|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Kita | 2011. 05. 08. 22:07:25 | #13499 |
Karakter: Jesse King Morgan
Megjegyzés: Raukomnak
-
- Azt kérdeztem, ki volt az a nő! – szinte az arcomba ordít. Elkerekedett szemmel nézek rá, épp készülök összeszedni a szavakat, hogy leordítsam a haját, amikor lesmárol. Durva volt és érzéketlen, agresszív… ideges…
Tompán hallom az ajtócsapódást, Lara toleránsan kisomfordálna… ismer, tudja, milyen vagyok, ő az énem jobbik fele. A józanabbik.
Abbahagyja a csókot, ami mindenképpen… brutálisan isteni volt, vad, mint amilyennek szeretem, de a szemében volt valami lobogó láng, ami aggasztott.
Aztán leszartam.
- Menjél és dugd meg akkor – morogja a fejemhez vágva.
- Nem azért, de mi közöd van neked ehhez? – kérdezem ingerülten.
- Nem érdekel, hallod?! – ordít. Teljesen… érthetetlen… mi baja? – Tudom, hogy nincs hozzá közöm, csak idegesít!
Kicsörtet. Lecsúszok a fal mentén, teljesen elképedve, nézek utána.
Megőrült…
***
Este fekszek az ágyon, hosszú, bő fehér pulcsimban, Lara hozzám bújik és csendesen beszélgetünk. Hosszú fekete haja és barnás bőre ragyog a holdfényben, barna szemei bánatosak. Nosztalgiázunk… a bátyámról. Néha halkan kuncog, de az sem vidám, lassan belemelegedve a történetekbe, amikor a kezdő újoncokat megszívatták, a kezükbe adták a feltunningolt shotgunt, ami akkorát rúg, mint a ló, és azok repültek, repültek…
Meg ha beültek a mesterlövész puska mögé, dobott rajtuk egyet…
Halkan mosolyog, miközben megsimogatja az arcom.
- Annyira hasonlítasz rá, hogy az ijesztő- motyogja félálomban.
Homlokon csókolom, magamhoz húzom, egymás karjaiban alszunk el. Testvérem helyett testvérem, anyám helyett anyám…
Lehunyom a szemem és nyugodtan elalszunk.
***
Reggel vidáman reggelit csinálunk, dobálózunk egy kicsit a liszttel, aztán jóllakva terülünk el a földön a konyhabútornak támasztva a fejünket.
Épp kirázom a hajamból a lisztet, amikor feltűnik Lara kíváncsi mosolya.
- Mondd csak – mondom, fehér lisztfelhő közepette.
- Láttam, hogy összebújtok – célozgat. Ránézek kicsit értetlenül.
- Miről beszélsz?
- Hát azzal a fiúval, tudod – mosolyog.
Na várjunk csak.
- Arra a debilre gondolsz? – nézek rá. – Ne legyél hülye.
- Ugyan már, láttam, hogy csókolt - vigyorog, felé hintek egy kis lisztet.
- Ja, megcsókolt, de mindenkivel ezt csinálja. Tudod, hogy nem áll szándékomban sem lekötni magam se semmi – vigyorgok rá.
- Merthogy? – veti a szememre szemrehányóan, miközben a hajából porolja ki a lisztet.
- Mit mert? Egyszerűen megcsókolt. Visszacsókoltam. Itt a mese vége, nekem nem fog lelki törést okozni.
- És te neki? – kérdezi. Elhűlve nézek rá.
- Neki pedig biztosan nem. A hős sztárszínészt semmi sem zökkentheti ki!
***
Másnap Lara még megígéri, hogy elintéz valamit, aztán bejön értem a színházba és elmegyünk egy filmet megnézni, mielőtt vissza kell mennie, úgyhogy erre hajazok egész nap, szinte ez éltet.
Lehet hogy csak képzelődök, de mindenki csendben van; a próba rendesen folyik, mégis valahogy hiányolom azokat a sziporkákat…
Jayden szarul fest. Az arca sápadt, megnyúlt, a szemei alatt karikák… talán a kis seggecskéje komolyan mérges rá és ezt nem bírja el a hiúsága!
- Az ágybetéted hol hagytad? – kérdezem csakúgy foghegyről.
Az a pillantás… elhűlve nézek a szemeibe.
Annyira ismerős volt…
- Érzéketlen, bunkó fasz! – ordít és elveret. Jéggé dermedve állok, amíg az egyik táncos csaj el nem kapja a karom.
- Mi folyik itt? – kérdezem csendesen, hullára sápadva. Csendesen áll,lehúz magához.
- Victor…
- Igen? – nézek rá türelmetlenül.
- Öngyilkos lett – suttogja sápadtan.
Dobban egyet a szívem.
Tessék?
Mit csinált az az idióta?
Most hagyd, súgja a belső hang. Most békén kell hagyni.
Kimegyek mellé mégis, csendesen letámaszkodok mellé. Csendesen állunk, ő cigizve, egymás után, én csak állok, forgatom a szavakat a nyelvemen.
- Sajnálom - mondom csendesen. – Nem tudtam.
Csendesen áll és bagózik, finoman megfogom a vállát, megszorítva, majd bemegyek, otthagyom.
