|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| ef-chan | 2014. 02. 20. 18:12:53 | #29389 |
 Karakter: Fai D. Flowright
Megjegyzés: (Kuro-wankonak)
Megmosolyogtat a meglepődés a szemében. Sok mindent nem tudunk egymásról még, Kuro-tan, nagyon sok mindent magunkról se. tekintetét mégis elkerülöm, hiába tanulmányoznám hosszasan, mert ösztönösen tartok attól, valami olyasmit látna meg benne, amit nem szeretnék, mégha nem is vagyok egészen tisztában ennek az érzésnek a gyökerével. Tettem viszont most nem olyan feltűnő, mert a lány lép közelebb hozzánk.
- Hogy merészelsz… - esne is nekem a kezét emelve. Nem tartok tőle, tudom, hogy ha az a kéz meglendül, könnyen félreléphetek, kioldalazva hatósugarából. De még ennyire sincs szükség, hiszen - ahogy az előbb ki is nyilvánítottam - van nekem egy Kuro-chanom, aki közbelép, és hős lovagként védelmez, ha bajba kerülnék.
- Ha még egy lépést teszel, azt fogom gondolni, hogy a kedvesemre támadtál, és ennek megfelelően bánok majd veled - nyugodtnak tűnik, de a hangja vészjóslóan morog. Hallom zöngéjén.
- De ez a… férfi megcsókolt téged mindenki előtt! Ez hatalmas tiszteletlenség. Értse meg, Haganemaru-sama, én sokkal jobban illenék ön mellé mint Suwa jövendőbeli ura!
Sajnálom kicsit, mert életét adta ennek a küldetésnek. S most minden összedőlni látszik, mert én az útjában állok, így esélye sincs, pedig látom, hogy felkészült a visszautasításra is, de nem ilyen módon. Kuro-sama viszont hajthatatlan lenne próba nélkül is, de azt hiszem, a státuszom erősíthetem vele, ha túlesek rajta.
- Kurogane, neked kell döntened - töri meg a feszült csendet Tomoyo-hime, s a tekintetében ugyanazt látom, amit én is érzek: kell a próba, másképp nem megy. Lopva pillantok rá, megértette vajon ő is?
Ahogy felsóhajt, megnyugszom. Már ebből is tudom azt, amit szavakkal is alátámaszt: - Két próbát akarok csak, abban az esetben lesz harmadik, ha egyet Fai nyer, egyet pedig a lány. A próbák jellegét én fogom meghatározni.
- Nem leszel elfogult azzal szemben, aki felé húz a szíved? - teszi fel az újabb jogos kérdést a hercegnő.
- Harcoshoz méltóan, tiszta szívvel fogok eljárni a próbák választásakor, és amennyiben Fai lesz a győztes, azonnal szeretném megejteni a házasságkötési szertartást is, amiben Tomoyo-hime segítségére lesz szükségem - hajol meg az említett előtt, s egy kicsit elvigyorodom. Engem nem illene megkérdezni, szeretném-e ezt a szertartást? Nem mintha nemet mondanék, de azért az illem… Nem fogok megfeledkezni róla, hogy erről kiokítsam. Most azonban jobban érdekel mondanivalója folytatása.
- De most szeretném kihirdetni az első próbát, amelynek a lényege az lesz, hogy a két jelöltemnek a lehető legszívbőljövőbben kell éreztetnie velem, hogy mennyire szeretnek és tisztelnek engem. Erre találjanak módot, hogy a leginkább tisztának érezzem az érzéseiket. Az időkorlát egy nap. Holnap itt, ilyenkor szeretném, ha megmérkőznének Tomoyo-hime és Rougen jelenlétében. Az, hogy elfogadom-e Suwa vezetői posztját, a versenytől függ. Ha mégsem Fai nyerne, akkor elfogadom, és szó nélkül teszem, amit ti kértek tőlem, Rougen. A szertartás tisztaságának megóvása érdekében pedig hajlandó vagyok nem Fai-jal aludni, amíg eredményre nem jutunk.
Bár egyet kell értenem vele, mosolyom mögött mégis a sötétség bujkál. Nélküle magányosnak érzem magam, pedig még csak gondolatban pörgettem le magányosnak ígérkező éjszakám. Pedig töltöttünk már időt máskor is külön, de most az elvesztés valós bárdként emelkedik a fejem fölé, amitől nyugtalan leszek. Főleg az első próba miatt. Tudom, hogy ez a vágya, azt is tudom, mivel tudnám teljesen ellágyítani, de félek, képtelen vagyok elmondani, nem tudom kifejezni, és talán sosem fogom tudni egészen jól és pontosan kimutatni, milyen fontos is ő valójában számomra.
Ezért is követem, mert szükségem van még pár percre, egy kis biztatásra, egy fél mosolyra, bármire. S ő érzi.
- Ugye nem haragszol meg, ha a szertartás után mondom el a részleteket a múltamról, amire emlékszem, és amit tudok már? - apró nemet intek a fejemmel. Várok, ameddig kell, nem bánom, mert ebben az aprócska ígéretben benne van a folytatás. - Szeretlek, tudod - folytatja enyhe pírt rajzolva az arcomra szavával, s forróságot ujjaival. -, de ha ezt a kis időt kibírjuk, utána szerethetjük egymást az örökkévalóságig, és nem lesz több ilyen kellemetlen helyzet.
- Hai - bólintok újabb mosoly mögé rejtőzve, miközben a szívem keserű könnyektől fulladozik. Bárcsak én is tudnék ennyire határozott lenni, ennyire hinni önmagamban. De meg kell védenem, meg kell védenem az érzéseink létjogosultságát! Ez az én feladatom, és meg fogok vele birkózni! Muszáj!
* * *
Az egyik vendégszobában kapok helyet, ahogy a másik két vendég is. Furcsa ilyen módon élvezni Tomoyo-hime vendégszeretetét. Nincs rá panaszom, épp csak nem vagyok hozzászokva, mert mostanra már kezdtek elfogadni, és kezdtem én is egy picit engedni magamnak, hogy az egész részének érezhessem magam. Most pedig megint idegennek érzem magam, valakinek, akinek nem itt lenne a hely, és fogalmam sincs, mit is keresek itt valójában.
Magányos gondolataimból lágy kopogás zökkent ki.
- Szabad - felelek rá lágyan, s a könnyű rizspapír ajtó félrecsusszan, és Tomoyo-hime lép be rajta bátorító mosollyal.
- Hime - hajolok meg tisztelettudóan, de mint mindig, most is kedves közvetlenséggel viseltet irányomban.
- Beszélgetni jöttem, úgy gondoltam, szükséged lehet rá.
- Jól esik kedvességed - hagyom el én is a kötelező udvariassági formát, átlátna egyébként is a formulákon, s úgy vélem, jobban megtisztelem azzal, ha érzékeltetem, hogy a bizalmam élvezi, mintsem ragaszkodjak az etiketthez.
- Hogy érzed magad? - ül le velem szemben, s én is követem a példáját, visszakényelmesedve a tatamira.
- Szorongok. Talán egyenesen félelemnek is nevezhetném a belül mardosó érzést - mosolyodom el megtörten.
Vigasztalón simít végig a felkaromon. - Ez jó, azt jelzi, hogy tényleg szereted. S ha ő is valós érzelmeket táplál az irányodba, a közöttetek feszülő köteléken keresztül mindig megtaláljátok egymáshoz az utat, történjék bármi.
- Igaz… csak a bizalom köve bizonyul mindig nehéznek a szakadék felett ingadozva egy vékonyabb ágon.
Felkuncog. - Mindig olyan éles szemmel tudod látni a helyzetet - mosolyog rám sokatmondóan, azt az érzetet keltve bennem, hogy ez a dicséret egyben egy komoly hibámra figyelmeztető felhívás.
- De megvallva az őszintét, nem ezért jöttem - fogja meg a kezem, érintése jól esik, azzal az érzéssel tölt el, hogy mégsem hagyott mindenki magamra, hogy egyáltalán nem vagyok magányos, mert ha nincsenek is velem, mindig lesz, aki gondol rám.
Tényleg elhihetem, hogy nem felejtenek el?
- Hanem miért? - fejezem ki kérdésemmel, hogy figyelek rá.
- Kurogane nem tudja, de a próbáknál szokásos eljárás titkos részét jöttem elmondani. Mivel a ti esetetekben főként fennáll a tudatalatti elfogultság, így itt külön kérte a másik fél ezt a metódust.
A kezem, amelyet fogott, felemeli, majd az ujjával belerajzol egy jelet. - Ez egy varázs, Kurogane ettől fogva fordítva fog látni benneteket amíg a próbát teljesítitek. Sem előtte, sem utána már nem, csak addig, míg előadjátok a saját megoldásotokat a feladatára, így téged Isayaként, Isayát pedig a te képedben fogja látni. Valamint nem leszel majd képes nagyon jellegzetes dolgokat mondani, például becézni őt, vagy olyasmire utalni, ami nagyon intim és személyes titkotok, amiről felismerhetne mégis.
A kétségbeesés beeszi magát a tagjaimba, szinte érzem, ahogy kihűl a kezem.
- Bízz, Fai, bízz benne! - néz rám Tomoyo-hime megérezve kétségeim, s tudom, hogy igazat kellene adnom neki, mégis gombóc gyűlik a gyomromba.
- Igyekszem.
* * *
Nem igazán tudtam aludni, és még most sem tudom, mit is kellene mondanom, vagy mit kellene tennem, hogyan kellene teljesítenem az első próbát úgy, hogy a látottak ellenére is úgy érezze, hogy igen, én voltam az, aki jobban ki tudta fejezni, mit is érez. Hiszen nekem valódi érzelmeim vannak, míg Isaya nem ismeri őt, csak egy álomképe van róla. Könnyedén kellene hoznom ezt a kört, nem igaz? Az is nehezíti a dolgokat, és bizonytalanná tesz, hogy nem láthatjuk egymást, a másik mit is tesz, s Kuro-samával sem találkozhattam előtte, hogy megnyugvásra leljek. Vajon ő tudott aludni nélkülem?
Amikor kinyílik az ajtó, összeszedem magam. Talán jobb is, hogy nem gondolkodtam rajta, hogy mit és hogyan is tegyek, mert ha előre eltervezi az ember, akkor az nem olyan őszinte.
Különös érzés belépni. Ahogy rám pillant, tekintetében semmi sincs a megszokott melegségből, mégis már a jelenléte megnyugtat egy fokkal.
- Nos? - szólal meg enyhén türelmetlenül. Ilyen lenne velem is, hanem szeretne? Picit azért fájó tőle ez a sürgető és nemkívánatosságot sugalló hangsúly. - Szóval mit találtál ki arra, hogy kifejezd, szeretsz és tisztelsz engem?
- Őszintén megvallom, hogy semmit. - Felhorkan. De folytatom, nem veszem figyelembe a reakcióját. - Ha meg kell magyaráznom, hogy mit érzek valaki iránt, jelen esetben irántad, ha azt te nem érted a lényemből, a tekintetből, ahogy rád pillantok, a mosolyból, amit csak neked küldök, a legapróbb gesztusokból is, akkor mondhatok bármit, egy szó sem lesz elég erős, hogy eljuttassa a szívem üzenetét a tiédig. S bár lenne ötletem, hogyan mesélhetnék róla mégis, megadom azt a tiszteletet, hogy akaratod ellenére nem török be a személyes szférádba, s a gyengéd érintést megtartom magamnak, mélyen a szívembe zárva.
Felvonja a szemöldökét, de végül megköszöni a választ, s utamra enged. Nem fogjuk megtudni még, hogy kinek adta az első kört, ez is ennek a fura rituálénak a része. Így a második feladatot mindkettőnknek már Tomoyo-hime hozza el.
A feladat furmányos, s csak részleteiben tudjuk meg, szép lassan. Kuro-chin azt kérte, mindketten készítsünk neki valamit, amit szerintünk imádna. Egyértelműen olyan próba ismét, mai nekem kedvezne, de Tomoyo-hime épp ezért kavar rajta. Megkéri mindkettőnket, hogy mondjunk egy ételt, amit gondolunk, hogy biztosíthassák a hozzávalókat, de ahogy eldöntjük, melyikünk mit is akar főzni, kiderül, hogy azt az ételt, amit én kitaláltam, Isayának, amit Isaya talált ki, nekem kell elkészítenem, és úgy írjuk fel, mire is lesz pontosan szükségünk.
Újra rám tör a pánikszerű szorongás. Kuro-sama nincs oda az édességekért, márpedig Isaya egy igen édes, mézes - egyébként baromi finom - étket választott. Hogy csinálhatnék belőle olyasmit, ami mégis ízlene Kuro-tannak?
De legalább még holnap is szólhatunk a főzés kezdetéig, ha valami plusz hozzávalót szeretnénk még…
* * *
Reggelre kitaláltam a koncepciót, és megkértem Soumát, értesítse az illetékeseket a kért változtatásaimról. a receptnek vannak kötelező elemei, amiket fel kell használnom, de szabadon változtatgathatom őket. Így a terveim szerint rizságyra fektetve készítem el neki a csirkehúst, úgy fűszerezve és játszva a színekkel, hogy nagyjából az ő alakját adja ki a rizsre készült dekoráció, s mivel a mézt nem hagyhatom ki, kandírozott almakarikákat készítek a segítségével. Bár a kandírozás csak erős jóindulattal nevezhető annak, mert az almakarikákat kicsit megsütöm, majd a mézet rácsorgatom, és direkt egy külön kis tálkában tálalom a többi mellé.
Az egész kreációt ízlésesen egy tálcára helyezem, elkészülve. A pecsét ismét majd a lány képében mutat majd ráadásul az ő receptjét kellett elkészítenem a saját módszerem szerint, így nem csoda, ha megint ideges vagyok. Próbáltam az egészet Kuro-samásítani, de a lány, hacsak nem rontott el valamit alapból nagyon, egy olyan recepttel indulhatott, ami tényleg Kuro-rinto kedvence, s amit hiába főztem már meg neki tucatszor, a mai napig képes kétszer is azután könyörögni egy héten.
Mélyet sóhajtok. Nem áll jól a szénám. Az egyetlen, amit tehetek, hogy bízom benne, ahogy Tomoyo-hime is mondta. Ha a kis zsinór összeköt minket, megtalál ezer közt is, bármiyen ártó bűbáj ellenére, ha pedig nem... Nem akarok belegondolni.
|
| Rauko | 2013. 01. 10. 21:36:34 | #24791 |
Karakter: Kurogane
Megjegyzés: ~Hyuuumnak
______Ügyes legyél holnap.______
Már természetes, hogy érzem őt, a testének minden pontját, és valahogy az emlékeimben ezt sem találom, de nem tudom, valamiért nem zavar, hogy ő nem mondja ki: szeret engem. Érezteti velem, és ez valahogy elég, mintha régen beletörődtem, volna, és most szinte ösztönös lenne.
Miután megkaptam ismét, már muszáj megszólalnom.
- Igazán ránk férne egy fürdés most már - jegyzem meg, mire élből érti is félre, hogy akkor büdös, én meg már mondanám, hogy mekkora idióta, hogy minden félreért, de elneveti magát. Az a szerencséje, hogy imádom, ahogy nevet. A hangja édes, csilingel, az arca hihetetlenül szép ilyenkor - is. Persze a jutalompuszimat megkapom, hogy nem sértődök meg a kinevetésen, aztán ledől vissza és már kezdődik is a műsor.
- Ahh, mennék én, de nincs erőm felállni. Nem hogy fürdeni!
Most az én ajkaimra kúszik vigyor, ugyanis odalépek hozzá és gond nélkül kapom a karomba. Picit megszeppen, de már karol is át, és vidáman szólal meg ismét.
- Hyuuuuuuhyuuu, Kuro-sama milyen erős és mi több, lovagias! Remélem, odabenn sem hagy magamra - suttogja a fülembe, amitől kicsit megremeg mindenem. A hangja is el tud varázsolni.
- Semmiképp sem. Meg kell nevelnem úgyis az elszemtelenedett szerelmem! - Kegyelemdöfés. Tudom, hogy erre úgyis bújással fog reagálni, amiben nem is tévedek, de azért egy ’aljas’ még kicsúszik azokon az édes ajkakon, mire megint elmosolyodom.
Ám mielőtt belemerülhetnénk a közös tisztálkodásba, meghallom, hogy valaki jött, és ahogy kilépek ,megleve látom, hogy Kumine áll előttem. Közli, hogy hívatnak minket, így én vissza is sietek, egy ideges morgással. Mi lehet ennyire fontos, hogy azonnal mennünk kell, ráadásul mindkettőnknek?
- Siess, aztán megtudjuk, kár gondolkodni, úgysem jövünk rá - sürgetem Fait, miután kapott egy halvány puszit a hajába.
- Sietnék, de még mindig nem vagyok rá képes, mert valaki kihajtotta belőlem azt a kevés lelket is, amit magamba imádkoztam a kevés alvással, amihez szerencsém volt.
- Nem tudom, ki volt olyan akaratos reggel is! - morgom.
- De akkor még nem kellett menni sehova, és belefért. - Nem, most nem fogok engedni neki. - Csak a hátam mosd meg, naaaa! Kuro-samaaaaa!
- Jól van! Csak igyekezz már!
Persze, hogy engedek neki…ha így néz…
* * *
Souma szalad elénk, de kérdésemre csak annyit felel, hogy követ érkezett az egykori Suwából. Megremeg egy pillanatra, de ez kedvesem figyelmét egy kicsit sem kerüli el, az egyik buta becenevemen szólít, de nem akarok most, Souma előtt magyarázkodni neki, viszont tudom, hogy fáj neki, ha azt hiszi, hogy nem vagyok őszinte vele. Meg nem is volt soha ilyen ötletem. Csak most nem fogok mondani semmit.
- Fait miért kellett magammal hoznom? - kérdezem idegesen.
- Mert a követ mondanivalója, úgy vélte Tomoyo-hime, rá is tartozik - feleli Souma, én meg még mindig nem értem. Suwából követ, aki olyat tud mondani, ami Tomoyo-hime szerint mindkettőnket érinti?
- Az egyetlen dolog, ami rám is tartozik, bár az inkább csak rám tartozik, és az Kuro-rinto maga - jelenti ki vigyorogva Fai, én meg, bár igaza van, épp szeretném rendre inteni, de ekkor Souma megint beleszól.
- Épp ezért véltük úgy, hogy rád is tartozik a dolog.
Elcsendesednénk, de én inkább, miközben megyünk, megszólítom, és próbálok valami kis instant magyarázatot adni. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, vagy helytelen gondolatai legyenek.
- Suwa az otthonom volt. - Ebben biztos vagyok, Tromoyo-hime is említette és az emlékeim erről az időről, ha homályosan is, de megvannak. Embereke, nevek, események, fájdalom…
- Hogy? Kuro-sama otthona nem a Shirakawa Palota környékén levő ház?
- Majd elmondom - súgom, majd a terembe lépve meglátom Amaterasut, Tomoyo-himét, és… Rougen? Mit keres ő itt?!
- Haganemaru-sama! - üdvözöl ottani nevemen. De rég hívtak így… - Bocsássa meg nekem, hogy csak most bukkanunk fel, s máris ekkora kéréssel szándékozunk fordulni Önhöz.
- Rougen, nincs szükség a hivatalos formaságra - segítem fel.
- Haganemaru-sama. Suwa szétszóródott népe vezetőjüknek szeretne hívni téged, hogy vezesd vissza a népet hazájába, s hoztunk számodra egy szüzet, kinek hatalma révén ismét felvirágoztathatnánk egykori otthonunk. Haganemaru-sama, kérlek, légy az urunk, és vedd át az örökséged, és fogadd el kiválasztott lányunk, Isaya kezét!
A mondandó kifejezetten meglep, de egy pillanatra sem habozok, nincs okom rá, hogy elgondolkodjak az ajánlaton. A szívem foglalt és örökre az is marad.
- Sajnálom, de nekem már itt van ő. - Magamhoz húzom szép szeretőmet, bizonyítva ezzel, hogy tényleg. Nekem csak rá van szükségem, nem kell szűz lányok keze.
- Igazán örvendek a szerencsének. A nevem Fai D. Flowright - mutatkozik be kedvesen, mire a reakció egy hangos meglepődés, mind az öregtől, mind a lánytól.
- De a döntés még nem hivatalos, nem látom a házassági szertartás semmi nyomát! - jelenik meg a lány. Először nem tudom, mire vélni a viselkedését. Ennyire akarja, hogy még az illemmel is szembemegy?
- Házassági szertartás? - kérdezi meglepett hangon, de nem nézek rá. Tervbe volt véve… de nem most!
- Mit számít, akkor is őt választottam és kész!
- Haganemaru-sama, kérlek, ne taszíts el! Annyira keményen edzettem, hogy méltó legyek hozzád! Meg akarok mérkőzni! Az ősi szertartást nem tagadhatod meg!
Na, pont ezért utálom a nőket. Hogy lehet ennyire érzelmileg zsarolni egy férfit?! Azt hiszi, a könnyekkel akármit isel fog érni? Épp elküldeném, elutasítva minden született jogomat, amikor Fai megszólal, kezét a számra téve nem hagyva, hogy olyat mondjak, amit talán nem lenne helyén való.
- Elfogadom a kihívást! Bármi is legyen az... - jelenti ki, mire én egyszerre leszek ideges, kezdek aggódni és esek még az eddiginél is mélyebb szerelembe.
