|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Ereni-chan | 2011. 04. 02. 20:00:27 | #12726 |
Karakter: Peiji Chiaki
Megjegyzés: (timcsinek)
- Mit keresel itt kölyök? – kérdi morgó hangon, továbbra is eltulajdonítva az én kincsemet, de most van valami, ami sokkal jobban szíven talált ennél. Még hogy én kölyök? ÉN kölyök? A Stars főszerkesztője nem egy kölyök, hanem igenis fontos ember! És FELNŐTT férfi!
- Nem vagyok kölyök! Újságíró vagyok, és adja vissza a szemüvegem, nem volt olcsó – fújok vissza, de sajnos a legkisebb érdeklődést se látom a fazon szemébe. Persze, kicsit el van szállva, hiszen híres író, a csajok kedvence, meg minden… ahogy én is, de én legalább normális maradtam! Heh!
Végre lassan felém nyújtja a szemcsit, de egyúttal megint elcsór valamit, mégpedig a gépemet. Nagy, rémült szemekkel meredek fel a digitális csodára, és titokban nagyon imádkozom, hogy ne… de igen. Földhöz vágja, így atomjaira törik, de olyannyira, hogy ezt még porszívóval is képtelenség lenne maradéktalanul felszedni.
- A gépem! – kiáltom teljesen összetörve (követve a gépem példáját), aztán leguggolok a romokhoz, és nem kell sok, hogy megsirassam. Mennyi fizetésembe is került ez? Legalább egy haviba! Arról nem is beszélve, milyen szép emlékek fűztek hozzá! Hát, ehhez az íróhoz már kevésbé szépek fognak. – Hé! Ez egy drága készülék volt!
- Pereljen be… - int ismét az ajtó felé indulva, én pedig puffogva nézek utána. Úgy, hidd el meg is tenném, ha nem lennék miatta én sokkal nagyobb pácba… bár senki sem tudná bizonyítani, hogy paparazzi vagyok, annak a múltamnak rég vége. Hála a kapcsolataimnak, mindenféle írásos formában is.
De a gépem… az én kis… oké, egy biztos, ezt nem ússza meg ennyivel. Ha beperelni nem is fogom, valahogy csak elérem, hogy ugyanilyen szar legyen neki. Kitalálom a módot, hogy még a főnöknek se lehessen rossz szava. Na Chiaki, most vedd elő a rókaeszed…
Pár nap múlva már a kávézómban szürcsölgetve vigyorgom, annak tudatában, hogy igen, tényleg egy lángész vagyok. Nemrég hívtam fel annak az írónak a kiadóit, és követeltem rajtuk a kártérítést, na de nem akármilyet. Egy interview a drága kis bálvánnyal, más nem kell, de ehhez ragaszkodtam. A főnök egyáltalán nem hitt az akció sikerességében, ő maga is meglepődött, hogy végül mégis igent mondtak rá. Azt mondta, tényleg érdemes volt rám bízni a dolgot, és, hogy ezért még többszörösen is hálás nekem…
Na jó, ennyi talán még nekem is túl sok az egózásból. Egyszóval: tökéletesen megoldottam a helyzetet.
Egy jóízűt kortyolok a kávémból, és az órámra pillantok. Még van egy kis időm. Ha ezt mondom, majdnem mindig elkések. Ez most különösen ciki lenne, úgyhogy inkább el kellene indulni.
Előtte még egyszer átfutom a kérdéseket, amiket fel akarok tenni a csávesznek. Remélem, a magánéletében nem ilyen agresszív, csak íróként, mert nagyon rossz hír lenne, ha kitörné a kezemből a ceruzát.
Bár amilyen sok előírást kért, már hisztit csapnák, ha ezt megtenné. De ideje indulni. Így hát felállok megszokott kis helyemről, és a pénztárhoz megyek, hogy fizessek. Ms. Óriásmell van még mindig a kasszánál, de most durcizik a múltkori miatt, rám se néz, úgy adja oda a visszajárót.
Kicsit nevetséges, mikor ilyenek a csajok, de csak egy kis bók kellene, hogy újra magamba habarítsam. De jelenleg nem nagyon szorulok rá. A munkám mellett nincs időm holmi egyéjszakás kalandokra.
Taxiba szállok, mivel a megbeszélt hely nem a közelben van. Útközben a hirdetőtáblákat nézegetem, most egész színesek, egy hatalmas piros pont a szerkesztőknek. Bár az állatvédő, és az „irtsuk a hódokat, védjük a fákat” hirdetés valahogy nagyon nem passzol egymás mellé. Na mindegy, ilyen kis hibák még megengedettek.