Nem tudok mást mondani. Azt sajnáltam, hogy bunkó voltam… de a srácot nem tudtam sajnálni amiért eldobta az életét. Normális ember nem tesz ilyet.
A bátyám az életét adta a társaiért, nem akart meghalni; olyan volt a munkája, hogy ezzel járt, megtette, hogy a csapata élhessen.
De ő boldog volt, szerette az életet… menyasszonya volt… családod akart.
Érthetetlen.
Szinte gyűlölöm emiatt azt a kis idiótát.
Talán első mérgemben megyek az öltözőjébe, csak akkor eszmélek fel, amikor a fényes terem közepén állok.
Furcsa.
Nézem a virágokat, amiket kapnak, a levélkéket…
- Mit keresel itt? – hallom a sértett, gyilkosan mérges hangot. Lassan fordulok meg.
- Nosztalgiázok és átkozódok – morgom halkan.
- Menj ki! – kiált rám, de megfordulok, elkapom az ingnyakát és a falhoz taszítom, szinte felemelve első elemi, gyilkos gyűlölettel.
- Nekem te nem parancsolsz, te rohadék. Fogd vissza magad. Sajnálom, hogy te össze vagy törve, de forog a gyomrom tőled és a kis barátodtól, aki képes volt eldobni magától az életét, amiért mások ölnének! Jó dolgotokban nem tudtok mit csinálni, hányhatnékom van tőletek – sziszegem az arcára, tajtékozva. – Jó emberek halnak meg, másokért, nem pedig önsajnálatból a saját sebeiket nyalogatva gyógyszerezik be magukat! – tombolok és eleresztve vágok bele a falba. – Úgyhogy rajtam ne merészelj semmit számon kérni!
Kirobbanok a helyről, bevágom az ajtót, hogy megrebbennek a tükrök is.
|
| Rauko | 2011. 04. 11. 16:18:31 | #12914 |
Karakter: Jayden Crawford
Megjegyzés: ~ Kitámnak
Kellemes csók volt. Tökéletesen semmilyen, de nem rossz. Olyan, mint amikor édességhiánya van az embernek, és csak hamburgert tud enni. Jó, jó, finom meg minden, de nem az igazi, és azt hiszem, ő is ezt érezte. Mondjuk mire számítottam? Tuti van valakije, egy ilyen faszi nem heverhet parlagon, ha meg heverne, akkor sem kellene. Így van ez jól. Már csak Victort kellene valahogy kibékítenem.
Másnap hiába akarom hívni, nem veszi fel. Valahogy eszembe jutnak azok az idióta szavak az öltözőből, és rossz érzésem támad. Nem lehet annyira elvetemült, hogy tényleg bántsa magát miattam. Minden bizonnyal valahol hisztizik, durcul, aztán holnap, vagy már ma este felkeres és bocsánatot kér a kirohanásáért, és elmondja, hogy elfogadja a feltételeimet, csak csináljuk újra.
Aztán ugyanabban az időpontban megyek táncolni, ahogy szoktam. Semmi értelme nem lenne kihagyni azért, mert idegesít, hogy hol van Victor. Elő fog kerülni. Csak valahol... igen. Ahogy már gondoltam is rá. Biztosan valamelyik host haverjával iszik, kibeszélik, hogy milyen rohadék vagyok, a haver megpróbálja meggyőzni, hogy felejtsen el, de Vic arra hivatkozva, hogy mennyire jó velem a szex, visszataxizik, megkeres és kibékülünk.
Amikor azonban meglátom Jesset, mert már biztos, hogy ez a neve, amint egy csajjal ölelkezik, valami eldurran az agyamban. Oké, hogy sosem akartam társat, mert van pénzem, van hírnevem, elismernek és szeretnek, de akkor miért idegesít ez ennyire?Kérdőre is vonom, de rögtön rájövök, hogy nem volt rá semmi alapom. Mármint... miből gondoltam én ezt?
***
A próba végére egyre idegesebb vagyok. Victor sem jelentkezett, és állandóan az villan be, hogy milyen odaadóan ölelte azt a nőt. De ez miért idegesít?! El fogok jutni arra a pontra, hogy nem a tény fog zavarni, hanem az, hogy nem tudom, miért zavar! Ha még nem tartok ott...
Annyira sikerül elveszteni az eszem, hogy a falnak lököm, és majdnem ordítva vonom kérdőre, amit ő persze nem ért.
- Azt kérdeztem, hogy ki volt a az nő - ismétlem idegesen. Nem válaszol... közelebb hajolok, és durván csókolom meg. Most nem úgy, mint tegnap. Semmit nem akarok, csak hogy bántsam valahogyan, de nem akarok neki fájdalmat okozni, hiszen nincs rá okom.
A csók közben mintha ajtócsapódás lett volna, de lebeszélem magam. Ahogy elválok tőle, rá nézek.
- Menjél és dugd meg akkor - morgom.
- Nem azért, de mi közöd van neked ehhez? - néz rám. Megint nullánál vagyunk... utál, én meg nem tudom.
- Nem érdekel, hallod?! Tudom, hogy nincs hozzá közöm, csak idegesít! - üvöltöm, elengedem, és kisétálok. Nem jön utánam, miért is jönne? Nem a pasim, még csak nem is a szeretőm, sőt, nem is dugtunk. Semmi oka rá.