- Fai, van fogalmad róla, mi a fenét művelsz? - kérdezek vissza idegesen. Ha emiatt elvesztem… nem. Nem lehet!
- Pontosan? Nem. - Már robbannék, de a számra hintett csókkal elhallgattat, mint mindig. - Egy valamit azonban tudok: épp arra készülök, hogy megvédjem a státuszom, és megakadályozzam, hogy bárki úgy érezze, elvehet tőlem. Mert Kuro-chan egyedül az enyém olyan értelemben, ahogy az itteni beszélgetésben elhangzott! Igaz?
Meglepve nézünk rá mindannyian. Kicsit még engem is meglep, ezt az oldalát nem ismertem eddig. Birtokló, és ennyire talán még sosem nyilvánította ki, hogy mi is tartozik hozzá, viszont ez az újonnan felfedezett oldala kifejezetten izgatóvá teszi. Ahogy áll mellettem még mindig gyönyörű, és ehhez jön az is, hogy látom a nyakát pár ponton szabadon hagyó kendő alól kilógó, általam hagyott vörös foltokat. Most meg még azt is tudom, hogy így vélekedik. Morogni lenne kedvem, aztán… csupa olyat csinálni, amit itt nem lehetne most.
- Hogy merészelsz… - kezdene bele a nő, és már lépne is közelebb Fai-hoz, emelve a kezét. Fai nyugodtan áll, nem idegeskedik, ellenben én annál inkább.
- Ha még egy lépést teszel, azt fogom gondolni, hogy a kedvesemre támadtál és ennek megfelelően bánok majd veled - villantom rá a szemeimet, mire megszeppen, és nyel egyet, de azért folytatja.
- De ez a… férfi megcsókolt téged mindenki előtt! Ez hatalmas tiszteletlenség. Értse meg Haganemaru-sama, én sokkal jobban illenék ön mellé, mint Suwa jövendőbeli ura! - A lány szemei könyörögnek nekem, hogy mondjak valamit, amivel biztathatom, hogy van értelme keresztülmennie a próbákon, és adott esetben, ha úgy alakulna, akkor megaláztatnia magát azzal, hogy veszít.
- Kurogane, neked kell döntened - hallom meg Tomoyo-hime hangját. Megfordulok, rá pillantok, és tudom, ő azt akarná, hogy legyen próba, mert adnom kell egy esélyt a sorsomnak, hogy utat mutasson nekem.
Felsóhajtok, majd megszólalok.
- Két próbát akarok csak. Abban az esetben lesz harmadik, ha egyet Fai nyer, egyet pedig a lány. A próbák jellegét én fogom meghatározni.
- Nem leszel elfogult azzal szemben, aki felé húz a szíved? - kérdezi ismét Tomoyo-hime. Gyanítom, másnak is eszébe jutott ez, de csak ő meri megkérdezni, mert rá nem haragszom ezért a feltételezésért.
- Harcoshoz méltóan, tiszta szívvel fogok eljárni a próbák választásakor, és amennyiben Fai lesz a győztes, azonnal szeretném megejteni a házasságkötési szertartást is, amiben Tomoyo-hime segítségére lesz szükségem - hajtok fejet előtte. - De most szeretném kihirdetni az első próbát, amelynek a lényege az lesz, hogy a két jelöltemnek a lehető legszívbőljövőbben kell éreztetnie velem, hogy mennyire szeretnek és tisztelnek engem. Erre találjanak módot, hogy a leginkább tisztának érezzem az érzéseiket. Az időkorlát egy nap. Holnap itt, ilyenkor szeretném, ha megmérkőznének, Tomoyo-hime és Rougen jelenlétében. Az, hogy elfogadom-e Suwa vezetői posztját, a versenytől függ. Ha mégsem Fai nyerne, akkor elfogadom, és szó nélkül teszem, amit ti kértek tőlem, Rougen. A szertartás tisztaságának megóvása érdekében pedig hajlandó vagyok nem Fai-al aludni, amíg eredményre nem jutunk.
Tomoyo-hime bólint, Fai egy mosoly mögé rejti az érezéseit, a lány pedig elégedettnek látszik. Engedélyt kérek, és kifelé indulok, Fai pedig utánam.
- Ugye nem haragszol meg, ha a szertartás után mondom el a részleteket a múltamról, amire emlékszem és amit tudok már? - kérdezem tőle. - Szeretlek, tudod, de ha ezt a kis időt kibírjuk, utána szerethetjük egymást az örökkévalóságig és nem lesz több ilyen kellemetlen helyzet.
Nem akarom, hogy haragudjon rá, és épp ezért simítok finoman az arcára hogy érezzem még a bőrét, amit talán napokig nem fogok motsmár. Bízom benne és tudom, hogy sikerülni fog neki, hiszen szeret engem!
|
| ef-chan | 2012. 07. 17. 01:05:51 | #22236 |
Karakter: Fai D. Flowright
Megjegyzés: (Kuro-wanwannak)
Már ébredezőben vagyok, de még nincs kedvem kimondottan fel is nyitni a szemhéjam. Hiányát viszont érzem, ahogy azt is, nem kószált el, a közelben van, hiszen a jelenléte még olyan tiszta, bár kitapogatni nem tudtam nemsokkal korábban, hogy hozzábújva ölelhessem át, mégis határozottan érzem őt.
Bizonyos idő múlva - nem tudnám megmondani sok vagy kevés volt az eltelt idő, mert van egy olyan érzésem, visszabóbiskoltam közben - besüpped mellettem az ágy. Félálomban felmorranok, s kezem máris kutatni kezdi, merre lehet, s ahogy kitapintom combját, feljebb ficeregve fektetem fejem az ölébe, s kisebb sóhajjal hagyom magam ismét elmerülni a szundikálásban, bár még érzékelem, ahogy ujjai tincseim közé furakodnak, kellemes érzéssel töltve el egész lényem.
Mert ilyenkor átjár a tudat: hozzá tartozom. Az övé vagyok teljesen. S ilyenkor valahogy mindig határozottan érzem, ha nem lenne, nem tudom, merre sodrodnék az árral, de biztosan nem lennék képes ellene már küzdeni, üres gombszemekkel úsznék, mint az elkorhadt faág, az események sodrásában, nem törődve azzal, mi lesz a sorsom.
Bár nem emlékszem, miért.
Csak arra emlékszem, magam mondtam le az emlékeimről, hogy most itt lehessek vele, és beszélhessek vele. Hogy találkoztunk, ki voltam előtte, ki közeledett a másikhoz, egyáltalán miért horgonyoztam le mellette? Nem tudom, ahogy azt sem, maradt-e emléke a múltamról. De nem lényeges, hiszen egyszer már elnézte nekem, most meg már nincs jelentősége, legalább is, ha megmaradt emlékeim nem csalnak.
S nem csalhatnak, ékes bizonyítékuk van, amelyre pillantva mindig kissé megfájdul a szívem: karja, melyet műkéz helyettesít. S még mindig emlékszem a vére ízére, s minden alkalommal, mikor felidéződik bennem, megfájdul a bal szemem. Jelentésükre nem emlékszem igazán, csak tudom, ezek hozzá köthetők, és valahogy érzem, nem véletlenül tette meg miattam. Hogy akkor már szerettem és ő is engem, vagy csak azért tette, mert nemes szív dobog mellkasában, nem emlékszem szintén. Talán nem is fontos.
Mikor mocorogni kezd, felszusszanok, s végre kis dörgölőzéssel, amellyel egyben nyújtózom is egyet, felnyitom a szemem.
- Jó reggelt - hajol le azonnal édes csókra invitálva. Nem tiltakozom, inkább ujjaim a hajába fúrom, s a tarkójánál fogva tornászom magam feljebb, a csókra gondosan vigyázva. Mindig ilyen voltam, csak nem tudtam róla, mert nem volt, aki ráébresztett volna, vagy ő tett ilyenné? Nem érdekes, kívánom! S ezt kifejezendő hasfalához préselem szándékos hanyagsággal éledező izgalmam.
Hogy "lelepleződtem", rám mosolyogva ingerel azzal, hogy végignyal ajkán: - Ez jó reggel lesz - jelenti ki, s visszamosolygok rá: - Az bizony - esek neki a yukatának, minek az, tiszta felesleges, nem is értem, miért vette fel, úgyis csak az udvarra ment, mit számít, ha valaki erre téved, legalább megtanulná, hogy nem jön bejelentetlenül. - Tomoyo-hime ugye nem vár minket ma reggel? - kérdezek utána azért a kötelező dolgoknak, de úgy rémlik, ma nem.
- Nehm - erősíti meg ő is ezt a hitem, s máris elfelejtek mindent, ami miatt vissza kellene magam fogni, s férfiasságára kulcsolom ujjaim, hogy kényeztethessem. - Játszani akarsz? - érdeklődik.
- Azt bizony - felelem, bár nem akarok. Fogok. Nagy különbség.
Megsebzetten is erős karjai tapadnak rám, hogy határozott mozdulattal taszítsanak vissza a futonra, hogy aztán önmagát kiszolgálva hajoljon fölém. Tenyere izgatóan forró, ahogy fenekemre simul.
- Még nedves az előzőtől - suttogja elégedetten, ajkaim ismét birtokba véve. Ellazulva adom át magam neki teljesen, mert élvezi, hogy vezethet, főleg az elején. S nem sajnálom tőle, egyre sűrűbben nyögök fel, passzívan jelezve, milyen jól esik, hogy velem van, itt, most, s arra készül, hogy ismét magáévá tegyen. A vérem csak úgy zubog, forr odabenn.
- Kívánlak - szinte csak leheli a szót, lélegzetvételnyi szünet miatt szakítva meg csókunk. - Szeretlek...
A szívem hatalmasat dobban, mondhatni kiszakad a helyéről, s elvörösödöm, ahogy szinte mindig, de csak ennek az egy szónak a hallatán, pedig suttogott már sokkal perverzebb dolgokat is a fülembe, volt, hogy ki is próbáltuk, de ezzel az egy szóval még mindig képes megállítani a szívem egy pillanatra, s haszontalanná degradálni, mert nem leszek alkalmas másra, csak arra, hogy minél szorosabban bújjak hozzá, átadva magam kényeztetésének, a vállába marva ujjaimmal. S türelmetlenül jelezzem csípőm megemelésével, hogy teljesen kész vagyok én már rég mindenre, ne szórakozzon. Egy egészen kissé aljasnak is érzem magam, mert válasz nélkül hagyom vallomását, csak nyögésem tör fel a mélyből, ahogy lassan belém hatol, türelmetlenségemnek engedve.
Lehunyom a szemem, az érzés így intenzívebb. Vörös pillantása elől is elmenekülhetek bizonytalanságommal. Mert ha nem ölelne magához, hihetetlenné válna az egész. S a mai napig félek, belül gyötör, hogy ha teljesen boldog önfeledtségbe merülök mellette, valami rossz fog történni vele.
Talán túl mélyen él bennem a vád, amely időről időre a fülemben visszhangzik: rossz ómen vagyok, csak szerencsétlenséget és szenvedést borítok mindenki fejére. Bár ezeknek az érzéseknek sem ismerem forrását...
- Kuro-samah... - nyöszörgöm remegő hangon, reszkető testtel, kérlelőn, felnyitva szemhéjam. Ahogy rám néz, de még nem mozdul, elmosolyodva emelkedem meg kissé, végignyalva a nyakhajlatától az álláig, majd apró puszit nyomok ajkára, miközben ujjaim selymes tincsei közé fúrnak maguknak helyet. Hogy tekintetünk ismét összekapcsolódik, a vállamba kapaszkodva csókol meg, miközben csípőjével lök egyet. Belemorranok a csókba, kellemesen végigborzongva. Azon már túl vagyunk, hogy elviselhetetlenül fájjon, már réges-rég túl.
* * *
Lusta kielégültséggel az arcomon fekszem, míg ő átölel, ábrázata enyémhez hasonló. Szórakozottan cirógatom végig kezét, mire még szorosabbra vonja ölelő karjai bilincsét, s a tarkómba csókol. Felkuncogok, mert kissé csiklandós az érzés.
- Igazán ránk férne egy fürdés most már - jegyzi meg, mire fintort vágva húzódom el, úgy nézve rá.
- Szóval kellemetlen az illatom? - érdeklődöm sértődöttséget megütve hangszínemmel, mire azonnal hasonló fintorra védekezne: - Miért kell félreérteni...?
A támadó hangvételű választ csak azért nem fejezi be, mert elnevetem magam. Annyira édes mikor dühös, totál kész vagyok tőle. Hát még mikor rájön arra, hogy csak ugratom. Imádom!
Jutalmul puszit nyomok sértődötten felhúzott orra hegyére, majd elhagyva magam visszahanyatlok a párnára, drámaian jegyezve meg: - Ahh, mennék én, de nincs erőm felállni. Nem hogy fürdeni!
Sunyi mosoly kúszik a szájára, és a következő percben akaratom ellenére emelkedek el az ágy puha szövetétől, ahogy karjaiban tartva felemel, természetes reflex diktálta riadalommal fűzöm karjaim nyaka köré, majd ahogy feleszmélek, szokásos elnyújtott hangon "füttyentek fel": - Hyuuuuuuhyuuu, Kuro-sama milyen erős és mi több, lovagias! Remélem, odabenn sem hagy magamra - hajolok közel a füléhez, leheletemmel ingerelve fülcimpáját.
- Semmiképp sem - feleli, majd kis szünet után hozzáteszi: - Meg kell nevelnem úgyis az elszemtelenedett szerelmem! - szorosabban ölelem nyakát, és csöndbe burkolózva pirulok el annak ellenére, hogy tudom, szándékosan csinálta.
- Aljas - durcázom. De közben figyelek arra, hogy úgy tartsam magam, hogy könnyedén beléphessen a fürdőbe, s mint a mesebeli hercegnő, helyezkedek el a kis gyékényszőnyegen, amelyre ültet, hogy vizet készíthessen a mosdáshoz.
Azonban az idillt kopogás zavarja meg. Meglepve nézünk egymásra, igen ritka mifelénk a látogató.
- Megnézem - teszi le mellém a dézsát és adja a kezembe a mosdórongyot. Kissé felsóhajtok. Úgy tűnik, a mai napot sem jelölhetem ki évfordulónak random, mert ezt sem tudjuk csak úgy egymással tölteni teljesen. Nem mintha egy ilyen napnak, főleg, ha készülök rá, sok lenne az esélye. Az emberek java része valahogy ráérez, mikor tud belerondítani a pillanatba...
- Fai - lép vissza szinte rögtön, magára vonva a figyelmem a nevem említése nélkül is. -, mindkettőnket várják a palotában.
- Eh? - lepődök meg. - Történt valami?
- Fogalmam sincs - csóválja a fejét. - Nem hajlandó semmit mondani Kumine.
- Hmmm - gondolkodom el, de nem jut semmi olyasmi eszembe, ami olyan sürgős lenne, hogy értünk kellene küldetni. Ráadásul pont Kuminét. Mondhatni köztudottan nem kedvel. Ujjam az államon pihen meg, ahogy járatom a gondolataim, s bár eredményre nem jutok, közelebb lépve jutalomcsókot nyom a fejem búbjára.
- Siess, aztán megtudjuk, kár gondolkodni, úgysem jövünk rá.
Színpadiasan felsóhajtok: - Sietnék, de még mindig nem vagyok rá képes, mert valaki kihajtotta belőlem azt a kevés lelket is, amit magamba imádkoztam a kevés alvással, amihez szerencsém volt.
- Nem tudom, ki volt olyan akaratos reggel is! - fortyan fel.
- De akkor még nem kellett menni sehova, és belefért - vágok vissza ártatlan mosollyal, fokozva a fintort az arcán, az enyémen meg a vigyort. Aztán nagy cicaszemeket meresztek rá, olyan ellenállhatatlanul aranyos és igéző fajtát. - Csak a hátam mosd meg, naaaa! Kuro-samaaaaa!
- Jól van! Csak igyekezz már! - noszogat ingerülten, ujjai mégis olyan gyengédek, ahogy végiszántanak a hátamon, hogy egész libabőrös leszek, és komolyan megfordul a fejemben, hogy nem törődök Kuminivel, sem a palota hívó szavával, és egyszerűen leteperve ismét ráveszem, hogy tegyen magáévá, mert kívánom.
* * *
- Kurogane, Fai! - szalad elénk Souma. Valahogy mindig semlegesnek tűnő arcáról most aggodalom tükröződik.
- Mi ez a felhajtás? - érdeklődik sajátos stílusában Kuro-wanwan.
- Egy követ érkezett... - kis szünetet tart, látszik, habozik. - az egykori Suwából.
Kuro-pin arcán leírhatatlan a változás. Tudtam eddig is, hogy rengetegféle arcot képes produkálni, hiába tűnik komoly felnőttnek - mert közel sem az -, de a mostanit egyszer sem láttam korábban. Mintha ezernyi emlék suhanna át az arcán, amelyek egyike-másika olyan fájalmas, hogy nem bírja ki, hogy ne ránduljon bele az arcizma, s ne harapjon az alsóajkába.
- Kuro-chi? - fordítom kissé felé a fejem kérdőn, de elfordul. Apró gesztus, mégis tőrként mar a lelkembe. Mert akármi is bántja, akármi is fordult meg a fejében, el kívánja rejteni előlem, s fáj, hogy nem hogy nem tudom, úgy tűnik, nem is tudhatom.
- Fait miért kellett magammal hoznom? - kérdezi, s a hangja reszel.
- Mert a követ mondanivalója, úgy vélte Tomoyo-hime, rá is tartozik - feleli Souma, és egyre inkább összezavarodom. Ki ez a követ, aki nem az uralkodóháztól kíván valamit, hanem egy egyszerű harcostól. Ráadásul annak a kérésnek hozzám is köze van. Hiszen nem is élek itt régóta. Kuro-rin is nemrég érkezett, velem. Még nincs egy éve...
- Az egyetlen dolog, ami rám is tartozik, bár az inkább csak rám tartozik, és az Kuro-rinto maga - vigyorgok rá, s tekintetemben perverz fény csillan. Már épp visszaválaszolna valamit, mikor Souma felénk fordulva torpan meg, pedig eddig a folyosón előre haladva vezetett bennünket: - Épp ezért véltük úgy, hogy rád is tartozik a dolog.
Mind a kettőnk szeme elkerekedik. Mit akarhatnak Kuro-rantól?!
- Fai - szólal meg mellettem csendesen, ahogy tovább indulunk.
- Hmm? - jelzem, hogy kivételesen komolyan figyelek. Souma megjegyzése kissé megkevert.
- Suwa az otthonom volt.
- Hogy? - nem értem igazán. - Kuro-sama otthona nem a Shirakawa Palota környékén levő ház?
- Majd elmondom - súgja még, mikor megállunk egy ajtó előtt, s a következő pillanatban már a trónteremben vagyunk, Amaterasu, az uralkodó, és testvére, Tomoyo-hime is jelen van, valamint még két alak, az egyik egy idősebb férfi, a másik pedig egy igen szemrevaló alkatú fiatal lány.
- Haganemaru-sama! - derül fel az idősebb férfi, s tisztelettel vegyes hódolattal hajol meg Kuro-tan előtt. Bár értetlenségem nő, rezzenéstelen arccal követem az eseményeket. - Bocsássa meg nekem, hogy csak most bukkanunk fel, s máris ekkora kéréssel szándékozunk fordulni Önhöz.
- Rougen, nincs szükség a hivatalos formaságra - egyenesíti ki az öreget. Nem bírom ki, halvány mosolyt csal arcomra zavara. Bár ez a név: Haganemaru... Furcsa, hogy Kuro-chint valaki így hívja. Ez lehet a valódi neve?
- Haganemaru-sama - csillan fel az öreg szeme, de megfeszíti magát, s katonásan kihúzva, határozottan adja elő mondanivalóját, ami először igen szórakoztat, a végére azonban szabályszerűen meg kell erőszakolnom magam, hogy legalább az állam ne essen le, ha már a szemem kikerekedett, és a levegőm is bennszakadt. - Suwa szétszóródott népe vezetőjüknek szeretne hívni téged, hogy vezesd vissza a népet hazájába, s hoztunk számodra egy szüzet, kinek hatalma révén ismét felvirágoztathatnánk egykori otthonunk. Haganemaru-sama, kérlek, légy az urunk, és vedd át az örökséged, és fogadd el kiválasztott lányunk, Isaya kezét!
- Sajnálom - töri meg a beállt várakozó csendet Kuro-sama, s megragadva hátulról, átöleli ép fél karjával derekam, magához rántva. -, de nekem már itt van ő.
Az öreg és a lány - valószínűleg az arajelölt - szeme is rám tapad. A légkör borzalmasan jegessé válik. Összeszedve magam előveszem a lehető legmegnyerőbb mosolyom, ahogy enyhén, amennyire "szorult" helyzetemben képes vagyok rá, meghajolok.
- Igazán örvendek a szerencsének. A nevem Fai D. Flowright.
- Ehh???!!! - ordítanak fel egyszerre mind a ketten. Mondhatni, teljesen le vannak döbbenve.
- De a döntés még nem hivatalos, nem látom a házassági szertartás semmi nyomát! - lép elő az eddig csendes lány, s szemében iszonyatos tűz ég.
- Házassági szertartás? - nézek értetlenül, nem igazán értem, az mi. Kíváncsian sandítok hátra Kuro-wankora, hátha kapok segítséget némi infó képében.
