|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| ef-chan | 2011. 02. 23. 23:15:32 | #11639 |
 Karakter: Fai D. Flowright
Megjegyzés: (Kuro-wankonak)
Mélyen magamba merülve szemezek a plafonnal. A gondolataim egyre kavarognak különböző, mégis egybe fűzhető témák mentén. Rá gondoltam, a feladatra, amellyel megbízott, cserébe azért, hogy valóra válthassam a saját vágyam, amelyért mindent kockára tennék. Aztán Sakuráékra. Valami biztos történhetett, valami váratlan, amelyre nem számított, de biztos vagyok benne, hogy úgy fogja keverni a lapokat, hogy visszakerülhessek a közelükbe, s Yuuko pedig szintén ugyanerre fog törekedni, csupán vele kapcsolatban. Persze a sors fonalába nem lehet önkényesen új mintákat szőni, de ez őt nem érdekli, Yuuko pedig nem tudja megakadályozni, mert azzal szintén beavatkozna. Bonyolult dolog ez az egész. Sors... nem igazán foglalkoztat, merre sodor, milyen szándékkal, csak egy dolog számít: visszaadjam számára azt, amit elvettem, a nevét és az életét.
Az ajtó észrevétlen nyílik, s egy ideig eltart, mire érzékelem, valaki a szobában van. Mint egy leleplezett gyermek, pillantok fel, de mikor meglátom, csak elmosolyodom. Ha észre is vett valamit, biztos vagyok benne, hogy akkor sem járna gondolatai között közel ahhoz a valósághoz, amelybe engem zártak. Túl egyenes, túl nyílt, túl egyszerű érzelmek és értékek mentén él, mert az élete is ilyen. Harcos, parancsot teljesít, s csak egy embert ismer el, akihez mindig is hűséges lesz. Tomoyo-himét. Egyenes férfi, egyenes életvitellel. Nem buta, ezzel nem erre célzok, csak azt hiszem, számára elképzelhetetlen lenne az a játék, amelyet én adok elő minden nap, minden percben. Épp ezért el sem tudná képzelni, mert amit nem ismerünk, vagy amire nem vagyunk hajlamosak, abban nem gondolkodunk, mikor azon rágódunk, mi folyhat le a másik lelkében, amikor a mosolya mögül elővillan valódi énje...
Fura némaságunkba zárva heveredik le mellém, zavarbaejtően kevés rajta a ruha, és még zavarbaejtőbben parányi a távolság napbarnított bőre, s hófehér bőröm közt. A lelkünk? Elérhetetlen messze egymástól...
Én még is meg akarom ragadni...
Egy pillanatra lehunyom a szemem, majd csak úgy, mert szeretnék, dúdolni kezdek. Ha megölöm a csendet, nem zavar majd annyira, hogy nem ért, s nem értem. Érzem, ahogy az ágy parányit mozdul, ahogy felém fordítja a fejét. Ahogy elérek a refrénhez, felé fordítom a fejem, hangos dúdolással kiáltva némán kimondatlan kérdésem.
“Még itt vagyok mindenfelé,
por vagyok a szélben,
csillag az északi égbolton,
Sehol sem maradtam meg soha,
szél vagyok a fák közt...
Várnál rám az idők végezetéig?” *
Aprót sóhajtva fordítom ismét a plafon felé a tekintetem. Nem várhatom el senkitől, egy árva lélektől sem, hogy erre a kérdésre úgy feleljen: várnék... Hiszen felesleges lenne, amint beteljesítem a leghőbb vágyam, úgyis meghalok. Lehet, még előbb...
Újabb, vidámabb népdalra gyújtok, ismerek jó pár történetet. Szeretem őket, mert ezeknek legalább mindig boldog végük van, mint a meséknek. Mindig, ahogy végére érek egynek, rápillantok, de ő csak bólint, nyugodtan daloljak tovább. Hát dalolok, míg ki nem szárad a szám, s míg a hajnal ránk nem köszön aranyló sugaraival. Önző dolog, de talán nem érezném olyan nagy árnak, hogy kívülállóként kell élnem, ha életem hátralevő részében ilyen meghitten fekhetnénk egymás mellett...
Hirtelen kelek ki az ágyból, eltépve magam az órák óta nyúló pillanattól. Nekem célom van, kötelességeim, s rengetek nyomasztó titkom, s nem húzhatom ki alóluk magam. Olyan sok mindent kaptam, ezeket neki is meg kell tapasztalnia, szeretném... Az ár azt hiszem, nem számít.
Az ablakpárkányra telepedem, kissé rendezem szanaszét álló tincseim, majd fázósan magamra kapom a kimonóm, s köszöntöm a felkelő napot. Meg szeretnék őrizni neki mindent, hogy valamilyen módon pár pillanatban elmesélhessem neki, hogy ne akarjon semmit sem tenni, csak élni, élni annyit, mint én, élni úgy, hogy ezerszer boldogabb legyen, mint én a legboldogabb pillanataimban.
Hangja zökkent ki, s mint akit lelepleztek, pillantok rá enyhe rémülettel. Persze aztán megnyugszom, hiszen ha le is leplezte az enyhe bánatot a szemeimben, akkor sem értheti igazán, s bár talán nem könyveli el teljes mértékben a szituációnak, belém úgysem lát, kiszedni belőlem meg nem fogja, még így sem, hogy nem érti, nem értheti.
Talán nem is akarta, sőt valószínűleg a felkiáltása sem nekem szólt, ugyanis visszafekszik az ágyba. Ahogy hátába fúrom tekintetem, olyan érzésem támad, hogy bár nem mondja, neki is szüksége lenne egy kis beszélgetésre. Hát, azt ugyan nem tudunk, de valami hasonlót művelhetünk. Úgyis böki egy ideje az oldalam, mi lett végül a lánnyal.
Lehuppanok mellé, de nem reagál. Hát, egyetlen Kuro-wanom, nekem nem meséled be, hogy ennyi idő alatt elaludtál volna. Főleg, hogy ha így lenne, akkor is felriadnál éber álmodból egy ilyen hadműveletre. Hogy figyeljen is rám, végigcirógatom a karját csiklanodzva. Nagy kegyesen felnyitja a szemeit, és rám pillant kérdőn. Haláli egyébként az értetlenkedő arckifejezése.
Felmutatom a papírt, majd a bezsebelt ceruzával rajzolni kezdek. Az első vonások után rá kell döbbennem, annyira nem is lesz egyszerű dolgom, hiába a kreatív fantáziám... Hogy rajzoljam le, hogy korán?
Végül egy házat rajzolok, amibe egy pálcikaember épp belép, ezt nyíllal érzékeltetem, fenn pedig ott a nap. A kész műalkotást az orra alá nyomom.
Hát, nem nyertem hangszórót... A tekintete olyan üres, mint a porcelánbabáké, nem nagyon sikerült asszociálnia semmire. Jaj, ne légy már olyan reménytelen! Hmmm... hogy értessem meg, mit szeretnék kérdezni? Kínomban rajzolok pár felhőt a nap elé. Látom, hogy gondolkodik, de most már talán eredményre is vezet a dolog, ugyanis felpillant rám, és mosolyog. Jobb híján én is. Az már biztatóbb, hogy ő is rajzolni kezd. Kíváncsian nézem, mi kerekedik ki erőteljes vonalaiból.
Felnevetek, mikor a “szépen” kivitelezett nőnemű pálcikaegyedet indulatosan áthúzza. A csaj ezek szerint nagyon nem bejövős. Mondjuk így már érthető, miért menekült vissza a szobába.
Újra járatni kezdi a kezét a lapon, és stilizáltan közli, látta az uralkodót. A kíváncsiság az égig emelkedik bennem. Vajon milyen lehet? Remélem, nem valami vérengző állat, mert hiába vagyunk a hadsereg tagjai, én nem szándékozom emberi életet kioltani. Többet nem...
A lapot, amit elvettem, most visszaadom, egy kérdőjelet tettem csak hozzá különös képregényünkhöz. Ő pedig mesélni kezd különös közös nyelvünkön, amelyen egész jól elboldogulunk. Igaz párszor kuncorásztam az általa rajzolt figurákon, de furcsa volt, milyen jól megértjük egymást mégis.
- Egy pillanatra hagylak egyedül, máris mi mindenbe keveredsz - nevetek újra, ahogy részletezi, hogy a lányt alig bírta levakarni magáról, de aztán leesik, hogy nem érti. Kissé elkomorulva a manjut rajzolom a lapra, de csak széttárja a kezét. Semmit nem tudott meg róla... Lemondó sóhajjal bújok hozzá.
* * *
A napok múltával, s egyfajta napi rutin kialakulásával a kedvem is feljavult, és kezdem magam megtalálni az új státuszomban. Már nincs kényszeres beszélhetnékem, kifejezetten jól esik a bölcs hallgatás, és ha kell, reflexből csak mutogatok, és kezdenek egyre jobban megérteni. Kuro-samával pedig egyenesen új nyelvrendszert alakítottunk ki bizonyos alapmozdulatok bevezetésével, amelyekkel a főbb gondolataim ki tudtam fejezni, csak a bonyolultabbakhoz volt szükség sajátos képregénybeszédünkre.
Azt hiszem, egy új oldalát ismerhettem meg. Szórakoztatóan protektív tud lenni. Eleinte furcsa volt, hogy mindig minden mozdulatom követi a vörös szempár, de ez a feszültség egy ideje kihalt belőlem. Egészen azóta, hogy egy reggel arra ébredtünk, a szemünk fekete színűvé vált. Már nem perzselt, csak nézett rám nagy fekete mélységeivel. S talán az, hogy nem tengerkék szemeimmel néztem vissza rá, megnyugtatott. Mintha nem is magunk lennénk, hanem két másik, ránk iszonyatosan hasonlító valaki. Szívesen maradnék ez az új valaki még így, némán is.
* * *
Nagyot sóhajtottam, kifejezve, hogy kezdem unni az állandó gyakorlást. Semmi kedvem megint a szokásos gyakorlatokhoz, Kuro-pyuval úgyis rendíthetetlen párost alkotunk.
Alkotnánk... Felvont szemöldökkel kell ugyanis konstatálnom, hogy külön csoportba lettünk osztva. Tesztelnék, melyikünk az erősebb? Félek, ennek nem lesz semmi eredménye, nekem ugyanis eszem ágában sincs megmérkőzni vele. Nem baj, majd feladom, kicsit kiakad, hogy megint megfutamodtam, én kinevetem, miközben futok haragja elől, aztán kifullad, és összevigyorgunk ismét megkötve a békét egymás közt kimondatlanul, ahogy szoktuk.
Kelletlenül állok neki a feladatnak, nagyon nem vetem be magam, épp csak kivonom a forgalomból azokat, akik velem kötözködnek, a többieket meg elintézik a többiek. Igaz az íjamat használtam mindenhogy, csak úgy nem, ahogy kellett volna. Szerintem viccesebb vele valakinek mondjuk lenyomni egy körmöst vagy fejbevágni.
Végül nem marad talpon rajtunk kívül senki. Rá pillantok, ő hasonló tekintettel néz rám, de ő sem mozdul. Várakozón fűzöm össze a kezem a fejem fölé emelve, és a tarkómra simítva. Ezzel elég nyilvánvalóan jelzem, semmi kedvem semmi komolyhoz. Szerencsére felhangzik a taps, ami általában mindig azt jelenti, hogy überfaszentosak voltunk és vége a feladatnak.
Mondtam én, hogy kezdek belejönni a nem nyelvi jelek értelmezésébe.
A szöveget viszont már nem értem... Megszokott kérdő tekintetemmel pillantok Kuro-wanra, aki röviden összefoglalja, hogy meg vagyunk dicsérve, amiért ilyen jól teljesítettünk. Egy kérdőjellel válaszolok, jó lenne tudni, mire jó ez a sok gyakorolgatás. Érdeklődve figyelem Kuro-pon “tolmácsolását”. Azt hiszem, az, amit sejtettem is: elő fognak léptetni, legalább is erre következtetek abból, hogy belekeverte a képsorokba a koronáját, amivel mindig az uralkodót jelöli. hát jó, nekem végül is mindegy. Bár nekem semmi kedvem valóban részt venni bárminemű összecsapásban. Aztán csak egy üveget rajzol az egész végére, jelezve, este iszunk. Csak azt tudnám, miért váltanak ilyenkor Kobunnal - igen, kikódoltam, hogy ez a hangzósor a neve lesz - olyan érdekesen csillogó pillantást. Mármint Kobun néz így Kuro-pi-re, kezdem félreérteni. Na de ha már szabadok vagyunk addig, belekarolok a bumburnyákomba és egyszemélyes tolmácsszolgálatomba, s elrángatom, nézzünk szét. Még annyi minden felfedeznivaló van, meg aztán titokban reménykedem még, hogy rábukkanunk Mokonáékra.
* * *
Kellemes nyáresti forgatagba tévedtünk, s mivel egyébként is szándékomban állt felvidítani Kuro-rinto-t valamivel, így itt le is parkoltam, és belékarolva fedeztem fel az érdekesebbnél érdekesebb ketyeréket. Még egy legyezőt is kiharcoltam magamnak.
- Kuro-wanko - töröm meg ismét a csendet, mert erre az egyre hallgat. Ilyenkor mindig felfigyel rám, utána már csak mutatnom kell, mit szeretnék. Ujjam már is a levegőben, és egy különös édességes pultra mutatok.
De nem várom meg, hogy tegyen valami megjegyzést egy fintorral karöltve, hanem már rángatom is arrafelé. Mondjuk legalább nem ellenkezik nagyon, tudja, hogy nincs más választása.
Az árus nagy mosollyal ajánlja fel szolgálatait, gondolom én. Mindenesetre magyaráz valamit, aztán várakozón pillant ránk, én pedig máris rábökök arra, ami felkeltette az érdeklődésem. Egy duplapálcás nyalóka, bár ennek olyan az állaga, mint nálunk a hónak... Az előbb már láttam ilyennel sétálni embereket, és azt is láttam, hogyan felezik meg a két pálcánál fogva és kettétörve. Tudom, hogy Kuro-min nem szereti túlzottan az édességet, de ez mégis olyan gesztus értékű. Márpedig szeretném, ha eltűnne az a sötét felhő a szemeiről, amely titkon költözött oda egy ideje. Nem beszél róla, de valami zavarja, lehet, hogy csak akkor, amikor a közelemben van, erről nem tudok nyilatkozni, mert csak akkor látom, ha velem van, de akkor mindig ott a szemében az a furcsa árnyékszerű fény, ami egyértelműen jelzi, valami nincs teljesen rendben.
Választásomra furcsa pillantást kapok az eladótól, Kuro-ran azonban csak int, és fizet. Nem értem, mi olyan furcsa abban, hogy épp azt kértem? A kis közjáték megzavarja a szándékom, amely csupán annyiból állt volna, hogy közösen megesszük. Csupán éreztetni akarom vele, hogy - bár talán nem a legnagyobb vigasz - de én itt vagyok, nincs egyedül, és nem is kell úgy éreznie magát. Ám most teljesen elbizonytalanodtam. Lehet, hogy ennek a valaminek itt van valami speciális jelentése, talán épp az ellenkezője, mint amit én szerettem volna kifejezni? Végtére is kettétörik...
Csak tartom magam előtt az édességet, amikor hirtelen az ujjai ráfonódnak a másik pálcára, majd egy mozdulattal kettétöri a finomságot. Megilletődve nézek fel rá, s gyengéd, vigasztalóan simogató mosolyával találom szembe magam. A szemei azonban...
Sóhajtva nézek félre, kedvetlenül ízlelve meg az egyébként roppant finom eledelt, amely egyben hideg és mégis mennyeien édes. Én akarom jókedvre deríteni, nem neki kellene ugyanezt tennie...
- Hoi - bök meg a könyökével, mire elmosolyodom, s elfogadom a “karját”, ismét belékarolva. Annyira protektív...
Az ötlet azonban hirtelen üt szöget a fejembe. Igen, ez talán használ majd. Mindenképp, hiszen voltaképp ő is szeret “gyerek” lenni, és bolondozni, olyankor, bár sosem vallaná be, mindig jól szórakozik.
Ahogy az utolsó falat is lekúszik a gyomromba, s látom, ő is befejezte a maga részéről, sunyin rápillantok. Sejti, látszik rajta, hogy készülök megint valamire. De nem “szólok”, csak kezem lecsúszik a tenyeréhez, s megragadom, hogy magammal húzhassam futólépésben hagyva el a tömeget. Ugyan morog valamit morcosan, de úgysem engedne sehova egyedül, jönne, ha nem fognám a kezét, akkor is.
Egy, a falu rejtettebb zugában található parkba vezetem, aminek a közepén igazán pompázatos tó bújik meg. A partján állva nézek rá, ő meg még mindig kérdő tekintettel néz rám. elengedem a kezét, és leguggolok, úgy csinálok, mintha mutatni szeretnék valamit a vízben. Le is guggol naivan kíváncsian. Imádom, hogy annak ellenére, mekkora “nagylegény”, simán be lehet ugratni.