Végre megérkezünk a kijelölt helyre. Fizetek, aztán kiszállok a taxiból, és a megfelelő helyre baktatok. Tisztára az isten háta mögött vagyunk. Itt aztán tuti nem zavar minket senki. És nem is lehet elbújni sehova…
Nem is értem, mért pont ide akartam jönni. Bár félő volt, hogyha feltűnőbb helyet választok, írókám egyszerűen sarkon fordul, és faképnél hagy. Azt meg nem kockáztathattam. Apropó író. Már jön is felém. Egy extra sötét napszemcsi pihen a mellénye zsebén, amitől sötétebb már csak az én paparazzis szemcsim volt anno. A napszemcsi jó barát, sok mindentől megvéd, tőle sajnos nem védett meg. És a fényképezőmnek se volt szerencséje…
Leül velem szembe, és figyelmesen végigmér. Kezeim összekulcsolva pihennek az asztalon, most épp a rossz zsaru szerepét játszom, úgyhogy titokzatosnak kell lennem.
- Szép délelőttöt, Arakawa-sama - köszöntöm a fekete hajút, aki közben furcsa dolgokat kezdett csinálni, amit valahogy nem tudok megérteni. Vannak paranoiás emberek, együtt is érzek velük. Na de azért ez nem túlzás egy kicsit?
- Inkább Hiyama-sama - mondja megszokott hangszínével, én pedig értetlenül nézek rá. - Kabátot kitárni - mutat felém, én pedig engedelmesen húzom szét a ruhám, bár még mindig nem értem, mért kell ezt.
- Hiyama? - kérdezek vissza, miközben ő a zsebembe nyúl, és kiveszi a mobilom. Neeeeee, csak azt a drágám ne! Ezt még drágább barátomtól kaptam, mint a fényképezőt! Saját magamtól!
- Elhív egy neves írót interjúzni, akinek az eredeti nevét sem tudja? Szép, mondhatom - csillan fel egy pillanatra a gúny a szemébe, de amilyen rögtön megjelent, olyan rögtön el is tűnt. Hát nem tudom, mért kéne ismernem a nevét, ha eddig teljesen hidegen hagyott a munkássága. Most se kifejezetten érdekel, a pénzecske annál inkább, amit fogok kapni érte. Különben sem vagyok csaj, aki majd a regényein csöpög! - Egy Melange lesz. - A csajszi csak pislog, és én se minden nap hallom ezt a szót. - Tejeskávé… - tolmácsol lemondóan. Milyen kultúr ember lehet, ha ilyeneket tud. Ezt felírom! – Ha kikapcsolt minden egyes rögzítő eszközt, akkor talán kezdhetnénk is - kapok egy talán szépnek nevezhető pillantást, bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt tényleg így kell értenem.
Csak bólintok, és előkaparom azt a cetlit, amire a kérdéseket írtam fel. Te jó isten, egy csomó unalmas átlagkérdés, semmi szaftos, vagy különösen személyes. Pf, meglátszik, hogy a főnökkel állítottam össze. Vele persze nem ellenkezhettem, annak csúnya vége lett volna.
Na de ő most nincs itt… szóval akármit kérdezhetek.
- Szóval, Hiyama-sama - nézek fel a cetli böngészéséből a férfira. - Az első kérdésem: Mióta ír, és mi késztette arra, hogy ezt a pályát válassza?
- Már gyerekkorom óta. Csak szeretek írni. - Úgy tűnik, ezzel be is fejezte a válaszadást. Összeszűkített szemekkel sandítok rá. Komolyan pár szóval el akarja intézni? Egyáltalán tudja, mi az-az interjú?
- Értem - firkálok az előttem lévő füzetbe. - És mért éppen a romantika felé húz? És a… BL felé? Hihetetlenül reménykedem benne, hogy most értelmes választ fogok kapni, vagy legalább egy olyat, amit félre lehet retusálni. Elég egy szófordulat ahhoz, hogy melegnek állítsam be, és még azt sem mondhatja, hogy átírtam a válaszát… szép munka is ez.
- Szeretem ezt a témát. A BL csak a kiadó miatt van, mivel elég kapós. - Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni. Nagyobb baj, hogy még kiforgatni sem tudom. Rá kellene vennem, hogy valamit kétértelműen mondjon. Mért érzem úgy, hogy ez talán mégsem lesz olyan könnyű?
- Csak a pénz miatt írja? Semmi köze nincs a szexuális beállítottságához, vagy ilyesmi? - kérdem angyalka képpel, és igen, ez már nincs rajta a cetlikén, amit a főnökkel írtunk. De ez legalább egy normális kérdés!
Hiyama-sama csak megrökönyödött képpel néz rám, szerintem ezzel jócskán sértettem a jó ízlését, de kitérdekel? Újságíró vagyok, nekem ez a prakszisomhoz tartozik.