Kuro-sama azonban mintha kissé elvörösödne. De végül inkább felfújja magát, és úgy támad vissza: - Mit számít, akkor is őt választottam és kész!
- Haganemaru-sama - ül könny a lány szeme sarkába. -, kérlek, ne taszíts el! Annyira keményen edzettem, hogy méltó legyek hozzád! Meg akarok mérkőzni! Az ősi szertartást nem tagadhatod meg!
Továbbra sem értem, mi folyik itt, de Kuro-rinto izmai megfeszülnek a szertartás emlegetésével. S bár továbbra is szájalna, kezem a szájára tapasztva akadályozom meg a további vitában. Hisz a képlet egyszerű, nem? Ha megvan ez a szertartás meg valami házasság, akkor megnyugszanak a kedélyek, épp csak annyi a dolgom, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt. Elvégre biztos vagyok magamban teljesen.
- Elfogadom a kihívást! - jelentem ki határozottan. - Bármi is legyen az... - teszem hozzá megszokott, bohókás hangszínnel, kissé zavartan nevetve. Csak nem lehet olyan bonyolult.
- Fai, van fogalmad róla, mi a fenét művelsz? - gurul dühbe Kuro-kun maga felé fordítva rázva meg enyhén a vállam.
- Pontosan? Nem - felelem válaszul, mire eldurran az agya, de egy puszival hűtöm le, amelyet ajkára nyomok. - Egy valamit azonban tudok: épp arra készülök, hogy megvédjem a státuszom, és megakadályozzam, hogy bárki úgy érezze, elvehet tőlem. Mert Kuro-chan egyedül az enyém olyan értelemben, ahogy az itteni beszélgetésben elhangzott! Igaz? - szavaim és egész gesztuskészletem véresen komollyá vált egészen az utolsó, rövid, egy szavas kérdésig, ahol visszavedlek mosolygós, gondtalannak és felelőtlennek tűnő idiótává.
Szerkesztve ef-chan által @ 2012. 07. 17. 01:22:18
|
| Rauko | 2012. 06. 01. 11:54:22 | #21289 |
Karakter: Kurogane
Megjegyzés: ~ Hyuuunak és bolond szőkémnek
Sóhajtva lépek ki a kertbe, és elbambulva figyelem a felkelő napot, ahogy apró ékkövekké varázsolja a harmatcseppeket.
Minden milyen nyugodt és szép.
Félmosollyal tekintek hátra vállam felett, és nézem a bent alvó, hangosan szuszogó alakot. Most meztelen, félhosszú, aranyszín haja kibomlik, a szemén nincs kötés, és annyira... valóságos.
Soha nem hittem volna, hogy egyszer ennyire nyugodtan kelhetek fel egy reggel, az otthonomban... úgy, hogy ő fekszik a futonomon. Hasán még látszik a saját élvezete, bár már szétkenődött éjszaka, de nem volt erőnk felkelni és megmosni magunkat, így mocskosan, izzadtan aludtunk el.
Én mondjuk már megtisztálkodtam, hiszen korábban kelek, mint ő, de ez nem zavar. Ilyenkor legalább nyugodtan gyönyörködhetek benne.
Ahogy visszaülök mellé, mintha érezné, halk morranás után elkezd tapogatózni a futonon. Amikor megtalálja a lábam, tovább mocorog, majd fejét az ölembe hajtja, és egy nyugodt sóhajjal, oldalra fordított fejjel tovább alszik. Megint elmosolyodom, és felsóhajtva simítok bele kócos, szőke hajába.
Szeretem.
Régóta tudom, pedig azt is tudom, hogy nem lett volna szabad.
Bár nem emlékszem mindenre... ahogy ő sem.
Amikor vége lett a küldetésnek, ahol megismertem, visszamentünk a boszorkányhoz. Én szerettem volna, ha velem marad, de tudtuk, hogy nem fogjkuik érteni egymást. A boszorkány viszont alkut ajánlott: el tudja törölni a nyelvi különbségeket, cserébe az emlékeink egy részét elveszi. Nem tudtuk,hogy melyik emlékeket fogja elvenni, csak reméltük, hogy nem az együtt töltött idő, a sok szenvedés a boldogság lesz, de Fai persze erre is rábólintott.
Amikor a következő pillanatban magamhoz tértem, már itt voltunk.
Ránéztem, tudtam, hogy ki ő, hogy mindennél fontosabb nekem, hogy megvédjem, hogy velem legyen, de akárhogy gondolkodtam, nem tudtam vissdzaidézni, hogy hol és hogyan ismertem meg. Csak a klüldetés. Ennyi maradt meg, de sem a társaimra, sem a küldetés céljára... semmire, még a végkimenetelre sem emlékszem. Ahogy ő sem. Csak az alkura a boszival.
Nem tudom, akkor kik voltak a társaink és mennyire voltak fontosak, ha voltak egyáltalán társaink... nem emlékszem semmire sem, csak arra, hogy szeretem őt.
Arra emlékszem, hogymiért nincs meg a kezem. Őt védtem. De hogy mitől, és kik voltak ott... arra nem.
Arra is emlékszem, hogy elvették az egyik szemét, és én aggódtam, ideges voltam és féltem. De hogy ki vette el és miért... na, azt nem tudom.
Morranok egyet, majd megmasszírozom a halántékomat.
Közben ő egy cicás szusszanás és egy kis bújás után kinyitja szép szemét, és rám pillant.
- Jóü reggelt - mosolygok le rá, és lehajolok a reggeli csókomért. Mert ami jár, az jár. Ujjait azonnal, szinte automatikusan fűzi a tarkómra, beletúrva a hajamba, majd az ölembe fészkeli magát, közben egy pillanatra sem szakítvameg a csókot. Ahogy elhelyezkedik megérzem, hogy mire ez a nagy mocorgás, és elmosolyodom. - Ez jó reggel lesz - nyalom meg ajkaimat, mire elvigyorodik.
- Az bizony - szusszanja, és elkezdi lesimogatni rólam a yukatámat. - Tomoyo-hime ugye nem vár minket ma reggel? - kérdezi.
- Nehm - nyögök fel, ahogy vékony ujjai félig merev férfiasságomra fonódnak. - Játszani akarsz?
- Azt bizony - feleli magabiztosan, szokásos cica-vigyorral.
Nekem sem kell több, egy mozdulattal lököm le magamról, a futonon ér földet, és azonnal fölé mászom. Ő még meztelen, így nincs különösebben sok dolgom. Megsimogatom fenekét, és elmosolyodom.
- Még nedves az előzőtől - suttogom ajkaira, és lehajolok egy igazi csókért.
Ajkait, nyelvét kényeztetem, miközben simogatom testét, ahol csak érem ő pedig fel-felnyög, amikor érzékeny pontot találok el.
- Kívánlak - sóhajtom ajkaira, amikor elválok tőle. - Szeretlek...
__________________________
__________________________
|
| ef-chan | 2011. 09. 25. 23:25:18 | #16900 |
Karakter: Fai D. Flowright
Megjegyzés: (Kuro-chiinek))
Mintha egész más világra ébredtem volna, s az ólmos fáradtsággal sosem ismertük volna egymást, olyan könnyűnek érzem magam, mikor felébredve karjai tartanak, s mellkasán emelkedik és süllyed a fejem. A szorongásnak nyoma sincs, s a rémálom is messzire elkerült. Nem szabadna, de olyan jól érzem most magam... Tekintetem lejjebb vándorol, s a takaró rendellenes dudorodására terelődik a figyelmem. Egy röpke ideig eltart, mire álmosan rádöbbenek, mi is az, s felkuncogok. Kuro-rinto lehet, nem aludt olyan jól, mint én. Kuncogásommal azonban akaratlan gonoszsággal ébresztem fel, mert mocorogni kezd. Mosolyogva nézek rá, olyan vicces, ahogy tanácstalanság ül ki az arcára. Ha értené, amit mondok, most szólnék valami csípőset, de így az élét veszti, s felesleges is megfogalmazni. Magamhoz képest piszok csendes lettem. Így inkább előrébb hajolva nyomok ajkaira laza csókot, majd felkelve kimászok az ágyból, s hanyagul magamra kapom a yukatát. Nagyot nyújtózva nézek ki az ablakon. A reggel rég nem volt ennyire derűs, mint ma, még az ég is kékebb.
Persze, mert az a tartózkodás és tanácstalanság, amit eddig éreztem, eltűnt nyomtalanul. Kuro-samát nem veszthetem el, hiszen nem az enyém, de épp úgy élvezhetem az előnyeit annak, hogy néha könnyítünk magunkon és a másikon, s ezeket a lehetőségeket nem fogom átengedni másnak, ha ugyanúgy nincs mögötte érzelem. Mert persze azonnal elengedem majd, ahogy többre lesz igénye, és azt megtalálja ott, ahol kell majd. Ennyi elég volt, elhatároztam, s már nem bizsereg a gyomrom idegesen, akárhányszor arra gondolok, hogy kellene viselkednem Kuro-wankoval szemben.
* * *
A nap, bár lustán, de beindul. Fura, mert annyira hozzászoktam a napirendszerű edzésekhez, hogy most kissé úgy érzem, csak lógok a levegőben, ami nem rossz, csak olyan szokatlan, ez a világ mindentől elszoktat lassan, ami a lételemem volt felépített, mosolygós önmagamban. De nem csak engem, őt is. Azt hiszem legalább is, ezért engedte le szintén érzelmi védvonalait. Bár lehet, csak szeret protektív lenni, s élvezi, hogy lényegében függök tőle, még ha tisztában is van vele, ez valójában nem igaz. De nem bánom, alapvetően jól esik, hogy mindig velem van.
A laza megszokás megkezdődik, mikor megjelenik két katona, bár kissé vicces, ahogy hajbóloknak, most hogy feljebb léptünk a ranglétrán. Aztán végül benézem, mert nem is akarnak tőlünk semmit. Lehet, csak csodánkra jártak. A gondolatra felkuncogok magamban, mintha nagyobb látványosság lennénk, mint mikor megérkeztünk. Lehetünk annál feltűnőbbek?
Hát, ha semmi dolgunk, akkor folytassuk a ballagást. Nem tudom, van-e kimondott úticélunk, nekem biztos nincs, de Kuro-sama olyan határozottan megy valamerre, hogy neki kell, hogy legyen valami ilyesmi a tarsolyában. Neki mindig határozott céljai vannak. Ahh, nekem meg határozottan meg kell látogatnom azt az árust! Megragadom, s magammal vonszolom, mint legutóbb, s megint dugig vásárlom magam a kontójára mindenféle finomsággal.
Ahogy ezzel megvagyunk, úgy döntök, hogy nem veszem figyelembe, hova tartottunk, ha volt célunk egyáltalán, s a park felé veszem az irányt. Az ok egyszerű: ma valahogy jó érzés a saját bőrömben lenni, jobb, mint szokott, s talán éppen ezért szeretnék egy kicsit csak lenni, élvezni a természet hangjait, amelyek mindenhol ugyanazok, így ugyanazt mesélik...
Egy pillanatra megállok, s reflexszerűen pillantok abba az irányba, ahol a fiút láttam tegnap, míg letelepedik, észre sem véve a mozdulatom. Arra viszont bőven elegendő eme rövidke tett, hogy bennem feltámadjon a gondolat, s cselekvéssé is léptessem elő: ölébe telepedve döntöm izmos mellkasának a hátam. Tudom, hogy nem szereti az édességet, de nem árt beletömni néhányat, hogy leszerelhessem esetleges tiltakozását. Mikor látszólag megnyugszik, s elfogadja a helyzetet, hátradöntöm a fejem a vállára, s csak bámulom a világot. Magamba szívom az impulzusokat, az ég kékjét a rajta rohangáló bárányfelhőkkel, a növények zöldjét a hozzájuk tartozó rovarok zúgásával, a levegő lágy érintését, amely vetekedni kíván az övével, de voltaképp nyomába sem érhet, mert nem tud egyszerre meleg, puha, s mégis szilárd valósággá válni. Az idő múlását csak egy dolog jelzi: megnyugtatóan egyenletes szívverése.
* * *
Csak lassan volt kedvem megmozdulni, nem nagyon törődve a ténnyel, minden bizonnyal összenyomtam, és halálra zsibbadt. De végül az sem rossz, hogy csak sétálgatunk. Újabb ismeretlen egyenruhások jönnek szembe, tisztelegnek, biccentenek, s néha össze is súgnak mögöttünk. Hogy nem értem, már közömbösen fogadom. Hiszen mindennek ára van, ennek a nyugalomnak is...
Az újonnan felbukkanó fegyveres azonban valami üzenetet hozhatott, mert röviden elbeszélget Kuro-ryu-val. Én addig illedelmesen csak bambulok, úgysem nagyon tudnék, szokásomhoz híven, beleszólni a dolgokba. Úgyis ellesz egy darabig azzal, hogy papírra vésse. Azonban észreveszek valami egész érdekeset, amit talán kipróbálhatnánk, amíg még nyugtunk van, de ahogy megfordulok, a fiút pillantom meg, aki mintha a semmiből termett volna a katona helyén. Az agyam elönti a vörös köd. Na nem, ma nem! Kivárod szépen a sorod, ma az enyém! Ha kihívó vagy, hát én is konkrét leszek!
Kuro-min elé lépek úgy, hogy eltakarjam a fiút, majd határozott arccal csókolom meg, egyértelműen fejezve ki, most nem adom, most az enyém, mert... mert. Ahogy keze a derekam köré fonódik, s átadja magát a csóknak, amit én kezdeményeztem, elönt a forróság. Csak arra tudok gondolni, hogy szabadulni akarok, fel akarok szabadulni arra a pár pillanatra, amelyet nyújthat. Akarom őt! S a lejjebb sikló ujjait néma kérdésemre adott igennek veszem. Pihegve tépem el ajkaim az övétől, hogy megragadhassam a kezét, s visszahúzzam magammal. Nincs türelmem magyarázkodni, nincs türelmem a kezébe adni a döntés jogát, nincs türelmem csak nézni és várni.
Alig csattan mögöttünk az ajtó, ismét birtokba venném ajkait reszkető lélekkel. Kell, hogy fájjon. Ám valamiért elutasítóvá válva fordítja félre az arcát, s valami rövidet mond. Miért?
Enyhe csalódottsággal fordítom magam felé lágyan az arcát.
- Mit tegyek, hogy akard? Hogy tudnám elérni, hogy elveszítsd a fejed? - nézek a szemeibe.
- {Äđ$Łí<$]... <}ĐĐ<$] - simít végig az ajkaimon. Érzem, ahogy kiszárad a szám ujjai tűzében.
- Kell hogy fájjon - súgom. - Legalább egy kicsit - hajolok lassan közel, talán így elkerülhetem a korábbi visszautasítást. Könnyen meglehet, hogy az a baj, hogy túl könnyed adom magam, hogy nem ő irányít, nem ő ragad magával engem.
- ł<@ß}Łäł - von magához. Már az sóhajt csal elő belőlem, ahogy megérzem ébredező férfiasságát a yukatán keresztül, s gyengéd, tettetett ráérősséggel kulcsolom nyaka köré a kezeim. Nem eresztelek, ugye tudod...
- Használjuk ki egymást, amíg lehet - súgom a fülébe, lábam a dereka köré fonva, ingerelve. Alám nyúlva emel fel, s együttműködőn fonom másik lábam is a dereka köré, hogy megkönnyítsem a dolgát. S ahogy az ágyra ül, előrébb hajolva hajtom a fejem a vállára, hogy csókot nyomhassak a yukata alól kivillanó nyakrészre, míg ő gyakorlott mozdulatokkal hámoz ki a ruhámból, végigbizsergetve az egész testem, megpecsételve az egészet egy vágykeltő csókkal. Hogy a folyamatokat gyorsítsam észrevétlen, lebűvölöm a felsőtestéről a yukatát, amennyire engedi az anyag, majd engedelmesen engedem el, s fekszem a hasamra, hogy eldobhassa ruháit, s megszabadíthasson engem is az utolsó zavaró darabtól. Ahogy a hűs levegő körbesimogatja felhevült testem, libabőrössé válok, s ösztönzésképp, felkészülve a fájdalomra, markolok a lepedőbe. Ha rajtam múlna, már érezhetném, ahogy bennem lüktet széttépve, marcangolva égőn, fájón, felszabadítón, de ő még élvezni akarja az oda vezető utat, s nem vonhatom meg ezt tőle.
Tenyere lágyan, mégis erőteljesen ragadja meg a hátsóm, s amikor megérzem a meleg nedvességet, ahogy csiklandoz, felsóhajtok, s a fejem kezd nehezülni, amely önkéntelenül is kéjes, vágyódással telt mosolyt csal az ajkaimra, az ezt követő ujjai pedig már sóhajokat, s apró nyögéseket is. Be kell ismernem, Kuro-rin ebben szakértő kell legyen. Megtisztelő lenne, ha majd az ő keze veszejtene el akkor is, amikor eljön az idő... Arra a rövid pillanatra meg tudnám szeretni érte.
Hogy beszünteti a tevékenységét, lehunyom egy pillanatra a szemem, ahogy fölém hajol, szinte már érzem azt a fájdalmas gyönyört, amit a múltkor, pedig még semmit sem tett igazán. Ösztönösen szorosabban bújnék hozzá, illeszkedve, akarva, de keze határozottan fordít a hátamra, s ismét szembenézek vele. Fekete szemei veszélyes örvények, amelyekbe egyszer bele fogok halni, érzem.
- Łß}ÍäłäŁäłł - súgja, s bólintok. Legyen akármi, én benne vagyok, nem érdekel, csak csináljuk, most már csináljuk végig!
Felhúzom a lábaim, s megnyugtat, hogy fölém helyezkedik, s izmos vállaiba kapaszkodhatom. Most már biztos, hogy nem visszakozott... Mikor nekiindul, ujjam belémélyesztem, de a várt fájdalomnak csupán töredéke önt el, s bár így is felnyögök a szemem sarkában gyöngyöző könnycseppel, mégis kissé csalódottnak érzem magam. Mert ha nincs az a feszítő fájdalom, félek, a közelébe sem érhetek a múltkorinak.
Egyenesen rá nézek szinte könyörgön: - Kuro-myu - búgnám, de hangom megremeg. Ujjai férfiasságomra tévednek, s szinkronban kezd kényeztetni és újra és újra belém mélyedni, s enyhe csalódottságom azonnal tovaszáll, hisz csupán enyhe feszítés kíséretében is rámtör az a mindent elsöprő, beterítő, mozgásával egyenletesen hullámzó gyönyör, amely elveszi az eszem maradékát is, s nem vagyok képes másra, csak nyöszörgésre, sóhajtásra, s arra, hogy kapaszkodjak belé erősen. Öntudatlanul ismétlem egyre csak a nevét, újra és újra beleremegve, mert mikor kimondom, mintha gyorsabban, erősebben, keményebben hatolna belém, egész gerincem mentén pillantgók ezreit indítva útnak.
Az egész, akár egy örökkévalóságba nyúló pillanat, gyűlik egybe bennem, hogy aztán kirobbanjon, mikor testem meg feszülve hátravetem a fejem szinte felsikoltva. Ez az a pillanat, amikor egy egészen rövid időre megszűnök létezni, s bár érzem magamban, érzem, ahogy megfeszül bennem, követve, mégis csak arra vagyok képes, arra is csak reflexből, hogy az ágyra ernyedve próbáljam utolérni lélegzetem, létezésem, önmagam. A jól ismert mérhetetlen fáradtság telepedik rám, s mielőtt leigázna, jóindulatúan megvárja, hogy mellém feküdjön, s hozzá bújva érezhessem erős karjait magam körül. Köszönöm, Kuro-wanwan...
* * *
Nem volt kedvem túlzottan felkelni, de király rendezvényéről nem illik elkésni. Ez az egy vett rá arra, hogy végül megadjam magam az "új nap kezdődik" szlogennek, és elhajtsam magam fürdeni, s végül az egyenruhában, amit kaptam, lépdeljek most Kuro-rinto mellett a folyosók lélekvesztőjében. Ezt sem túlzottan sokáig művelem, mivel kiérünk a kertbe, ami egy hatamas birtok voltaképp. Páran, köztük Kobun, a fogadásunkra lépnek előrébb. Ahogy tekintetünk találkozik, ugyanaz a keserédes mosoly ül az arcán, mint tegnapelőtt, mikor legutoljára láttam, s olyan furán viselkedett. Lopva Kuro-pyu-ra pillantok, de ő egy rezdüléssel sem reagál Kobunra. Így én sem szentelek ennek több figyelmet, inkább a csapatot mérem fel. Elég szép számmal vagyunk, ennyi erővel már akár csatába is indulhatnánk. Mikor azonban tekintetem tovább kúszik, megpillantom, s azonnal tudom, neki kell Yashának lennie. Egyszerűen csak mert épp olyan, mint az a szobor...
A szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, egész meglepődöm a felismerésre, de nem szólok, felesleges lenne, senki nem értené, meg aztán, nem tudom, mennyire lenne ez természetes... Mármint... Meglepő.
Aztán megkezdődik, Yasha-ou ugyan nem szól, de van, aki helyettesítse, s Kuro-pi-n pedig látványosan eluralkodik az izgalom, az a fajta, amely harc kilátása esetén mindig elönti, a következő percben pedig felragyog a Hold, s varázslatnak beillő dolog történik. Megszűnik körülöttünk a környezet, s egy egészen más, sokkal kopárabb helyen találjuk magunk, velünk szemben idegen csapat bukkan fel, s harci üvöltéssel indul egymásnak a két sereg.