Abban a pillanatban, ahogy leguggolva közelebb hajol, kezem belemerítem a vízbe, és képen fröcskölöm, hogy aztán nevetve pattanjak fel, és fogjam azonnal menekülőre, hiszen, ahogy mindig is, elgőzöl az agya, és ordítva kezd kergetni.
Persze ennyi nekem sem elég, huncut mozdulattal fordulok felé, lábammal rúgva egyet a vízbe, hogy újabb adagnyi vizet fröcsköljek fel. Sikerélményként könyveli el, hogy a nagy része elől sikerül kitérnie, s kezd beindulni, hiszen az alattomos mosoly az ő arcára is kiül, ahogy hasonló mozdulattal válaszol. S végre: a szeme olyan, épp olyan, mint mindig. Most jókedvre deríthetem, tudom.
Azonban mielőtt belelendülve újabb virgonc támadást intézhetnék, hang üti meg a fülünk, s már én is kihallom belőle, minket hívnak. Kobun integet vidáman a park széléről, s most először idegesít, hogy megjelent. Kuro-tan azonnal felfüggeszti a játékot, s a férfihoz lép, én meg csak állok faképnél hagyva. Nem ez bosszant, hanem az, hogy végre megcsillant valami a régi Kuro-ryuból, s most mindezt szertefoszlatta felbukkanásával.
* * *
Újabb iszogatós parti, amihez alapvetően semmi kedvem. Talán lenne, ha nem küzdenék még mindig azzal a problémával, ami zavar. Kobun azért jött voltaképp, hogy értesítsen minket, kezdődik az össznépi banzáj, de itt, ennyi ember között nem állhatok neki semminek, mert az érzékenyen érintené. Mert büszke, nem ismerné el szerintem sosem, hogy néha neki is szüksége van törődésre, és jól esik neki, ha foglalkoznak vele. Most pedig véleményem szerint határozottan el van anyátlanodva. Elfojt valamit, aminek talán jobb lenne, ha kimondaná, ha megpróbálná elmondani, de érzelmekről papíron “beszélgetni” piszok nehéz.
Mosolygok, és most kivételesen megiszok én is pár pohárkával a többiek legnagyobb örömére. Ugyanis a legutóbbi balul elsült eset óta nem mertem nagyon inni... Most azonban szükségem lesz minimális bátorság és felelőtlenség növesztésre.
A sajátomon kívül még egy pohárral lépek mellé, és felé nyújtom. Elfogadja ugyan, de nem nagyon esik neki, csak elgondolkodón néz másfelé. Néha az az érzésem, zavarom, hogy a jelenlétem a forrása annak az árnynak a szemeiben. De talán az a titok nyitja, hogy ha együtt vagyunk, mindig árgus tekintetek követik minden mozdulatunk, amelyet a tekintetek gazdái igyekeznek leplezni, de állandóan magamon érzem őket mégis. És tudom, ő is pontosan ugyanezt érzi. Reméltem, hogy ennyi idő után már nem számítunk majd cirkuszi látványosságnak, de még mindig mi vagyunk a legújabb különcök ezen a vidéken, ahol lényegében alig történik valami a háborún és a háborúra való örökös készülésen kívül.
Sóhajtva kortyolok bele ismét a bátorságszérumba, a termet szemlélve. Amikor így összegyűlünk, akkor érzem igazán, mennyire kirekeszt magából ez a világ. Mintha egy szellem lennék, aki nem is létezik. Talán jobb is lenne, ha nem léteznék...
Ismét rápillantok mosolyogva, mert érzem, fürkész. Aztán biccentek kissé a fejemmel, feltéve a néma kérdést: Menjünk?
Bólint letéve a poharat. Követem példáját, aztán mint két árnyék, távozunk észrevétlen az összeröffenésről.
* * *
A gönceitől megszabadulva ül le az ágyra, én még molyolok, jobban mondva felkészülök a beszélgetésre, és most épp a papírra vetek pár girbegurba vonalat, alakokká, s végül eseménysorrá állítva egybe őket.
Ahogy elkészülök, komoly tekintettel fordulok felé egész közel lépve, konkrétan elé. A szavak híján sokkal szélesebb spektrumokban használom a nem nyelvi jeleket, többek közt az arcmimikám is. Ugyan arcom kipirul, nem az alkohol okozza, tisztában vagyok mindennel, s tudatosan cselekszem. Csupán nem szokásom komoly dolgokról beszélni, mert nincs rá jogom, hogy többet megtudjak róluk, róla... Jobb megtartani a távolságot, ez az alkalom is csak azért kivétel, mert ez egy speciális helyzet. S a vörös sem perzsel...
Meghajtom a papírt, láthatóvá téve a téma első felét. Magam rajzoltam le, ahogy emberek vesznek körül, mégis láthatatlan fal húzódik köztünk. A falat épp ezért szaggatott vonalakkal jelöltem. Tovább engedek a lapból, s felbukkan ő, aki kapcsolatot teremt, átlépve a falon, a rajzolt énemmel. Ezzel igyekszem kifejezni, hogy hála neki, nem érzem magam magányosnak, és miatta, a törődése és kedvessége miatt szórakoztató ez a világ.
Hagyok egy kis hatásszünetet, hogy eméssze a dolgot, majd mikor kérdőn felpillant, teljesen kihajtom a lapot. Magam rajzoltam le megint, épp most nem ezen volt a hangsúly, hanem a fejem feletti buborékon. Ezzel az ábrázolástechnikával adtam tudtára, csak gondolom, amit “mondani” fogok. A buborékban ő volt, különös, elgondolkodó tekintettel, amelyből hiányzik az a céltudatosság, amely magabiztos sajátja. S őt is körülveszi ugyanaz a láthatatlan fal, amely elválasztja mindenkitől.
Mikor ismét rám néz, elengedem a lapot, és hagyom, hogy az a földre hulljon. Kezem a szívemre helyezem, ez már szinte egyezményesen azt jelenti számunkra, valamit szeretnék. S én most szeretnék neki szeretetet adni, enyhíteni a magányát, amely körbefogja. Talán épp miattam... Kezem szívemről a mellkasára vándorol, néma óhaj ez, elérni a jelképes testrészt. Aztán közel lépek, s magamhoz ölelem, de most nem menedéket keresve, hanem határozottan, védelmet és melegséget nyújtva. Egyik kezem a hátára simul, a másik pedig az arcára, körbefogva a fülét, hogy hüvelykujjam kivételével minden ujjam a selymes fürtökbe fúrva.
- Kuro-rin, Kuro-sama, Kuro-pipi - sorolom, miközben hüvelykujjam az arcát simogatja, s végül, mikor kifogyok mindenből, lágyan lehelek apró puszit a feje búbjára. Szeretném, ha érezné, szívesen megtennék bármit azért, hogy ne érezze magát olyan levertnek, hogy végre túllépjen azon a valamin, ami egyre inkább zavarja, s amelynek természetét képtelen vagyok megismerni, rájönni, mi a forrása. Szeretnék most az egyszer én segíteni neki valahogy.
*dalszövegrészlet Stratovarius Forever c. számából való (fordítás saját)
|
| Rauko | 2011. 02. 01. 16:17:04 | #11002 |
Karakter: Kurogane
Megjegyzés: ~ Hyuuu-channak
Ahogy belépek, minden korábbi gondolatom romba dől. Még, hogy csak testi vonzalom? Akkor miért akar szétszakadni a szívem most, hogy két férfivel látom? … Mellette, a két oldalán egy-egy férfi, az egyik teljesen meztelen, a másikon van egy alsó. A mágus hasonlóan alulöltözött, mint az, aki alsóban van, és láthatóan sikeresen le is itatták. Oké, akkor nem szabad akaratából tette, de ez akkor is… kellemetlen. Most, hogy látok esélyt arra, hogy ez a két állat felfalja ezt a szőke szépséget, már azt érzem, hogy ő az enyém. CSAK. AZ. ENYÉM.
A neheze viszont ezután következik. Magyarázd el egy részeg, és a beszédedet nem értő mágusnak, hogy az a két haver, akikkel itt lebzselt, meg akarták dugni. Tedd azt anélkül, hogy nem vered az öklöd a falba dühödben, hogy mi van, ha egy órával később érsz vissza…? Mielőtt azonban elküldhetném a fenébe a haverjaival együtt, ezzel kifejezve, hogy hozzá senki nem érhet, amíg én élek, hirtelen eltűnik, és kezdődik az egész éjszakás program. Mert nem hagyhatok egyedül egy tízpercenként hányó, gyámoltalan, még mindig részeg férfit… Mondjuk, nem lepne meg, ha teletömték volna valami kábítószerrel. Amennyi üveg van itt… és azt hárman itták, ennyitől ennyire nem szokott kikészülni.
Aztán a reggel egy részére inkább nem is emlékszem. Tekintve azonban, hogy nagyon kedves volt a mosolya, és tényleg nevetséges, hogy mennyire bénán vette fel a kimonót, mégsem volt annyira rossz, amennyire az esti helyzet után vártam. Bár tény, hogy látszik rajta, hogy mennyire fáradt. Biztosan szeretne inkább aludni, de mindenképp el kell mennünk a főtérre. És valamennyit azért aludt is. Többet máskor sem szokott, mondjuk.
***
A kis akciója után a gyakorlótéren igazán nem tudom, mit mondjak. Mondjuk örültem, hogy nevetni láttam, pláne úgy, hogy már hivatalosan is a helyi hadsereg tagjai vagyunk. Bár az a felvételi eljárás nem túl baráti…
Aztán, amikor az új lakrészbe vezetnek minket, és a kísérő katonakedvesen hátba is vereget mindkettőnket, és elégedetten vigyorog, én azt hiszem, sejtem, hogy mire gondol, de Fai úgy látszik, megelégszik valami viszonylagos magyarázattal. Aztán int, hogy üljek mellé. És minden annyira gyorsan történik megint…
Az egyik pillanatban még a karomba csimpaszkodik, a másikban már meg akarom csókolni, ő pedig ijedten reppenne arrébb, ha hagynám… de mindennek vége szakad, mielőtt megtörténhetne, hiszen kopognak, és az eddigi kísérőnk bukkan fel. Hah…
Megint követik egymást az események, és csak arra eszmélek, hogy Fai nem messze eszik egy bőven terített asztalról, a kísérőnk meg eléggé ittasan áll előttem, és összefüggéstelen baromságokat magyaráz. Aztán meglátom a mágust, ahogy a kurvák közé keveredik. Mert ezek tényleg azok! Persze, azonnal ki is szedem, és ő nem is tőlem tudja meg, mi történik, hanem az események folyásából, azt hiszem, de a lényeg, hogy mikor megint észbe kapok, már nincs sehol, és velem szemben egy idióta kinézetü, büdös nő áll…
Amikor a lány megpróbál hátra ráncigálni, a helyzet kezd kínossá válni, legalábbis is számomra. Egy kis folyóshoz érünk, ő meg nem is tétovázik tovább. Azonnal lábujjhegyre áll, és csókol. Mennyivel könnyebb lenne, ha vele s tudnék kommunikálni… hiszen a testi kontaktusból láthatóan nem ért. Hiába tolom el, nem hagyja magát. Szüntelenül a nyakamba csimpaszkodik. Már azon vagyok, hogy felpofozom, még akkor is, ha sosem ütöttem meg eddig nőt. De ha máshogy nem megy… hiszen ez engem nehogy nem izgat fel, hanem undorítónak tartom. Ahogy a nyelve a számban akar turkálni, ahogy az a jellegzetes szaga az orromba lopja magát, szívem szerint hánynék.
- Fejezd már be - kiabálok rá még utoljára, mielőtt kigáncsolom. Mindkettőnk szerencséjére ugyanis köhintést hallok a hátam mögött, és én már köszönném is meg a katonának, aki eddig segített, hogy megint közbeavatkozott, de helyette egy teljesen más alakot látok meg.
A haja hosszú, a derekáig érhet, az arca nemes, de szinte élettelen. Egy szót sem szól, de amikor a lány ránéz, térdre borul, és valamit motyog, gondolom, bocsánatot kér, vagy valami hasonló. Egy perccel később, amikor már zavarba ejtő a csend, megjelenik a katona. Mélyen meghajol a fekete hajú férfi előtt, aki ezt követően rám néz, majd elsétál.
- Hogy került ide? - kérdezi a katona mellém lépve, de azért előtte még elzavarja a nőt. - És te miért ezzel a nővel mulatsz?
- A fekete férfi… kicsoda? - kérdezem megbabonázva. Olyan furán nemes volt, mégis ijesztően élettelenek voltak a vonásai.
- Yasha-ou - mondja felsóhajtva. - Azt sem tudtam, hogy eljön. - Yasha-ou? Magamban futtatom le a dolgokat, hogy merre hallhattam már ezt a nevet, aztán megrohannak az emlékek. Souseki, a pap beszélt Yasháról. Akkor, amikor az az idióta mágus olyan furán viselkedett. Mondjuk, az azóta is zavar. Itt is említették már Ashurát, és akkor már nem ütközött meg rajta annyira. Gyanítom, nem érte olyan vártalanul. De ki lehet az az Ashura, és miért olyan fontos, vagy rémisztő, hogy elsápadt a neve hallatán? Meg ez a katona is mondta. Yasha-ou az itteniek vezetője.
- Nem szóltatok, hogy idejön - mondom ki azt, ami először eszembe jut, aztán ráeszmélek arra, amit mondott: azt sem tudta, hogy eljön. - Semmi - sóhajtok fel. - És hogy mit keresek itt? A társam magamra hagyott, mikor ez a nő táncolni hívott. Itt kötöttünk ki - foglalom össze gyorsan az este történéseit.
- Ohh, értem - feleli mindent tudó arccal. - Az itteni nők kicsit… erőszakosak az olyan férfiakkal, mint te.
- Miért?
- Ez egyszerű. Itt, ha egy gyerek nem erősen, életre valóan születik, akkor már meg is van pecsételve a sorsa. Ezért a nők azt gondolják, hogy ha erős, izmos férfiak nemzenek nekik gyermeket, akkor az minden esetben az apjukra fog hasonlítani. - Kikerekednek a szemeim… nekem itt most… ezzel a nővel…? - Na, nem kell ennyire megilletődni - kacag fel. - Menj a társadhoz, biztosan elfeledteti veled ezt a rossz emlékez - heccel tovább, mire közelebb lépek.
- Mégis mire célozgatsz? - kérdezem, kicsit sem kedvesen.
- Ugyan, ugyan, nem kell felhúzni magad - mentegetőzik. - Csak arra utaltam, hogy a társad a kedvesed. Nem? - Elsápadok, és hátrálok, ő pedig furán néz rám. - Az egész sereg rólatok beszél. Újak is vagytok, egymást szeretitek… - Veszek egy nagy levegőt. Nem akarom bántani, nem az ő hibája. De ha elkezdem tagadni, akkor lehet, hogy Fait sodrom bajba. Ha nem tudok mindig vele lenni, akkor megtörténhet vele az, ami a múltkor, és azt kifejezetten utálnám. Nem akarom, hogy baja essen. És ha leitatják, akkor könnyen történhet bármi rossz. Ha valaki leitatja, onnantól bármit megtehet vele, és a múltkor is csak a közbelépésem miatt nem lett baj. Akkor egy dolgot tehetek.
- Senkinek semmi köze ahhoz, hogy milyen kapcsolatban állunk. - És igen! Nem mondtam igent sem, nemet sem, rá hagytam, hadd kombinálja. Ő megint magára ölti a mindent tudó vigyorát. - Egyébként még a nevedet sem tudom - jut eszembe hirtelen.
- Kobun vagyok - nyújtja a kezét. - Ne haragudj, illetlen dolog volt tőlem, hogy eddig húztam a bemutatkozást - mosolyog kicsit talán kínosan. - Te Kurogane vagy, ugye? Jól emlékszem? A társad pedig Fai.
- Fai D. Flowright - sóhajtok fel. Ha itt lenne, és értenénk egymást, most minden bizonnyal kiigazítana.
- Parancsolsz? - néz rám értetlenül Kobun.
- Ja, semmi, semmi. Jól emlékszel a nevekre. De most, ha nem haragszol, visszamegyek a szobánkba - mondom, mire ő vigyorog, majd eltűnik, én meg felsóhajtva baktatok a közös szoba felé.
Igyekszem a lehető leghalkabban belépni, hiszen lehet, hogy már alszik, de legnagyobb megdöbbenésemre nem. Meglehetősen alulöltözve nézi a plafont. Nekem az első gondolatom az, hogy milyen borzalmasan izgató ez a testhelyzet, amiben fekszik, aztán meglátom a szemeit. Magányosak, és szomorúak, ahogy előtte. Rám pillant, mosolyog, és odébb kúszik az ágyon. Én ledobok magamról mindent, kivéve az alsót, és mellé fekszek, ugyanabba a testhelyzetbe, amiben ő van még mindig, és a plafont bámulom.
Annyira megkérdezni, hogy jól van-e. Csak egy kicsit beszélgetni és hallani a hangját. Iszonyatos, hogy mennyire összenőttünk. Vagy csak én érzem ezt? De ha csak én érezném, nem bújt volna hozzám. De a hangjára akkor is szükségem van.