- Nem. Nem vagyok meleg - ismét bejön a morgós hangnem, bár eléggé kimerült képet vág hozzá, mintha már 5 perc alatt lefárasztottam volna. Hát, ebből is látszik, mennyire nem ismer a drága írója. Kérdezhetnék ennél jóval durvábbat is.
De ezek a rövid válaszok kikészítenek. Ennyire antiszociális hogy lehet egy csajseregek ezrei által imádott pasi? Hamarosan kölcsönös lesz a kiakadásunk, úgy érzem.
- És volt már komolyabb párkapcsolata?
- Ez nem tartozik másra.
- Miért nem? Egy interjú arról szól, hogy én kérdéseket teszek fel, a sztár meg válaszol. Ha nem válaszol, azzal szabad utat ad nekem, hogy azt találhassak ki válasznak, amit csak akarok. És azt nem szeretné, ugye? - pislogok rá cuki szemekkel, és valamiért most nem morgást, csak egy vigyort kapok.
- Bátor egy kölyök vagy te - elismerést ugyan nem látok az arcán, a szemeiben meg tuti nem, de ezt talán vehetném annak is. De egy valami még mindig zavar.
- Nem vagyok kölyök. Újságíró vagyok - ismétlem meg a már egyszer elhangzott mondatom. Jó lenne, ha most már komolyabban venne. Egyszer kell csak, hogy rátapadjak… annak lehet, hogy egyikünk sem fog örülni.
|
| timcsiikee | 2010. 12. 15. 20:08:35 | #9807 |
 Karakter: Hiyama Shoraku
Megjegyzés: ~ Ereninek
Shoraku:
Begyógyult szemekkel ülök a monitor előtt, egy kávét szürcsölgetve, ölemben egy plüss békával. Nem rég küldte az egyik rajongó, és be kell valljam… talán eddig ez volt az egyik legjobb amit kaptam. Lehet szorongatni, aludni vele, és még beszélgetni is, bár mély hallgatása csak ritkán segítség. Egy újabb BL regényt olvasok át, amit „kedvenc” hárpiám, azaz szerkesztőm kért, de… valahogy egyre nehezebb. Nem azért mert már nincs kedvem írni, hanem mert… az alany, akiről írom már elég távol van ahhoz, hogy rendesen ihletet nyerhessek belőle. De remélem, egyelőre megelégszik ezzel is.
Hirtelen csörög a telefon, azaz a mobilom rezeg a köpenyem zsebében, előveszem, és látom, hogy az emlegetett nőszemély az. Megérezte volna, hogy rá gondolok. A fülemtől egy méterre tartom a telefont, majd felveszem.
- SENSEI! HOL VAN MÁR A KÉZIRAT? MIÉRT NEM KÜLDTE ÁT?! – mikor már hosszabban is kiőrjöngte magát, sóhajtok egyet, majd a telefon másik végén szuszogó pihegését hallgatom.
- Nyugalom, Airi-san. Már készen van, csak átolvasom – álmosan morgok a készülékbe, egy pillanat alatt változik meg a hangulat, és látnom sem kell, hogy tudjam mosolyog. Csodás… mindenki boldog, tehát mehetek vissza aludni ugye?
- Remeg, akkor adnám neked Asaki-t, mondani szeretne valamit – ez nagyon nem tetszik nekem.
- Shoraku… rég beszéltünk… - fennkölt, derűs, nyájas hangnem. Egyre kevésbé tetszik ez nekem.
- Tegnap… - morgom álmosan.
- Részletkérdés, az csak egy kis szóváltás volt, most viszont bejelenteni valóm van.
- Nem.
- De még el sem mondtam! Sho!
- Azt mondtam nem.
- Nem mondhatod vissza! Ez egy dedikálás, ami két nap múlva lesz! Mit fognak szólni a rajongóid?
- Nem érdekel.
- Shoraku!
Bíp…
A telefont kikapcsolom, és hátam mögé dobom a kanapéra, mire a vonalas telefont kezd el csengeni. Lassan, bosszús sóhajjal tápászkodom fel a kisasztal mellől, megállok a szekrény előtt, amin a telefon van, majd előre hajolva egy könnyed mozdulattal kihúzom belőle a kábelt. Ahh… áhítatos csend és nyugalom.
Kényelmesen sétálok vissza a gép elé, és amikor már végre az átolvasott anyagot küldeném el Airi-sannak, látom, hogy e-mail-em jött. Remek…
„Shoraku!
Ha nem jelensz meg a dedikáláson, esküszöm utánad megyek, és ahogy vagy elrángatlak oda! Miyayori üzletsor, Karasu könyvesboltjának épülete, reggel 10. NE KÉSS!