* * *
Rengeteg idő telt el, mióta ide érkeztünk. Lassan fél év. Néha úgy érzem, ez a vége, mi itt maradtunk, s már felesleges visszavárni Sakura-chant és Syaoran-kunt, Mokonával karöltve, mégis érzem a zsigereimben, minden apró sejtemben, hogy ez mégsem így lesz. Az idő viszont egyre vészesebben nyúlik, s bár még biztosan nem eredt a nyomomba, kezd kényelmetlenné válni ez a világ minden kellemessége és viszonylagos nyugalma ellenére. Ha mozgásba lendül minden, már nem lesz elég Kuro-tan ölelése...
Aprót szusszanok, ahogy megérzem ujjait a hátamon fel-le szánkázni, s ajkait a vállamon. Kissé felemelve a fejem fordulok felé kérdőn felvont szemöldökkel, de ő csak felsőbbrendű mosollyal mar ajkaimra. Ahogy lélegzethez hagy jutni, a hátamra fordulva nézek fel rá a kérdéssel: "Mit szeretnél?" Persze tudom a választ, elárulja ágaskodó férfiassága, amelyet már nem vagyok rest alattmosan végigsimítani, míg széjjelebb terpesztem a lábaim.
Nagyon rászoktunk a dologra? Én rabjává váltam, mert már megtapasztaltam, a dolgokat addig kell kiélvezni, amíg lehet. Nincs több lehetőség...
* * *
Újabb telihold, újabb ütközet. Csattannak a fegyverek, s egymásnak feszülnek az izmos férfitestek. Magam részéről csak három dologra figyelek, a felém, Kuro-nyu és Yasha-ou felé irányuló támadásokra. Minden a legmegszokottabb a csata egy bizonyos pontjáig, amikor is különös fény gyúl. Ismerős érzés tölt el, s hirtelen kezdek érteni mindent magam körül a legutolsó szitokszóig. Kuro-ponnal ugyanarra gondolva pillantunk össze, s nem is kell sokat keresnünk tekintetünkkel, hogy rábukkanjunk azokra az alakokra, akik a jelenségek e sorozata mögött állnak.
- Ne leplezz le a kölyök előtt! - szólal meg Kuro-rin.
- Mit tervezel? - kérdzek vissza, annyira felpezsdít, hogy értem, és válaszolhatok rajzok nélkül.
- Mert így teljes erejéből fog harcolni - veti még felém Kuro-sama, majd megindul Syaoran-kunék felé. Megszokott rejtélyes mosolyommal követem. Azonban nem sok időm marad akármire is, hiszen a Hold lassan alábukni készül, s mielőtt szólhatnánk - épp csak annyira volt időnk, hogy szemkontaktust teremthessünk - már is a kertben találjuk magunk ismét, s bocsánatkérő mosoly kúszik ajkaimra, ahogy felém fordulva kezd morogni, feltételezhetően a terve elnapolása miatt, de ismét csak nem értem.
Lemondóan legyint, van egy olyan érzésem, hogy kedve nincs lerajzolni, amit mondott, mert nem olyan fontos. S valóban, olyan sok felesleges dolog hagyja el az ember száját, ha a másik érti.
Bennem azonban sokkal több minden marad, s csak egyféleképpen képes kitörni... Ráeszméltél már arra, Kuro-san, hogy lassan elmúlik minden, ahogy ennek a világnak a megszokássá váló szépségei is?
* * *
A tóparton állok. Akkor jöttem ki, mikor elment, talán lefürdeni, talán máshová, lényegtelen. Egyszerűen csak szükségét érzem, hogy egyedül legyek. Egy ideig csak nézem a vizet, amely enyhén fodrozódik, ahogy a szitakötők, szúnyogok, vagy épp a vizibolhák járják felszínén táncuk, mintha csak jégkorcsolyáznának a természet csodáiról egy magasztos darabot.
A gondolat spontán érik meg, s kioldva az obit, ledobom magamról a könnyű ruhát. Már nem zavar a meztelenség. Lassú léptekkel indulok meg, a víz felkavarodik, ahogy belelépek, s zavaros hullámok sora indul meg talpam nyomán, hogy hamarost el is haljon. Ennyi az ember. Egy ideig hat még az, amit hagytál magadból, majd végleg elfelejtenek, s megszűnsz végleg.
Beljebb sétálok, egyre mélyebbre merülve a hűs vízben, amely lassan áthűt teljesen. A fogam össze-összekoccan, mert reszketek, mégsem tántorít el. Ennyitől úgysem lesz bajom. Mikor már a mellkasom közepéig ér a víz, megállok, s nagy levegőt véve merülök el teljesen, kinyitva a víz alatt a szemem. A látvány, bár teljesen homályos, főleg, hogy lassan egész besötétedik odakinn, mégis varázslatos.
A felszínre törve ismét, mintha burkot szakítanék fel, lep el a világ jelenlétével, s nevethetnékem támad.
- Fai - hátrapillantva Kuro-tan alakja rajzolódik ki a sötétből, kezében a ruhám. Kiegyenesedve sétálok ki lassan a vízből, fázósan ölelve körbe magam karjaimmal, az ajkam most már határozottan remeg, vacogok.
- [đĐ]íłÄ[Ä]Đíł ][đ rezhđíĐ Đä]Đđ - mond valamit, rám terítve a ruhám, de csak mosolyogni tudok. Fogunk így törődni egymással a következő világban? Ha az ember megérti, hogy kihasznál és kihasználják, ha ennek hangot tud adni, az mennyire mérgez?
- Talán a ma az utolsó - nézek rá, s megölelem, teljesen összevizezve.
- Hoi! - mordul fel, ahogy elhúzódna, mert nem rajong az ötletért, de szándékosan vagy csak mert nem számított rá, nem elég gyors. Mérge így sem tart sokáig, reszkető testem körbeölelve simogatja a hátam, hogy felmelegíthessen. Én szakítom meg az intimmé váló pillanatot, s apró kortynyi levegőt kifújva. Aztán, mintha mi sem történt volna, mosolyogva telepedek a fűbe, mutatva, hogy csatlakozzon. Amint megteszi, sunyi gyerekként fordulok felé, akiről lerí, hogy akar valamit. Tenyerem a mellkasának nyomva döntöm a fűbe, de csak mert hagyja magát. Ujjammal köröket kezdek rajzolni a mellkasára, befurakodva a ruha redői közé, egyre lejjebb kalandozva. Nem nehéz kifejteni férfiasságát a ruhájából, mivel az csupán egy fürdőköntös, amit lefekvésig visel mindig. Tekintete ködössé válik, de már nem kérdő, már jó ideje nem kérdezünk vagy mondunk semmit... Csak lehajolok, hogy ajkaim közé fogadva vadítsam meg teljesen. Talán a mai nap az utolsó, használjuk ki, nem igaz?
* * *
Izgatott, mert tudja, ismét találkozunk majd ott, s nem is kell csalódjon, szinte azonnal kiszúrom Syaoran-kunt, ahogy ő is. De ha nem tettünk volna így, sem téveszthettük volna el, hiszen ránk kiált, amint megpillant minket.
- Kurogane-san! Fai-san! - lovagolna egész közel, de Kuro-chi nekiszegezi a kardját.
- Nézd, az Ashura klánban elfogytak a harcosok és gyerekeket küldenek a csatába! - gúnyolódik szándékosan, kifejezetten jól alakítva az érzéketlen harcost, aki egy ismeretlennel fut össze a csatatéren. Szegény fiú meglepődve nyög fel, de felesleges az erőlködés.
- Zenryuu Hikougeki! -suhint egyet Kuro-pon, s bár látom, hogy nem olyan komoly, mintha valóban vérre menne a dolog, de nem bánik kesztyűs kézzel a fiúval. Ejj, mindig olyan szigorú vagy, Kuro-min! Na de nem maradok ki a heccből, elengedek pár nyílvesszőt, a sziklához szegezve a fiút, míg Kuro-pipi ismét támad, ami Syaoran kénytelen kivédeni. Mondjuk, ha nem tartottuk volna rá képesnek, biztos nem hozzuk ilyen nehéz helyzetbe, mint amibe mégis hoztuk. Ahh, minek is ellenségek ugyebár, ha akadnak "barátok" is a környéken.
- Szóval kivédted a támadásom. Legközelebb nem leszel ilyen szerencsés - mosolyodik el fölényesen, majd ismét támad: - Hama Ryuuoujin!
Syaoran-kun ruháit tépve tér ki a csapás elől, de nem pihenhet sokat, Kuro-myu már lendül is utána, komoly kardpárbajra kényszerítve. Magam részéről csak figyelem a harcuk, s vigyázok, ne tudjon könnyedén közbeavatkozni senki, míg Kuro-rinto szórakozik. Mikor azonban Syaoran visszavonhatatlanul előnytelen helyzetbe szorul, megjelenik Ashura - bár a nevétől mindig szorul egyet a szívem, köze sincs ahhoz a bizonyoshoz - s megmenti. Megteheti, mert elég erős, s mert nem állok az ő útjába se, nem célom megnehezíteni Kuro-myunak az ok-keresést arra, miért is kegyelmez meg útitársunknak.
- Lényegében megmentetted az alattvalód életét, ez nem vall rád, Ashura-ou - jegyzi meg nagyzolón Kuro-chan, visszahúzódva mögém. Ashura viszont nem szándékszik kesztyűs kézzel bánni velünk, ahogy Kuro-rinto sem fér a bőrébe. Mintha megsebezhetné az uralkodót, akit egy egész sereg véd, és óvva figyelik minden lépését. Nem is lepődöm meg, mikor az egyik kapitány megjelenik, s bumerángjával próbálja Kuro-want jobb belátásra téríteni. Hogy ne szerezzen nagy előnyt, egy nyílvesszőt eresztek a bal vállába. Jutalmul bezsebelhetek egy kisebb leszúrást: - Ő az enyém, maradj ki belőle!
Mosolyogós csenddel felelek. Tudja jól, hogy úgyis a saját kedvemnek megfelelően fogok cselekedni, nem törődve kérésével, bár most tudom, nem lesz rá szükség, hiszen az idő vészesen fogy, ahogy mindig.
Azt persze én sem kalkuláltam bele, hogy Yasha-ou is feltűnik a színen. Igaz, az egész csak arra jó, hogy megtisztítsa a terepet, mielőtt vége. Meg talán arra az egy pillantásra, amely az övék...
- Legközelebb felnyársallak, kölyök, mint egy malacot! - veti még oda Kuro-wanko, mielőtt mindent "belep" a friss zöld.
* * *
Magamra öltöm a páncélt, majd rá nézek. Visszanéz rám, s azt hiszem, ő is azt érezheti, amit én: utolsó harcunkra készülünk. Tekintetem a Holdra emelem, s egy egészen rövid pillanatra megérintem Kuro-rin könyökét. Az egész olyan, mintha csak véletlen lenne, számomra búcsú. Búcsú az itteni önmagunktól.
Alig, hogy felbukkanunk, s felbukkan a másik csapat, máris összecsapnak. Megmosolyognám a kakaskodást, amit voltaképp Kuro-tan művel, bár megjegyzem, teljesen nemes szándéktól vezérelve, de valami megragadja a figyelmem. Syaoran megszokott mozdulatai másmilyenekké válnak. Ám mielőtt az egésznek lenne következménye, el is tűnik, s Ashura jelenik meg a színen, olyan mértéktelen erőt bocsátva ki magából, amely már önmagában tekintélyt parancsoló. Meg sem áll, míg Yasha-ou-ig nem jut. Kardja oly könnyedén döfi keresztül a férfit. Ahogy fenn állnak, a mozdulatai, nem tudom, lehet, csak számomra, de olyan meghittnek tűnnek. S ahogy sejtettem is korábban, Yasha teste porrá hullik szét, hisz nem is volt élő, csupán a varázs tartotta ezen a világon. A varázs, amelyet Sakura tolla áraszt magából. A mellkasomban összébb húzódik valami, nyomva és feszítve. A toll itt a lélekben élő emléket kötötte meg, valahol messze, egy egészen más világban pedig egy apró testet óv…
A lebegő szikla azonban hirtelen megrázkódik, s a föld felreped. „A világ széthullik”.
- Kuro-ryu! - állok meg mellette a paripával, amire azonnal felpattan, persze elém, majd vágtatni kezd Syaoran felé. Ahogy elkapjuk, máris visszább húzóunk, s rövidesen ismét a rendes földön találjuk magunk, bár tény, nem Yamában, s a lebegő szikla azon nyomban fel is robban, dearabjaira hullva szét.
- Ez így még mindig nem jó, ismét edzened kell! - "reagálja" le a történteket Kuro-myu, kérlelhetetlen tekintettel és sziklaszilárd tartással nézve le Syaoran-kunra a hátasról. A fiú elképedése határzalan, és roppant aranyos. De Kuro-sama kérlelhetetlen tanári beállása még halálosabb. Pimasz mód támaszkodom a vállára. - Szigorú vagy, Kuro-chan.
Syaoran-kun még mindig a felismerés döbbeneténél tart, aminek hangot is ad: - Kurogane-san?! Fai-san?!
- Yupp - helyeselek, de félek, még ez is kissé túlterhelte szegényt.
- De a szemetek?.... Vörös és kék?...
Megsajnálva sietek a segítségére a magyarázattal: - Úgy tűnik, mindenkinek, aki belép YAsha országába, automatikusan feketévé válik a szeme. Ha Syayoran, te is oda kerültél volna, a te szemed is feketévé vált volna - közlöm az egyszerű tényt, kioktatva. - Sajnálatos, de mi érkeztünk előbb. Körülbelül fél évvel előbb, mint ti.
- Szóval elkerültük egymást?! - igyekszik megtalálni a fonal végét Syaoran. Én pedi gbólogatva folytatom: - Mokona nem votl a közelben, így Kuro-run és én nem tudtunk kommunikálni. De Kuro-pii értett valamennyit a Yasha klán nyelvén. Így Kuro-piire hagytam a beszédet, én pedig csak olyasmit csináltam, amihez nem volt szükség beszédre.
- H elmondtátok volna, mikor összefutottunk a Hold Kastályában...!! - kezdene bele Syaoran, de közbevágok.
- Ja, az Kuro-pu ötlete volt - s az említett felé fordulok: - Azt mondtad, ha Syaoran-kun tudná, hogy mi vagyunk, nem küzdene igazán ellenünk. S te Syaoran-kun mentora vagy, ugyebár? - vigyorgok rá, de kissé ingerült lesz zavarától.
- Mit ugyebár?
Syaoran-kun hamar megérti, majd meghajol Kuro-sama előtt. - Ohh, hát ezért... Köszönöm.
- Mit? - veti válaszul, de engem nem ver át, ahh, nem gondoltam volna, hogy ilyen aranyos, mikor zavarában próbálja kisebbíteni érdemeit.
- Minden küzdelem azért vol, hogy tökéletesítsem a vívótechnikám, igaz? Köszönöm szépen - ismtéli meg bővebb lére eresztve hálájának kifejezését Syaoran.
- Hmpf - felel szűkszavúan Kuro-pon, s nem bírom ki, hogy ne szóljam el magam: - Woah! Kuro-sama milyen félénk!
- Kit nevezel te félénknek? - fordul felém mérgesen, kivonva a kardját, ami elől kuncogva térek ki. Igazán vicces, hogy visszatérni látszik minden abba a szórakoztató mederbe, amelyben csordogált fél évvel ezelőttig.
A szeleburdiskodást Sakura felbukkanása szakítja ketté, aki riadtan szalad felénk, de amint észrevesz minket is, lelassítva lepődik meg. - Fai-san, Kurogane-san?
- Rég nem láttuk egymást, Sakura-chan! - integetek mosolyogva. Jó újra látni, s még jobb látni, hogy jól van. Örülni azonban nem sokat tudunk, mert a Syaorannál levő toll reagálni kezd Sakurára, s eltűnik mellkasában, s a lány elájul. Syaoran őt, én Mokonát kapom el. Hogy a toll visszakerült tulajdonosához, Mokona is "működésbe" lép.
- Végül mi is mozgásba lendülünk? - teszi fel a költői kérdést Kuro-ri elgondolkodva. Ha már ennyire sietünk, akkor nem lehet tétovázni, megragadom Kuro-samát, majd Syaoranékat is, s egy nagy ölelést formázok magunkból.
- Mi a francot művelsz? - hisztizik Kuro-wan. Dühét mosolyommal oltom le: - Csak nem akarom, hogy ismét különváljunk. Ashura egyik kapitánya azonban megállít minket. - Várjatok! Mégis csak közötök volt a Yasha klánhoz! - ordít Syaoranra dühösen. A fiú azonban nyugodtan válaszol: - Nem, tévedsz! De ha mégis úgy lett volna, a két király már nincs többé. Ha valaha is megtaláljátok a maradványaik, vagy valami emléket állítanátok nekik, ne válasszátok szét őket. Temessétek el őket együtt.
* * *
Kíváncsian tekintünk szét az új világban, amely annyira nem is új, tele van ismerősökkel. Egy ideig eltartott, de rá kellett döbbennünk, voltaképp Shura, ahonnan érkeztünk, Shara múltja volt, ahol most vagyunk, s mivel befolyásoltuk a történteket a múltban, a jövő is megváltozott, s bár minden szerencsésen alakult, megértem Syaoran aggodalmát, mert nekünk úgy kellene utaznunk a dimenziók közt, hogy lehető legkevesebb lenyomatot hagyjuk magunkból. Hát, ez most nem nagyon sikeredett.
- Menjünk a fogadásra! - tudja le Kuro-tan, mint aki jól végezte dolgát, s meg is mosolyogjuk, de Mokona ismét másképp gondolja, kitárja szárnyait. Megragadom Kuro-pon grabancát, s megszorítom Syaoran-kun vállát.
- Hé, Syaoran-kun, ne vállj el Saura-chantól. Szorítsd erősen.
* * *
[Piffle]
Az új világ talán az elsőre emlékeztet a legjobban, de nem, igazából minden képzeletet felül múl. A modern technika olyan mértékben belopózott az emberek ééletébe, hogy mondhatni, olyan dolgokat produkál, amelyekre javarészt csak mágia lenne képes a világban, ahonnan én jövök.
Egy magasabb helyen sikerül lakáshoz jutnunk, a probléma azonban a szokásos, nincs csak három szoba. S a szokásos problémázás a fiatalok részéről. Gondtalanul sóhajtok fel, majd félbevágom a gondot, mintha csettintéssel oldottam volna meg a legnagyobb problémát: - Ugyan, nem kell ezen gondolkodni. Kuro-rintoval közös szobában alszom majd. A fél év alatt úgy hozzászokott, hogy aludni sem tudna nélkülem - vigyorgok előre derülve azon, milyen jelenetet fog rendezni.
|
| Rauko | 2011. 08. 29. 14:51:34 | #16373 |
Karakter: Kurogane
Megjegyzés: ~ Bolond, szőke mágusomnak
Amikor végre elkészülök, és elé tolom a papírt, ő csak nézi. Hirtelen nem tudom eldönteni az okát, de aztán végül jelét adja, hogy igen, érti. Én pedig kapok az alkalmon és végre újra birtokba veszem az ajkait. De a varázs nem tart addig, ameddig szeretném. Kinyitja a szemeit, majd eltol magától. Látott volna valakit...? Nem tudom. De itt mindenki tudja, hogy ... legalábbis úgy tudja, hogy együtt vagyunk. Akkor nem értem, miért most kezdte el zavarni.
Elkapja tőlem a papírt és a tollat majd rajzolni kezd.
Összepakol, és átjön hét körül. Aztán, mielőtt mondhatnék, rajzolhatnék akármit, elegánsan lés kecsesen feláll, majd eltűnik a szemem elöl.
* * *
Miután otthagyott, csak visszajöttem a szobába és felkészültem a költözésére.
Nem egy ágy... nem. Kettő. Nem fogok kétszer ugyanúgy hibázni, eszemben sincs.
Viszont valamivel hét előtt furcsa érzés kerít hatalmába és szinte akaratomon kívül lépek a folyosóra. Az elém táruló látvány furcsa, meglepő, és nem is tudom, hogy inkább ideges legyek, aggódjak vagy ne gondoljak semmire.
Kobun Fai-al szemben áll, és azt hiszem, nem értek félre semmit. De akkor... mi ez a túlságosan is intimnek látszó testhelyzet? Miért érintik egymást?
- Hé - dörren a hangom, mire Kobun is felém pillant, sóhajt egyet majd elillan. Mi a fene történik itt?!
Ideges vagyok, ez látszott a legkézenfekvőbb variációnak. De akkor miért érzem, hogy Fai-ra jogtalanul haragszom?
A fenébe! Sokkal jobb lenne, ha tudnám, hallanám, amit mond, megmagyarázhatná, és eleve, hiányzik a hangja. Nagyon hiányzik...
De erről neki nem kell tudnia!
***
Épp befejezem a fürdést, amikor észreveszem, hogy a papucsom a szobában hagytam. Morogva indulnék vissza, összeszedve a holmimat, egyelőre csak egy szál törülközőben, de ekkor elém lép egy fiú. Sosem láttam előtte... fiatal, szép. Az arca még szinte gyerek, de a teste, amit most csak egy törülköző fed, kifejezetten szemrevaló. Pont ott és pont annyira izmos, mint kell. De nem tudom... valahogy Fai mellett olyan... vézna. És az arca is beesett.