Az öltözőbe megyek. Egy levélke van az asztalomon, de túl ideges vagyok, hogy elolvassam, különösen akkor leszek ebben biztos, amikor meglátom Victor gyöngy-betűit. nem akarok most semmi szerelmes faszságokról hallani vagy olvasni. Gondolni sem akarok a szerelemre. haszontalan, idióta dolog. Egy rakás szar, semmit sem ér és csak idegeskedik miatta az ember! Egymás után szívom a cigiket még akkor is, amikor taxit hívok, és hazavitetem magam, órákkal később. Nem tudtam volna elindulni, csak álltam a színház teraszán és szívtam a cigiket... azt hiszem, másfél dobozzal.
Hazaérve egy gyors zuhany után már feküdnék is le, amikor megcsörren a mobilom.
- Jayden Crawford? - szól bele egy rekedtes, hallhatóan idősebb hang.
- Én vagyok. Ki beszél, és miben segíthetek?
- Steve Hardwick vagyok a körzeti rendőrkapitányságról. Szomorú hírt kell közölnöm...
Összeesek, a telefon kiesik a kezemből és a kanapé alatt landol. Percekig ülök, és megszólalni sem tudok, levegőt is nehéz venni és a szemem is szúrja valami. Csak egy gondolat zakatol a fejemben... ez mind miattam van. Csak miattam... én tehetek erről...
Másnap be kell mennem a színházba. Muszáj, nem tudom, tudják-e, és ha igen, akkor mi lesz. halasztani kell a bemutatót, ez biztos, hiszen így nem lehet megcsinálni.
Szerencsémre azonban mire beérek, mindenki tudja, és még nagyobb mázli, hogy azt senki sem, hogy mi is történt az öltözőben a minap. Épp a színpadon ülünk a rendezővel és próbálunk valami okosat kitalálni, amikor berobban Jesse. Nem nézek rá, nem akarom látni és most beszélni sem akarok vele. Nem tudom, hogy ő tudja, de láthatóan jó napja van. Akkor bizonyosodok meg arról, hogy semmiről sincs fogalma, amikor beszól, de akkor már tudom, hogy nem tudom magam visszatartani.
- Az ágybetétedet hol hagytad? - néz rám közönyösen, mire nekem megint ellepik a könnyek a szemem.
- Érzéketlen, bunkó fasz - ordítom, felpattanok, és kirohanok. Még hallom, ahogy beszél vele valaki, de semmi nem érdekel. A teraszra megyek, és megint rágyújtok. Én ezt nem bírom...
Miattam történt. Tudom, hogy miattam volt. Ha én nem mondom neki azokat, Victornak sosem jut eszébe ez... sosem tette volna ezt magával... sosem gyógyszerezte volna be magát annyira, hogy bele is haljon. Az én hibám...
|
| Kita | 2011. 04. 02. 00:43:23 | #12709 |
Karakter: Jesse King Morgan
Megjegyzés: Raukomnak
-
- Bocs – szusszant egy mélyet, lehunyj a szemeit. Kicsit talán aggódva húzom el a számat. Talán láza van? – Nem tudom, mi jött rám.
Tuti beteg. Lázas vagy valami.
- Nem volt elég a kis hülye? – vonom fel a szemöldököm. – Hé, mi a bajod? Vissza sem ugatsz? – lepődök meg őszintén.
- Nem akarok balhézni – vallja be. Micsoda hős. – Most legalábbis semmiképp. Beszélgethetünk inkább?
Tuti elrabolták az UFOk és átmosták az agyát, az ziher. Végül pislogva magam elé nézek, beleiszok a vízbe.
Vagy talán csak a nagydumás faszfej kell az imagine-hoz, hogy ő a drága és vagyonokat érő színész…
- Figyelj, ha te nem vagy hülye, én sem vagyok az – tartom felé az üveget, és most el is veszi a kezemből. Talán felfogta hogy nem akarom megmérgezni. Tekinget össze-vissza, mindenfele, szinte forognak az oly régóta poros fogaskerekek a fejében, de minek? Mint egy kaleidoszkóp az agya, csak kuszaság mindenhol.
- Mióta táncolsz? – kérdezi hirtelen. Rápislogok, kell egy kis idő, hogy felfogjam a kérdést.
- Egy ideje… pár éve - mormolom a választ.
- Tényleg szereted? – horkan fel, mire megcsikordítom a fogam. Régen dugott, mi? Látni hogy hisztis. De picsán rúgom, ha kekeckedik.
- Miért olyan meglepő ez? – nyalom meg az ajkaim.
- Nem bántásból kérdezem, csak ez olyan… szokatlan. Nem találkoztam még ilyen sráccal, mint te.
- Hát hidd el, te is az első egyed vagy az életemben – nevetek fel a szemébe nézve – Meghökkentő, mennyire hangulatember vagy.
- Színészbetegség – mosolyog. Tényleg ki lehet, szinte már normálisnak is mondható Ilyenkor jó fej, talán túlzottan is az.
Az a kis pöcs ennyire kiborította? Lehetetlen.