Utálom… utálom a tömeget…
~*~
Kamerák villognak, tömeg sikolt, én meg… ha nem kötötték volna a „lelkemre” hogy legalább egy kicsit mosolyogjak, akkor nem tenném, csak komor pofával állnék a csürhével szemben. Leülök a nekem kijelölt helyre, és hogy a fotósok ne készíthessenek több értelmes fotót rólam, kicsit előre hajolva firkantom sorra a szignókat, fel sem nézve. Szerencsére eddig se tudtak jó képet csinálni a rajongó tömeg miatt. Talán mégis van valami jó ebben a bagázsban.
Órákon keresztül csak ez megy, én, meg mint a gép csak írom és írom az egyszerű, megszokott vonásokat. Borzalom. Miért nem lehet ilyet bejelentés nélkül csinálni, és akkor csak kevesen jelennének meg?
Körülbelül a háromszázadiknál járhatok, amikor az egyik kicsi hölgyemény előtt hirtelen felállok az asztaltól, aki egy lépést hátra retten, és ijedten pillant fel rám.
- Szünet – morgom halkan, hogy csak a mögöttem állók hallják meg, utat engedve nekem engednek hátra, és arcomat gyűrögetve, bosszús sóhajjal lépek a hátsó, pici konyhai részre, ahol előkapok egy szál cigarettát.
- Igen, a hátsó ajtón fog kimenni majd… - hallom fél füllel az egyik alakot, és elkomorul a tekintetem. Már megint egy idióta firkász? Úgy látszik, kivételesen az egyiknek van egy kis sütnivalója, mily’ meglepő. Amikor leteszi a telefont és sarkon fordulna, meglát engem, kikerekednek szemei, kisebbre húzza magát, de csak egy lemondó, fáradt sóhajjal sétálok el mellette.
Megállok a csap mellet, és a szélének támaszkodva veszem számba a szálat, amikor Airi-san jelenik meg, és éles hangon sipákolva tol kifelé, mögötte egy alacsony, szemüveges, középkorú pasas birizgálja ujjait.
- Sensei! Idebent nem cigizhetsz! Menj ki szépen hátra!
- Várj! – hirtelen megáll, én pedig a pasas felé fordulok. – Van itt másik kijárat?
~*~
Airi-san nem túl kedves, ha hivatalos dolgokról van szó, persze ha a BL regények kerülnek szóba, rögtön ő is felölti magára a rajongó szerepét. Épp hogy kilök az ajtón, elrejtem zsebembe a szálat és a gyújtót, majd mindkét oldalra tekintve figyelem meg, van-e valaki a közelben.
Persze, hogy van…
Ahogy sejtettem, a rendes hátsó ajtónál várt volna engem, hogy kilépjek.
Komótosan lépek mögé, majd komoran mérem végig az alakot, aki végül észrevesz, felém fordul, arcát egy nagy napszemüveg takarja, kezében egy géppel. Fárasztó…
Megdermed akár egy kis kiállítási szoborka, egy újabbat lépek elé, és leveszem arcáról a szemüveget. Ez egy firkász lenne? Csak egy egyszerű fiúnak tűnik, de túl komoly gép van a kezében ahhoz, hogy egyszerű kölyök legyen. Vagy módos kölyök, vagy valóban egy álcázott firkász. Egy egész helyes… firkász.
Felvonom egyik szemöldököm, és úgy mérem végig újra a felszabadított pofival, de nem remeg a jelenlétemtől. Nem sok ilyen ember van. Bár még meg sem moccant azóta, hogy megfordult, és még meg sem szólalt.
- Mit keresel itt kölyök? – kérdem halkan morgó hangon, a szemüvegét továbbra is a kezemben tartva, arcát figyelve. Ezzel végre egy kis érzelmet csalok ki pofijából, még pedig a felháborodást.
- Nem vagyok kölyök! Újságíró vagyok, és adja vissza a szemüvegem, nem volt olcsó – nekem aztán oly’ mindegy. De ebből legalább megtudtam azt, amit szeretnék.
Lassan visszanyújtom, kitért tenyerébe a szemüveget, viszont másik mancsából kikapom a gépet, és magasra emelem, és kikerekedett szemekkel néz fel kincsére.
Megrezzennek ajkai, de a következő pillanatban rémületének rendes okot adok, és egy határozott mozdulattal vágom a földhöz, így darabokra törik.
- A gépem! – kiáltja hangosan, leguggol a romokhoz, én pedig sarkon fordulva sétálok vissza a másik ajtó felé. – Hé! Ez egy drága készülék volt!
Vissza sem fordulva emelem fel egyik kezemet, és lemondóan rázom meg.
- Pereljen be… - dörmögöm halkan, ujjaimat visszacsúsztatom kezembe, és bekopogok az ajtón, hogy engedjenek vissza. Még a cigitől is elment a kedvem.
~*~
Végre fogyatkozik a tömeg, már nem sokan vannak, sőt. Ahhoz képest nem is volt olyan sok, mint amire számítottam. Talán azért, mert egy minimális összeget kellett fizetni az aláírásért. Biztosan ezért.