- Kurogane-sama - suttogja a nevem olyan hangon, amitől még pár hónappal ezelőtt azonnal izgalomba jöttem volna, és gondolkodás nélkül nyomtam volna a falhoz, kielégítve mindkettőnk vágyát, hogy aztán sose lássam többé. De már nem...
- Mi olyan fontos, hogy a zuhanyzás alatt zavarsz? - kérdezem, mire közelebb lép, és egyik keze kecsesen felsimul a combon. Ebben a pillanatban, mintha csak a sors rendelte volna így, a fülembe kúszik az a másik hang, ami már bizony reakciót váltana ki a testemből, ha nem ebben a helyzetben látna a gazdája és nem lenne a szemében ilyen fura csillanás.
Csalódottság? Harag? Nem tudok dönteni.
Ledobja a papucsot, köszön a fiúnak is és elillan. Meglepetten pislogok, nem igazán értem, hogy mi történik körülöttem, de az ágyékomra kúszó, pici ujjak azonnal észhez térítenek.
- Mit csinálsz? - dörren a hangom, mire a fiú összerezzen.
- Csak egyszer - néz rám könyörgőn. Szinte megrémít. Látom, mennyire kíván, a teste, a szemei üvöltenek.
- Foglalt a szívem - morgom, és részemről le lenne tudva és lépnék el mellette, de a csuklóm után kap.
- Nem kell tudnia róla, majd kimagyarázzuk - nyögi, és még közelebb lép, de nemesen egyszerű mozdulattal lököm el és lépek mellé.
- A nem, az nem! - Szigorúan nézek rá, és a szoba felé indulok. Meg kell neki magyaráznom! Ha hagyom ezekkel a gondolatokkal, amik most biztosan gyötrik, akkor...
Bár már mindegy. Elrontottam eleve is. Nem érhetek hozzá újra.
Benyitok, és ő látszólag alszik.
Megállok felette és várok, hiszen látom, nem úgy emelkedik és süpped a teste, ahogy álomban szuszogva szokása. Sőt, szuszogni sem szuszog.
Viszont amikor percek múlva sem néz fel rám, megrántom a vállam és magamban morogva fekszem le az ágyba. Miért pont vele kell lennem?! Nem volt valami egyszerűbb személyiségű lény valahol, valamelyik világban, aki épp odatévedt volna, épp akkor?!
* * *
A legmélyebb álmomból kelek fel. Furcsa érzés... néz valaki.
Álmosan nyitom ki a szemem, és az ő, most fekete kékségeivel nézek farkasszemet.
Most... mi történt?
Ahogy végigvezetem rajta a tekintetem, mintha csak erre várt volna, egy mozdulattal szabadul meg ruháitól, és meztelenül fekszik be mellém. Nem tudom, mi történik körülöttem, annyira sodródom az árral, még az is eszembe jut, hogy csak álmodom.
Magától jött volna ide?
Annyi kérdés kavarog a fejemben, hogy egy pillanatra még az is eszekbe jut, hogy megbolondultam, azért nem értek semmit. De ha teljesen gyengeelméjű lennék, ez a kívánatos, vékony és sápadt test akkor is észhez térítene.
De akkor is érdekelne pár dolog. Kíván engem? Miért van itt? Mit akar most?
Válasz helyett megcsókol, majd a mellkasomra hajtja a fejét és pillanatokkal később már hangosan szuszog.
Most... elaludt?
Annyira békésen szuszog. És ha most felkeltem, mit érek el vele? Nem akarnám, hogy kiszálljon mellőlem, és elkezdjen felöltözni, hogy rajzolgatni kezdjen.
Inkább csak ölelem, és várok... arra, hogy mi lesz. Mert már megszoktam, hogy ez a lány itt a karjaimban mindig őj dolgokat mutat nekem. Talán ezért nem akarom elengedni...?
Nem tudom. Nem is akarom. Annyi mindent nem szabad értelni az életben. És ez is csak egy dolog a sokból.
***
Reggel halk kuncogásra kelek. Karjaim még mindig ölelik a testét, érzem a melegét, ahogy simul hozzám, és ahhm... merevedésem is van, ahogy így észreveszem és érzem magamon. De nem is ez az érdekes. Egy szőke szépséggel alszom egy ágyban, aki még meztelen is. Minden épeszű lénynek merevedése lenne.
Azt várnám, hogy a legutóbbi után visítva ugrik fel. Ennek ellenére rám pislog azokkal a gyönyörű szemeivel, és mosolyog.
Kérdőn nézek rá, de csak előre lendül, és kapok egy kisebb, gyermeteg csókot.
Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy kikászálódik az ágyból, felkapja a yukatát, és már megy is az ablakhoz. Közben nyújtózik is egyet.
A felkelő nap sugarai végigsimítják a még fedetlen mellkasát, én meg ámulva nézem. Teljesen más... mosolyog, szép és csodálatos, mint előtte. Mint az a Fai, akit megkívántam.
De nem érhetek hozzá. Nem szabad. Olyan ő, mint egy tündér.
Ha egyszer elrontasz valamit, és ugyanazt a hibát ismételnéd meg, örökre elriasztod.
Ezért nem érinthetem. Pedig férfiasságom fájóan lüktet, hogy érezhessem testének szoros forróságát, hallhassam édes, könyörgő nyögéseit és láthassam vágytól fűtött, szép szemeit. De most tilos... egyelőre nem szabad!
***
- Kurogane-sama, Fai-sama - hajolnak meg a szembe jövő katonák előttünk. Fai is csak mosolyogva figyeli őket, szinte ragyog ma reggel.
nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyennek. Mióta külön kellett költöznünk, valahogy... nem is tudom. Más volt. Sosem mosolygott és ragyogott ennyire.
Én próbálom feltűnés nélkül figyelni őt, de ahogy meglát egy utcai árust, és elkapja a karomat, és közelebb húz, megdobban a szívem.
Mi a fene lehet velem?! Sosem éreztem még így senki iránt...
- Kurogane-sama, Fai-sama - hajol meg az árus is. - Mivel szolgálhatok? - kérdezi mosolyogva. Idős férfi, szürke, egyszerű kimonóban.
- Nem tudom - rántom meg a vállam és a szőke mágusra pillantok, aki kapkodja a fejét. Nem gondoltam, hogy ez az édességimádat komoly lehet. De végül rábök valami csokibogyó szerű akármire, és mutatja, hogy mennyit kér, így hát kapunk egy zacskóval.
Ahogy megkaparintotta a zsákmányt, csillogó szemekkel néz rám, és elindul előre. Én sóhajtva köszönök az árusnak és követem.
A parkba vezet, ahol ültünk a legutóbb is. Leülök, és nem kicsit lep meg, hogy az ölembe furakszik, mint valami macska. Amikor már kényelmesen ücsörög, elkezdi a számba nyomkodni a bogyókat, amire persze fintorogva reagálok, hiszen nem rajongtam az édesért soha, és mióta őt ismerem, előre hat újjászületésre ki van elégítve az édességigényem.
De ez a helyzet akkor is olyan... idilli. Furcsa, de most kicsit szerelmesen érzem magam.
Itt ülök egy parkban, egy padon, ölemben azzal a férfivel, aki egyébként sem közömbös, és mosolyogva eszegeti az édességet, néha rám is pillantva, de többségében az eget, a növényeket kémlelve.
Nem szól egyikünk sem, teljesen felesleges lenne, hiszen nem értenénk. De olyan jó lenne már hallani a hangját...
Remélem a kölyök, a hercegnő meg a manju hamar ideérnek, mert már nagyon kezd elegem lenni abból, hogy itt vagyunk, semmit nem értünk, csak éldegélünk és rajzokkal kommunikálunk. Idegesítő és kiábrándító.
***
Az egész nap olyan... kellemesen telik.
Aztán megjelenik egy katona. A szokásos megszólítás, mélyen meghajol, majd onnan beszél.
- Holnap ünnepséget szervezünk a nagy Yasha-ou és az ő két új, legerősebb harcosának tiszteletére - mondja a katona, majd kiegyenesedik. - Napnyugtakor lesz a gyülekező a főtéren - jegyzi meg, majd várja, hogy elengedjem.
- Értettük. Menj - intek, ő pedig elindul. Már épp venném elő a papírt, hogy lerajzoljam Fainak, amit hallottam, mikor megjelenik a fiú tegnapról.
Először csak az utca végén tűnik fel. Valamin gondolkodhat, a földre bámulja. De aztán felemeli a fejét és egyenesen rám néz. Fai itt áll mellettem, de épp elfordult, így mikor elém libeg a fiú, kecsesen lépkedve, mint valami szajha, nyelek egyet. Nem izgat fel, inkább érdekel, hogy a szőke mit tesz.
Felém fordul, mintha valamit mutatni akarna, de ekkor a tekintete megakad a fiún, aki pár lépésnyire van, és nagyon csábosan mosolyog rám. Én csak nézek rá, aztán a fiúra.
Aztán Fai szusszan egyet, beáll közém és a fiú közé, és szemrebbenés nélkül kapok egy olyan szenvedélyes csókot, hogy ha nem én lennék az aktívabb fél, elolvadnék. Szenvedélyes, vad, követelőző és tudom, azért van, hogy a fiú lássa, hogy kihez tartozom, de akkor is izgató a helyzet.
Annyira elragad az érzés, az íze a számban, a nyelve a nyelvemen, a kezei a nyakam körül, hogy nem is tudok már másra figyelni.
Derekáról a fenekére csúszik egyik kezem, és belemarkolva adom tudtára, hogy sikeres volt az akció, amennyiben az volt a cél, hogy felizgasson.
Szuszogva válik el tőlem, és legnagyobb megdöbbenésemre a szemembe néz, majd megragadja a csuklómat és nem foglalkozva a mögöttünk, döbbenten álló és teljesen csalódott fiúval, elrángat a szállás felé.
Ahogy odaérünk, bennem felötlik a gondolat, hogy ezt nem szabad, de ha most rajzolnom kell, valakit megölök.
- Nem... - jelentem ki, és ahogy hajolna egy csókért, elfordítom a fejem. Vékony, kecses ujjai az arcom két oldalára fonódnak, és maga felé fordítja a fejem.
- &®Ä[đ]z>|™\€]đ&@]€€[]@#Đ®! - Hallani a hangját... még ha kicsit sem értek belőle semmit...
- Beszélj még... - suttogom, és kezdem elveszteni a fejem. - Mond még... - nézek rá, ajkait kémlelve, majd végigsimítva rajtuk ujjaimmal.
-\&][€Í€ - suttogja. Fogalmam sincs, mit mond, ahogy neki sem lenne arról, ha én beszélnék. - ˛%đ”˘G°% - fejezi be, és ajkai már az enyémeket súrolják.
Hallani a hangját most... valami hatalmas lökést adott és tudom, tudta, hogy ezt fogja elérni vele.
- Kívánlak - suttogom, és tudom, hogy a szavakat nem érti, de a testem talán elég jól kommunikál, ahogy férfiasságom a testéhez nyomom. Felsóhajt, és karjait újra a nyakam köré fonja.
- ^%[Đ[ - suttogja a fülembe, és egyik lábát a derekam köré fonja.
Szó szerint nem értem, mit mondott, de azt hiszem, ebben a helyzetben sokat nem tévedhetek.
Feneke alá nyúlok, amit ő ért is, és lábait a derekam kér fonva hagyja, hogy az ágyra fektessem.
Leülök, ő pedig az ölemben marad. Az egész helyzet annyira szép, annyira... megnyugtató. Ahogy ajkaival érinti a testem, én pedig simogatom, ahol csak érem, majd álla alá nyúlva hívom egy csókra....
Olyan idilli az egész helyzet.
nem gondoltam, hogy a múltkori után még eljuthatunk erre a pontra. De a tény, hogy lehetséges és nem rontottam el mindent, olyan hatással van rám, mint Fai maga.
Férfiasságom már fájóan lüktet, ahogy kimászok alóla és a hasára tolom. Ő, mintha érezné és tudná, és akarná, kitolja nekem a fenekét. Lefejtem róla az alsó, így már mindketten teljesen meztelenek vagyunk.
Benyálazom az egyik ujjam, de aztán mégsem úgy kezdem tágítani.
Arcommal hajolok édes fenekéhez, és nyelvemmel nedvesítem be, hogy aztán, mikor egyik ujjam behatol a testébe, már ne legyen neki olyan fájdalmas.
Végig nyöszörög és sóhajtozik, mintha tényleg élvezné a dolgot. Néha meg-megremeg, de alapjában véve a kéjtől remeg, tudom, érzem.
Amikor úgy érzem, hogy készen áll a teste, hogy befogadjon, fölé hajolok, de előtte a hátára fordítom.
- Látni akarlak - suttogom, bár tudom, nem ért egy szót sem, de nem baj.
Felhúzza a lábait, én pedig bejáratához helyezkedem. Még az előzőnél is lassabban, finomabban és gyengédebben hatolok át izomgyűrűin, hogy érezzem magam körül az ölelését, a teste forráságát.
Felnyög, ujjai a vállamba marnak, de most ez sem érdekel. Marjon csak véresre, a lényeg, hogy élvezze.
Rám elemi ködös tekintetét, és...
- Kuro-myu - suttogja remegő hangon, ahogy ujjaim rátalálnak férfiasságára és azzal egy ütemben kezdem izgatni, ahogy a testébe hatolok újra, és újra.
Nyöszörög, a nevem suttogja, majd megremeg a teste. Olyan szép ebben a pillanatban... Ahogy hátravetett fejjel, nagyot nyögve élvez a markomba, majd szuszogva próbálja kontrollálni testét.
Nekem is csak pár utómozdulat kell, hogy utolérjem a kéjben.
Kihúzódva belőle aztán mellé fekszem, ő pedig, szinte már álmában bújik.... én meg megölelem.
Mert... jó vele.
***
Annyira sikerült egymást kifárasztani, hogy mindketten nyöszörögve, álmosan kelünk fel, már olyan dél környékén.
Még annyi időnk lehet az ünnepség előtt, hogy együnk valamit és elkészüljünk... hiszen azt suttogják a katonák, hogy valami fontosat fog bejelenteni Yasha-ou. És legalább végre Fai is megláthatja.
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 08. 29. 15:14:11
|
| ef-chan | 2011. 07. 01. 01:57:08 | #14662 |
Karakter: Fai D. Flowright
Megjegyzés: (Kuro-rintonak)
Ahogy sikerül elérnie, hogy engedjek, visszakísér a szobába, majd rajzolni kezd, az eleje nem nehéz, s bár torkomban dobog a szívem, végül megnyugodva engedek le, mert ismét a lapra kerül a tény, szerelem nincs, nem is lehet közöttünk az ő részéről sem. Azonban a mondanivaló folytatódik, új aspektussal árnyalva a helyzetet. Teljes ledöbbenéssel meredek a lapra, majd enyhe kérdést keverve a kifejezésbe rá. Én... én nem akarok tőle távol lenni. Nem akarok egyedül! Talán valami rosszat tettem?
- Kobun - feleli, mire hevesen megrázom a fejem. Engem nem érdekel! Hevességemmel magam is meglepem, de ő nyugodt marad, s úgy lép közelebb, hogy ezt a nyugalmat átsugározhassa rám is, ujjaival csitítón simít végig arcomon, s egy puszit is lehel homlokomra. Minta bombát robbantottak volna, önt el a meleg. Így inkább a lapra vetek kérdőjelet. Miért határoztak így?
Talán szerencsésebb lett volna, ha nem vagyok ennyire kíváncsi, ugyanis ahogy épp ugyanazokkal a mozdulatokkal írja le állapotom, mint Kobun, végigfut rajtam először a hideg, teljesen elsápasztva, majd a meleg vörössé gőzölve a fejem. Nem tudok mit mondani, nem tudnám hogy elmondani senkinek, hogy nem számít, mert nem értenék, s mert zavarban lennék minden egyes alkalommal, ahogy belekezdek, így lemondón hajtom le a fejem. Egész életemben az árral sodródom, semmi új sincs ebben sem. Csak elkönyvelem: feláll, és kimegy, minden bizonnyal befejezte a mondandóját. Mi mást mondhatna? A lényeg ilyen rövid kulcsmotívumokkal leírható. Kissé jobban van, én túlélem, de felesleges bármihez is ragaszkodni, mert ez, bár megtörtént, voltaképp nem jelent semmit, olyan, mintha nem történt volna meg, vagy mintha ugyan megtörtént volna, de megtörténhetett volna mással, máshogy, máskor. Nincs jelentősége, ezért nem érzi egyikünk sem, hogy harcolni kellene a változások ellen.
* * *
Hamar kikerültem a kórházból. Gyorsan gyógyultam mindig is, most sem volt ez másképp, s elfoglalhattam magányos szobám. A tudat, hogy a másik oldalon van, sokszor evett a fal mellé, de nem volt elég arra, hogy pótolja jelenlétét, s a jelenléte által biztosított elfoglaltságok tárházát, amelyek segítettek elterelni a gondolataim. Talán ezért sem bírok normálisan aludni...
Jobbára csak a csillagokat bámulom hajnalig, vagy bolyongok a városban, árnyékká olvadva észrevétlen. Nappal persze mosolygok, ahogy mindig, s voltaképp hamar összekanalaztam magam a jelenlétében is. Olyannyira, hogy már váratlan megnyilvánulásai sem kavarnak kusza gondolataimon újabbat. Megszoktam. Csúnya szó, de voltaképp azt hiszem, ez történhetett. Már nem fagyok le, már nem leszek utána jó ideig hasznavehetetlenül kapkodó. Bár az is igaz, az konkrétan többször nem történt meg közöttünk azóta. Visszaálltunk egyfajta megszokott rendszerbe, amely gyakorlásból, s részemről éjszakai nyugtalan virrasztásból állt, amelyet néha-néha színesített vagy épp kizökkenteni próbált bizalmas testi kontaktus iránti igénye. Nem tudom, mit kellene éreznem, csak azt tudom, Kuro-sama Kuro-sama marad, a történtek ellenére sem tudok másképp pillantani rá, mint korábban, s épp ugyanúgy szórakoztató a közelében lenni, mint volt eddig is. Voltaképp semmi nem változott meg, és mégis... talán nem normális dolog, amit teszünk néha. S talán emiatt érzem: szabadulnék ebből a világból, de bárcsak örökre magába szippantana.
* * *
A változások azonban nem merülnek ki ennyiben. Nem tudom, mikor lettem rá figyelmes. Először csak meg-megakadt rajta a szemem, és feltűnt, olyan ismerős, pedig nem tartozik az egységhez. Aztán ott volt egy-egy parti alkalmával is, többnyire mások társaságában, így elkönyveltem, biztos ismerik, és látogatóba jön néha. Vékony, középtermetű, nálam kissé alacsonyabb, de Syaoran- kunnál mindenképp magasabb, s igen kellemes megjelenésű fiatal.. hát az túlzás, hogy férfi, olyan 18 körül lehet talán. Egy biztos, határozottan úgy érzem, figyel, méreget, amit nem feltétlen tudok hová tenni. Viszont nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, csak egyszerűen zavar.
A másik szintén érdekes felfedezésem, hogy a kórházi “látogatásom” óta Kobun is viszonylag nagyobb figyelemmel tisztel meg. Kommunikálni persze csak nehézkesen tudunk, de többször is előfordult, hogy “rajtakapott”, ahogy éjszaka időtöltés végett kiültem a fáklyákkal még megvilágított lépcsőkre, s rajzolgattam. na az ő túlzott figyelme feszélyez. Valahogy mindig az jár a fejemben, hogy mit gondolhat azok után. Mert ugyan ez a mi dolgunk Kuro-rinnel, ő mégis tud róla, és süt a szeméből ez a tudás, és az ezzel járó önként vállalt... talán segítségnyújtási kényszernek nevezném. Kissé úgy érzem, mintha bele akarna túrni a lelkembe, hogy összeszedjen, még ha nincs is rá szükségem, mert ő nem hiszi el, hogy felesleges. Már maga a gondolat is ironikus mosolyt rajzol az arcomra. De jobb híján eltűröm, hogy sertepertéljen körülöttem, mert legalább elriasztja a gondolataim és leköt.
De nem ugyanolyan...
* * *
Újabb reggel, újabb értetlen beszédtömeg, amellyel kirángatnak semmilyen hangulatomból. Sosem értem, de mindig sejtem, menni kell, hát most is a kiképzőterep felé veszem az irányt, ugyan hova is kellene mennem máshova. Persze megvárom, a falnak támaszkodva szuggerálva a szemközti falat, de valójában mindig sokkal messzebb járva, néha még magam sem tudom, milyen távol.
Megszokott viselkedésemmé vált szótlan jókedvvel bandukolok mellette, s nem kell csalódnom, ismét csak itt vagyunk, valami azonban rendhagyó, rajtunk kívül csak valami ismeretlen alak, s Kobun tartózkodik itt.
Az ismeretlen alak arca ünnepélyesen semleges, Kobun tekintete viszont ellentétes érzelmektől zavaros. Sajnos többet nem értek, s illik kivárni, hogy Kuro-wanwan tolmácsolhasson, így csak ácsorgom egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyt, így ringatva magam. Voltaképp kezdek istentelen fáradt lenni, de ezt jól leplezem. Főleg azért, mert kedvem sincs lehunyni a szemem... Ha ki tudnám valahogy üríteni a fejem, talán megpróbálkoznék vele, de így épp csak elvegetálok alvás címen, annyira kifárasztva és túlhajtva magam, hogy már csak a sötétség boruljon rám röpke egy maximum két órácskára. Néha még az is sok... Ez a világ kezd nyomasztóvá válni s sehol sincs fogódzó...