- Egy idő után megismersz többet, meg fogod látni, mindegyikünk önelégült és félőrült.
- Mindkettőre mintapéldány vagy – nyalom meg az ajkam kekeckedésképpen, de amikor csak rám mereszti a szemeit, a hajamba túrok felszusszantva. – Tényleg szar a hangulatod.
- Összevesztünk Victorral. – bújt ki a farba nagy nehezen. Mintha szült volna, komolyan mondom, elhatározás kellett volna, hogy a kis segges hisztizni kezdett, neki meg tele lett vele a búrája! Én alig ismerem már megy az agyamra.
- Nem biztos, hogy érdekel – mondom kicsit pofátlanul. A NAAAGY színész lelkizni akar velem, én meg odanyújtom a seggem, hogy csókolja meg… görénység tőlem.
- Igazad van, nem kellene, hogy ezzel terheljelek, biztos van elég bajod – néz rám, csak felvonom a szemöldököm.
Köszi, nem az én életem fantörpikus.
- Mit szólnál, ha megcsókolnálak? – zár ketrecbe két karjával. Úúú, bilincsed nincs?
- Nem tudom, próbáljuk ki – vigyorodok el pofátlanul. Tudtam hogy ez lesz a vége, el fogok menni lottózni, az ziher.
Ajkaimra lecsap, lehunyom a szemeim, édesek puhák… De csak ajkak. Nem érzem azt a szikrát, mint amikor az embert megcsapja az elektromosság, a lábujjborzoló érzés… hiányzott.
Olyan lightos volt, mint egy gyönge kávé. Hiányzott belőle a koffein és mégis jó volt. Megnyugtatóan lágy, mint amikor az ember egy meleg nyári napon langyos vízbe ül.
Nem tudom, mennyi ideig… smárolunk csak, kicsit megsimítom az arcát, beletúrok a hajába, beszívom alsó ajkát… Csak egy kicsit akarom megvadítani.
Amikor abbahagyjuk, a szemeibe nézek. Kicsit piheg, abban a pillanatban elkapott az érzés, hogy pátyolgassam.
Vagy csak megöleljem. Akármi. De ne vágjon ilyen képet… ne!
- Nem illik hozzád ez a fej – morgok rá félmosollyal.
- Pedig ma már nem látsz mást. – mondja kis sóhajjal, ledobja magát mellém. Feltápászkodok, lazán kiroppantom a nyakam.
- Tegyük el magunkat holnapra. – mondom nyugodtan. Rám néz meglepetten.
- Oké – mondja. Felkapom a kabátom, megvárom amíg kimegy, aztán bezárom a tánctermet.
Láthatóan meghökkentette, hogy ilyen lazán veszem a dolgot… de hát miért strapáljam magam? Dugni akar? Mondja meg és ha van rá ihletem, talán lesz valami…
Nem szoktam meg a kötött kapcsolatokat. Nem szoktam ragaszkodni senkihez, szeretni…
Úgyis mind elmennek.
***
Másnap még a saját csapatommal próbálom a két táncot, pár fiú a színházból ül körülöttünk és tátott szájjal bámulnak. Háromnegyedes fekete melegítőnadrág volt rajtam, behúztam a szárát, hogy ne zavarjon, hosszú, fekete-fehér, bőnyakú csíkos pulcsim ujját feltűröm, ahogy elindítom a zenét.
Lazán röhögtünk, néha muszáj, ahogy látom, hogy zihálnak, néhány lépést csak azért is kihagynak, mert már a nyelvük lóg, maga az adrenalin olyan löket hogy azt leírni lehetetlen…
- Jól van, mára elég – csapom a nyakamba a törülközőt és felveszem a palack vizet. Épp iszok, amikor hirtelen két aprócska puha két lefogja a szemem.
- Na láám, ki vagyok? – csicsergi a hang a fülembe. Szélesen elvigyorodok, gyorsan megfordulok és elkapom a karcsú derekat.
- Téged is régen látni, aranyom! – forgatom meg.
Karcsú combok, formás fenék, izmos has, kellemes kávészínű barna bőr… barna szemek.
- Mi szél hozott erre, Lara?
- Gondoltam, megnézem a kedvencem – vigyorog rám, két karját még mindig a nyakam ölelte, én pedig az izmos derekát, a hosszú láncon lógó dögcédulája a nyakamnak ütődött.
Lara a bátyám bajtársa volt… nővéremként szerettem, én pedig a saját külön bejáratú fogadott öcsikéje voltam, kapcsolatunk szoros volt… mindig ott volt nekem, amikor kellett…
Vállát a fejemre hajtja, szorosan magamhoz ölelem.
- Kehemm… - hallom a torokköszörülés az ajtóból. Csak felemelem a kezem és odaintek, hogy két perc… és jöhet gyakorolni… Csak még egy kicsit had öleljem.
- Ha végzel, megiszunk valamit? – kérdezi a fülembe suttogva. Biccentek egyet, csókot nyom az arcomra majd a homlokomra, azután kisétál. Végignézek a művészbetegségben szenvedő művészmajmon, és felvonom a szemöldököm.
- Kezdhetünk.
- Ki volt ez? – kérdezi kicsit talán flegma nemtörődömséggel. Mintha épp csak mellékesen érdeklődne.