Fáradtan állok fel a székből, kinyújtózva, és még mindig előre hajolna, hogy a firkászok ne készíthessenek képet. Hátat fordítok, már hallom, hogy tolongva próbálnak egyre jobb helyekre jutni ahhoz, hogy végre egy képet csinálhassanak, de esélytelen, bezárul mögöttem az ajtó, kényelmesen felöltözhetek, és vére indulhatok haza.
Alvás…
~*~
Már megint az a fránya telefon… Mit akarnak még tőlem? Nem volt elég a tegnapelőtti dedikálás? Ilyenkor általában kapok, egy hónap szünetet mi van ezzel? Végre eláll a csörgés, hosszú percek után, már kezdenék visszaaludni, amikor a fax zúgása üti meg fülem, de nem zavartatom magam, alszom tovább, amíg csak lehet. Amíg még nem törik rám az ajtót.
Órákkal később a takarítónő jön a házba, fél füllel hallgatom, ahogy takarít. Ez már annyira nem zavar, hisz nagyjából kialudtam magam, és amíg nem jön be, nem zavar már semmi.
Halkan kopog be, de nem nyit be.
- Shoraku-sama. Egy üzenete érkezett – zörög a papír a kezében, tarkóm alá gyűrön kezeimet, és felsóhajtok, mint mindig.
- Tudom Doris, csak csúsztassa be az ajtó alatt – mondom az ajtónak, majd máris eleget téve kérésemnek besiklatja a kis lapot, én pedig összegyűjtöm az erőmet, hogy felkeljek.
Mikor kilép a házból, akkor lépek ki én is a takaró alól, az ajtóhoz sétálva felveszem a papírt, majd hunyorítva kapcsolom fel a szobám lámpáját.
Már megint Asaki… mit akar már megint?
„Amint felkeltél hívj fel azonnal”
Hm… nem értem.
Lassan lebattyogok a konyhába, a kikészített kávémat iszogatva ülök le a kanapéra, és a pár napja kikapcsolva hagyott mobilt a kezembe veszem, beüzemelem, majd tárcsázok.
- Na végre…
- Talán Jó reggelt vagy valami – morgom egy újabb korty kávéval öblítve a szavakat, és leteszem a csészét az asztalra.
- Reggel? Elmúlt délután kettő!
- És? Nekem az még reggel – a köpenyem zsebébe nyúlok egy szál szivarért, halkan morogva. – Na és? Mi volt ennyire fontos, hogy nem tudtad leírni?
- Felhívott az egyik újságíró, akinek összetörted a gépét – egy pillanatra megállok a mozdulatban, és mielőtt ajkaim közé illeszteném a szál cigit, meggondolom magam, és visszafektetem kezemet az ölembe.
- És? Mit akart?
- Természetesen kártérítést a gépe miatt.
- Remek… akkor veszek neki egy jobb gépet, mint amije volt, és minden meg van oldva – végre helyére teszem a szál cigit, a gyújtóért nyúlok, és bekattintom.
- Ez nem ilyen egyszerű. Nem akar új gépet, pedig én is felajánlottam. – kipattannak szemeim, gyanakvón tekintek a telefon felé sandítva. Valami itt bűzlik.
- Akkor mit akar? – rosszat sejtek.
- Egy személyes interjút, veled. És nem tágít – a szál cigi kiesik a számból, a gyújtó tetejét visszapattintom a helyére, és leteszem azt is az asztalra. Újabb sóhaj… Homlokomat tenyerembe támasztom, és előre görnyedek…
Az a kölyök… tényleg több sütnivalója van mint a többi kis mitugrász firkásznak.
~*~
Inkognitóban érkezem. Valójában ugyan úgy öltözködöm, ahogy általában, egy kis kivétellel. Napszemüveg. Ki hitte volna, hogy ennyivel elég olykor elmásítani az arcunkat, nem kell egy szál testőr sem, és máris figyelmen kívül hagynak az emberek? Csodálatos találmány.
Mondjuk az emberek még így is felfigyeltek a piros sportautóra, de legalább a szemüveg ápol és eltakar. Az a kölyök… nem hiszem el, hogy magamat is rávettem erre. Igaz a kíváncsiság is hajtott most ide. Vajon tényleg újságíró, vagy csak egy kiváló imposztor? Még mindig nem hiszem el, hogy egy hivatalos firkász ez a kölyök, esetleg részmunkaidős lesifotós. Majd a kérdéseiből kiderül.
Behajtok az egyik mellékutcába, leparkolok az egyik épülettömb oldalán, ahol még van hely, majd sétálni kezdek, nem messze van a megbeszélt hely, pontosabban a kicsi utca végén. Nem sok ember járkál a város e végén, nem túl forgalmas, de elég tűrhető a környezet.