Kuro-pi papírral fordul felém, s maga határozottan béna, de fejlődőképes módján rajzolja le nekem, hogy, már ha jól értem, valamiféle jutalomban részesültünk, és jelentősebbek lettünk, mint a többiek. Valamiféle szintet léphettünk bizonyára, fokozatot ugorva a többiekhez képest. Kobun keserédesen mond valamit Kuro-minek, mikor az ismeretlen távozás mezejére lép, majd ő is magunkra hagy minket.
Kíváncsian érintem meg a karját, hátha engem is érint a beszélgetés, legalább is egyszer elhangzott a nevem, csak utaltak rám is. Az pedig rám tartozik határozottan. Int, hogy kövessem, majd megindul. Nincs okom ellenkezni, így csendesen lépdelek mögötte, igen elmélyedve azt latolgatva, mi minden hangozhatott el. Talán át kell mennünk valami más helyre, ahol már a harcokban is részt kell vennünk? Vagy ne gondolkodjam ilyen nagyban, és egyszerűen gondoljam azt, hogy csak egy újabb parti részleteit beszélték meg csipkelődve. De Kobun arca egy rövid ideig olyan csalódott volt... Ahh, felesleges agyalnom, úgyis csak latolgatok, és nem tudom meg a valóságot addig, míg el nem körmöli nekem.
A város egy kis parkjába tettük át végül a “hadiszállásunk”. Majd mikor letelepszik egy padra, mellé telepedem, de úgy, hogy a padon törökülésbe helyezkedem, s felé fordulok teljesen, így csak a térdem koccan az oldalának, de sokkal jobban látom, mit is rajzolgat.
Az előző rajzot folytatja, kifejezve talán, hogy amiatt történhet meg az, amiről szót kíván ejteni. Valahogy olyan érzésem van, komoly dolog lehet, ha nem volt megfelelő hely a közlésére a kiképzőterep, és ennyit kellett vándorolni pár vonásért.
Ahogy elkészül a mű, csak nézem egy ideig csendben. Nem azért, mert nem értem, egyszerűen csak váratlanul ért. Kék helyett most fekete szemeim vörös helyett szintén feketéllő szemeibe fúrom, mintha nem tudnám pontosan, hogy nem láthatok a mélyükre. Az ajkaim félig kinyílnak, de végül csak visszacsukom őket, és lehajtom a fejem. Megragadom a tollat, majd rábökök az egyik pálcikaemberre, s annyit fűzök hozzá: “Fai”, majd egy pipát teszek a feje fölé. Részemről rendben, de csak ha nem vagyok teher. Nem felel, csak tenyerével végigsimít az arcomon kissé megemelve, s évődőn megcsókol. Enyhén beleremegek, s lehunyom a szemem. Hogy visszamehetek, s ő is akarja, minden bizonnyal azt jelenti, ma ismét megtörténik majd...
Mikor elválnak ajkaink, halványan rámosolygok, de figyelmem hirtelen tereli el valami. Nem zavaró, nem észrevehető, csupán távoli, és talán nem is biztos, hogy jól láttam arra a rövid pillanatra, míg láttam, de félig-meddig meg mernék rá esküdni, hogy azt a fura fiú állt a park szélén a bokrok takarásában, s minket nézett, míg nem találkozott a tekintetünk. S mintha lett volna valami dac, valami keserű csalódottsággal kevert elszántság a pillantásában.
Tenyerem szégyenlősen feszül Kuro-pyu mellkasának, karnyi távolságban tartva magamtól. Kérdőn pillant rám, de csak megrázom a fejem. Nincs semmi, semmi de semmi, csak... A kezembe veszem a papírt, ezzel menekülve akármi elől is, amit szeretett volna, s könnyedén felskiccelem, ahogy pakolok, majd egy órát, jelezve, hogy este hét felé megyek, azzal a kezébe nyomom, felpattanok, mosolyogva intek még egyet, és elinalok, magára hagyva.
* * *
Nincs sok cuccom, voltaképp fél óra alatt összerámoltam, főleg azért mert eleve szét sem rámoltam. Olyan hülyének érzem magam, képes voltam megfürdeni, rendbe tenni magam, s még azt a ruhám is felvettem, amit már nem is emlékszem, kitől kaptam, de igen különleges darab.
Azóta meg körülbelül nem tudom, mihez kezdjek. Az idő olyan lassan múlik, s ismét kettős érzés fojtogat. Az egyik felem átmenne hozzá már most, türelmetlenül dörömbölve az ajtón, a másik viszont retteg attól, hogy az óra eléri a hetet... Vajon ma tényleg fogunk? … Azt hiszem, nem kellene épp ezzel foglalkoznom. Kezdek kissé feszült lenni...
A váratlan kopogtatásra összerezzenek, de felkaparom magam az ágyamról, ahol eddig vergődtem, majd kinyitom az ajtót iszonyatosan hevesen dobogó szívvel, mosolyogva, de nem az áll az ajtóban, akire számítottam, hanem Kobun. Mosolyom át is olvad kérdő arckifejezésbe, de ahogy bepillant, leesik, hogy illene behívnom, így félreállok az ajtóból, s intek, hogy nyugodtan kerüljön beljebb. Meg is teszi, majd letelepedik az asztalhoz egy székre. Remélem, nem akar sokáig maradni... Bár, még fél óra, addig akár el is “szórakoztathat”, és akkor nem lesz időm badarságokon járatni a buksim.
Letelepedem szemben vele, a másik székre, majd érdeklődőn rápillantok. Azért kíváncsi vagyok, mi hozta ide, mert azért odáig még egyszer sem jutottunk, hogy konkrétan felkeresett volna, mióta látszólag védelmezőmmé avanzsálta magát. Ő a csomagomra pillant, majd megkérdezi? - Kurogane?
Bólintok. Értem, mire utal. De csak mosolyoghatnékom támad. Annyira nem érti ezt a dolgot, hogy szerintem az eset óta ki van akadva Kuro-tanra. Bár nem, így nem vagyok szerintem pontos, valójában a kapcsolatunk töretlenségét nem érti. Azt hiszem, soha nem emésztene meg hasonlót, se akkor, ha vele történik, se akkor, ha ő követ el hasonlót. Ha tudná, hogy milyen jelentéktelen dolgok pedig ezek...
Válaszomra megcsóválja a fejét - mondtam én, hogy nem képes megemészteni - majd a ruhája redői közé nyúl, s előemel egy tégelyt. Az asztalra teszi, majd elém tolja. Pislogva követem az akciót, majd felemelem a szemöldököm. - Kurogane.
Hmm, szóval adjam oda. Ismét csak bólintok. Azért kíváncsi lennék, mi ez. Viszont Kabunnak még mindig nem akaródzik távozni. Csak néz rám, fürkész, pedig tudja, hogy utálom. Aztán csak szívére teszi a kezét, majd a csomagokra mutat, aztán a feje előtt megrázza a kezét. Nagyjából azt szeretné kifejezni, hogy biztos vissza szeretnék menni, nem lesznek-e ismét zavaros gondolataim - de hiszen sosem amiatt voltak. Az ami nem hagy nyugodni, mélyebben gyökerezik, bármi ami történik velem, csak könnyebbé tesz, még ha fáj, ha szétszaggat, akkor is.
Sóhajtok egyet, majd felállok. Nem akarok udvariatlan lenni, de az ajtóhoz lépek, jelezve, hogy mehetne már. Ő is elereszt egy sóhajt - komolyan, tisztára terhes már tőlük a szoba - s az ajtóhoz sétál, kinyitom, s kilép, de még visszafordul. Tétovázik, amitől olyan szokatlanul furcsa alakja.
- +%”/%!”!”§ - mondja, bár nem értem, majd az arcomra simít, amitől kővé dermedek, s a homlokomra nyomna csókot, de elvörösödve nyújtom ki mellkasának veszítve a kezem, eltolva magamtól. Tekintete szomorú lesz, fájdalommal telt mélyfekete. Megfogja erősen mellkasának feszülő kezem, majd ajkaihoz emeli a tenyerem, s végül arra lehel könnyed csókot,
Kuro-min hangja zendül, de olyan furán, olyan baljóslóan, hogy összerezzenek. Kobun viszont nem vesz róla tudomást, csak biccent nekem, s elsétál. Kuro-pipi rám néz, de csak könnyed mosolyom kapja vissza, nincs semmi gond. Szó nélkül lép be a szobába, majd felnyalábolja a cuccom, és ugyanazzal a lendülettel kicsörtet. Én még visszalépek a szobámba a tégelyért, majd futólépésben követem, s ahogy beléptem, már csukom is be magam mögött az ajtót, s ismét összegyűlő izgatottsággal fordulok felé, de a látvány hidegzuhany. A szobában immáron két ágy terpeszkedik, s ő az ajtótól távolabbihoz pakolja a cuccaim. Ahogy végez, megragadja a törölközőt, és valamit mormogva faképnél hagy. Csak nézek utána , és nem értem. Félreértettem valamit?
* * *
A szoba, amelytől a megváltást reméltem, most ugyanolyan idegennek tűnik, mint a másik, amelyben eddig laktam. Minden bizonnyal a valós kommunikáció hiánya lehet, hogy rosszul mértem fel a szerepem. Kuro-sama a látszat ellenére igen félénk, na meg sokszor érzelmek terén bonyolult a számomra.
Az ácsorgás helyett inkább leülök, s szétnézek. Tekintetem megakad Kuro-min papucsán. Hah, buta. Jobb lesz, ha utána viszem.
* * *
- Kuro-myu - nyitok be a fürdőbe, de azonnal meg is fagyok. Kuro-rinton kívül más is tartózkodik benn, s azonnal megismerem, a fiú, aki mindig csak úgy felbukkan, és aki ma eléggé furán nézett rám. Sután felemelem a papucsot, s még mindig próbálom emészteni a képet, ahogy mind a ketten ott állnak, s testük csupán egy törölköző fedi. Kuro-tan ezek szerint ismeri? Vajon mennyire ismeri? És honnan?
Ugyan, semmi, de semmi közöm hozzá.
Szabadkozó kézmozdulattal leteszem a papucsot, majd biccentve köszönök a fiú felé, s kilépek az ajtón, becsukva magam mögött. Tanácstalanul az ajkamba harapok, s villámléptekkel tűnök el a folyosón, lefordulva, s egy hosszabb utat választva vissza a szobába. Még így is előbb visszaérek. Nem jött utánam...
Miért jött volna, hisz most talált mást. Nem mindegy, kivel elégíti ki elfojtott vágyait? Neki teljesen.
Az ágyamra dőlök, magamra terítem a akarót, s lehunyom a szemem. Nem fogok tudni aludni, tudom, hogy nem fogok tudni aludni!
Pedig iszonyatosan hatalmas szükségem lenne végre Rá...
Hallom, ahogy nyílik az ajtó, hallom a közeledő lépteket, de csak mozdulatlanul fekszem, lehunyt szemekkel.
Miért menekülök? Nincs mi elől, hiszen nem tartozunk egymásnak semmivel.
Nem szól, pedig itt áll felettem, érzem. Az lenne a fair, ha kinyitnám a szemem, s elmondhatná, amit akar, de a szívem nem akarja hallani. Csak felejteni akartam vele, önző gondolat, de csak a kellemest akartam összekötni a hasznossal. De nem várhatok tőle segítséget, a fenébe is, megcsalom, átverem, kihasználom őt is már épp eléggé.
Nyekken alatta egyet a saját ágya.
Jó éjt, Kuro-kun!
* * *
Néma sikollyal ülök fel az ágyon. Lélegzetem szapora, s egész testem remeg. Fázósan ölelem körbe magam. Ma kifejezetten intenzíven borul rám a sötétség... Alig kapok levegőt...
A másik ágy felé pillantok. Látszólag békésen alszik, ha tetteti, akkor viszont iszonyat profi...
Lerúgom magamról a takarót. A fenébe is! Én sem akartam! Most sem akarnám, de hova mehetnék? Hogy más tegyen hasonlót, el sem tudnám képzelni. Azt gondoltam, ő is így lehet vele, de miért lenne, hiszen alapvetően az a bizonyos Tomoyo-hime a mindene. Ha én megfeleltem, miért lepődöm meg, hogy bárki megfelel. Miért fáj? Bolond gondolat. Kihasználjuk egymást, kihasznál, ha szüksége van rám, s most, most én akarom kihasználni őt.
Mert nincs hová mennem...
Felette állok, az ágy mellett. Szenvtelenül szemlélem békés arcát. Vagyok olyan feldúlt, olyan szenvedélytől fűtött, mint ő volt legutóbb? Hatodik érzéke kezd működésbe lépni, s pislogva ébredezik. Nem teketóriázom, egy mozdulattal oldom ki a derekamon levő övet, s csúsztatom le magamról a ruhadarabot. Kissé felemeli meglepetten a fejét, de süpped az ágy, ahogy mellé mászom, s mielőtt szólhatna bármit, ajkaimmal birtokba veszem az övéit. Édes a meglepettsége. S kapok az alkalmon, befurakodva a takaró alá, s mellkasára hajtom a fejem. A kissé talán jelen pillanatban zakatoló, mégis egyenletes dobogás ellazít, mosoly kúszik ajkaimra, s belélegzem jellegzetes illatát. A hetek, talán hónapok, sőt évek fáradtsága szakad rám, s nem is küzdök az álom hatalma ellen, mert meg vagyok róla győződve, most karjai gyengéden fognak magukhoz ölelni, mert Kuro-sama messzire űzi a gonosz képeket.
Szerkesztve ef-chan által @ 2011. 07. 01. 02:15:47
|
| Rauko | 2011. 04. 17. 20:37:23 | #13020 |
Karakter: Kurogane
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
A reggeli, kifejezetten kínos, és borzalmasan bántó események után biztos vagyok benne: hibát követtem el. A fürdőben próbáltam volna jóvá tenni, de annyira távolságtartó volt... képtelen voltam mást tenni, mint rádobni a köntösét, és ott hagyni. A gyakorlótéren, miközben Kobun a napi terveket vázolja, megjelenik... de megint csak egy mosoly. De most legalább rám nézett, ez is komoly előrelépés az eddigiekhez képest. Mármint... lehetne rosszabb.
Önmagához képest meglepő, hogy mennyire elbénázza a lövést... Még az első is vagy ötször jobban ment. A vezényszó után lő, és jócskán mellé. Nem is nagyon érti senki, talán csak én tudom, hogy mi terelhette el a gondolatait. Amikor bevezetik a hátrasokat Kobun kimerítő értékelése után, már rossz érzésem van. Fai feszült, és Kobun most mondta el, hogy ezek az állatok mindent megéreznek, szinte azonnal. Ha idegesek vagyunk, nem is lenne szabad a közelükbe menni, én azonban jó vagyok az érzéseim irányításában. Vele ellentétben...
Percekkel később meg is történik a baj, de hiába ijedtem meg borzalmasan, nem megyek közelebb. Minek? Eltaszítana. Még akkor sem, amikor hív, ezért is lep meg, figyelembe véve a korábbi reakcióit, hogy milyen hirtelen ragaszkodással fogja meg a kezem. Nem engedném el egyébként sem, de nem is hagy sok választást. Olyan erővel fogja a kezem, hogy ha akarnék, sem tudnék távol maradni tőle. De az orvosi rendelő után valahogy úgy érzem, hogy taláon mindenkinek jobb lett volna, ha nem történik meg.
Alapos fejmosást kapok Kobuntól a férfiak közti biztonságos, és fájdalommentes szex miatt, legalább négyszer elmondja, hogy minden az én hibám, és legközelebb dugjam egy egérlyukba, de Fait kínozzam. Nem mondhatok semmit, tudom: igaza van. Én rontottam el. Lehettem volna finomabb, figyelembe vehettem volna, hogy ez lehet neki az első. De nem vettem, és ez hatalmas hiba volt. Fájdalmat okoztam neki, amit nem lett volna szabad, így Kobun határozott felszólítására, miszerint azonnal költözzek másik szobába és hagyjam őt magára, gondolkodás nélkül felelek igennel. Neki is így a legjobb.
***
A szobában ülünk, én meg próbálok valamit lerajzolni. Visszajöttünk ide, egyszerűbb volt és Kobun is ezt látta jónak. Meg kellene vitatnunk ezt a kérdést. Mármint közölnöm kellene vele Kobun parancsát.
Szexelő pálcikaemberek. Pipa.
Áthúzott szív. Pipa.
Egy házikó, két pálcikaemberrel. Pipa.
Kis nyíl lefelé, pipa.
Egy ház, egy emberke, másik ház, másik emberke. Szomorú arc a pálcikáknak. Pipa.
Átadom neki, ő pedig érdeklődve nézegeti, majd elspáad, és ijedten néz rám. A neveket, ahogy észrevettem, megérti.
- Kobun - szólalok meg felsóhajtva;, mire mintha ideges lenne. Nemet int a fejével, de csak közelebb lépek, és az ujjam at az arcára simítom, majd a homlokára nyomom ajkaimat. Mire elhajolok, már megint tulipiros. Ijesztő... ennyire érzékeny, vagy ennyire zavarban van miattam?
A lapon levő hatalmas kérdőjelre csak altestére mutatok, és a hüvelykujjamat lefelé irányítom, ahogy korábban Kobun is tette. Megint elsápad, majd ugyanezzel a lendülettel pirul vissza, amin elmosolyodok. Lehajtja a fejét, és nem szól semmit, ezt pedig én is jelnek veszem. Kisétálok, és a hátamat a falnak döntve felsóhajtok. Nem lehetek ennyire idióta.... mindent elrontottam.
***Pár héttel később***
A fene sem tudja, mióta vagyunk itt. Nem számolom, de már minden bizonnyal megvan három, nagy akár már négy hónapja is. De azóta, hogy a Fai melletti kis szobában lakom, már sok minden történt.
Körülbelül egy hete mi lettünk a legsikeresebbek egy teljesítményfelmérésen, még Kobunnál is jobbak voltunk. Ezzel kapcsolatban azt a hírt kaptuk, hogy talán kicsit megvariálják majd a vezetést, és mi leszünk azok ketten, Fai-al. Izgatott vagyok, és szerencsére azóta a helyzet is helyrejött. Mármint közte, és köztem.
Igaz, azóta nem volt semmi, csak néha egy-egy csók csattant el, pár kósza simogatás, de nem történt semmi, ami ennél erotikusabbnak nevezhető. Érzem mondjuk néha rajta, hogy szívesen megismételné. A teste nem olyan csökönyös, mint ő... de az, hogy én újra kezdeményezzek... hát, nem azt mondom, hogy egyszerűen képtelenség, mert ez így hazugság lenne. A lényeg csak annyi, hogy amíg egyértelmü jelet nem kapok, addig nem fogok lépni semmit.
Reggel a gyaktérre hívattak minket. Érdekes volt, hogy négyen voltunk csak: Kobun, Fai, egy követ az uralkodótól, és én.
- Yasha-ou határozott parancsával jöttem - jelenti ki a férfi. - A döntése a néhány nappal ezelőtti teljesítményfelméréssel kapcsolatos. - Kobun felsóhajt, de nem szól bele. - Yasha-ou úgy döntött, hogy a továbbiakban a hadsereg vezetőjének rangja nem a korábban kinevezett Kobuné, hanem átruházódik a verseny két győztesére - néz ránk jelentőségteljesen. Fai persze nem érti, így én szorgosan rajzolgatok koronákat, nyilakat, pálcikaembereket, akik nagyobbak, mint a mögöttük rajzol többi, kicsike pálcika, majd a kezébe nyomom, miközben a küldönc még mindig szövegel. - A feladatkort, a közvetlen parancsokat írásban juttatjuk el hozzátok - mosolyog, majd hátat fordítva eltünik.
- Hát... ezek szerint ti vagytok a feletteseim mostantól - mosolyodik el kínosan Kobuóun. - Igazán nem gondoltam volna ezt az erlején - sóhajt fel.
- Senki sem - jelentem ki.
- Igen, de hetekkel ezelőtt Fai még a hátast sem tudta megülni. Most meg nézz magatokra... a legügyesebben ülitek a hátast, kiváló fegyverforgatók letetetek, és úgy látszik a történtek ellenére tökéletesen dolgoztok együtt.
- Nem ma ismertük meg egymást - nézek a szemébe. Az övé is olyan koromfekete már, mint Faié és az enyém.
- Sosem mondtad el, hogy mióta és honnan is jöttetek pontosan - veti a szememre rosszallóan.
- Mert tulajdonképpen nincs közöd hozzá. Most meg már pláne.
- De akkor is... ez... igazságtalan. Holmi jöttmentek... - fújtat, majd észbe is kap azonnal, és felsóhajtva néz rám. - Bocsáss meg. Csak kicsit csalódott vagyok.
- Egyszer biztosan vissza fogod kapni a rangodat, ne félj - teszem kezem a vállára. Ebben majdnem biztos vagyok, hiszen ha mi elmegyünk, akkor Kobun lesz újra a vezető a hadseregben. És neki egy személyben ez nagyobb feladat.
- Egyszer majd... - suttogja.
- Ne utálj minket. Nem kértük, ezt te is tudod - jegyzem még meg, mire mosolyogva néz rám.
- Nem, nem haragszom, csak kellemetlenül érzem magam.