- Hm. Valaki aki fontos nekem – mondom nyugodtan. – Kezdjünk.
***
- Minden oké? – kérdezem a végén, mikor már kifulladva liheg, de tüntetően elfordu, utálatosan méreget. – Mi bajod?
- Semmi – morogja, rám néz, kihívóan. Csak megrántom a vállam.
- Akkor oké. Holnap találkozunk, csövi! – emelem fel a kezem, hogy intsek, de elkapja és a falnak lök, hogy a fejem koppan egy nagyot. – Na…– nyögöm
- Ki volt? A csajod? – sziszegi az arcomba. Összeakadt szemmel próbálok ráfókuszálni.
- Mi a…
Szerkesztve Kita által @ 2011. 04. 02. 00:45:11
|
| Rauko | 2011. 02. 21. 15:01:11 | #11565 |
Karakter: Jayden Crawford
Megjegyzés: ~ Kitámnak
Este megint Victorral voltam, és megint fergeteges volt. Ami kicsit idegesített, az a sok csók. Egyre több csókot követel, és ez kicsit már nekem is kezd idegesítő lenni, pláne, amit a kölyökkel csinált a táncteremben, az már vérlázító volt. Majdnem átszúrta a tekintetével, ahol tudott, beszólt neki, de csinált mindent, rendesen. És ez az egész másnap tetőik, közvetlenül a magán táncórám előtt.
- Miért kértél tőle privát órát? - áll elém Vic idegesen, miközben én épp felöltöznék.
- Mert nem akarom égetni magam senki előtt - mondom az egyértelműt és az igazat.
- Még előttem sem? Inkább leszel vele kettesben, mikor meg tudnátok ölni egymást?! - üvölti.
- Mi a fasz van veled, cicám? - kérdezem, és arcára simítanám a kezem, de ellöki.
- Miért kell neked ő is? - fakad ki, és sírni kezd. Most már aztán végképp nem értem. Ivott volna…? - Miért kell neked mindenkit megkefélni a társulatból, aki megáll? - kezeit mellkasomra teszi, és erőtlenül ütögetni kezd. Bennem kicsit megreked a levegő, nem is igazán tudom, hogy mi van. Nem szokott ilyen hisztis lenni. - Akármit teszek, nem vagyok elég jó, hogy csak engem kefélgess - üvölti végül a kulcsmondatot. Eltolom magamtól, ellépek tőle, és rá nézek.
- Van mit átgondolnod, Victor - sóhajtom. - Nekem senki nem kell állandóra, ezt tudhatnád. Ha te szeretőnek hitted magad, tévedtél. - Megfordulok, és elindulok kifelé. - Holnapig gondold át, ha nem megy a közömbösség, add vissza a szerepet. - hangom rideg, nem tudom, mit várt. Én nem akarom a szívét. Talán bejön, elfogadtam, hogy a lábam nyomát is imádja, de nem várhatja, hogy viszonozzam is. Az nem az én asztalom.
- Meg fogom ölni magam, ha nem fogsz szeretni - kiabálja utánam hisztérikusan, de hátra sem fordulok. Minek? Sokszor, sokakat fenyegetett már ezzel, így is bizonyítva, hogy csak egy hisztis kölyök, rosszabb, mint a táncos fiú. Sokkal rosszabb, mert neki legalább van stílusa. Nem áll meg nekem parancsszóra, ahogy tette Vic is anno, nem enged közel magához, és még lekapni sem tudtam, pedig már majdnem négy napja ismerem. Ennyi idő alatt már dobni szoktam embereket, ő meg a közelébe sem enged. Ezért idegesít ennyire. Mi lehet benne, ami ennyire vonz engem? Ez a távolságtartás? Talán az, hogy ő az első ember, akit nem akkor kapok meg, amikor akarom?
Még akkor is ezen kattog az agyam, amikor a tükörterembe lépek. Ő épp táncol, és annyira beleéli magát, hogy észre sem veszi, hogy beléptem, én meg nem szólok. Kíváncsi vagyok, hogy milyen az, amikor csak magának csinálja, amikor azt hiszi, hogy egyedül van.
…és nem kicsit lep meg a kölyök. Sokkal másabb, még a kisugárzása is. valahogy… felsőbbrendűnek érzem magamnál, vagy nem is tudom. Rég voltam olyan ember közelébe, akit aktívabbnak éreztem magamnál, de most azt érzem, hogy neki oda kellene adnom magam. Ha meg akarnám kapni, nem tudnám megdugni, az esélytelen. Egyelőre biztosan… de neki meg miért is kellene egy olyan valaki, mint én? Láttam a haverjait. Szebbnél-szebbek, mindegyik táncos, egy téma, egy baráti kör. Azt hiszem, ő marad nekem az elérhetetlen cél, de nem is baj. Ilyen is kell…
- Látom, nem szántál túl sok időt arra, hogy tanulj – mondja, mikor észrevesz, és hátrasimítja a haját.
- Dolgom volt – válaszolom talán mogorvábban, mint ahogy akartam.
- Közöm? Na. Ez lesz a szám… na, állj a tükör elé, hogy figyeld magad, ahogy csinálod.