Belépek a kávézónak jóindulattal nevezhető helyiségbe, halk sóhajjal csillapítom nem tetsző morgásomat, majd meglátom egy szélső boxból kilógni a kölyök fejét. Remek, már itt van. Remélem betartotta azt, hogy semmi kamera, semmi és senki más, csak ő kérdezgessen. Ez volt a végső feltételem, ha már minden áron interjúzni akar. Hangomat sem veheti fel, csak jegyzetelhet. Egy könnyed mozdulattal lekapom a szemüvegem, felakasztom mellényem zsebére, majd lassú léptekkel közelítek felé. Mindenki el van foglalva magával, kevesen vesznek észre, akik mégis, azok nem ismernek fel. Jó helyet választott a kölyök, ezt már szeretem.
Leülök vele szemben, egy pillanatra a szemébe nézek, majd az asztalra, ahol összefűzött ujjai pihennek.
- Szép délelőttöt, Arakawa-sama – először figyelembe sem veszem köszöntését, az asztal lapjába kapaszkodva nézek alá, de szerencsére nem látok sem a lába között sem az asztal alá rögzített diktafont, vagy telefont.
- Inkább Hiyama-sama – morgom halkan, mikor felegyenesedem, meglepetten pislog rám – Kabátot kitárni – mutatok felé egy ujjal, és engedelmesen húzza szét, egyre értetlenebb arckifejezéssel.
- Hiyama? – belső zsebébe nyúlok, kiveszem a mobilt és mielőtt ijedt rikkantásban törne ki, kikapcsolom, és az asztalra teszem. Nyugi kölyök, nem töröm össze.
- Elhív egy neves írót interjúzni, akinek az eredeti nevét sem tudja? Szép, mondhatom – mosolyodom el gúnyosan egy pillanatra, majd komor arckifejezést öltve magamra, karba tett kezekkel dőlök hátra, a pincérnőcske épp ekkor lép közelebb – Egy Melange lesz – kezecskéjében egy apró cetli, és ceruza, de a helyett, hogy felírná, csak pislog rám. Újabb csalódott sóhaj. Micsoda hely ez? Borzalom. – Tejeskávé… - morgom lemondóan, majd kipirult arccal vonul el. Visszafordulok a magát újságírónak nevező alak felé, fenyegető pillantással, ami fokozatosan enyhül. – Ha kikapcsolt minden egyes rögzítő eszközt, akkor talán kezdhetnénk is.
|
| Ereni-chan | 2010. 12. 12. 01:56:56 | #9759 |
Karakter: Peiji Chiaki
Megjegyzés: (timcsinek)
Bíp, bíp, bíp… csatt.
Az ébresztőórámra ütök, ami nyekkenve hagyja abba a förtelmes vijjogást, elméletileg egy kis időre, gyakorlatilag örökre. Bahh, ennek is kampec. Azért remélem, még javíthatóan kampec. Ki tudja, hányadik vekkerem ez a héten… Mindig ez van, ha sokáig dolgozom este, és reggel nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy reggel van. Márpedig mostanában így szokott történni. Azok a fránya cikkek… és sajnos muszáj tökéletesnek lenniük.
Nagyot ásítva fordulok ki az ágyból, majd lassan feltápászkodom, és a fürdő felé veszem az irányt. Mikor megpillantom magam a falitükörbe, kissé elborzadok. Úristen. Csak egy kicsit aludtam el a hajam… kicsit nagyon. Ez is csak akkor szokott előfordulni, ha későn fekszem le. Grr., sokba kerül nekem ez az esti meló!
Egyébként hány óra? Tudnom kell, mennyit szöszölhetek a kinézetemmel, mivel nem lenne jó, ha elkésnék a munkából. A főnök nem szereti, meg amúgy is, állítólag reggel be akar hívatni. Na de akkor meg fontos lenne a külsőm… izé, az elmélkedés helyett inkább tenni kéne valamit.
Még időben vagyok, szuper. Ha sietek, akár még reggeliért is beugorhatok a kávézóba. Rulz Chiaki, tudom, hogy meg tudod csinálni!
Immár teljes hadiszerkóban a kávézó előtt állok, és a dzsekimet megigazítva bestartolok az épületbe. Még van 5 percem és 32 másodpercem beérni, úgyhogy mindent csak szépen gyorsan!
- Üdv, Chiaki! - integet nekem a pult mögött álló lány, aki valószínűleg egész reggel csak arra várt, hogy végre bejöjjek ide. Oké, ez egy kicsit sem átlátszó, és már meg is szoktam… csak ne akarjon beszélgetésbe elegyedni velem, mert abból bajok lehetnek.