- De semmi szükség erre, hiszen te remeg férfi vagy - jelentem ki.
- Talán... de ha már szóba került, akkor azt köteles vagyok elmondani, hogy a titeket külön szobába parancsoló rendeletem semmis. Nem vagyok vezető, ha akartok, maradtok külön, ha nem, akkor összeköltözhettek újra. - Meglepetten nézek rá.
- Azt hittem, az végleges...
- Nem. Akkor lett volna az, ha nem vagytok ennyire ügyesek, de most megyek. Minden bizonnyal ünnepséget rendeznek nektek, de tekintve a hirtelen döntést, holnap. Üzenek majd - mosolyog, majd integetve eltűnik.
Fai mellettem finoman megérinti a karom, és kíváncsi tekintettel néz rám. Intek, hogy kövessen, és a kis park felé veszem az irányt, a város közepén. Ahogy odaérünk, leülök egy padra, ő meg mellém, és a kezembe adja a papírtömböt és a tollat. Én folytatva az előző, sok emberes rajzocskát, egy nyílt rajzolok, közben magamra és rá mutatok a vezető emberek kapcsán, és lerajzolom megint a külön házakat, majd nyal, és egybe a házat, amiben két emberke van, és megint kettőnkre mutatok, majd egy kérdőjelet is papírra vetek jelezve, hogy mindenképp ő dönt.
|
| ef-chan | 2011. 03. 27. 01:24:00 | #12557 |
Karakter: Fai D. Flowright
Megjegyzés: (Kuro-wanwannak)
Megkönnyebbülten mosolyodom el, ahogy karjai körém kulcsolódnak, mert már tudom, nem fogja leordítani a fejem, letagadva, hogy bármi baja is lenne, de ez a mosoly azonnal lelohad, ahogy a talaj eltűnik a lábam alól, s az ágy puha szivacsán “koppanok”, s ő fölém tornyosulva ragadja meg két kezem, s mozgásképtelenné téve szorítja le a fejem felett őket. Riadtan kutatom szemeit, de azok nem jeleznek semmi olyat, ami miatt aggódnom kellene, sőt, mintha azt szeretné, bízzak benne. Épp olyan a szeme, mint mikor valami kimondatlan haditerve van, s arra kér, idomuljak, és improvizáljak együttműködve.
Bár nem tudom hova tenni, mit tervez, mégis megnyugtat, hogy nem dühös rám, és nem sértettem vérig. Leengedve sóhajtok fel, s már épp azt tervezem, hogy deríthetném ki, mit is szeretne, mikor arca egy szempillantás alatt terem közvetlen előttem, s ajkai az enyémre marnak. A csók annyira meglep, hogy belenyögök. A legkevesebb az lenne, hogy riadtan tolom el magamtól, de eszembe jut, igaz némán, de azt mondtam, bármit megtennék... Különben sem nagy dolog, nem először történne, és nem jelent semmit...
Teste egész rám nehezedik, a belőle áradó melegség, az érintése, a csók együttesen bódító afrodiziákum. A szívem azonban riadtan dobban, testem pedig ismét megfeszül, ahogy valami duzzadó préselődik a combomhoz. Nem kell sokat elmélkednem azon, hogy mi is lehet az, s a tény megrémiszt, riadtan tépem ki magam ajkai rabságából.
- Kuro-pon? - suttogom összezavarodva. Ő nem... neki nem szabad... ahogy nekem sem... én nem...
- Fai - feleli, s gondolataim lemeze fennakad. Nem emlékszem, hogy valaha kimondta volna egyszer is a nevem... Csak remegek, de gondolkodni nem tudok, csak fulladozva nézem az arcát a sokkoló történések alól, s tűröm, talán jól is esik hirtelen, hogy végigsimít az arcomon, kezeim másik kezével még mindig fogságban tartva. Csak akkor hunyom le szemeim, mikor ujjai ajkamon siklanak végig. Meghatározhatatlan bizsergés fut végig a testemen, amely furcsa melegséggel tölt el, amely semmihez sem hasonlítható. Teljesen felkorbácsol a dolog, s fogalmam sincs, mit kellene tennem, csak sodródom az árral, s hagyom struccpolitikát folytatva, hogy azt tegyen velem, amit szeretne. Mert ha lehunyom a szemem, akkor nem valós az egész! Akkor nem...
Ujjai arcomról a mellkasomra simulnak, s ahogy a mellbimbóm cirógatja végig, mintha a villám hasítana belém, szívem dörömböl eszeveszett mód, ajkaim közül pedig apró sóhaj szökne ki, ha nem harapnék erősen rá, még jobban összeszorítva a szemeim, magamban kántálva, mint valami védőmágiát: ez nem történhet meg, ez nem történhet meg! Kíváncsi és könyörtelenül pofátlan ujjai azonban nem kegyelmeznek, óvatos magabiztossággal hatolnak a kimonó alá, s elönt a forróság, ahogy bőrömhöz érve morran egyet. Szinte látom magam előtt átszellemült tekintetét, s elszégyellem magam. Valóban olyan nagy dolog lenne hagyni magam? Hiszen épp ezt akartam. Hogy segítsek visszatalálni magához, hogy megnyugodjon. Csak ki akarja elégíteni felgyülemlett vágyát, de udvarolgatni minden világban felesleges, és reménytelen... számára meg talán, az ő mentalitásával, kényelmetlen... Megadhatnám neki cserébe azért, amit a jövőben ellene kell elkövetnem... De nem lesz ettől még fájdalmasabb?
Tanácstalan megadással hagyom, hogy ajkai végigbarangolják a nyakam, majd a mellkasom, megállapodva mellbimbóimnál. A gondolkodásom ezzel párhuzamosan válik nehézkesebbé, mocsarassá, amelyben félúton leragadnak a gondolatok, mert folyton előtérbe tolakodik ajka puhasága, nyelve nedvessége, s a testem elviselhetetlen forrósága, amely egész belep, s amelyhez behatárolhatatlan remegés társul, s zavartan kell elkönyvelnem, férfiasságom mintha ébredezne, úgy lüktet odalenn...
Mikor ismét arcomon simít végig, elszánom magam, s felnyitom szemeim. Pillantását keresem enyhén vádlón: Mit teszel velem? Miért fordítasz ki magamból még önmagam is saját magam ellen fordítva? Hogy van hozzá hatalmad?... Válasza csupán elégedett mosoly, mely most olyan gúnyosan hat, pedig nem érti, nem értheti kérdésem, nem arra felel vele. Mégis, rémítő magabiztossága.
A rongybaba tehetetlen nyugalmával tűröm, hogy elengedve felhúzzon, ölébe vonva. Ledér öltözékem árulására csak a hűs levegő hívja fel a figyelmem, kitépve végre ajkai bűvös varázsából. A hirtelen támadt “légüres térben” mellkasának támasztom a kezem, hogy eltoljam végre egyértelműen, de nincs erőm, kiszívja belőlem szíve heves dobogása, mellkasa zaklatott emelkedése és esése, mégis, talán a leghatékonyabb fegyvere most: néma ajkai...
Legyőzött vesztesként hanyatlom vissza a párnák közé, “pórázom” hiába nőtt, már nem tudok menekülni, minden összezavarodott, s olyannyira elgyengültem, csak saját heves lélegzetem tölti be a teret. Hullámokban lep el jelenléte, s teljesen letaglóz. Ujjaim a takaróba marnak, hogy maradjon valami, ami bizonyítja, nem szaladt ki alólam a föld, még van egy talpalattnyi hely, ahol létezem, kiszakadva magamból, zihálva, sóhajtozva.
Utolsó kétségbeesettnek tűnő sivítással kapcsol be a vészriadó az agyamban, ahogy legérzékenyebb pontomon érint, s azonnal ülésbe pattannék érdekes nyikkanással, ha nem nyomna vissza felkészülten. Szánalmasan kiszámítható lettem... Hangja csitít, szemei sóbálvány átkot szórnak rám, még a fejem sem vagyok képes hátra hajtani, csak függök tekintetén, s bár nem értem, mit mond, mégis, a hangszíne olyannyira megnyugtat, ami a jelen helyzetben eléggé indokolatlannak tűnik. Csak egy valamibe kapaszkodva tudok magamnak értelmes választ adni: én akartam adni, ő csak elveszi, amire szüksége van...
A vérnyomásom még magasabbra emelkedik, s minden egyes lélegzetvételem szinte ordít a feszült csendben, amelyet a fülemben doboló szívem sem enyhít, mikor nyelve, igaz csak az anyagon keresztül, végigtáncol férfiasságomon. Egyik ujjamra harapva igyekszem koordinálni a viselkedésem, s lenyelni a feltörni vágyó hangokat. Olyan morranásokat, nyögéseket és sóhajokat, amelyekről nem is tudtam, hogy képes vagyok hasonlót produkálni. Zihálásom egyenetlenné válik, hol bennakad a levegő, hol hiányát igyekszem kapkodva bepótolni. Csak két dolog létezik: tekintete, s a lüktetés, melyet odalenn s odabenn kelt.
Ő bezzeg nem tűnik zavarodottnak, pontosan tudja, mit tesz és miért. Kipirulva hagyom, hogy az utolsó mentsváramul szolgáló akadályt is félreállítsa az útból. Csak a levegő, vagy a lélegzete csiklandozza férfiasságom, mégis határozottan ébredezik, épp úgy mint bennem is valami, ami noszogat, s ingerli bódultságom. S tekintete szégyentelenül bilincseli magához az enyém, miközben ajkai vészesen közelednek, már a gondolat szétmarcangol, s mikor ajkai barangolni kezdenek odalenn, immáron visszatarthatatlan morranás bukik ki belőlem, s fejem végre hátravetve hunyom le szemeim szabadjára engedve mindent, sóhajt és nyögést egyaránt. Fogalmam sincs, miért teszi, mit tesz majd még, miért épp velem teszi, csak azt tudom, hogy ahogy teszi, az eszméletlen, és idegőrlő. Egyszerre kél bennem a kívánság, hogy hagyja abba, s hogy abba ne hagyja, a józanságom pedig valahonnan a szobán túlról nézhet rám megrovón, de már nem érdekelt, már nem tudott volna meghatni, ha az orrom előtt teszi ugyanezt, az sem.
Hogy mekkorát tévedtem, azt jelzi görcsös összerándulásom is, ahogy megemelve ujjai fenekemen siklanak végig, intimebb zónákat átlépve. De hiába minden, erős szorításából nincs kiút, eddig a plafont bámulhattam, most a lepedőbe nyomott fejjel eszmélek arra, hogy fordított rajtam egyet, s az ágyba döngölt, hogy megemelve csípőm jobban elérhesse a számára érdekes testrészeimet. Újból elönt a félelem vadságától, mert fogalmam sincs, s nem is érteném, még ha mondaná sem, hogy mire készül, csak sejtem, de inkább elhessegetem még azt is. A hármas támadás, amit ellenem intéz, szinte három felé tép, ajkai játékossága csiklandoz, merevedésemre markoló ujjai az őrületbe kergetnek, miközben a fenekem felfedező ujjai nyomán fájdalmasan kellemetlen érzés önt el, kibuggyantva a könnyeim. Lehet egyszerre könyörögni, hogy kegyelmezzen végre, s sírni, hogy hagyja abba?
Talán. De semmi értelme. Végképp megtörve reszketek kezei közt, mert végre felfogtam, bármi is történik, meg fog történni, ha szeretném, ha nem, mert elkapta a gépszíj, s a fékpedált kivonták a forgalomból, az ösztönei leigázták, s már nincs, ami megállítaná, csak ha kielégíti vágyait. A feladás, a beletörődöttség ellazít. Mintha csak erre várt volna, nyugtot hagy, hogy valami miatt mocorogjon az ágyon, de nincs erőm arra, hogy meggyőződjem róla, mi következik. Mert nem számít többé, elindultam, hát végigmegyek...vele... Csak reszketésem tanúskodik róla, mennyi gátlás, mennyi félelem dolgozik bennem.
S mikor megérzem, felkorbácsolt érzelmeim cunamiként döntenek romba. Már alig tudom magam tartani, talán nem is én tartom magam, hanem az ő karjai. Az éltető levegő bennakad, ahogy előre hajol, s forróságával, “jelenlétével” együtt eszméletlen mennyiségű fájdalom önt el. Fejem a párnába nyomom, ujjaim még görcsösebben marnak a lepedőbe, de még így is keresztülmetszi a fülledt csendet elhaló sikolyom. Könnyeim megállíthatatlan patakká duzzadnak, ahogy egyre beljebb hatol, hiába kedveskedik, úgy feszít, hogy az ágy minden reccsenése azt a tévképzetet kelti bennem, én hasadtam szét.
Igaz, a lelkem mélyén rég megadta magát a valómnak alakot adó áttetszően ezüstös lélekszövet...
Lassan mozdul, s közben elől sem hagyott magamra, mégis, minden lökése pengék milliárdjainak húsomba marása, s minden rántása ezerfelé rebbenő gondolatpillangók gyönyörteljes tánca csillagokat látó lelki szemeim előtt. Kapcsolatom végleg elvesztem a jelennel, csak érzek, s lüktető fájdalmas vággyá válva sírok, nyögök, s sóhajtok zihálva. Önellentmondásom átszellemül, s túlnő rajtam, s bár nem is fogom fel, mélyen belül már ellep az akarás szivárgó szivárványszínű folyadéka. Hiszen némiképp csalódott megkönnyebbüléssel nyögök fel, ahogy kihúzódik belőlem, s az intenzív, szétszakítva egybefogó érzés megszűnik.
Rongybabaként irányíthat, eszem messzire hajítottuk. Csak nyakába kapaszkodom, ennyire vagyok képes, ahogy megfordít, s újra elmerül bennem.
Szemeimbe néz, de ha engem keres, nem fog megtalálni, magam sem tudom, hol vagyok, csak fújom ki magamból a forró levegőt elrévedve. Valamit súg, valamit hajtogat, válaszul még inkább belé kapaszkodom, s hajszolom azt a valamit, amit ő is el szeretne érni. A fájdalom észrevétlen enyhült, s a gyomromba is pillangók költöztek, minden porcikám bizsereg, s úgy érzem, gyülemlik bennem valami, ami kitörni igyekszik, s ha nem hagyja abba, nem fogom tudni megfékezni. Könyörgőn fúrom hát tekintetem az övébe, de elkéstem. A belül növő lufi kipukkad, s testem egész megfeszül, ahogy megérintve a mennyországot, elélvezek. Teste megremeg alattam, s morranva követ. S ez a morranás... sosem fogom elfelejteni...
A beájulás határán roskadok össze, rá. Finoman érint, s dönt el újra, hogy az ágynemű habjai közé fektessen. Fáradtan hunyom le a szemem, alig bírom már, pedig nem akarok aludni. Látni szeretném... annyira látni szeretném a fényt a szemeiben... Talán már álmodom, de mégis jól esik, ahogy illata és melegsége körbefog, önként közelebb húzódom. Meg is ragadnám, de már csak a gondolat születik meg, mire tetté válhatna, az álom elragad.
* * *
Szemhéjaim hirtelen pattannak fel, ahogy megragadna. Még visszhangzik a fejemben a hangja: “Nem menekülhetsz!” A hideg, mint a jég, fog körbe hirtelen, s beleremegek a rémálomba. A meleg viszont nem ideillő élményként ölel körbe. S ahogy erre ráeszmélek, fejem enyhén hátrafordítom. Arca olyan közel van és olyan békésen alszik...
Elvörösödve fordulok vissza, a falat szekírozva. Óvatosan, de gyors mozdulatokkal siklanék ki kezei közül, ha mozdulatomra nem kezdene ismét lüktetően fájni a hátsóm, minden lüktetéssel emlékeztetve arra, milyen érzés volt, mikor bennem volt. A takaróba temetem az arcom, hogy ha felébredne mocorgásomra, se lásson semmit, higgye azt, csupán álmomban mocorogtam. Szuszogása azonban egyenletes, így ismét felpillantok, egyik kezem a szememre siklatva, s nagyot sóhajtva. Hogy hagyhattam, hogy a dolgok ilyen irányba fajuljanak?
Mosolyt erőltetek az arcomra, s elhessegetem a zavaró gondolataim, maszkom ismét sikeresen magamra öltve emelem fel a fejem, s fogaim összeszorítva siklok ki karjai közül az ülés folyamatát kihagyva a felállás bonyolult mozdulatsorából. Igazán szánalmasan viccesen festhet, ahogy először lábaimmal igyekszem földet érni, egyfajta térdelő pózban, s onnan tornászom fel magam állásba az ágyba kapaszkodva, mint valami évezredes vénség. Nevethetnék tör rám, ahogy lelki szemeim előtt lepereg sajét szerencsétlenkedésem kisfilmje. Ha eddig nem is, most sikerül felébresztenem, legalább is rápillantva fekete íriszeivel találom szembe magam, s nevetésem azonnal lelohad, hogy elöntsön a zavart pír, s lehajtsam a fejem. nem lehetne valahogy ezt a részt egyszerűen áttekerni? Cseppet sem vagyok felkészülve arra, hogy szembenézzek vele. Jobbára fel sem fogtam, mi is történt valójában... Hogy zavarom leplezzem, kapkodva igyekszek kiszúrni valamit, amit megragadva menekülhetnék, de úgy, hogy érthető és természetes indoknak tűnjön, s ne a probléma elöli megfutamodásnak.
- Hoi - szólal meg, kellemesen mormolva el a szót, talán nyugtatólag, kezét felém nyútjva. Normál esetben érdeklődőn pillantanék rá, de most riadt, védekező mozdulattal térek ki az érintése elől ösztönösen, s ahogy erre ráeszmélek, rémült felismeréstől apróra szűkülő pupillákkal pillantok rá, mert biztosan bántottam anélkül, hogy valóban akartam volna. Mintha fagyos fuvallat száguldott volna keresztül rajtunk, az egész helyzet immáron bántóan kellemetlenné vált, és fogalmam sincs, hogy kezelhetném, hiszen még annyira sem vagyok egyben, mint szoktam. Páni ötlettől vezérelve ragadom meg a törölközőm, lekapva egy székről, s magamra dobva viharzom ki egy “Sajnálom”-ot rebegve, bár tudom, nem érti, épp ezért is olyan nehéz...
* * *
Jó ideje áztatom magam. A víz már rég kihűlt, de nem érdekel, csak a falat bámulom magam előtt. Bámulhatnám a plafont is, de képtelen vagyok ülni anélkül, hogy a kellemetlen lüktetés ne idézne minden egyes lélegzetvételt vissza bennem.
Lefeküdtünk...
Akárhogy is, lényegében ez történt. Csupán szex. Az is csak a véletlenebbik fajtából. Mégis ideges vagyok, feszélyez a tény. Ha tudhatnám, mit gondol! Ha tudhatnám, mit gondolt tegnap, mikor megtette! Azt hiszem, könnyebb lenne kezelni a helyzetet. Mert ha csak hirtelen szükséglet volt a részéről, akkor el lehetne intézni egy legyintéssel, s úgy tenni, mintha mi sem történt volna. De ha másképp gondolja... Nem hagyhatom, hogy bármit is érezzen irántam, nem akarok senki számára fontossá válni. Egyikük számára sem... Nem kedvelhetnek meg...
Kedvem lenne sírni, kiadni magamból valahogy az érzelmeket, de képtelen vagyok, csak fojtogatnak egyre inkább. Mert nekem sem szabad túlságosan megkedvelnem őket, mert ha egyszer kiderül ki is vagyok valójában, ha csak egy részét megsejtik, meggyűlölnek majd mindannyian. Legfőképp ő... Olyan egyszerűen és egyenesen él, nem értené meg. De nem is akarom, hogy megértse, nem akarok több halált. Fai, hogy akadályozhatnám meg, hogy még többen csalódjanak vagy haljanak meg miattam? Mindent csak tönkreteszek, minden darabokban hullik ki végül kezeim közül...
A közös fürdő ajtaja felnyikorog, utat engedve a belépőnek. Ahogy megpillantom, a szívem vadul kezd verni, s ismét csak lesütni vagyok képes a tekintetem. Kuro-rinto az, az egyik vastagabb köpenyemmel. Törölközővel a derekamon állok fel még mindig kissé bénán, bár most lényegesen jobb pozícióból indultam, mint az ágy esetében.
Rá kellene néznem...
A köpeny lendül, én pedig csak lehunyom a szemem, s végigfut rajtam a hideg. Az anyag melegsége körbefon anélkül, hogy hozzám ért volna, s máris hallom távolodó lépteit. Azonnal felpillantok, de csak a hátát látom, mielőtt ismét eltűnne az ajtó mögött, becsukva azt. Ha lehet, még letörtebb vagyok, mint voltam. Megpróbál törődni velem, talán rendbe hozni azt, ami valahogy félresiklott, és most feszít mindkettőnket, de egyszerűen képtelen vagyok jelezni, hogy ugyanazt szeretném én is.
* * *
Reggeli helyett inkább kinn mászkálok. Most nem esne jól a tömeg, mert ezt nem lehet elodázni, legalább gondolatban helyre kell tennem magam. Legalább is kellene, de csak nézem a tájat kiürült fejjel a mellkasom előtt keresztbe fonva kezeim.
- Fai! - üti meg a fülem a saját nevem. Az egyik íjásztársam az, hevesen integetve. Lelkesedés nélkül intek vissza, jelezve, hogy hallottam, és hogy hamarosan megyek. Bár ma semmi kedvem az edzéshez, vagy bármiféle egyéb gyakorlathoz.