És mintha olvasna a gondolataimban… halkan, szinte alig hallhatóan kezd dúdolni valamit. Rá pillantok, ő rám néz, de csak mosolyog, és nem fejezi be. Mintha ő is tényleg azt érezné, amit én. Ő nézi a plafont, néha lehunyja a szemét, és dalolászik, én meg lefagyva, kábultan nézem. Olyan… szép.
Fogalmam sincs, hogy meddig vagyunk így, de hajnalodik. Viszont ő sem álmos, és én sem. Néha belekezd valamibe, végigénekli, aztán kérdőn néz rám, hogy folytassa-e, én meg csak bólintok. Ha már beszélni nem hallhatom, legalább énekelni halljam, még akkor is, ha a szövegekből egy árva szót sem értek.
Amikor a hajnal első napsugarai végigsimítják az arcát, felpattan az ágyról. Ebből tudom, hogy ő sem akar már aludni. Szerintem sem lenne értelme, majd alszunk éjszaka. Másban egyelőre nem is reménykedek, mert csúnya pofára esés lenne. Ahogy az egy szál alsóban az ablakhoz sétál, és közben a napsugarak körbetáncolják a testét… izgató. Na, ez az izgató, nem az, amit az az idióta liba csinált! Ahogy beletúr a hajába, aztán kicsit megrázza a fejét, és lehajol a kimonójáért, aztán hanyagul magára kapja és az ablakhoz lépve kinéz… majd féloldalasan felül, így én is lophatok egy mosolyt, és a napsugarak is. Felhúzza az egyik lábát, és lecsúszik a kimonó, egészen a combjáig látom a sápadtfehér bőrért, és szívem szerint végigcsókolnék minden pontot, ami kilátszik most a textil alól.
Csak nézem, hosszú, hosszú percekig, amíg ő az ablakban nézelődik, és egy szó jut csak eszembe.
…angyal…
Tényleg olyan. Szőke, kék szemű, szép arcú, kellemes testű, jóságos lény, akinek valami fura lakik a szívében, amit ő maga sem ismer talán. Jelenleg én sem. De ezen mindenképp változtatni akarok. Ki akarom ismerni őt. És ez kiváló alkalom lenne, sem a kölyök, sem a manju, sem a hercegnő nem zavarnának minket, de persze, hogy pont az ő hiányuk miatt nem is értjük egymást… Egyáltalán, ha már mindenképp máshol kellett landolnunk, a manju kerülhetett volna hozzánk, akkor értenénk egymást. A kölyök és a hercegnő úgyis egy helyről jöttek, ők értenék egymást.
- A fenébe - sóhajtok fel fennhangon, mire ijedten kapja rám a tekintetét. Most tipikusan úgy néz, mint egy rémült macska. Aranyos… De mielőtt még több zavaróan perverz gondolatom támadna, visszafekszek az ágyba. Amennyire fáradtnak érzem magam, talán el is szundítanék, ha nem nyomódna be mellettem az ágy. Nem áll szándékomban kinyitni a szemem, hiszen sok újat nem tud mutatni, tekintve, hogy tudom, ki ült le, de végigsimít a karomon. Ahogy kecses ujjainak puha bőre a felkaromhoz ér, mintha villám csapna a testembe, és ha nem tudnám, hogy nem, azt hinném, hogy valami aljas mágia áldozata vagyok. Valami varázslat, ami miatt csak rá tudok gondolni, kívánom, érinteni és csókolni akarom, és mégis egész hadsereg támadja a gyomromat, amikor hozzám ér, vagy a közelemben van. Mondjuk tény, hogy mióta eljöttem az én világomból, nem voltam senkivel, előtte pedig szinte naponta váltogattam a partnereimet. De valahogy sosem volt szívem fogni, és magára hagyni.
Kinyitom a szemem, és ő szétnyílt kimonóban, oldalra biccentett fejjel mosolyog rám. Próbálok én is valami olyasmit produkálni. Valamit, ami nem vigyor, hanem mosoly. Pedig megint túlontúl érzéki… és csak leült mellém. Ha nem ninja lennék, most minden bizonnyal kapálózva és hisztizve fúrnám a fejem a párnába, ahogy szerintem ő is tenné, ha a helyemben lenne.
Hirtelen maga elé kapja a papírt, és vadul rajzolni kezd. Látom, hogy kicsit nehezebb neki ezt a gondolatot lerajzolni, mint ahogy sejtette eleinte. Aztán, pár perc múlva elém tolja a papírt, amin egy nap van, egy épp lépő pálcikaember, egy házikó, és egy nyíl, ami a ház felé mutat.
…
Hogy… mi? Gondolom, látja, hogy nem értem, mert gyorsan firkant pár felhőt a nap fölé. Ahha! Szóval az a korán. A pálcikaember gondolom a jönni, vagy menni, majd amelyiket adja a többi jelentése. A ház a haza azt hiszem… a nyíl meg a vissza.
Korán jöttél vissza.
Felnézek rá, mosolyog. Visszamosolygok, és vázolom az este történéseit. Egy hosszabb hajú, mellekkel rendelkező pálcikaember, nagyon sokszor áthúzva. Amikor meglátja, felnevet. Még mindig milyen szépen nevet… hah, Kurogane, mekkora idióta vagy! Azt hiszem, az eddigi viselkedéséből következtethetek arra, hogy egyáltalán nem kellek neki. Nem tudom, miben reménykedek. Minden bizonnyal várja valaki a saját világában. Ashura… igen. Biztosan ez az Ashura lesz az, aki miatt elsápadt. Biztos összekaptak, ez az idióta mágus lelépett, Ashura meg úgyis keresni fogja. Ilyen pasikat nem hagyunk csak úgy futni, akkor sem, ha mágusok.
Mivel még az ölemben van a papír, rajzolok egy szempárt és egy koronát. Láttam a királyt. Vagy mi ez a fekete valami. Mert hogy nem élőlény, abban biztos vagyok. Élő embernek, mágusnak, akárminek nincs ilyen halott arca. Ő elveszi a lapot, nézi pár pillanatig, aztán rám vezeti a tekintetét. Csak egy kérdőjelet rajzol fel a lapra, így hát sejtem, hogy mindenre kíváncsi. Így hát el is kezdem.
Mire minden közlendőt lerajzolok, megfájdul a csuklóm. Mert ugye közölnöm kell, hogy hogy találkoztam vele, hogy milyen volt, aztán ki kell térnem arra is, hogy mit is csináltam én azzal a nővel, ha először meg áthúztam a rajzon? Senkinek nem kívánom azt a kínt, hogy rajzolja le a következő mondatot: „Ő akarta, én tiltakoztam.” A végén már mutogattam, így összerakta a képet, aztán felnevetett. Gondolom, ha most tudna beszélni, valami olyasmit mondana, hogy persze, én tipikusan az a törékeny férfi vagyok, akit egy jóravaló hölgyike meg tud erőszakolni. Mindig ilyesmiket mondott, amíg értettük egymást. Most is mond valamit, de nem értem. Elhalkul a nevetése, és a lapra rajzolja a manjut, és mögé egy kérdőjelet. Széttárom a kezem, jelezve, hogy fogalmam sincs, ő pedig ezt kihasználva közelebb fészkeli magát hozzám, hozzám bújik, és most nem tolom el, nem teszek semmit. Tudom, sejtem, hogy milyen rossz lehet, hogy senkit sem ért maga körül.
***
.. és csak telnek a napok, az első kettőben megszokott monotonitást követve. Esténként néha kötelesek vagyunk megjelenni itt-ott, nappal gyakorlatok, edzések, és amikor kicsit kettesben tudunk maradni, próbálok minden figyelmemmel rá koncentrálni. Nem akarom, hogy elhagyja magát, vagy magányos legyen, ezért megbeszélem Kobunnal, hogy a gyakorlatokon nem kellene, hogy a katonái eszeveszettül próbáljanak szóban magyarázni Fainak. Meg is érti, bele is egyezik, így rám hárul a feladat, hogy továbbítsam neki azt, amit egy-egy ember mond. De remekül halad ő is, én is.
Azt hiszem, lassan egy hónapja lehetünk itt, amikor eljön a pillanat. Kobun bejelenti, hogy erő- és tudáspróbát tartanak az újoncok között, mert vagyunk egy páran, még akkor is, ha mi Fai-al nem vagyunk kifejezetten azok. A terv a következő: két csoportra osztják a csapatot, és egymást kell támadni. Ez eddig rendben is lenne, mert valahogy lenyomjuk a másik felet, de… de arra nem számítok, hogy egymás ellen tesznek minket a mágussal. Amikor kérdőre vonnám Kobunt, intenek, hogy indul a meccs, ezért csak egy gyilkos pillantással jutalmazom, amit kacsintással viszonoz. Fura fazon…
Az egész délután elmegy, mire az ellenséges csapat nagy részét már legyőztem. Az enyémet meg… Fai. Állunk egymással szemben, az ő kezében az íj és a nyílvessző, pár méterre áll tőlem, az enyémben a kardom, Souhi, és dermedten bámulok rá. Most akkor… egymást is…?
- Rendben, rendben, elég lesz - halljuk meg mellőlünk a tapsot. - Pont, ahogy Yasha-ou megjósolta! Ti vagytok az újoncok legjobbjai - mosolyog ránk Kobun. A mágus tanácstalanul néz rám, ezért, ekkora már fejlett fantáziámnak és még fejlettebb rajztudásomnak köszönhetően lerajzolok egy csapatot, aztán a körülöttünk levő fél hullákra mutatok, majd rajzolok egy csillagot, rá mutatok és magamra, ő pedig mosolyogva bólint. Értette. Kérdőjelet rajzol a levegőbe, én pedig Kobunhoz fordulok.
- És ez nekünk miért is jó? - kérdezem tőle.
- Egyszerűen csak azért, mert egy lépcsőfokkal közelebb kerültetek ahhoz, hogy Yasha-ou seregének vezérei legyetek, ahogy azt maga Yasha-ou várja tőletek. - Kikerekedett szemekkel nézek rá, és mielőtt válaszolnék Kobunnak, megpróbálom lerajzolni, hogy mit mondott nekem. Vért izzadok, mire sikerül… - Ja, és este megint tartunk egy kis ünnepélyt a tiszteletetekre - mondja mosolyogva, de mivel erről már esett szó köztünk korábban, megszólalok.
- Nem megoldható, hogy valahol koccintunk veletek, és a többit kettesben rendezzük le a szobában? - kérdezem. Próbálom a lehető legfélreérthetőbb kijelentéseket tenni a köztünk levő dolgokkal kapcsolatban, mert mióta ezt csinálom, nem közelednek a mágus felé. És nem is akarom, hogy bárki is közeledjen felé, aki nem én vagyok!
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 02. 01. 16:30:47
|
| ef-chan | 2011. 01. 03. 00:55:03 | #10236 |
Karakter: Fai D. Flowright
Megjegyzés: (Kuro-myunak)
Magamban halk köszönetet mondok azért, hogy tud tapintatos is lenni, és hogy annyira meglepte őt is a dolog, hogy inkább nem firtatja a dolgot. Meg aztán, úgysem tudnám megmagyarázni, mert nem értené a szavam. Az eltérő nyelv áldásos hatása most épp kapóra jön.
De a megnyugvás más irányba tereli a gondolataim. Olyan irányba, ami sok kérdést tartogat, de keveset válaszol meg. Mert az odáig rendben van, hogy ide csöppentünk, de mi lesz ezek után. Mokonáról és a többiekről nincs semmi információnk, és még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy ebben a világban vannak ők is, márpedig ha nincsenek, akkor itt ragadunk. Persze megtehetném, mert hatalmamban áll, hogy visszatérjünk Yuukohoz, a dimenziók boszorkányához, de úgy hiszem, nem tudna mivel segíteni nekünk, mert nem tudnánk mit felajánlani cserébe, másrészt meg nem akarom használni az erőm. A legszívesebben elhagynám félúton, mert nekem már nincs rá szükségem. Azonban az ilyen dolgoktól az ember mindig iszonyatosan nehezen szabadul...
Ahogy az időközben mellém érő, gondolkodó arcát fürkészem, késztetésem támad arra, hogy valahogy felvidítsam, feledtessem vele azokat a gondolatokat, amelyek a fejében fogantak és ilyen borús ábrázatot rajzoltak arcára. Jobb nem jutván eszembe, végigsimítok a karján, majd ahogy figyelmét elnyerem, rámosolygok, éreztetve, hogy nincs miért aggódni. A sors ugyan kiszámíthatatlan, de mindig van tovább, még akkor is, ha azt hiszed, nincs, mert valami mindig közbejön. Vagy így, vagy úgy, de közbejön... Meg aztán, messze voltunk Syaoranékhoz, mégis átléptünk mi is egy másik világba. Nagy rá az esély, hogy ha legközelebb továbblépnek, akkor megint megyünk mi is, csak talán majd egyre messzebb jutunk. Olyan lehet ez, mint a random dolgok, mint a dobókocka által dobott szám, talán egyszer úgy esik, hogy ismét egymás közelébe érünk. Igen, ez a megfelelő gondolat, amibe kapaszkodni kell, kár előre borúsan látni a dolgokat.
Kuro-sama olyan hirtelen ragad meg, hogy fel sem fogom, máris mellkasának ütődve eszmélek felnyögve arra az élményre, ahogy valami fura tárgy repül el igen sebesen mögöttem. Tekintetem egy rövid ideig elidőzik a tárgyon, amely kegyetlenül fúródik a fatörzsbe. Ez a valami engem simán keresztüllyuggatott volna, ehhez kétség sem fér. Elpirulva pillantok Kuro-pyura. Hogy köszönhetném meg? Végtére is, az életem mentette meg az előbb. Aljasul ártatlan gondolat jut eszembe: a gyermekek puszival köszönnek meg mindent, gesztusnyelvük egyszerű, és közérthető, ha abból merítek, megérti majd. Legalább is bízom benne, hogy világaink szokásai között nincs akkora eltérés, hogy ez egészen mást jelentsen, így ismét veszem a pofátlan bátorságot, és mosolyogva nyomok újabb puszit ajkaira, amely ismét olyannyira ledöbbenti, hogy szívesen felkacagnék. De figyelmem inkább a mellénk érkező “lovasokra” irányítom. Már maguk az állatok impresszívek, hátasnak hátasok, de a lóra maximum annyiban hasonlítanak, hogy négy lábuk van. Mindenesetre roppant cukik, már most kedvelem őket.
- @Đ[hđä@&? - kérdez valamit a vezetőjük, mire én azonnal feladom. Esélyem sincs érteni, és tartok tőle, Kuro-rinnel sem lesz ez másként, és szépen benne fogunk csücsülni a slamasztikában. Nem csoda, ha döbbenten kezdek pislogni, mikor Kuro-pipi láthatóan válaszol, és megindul a két személy között a kommunikáció. Ezek szerint ennek a világnak a nyelve egész hasonló lehet Kuro-wanko világában használttal, ellenben az én anyanyelvem igen messze áll mindkettőtől. Kirekesztő az érzés... Ahogy rövid párbeszéd után Kuro-sama maga mögé tol védelmezőn, s a másik férfi leszáll a “lóról”, magam is felkészülök a harcra, mert ezek szerint hiába értik egymást, az egyetértés nem a legnagyobb, és egyelőre balhéra áll a dolog. A többi megint csak értelmetlen duma, valószínűleg rólam is kérdez a hapek, mert felém biccent, Kuro-ryu meg válaszol valamit. Egyre inkább idegesít, hogy nem értem, mi folyik, s jobbára bugyuta vigyorral vagyok képes kommentálni az eseményeket. Főleg akkor, mikor az eddig ellenséges fickó két állat kantárját nyomja vigyorogva Kuro-myu kezébe, majd visszaül az állatmányára, és vígan elporoszkál. Azt hiszem, totálisan elvesztettem a fonalat...
Ahogy egyetlen hősöm rám pillant, nagy szemekkel pillázok vissza rá, értetlenségem elég nyilvánvalóan kifejezve egy hangnyi nyiffanás nélkül. Válaszul az egyik kantárt kapom, amit készségesen megfogok, bár ettől nem jutottam közelebb a válaszig, de ezek szerint ez az állatka az enyém. Kuro-mi jobb híján int, hogy kövessem, s én kénytelen vagyok megbízni benne, és abban, hogy szándékai végig tiszták maradnak, és nem ad el mondjuk két tevéért, vagy mik ezek az állatok...
