fordulva.
- Ja. - Mi a fasz? Annyit beszélgetek vele, hogy lassan meg kell kérnem a kezét…
- Sok diákot leszopattál már? - Na, elég!
- Ó, fogd már be! Még csak haverok sem vagyunk, mi a faszt érdekel, hogy hány kölyköt dugok és szopatok az öltözőben? - Felveszem a pulcsimat is, és már indulok is kifelé.
- Minden pénteken ott vagyok a bárban - kacsint rám, amikor még vetek rá egy pillantást. Megforgatom a szemem. Pióca.
- Akkor oda sem megyek többet. - Kilépek az ajtón, és húzok is hazafelé.
Leintek egy taxit, de legnagyobb bánatomra a taxis egy hetven és a halál közti, ráncos seggfej. Most még az sem csábít, hogy kiszedetem a protkóját, mert ilyenre nem vagyok ráhangolva. Ahhoz nagyon elvetemült hangulatban kell lennem, és az most nincs meg. Csak egy ágy kellene, lehetőleg pasi nélkül, és egy kis vodka, hogy gyorsabban elaludjak. Reggel új suli, új osztály, megint egy csapat idióta kölyök, akik között egy helyesebb, ha van, a többi pattanásos, zsíros hajú tini. Bár bízom a karmában. Victor, aki ott dolgozik, és intézte a melót, azt mondta, hogy az osztályban, amit kapok, lesz egy helyes, amcsi gyerek. Hogy ki az a Victor? Egyetemistaként ismertem meg. Én voltam először a seggében, és nem bántam meg! Kerek, szexi és formás, csak sajnos pont olyan pióca, amilyet nem bírok, mert nem csak a farkamat szívja, hanem az életemet is. Még, hogy nincs félrekefélés… ugyan már!
*
Reggel… cigi, kávé… hisztis vagyok, mint minden reggel, amikor melóba kell mennem. De nem baj, arra van a diákság, hogy ne az ismerőseimen éljem ki. Nem igaz? Természetesen öltönyben megyek, de azért viszem a szabadidőcuccomat is. Fekete nadrág, fekete izompóló. Ugyanis a második órám rögtön testnevelés. A keddek ilyenek lesznek. Az első óra irodalom, a második és a negyedik tesi, utána húzás ebédelni, aztán még egy testnevelés, és haza.
Miközben az iskola felé lépkedek, már azon jár az agyam, hogy este menjek-e valamerre, vagy dugjam meg Victort. Nem lenne jó, utána megint hónapokig tartana levakarni. Akkor vagy keresnem kell egy helyes, fiatal kollégát, vagy egy hasonló, zsenge és jó testű kisfiút. Ohh, előre felállok tőlük! Olyan édesen szerencsétlenek néha…
Az első óra előtt túl kellett esnem egy gyors igazgatói üdvözlésen, és kiderült, hogy az első két óra ugyanazzal az osztállyal lesz. Kérdeztem Victort, hogy hol lesz az a helyes kölyök, akiről beszélt, de azt mondta, hogy észre fogom venni. Vic… nos, hatalmas, zöld szemek, hosszabb, azt hiszem váll alattig érő, szőke haj, jó test. Egyetem óta csak a haja nőtt.
Belépek az osztályterembe. Lehetnek olyan… huszonketten így ránézésre, abból két csaj, a többi srác. Nahát, válogathatok is! Ez nagyon édes! Jusson eszembe, hogy hétvégén fel kell keresnem egy szentélyt.
Körbepillantok. A tanári asztalon ül egy kölyök. Azonnal megfogja a tekintetemet fehér, félhosszú haja, édesen törékeny teste, aztán rám néz. Szemei szürkék, szemceruzával kihúzva. Ing van rajta, kigombolva a felső, két gomb, de fekete bőrnaci… micsoda cukorfalat!
- Jó reggelt srácok. - Meg sem mozdul. Végignéz rajtam, de nem zavartatja magát. - Hé, nyuszi! Pattanj le onnan - nézek rá szigorúan. Meglepődik, le sem tagadhatná.
- Maga a tanár? - kérdezi flegmán.
- Hinote Naito, szolgálatodra. Most pedig ugorj le onnan, hadd nézzem a segged - támaszkodom meg az ajtófélfánál. Kikerekednek a szemei, de nem szól vissza, lepattan és a helyére siet. A többiek már leültek, így én is az asztalhoz megyek, és felülök oda, ahol a kis szépség ült előttem. Ja, a segge. Igen, formás, szexi, kerek. Tuti sportolt valamit a kölyök, ilyen testet nem kapni anyuéktól. - Nos, most, hogy a kedves bőrnacis kolléga átadta a helyet, megismétlem. Hinote Naito vagyok. Velem viszitek végig az évet. Irodalmat és testnevelést fogok tanítani nektek, és ha nem vagyok mázlista, akkor a nyakamba sóznak titeket osztálynak is, mert ha jól tudom, az osztályfőnökötök lépett le.