Az edzőterep képe ugyanolyan, mégis, valahogy most olyan idegen, olyan lényegtelen, és a “nem akarom” faktorom az egekben. Ő már itt van, Kobun magyaráz épp neki valamit, de valahogy nem érzem a késztetést, hogy odalépjek hozzájuk, csak felkapom az íjam, s beállok a többiek mellé. Érzem magamon a tekintetük, mintha kutatnának valami titok után, hogy mi történhetett, hiszen mindig együtt jövünk, megyünk, s most meg ennyire láthatóan kerülöm, pedig nem csinált semmit... Mármint semmi olyat, amit ne én provokáltam volna ki akaratlanul is...
Míg az idegre illesztem az első nyílvesszőt, oldalra sandítok, hogy a szemem sarkából egy pillantást vethessek rá, ám mintha megérezné - vagy végig figyelt?! -, lefülel. Már el is kapom a tekintetem, mikor - bár most viszonylag időben - sikerül észhez kapnom. Erőt veszek magamon egy kisebb sóhajjal, majd ismét ráemelem a tekintetem, egy mosolyt küldve felé, mielőtt visszafordulnék a céltábla felé. Nem sok, de végre egy apró lépésecskefélét sikerült kierőszakolnom magamból...
De most nincs idő ilyesmire, kezdődik a rutin. A vezényszót megkapjuk, így kifeszítem az ideget, s az újabb vezényszóra célzok. Vajon figyel? Mit gondolhat?
Kissé szélesítek a terpeszemen, s eszembe jut, hogy “tört” utat magának...
A vezényszót csúnyán lekésve engedem el az ideget, de hogy ez ne legyen elég, a nyílvessző totálisan célt téveszt, mintha sosem lett volna még a kezemben hasonló fegyver. Ideges mosollyal fogadom a döbbent tekinteteket, és azt hiszem, már nem tudnám letagadni akkor sem, ha akarnám: valami nagyon nincs rendben.
* * *
A teljesítményem nem egyszerűen borzalmas volt, hanem szabályszerűen értékelhetetlen. Fellélegzem, mikor végre elhangzik a már begyakorolt hangsor: gyülekező. Sután sunyítva lépek a sorba. A helyem mellette van, ezt nem hagyhatom figyelmen kívül, de a távolság megmarad. Bárcsak tegnap ilyenkor lenne. Vidáman és ilyesfajta gondoktól mentesen rángattam magammal a kavalkádba.
Kobun azonban valamiféle hosszadalmasabb magyarázatba kezd, ami nem a megszokott, így hamar megérlelődik bennem a csalódott felismerés, még nem végeztünk mára. Hátasként használt fura állatokkal tűnnek fel páran, s ahogy egyesek lelkesen megindulnak, hogy felkaphassanak valamelyik hátára, elsápadok. Felmentést akarok!
Hirtelen lép mellém, hogy talán elmondja, mit is kell majd tennünk, de mintha a mágnes azonos pólusai lennénk, ugyanolyan hirtelen hátrálok ki vélt érintése elől, s elönt a tegnapihoz hasonló forróság. Mégis csalfa mosolyt küldve felé, még intve is, hogy kövessen, lépek az egyik állathoz, csak hogy kimenekühessek a vonzáskörzetén kívülre. Olyan reménytelen vagyok...
Az állatra felkászálódni, megülni nem lenne nagy dolog, ha nem lenne iszonyat kellemetlen, sziszegősen fájdalmas és zavarbaejtően hasonló a mozgás lényege... mintha minden összeesküdött volna, hogy a tegnapot idézze a fejembe folyton, hogy még véletlenül se tudjak megnyugodni, hogy rendezhessem soraim. Az állatra is hamar átragad nyugtalan dekoncentráltságom, és idegesen rángatja a fejét, bár nem erősen és nem is széles mozdulatokkal, de folyton mozog a kezemben a kantár.
Ha sejtettem volna, hogy ez ismét reflexeket fejlesztő és tesztelő gyakorlat lesz, talán figyeltem is volna, bár lehet, végül nem tudtam volna sokkal jobban, így azonban váratlanul ér a fejem mellett elhúzó kavicsdarab, s a társa, amely egyenesen homlokon vág, még váratlanabbul. Szinte azonnal lefordulok a nyeregből, nagyot nyekkenve a földön, s érzem, ahogy kiserken a vérem. Nem érzem, hogy komolyabb bajom lenne, s fel is ülnék, ha nem tudnám, hogy fájna, s ha vergődni kezdem, akkor meg egyértelmű lesz minden...
Kobun terem felettem azonnal aggódón, s a homlokomra szorítja a kezét, majd a sajátjára, mintha ellenőrizné, nincs-e lázam. Vörösödésem még erőteljesebb lesz, ahogy tudatosul bennem, ezek szerint olyannyira ki vagyok pirulva, hogy lázasnak tűnök. De ahogy újabb alakok tűnnek fel, kissé megrémülök, és bár csak jót akarnak, valahogy mégis egyfajta segélykiáltásféle tör fel belőlem, miközben egy hordágyon találom magam.
- Kuro-pyuu...
Azt hittem, nem hallja majd, mégis azonnal megjelenik alakja mellettem, igaz távolságot tartva, mintha csak tiszteletben szeretné tartani korábbi reakcióim. Amennyire próbáltam kerülni eddig, olyannyira hevesen ragadom meg most kezét, félrefordítva a fejem. A kérés néma: Ne hagyj egyedül!
Megindulnak velem, s kezem ahelyett, hogy kicsusszanna az övéből, még görcsösebben markol, kényszerítve, akár akarja, akár nem, hogy velem jöjjön.
* * *
Nem néztem rá egyszer sem, míg elláttak, akkor sem, mikor a kötözésen átesve Kobun valószínűleg azt részletezte, mennyire sérülhettem. Amennyire érzékelem, alig. Csak fogtam a kezét makacsul, s a fejem gőzölgött a forróságtól, amely rám telepedett. Érinteni egyáltalán nem volt olyan kellemetlen, vagy idegen, vagy bármi egyéb, mint gondoltam. Bár nem is tudom igazán, mitől is tartottam, és miért reagáltam korábban úgy, ahogy. Hiszen most, hogy fogom a kezét, épp olyan, mint mikor eddig fogtam. Jó, persze a fejemben még mindig kergetik egymást a fura gondolatok, de az érzés ugyanolyan mint a tegnapi előtt. Bolondság, ha ez kissé megnyugtat és mintha jobban érezném magam tőle?
Kobun lép a látóterembe, s igyekszikfelhívni magára a figyelmet, így meg is tisztelem vele. Odlalra hajtja a fejét, alvást imitálva, majd rám mutat, Kuro-samára pillantva pedig hangsúlya kissé mintha haragos, amolyan elítélővé változna, s valamit morog neki, s az ajtóra mutat.
Rémült “ugyan, hagyd” legyintéssel ülök fel megfeledkezve mindenről, hogy hangosabb szisszenéssel ébredjek rá arra, ez egy roppant mód buta ötlet és mozdulat volt. Kobun vissza is nyom azonnal vízszintesbe, miközben kiparancsolja tekintetével Kuro-rint. Tiltakozva könyökölnék fel újra, de ismét csak visszanyom, s a fejemre mutat hüvelykujját felemelve, viszont azután közvetlenül az altestemre mutat, s a hüvelykujj lefelé fordul, hogy ismét elmutogassa, pihenésre van szükségem. Megsemmisülten, paradicsomot megszégyenítő fejjel hanyatlom vissza az ágyba felfogva, pontosan tudja, mi történhetett.
* * *
Egyedül vagyok, s csak a csend vesz körül, mégis képtelen vagyok aludni. Iszonyatos hiányérzetem van és még mindig a mai eseményeken rágom magam. többször is megpróbáltam átrágni az érzéseim, de csak egyet tudok, a mai nap iszonyatos volt, s ezt így nem bírnám. Épp elég az a teher, amit hordozok, nem akarok újabbat. Fogalmam sincs igazán, mit szeretnék, de nélküle itt magányos vagyok. Ő sem ért meg maradéktalanul, de a többiekkel még úgysem tudok kommunikálni, s belülről pusztít el a mélységes csönd, amely körülvesz.
Fázom. Annyira fázom.
Az elhatározás hirtelen és átgondolatlan. Nem akarok többé gondolkodni, semmi értelme! Kikászálódom az ágyból, s egy papírt és egy ceruzát kerítve vázolom fel egyszerűen a dolgokat. egy szívet áthúzva, kedvenc pálcikaemberes ábrázolását a szexre kipipálva, s minket, ahogy közöttünk láthatatlan falak romjai hevernek, s ez utóbbi ábrához egy nyíl vezet a pálcikaemberektől. Nem tudom másképp elmondani a lényeget: nem tudom szeretni, s nem akarom, hogy szeressen, viszont ha akarja, ha másképp nem enyhítheti hormonjai diktálta vágyait, akkor végül is, ha nem zavarja, hogy velem... azt hiszem, talán lehet róla szó, de szeretném, ha visszatérnénk a régi önmagunkhoz. nem is az, hogy szükségem van rá, egyszerűen az sokkal komfortosabb, mert el lehet fedni, s el tudom kicsit felejteni, milyen is vagyok valójában.
Ahogy ezzel megvagyok, az ajtóhoz lépek, és hevesen tépem fel, mert tudom, hogy ha most nem teszem meg, amit hirtelenjében határoztam, később már nem fogom tudni, mert nem lesz elég erőm, de ahogy kilépek, az ajtónak támaszkodó alakjába botlom meglepődve. S ahogy rám emeli tekintetét, bátorságom elillan, s hogy arcom eltakarjam, egyszerűen csak a mellkasára döntöm a fejem megragadva a kimonóját, nem engedve, hogy maga felé emelhesse az arcom. Csak a papírt vagyok hajlandó a képébe nyomni, hogy elvehesse, szívem a torkomban dobog, ismét átjár a forróság, és az arcom teljesen vörös, miközben a padlót fixírozom, beszívva illatát, s várva valamiféle reakciót. Mert bár én löktem magamtól messze, s most sem szándékozom túl közel engedni magamhoz, félek, olyan választ kapok, amit nem tudok megadni, s ami miatt valami végleg véget ér, s megint csak törött darabokban csúszik ki majd kezeim közül valami, amit úgy akartam kialakítani, hogy a végsőkig képes legyek vigyázni rá. Egészen addig, míg betöltve végzetem, s teljesítve az álmom, végre örökre megpihenhetek.
|
| Rauko | 2011. 03. 13. 22:17:56 | #12234 |
Karakter: Kurogane
Megjegyzés: ~ Hyuuchannak
Nehezen tudom tartani magam.Nagyon nehéz nem arra koncentrálni minden pillanatban, hogy menniyre édes, menniyre kívánnivaló, mennyire... mennyire...
Ahogy a legyezővel játszanak ujjai, szinte észveszejtő. Nem tudom, mi van velem. Sosem kívántam férfit ennyire, amennyire őt. De nem tudom, mit kellene tennem. Nem tesz felém semmilyen utalást arra, hogy szeretné, ahogy arra sem, hogy nem. Tanácstalan vagyok, és ezt a szorongást talán ő maga is érzi. Mintha gondoskodni akarna rólam... mintha szeretne jobb kedvre deríteni.
Megmosolyogtató az is, amikor egy édességárusnál szerelmeseknek valónyalókát vesz. Nem teszem szóvá, nem is tudnám. De nem is lenne értelme, hiszen tudom, hogy csak azért teszi, mert szomorúank lát. Pedig ha tudná...
Aztán a parkban... olyan kellemes. Olyan jó érzés, mintha nem lennének gondok abban a pár pillanatban, de Kobun megjelenése hamar visszaránt a valóságba, és újra csak ketten vagyunk, nem értjük egymást, és fogalmunk sincs, hogy mikor találkozunk a többiekkel.
Az esti partin sem vagyunk sokáig. Az én tanácstalanságom átragad rá is, és fekete szemeiben rossz kedvet látok csillogni. Sajnálom őt, de nem tudom, mit kellene tennem. Érzem, hogy aközelsége miatt lassan megőrülök majd, de mi van, ha elrontokmindent azzal, ha letámadom? De mi van, ha nem...?
A szobában, kettesben furcsa dolgot rajzol. Azt akarja kifejezni, hogy magányos vagyok, ahogyan ő is, majd mintha azt akarná mondani, hogy segíteni akar... és megölel. Magához ölel és az idióta beceneveimet suttogja, amik most annyira... másképp hangzanak.
Ahogy ölel, elvesztem a fejem. Tudom, érzem belül, hogy fel tudnék robbanni, és ha nem teszek valamit, bántani fogom. Nem. Nem akarom bántani. Inkább megteszem most, amikor talán tudok vele finom lenni, minthogy napok, hetek múlva még erőszakosabban tegyem.
Fordítok magunkon, és az ágyra döntöm. Kicsit riadt a pillantása, pláne akkor, amikor megfogom két karját, és a feje fölött a párnára szorítom. Ránézek, most a tekintetem beszél.
Bízz bennem... Ne félj, nem bántalak... nem akarlak bánatni!
Tudom, talán könyörögnek a szemeim. Ő kicsit, mintha megenyhülne, felsóhajt, ezt kihasználva azonnal ajkaira marok, és megcsókolom. Meglepetten nyög fel, és nem akar eltolni, nem érzem. Akkor riad vissza és remeg meg, amikor merevedésem a combjához ér. Elszakítja ajkait az enyémektől.
- Kuro-pon - suttogja félve, szinte hallom a gondolatait és a hangszín is árulkodó.
- Fai - szólok. Ritkán nevezem nevén, ezt ő is tudja. Meglepetté válik tekintete, de a hangomból érezheti azt, amit akarok. Csak egy kicsit feledtetni mindent és kikapcsolódni.
Látom, hogy valamennyire megnyugszik, de a remegése nem csillapodik. Egyik kezemmel tartom tovább csuklóit, a másikkal végigsimítok acán. A bőre selmyes... finom, talán sosem éreztem még ilyet. Ahogy ajkait simogatom meg, kicsit megremeg, lehunyja a szemeit. Inkább leszorítja. Tudom: fél és retteg, de hinnie kell bennem, hogy nem akarom bántani. Nem tudnék neki fájdalmat okozni, de erre szükségem van, és tudom: neki is. Elveszett, magányos, hiába vagyok mellette.
Ahogy ujjaim a mellkasára simulnak, és a ruhája anyagán keresztül simítok végig egyik mellbimbóján, beharapja alsó ajkát, és még jobban összeszorítja szemeit. Nem akarom, hogy féljen, de nem tudom neki elmondani, hogy mit is akarok, és mennyire nem akarom őt bántani.
Kezem a kimonó alá simul, és ahogy bőréhez érek, felnyögök. Istenem, mennyire akartam már ezt. Annyira, de annyira vártam már, hogy megérinthessem a meztelen bőrét, és most, hogy megtettem... hihetetlen.
Ajkaimat a nyakára tapasztva kényeztetem, miközben ujjaim már csupasz mellkasán kalandoznak, néha meg-megérintve az egyik mellbimbóját. Tudom, nem húzhatom sokáig, ezért ajkaimmal kicsit lentebb haladva kezdem végigcsókolni a testét.
A nyakát...
A mellkasát, mellbimbóit szívva nyalogatva, mire már felsóhajtva adja tudtomra talán pont azt, hogy ez jó. Ennek ellenére a szemei mé mindig csukva, alsó ajkát marva fogaival, és remeg. De már nem tudom, mitől...
Ahogy kioldom a kimonót, ránézek. El akarom engedni, hogy levehessem róla az anyagot, és szabadon érinthessem mindenhol. Arcára simítok, mire rám néz. Kérdő, félő tekintetettel, de végre engem néz. Mosolygok egyet, majd elengedem, és felülök, majd magammal húzom és az ölembe ültetve csókolom tovább, miközben lesimogatom róla a kimonóját. Eltolna, de nincs elég ereje. Bár ha tényleg tiltakozni akarna, nehezebbé tehetné, de mégis erőtlen lökéseket produkál, mire csak mosolygok, és végignyalok ajkain.
Visszadöntöm az ágyra, és már nem fogom le, Kezei tehetetlenül hevernek teste mellett, néha még meg-megremeg, amikor ajkaimmal, nyelvemmel végignyalok hasfalán, miközben kezeim már az alsóján keresztül simítanak végig ágyékán. Remeg, nyikkan egyet és felülne, de finoman visszanyomom.
- Csss.... - mosolygok rá kicsit lecsendesítve és megnyugtatva, de karjára támaszkodva néz. Nem tol el, nem lök el, de látom: retteg. - Ne félj tőlem, kérlek- suttogom a szemébe nézve,és mintha most érezné, mit akarok mondani, kicsit megnyugszik.
Hangosan szedi a levegőt még akkor is, amikor nyelvemmel alsóján keresztül érintem, de egyik ujját bekapva szorítva vissza sóhajait, nyögéseit, minden hangot. Csak a mellkasának mozgásából, ütemes, de egyenetlen szuszogásából tudom: érzi, és talán élvezi is.
Kibújtatom férfiasságát a takarásból, és mosolygok. Milyen szép, finom és piciketestrész, de már félig merev. Akkor csak reagál rám a teste, és ez jó. Ő hiába fél, a teste érzi, hogy nem bántani akarom őt.
Végig fogva tartom tekintetét a sajátommal, amikor először érintem meg a lágy bőrt. Olyan izgató... olyan íze van, mint eddig senkinek. Egyszerre édes, keserű és rettentően észveszejtő. Az, hogy jó, nem fejez ki semmit... isteni, mennyei... szinte túlvilági. Vagy csak túlságosan ki voltam már éhezve... kitudja.
Percekig kényeztetem, mire kicsi remegések és halk sóhajok közepette végre már teljesen merev. Lassan nyúlok teste alá, és emelem meg kissé, hogy fenekére simíthassak. Ebben a pillanatban ugrik egyet, és nem tehetek mást: határozott mozdulattal fordítom meg testét, és lehasaltatom, majd a derekát érintve emelem meg kissé. Nagyon remeg, nagyon fél... hiába kényeztetem közben ajkaimmal hátát, egyik kezemmel férfiasságát simogatom, másik kezem ujjaival már tégítom, de még így is nagyon remeg... rettentően félhet, és nem tudom neki elmondani, hogy nincs mitől tartania.
Percek, órák telhetnek el, mire a remegése csillapodik, kicsit elengedi magát, és ekkor már érzem, hogy a teste felkészült. Kihámozom magam alsómból, és rántok párat férfiasságomon, de nem is kellene. Benyálazom kezem, majd így érintem magam, hátha jó ez valami olajhelyett. Itt nem tudom, van-e ilyen, otthon használtunk erre növényekből készült ápoló olajokat. Kellemes illata volt, és eléggé síkossá tette a partneremet is. De nem tudom, lesz-e még alkalom, hogy érdemes lenne-e utána érdeklődnöm.
Ahogy merevedésemet a megfelelő helyre illesztem, már annyira remeg, hogy szinte nekem kell tartani. Előre hajolok, miközben csípőmmel finoman lökök egyet. Felsikít... szóval ez az első neki. AKkor nagyon gyengédnek kellene lennem. Bár tény: lassan elvesztem a fejem. De nem szabad,nem okozhatok neki ennél is nagyon fájdalmat. Előre hajolva érintem nyelvemmel, ajkaimmal tarkóját, a testét ölelem, miiközben lassú, finom mozdulatokkal merülök el szűk tesatében. Olyan forró... annyira forró, hogy szinte éget, de hajlandó lennék meghalni is már most: hogy érezhettem őt. Tudom, erre volt szükségem. Erre a testre, ezekre a nyögésekre és sikolyokra, ezekre a sóhajokra, a remegésre, az illatára... Ó, az illata... másnál annyira kellemetlen. De neki még az illata is más. Teljesen más... imádnivaló és hihetetlenül izgató minden porcikája, minden, ami ő.
Sír. Érzem, hallom, hogy sír, de nem akarom abbahagyni. Nem is tudnám, és ahogy már ujjaimmal kényeztetem elöl, tudom. Ő sem akarná. Hirtelen ötlettől vezetve ülök fel, kihúzódom belőle, mire felnyög. Megfordítom, magammal szembe ültetem, és finoman nyomom vissza magamra. A szemembe néz... szinte könyörög.
- Kérlek, ne félj... kérlek... Gyönyörű vagy... észveszejtően szép vagy és izgató - suttogom szüntelenül, miközben csípőmmel lökve hajszolom a gyönyört. Tudom, elértem a testének azt a pontját, mert hangosan zihál. Ujjaim farka köré kulcsolom, így űzöm, bár már egyikünknek sem kell sok. Érzem rajta is, magamon is.
Mikor már csak pillanatok kérdése, a szemembe néz. Örvénylenek - most - fekete szemei, majd hátrahajtja a fejét, és a hasára, a hasamra élvez, én pedig izmainak összerándulása, és szépsége miatt egy pillanattal sem bírom tovább.
Finoman fektetem le. Annyira elfáradt, hogy szinte alszik... és nem tudom, mit kellene tennem. De valami belső hang hatására lefekszem, és magamhoz ölelem, ő pedig talán akaratlanul, de hozzám bújik. Mit nem adnék azért, ha tudnám: mi játszódik le benne... és mit nem adnék azért ha tudnám: ezzel nem rontottam el mindent.
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 03. 13. 22:18:23
|
|