* * *
Az út nemcsak hosszú volt, hanem unalmas is. Kínomban már dúdolgattam, csacsogtam az állatkának, mert nála nem gáz, ha nem érti, vagy csak bambultam, és igyekeztem elszórakoztatni magam a felhők látványával, vagy rugdostam magam előtt egy kavicsot, sóhajtozam, “malmoztam” gondolatban, a lényeg, hogy már iszonyatosan szenverésztem. Még egy utunk sem viselt meg ennyire, pedig ahogy végiggondolom, nem szoktunk hú de nagy dolgokról beszélni. Csupa általánosság. Többnyire én kérdeztem Kuro-nyannyant, és addig hecceltem, míg át nem törtem a hallgatás burkát, és olyankor mesélt, szűkszavúan, de lényegretörően és dúsan megspékelve lényeges gondolatokkal, adatokkal. Esetleg ugrattuk egymást, amit roppant mód élveztem minden egyes alkalommal, mert egyszerűen haláli, ahogy felkapja a vizet. Mellette mindig könnyűnek érzem magam, mint a tollpihe, amely vígan, terhek nélkül fekszik a szél hátán, de ez a csönd megöl, mert megadja a szabadságot, hogy elgondolkodjam, és olyan területekre tévelyedjek közben, amelyek felé nem szeretnék, amelyek elől mosolyom mögé menekülök, hogy a hazugságaim hálója egyre sűrűbbé válva fojtson meg teljesen. Csoda, ha már-már leborulva adok hálát a távolban előbukkanó városfalak láttán?
A település egész lefoglal, érdeklődve figyelem az embereket, életmódjukat, a házakat, az utcákat, kialakításukat, elrendezésüket, a különböző előbukkanó használati tárgyakat, üzleteket.
Nem jutunk azonban messzire, mikor is újra belefutunk a korábbi fickóba, aki immáron régi ismerősként üdvözli a fekete, tüsi hajú ninját, és még felém is megejt egy fél mosolyt, amit kedvesen viszonzok. Újabb tudnivalók, amikről teljesen lemaradok. Megint egy intés, egy halom újabb kérdéssel karöltve, ennyi az én jussom. Még sosem kívántam ennyire, hogy menjünk már tovább...
Mégis, immáron szótlanul követem csak, mint a kóbor cica a jótevőjét, akitől újabb adag finomságot remél, míg végül egy fogadóba nem érünk. Most én állok tétován és kénytelen ő intézkedni. Furcsa elnézni, milyen felnőttes ilyenkor, pedig alapvetően olyan, mint egy nagy gyerek, mindenen duzzog, és pillanatok alatt ki lehet hozni a sodrából, imád enni, és szintén felkapja a vizet, ha valaki elcsórja a finom falatokat előle, és folyton játssza a hőst, s olyan egyszerű elvek mentén vezeti az életét. Ilyenkor mindig egy cseppnyi irigység tölti meg a szívem.
Viszont amikor felnőttes, mindig csodálat ébred bennem, mert ha nem ismerném, vonzó személyiségnek találnám, mikor így viselkedik. Biztonságos, érző szívű, és olyan megnyugtatóan puha, nagy és meleg a keze...
Arra ébredek álmodozásomból, hogy előttem terem, és már terelget is az egyik ajtó felé. Belépek, majd szétnézek. A szoba egyszerű, de takaros. Csak egy valamin akad meg a szemem, az egyszemélyes fekvőalkalmatosságon. Kérdő tekintettel fordulok meg, és nézek Kuro-mura. Ez így... hogy is mondjam, félreérthető. Külön szobánk lesz? Nem szeretnék egyedül maradni, hogy értetném meg magam bárkivel is?
Hogy válaszolhasson valamelyest, leül az ágyra, majd szorgosan kezd kusza vonalakat rajzolni a papírra. Ahogy az orrom elé emeli, elveszem, és megpróbálom megfejteni. Két ágy áthúzva... Tehát nincs olyan szoba, ahol több ágy lenne? Elmosolyodom. Nem állt szándékában egyedül hagyni. Laza mozdulattal szabadulok meg a könnyed utazókabáttól, amely csak azért volt rajtam, mert elvileg az előző világban Syaoranék keresésére indultunk volna, majd elheveredek az ágyon. Isteni! Pofátlanul odacicátlankodnék mellé, de feláll az ágyról, amit fintorogva fogadok. Pedig már olyan jól kitaláltam, mivel húzhatom fel, hogy visszaálljon közénk a megszokott légkör. Ez a meglepett tehetetlenség kezd az idegeimre menni. Nevetni akarok, rajta vagy vele, az teljesen mindegy, mindkettő kifejezetten szórakoztató. Ehelyett csak nézem, ahogy ő is megszabadul a köpenyétől, míg arra nem leszek figyelmes, hogy sajog a bokám. Fura, mert az rendetlenkedik, amelyet elvileg megrántottam az Onik elleni küzdelemben, viszont az a küzdelem nem volt valóságos, nem szabadna érzékenynek lennie a bokámnak miatta... Úgy tűnik, őt nem világosította fel senki erről az apróságról. Hogy segítsek magamon, az egyik kezemmel gyengéden masszírozni kezdem, hogy engedjen valamelyest ez a húzódó-fájó érzés. Tevékenységem csak akkor függesztem fel érdeklődőn felpillantva, mikor Kuro-chi fölém hajol, kezében egy vödör víz és egy rongy. Szavak nélkül is kibukik belőlem a kérdés: Mit szeretnél, Kuro-pyu?
Felsóhajt, majd miközben végig szemembe néz, lassan a derekamra kulcsolja nagy és erős kezeit, s maga felé fordít. Bár nem tudom mire vélni, nem tiltakozom, akkor sem, mikor elém térdel, s egyik kezébe fogja az egyik lábam, a nedves rongy érintése is csupán egy halk nyögést csal ki belőlem. Nem csoda, hogy nem reagálok szinte semmit, iszonyatosan meglep amit művel, hiszen szabályszerűen megalázkodik. Csak a szolgák mossák uruk lábát ilyen különös kötelességszerű odaadással...
Érzem, az arcom egyre melegebb, s elvörösödöm. Erre igazán nincs szükség... Én... totálisan zavarban vagyok... “Kuro-sama?” rebegném, de tűzként parázsló szemei belém fojtják a teljesen felesleges szavakat, ahogy felegyenesedve fölém hajol. Olyan különösen viselkedik, megijeszt. S ahogy közelebb hajol, a szívem hevesen kezd kalapálni, s félrefordítanám a fejem, ha nem ragadná meg az állam, hogy ajkait durván tapassza az enyémekre. Érzem, szemeim kitágulnak, miközben pupillám apróra szűkül, tenyerem azonnal a mellkasának feszül, de tiltakozásom ereje elenyészik, ahogy résnyire nyílt ajkaimon keresztülcsusszanva nyelvem hívja táncba. Valamiféle különös bágyadtság telepszik rám, talán lélekenergiám és józanságom egy részét is kiszipolyozza belőlem észrevétlen mágiával...
Mikor újra “megszabadulok”, csak nézek rá ködös tekintettel, próbálva összeszedni magam, s megérteni, vagy legalább megsejteni egy részét annak, amit gondol, érez, ami motiválja arra, hogy tegye, amit tett. De ellép, kilibben a bűvös körből, s mire felocsúdva karja után nyúlnék, hogy visszatartsam, hogy kérdőre vonjam, hogy megtudjam, megértsem, már kattan mögötte az ajtó, s léptei elhalnak a távolban, s ujjaim a semmit markolják.
Egyik karommal fázósan ölelem magam körbe, térdeim mellkasomhoz húzva, míg szabad kezemmel végigsimítok az ajkaimon, majd halkan, prüszkölésszerűen fújtatok egyet. Ez így nem fair, egy cseppet sem fair...
A kérdések felbolydult méhkasként cikáznak a fejemben, mind körülötte forog, és a rémkép körül: lehet, hogy kezd komolyabban megkedvelni? Elveszetten támasztom meg fejem a térdemen. Fai, mihez kezdjek?
* * *
A szoba nem tud sokáig magánál tartani, feldúltságom leplezve lépek ki, majd a pulthoz lépek, hátha sikerül valahogy kiegyeznem a kedves hölgyeménnyel, aki a szobánkat kiadta. Ahogy rám pillant, csak némán intek fakó mosollyal, mire minden bizonnyal megérdeklődi, miben segíthet, én meg válaszul elé tolom a papírt, amit már telerajzoltam: a lényeg az üvegen van, és a benne levő folyadékon, de egész “regényt “ rajzoltam köré, hogy megértse, valami igazán ütőset szeretnék.
Kérdőn néz rám, de végül szemrevételezi a lapot, majd ismét rám néz, szemében egyfajta szánalom rajzolódik ki, amolyan aggodalmaskodó fajta. Újra kérdez valamit, mire lehervad a kényszeredett mosoly az arcomról, s megrázom a fejem a fülemre mutatva. Nem értem, de elég, ha azt hiszi, nem hallom. Most ő mosolyodik el kényszeredetten, majd visszajön egy üveggel és egy pohárral, majd leültet az asztalhoz, s tölt egy keveset az italból, majd mellém telepszik, s kezem “börtönbe” ejtve szorítja meg jótékonyan. Gesztusa végtelenül jól esik, hálásan ölelem meg, mire kesernyésen nevetve veregeti meg a hátam. Fai, olyan nyomorultul haszontalan vagyok, képtelen vagyok már sokáig cipelni a titkom szótlanul, és élvezve ki nem érdemelt kedvességük, szeretetük...
* * *
A középkorú asszonynak azonban hamarosan vissza kell térnie feladataihoz, így egyedül maradok az üveg társaságában, amelynek szorgosan nézegetek az aljára, s ahogy a mámor eltelít, gondterhelt gondolataim egyre távolibbnak és jelentéktelenebbnek tűnnek. Hogy ezt cirka öt perc alatt sikerült elérnem? Tehetséges vagyok. Na meg büszke magamra, ha tehetném, vigyorogva veregetném magam vállon.
S milyen jól esik lebegni, egész kirózsásodik a kedvem, és gyermeki bárgyúsággal vigyorogva szemlélem végig a fogadó étkező vendégeit, amikor is valaki megszólít. Nem, nem értem meg az alkohol hatására a nyelvet, egyszerűen onnan tudom, hogy hozzám szólnak, hogy mellém léptek. Érdeklődve fordítom oldalra a fejem, s két fiatal férfit pillantok meg, s a székekre mutatnak mellettem az asztal körül. Csak bólintok, biztos igazatok van, komáim. Majd figyelmem ismét a poharamnak szentelem újabbat kortyolva.
A vállamat kocogtató ujjak azonban visszarángatnak, és ahogy a magasabbik férfi ismét birtokolja figyelmem, meghajol és közben lelkesen magyaráz valamit, majd a másik férfire mutat, és újabb nyelvi kommentár közepette most az hajol meg. Ha jól sejtem, bemutatkozás folyik. Magamra mutatok, és csak a nevem mondom, hiszen úgysem értjük egymást, de ha ragaszkodnak ezekhez a felesleges udvariassági körökhöz, hát nem szegem kedvük.
A két férfi lelkesen ül le, és folytatják a csacsogást, ami azonban már feszélyezni kezd, nem ez így nem lesz vicces, én szeretném még elfogyasztani az italom maradékát, és szeretném elérni közben azt az állapotot, amikor már annyira beájulok, hogy csak rádőlök az ágyra, és fel sem kelek holnapig, de semmi több. Két napi intenzív piálás után elvileg nem kell olyan sok ehhez. Igaz, az egyik csak műpiálás volt, de ha a lábam fájhat, akkor talán számít.
Úgy döntök, a legegyszerűbb módszer a sokkterápia, és nemes egyszerűséggel a két férfira mosolyogva közlöm: - Igazán rendesek vagytok, de nem igazán értek egy mukkot se, így a beszélgetésnek vajmi kevés esélye lenne, kár strapálnotok magatokat.
A két meglepődött pillantás az mindent megér, szinte kirobban belőlem a nevetés. Haláliak, már most imádom őket, kár, hogy tényleg nem értek a mondandójukból egy mukkot se, mert kezdenek érdekelni. Tanácsot várva egymástól pillantanak össze, majd mintha valami különös fény villanna a szemeikben. Talán, ha józanabb lennék, kielemezném, és törődnék is vele, így azonban csak fél pillanatra villan fel ösztöneim vészjelzője, hogy aztán igyak egyet az ő egészségére is, végleg kisütve. Ahogy a pohár visszatáncol az asztalra, egy pakli kártya kerül a látóterembe, amit a közelebb ülő férfi igyekszik épp a képembe tolni. bár lehet, hogy még sincs az annyira közel, eléggé imbolyog a világ. Aztán a kártyára, a haverjára, rám, végül magára mutat. Ohh, játék? Simán benne vagyok! Bólogatok is hevesen, hogy jajaja, akarok, akarok, akarok. Eléjük tolom a lapomat, a ceruzát, és vigyorgok, mint a vadalma. Ha nem találják ki a kis rajzocskákból, hogy mire való, akkor úgysem jutunk dűlőre, így ez egyfajta interkulturális IQ teszt. Kommunikálok veled, ha megfejted, hogy vagyok képes kifejezni magam, és fel is fogod, mit pingálok. Zseniális, én nagyon szeretném, meg szeretem is végül is, mert bőszen alkalmazom nem nyelvi jelekkel kiegészítve. Most is bőszen mutogatok a kártyára, a lapra, majd vonogatom a vállam a karjaim kicsit megemelve, jelezve a kérdőjelet a “mondat” végén.
Egy darabig csak méregetnek, majd kezd leesni nekik. Az egyikük a pakliban kezd kotorászni, és hamarosan már modellezik is nekem a játék szabályait, amit én igyekszem utánozni, hogy jól értelmezem-e. A lényeg figurák gyűjtésén van, s bizonyos kombinációk ütnek bizonyos kombinációkat, ha valaki nyer, zálogot gyűjt a másiktól jelen esetben egy ruhadarab képében. tök elfogadható, hiszen úgyis lealázom őket percek alatt.
Azt azonban be kell látnom, hogy ezt idekinn nem lehet ám játszani, mert a közerkölcs nevezetű társadalmi korlát itt is életben van és egészségesen virul, így egy idő után leesik, hogy azért mutogatnak az ajtókra, hogy melyik az én, jobban mondva Kuro-moval közös szobánk. ahogy az értelem fénye csillan arcomon, felállok, és egyenest - na jó, kisebb nagyobb hurkokkal, ez a pia ütősebb, mint gondoltam - lépek a szobaajtóhoz, majd be is lépnék rajta, ha nem lépne mellém a szálláshely tulajdonosa, és rázná meg a fejét aggódón a két férfira pillantva, akik, bár ez nekem nem tűnik fel, enyhén feszültté, idegessé válnak. Mert csak rámosolygok a nénire, kezeim a vállára helyezve, és jelezve, hogy ugyan, semmi para, csak játszunk, csak szórakozás az egész. Ha megjön Kuro-pi, majd beszervezzük őt is, és tök jó kis esténk lesz, mert én a hangulat- és bulifelelős megoldom. Édes gondtalanság!
* * *
Oly hamar belemerülünk a játékba, hogy észre sem veszem, de már alaposan megkopasztottuk egymást. Mindenki minimum félmeztelen ücsörög, pedig ezek a kimonók, vagy minek nevezte a ruhadarabokat Kuro-sama még az előző világban, igen sok, rejtett darabból állnak, az ember ránézésre nem is sejtené. Hála a kezdeti nehézségeknek rajtam már csak az alsónadrágszerűségként szolgáló izé van, meg a “zoknim”, bár nem tudom, ezekre a ruhákra érvényesek-e a klasszikus elnevezések. De büszke vagyok magamra, mert a jobbomon ülő alakot, akiről végre összetettem, hogy ő Jajiro, már nekem is sikerült egész levetkőztetnem, és azért Konomo sem áll olyan nagyon jobban, mint mi, még kettőt veszt és már utol is ér minket. Közben persze fogy minden finomság, amit újdonsült barátaim rendeltek, magam részéről vagy négy üvegnyi alkoholt betermeltem, és hozzá körítésnek némi főtt ételt is magamhoz vettem. Valami hús volt, de inkább nem szeretném tudni, milyen állatból a lovak után.
Épp ismét sorom jön ki, amivel verem mindkettőjüket, és kárörvendőn ölelem magamhoz Konomot, aki duzzogást mímel, de azért beletemeti fejét a nyakamba, hogy belecsókolhasson, és én felnevessek, mert iszonyat csikiz, mikor nyílik az ajtó, és Kuro-ryu lép be egy szatyornyi kajával. Mindhármunk tekintete rá szegeződik, csak épp én még el is engedem fél kézzel Konomot és hatalmasat rikkantva intek neki üdvözlésképp. Majd fel is pattanok, és körbetáncikálom, hogy kiderítsem, mit is hozott magával. Észre sem veszem, hogy tekintetén nem egyszerűen viharfelhők, hanem maga a tomboló hurrikán gyűlik egybe. Csak belekarolok, és miközben megpróbálom közelebb vonni sikertelenül, rámutatok a két megszeppent, hiányos öltözékű fickóra: - Konomo, Jajiro - magyarázom, majd “foglyomra” mutatva vigyorgok újdonsült barátaimra. - Kuro-sama - s már libegnék is vissza, de erős kar tekeredik a derekamra megfékezve.