És én teszem, amit mond, mert akármennyire fáj beismerni, itt most ő az úr. Ki is használja, olyan mozdulatokat hoz elő a testemből, amiknek a létezéséről sem tudtam, sőt, azt sem gondoltam, hogy az én tökéletes botfülemmel és - lábaimmal ezek kivitelezhetőek. De mondjuk, épp ebből következik, hogy kegyetlenül lefáraszt.
Én már összeesek a fáradtságtól, amikor elengedi a derekamat, ő meg még akrobatikázik, és nem fellengzősködésből, abban biztos vagyok. Aztán egy üveg vizet nyújt, és leül mellém.
- Nem is olyan könnyű, mi? Még ideges vagy?
- Közöd? – kérdezek vissza azonnal.
- Csak érdeklődtem. Nem kell leharapni a fejem.
Aztán ő elfordul, én meg csak nézem. Olyan… érdekes srác. Annyira idegesít, annyira zavar, mégsem tudok másra gondolni, mióta beletrappolt az életembe, csak rá. valamilyen formában. Vagy szex közben jut eszembe,hogy vele milyen lenne, vagy meg tudnám ölni, vagy épp hálás vagyok neki, vagy pont a segítség miatt ideges. Nem is veszem észre, hogy felé hajolok, csak amikor a hangja kizökkent.
- Waccap? Canta-canta-canta!
Hirtelen döbbenek rá, hogy mit csináltam, megállok a mozdulatban, megrázom a fejem, és inkább végigfekszem a padlón. Ő csak pislog rám, gondolom, nem érti. Én sem.
- Bocs - sóhajtok fel. - Nem tudom, mi jött rám.
- Nem volt elég a kis hülye? - kérdezi, és a hátát a falnak vetve néz rám. Megint felsóhajtok. - Hé, mi bajod? Vissza sem ugatsz? - kérdezi kíváncsi szemekkel.
- Nem akarok balhézni - mondom neki az őszintét. Kicsit, mintha meghökkenne, de mielőtt szólhatna, folytatom. - Most legalábbis semmiképp. - A szemébe nézek. - Beszélgethetünk inkább? - Azt hiszem, sikerült ledöbbentenem.
- Figyelj. Ha te nem vagy hülye, én sem vagyok az - mondja, és megint felém nyújtja a vizet. Most elfogadom, lecsavarom a kupakot, és belekortyolok. Ő végig figyel, gondolom várja, hogy mikor fakadok ki megint, és kezdek el üvölteni. De most nem fogok. Most egy kicsit… hülyén érzem magam.
- Mióta táncolsz? - kérdezem tőle, és megtörlöm a számat.
- Egy ideje… pár éve - mondja.
- Tényleg szereted? - nézek a szemébe. Tényleg… a szemei…
- Miért olyan meglepő ez?- kérdez vissza, picit talán flegmán, de most elnézem, lehet, hogy túl rákábultam a szemeire és bunkó volt a hangnem.
- Nem bántásból kérdezem, csak ez olyan… szokatlan. Nem találkoztam még ilyen sráccal, mint te.
- Hát hidd el, te is első egyed vagy az életemben - röhög fel, én meg vele együtt mosolygok. - Meghökkentő, mennyire hangulatember vagy - jegyzi meg.
- Színészbetegség - mosolygok rá. - Egy idő után megismersz többet, meg fogod látni, mindegyikünk önelégült és félőrült.
- Mindkettőre mintapéldány vagy - kezd el cukkolni, de csak ránézek. Nincs erőm vitázni. - Tényleg szar a hangulatod.
- Összevesztünk Victorral - sóhajtok fel. - Helyesebben ő veszett össze velem.
- Nem biztos, hogy érdekel - húzza el a száját, én meg ledobom magam a földre.
- Igazad van, nem kellene, hogy ezzel terheljelek, biztos van elég bajod - nézek rá. Hirtelen ő sem szól semmit, és én sem. Valahogy magától jön a mozdulat, felé hajolok, és megtámaszkodom a falon. - Mit szólnál, ha megcsókolnálak? - kérdezem, de kezem már mellkasára simítom. Szeretném… akarom.
- Nem tudom, próbáljuk ki - vigyorog rám, és nem is várok tovább. Ajkaira tapadok. nem vagyok vad, nem akarok én vezetni. Vele szemben nem tudok, és nem is akarok domináns lenni, valahogy azt akarom, hogy ő legyen az, aki vezeti az egészet. Annyira nem szemét, hogy bántson, így csak az lenne, amit mindketten akarunk, ezt a csókjából is érzem. Bár az tény, hogy nem szenvedélyes és nem akar lenyűgözni. Csak úgy smárolunk… ahogy szokták mondani. De azt hiszem, pont erre van szükségem.
|
| Kita | 2010. 12. 24. 23:35:19 | #9966 |
Karakter: Jesse King Morgan
Megjegyzés: Raukomnak
-
Amikor megérkeznek, egymás nyakába ugrunk, páran már ugrálnak és melegítenek. Bemelegítünk, pár itteni srác is beáll… rohadt jók vagyunk.
Lionékkal átvettük a táncot, amit csak öten táncoltunk és sitty-sutty, eltelt az idő. Furcsa koppanás, felkapom a fejem csapzott hajam kivetem a szememből és kinyitom az ajtót.