- Üdv… - erősen hunyorognom kell ahhoz, hogy csak a névtáblájára tudjak koncentrálni, és ne az óriási melleire. - Kate. A szokásosat! - mondom végül, mikor sikerül, és feltűnően a karórámra pillantok, hogy ezzel is jelezzem: sietek, ezért ő is siessen!
De nem zavartatja magát, majdnem másfél percet vesztek vele, és ez nagyon nem jó pont! A főnök ki fog nyírni, ha elkések!
- Tessék! - nyújtja felém a zacsit, majd mikor a pénzt adnám neki cserébe, megfogja a karom, és nem enged el. Grr, na ezért harapok, nem érek most rá egyetlen felpörgött eladólányt sem pátyolgatni! - Már nagyon vártam, hogy újra lássalak. - Bahh, nem is emlékszem, hogy találkoztunk volna valaha, kislány…
- Nagyszerű, akkor ezzel egyedül vagy - húzom el tőle a kezem, majd a zacsit a táskámba pakolva visszanézek rá. - De ha már így említetted, a következő találkozásunkig beszerezhetnél egy rendes felsőt. A mostani valahogy nem annak funkcionál - mérem végig kritikusan, majd még mielőtt kiakadhatna, intek egy búcsúzót. Na, ez sem fog többet várni. De még az elején kell lerázni az ilyen kis libákat, mivel igen tapadósak. Inkább dobáljanak meg egyszer sütivel, mint zargassanak mellbedobással ezerszer. Na, annál bármi jobb!
Az épületbe rohanva buzgón nyomogatni kezdem a lift gombját, egészen addig, míg egy csomó öltönyös fazon ki nem sereglik rajta, aztán gyorsan bepattanok, és megnyomom a tízedik gombját. A lift lassan elindul. Lassan… lassan… áááá! Már csak 1 perc 5 másodpercem van a beérésre! És egyre csökken! Gyerünk, gyerünk…
A liftes zene végre abbamarad, én pedig az ajtón kispurizva jó pár irodán átszelelek, míg meg nem pillantom az enyém ajtaját. Na, most sajnálom, hogy ilyen nagy ez az épület!
Az munkatársak persze mindenhol köszönni akarnak, de csöndre intem őket. A főnök ott lehet akármelyik fal mögött, és nem lenne jó épp a cél előtt elbukni! 3, 2, 1…
Végre beérek az irodába. A táskámat és a kabátomat a sarokba dobva ülök be a székbe, és éppen jókor, mivel a számítógép monitorján ekkor megjelenik a főnök arca. Ezt a pompás időzítést, hát mondja valaki, hogy nem vagyok nagyszerű!
- Jó reggelt Peiji, miután kilihegted magad a reggeli késésed miatt, gyere az irodámba. Szeretnék beszélni veled. - Agh, vagy mégsem?
- Hai, főnök! - mosolygom a kamerába, aztán a mikor a kép eltűnik, fáradtan dőlök hátra a gurulós székbe. Na, remek, hiába siettem mindennel, így se sikerült időben beérnem. De vajon kitől tudta meg, hogy még nem vagyok benn? Van itt egy pár rosszakaróm, de úgy emlékszem, egyikükkel sem találkoztam szembe útközbe. Vagy már figyeltetnek is? Mondjuk nem is lepne meg, amilyen szép vagyok…
De elég a henyélésből. A főnök beszélni akar velem…
- Jó reggelt, főnök! - nyitok be óvatosan az említett irodájába, mire ő megpördül a székében, és rám pillant.
- Á, a mi kis későnk! - Nem jó köszöntés… - Gyere ide! - int felém, mire én lassú léptekkel az íróasztala elé megyek, és kiskutyaszemekkel meredek rá. Légysziii, ne firtasd az én kis baklövésem… főszerkesztőként nem vet rám valami jó fényt a dolog. - Lenne neked egy megbízásom. - Nagy szemekkel meredek rá. Megbízááás? Valami fontos lehet, ha nem egy amatőrnek adja.
- Éspedig? - kérdem kíváncsiságomnak utat engedve, mire a férfi az egyik fiókba nyúl, és előhalássza valamelyik régebben kiadott újságunk múlt havi számát. A címlapon egy könyv borítója van.
- Ismered ezt az írót? - bök egy piros betűvel kiemelt névre, ami így első látásra egyáltalán nem csal elő semmit az emlékezetemből. Arakawa Yakumo… hm.
- Azt hiszem, már hallottam róla - bólintok, mire az előttem lévő elégedetten néz rám.
- Kitűnő. A nők bomlanak a könyveiért, és elég híres felsőbb körökben is.
- Értem, főnök, de mért is mondja ezt nekem? - térek a lényegre, mivel nagyon szeretném tudni, mi közöm is van nekem ehhez az egészhez.