Hirtelen robban, olyat ordít, az már minimum negyedfokú halláskárosodás, tekintve, hogy erősen szorít magához, és a fülem mellett meg óbégat olyan dühvel, amelyet nem értek. Kezeim a füleimre is szorítom, és elfintorodom, a két férfi pedig reszketve iramodik kifelé, még csak vissza sem pillantanak. Durcásan fordítom hátra a fejem, amennyire tudom, hangom szemrehányó, most miért kellett elrontani a bulit? - Kuro-mi!... - sértődöttet játszva tépem is ki magam a mostanra meggyengült szorításból. Valamit morog, de nem értem, csak szemem sarkából követem kíváncsian, hogy iszonyat indulatosan kezd firkálni valamit a szerencsétlen, agyonhasznált papírra, majd ahogy megfordulok, az orrom alá tolja. Elsápadok, majd elvörösödöm: most komolyan három dugó alakot rajzolt???
- Jajiro, Konomo - mutat a két “domináns” félre a rajzon, majd végül az alárendeltre mutatva felém bök. Na itt már nem tudom, mit csinált az arcszínem, de hogy én osztani próbálok nullával és nézek rá, mint borjú az új kapura, az fix. Aztán lassan leesik a tantusz, és kuncogni kezdek, majd a megveregetem a vállát felmutatva a hüvelykujjam. Nagyon szellemes vagy igazán, sunyi ninjadög. Aztán a leosztott lapjaimhoz lépek, és megmutatom neki, bizonyára ismerős lesz neki is, hiszen a játék, amit játszottunk nagyban hasonlít az előző világban megismerthez. “Reménytelen vagy” jellegű sóhaj hagyja el az ajkait, majd mellém lépve nemes egyszerűséggel Konomo helyére mutat a feltúrt ülőpárnára. Közelebb hajolok vizsgálódva, hogy mit is kellene látnom, mikor egy tégelyre siklik a tekintetem. Furcsállva, mert nem emlékszem, hogy mikor kerülhetett egyáltalán a szobába, emelem fel, és kinyitom. Nem kellett volna... Mélybíbor színt öltve ejtem ki a kezemből a síkosítót. Hogy nem vettem észre? Halványan felrémlik, hogy mintha az ösztöneim rendetlenkedtek volna, ahogy az is, hogy körülbelül nagy ívből tettem a belső hangocskára. Roppant kellemetlen.
Méregetni kezd, ami feszültté tesz, részeg lelkesedésemben még talán csípőre is vágnám a kezem, hogy megérdeklődjem, mi olyan vicces, mikor hirtelen görcsbe rándul a gyomrom. Szabályszerűen elfehéredek, és érzem, nekem most roppant sürgős dolgom támadt, mondhatni halaszthatatlan, és úgy tűnök el a fürdőhelységben, mint a villám, nem, olyan gyorsan, olyan cikkcakkosan, bár a lényeg, hogy betaláltam, mielőtt kiadtam volna magamból egy adag feleslegessé vált muníciót. Gyűlölök hányni...
* * *
Talán sosem fogom megtudni, hogy két “barátom” megpróbált mindenfélével begyógyszerezni, csak mivel a szervezetem abszolút nem szokott, maximum a gyógynövényekhez, de azokhoz is csak úgy, hogy tapicskolok bennük, így allergiás rohamot váltott ki, és emiatt töltöttem az éjszakát az eredetileg a fürdéshez használatos vizesvödör - igen, ezzel kellene behordani a vizet - társaságában, Kuro-sama minden próbálkozására körülbelül hisztériás rohamot kapva, és egy cseppnyi hajlandóságot sem mutatva, hogy elvonszolhassanak a fürdő közepéről.
Arra ébredek, hogy fázom, és hogy a szemembe süt a nap, ami szintén iszonyatos fejfájásomnak egy csepp jót sem tesz, csak ingerel még így a szemhéjamon keresztül is. Minden olyan szétesős...
Egy ismerős kéz nehezedik a vállamra, ahogy felülök, s ahogy oldalra pillantok, nem is kell csalódnom, halvány bocsánatkérő mosollyal pillantok rá. Igazán becsületére méltó, hogy hajlandó volt végignyüglődni velem az egész éjszakát. Szégyellősen kuporodom összébb nekitámaszkodva, persze azonnal morog valamit, de nem is ő lenne, ha nem tenné, az ahogy pöröl velem, olyan családias...
A segítségével összekaparom magam, megmosdom, aztán cseppet “szemmel verjük” egymást, mire hajlandó engedni, hogy imbolyogva, de hősiesen kitakarítsam, amit műveltem. Mégis csak az én dolgom. Aztán bele is bújtam egy kölcsön ruhába, míg ő már a pultnál várt odakinn igen idegesen dörömbölve rajta, mert hogy valahova mennünk kellene, bár nem értem, hova ez a nagy sietség, bár azt sem értettem, pedig rajzolt egy darabig, hogy hova is kellene mennünk és minek. Megvárhatott volna benn, mert van egy olyan érzésem, hogy nem sikerült normálisan magamra vennem ezt a fura ruhadarabot, emlékeim szerint nem így állt...
De mit törődjek vele, sápadtan, de kommersz mosolyommal lépek elő, s a hatás nem marad el. A nénike nevetésben tör ki, Kuro-mu pedig homlokon csapja magát, és visszaterelget a szobába bevágva az ajtót. A gyermek zavart, de komisz arckifejezésével tűröm, hogy kicsomózza a csomót, amit az övszerűségemre mímeltem, aztán szétrántsa a felső kimonót, és az alsó kimonórészt is szétnyitva megigazítsa erőteljes rántásokkal, arra ráigazítsa a felső részt, és lendületes mozdulattal neki háttal fordítson, és megkösse értelmesen az övem. Lényegesen jobban fest.
Elégedetten pillantok rá, majd jelzem, hajoljon közelebb, s mikor ezt naiv idegességgel megteszi - már először is kiakadt, hogy képtelen vagyok felölteni egy ilyen szerinte rémesen egyszerűen működő ruhadarabot - kuncogva egy puszit nyomok ismét az arcára, majd dalolászva kilépek a szobából, és meg sem állva egyenesen az utcának veszem az irányt. A nap pompázatos köntösbe öltözteti a települést, igazán szemet gyönyörködtető, még az enyhe fejfájásom sem tudja elrontani a látványt.
Csörtető társamra pillantok, aki most tépi fel a fogadó ajtaját, valószínűleg a szokott mondókát fújja: átkozott varázsló. Ránevetek lágyan, majd széttárom a karom, nézze meg, milyen pompás vidéken is landoltunk, lenyűgöző ez a pezsgő nyüzsgés.
* * *
Nem gyalogoltunk olyan régóta az utcákon, mikor megragadom a karját. Igaz, szándékosan nem szólt hozzám, még csak mellettem sem ment, inkább egy kicsit rézsútosan előttem, nehogy rám kelljen pillantani, de ezt nem hagyhatom szó nélkül. Azt hiszem, neki is feltűnt, hogy egyre kevesebben vannak az utcákon, pedig épp most érkezünk meg a főtérnek tűnő, központi részre, ugyanis bólint, és ujjai katanájára kulcsolódnak.
Egyszerre mozduluk eltávolodva egymástól, ahogy keresztül hasít közöttünk egy hasonló vessző, mint ami tegnap ki akart lyuggatni. Ciccentek egyet, ha az volt a cél, hogy szétválasszanak, sikerült. A tovább zúduló lövedékek elől menekülve kutatok tekintetemmel valami fegyvernek használható tárgy után, s pont akkor vetem be magam egy zöldséges stand mögé, mikor csatakiáltás zendül fel. Azonnal felegyenesedem rejtekem mögött, s a kezembe akadó narancsszínű, érdekesen rücskös növénnyel egyenesen becélzom a legközelebbi fegyverrel nekem rontani próbáló tagot. Muszáj nevetnem, ahogy kiterül, miközben a beteríti a szétplaccsanó gyümölcs. Nem kímélek másokat sem, és egy egész sorozatot küldök le, majd egy elegánsabb szaltóval távozom a helyről, mert a vesszőreptető katonák megtalálnak, s nem lenne vicces, ha kilyuggatnák a bőröm. Kuro-rin sem rest, kardjával és öklével aprítja a támadóinkat, majd egy alkalmas pillanatban felém pöccint egy rudat, amelyet egy csapással operált ki a helyéről. Hamarosan hátat hátnak vetve pihenünk meg feszülten figyelve, maradtak-e még titokzatos támadóinkból, vagy végre lazíthatunk, mikor egy hangos taps szeli ketté a csendessé váló levegőt. Egyszerre pillantunk oda, s meglepetten konstatálom, a tegnapi katona bukkant fel megint. Kérdőn pillantok Kuro-wanra, de ő is ugyanolyan értetlen fejet vág, ő sem tud semmit az egészről.
Csak neki megvan az az előnye, hogy már érti, mit magyaráz a katona. Én meg csak azért engedem le a kezemben levő botot, mert ő elteszi a kardját. Mi lehetett ez az egész?
Hát, fogalmazzunk úgy, hogy ezt sem fogom megtudni egy darabig, majd utólag elmeséltetem Kuro-chivel, biztos érdekes lesz egészen új fényben látni majd a történteket, addig meg beérem azzal a rideg intéssel, ami annyit tesz, gyere.Ezt legalább abszolúte félreérthetetlenül megértem.
Mivel a férfi folyamatosan Kuro-rannal beszélget, még néha fel is nevetnek, megpróbálom elfoglalni magam ismét a város szépségeivel, de valljuk be, oltárira fúrja az oldalam a kíváncsiság,mi olyan vicces. Na meg hogy rólam mit dumálhatnak, mert a kapitány folyamatosan felém pillantgat, Kuro-nyu meg körülbelül a második ilyen után teljesen elvörösödött, de már csak azért is úgy teszek, mintha fel sem tűnne, hogy rólam folyik a témázgatás, illetőleg mintha elengedném a fülem mellett.
Aztán megérkezünk, kezem a szemem elé emelem, hogy a napsütést ellensúlyozhassam, és jobban szemügyre vehessem a terepet, de akárhogy nézem, ez egyfajta kiképzőterepre hasonlít, tekintve a sok fegyvert, meg szalmabábot, meg céltáblát, juuuuj, az ott tök olyan, mint a darts volt Outo világában, csak egy csöppet nagyobb, jéé, olyan vesszők állnak ki belőle, mint amivel ránk támadtak, közelebb is megyek, és szemrevételezem a mellette levő tartóban ácsorgó vesszők közül a legkézreesőbbet, amelyet mosolyogva mutatok Kuro-ryokuék felé, mire a katona mellém lép, és egy érdekesen hajlított, felhuzalozott botot nyújt felém.
A szemöldököm kérdőn felhúzva fogadom el, majd legfőképp nézegetem. Szép, de most mit kezdjek vele? Összenéznek, majd felnevet, és visszakéri a különös botot, aztán kivesz egy vesszőt, mutogat és közben magyaráz, hehe, biztos megpróbálja elmondani, mit is kellene csinálnom... Mivel érteni nem értem, duplán odaadóan figyelek. A bot tollas végét a huzalra húzza, mutogat valamit a kezeivel is, aztán kihúzza a huzalszerűséget, s a következő pillanatban elengedi, az pedig iszonyatos erővel lövelli ki magából a vesszőt, amely mélyen belefúródik a táblába, pedig cseppet sincs közel.
- Hyuuuuu - fejezem ki elismerésem. Majd ismét arra eszmélek, hogy nekem nyújtogatja a botot. Ehh, hogy én is csináljam utána? Hát, nem is tudom... Bíztatóan tolja még inkább a képembe a fegyvert, így újra elveszem, majd megpróbálom visszaidézni, hogy is csinálta.
Nézzük csak, a botot beakasztom, majd megmarkolom... Itt már közbe nyúlkál, és mutogatja, hogy csak melyik ujjaimmal fogjam, míg végül csupán három ujjal tartom az egyébként iszonyat nehezen kihúzható ideget, közben mutogatja, hogy álljak kicsit nagyobb terpeszbe, és emeljem fel a könyököm. Anyám, mennyi mindenre kell figyelni... mégsincs sok köze a dartshoz. Végül int, hogy lőhetek, ha céloztam, eddigre már pár katona is megjelent, és egymást bökdösve nézték kíváncsian, mit fogok alkotni. egy utolsót azért pillantottam Kuro-samára, aki csak mellkasa előtt összefűzött karral támaszkodott, és figyelt, ahogy mindig, aztán az egyik szemem lehunyom, hogy célzást mímelhessek, majd nemes egyszerűséggel útjára bocsátom a vesszőt. Az hatalmas sunggal megy jó mellé... Azt nekem senki nem mondta, hogy az enyhe szellő ennyire bezavar... Ráadásul úgy megcsapott a visszaránduló ideg, hogy alig érzem a karom, ellenben a zsibbadás megöl. Hatalmas röhögés kel életre, amit mosolyogva fogadok. Tény, nem voltam túl ügyes, bár nem tudom, mire számítottak. Meg aztán nem nagyon erőltettem meg magam, valljuk be.
Hirtelen áll meg mögöttem, a nevetés elhal, én meg még csak meg sem tudok fordulni, máris olyat nyom fejemre, hogy felszisszenve kapok oda fájdalmas fintorral. Gyilkos, hiszen így is sajog! Hunyorogva pillantok rá, mire egy újabb vesszőt nyom a lehető legkomolyabban a kezembe, mintha csak azt akarná mondani, hogy csináljam normálisan. Fintorogva veszem el a vesszőt, majd ismét felhelyezem, s rápillantok, még mindig olyan rideg, mire felsóhajtok. Aztán gondolkodni kezdek, hát persze, ahogy elnéztem, ezen a területen nincs nagyon sok lehetőségünk, ha pénzt akarunk és szállást, az a legjobb, ha beállunk a sereghez, beállhatna egyedül is, na de ha messzebbre megy, és messzire szakadunk, talán még mi ketten is elkeveredünk, ami nem lenne túl szórakoztató. Újabb pillantást vetek felé, és kacsintok, ahogy találkozik a tekintetünk: megértettem.
Újból kihúzom a vesszőt, de most jobban figyelek. Az előbb rendesen félreirányította a minimális szellő is, valamint megpattant a földön is, tehát figyelnem kell arra, hogy milyen szögben találom el a célpontot, nehogy lepattan róla ahelyett, hogy belefúródna. Már épp elengedném, mikor a katonák harsány nevetésben törnek ki. Oldalra figyelek, hogy mi történik, mikor is leesik, hogy valószínűleg épp belőlem űznek tréfát. Vicceskedünk? Ne hagyjatok ki engem sem!
Ördögi terv fogalmazódik meg bennem, és tudom, hogy képes vagyok kivitelezni. Ugyan úgy teszek megint, mintha újra céloznék, de fél szemmel a férfiakat figyelem, és a terepet körülöttünk. Minden hirtelen történik, hogy senki ne tudjon igazán reagálni. Az egyik pillanatban még a céltábla felé fordulva állok, a következő pillanatban azonban a fegyvert a férfiak felé fordítom, megcélozva azt, amelyik jót szórakozott rajtam, majd elengedtem az ideget. Mindenkiben meghűlt a vér, csak én mosolygok elégedetten. a vessző elsüvít a férfiak között, felsértve a gúnyolódó arcbőrét, de épp csak súrolva, majd mögöttük elpattan egy fán, és ahogy sejtettem, egyenesen a céltáblába fúródik, igaz csak az alsó kört találta el. Sóhajtok egyet, majd bocsánatkérően nézek Kuro-rinre, hiszen ez sem talált...
A lincshangulatot meg a katona ismerősünk fékezte meg. Igazán szórakoztató látvány volt,
Kuro-sama ugyan lemondóan legyint felém, de én látom azt a félmosolyt a szája szegletében amely arról árulkodik, nagyon is feküdt neki a kis huncutságom, magam részéről meg vigyorogtam, mint a tejbetök a kis felháborodott performance-on. Igazán szórakoztatóak errefelé az emberek.
* * *
Hamar összepakoltuk azt a kevés cuccot, amink volt. Most, hogy elvileg a hadsereg tagjai vagyunk, majd valami új szállást kapunk, és máris át kell cuccolni. A katona türelmesen várakozik kinn, míg el nem készülünk, de ahogy kilépünk, már pattan is és kis pihenőt sem adva indul el, hogy kövessük. Magam részéről még intek egyet a nénikének, mégis csak rendes volt velem, majd valószínűleg örökre elhagyjuk a kis panziót.
Az új hely a város szélén van, mégis mondhatni a város szívében. Úgy tűnik, a legtöbb minden a katonákra épít, valószínűleg ők itt a legmegbecsültebb réteg, és talán a legfixebb keresettel rendelkezők is egyben. Egyelőre azonban csak egyenruhát kaptunk, Kuro-sama a élharcosokét, én az íjászokét, majd egy szegényesebb részbe vezetnek. Gondolhattam volna, hogy ki kell érdemelni a luxust, és nem csöppenünk bele rögtön, na de hogy vigyorogva kísérjen be újdonsült jótevőnk minket egy olyan szobába, ahol megint csak egy ágy van kettőnkre... és még elégedetten hátba is veregessen bennünket. Nem igazán értem, és nem nagyon osztom a lelkesedését, bár lehet, hogy már az is nagy teljesítmény, hogy egy ágyat tudott szerezni. Ohh, így már értem! Sok lehet a katona, kevés a kézműves foglalkozást űzők száma, és ezért méregdrága lehet az alvóhely. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe eddig! De miért kell ezt ilyen perverzül bárgyú vigyorral előadni?