De brutális mandulaműtét, aztakurva… csak figyelmeztetően felköhintek, mire mindketten rám néznek. Ne itt, nincsenek homofób haverjaim, de vannak ízlések határai.
- Gondolom, próbáltok – jegyzem meg csak úgy.
- Végig próbáltuk a délutánt, ha tudni akarod – veti oda a kis ágybetét. Hát, éppen nem ez volt szívem csücske, az infó, amit mindenáron tudni akartam.
- Jó lehetett tartaléknak lenni – köptem oda. Csak úgy.
- Én legalább érezhettem a farkát a seggemben, lúzer – flegmul vissza a kis segg és összeszorítom az öklöm. Olyan ökölvonzó kis arcod van szépségem, gyere, teszteljük le, mikor roppan az orrod!
Fújtatva válaszolgatok nekik nagy méregben, aztán csak fáradtan nyújtózva vakarom a tarkómat.
Magánórák, hmmm… megvakarom az állam.
- Nem tudom, tudod, amekkora köcsög a kis barátod, és ezt veheted szó szerint, megfontolandó – nézek a kis görcsre szúrósan. – De mert olyanszépen kértél – dőlök hátra és fellendítve magam felugrok. – De ez-e, nem jön.
- Féltékeny vagy? – dülleszti ki a mellkasát, de ujjam nekibököm, és szisszenő hangot adok ki, mint amikor a lufi leereszt.
- Hallod ezt? Ez az elsuhant egód hangja, ami semmivé foszlott az éterben – vigyorogtam. Elvörösödik, nekem esne de kitérek előle és a parkett felé taszajtom. – Na, álljunk neki… - mondom neki, és lassan, ügyet sem vetve a puffogására mutatom be a lépéseket. Lassan utánozni kezdi…
***
Másnap este egyedül vagyok még lent a teremben, annak a nagyszájú, két lábon járó kangörcsnek a koreográfiáját finomítom. Közöltem vele még a múltkor, hogy tízig vagyok, amennyi időt a teljesítményére szán, olyan időpontban jöjjön…
Aztán mikor nem jön, pedig már hat óra, leszarom. Előveszem a lányok táncát, bekapcsoltam egy ugyanolyan ütemű spanyol számot, azon dolgozgattam magamnak.
Észre se vettem, mikor jött be, azt képzelem oda, hogyha a csaj felmenne egy asztal tetejére hogy tudná megcsavarni úgy a csípőjét… Elpróbálta és amikor kifordulok, végre megpillantom. Megfordulok és szusszantva nézek rá.
- Látom, nem szántál túl sok időt arra, hogy tanulj – morogtam, a hajam hátrasimítva. Kicsit csapzott volt, ott maradt, hátrasimítva.
- Dolgom volt – morogja még mérgesebben. Megrántom a vállam.
- Közöm? Na. – lehalkítom a zenét, de a ritmus marad. – Ez lesz a szám… na állj a tükör elé, hogy figyeld magad, ahogy csinálod. – magyarázom.
Aztán másfél óra múlva amikor zihálva rogy le a tükör mentén, én még átfordulok hídba, hogy kiroppanjon a hátam és átfordulok.
- It’s summer time… ladys lookin’ hot! – ment a szöveg a zenében. Egy ugrás után felnézek rá és felé nyújtok egy üveg vizet.
- Nem is olyan könnyű, mi? – kérdezem és leülök mellé. Csak puffog. – Még ideges vagy?
- Közöd? – durrog. Megrántom a vállam.
- Csak érdeklődtem. Nem kell leharapni a fejem.
Elgondolkodva nézek magam elé és amikor megfordulok, hogy megnézzem, felvágta e már a torkát, farkasszemet vagyok kénytelen nézni a szemeivel.
- Waccap? – érdeklődök, de csak közelebb hajol hozzám. – Canta-canta-canta! – mordulok rá vigyorogva spanyolul. Kiismerhetetlen fény villan a szemében…
Nem tudom hova tenni.
Pofátlan seggfeje… de ha az ágyban is ilyen engedelmes mint a táncteremben… Belemerülve a saját gondolataimba nyalintom meg a szám sarkát.
Mert ki büntetheti meg a gondolatokat…?
|
| Rauko | 2010. 11. 26. 17:30:35 | #9507 |
Karakter: Jayden Crawford
Megjegyzés: ~ Kitámnak
Azzal a határozott céllal indultunk el hátra, hogy leszopatom. legalábbis nekem ez járt a fejemben. De ahogy lépkedett mögöttem, és a vállam fölött hátrapillantottam rá, elbizonytalanodtam. Ő valószínűleg nem ezért jön, és segíteni akar nekem. El kellene fogadnom. De… Nem! Ez csak egy senki, egy utolsó, kis seggrázó köcsög, aki nem tudja aput leszerelni máshogy, így rajtunk élősködik és belerondít a színpad csodájába!
De azt pont észre sem vettem, hogy meg is álltam. Saját bizonytalanságomra elpirulok kicsit, amit szerintem észre is vesz, de pont megérkezünk a célhoz, ő pedig teljesen gondolataiba merülve megy be.