- Mert ma délután lesz a dedikálása. Ez éppen a Starsba való téma. Tehát szeretném, ha készítenél róla pár egyedi fotót.
- És mindezért… - Mert ezért biztos kapok valami plusszot, hiszen főszerkesztő vagyok, és azok már nemigen kapnak ilyen munkát, csak szerkesztést… nagy részben.
- Mindezért elfelejtem a mostani folyamatos késéseidet, és a lapod kiemelt helyet kap majd nyomtatásnál.
- Áll az alku - mosolyodom el. Ez így elégnek tűnik. Csak tényleg vegyék is meg, mert különben nem sokat érek a kiemelt nyomtatással. - Már csak egy kérdésem van: mért éppen én?
- Mert ide profi kell. Nem bízhatom amatőrre. Ez az író… - abbahagyja, mintha elgondolkodna rajta, hogy tényleg elmondja-e, vagy sem.
- Ez az író? - ismétlem meg, mire ő megrázza a fejét.
- Nem fontos, majd meglátod. Mehetsz vissza dolgozni!
Hurrá… most kezdjek el félni? De a délutáni programom legalább már megvan. A pihenésnek annyi. Ah…
Össze-vissza bolyongok a tömegben, a csajok löködnek, a biztonsági őrök képe pedig egyáltalán nem tetszik. Oké, lehet, hogy mégse álruhába kellett volna jönnöm? Az újságíró szerelésembe talán több figyelmet kapnék, és többet is látnék, mivel nem kéne ilyen rohadt sötét napszemüveget hordanom. De nem lehet, mivel akkor nem tudnék különleges képeket csinálni, csak átlagosakat (ráadásul fennállna a „Zaklattál? Feljelentelek” szitu is, ami meg nem hiányzik), azért meg nem fognak kapkodni a lányok. Bár amennyien itt vannak…
Mindegy, a főnök egyedi fotókat kért, hát akkor egyedi fotókat fog kapni.
Még nagyobb lesz a sikongatás, tehát feltételezem, meglátták az írót. Próbálok közelebb férkőzni én is, de akkor valaki belém ütközik, és rám önti az italát. Hát ez csodálatos, mi jön még?
Egész dedikálás alatt nem tudok közel férkőzni az íróhoz, a tömeg mindig visszanyom, és akárhány könyvet ír alá ez a faszi, a rajongók csak nem fogynak el. Na szép, de így sajnos én sem jutok előbbre! Végül feladom a tiszta küzdelmet, és piszkos dolgokhoz folyamodom. Ilyenkor örülök neki, hogy elég nagy az ismeretségi köröm. Felhívom az egyik haverom aki a dedikálás épületében dolgozik, és megkérdezem, melyik ajtón fog kimenni a srác. A hátsón, valahogy gondoltam. Ennyi ember között én sem vállalnám annak a kockázatát, hogy a főbejáraton menjek ki. Tehát elkecmergek az épület hátához, és a fal mögé lapulva várom, hogy Yakumo kijöjjön az ajtón. Jó sokáig várok, kezd már nagyon elegem lenni a dologból. Csak nehogy beolvassak a főnöknek ezért a melóért, mert annak nem lenne szép vége. És egyelőre még szükségem van az állásomra.
Végre kinyílik az a cseszett ajtó, és kijön rajta valaki… méghozzá a takarító. Na bumm, ez szuper. Morgok valamit, és már majdnem ott tartok, hogy elmegyek a fenébe, mikor a hátam mögül léptek zaját hallom. Megfordulok, és egy magas alakkal találom szembe magam, aki csak néz rám azokkal a sötét íriszeivel. Hoppá… nem ezt a fickót láttam én a dedikáló asztalnál ülni? Valójában nem nagyon láttam a tömegben, de valami ilyenforma lehetett az író srác is. Akkor van gubanc, hogyha tényleg ő az. Márpedig ahogy engem… a fényképezőm nézi, az valahogy erre enged következtetni.
De sajnos annyira le vagyok blokkolva ettől az arctól, hogy valamiért nem akar hang jönni a torkomra. Csak meredek azokba a zöld szemekbe, és nagyon is örülök neki, hogy ő nem látja az én szemem a napszemcsi miatt. Na de nem sokáig.
Mivel váratlanul elém lép, és leveszi a szemcsit rólam. Köpni nyelni nem tudok így hirtelenjében, sőt, még a szemcsi után se kapok, hogy „Héé, ne vedd el, drága ám! Egy drága barátomtól kaptam.”
Na de várjunk csak… most esik le. Mivel levette rólam, így már látja az arcom, és azt is látja, hogy fényképező van a kezembe. Oppá, na ez így nagyon nem jó! Fenébe, kell nekem mindig ilyen dolgokba keveredni… csak legyél kegyes kedvedbe, légyszi…
|
|