Ahogy kettesben maradunk, fáradt lustasággal veszem be megint az ágyat. Le kell tesztelni!
- Kuro-rin - pillázom rá a lábam lóbálva, ahogy végre felém fordul. Bevágom cicavigyorom, majd magam mellé mutatok az ágyon, hogy ugyan csüccsenjen már le mellém. Kérdőn felvonja a szemöldökét, de azért leül. Tudom, hogy nem tudunk rendesen kommunikálni, de ez engem zavar, nekem valahogy szükségem van arra, hogy kifejezzem magam neki... Ezért is nézek rá bocsánatkérőn, mielőtt átkarolnám a közelebb eső felkarját, és a vállának dönteném a fejem, elrejtve szomorúságom egy részét.
Nem gondoltam, hogy megértő lesz, teste először egész megfeszül, de végül ahelyett, hogy leordítaná a hajam, ellazul. Halkan kezdek dudorászni, jobbára azért, hogy meglegyen a beszédélményem, és ne legyen feszélyező a csend, ne akarjon tudni semmit, ne akarjon mélyebbre kaparni, csak hagyja még egy egészen kicsit...
Rajtam a sor, hogy összerezzenjek, mikor ujjai a hajamba túrnak, ösztönösen húzom magam kisebbre, még közelebb bújva, mégis titkos, jóleső félmosollyal tűrve a gesztust. Egészen addig, míg államra nem siklik a keze, s maga felé nem próbál fordítani. Ekkor ugyanis riadtan, vörösödve fordítom el az arcom, kitépve magam a gyengéden irányító kéz fogságából, egész elengedve. De gyorsabb és határozottabb is, mint én, megakadályozza, hogy elmenekülhessek, s bár nem fordít vissza maga felé, magához szorít. Tiltakozásom rövid kapálózás, az is abbamarad, ahogy gyengéden csitteg rövidet a fülembe. Mintha sejtené, sőt, tudná, hogy bár magam is tagadom, szükségem van most egy kis szeretetre ebben a szavak nélküli világban, amelyben kívülállónak érzem magam...
A kopogás éles pengeként vágja ketté a fura pillanatot, , s mielőtt még kinyílhatna az ajtó, ő elenged, én pedig zavartan pattanok fel, hogy közösen függesszük szemünk a belépőre. Már megint a “mecénásunk”...
* * *
Mondhatjuk, hogy első melónk már is megvan. Ugyanis olyan lendülettel cibáltak idáig minket, és aztán úgy ugráltak körbe, hogy azt kell sejtenem, ez valamiféle köszöntőparty csak és kizárólag a tiszteletünkre rendezve, ergo még akkor sem utasíthattuk volna vissza, ha van esélyünk megpróbálni.
Na de ha már így esett, magam részéről befalatoztam a svédasztalról, úgysem értem, mit magyaráznak, ez legalább leköt, a sakét és egyéb italokat azonban messze kerülöm, már elég nagy marhát csináltam magamból, ennyi elég volt, köszönöm. Közben messzebbről követem tekintetemmel időnként Kuro-myut, aki a falnak dőlve támaszkodik, miközben a katonája rendületlenül beszél neki immáron elég spiccesen. Jót mosolygok, Kuro-sama jó társaság, rohadtul nem érdekli ugyan, hogy mit regélsz neki, de végighallgat, legalább is képes ezt a látszatot kelteni. Sokszor azon gondolkodom, vajon nyitott szemmel alszik, vagy mit csinál helyette gondolatban? Rejtély.
De nem is baj most ez a távolság, külön jól is esik. Nem tudom, mi ütött belém az előbb, de elég kínosan érzem magam miatta... Csak nézem a beszélgető embereket, eszegetek, és magamban azon rimánkodom, bárcsak felbukkannának valahol Syaoranék. Vagy elég közel kerülnének ahhoz, hogy hirtelen megértsek mindenkit.
A zene hirtelen csendül fel, kellemes, táncos dallam, szinte késztetést érzek, hogy doboljam a lábammal az ütemet. A tánctér pillanatok alatt kiürül, eltűnnek a beszélgető csoportok, és átadják a helyüket a táncolóknak. Na végre, ezt nem kell érteni, ez mindenhol ugyanolyan. Fellelkesülten állok be a kialakult körbe két hölgyemény közé, és megpróbálom utánozni lépéseiket, amit fura pillantásokkal kísérnek. Jól van na, nem mehet minden elsőre, komolyan, ilyen maximalista világot, mindenhol baj, ha nem csinálom elsőre tökéletesen?
Az ismerős kar hirtelen kulcsolódik a karomra, és szabályszerűen kiemel a sorból, enyhén riadtan nézek rá, s riadalmam csak még nagyobb, ahogy a fal mellett megállva kezét az államra kulcsolja, de végül a tánctér felé rántja a fejem, pedig testem már megremegett agyam asszociációján, mert nekem bizony az a csók jutott azonnal az eszembe... Egy ideig nézem tehetelen szorításban a táncteret, majd ismét ránt egyet rajtam, és a nézőtér felé fordítja a fejem. Mikor ezt is néztem egy darabig, elenged.
Szóval, mit is kellene látnom? Ismét a tánctér felé pillantok, majd a nézőtér felé, és hirtelen esik le a tantusz, hogy mekkora birka vagyok már megint. Kitör belőlem a kuncogás, és nehéz visszafognom. Nekem ugyan nem tűnt fel, de a táncparketten csak és kizárólag fiatal lányok és érettebb hölgyek táncolnak, míg a nézőteret a férfiak töltik be. Én meg beállok ugrálni... Vállam felhúzom, a szememmel pedig a plafont fikszírozom, nonverbálisan fejezve ki egyszerű véleményem: Upszi.
Még mindig magamon szórakozva dőlök hátra a falnak, de szándékosan meghagyva a tisztes távolságot azzal, hogy félrébb lépek és kitartóan fikszírozom a táncolókat. Azt hiszem, számára is így lesz komfortosabb.
Hamarosan a szigorú táncrend feloldódik, és a nők vegyülnek a férfiakkal. Érdekes ismerkedési mód, a fülledezővé váló légkör azonban kezd feszélyezni. Már épp javasolnám Kuro-pyunak, hogy talán most kellene lelépnünk, mikor egy fiatal, igen szemrevaló lány lép hozzá, és szólítja le. Úgy néz ki, egyedül maradtam, mert Kuro-pipi hirtelen elfoglaltá vált. De mintha megérezné tekintetem, felém fordul kérdőn, és már hagyná is ott a lányt, de csak intek, maradjon, és kacsintok egyet, felemelve a kisujjam, célozva rá, hogy jól mutatnak együtt, szórakozzon csak nyugodtan. Aztán megfordulok, és ismét az asztalhoz állok egy darabig, de ahogy a lány ismét kiharcolja, hogy rá figyeljen, csendes szellemként oldok kereket, hogy visszataláljak a szobába, és szabadon eresszem egy cseppet magányom, gondtalanul szabadulva meg a fojtó ünnepi kölcsön-kimonótól, fáradtan dőlve alig alsóöltözékemben az ágyra. Úgy sem zavar senkit még egy jó darabig. Azon sem lepődnék meg, ha felszedné azt a lányt, végtére is férfi, természetes, hogy vannak ilyen jellegű igényei.
Szerkesztve ef-chan által @ 2011. 01. 28. 04:09:32
|
| Rauko | 2010. 11. 22. 13:11:41 | #9433 |
Karakter: Kurogane
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
(Shara)
Mire ébredezni kezd, én már régen fent vagyok. Alig aludtam, hogy egészen pontos legyek. Azon gondolkodom még most is, hogy mi volt az a furcsa reakció a név hallatán. Ki lehet Ashura, aki neki annyit jelentett valamikor, hogy csak a név hallatán is elsápad? De valahogy fel kellene vezetnem, nem vághatok bele azonnal, hogy ki az, mert ugyanúgy, ahogy eddig is, kitér a válasz elől. Köszön, csacsog, de most ez egy kicsit sem érdekel. Inkább felhozom neki azt, hogy Outroban részeg volt, de mikor erre válaszol, érdekes irányba fordul a beszélgetés. Nem kételkedem abban, hogy minden szava, amit a saját múltjáról kiejt, és tetteinek nagyobbik fele is hazugság. Most is hazudik. De hadd tegye, még nem tudja, hogy már megtanultam átlátni rajta. Nem volt könnyű, de sikerült. Mikor megkérdezi, miről akarok őszintén beszélni, gyorsan fel is teszem az engem leginkább foglalkoztató kérdést. Ki az az Ashura és miért sápadt el, mikor meghallotta a nevet?
Látom, hogy ledöbben. Nahát, csak nem megleptem a nagy mágust? De mielőtt bármit is kiszedhetnék belőle, megjelenik a pap. Fai készségesen elfogadja a reggelire vonatkozó ajánlatot, én pedig meg tudnám nyúzni. Miért kerüli folyton a témát? Nem érzi, hogy már teljesen feleslegesen játszik velem? Innentől gyorsan, egyszerűen és teljesen bele fogok látni a lelkébe, hiszen nem tudja tökéletesen elzárni előlem. Okosabb vagyok, mint amilyennek ő hitt eddig. Gondolom ezért is marad le mögöttünk. Ki tud borulni, ha egy pillanatra lehull a maszk, hiszen ő is érző lény. Amit eddig épített, omladozik. Én pedig készségesen fogok segíteni a falaknak eltűnni.
A reggeli még vicces is lenne, ha szeretnék nevetni és ha nem haragudnék még mindig az evőpálcikákkal bénázó mágusra. Mire a paptól megkapja a tippet, hogy hogy próbálja meg, már kopog a szeme az éhségtől és várom, mikor kordul a gyomra. Mire elkezdene enni, egy csapat ember robban be a tolóajtón, Souseki talpnyalói közül. Egészen addig a pontig borzalmasan nem érdekel, miről beszélnek, amíg nem hallok egy tökéletes lábtechnikájú valakiről, aki elintézte őket. A mágus is arra gondolhat, amire én: Syaoran lábai olyan dolgokra képesek, amire az univerzumban másé nem. De mielőtt örülhetnénk, kiderül, hogy egy lány volt. Na, akkor erről is ennyit. Valamit motyog a szőke, de jelenleg inkább azon jár az eszem, hogy hol vannak. Ha nem találjuk meg őket, mielőtt tovább mennek, akkor komoly bajban vagyunk. Vagyok. A fehér manju nélkül aligha jutok valaha haza.
Evés után Fai lelép, hogy átöltözik, és siet vissza, aztán indulhatunk megkeresni őket. Bennem még él a remény, hogy az a tökéletes lábtechnika Syaoranhoz tartozik. De lehetséges, hogy nőnek öltözött? Végülis… helyes az arca, édesek az ajkai és kerek a feneke, egy kicsit hosszabb haj és egy szoknya, aztán kész is van egy helyes lány. De erről magamban röhögve beszélem le magam: még ő sem lenne ennyire elvetemült. De ha már itt tartunk. Hol van eddig az az idióta mágus?!
Elindulok vissza, és amit látok, több szempontból is kiborít. Iszonyatosan erotikus, ahogy fekszik… megkívántam. Azt hiszem, lassan érzem, hogy régen indultunk: utoljára otthon voltam valakivel. Kezdem hiányolni. És így jobban megnézve a mágus kifejezetten helyes. Szőke haj, kék szemek… De mi a fenéről ábrándozok?! Nekünk meg kell találni a manjut, a hercegnőt és a kölyköt!
- Arról volt szó, hogy sietsz vissza, és indulunk! - szólok hozzá kicsit durvábban, mint terveztem.
- És hol akarod kezdeni? - Lusta… Ha nem érem el, hogy felkeljen, az életbe el nem indulunk. Minek evett ennyit?! Hah…
- Mondjuk ott, hogy elindulunk - mondom, határozottan célozgatva arra, hogy valaki így el fog hízni, le kellene sétálnia, amit megzabált.
- Kuro-sama mindig siet, miért nem élvezed kicsit a napsütést? Olyan kellemes - csábít mosolyogva és kacsintgatva. Ez most nem válik be. Ninja vagyok, van önuralmam. - Egyébként sem bírok megmozdulni, annyit ettem.
- Még eggyel több ok arra, hogy induljunk.
- Kuro-sama milyen szadista! - Rosszabb, mint egy nő… komolyan! A hercegnőben is több tartás van, mint ebben a jól lakott mágusban!
- A mozgás felszabadít…
- Viszont akarod látni a reggelim?
- Gyere! - nyújtom felé a kezem, és el is fogadja. Egy röpke pillanatra meg vagyok róla győződve, hogy a nyakamba hány, de végül ellép, és csak szédeleg kicsit. Nos, megmarad. De egyszerűbb, ha elindulok, hiszen, ha rajta múlik, itt ülünk egész nap.
- Kuro-sama, várj meg! - hallom hangját. Komolyan…
De hiába ordítok neki, miután leül egy csapat kölyökhöz, már biztosan tudom, hogy nem megyünk tovább. Mindig eléri, amit akar, de nem adom be ilyen könnyen a derekam. Visszalépek, és mögé állok.
- Nem ülsz le? Játszhatnánk mi is, olyan izgalmasnak tűnik!
- Dolgunk van! - Fura fény csillan a szemében, és itt már biztos vagyok benne, hogy hagytam magam túlságosan kiismerni.
- Kuro-sama tán attól tart, hogy csúnyán lealáznám ebben a játékban - incselkedik, és be is válik. Nem hagyhatom, hogy lealázzon!
- Még hogy elvernél, nevetnem kell! - Annyira idióta vagyok, hogy bedőlök egy helyes arcnak és egy csillogó, kék szempárnak…
* * *
Mire befejezzük a játékot, már este van. Ma sem haladtunk semmire, hála annak az idióta mágusnak, aki épp kezdene beszélni, de megint földrengés… Mi ez már?!
Az égre nézek, és bennakad a tüdőmben a levegő. Mi a fene…? Fai szólt volna, ha az istenek szobrai ilyen mágikus erővel bírnak, de nem mondott semmit! Akkor ezt nem a szobrok okozzák. De akkor mégis mi a fene?! Mitől hasad meg az ég? Talán…
- Lehet ennek bármi köze a hercegnő tollához? - kérdezem. Ő okosabb, ha valami jel volt, amit én nem vettem észre ezen az undorító előérzeten kívül, akkor neki biztosan feltűnt valami.
- Nem vagyok biztos benne, de az ég másik oldaláról borzasztó erő árad. - Ezt történetesen még én is érzem! De mielőtt ezt a tudtára adhatnám, felbukkan a pap és közli, hogy az isten szobra megint vért könnyezik. Fergeteges!
Nagyobb megdöbbenés ér, mikor a szentélybe érve meglátom, hogy a szobor kék lánggal ég, de ez a papot láthatóan kicsit sem zavarja. Ami engem is jobban érdekel, az a fojtogató érzés, hogy valaki meg akar ölni. Olyan vérszomj árad a meghasadt ég felől, hogy feláll a szőr a karomon. A mágus is észrevette, hiszen rám pillant, ahogy ujjaimat Souhi markolata köré fonom. Szerencse, hogy nálam maradt, és nem adtam a manjunak.
- Az ég másik oldaláról... - kezdi ő.
- … erős gyilkos szándékot érzek. - De befejezem helyette. Más esetben még zavarba is jönnék, valószínűleg ő is, hiszen az öreg házasok vagy a vak szerelmesek fejezik be egymás mondatait. De jelenleg nagyobb baj, hogy…
- Közeledik - fejezi be a gondolataimat is helyettem.
Mielőtt reagálhatnánk, vagy tehetnénk bármit is, esetleg szólhatnánk Sousekinek, hirtelen ismerős fény ölel körbe engem és a mágust.
- Mi történik? - kérdezek rá az egyértelműre, hiszen ez a manju által kibocsájtott fény. De mégis hogy akarnak tovább menni, ha azt sem tudják, hol vagyunk?! És ha másik világba érkezünk?!
- Ismét továbbmegyünk? - kérdez rá ő is hangosan, de megint előbb történik minden, minthogy beszélhetnénk. Beszippant minket a már megszokott semmi, és eszeveszett iramban indulunk egy ismeretlen világ felé. De mi van, ha a manju, és köztünk levő távolságnak következményei lesznek?!
(Yama)
A szokásos formában érkezünk, egy viszonylag kihalt tájra. Fák, félhomály, de sehol egy teremtett lélek.
- … - hallom meg Fai hangját, de nem értem. Mindegy, biztos csak nem figyeltem.
- Beszélj már érthetőbben! - morgok rá, de ekkor már túlságosan fura a helyzet. Ő sem ért engem.
- … - Megint nem értem, amit mond. - … - Mosolyát még felismerem, a hangját is hallom, de képtelen vagyok megérteni, amit mond.