- Hinote-sama - nyújtja kezét az első sorban egy kölyök, és feláll. Végignézek rajta. Ő sem rossz. De így elsőre seggnyaló.
- Mond.
- Szeretném az egész osztály nevében… - kezdi, és a többiek már szemforgatnak, sóhajtanak. Gondolom, nem ez a kölyök az osztály kedvence. Aztán a kis édes megszólal.
- Fogd már be - veti oda. Ránézek, ő meg rám. Jesszus, ettől a tekintettől feláll a farkam.
- Mi a neved, kisherceg? - kérdezem, mire vigyorog.
- Spike Brondem - feleli, és sejtéseim beigazolódnak. Amcsi a kicsike. Nyamm, akkor ő lehet az a tuti fogás, amiről Vic csacsogott. Hát, a jó öreg Vic ismeri az ízlésemet, az tuti! Felállok és a padjához lépek. Felnéz rám, és pont olyan pózban ül a széken, hogy csak le kellene húzni kicsit az öltönynadrágomat, és már szophatna is. Hm… Lehajolok, és a szemébe nézek.
- Csicseregj, szépség. Három regényt Murakami Harukitól. - A szemembe néz, és szemtelenül, pofátlanul vigyorog. Hát, akkor ezzel nem fogtam meg, azt hiszem.
- Norvég erdő; Szputnyik, szívecském!; Kafka a tengerparton - vigyorog rám. - Megjelenési sorrendben, Hinote-sama - ejti ki a nevem egyrészt gúnyosan, másrészt izgatóan.
- Látom, nem csak a segged jó - válaszolom neki nyugodt hangon. Sosem érdekelt különösebben, hogy mit gondolnak a modoromról. Amíg nem zaklatom őket, addig nem szólhatnak semmit, ha meg valakit megzaklatok, az úgysem beszél. - Testnevelésen is így remekelsz majd? - egyenesedek fel.
- Nem kell átöltöznöm - jelenti ki. Ránézek. - Igazgatói engedélyem van.
- Pont leszarom. Legyél a kosárpálya mellett, átöltözve a többiekkel. - Megint meglepem. De ahogy megcsillan a szeme már sejtem, hogy nem fog átöltözni, sőt, örüljek, ha kidugja azt a kefélnivaló popóját a pályára. - Hogy lássátok, mennyire jó fej vagyok, ma nem tanulunk - nézek megint szembe az osztállyal. Már örülnek is, de kicsi hótündérem gyanakodva méreget. Okos vagy te, tündérke. - Lapot, tollat elő, minden mást a táskába. - Már le is hervad az arcokról a vigyor. - Gyors szintfelmérő a tavalyi év anyagából - vigyorgok rájuk.
Élveztem. Szemérmetlenül bámultam a szépséget, mögé sétáltam és segíteni akartam, de nem kellett. Nagyon vágja az irodalmat. Ennek ellenére teljes lelki nyugalommal játszottam a tincseivel, mikor mellette álltam, és többségében ott álltam. Érezze csak, hogy akarom. Meg is fogom kapni, csak idő kérdése, hogy mikor.
Második óra. Már mindenki kint áll, én is ott állok átöltözve. Mégsem vezethetek egy tesiórát Armaniban. Nem, nincs ennyi pénzem, csak tudni kell, kit kell megdugni egy márkás öltönyért. Azonban hótündéremet sehol sem látom. Morcos leszek, és a farkam is ápolgatásra szorul. Örüljünk a fekete, lezser szabadidőnadrágnak, ami jótékonyan takarja félmerev valómat.
- Hé, seggnyaló - nézek az üdvözlőbeszédet szavalt srácra. - A kisherceg merre van?
- Spike? - néz rám. - Az öltözőben, azt hiszem ott láttam. Eszik. Bemenjek érte? - néz rám csillogó szemekkel. Na, legyen neked karácsony.
- Nem. Én megyek. Te felügyeled a focipálya körüli, tíz kör futást. Rajtad kérem számon, ha valaki nem csinálja meg - pillantok rá szigorú szemekkel, és már vezényel is a többieknek, egy kicsit meghajolva. Én meg indulok az öltözőbe, és megkeresem a kis szépséget.
|
|