- Ugye nem szórakozol? - Hatalmas szemekkel néz rám. Nem ért engem, én sem őt, akkor ez azt jelenti…
Ő is felkiált, gondolom, azt, amit én: Hol a manju?!
- … - néz rám, de még mindig nem értem, és gyanítom, nem is fogom, amíg a fehér szőrcsomó elő nem kerül. Feláll, én is így teszek. Majd rám néz, és megpróbálunk kommunikálni, de nem tudok neki válaszolni. Fogalmam sincs, hol vagyunk és mihez kezdjünk.
Oldalra pillantok, de már csak azt érzem, ahogy átkarol, és a fülemhez hajol. Nem értem, amit mond, de megismerem a hanglejtését: ez valamelyik idióta, általa alkotott becenevem, így oda is fordulok. Ekkor azonban… nem kicsit lep meg a tény, hogy ajkai az enyémekhez érnek. Meglepetten pislog, ahogy én is, majd elenged és elindul. Gondolom, nem így akarta… de…
Megrökönyödve állok és nézem, ahogy elindul. Ez a kis baleset… mert az volt, kicsit összezavart. Nem szólok, teljesen felesleges lenne és nem is értené, inkább gondolataimba merülve indulok utána. Valahogy olyan volt az érintése, mintha természetes lenne. Mintha mindig erre vágytam volna, és most megkaptam. Lehet, hogy… nem. Az lehetetlen, még részegen sem közeledtünk soha egymás felé. Csak belemagyarázok dolgokat, és a helyzet miatt nem tudok józanul gondolkodni. Pedig tiszta fejjel kell látnom mindent, nekem is.
Ahogy mellé érek, arca gondterhelt, elmélkedik valamin. Okosabb, mint én, mégis rájövök magamtól is: ha a fehér manju nincs itt, akkor az azt jelenti, hogy a hercegnő és a kölyök sem. A kérdés, hogy itt lesznek-e. Mert ha egy másik világba érkeztek, akkor kétlem, hogy visszajönnének, hiszen nem tudnak mit felajánlani azért, hogy megtaláljanak minket a boszi segítségével. Sejtettem, hogy baj lesz abból, hogy más helyről indulunk tovább, de eszembe sem jutott, hogy ekkora.
Teljesen belemerülök a megoldáskeresésbe, mikor megérzem, hogy végigsimít karomon. Odakapom fejem, és mosolyog. Mintha nem lenne baj, vagy legalábbis megpróbálná elhitetni velem, hogy minden megoldódik, de túl jól ismerem már. Lebecsült engem, tudom. Azt hitte, hogy egy üresfejű ninja vagyok, és sosem fogok átlátni rajta, de tévedett. Eddig is, az út során kiéleztem rá érzékeimet, a hangjában is hallom, ha valami nincs rendben, és az arca apró rezdüléseiből most is látom, hogy csak miattam mosolyog, hogy én ne gondolkodjak.
Hirtelen furcsa érzésem támad, és pont időben kapom el, hogy magamhoz rántsam, mikor elsüvít mellettünk egy nyílvessző. Meglepetten nyög egyet, majd rám néz. De miért pirult el? Hiszen csak megmentettem az életét. Ezt gondolom érzi, sejti, mert ahogy a fatörzsbe fúródott nyílvesszőre néz, visszapillant rám, és legnagyobb meglepetésemre mosolyogva érinti össze ajkainkat, ezúttal direkt. Vigyorog, ám mielőtt reagálhatnék, egy csapat lovas ér mellénk. Bár… ezek nem lovak. Valami furcsa állat, gondolom, itt ezek töltik be a hátas szerepét.
- Kik vagytok?! - hallok meg egy meglehetősen morcos hangot. - Feleljetek! - Meglep, hogy értem, és rá is nézek. Egy harci díszbe öltözött harcos néz rám, ahogy az állat hátán ül. A mágus még a karjaimban, én ránézek, majd a katonára.
- Utazók vagyunk - mondom nyelvemen, és azt hiszem, nem fogja érteni, de végül hümmögve száll le a lováról.
- Karddal, harci öltözetben? - néz végig rajtam. - Hazudsz - lép közelebb, kirántva kardját, én pedig magam mögé tolom társamat. - Ashura kémei vagytok - köpi felém a szavakat. Ashura…
- Azt sem tudjuk, hol vagyunk pontosan - felelem őszintén. - Eltévedtünk, és itt kötöttünk ki. Nem akarunk harcolni, csak szállást szeretnénk egyelőre, és valami ételt. - Mereven bámul rám, majd a hátam mögött álló felé biccent.
- Ez ki?
- A társam - felelem az egyértelmű választ, mire megint hümmög, a katonáira néz, mond valamit, amit nem értek, majd mindent tudó mosollyal, helyesebben vigyorral fordul felém.
- Értem. Akkor gyalog kövessetek minket. Nem messze van a város, ha odaérünk, eldöntitek, mit csináltok. - Elsétál, majd két állatot vezet elém. - Vezessétek őket utánunk, ha a városba érünk, adok érte valamennyi pénzt. - Visszaül a hátasra, és elindulnak. - Ne maradjatok le nagyon. - Én értem, ez eddig oké, de Fainak ezt, hogy mondjam el? Ránézek, és értetlenül, hatalmas szemekkel pislog rám, majd mosolyog. A kezébe adom a vezetőszárat, és elindulok előtte a másik hátassal, majd intek, hogy kövessen. Szerencsémre eddig érti. Végig, az úton azon elmélkedem, hogy hogyan közöljem vele, amit megtudtam, végül úgy döntök, hogy ha abba a városba érünk, megpróbálom neki lerajzolni.
Hosszabb volt az út, mint reméltem. Rég talpaltunk ennyit, így külön öröm számomra, mikor meglátjuk a város falait. Beérve a katonák vezetője elém lép, a kezembe ad egy erszényt, és megint végignéz rajtam.
- Keressetek szállás, de ne várjatok sokat, kevés a szabad hely. Holnap gyertek a főtérre, arra van - mutat egyenesen -, és álljatok be a seregbe. Más munkalehetőség nem lesz.
- Háború van? - kérdezem.
- Itt mindig háború van. - Megfordul, és otthagy minket. Faira nézek és intek, hogy kövessen. Egy fogadóhoz érve bemegyek. Megérdeklődöm, és a katonának kiderül, hogy mennyire igaza volt. Egy szobájuk van szabadon, egy ágyas. Mivel a nő szerint más sem lesz, beleegyezek, kifizetek előre három napot, és még így is marad pénzünk ételre. Kérek tőle papírt és írószert, készségesen ad is. Visszatérve a mágushoz beinvitálom, egyenesen a szoba felé. Egyszerű, fehér falak, egy ágy, egy asztal és néhány szék. A mágus a szoba közepén áll, szétnéz, majd rám emeli tekintetét. Sejtem, hogy mi a kérdés, ezért leülök az ágy szélére, és az ölembe veszem a lapokat, és a pennát. Összeszedve minden rajztudásomat, papírra vetek két ágyat, és áthúzom - jelezve ezzel, hogy kétágyas szoba nincs -, majd a képébe tolom. Meglepetten pislog, majd vigyorogva bólint, leveszi a kabátját, és ledobja magát az ágyra. Ahogy felállok, hogy levegyem a köpenyemet, ő felül, és a lábait kezdi simogatni. Odapillantok, és meglepve látom, hogy megártott a lábainak a sok gyaloglás. Felsóhajtva lépek az ajtó mellei kis vödörhöz és a benne levő rongyhoz. Az ágyhoz viszem, és várom, hogy a szőke felém forduljon, de csak néz, hatalmas szemekkel. Megint felsóhajtok, és fölé támaszkodva nézek a szemébe, valami olyasmit próbálva kifejezni, hogy bízzon bennem, majd felállok, és a derekánál fogva fordítom meg, és a lábait a vödör felé teszem. Meglepetten nyög fel, mikor elkezdem a langyos vízzel törölgetni a lábát, majd egy másik, száraz rongyot veszek a kezembe, áttörlöm vele, és ekkor esik le, hogy mit is csinálok.
Megáll a kezem a mozdulatban, ahogy karcsú bokáját törlöm éppen szárazra, és ránézek. Kipirult arccal, pihegve néz a szemembe. Pár pillanatig csak nézünk egymásra, aztán nem bírom tovább. Felállok, fölé magasodva lépek elé, ő pedig lassan, szinte félve néz fel rám. Amikor már rám néz, lehajolok, megfogom állát és ajkaimat az övére tapasztom. Durvább vagyok, mint szerettem volna, ő pedig meglepetten teszi kezét mellkasomra, de nem tol el. Amikor úgy érzem, hogy elég volt, elválok tőle, és a szemébe nézek. Látom, mennyire nem érti. Ellépek tőle, felveszem a köpenyemet, és kilépek az ajtón. Felsóhajtok. Hülyeséget csináltam. De abban a pillanatban annyira szép volt… nem bírtam ki.
A zsebemben az erszénnyel indulok el kifelé. Megkérdezem, merre tudok ételt venni, és valami italt, a nő készségesen útba is igazít, és el is indulok. Közben körbepillantok, amíg a bolthoz érek. Érdekes hely, olyan tipikus város, mégis, ilyen helyen még nem nagyon voltunk. Az emberek is másak, többségük férfi, harci öltözékben. Néhány közembert látok csak, és meglepően kevés nőt vagy gyereket.
A bolthoz érve még egyszer megnézem, hogy megvan-e a pénz, majd belépek. Kicsi helyiség, Kenyérfélét azonban látok, valami szárított húst is, és a polcon ott díszelegnek az italok. Magamban mosolygok, hogy talán ez a bor is olyan finom, mint amit Sharában ittunk.
- Mit adhatok? - szólít meg a fiatal eladó. - Önnel még nem találkoztam - hajol meg kissé, amit viszonzok is.
- Utazók vagyunk egy társammal. Étel kellene, és valami ital - nézek kissé tanácstalanul.
- Összepakolok pár holmit. - Már fordul is, ám megáll a keze a mozdulatban. - Mennyi pénze van? - Kiteszem az erszényt a pultra, de azért szigorúan nézek rá, gondolom sejti, hogy miért. - Ne izguljon, nem fogom átverni, itt az nem szokás - mosolyog rám. - Beálltak már a seregbe?
- Holnap megyünk a főtérre. Milyen ország van a közelben? - Hátrafordul.
- A legközelebbi Shura, Ashura országa, de az is kellően messze van, és nem is tudjuk, hogy pontosan hol. - Kicsit meglep, hogy nem tudják, hol van pontosan a szomszédos ország, de nem teszem szóvá és nem is beszélünk többet.
- Van benne elég étel, két személyre, és két üveg bor. - Elveszi az erszényt, kivesz néhány érmét és a többit visszaadja. - Az ital a ház ajándéka a frissen érkezett vendégeknek - mosolyog rám, én meg ledöbbenek. Nagyon kedvesek itt az emberek, már majdnem furcsán.
Kilépek a boltból, és majdnem neki is megyek valakinek. Az a katona, aki a pénzt adta…
- Látom, már ételük is van - mondja.
- Igen. A pénz több, mint elég ételre és szállásra.
- Örülök, hogy segíthettem - mosolyog. - Erősnek tűnsz - lép közelebb és a vállamra teszi a kezét. - Értékes ereje leszel Yasha-ou seregének.
- Yasha-ou? - nézek rá hatalmas szemekkel.
- Az urunk. A társadnak van fegyvere? - Végigfuttatom az agyamban Fai öltözékét és rájövök, hogy nincs neki.
- Nem láttam még nála.
- Mihez ért? - Na, hát honnan kellene tudnom? Mihez…
- Talán az íjhoz.
- Akkor vitetek holnap. Megmutatjátok, mit tudtok. - Már menne, de engem azért még egy dolog foglalkoztat… többek közt.
- Mire érted, hogy megmutatjuk, mit tudunk? - Hátrapillant rám a válla fölött.
- Majd holnap megtudjátok - vigyorog, és elindul. Nem szólok utána, megrántom a vállam, és a fogadó felé sétálok. A mágus már biztosan éhes.
Ám ahogy közeledek az épület felé, felidéződik bennem az, amikor eljöttem. Megállok egy pillanatra, és igazán tanácstalannak érzem magam. Szó sincs arról, hogy félek. Semmitől nem félek, ez tény, nem az a baj, pont egy szőke mágustól fogok majd rettegni…? Csak maga a helyzet fordult annyira kínos irányba, természetesen nekem és annak az idióta modoromnak köszönhetően, hogy jelenleg fogalmam sincs, mit tehetnék. Menjek vissza, és csináljak úgy, mintha az égvilágon semmi sem történt volna? De nem akarom semmisnek tekinteni a dolgot. Élveztem. Nem csók volt, nem igazi. Durva voltam, követeltem. Ő pedig meglepődött, ezért nem tolt el. Igen, ez lehet a dolog mögött. És a fenébe a fehér manjuval, amiért nincs itt! Sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne leülni egymással szembe, és megbeszélni a dolgot. De így maximum rajzolhatunk, azt én meg nem tudok jól, ő meg túlságosan is tud. Mutogassunk? Abból semmi jó nem sülhetne ki. De akkor mégis hogy adjak neki kielégítő magyarázatot arra, hogy… megcsókoltam. Mert akármennyire volt meglepő, hirtelen és durva, csók volt. Sétáljak be, és csináljak úgy, mintha semmi nem történt volna? Őt ismerve ő is úgy fog. És ki tudja, meddig leszünk itt, egymásra utalva? Helyesebben ő rám. Hiszen én értem az itteni nyelvet, bár nem minden részét, de eléldegélek itt is. Persze, hogy találunk idővel valami módot arra, hogy hazamenjek Japánba. Remélem, előbb, vagy utóbb majd befut egy utazó, aki elvisz minket. Engem. De őt nem hagyhatom itt ugye… ételt sem tud venni csak rajzolva vagy mutogatva. Viszont a helyzet semmivel sem lesz jobb, ha csak állok, és nézem az ajtót.
Eldöntöttem. Bemegyek, megvárom, hogy mit reagál. Biztosan semmit. Este úgyis iszunk, akkor pedig egy ágyban alszunk. Ha addig nem lép, lépek én, újra. De azért örülnék, ha adná bármilyen jelét annak, hogy nem csak egyoldalú a vonzalom. Mert ez vonzalom, az tény. Egyelőre csak testi, hiszen nem ver hevesebben a szívem, nem izzad a tenyerem, ha rá gondolok, ellenben egyre hevesebb vágyat érzek arra, hogy megint megcsókolhassam, csak most végig, az egész testét, majd lassan lehámozva róla minden felesleges ruhadarabot, végre elvegyem, ami jár nekem. Mert jár. Akarom, és meg is fogom kapni, csak egyszerűbb és tisztább lenne, ha beleegyezne. Mert akkor talán több alkalommal elfoglalhatjuk egymást, hiszen néha kifejezetten unalmasak a tollkereséssel töltött napok éjszakái.
|
| ef-chan | 2010. 11. 21. 03:08:51 | #9409 |
Karakter: Fai D. Flowright
Megjegyzés: (Kuro-samának)
[Shara]
Lustán nyújtózom egyet, a nap fénye lágyan simít végig az arcomon, hogy ideje most már kinyitnom a szemeim, és nekikezdeni a napnak, amely lassan teljesen elszalad a fejem felől. Ahogy felülök, kicsit zúg a fejem, meg talán szédülök is, de ezt nem csodálom a körülöttünk levő üvegek mennyisége láttán. Ezt mind megittuk, félelmetes, mert még lett volna kedvem inni belőle, ha maradt volna...
Gondosabb körbepillantás után bíbor tekintetével találom szemben magam. Elmosolyodok, ahogy minden alkalommal, ha találkozik a tekintetünk.
- Jó reggelt, Kuro-sama! - visszamorog valamit válaszul, nekem meg levakarhatatlanná válik a vigyorom.
- Nem vagyunk semmik, ittunk egész este. Ennek a világnak a bora egyszerűen mennyei, tudtam volna még inni, ha lett volna még - nézegetem az üvegeket, hátha kezembe akad még egy véletlenül bontatlanul maradt darab.
Kezei megállnak az üvegek összegyűjtése közben, és rám néz fürkésző tekintetével. Bár nem mutatom, állandóan végigfut ettől a pillantástól a hideg a hátamon, mintha mélyen belém láthatna.
- Amikor Outroban voltunk... - zeng fel végül ércesen zengő baritonja. - az egészet csak megjátszottad?
- Micsodát? - nézek rá elbűvölően bugyután.
- Hogy részeg vagy, és körbenyávogod a lakást.
- Az igazi volt - öltök magamra cicavigyort, hogy láthassa, én cicus vagyok akár most is. - Nem mintha igazán ittunk volna - legyintek a kezemmel. - az csak a játékban történt meg. Olyan érzés volt, mintha valaki igézetet olvasott volna rám - egy cseppet elhallgatok, aztán még szélesebb vigyorral mutatok a mogorva fejére. - Olyan gyanakvó fejet vágsz. Azt hiszed, hogy hazudok?
- Ja - feleli kegyetlen őszinteséggel, nem mintha nem olvashatnám le az arcáról, hiszen olyan egyértelműen ül ki rá minden érzelme.
- Sejtettem... - ha felsóhajtanék, egyértelmű lenne, hogy bár igaza van, mégis rosszul esik. Nehéz cipelni a titkokat, nehéz nem megosztani, de rosszabb lenne elmondani. Így tiszta lappal lehet kezdeni mindent...
- Nem mintha az én dolgom lenne - kortyol egy nagyot. A mázlista, ezek szerint talált még valamelyik üvegben a bódítóan finom nedűből. Nekem bezzeg nem ad... - míg a jelek szerint nem tervezel őszintén beszélni.
- Talán fogok. Miről szeretnél beszélni? - nem hisz nekem, mégis belekezd. Kuro-sama már csak ilyen, nem szeret elhallgatni semmit. Szeretem ezt a tulajdonságát, mert így nem kell meghalnom a kíváncsiságtól, hogy mi is forog a fejecskéjében. Nem mellesleg kiszámíthatóbb, sokkal kiszámíthatóbb.
- Amikor az a fickó, Souseki, Yasha szobráról beszélt, megemlített egy nevet: Ashura. Te pedig hirtelen sápatagabb lettél. Miért? - a kérdés megdöbbent. Nem gondoltam volna, hogy ez foglalkoztatja, sőt, igazából azt sem, hogy észreveszi. Tekintetem mélyebb lesz, ahogy a csend is körülöttünk. De már érzem, s meg sem lepődök, hogy kopogás szakítja ketté a kellemetlen pillanatot.
- Gyere! - kiáltok ki tettetett jókedvűséggel, mintha az ég adta egy világon semmi sem történt volna. Pedig nagyon is érzem magamon szigorú, már-már sértett pillantását, hiszen megint egyszerűen ejtettem a témát, kibújva a válaszadás alól anélkül, hogy valójában megsértettem volna.
- Elnézést a zavarásért - lép be természetes udvariassággal házigazdánk.- A tegnap esti földrengés igen erős volt, megsérült valamelyikőtök?
- Nem - felelem ripacsokat megszégyenítő harsánysággal. - Egyébként a bor, amit küldtél nekünk, igazán finom volt! - lelkendezem körbe a férfit.
- Ha nem bánjátok, csatlakozhattok hozzám reggelizni - invitál minket a férfi, és naná, hogy teli pofával vigyorogva mondok igent. Soha jobbkor nem jöhetett volna.
- Természetesen! - aztán a másikra pillantok, felér egy minimálisabb provokációval, a maszkom azonban őriznem kell, és nem engedhetem meg magamnak, hogy alálásson. - Igaz, Kuro-sama?
Feláll, de nem válaszol. Még csak pillantásra sem méltat, amely könnyebbít első rémületemen. Észrevétlen maradok le, hogy egy pillanatra fellélegezhessek, maszkom gondolatban messzire hajítva, s csak magamnak jegyzem meg, mennyire lebecsültem. Mert mindig is úgy tűnt, nem foglalkoztatja túlságosan semmi, mégis... olyan éleslátással vette észre pillanatnyi gyengeségem, mint talán egy olyan ember sem tudná, aki régóta ismer.
Ashura-ou...
* * *
A reggeli. Az ételek valami pompázatosak, az illatuk nyomán összegyűlik a számban a nyál, s a gyomrom szambát járva tombol, követelve jussát, épp csak hangot nem ad türelmetlenségének. A tányérom is teli, mi kellhet még, ez maga a földi paradicsom. Ja, egészen addig, míg nem szembesültem azzal, hogy két pálcikával kellene mindezt magamba lapátolnom...
- Ahh, ezeket borzalmasan nehéz használni! - nyafogok, mert hiába próbáltam kilesni Souseki és Kuro-pon titkát, egyszerűen nem megy, képtelen vagyok akár egy falatot is a számig küzdeni.
- Nem tudod, hogy kell használni az evőpálcikákat? - szán meg udvariasan Souseki, Kuro-sama persze még mindig duzzog, vagy némasági fogadalmat tett... Bár, ahogy most így jobban megnézem, az is lehet, hogy szellemileg bealudt a tányérja felett. Kis aranyos bambamaci.
- Sajnálom - mentegetőzöm közben, de a férfi, szemben útitársammal, türelmes, és már adja is a tippet, próbáljam meg az ételbe szúrni. A tipp új lelkesedéssel tölt el, és már neki is ugrom a gyakorlásnak, amikor hatalmas robajjal érkezik pár itteni fickó Sousekihez.
Az egész nem is lett volna érdekes, de ahogy a kis csoport beszámol arról, hogy helyben hagyta őket egy kölyök, akinek a lábtechnikája egyszerűen félelmetesen lenyűgöző, egy pillanatra még a gyomrom is abbahagyja a ramazurit, s szemem sarkából pontosan látom, hogy mogorva ninjám is kigyógyult a semlegességéből, és ugyanaz futott át az agyán, mint az enyémen. Azonban amilyen gyorsan felvillant a remény, hogy végre rájuk akadunk, olyan hamar ki is pukkadt a léggömb, mikor kiderült, ez a valaki egy lány volt. Pedig szinte pontosan illett a leírás Syaoranra.
Észrevétlen hajolok közelebb Kuro-rinhez, majd suttogva jegyzem meg: - Egy pillanatra azt hittem, Syaoranról beszélnek, de úgy tűnik, mégsem ő lesz az - nem válaszol, így elgondolkodva folytatom. - Kíváncsi lennék, hol lehetnek most a többiek. Mivel még mindig megértjük egymást, nem lehetnek olyan messze.
Aztán végre enyhíthetem éhségem, s elégedett arccal kebelezhetem be az első áldozatomul eső falatot. Ez... ez... egyszerűen mennyei!
* * *
Úgy jól laktam, mint a duda, és megmozdulni sem nagyon van kedvem, de persze Kuro-sama azonnal a többiek keresésére akar indulni. Jó, jó, én is jobban örülnék, ha meglennének, de most semmi sem venne rá az égvilágon, hogy megmoccanjak, jó itt nekem a napon sütkérezve a teraszon, elheveredve a fapallókon. Ha növény lennék, boldogan fotoszintetizálnék is.
Azonban árnyék gyűlik “egemre”.
- Arról volt szó, hogy sietsz vissza, és indulunk! - az ismerős bariton tisztán pendül, de ahh, miért szieszta közben?
- És hol akarod kezdeni? - nyújtózkodom látványosan, de eszem ágában sincs felkelni, még csak felülni sem nagyon.
- Mondjuk ott, hogy elindulunk - a hangsúly egyértelműen utal arra, hogy most ejnye-bejnye de ronda vagyok, hogy még mindig itt fetrengek.
- Kuro-sama mindig siet, miért nem élvezed kicsit a napsütést? Olyan kellemes - csábítom kacér mosollyal kacsintva, hogy aztán már erre a kis mozdulatra felháborodott tiltakozásba kezdjen minden porcikám. Vissza is dőlök, egyik kezem az arcom elé téve. - Egyébként sem bírok megmozdulni, annyit ettem.
- Még eggyel több ok arra, hogy induljunk - durcás fejjel jutalmazom a megszólalását.
- Kuro-sama milyen szadista! - nyafizok, mire megcsóválja a fejét.
- A mozgás felszabadít - bök bele a hasamba.
- Viszont akarod látni a reggelim? - mosolygok rá halványan, de annál gyilkosabb éllel.
- Gyere! - néz rám szigorúan, és felém nyújtja a kezét, sóhajtva fogadom el, hogy lassú de erős mozdulattal talpra állítson. Egy pillanatig azt hittem, hogy mégis csak görnyedt imádkozásra kényszerülök, amelyben meggyónom falánkságom összes bűnét, ki is lépek közelsége bűvköréből, mert nem lenne boldog, ha ráteríteném minden bánatom, de végül az inger maga elmúlik, csupán émelygést hagy maga után.
Egyetlen, apró, pici, cupáknyi ninjám persze már elviharzott, csak úgy porzik a “távolban”, én meg mint a csiga, próbálom követni, de őszintén szólva semmi erőm lemászni a lépcsősorról, ami a szentélyt elválasztja a várostól, abba már bele sem akarok gondolni, hogy ha leérek, egyszer vissza is kell majd jönnöm. Még hogy a mozgás felszabadít! Csak még jobban feszül a gyomrom...
- Kuro-sama, várj meg!.. - még lelkes sem tudok lenni, világvége... meghalok!
Nagy műönsajnálatom közepette egy kisebb csoportra leszek figyelmes, és már meg is indulok feléjük, fejemben kész is a kifogás, miért kell megállni éppen ott és úgy ahogy - lezuttyanva a földre, megpihenve kicsit. Hiszen aaaanyira,de aaaaaanyira elfáradtam.
- Hahó, elnézést az udvariatlanságért, de annyira érdekfeszítőnek tűnik, amit játszotok, mi ez? - kezdek társalogni, s bár elsőre gyanúsan fogadtak minket, mostanra megbékélve kezd az egyikük lelkesen magyarázni, én meg csak bólogatok, nem törődve azzal, hogy Kuro-puu bosszúsan ordít vissza. Nem, nincs az az isten, hogy én most bárhova is menjek, inkább egyénien szerzek információt. Mire visszaér mellém, már nagyban arról érdeklődöm a megeredt nyelvű srácoktól, hogy merre érdemes szétnézni egy magunkfajta utazónak, milyen jellegzetességek vannak, melyek a központibb részek, ahol sok mindent lehet látni, illetve megtudni az országról. Még térképet is rajzol nekem az egyik lelkes, hát nem cukorfalat?
Kuro-sama is visszatrappol, és bár először bizonyára az volt a szándéka, hogy a grabancomnál fogva rángat magával, leordítva a fejem, ezt bizonyos megfontolások után még sem tette meg, csak rosszalló pillantással áll félig mellettem, félig mögöttem.
- Nem ülsz le? - kérdezem végül végtelen nyugalommal. - Játszhatnánk mi is, olyan izgalmasnak tűnik!
- Dolgunk van! - köti az ebet a karóhoz, mire sunyin összébb szűkítem szemeim, jaj, ismerlek ám, vannak gyenge pontjaid.
- Kuro-sama tán attól tart, hogy csúnyán lealáznám ebben a játékban - és igen, már meg is rándult a szeme.
- Még hogy elvernél, nevetnem kell! - telepedik le, és már osztanak is nekünk a lapokból. Kuro-sama annyira édes, mikor így belelendül valamibe, kuncogok magamban jókedvűen. Azt hiszem, a mai sétánkat is “letudtam”.
* * *
Már sötétedett, de megint csak nem jártunk eredménnyel, bár nagyon messzire sem jutottunk, de simán letagadom, hogy az én hibám lenne. Hiszen olyan ártatlan vagyok, mint a ma született, piszkosul jól lakott, lustán elnyújtózott bárány, aki bűnre csábította a kígyót. Mert lényegében átjátszottuk a nap maradék hasznos részét. Épp visszafelé igyekeztünk a szobánkba, és nekem akut beszélhetnékem támadt.
- Kuro-tan... - kezdenék bele valamibe, amikor hirtelen ismét remegni kezd a föld, de ez semmi ahhoz képest, ami felkeltette a valódi érdeklődésem. Az érzés belém fojt minden szót. Tekintetem az ég felé irányul, s az szemeim láttára hasad ketté. Ugyan a körülöttünk lévők meg mernének rá esküdni, hogy a szobrok tehetnek róla, nem tudom... két szobor valóban képes lehet ilyen fokú zavart kelteni mindenféle valódi mágikus erő nélkül? Mert nem éreztem semmit, ami a szoborból áradt volna, csupán a vérfolyam volt szokatlan, mely a Yasha szobor jobb szeméből indult útnak.
Bár végtére is lényegtelen, sokkal nyugtalanítóbb a felhasadt ég mögül pulzáló irtózatos érzéshalom, amely minden idegszálam kellemetlenül borzolja fel.
- Lehet ennek bármi köze a hercegnő tollához? - intézi felém kérdést Kuro-sama, ő sem foglalkozott túlságosan a körülöttünk zajló eseményekkel, számunkra az nem is volt lényeges, s egyébként is a lehető legkisebb árnyékként szabad járnunk a világokat, ha nem muszáj, jobb, ha nem avatkozunk bele semmibe. Hogy mégis mindig nyakig benne vagyunk? Sakura-chan tollai túl népszerűek...
- Nem vagyok biztos benne - felelem őszintén, hiszen most nem rólam van szó. -, de az ég másik oldaláról borzasztó erő árad.
Souseki iramodik keresztül a terepen, s a szobrot rejtő ajtót szélesre tárja.
- A Yasha szobor ismét vérkönnyeket ejt... - rebegi, de a probléma még ennél is többrétű, hiszen a szobrot különös, kék színű lángok nyaldossák anélkül, hogy ártanának neki. Vagy ez itt megszokott, és azért nem említi ezt a “mellékes” apróságot?
Fél pillantással jutalmazom Kuro-sama hirtelen mozdulatát, ahogy reflexből a kardja markolatára kulcsolódnak ujjai. Ő is érzi...
- Az ég másik oldaláról... - kezdek bele, s befejezi helyettem.
- … erős gyilkos szándékot érzek.
- Közeledik - veszem át ismét a gondolat fonalát.
De mielőtt még komolyabban átgondolhatnánk a helyzetet, fénycsóva csap fel a szoborból, egész a meghasadt égboltig hatolva, talán még azon is túl, hogy a következő pillanatban újabb fény gyúljon, mely ismerősen ölel körbe, talán épp ezért döbbent le mindkettőnket.
- Mi történik? - bukik ki Kuro-tanból, én specifikusabban kontrázom egy kisebb hangeffekttel, mielőtt kibökném: - Ismét továbbmegyünk? - mert ez Mokona fénye, efelől semmi kétségem. Mégis mi történhetett, és hogy képes viszonylagos távolságból magával vinni minket is? S vajon lesz következménye annak a fennálló távolságnak?
Gondolkodni azonban felesleges, az örvény magába szippant, s már útban is vagyunk egy egészen új világ felé...
[Yama]
Elnyúló “vízcseppben” pottyanunk az új világra, szokás szerint fájdalmas landolással.
- Vajon hova csöppentünk? - ülök fel szétnézve
- @&#>@&!%”+!%/ - mormog valamit Kuro-pii, de nem értem.
- Hogy? - fordulok felé felhúzott szemöldökkel, s egy pillanatra olyan érzésem van, mintha “görbe tükörbe” pillantanék, mert az ő arcáról az én értetlenségem néz vissza rám.
- Megismételnéd? - mosolygok rá bocsánatkérően.
- @&&}{{đĐ]ztIJ°z€łĐ[äđĐÄr|? - csak pislogok, mert hallom, tisztán hallom a hangját, a szája mozgását s látom, de egyszerűen nem vagyok képes értelmes szöveggé formázni az agyamban, egyszerűen nem értem...
A tantusz akkorát koppan, már-már visszhangot ver a kies tájon. Egyszerre kiáltunk fel, talán nagyjából hasonló szavakkal is, bár ugye nem értem, mit mond: - Mokona nincs a közelben!
Sóhajtva szentelem hát ismét figyelmem, ahogy ő is, a tájnak. Vajon az, hogy Mokona nincs a közelben, mit jelent? Azt, hogy messzebb landoltak, vagy azt, hogy egyáltalán nincsenek ebben a dimenzióban?
- Most akkor... hogyan tovább? - pillantok a másikra, majd lemondóan legyintek, hiszen nem is érti. Inkább felállok, és leporolom magam, közben azon kuncogok, hogy most akár szinkronmozgásos versenyen is lehetnénk, annyira harmonikus egységben jutunk ugyanarra a következtetésre, és csináljuk ugyanazt majdnem ugyanazokkal a mozdulatokkal.
Mikor találkozik tekintetünk, felemelem kérdőn a két kezem az ég felé tárva, mire csak egy vállvonást kapok válaszul, mielőtt mellkasa előtt összefűzné a kezeit, nonverbálisan közölve, hogy egyelőre fogalma sincs, mihez kezdhetnénk.
Intek neki, hogy induljunk meg valamerre, de rám sem hederít, amit zokon veszek, azonnal meg is fogalmazódik bennem a gonosz gondolat, amelyet átültetek cselekvésbe. Közel lépve karolok belé, majd még ugyanazzal a lendülettel súgom a fülébe: - Kuro-pon - majd egy puszit tervezek nyomni az arcára. Csak egy dolgot nem kalkuláltam be a dologba, mégpedig azt, hogy a neve hallatán ilyen villámgyors mozdulattal fordítja majd felém a fejét, csak arra eszmélek, hogy meleg ajkait érintem sajátjaimmal. Megilletődötten dermedünk le, hogy aztán a szám elé emeljem a kezem, és zavart pírral mosolyogjak rá bocsánatkérő félvigyorral. Tényleg nem így terveztem.
Hogy mentsem a helyzetet, és oldjam a hirtelen keletkezett feszültséget, biccentek egyet, és megindulok az úton, nem pillantva rá.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 11. 21. 03:10:08
|
|