Ekkorra már teljesen rászántam magam, hogy megdugom, de… de bassza meg! Visszautasított! Nem is akárhogyan! Úgy szerelt le, mint egy utolsó, utcai zaklatót! Ez a kis segg…. mégis… hogy a cseszett életbe…
Lefagyok. Először azt sem tudom, hogy mit csináljak, annyira meglep, hogy itt hagy, és még semmibe sem néz. Egy másodpercre talán még csodálom is érte, de aztán egyre feljebb megy a pumpa.
Kanos, baszd meg?! Majd meglátod, mennyire vagyok kanos, te utolsó, seggrázó kis senki! A lábamat csókolgatva fogsz könyörögni a kibaszott életedért és a munkáért, te utolsó kis szarházi!
- Victor! - üvöltök bele a zsebemből előhalászott telefonba. - Told a formás segged a kibaszott öltözőbe, mert szétverek valamit!
- Két perc.
- Egy, és mire odaérek, ne legyen rajtad ruha - üvöltök a telefonba.
Odaérve már a hátsó részben vár. Kulcsolom az ajtót, és vetkőzni kezdek.
- Az a kis nyomi baszott fel ennyire? - kérdezi, miközben előhalássza a gumit és a síkosítót.
- Ja.
- Visszautasított, mi? - vigyorog.
- Igen. És még segítséget is ajánlott - dühöngök. - Hogy rohadna le a lába…
- Ne puffogj, ráncos leszel. Inkább gyere ide - int mutatóujjával, majd, mikor odaérek elé, letolja a nadrágomat,és eszeveszett tempóban kezdi szopni a farkamat. Mennyeien csinálja.
*
A padlón fekszem, ő a mellkasomon piheg. Nem szól, próbálja rendezni a levegőjét odabent, hiszen eszeveszett tempóban nyomtam. Kétszer élvezett el, amíg én egyszer.
- Elmész? - kérdezi hasamat simogatva.
- Hova? Hatra a tükörterembe? Megy a halál - morgok.
- Inkább meghátrálsz. Értem.
- Meg…mivan?! Egyáltalán honnan tudsz te erről?! Én nem mondtam - támaszkodom meg karomon, mire a combomra helyezkedik át.
- Épp a kis köcsöggel beszéltem személyesen, mikor kerestél - vigyorog rám. - Én is ott leszek hatkor.
- Nem akarom a seggem olyan ütemre rázni, amilyenre ő mondja - kezdek morogni megint.
- Akkor gyere el és nézd, ahogy én rázom a seggem. - Felkönyököl, fölém hajol. - Úgysincs estére programom. - Megcsókol, és megint magával ragad…
*
Mire végzünk egymással és a zuhannyal, épp fél hat van. Gyors cigi… na, nem olyan gyors azért, és egy kis játék a dohányzóban, és máris késtünk negyed órát. Vic kicsit kellemetlenül érzi magát a késés miatt, engem egészen konkrétan nem érdekel. Eljöttem, mert ő kérte, megnézem, hogy mit alakít ez az idióta, és ha tetszik, maradok. Ha nem, akkor fizetem a kártérítést, és lépek. Ha én nem vagyok, akkor az egyetlen bevételi forrás úgyis az általam kifizetett pár millió lenne, amit az egyik számlámról leemelek és kész is.
De a kölyök miatt maradni fogok, azt hiszem. Szemét kis rohadék. Ő az első, aki nem áll meg parancsszóra, és ez tetszik. Felizgat és tetszik, hogy húzza az agyam, bár sosem a kitartásomról voltam híres. Ha sokáig szívat, akkor lépek. De egyelőre ami még itt tart, az Victor kefélnivaló segge. Komolyín, nincs semmi baj a kissráccal. Totálisan belém van esve, mint részeg szamár a pöceg9dörbe, lesi minden kívánságomat és nem érdekből. Bírom a kölyköt, és talán… ismétlem: talán tetszik is. Úgy igazán. Mondjuk, ha nem jönne be, akkor nem dugnám meg, és nem lennék most is csak miatta itt. Felsóhajtok. Ő erre megáll az ajtóban.
- Hé, ha nem akarsz… - szólal meg halkan, szinte suttogva.
- Ugyan. Kérted, jöttem. Ennyi - felelem, és magamhoz húzom. Megint megcsókolom, ő pedig készségesen viszonozza is. Aztán hirtelen ajtónyitás, és köhögés. Odanézek, és a seggriszáló apucikedvence.
- Gondolom, próbáltok… - jegyzi meg vigyorogva.
- Végigpróbáltuk a délutánt, ha tudni akarod - veti oda neki Vic, amin felnevetek.
- Jó lehetett a tartaléknak lenni - szól vissza a kölyök.
- Én legalább éreztem a farkát a seggemben, lúzer - feleli Victor, amit már tényleg nem tudok megállni röhögés nélkül.
- Na, elég lányok - zárom le a beszélgetést. - Kezdjük inkább, nekünk még dolgunk van. - Vic bólogat, a kölyök feszültnek látszik. Belépünk a terembe, és ott van… néhány kölyök. - Küld ki a haverjaidat - nézek Jimre.
- Mert? - kérdez vissza őszinte meglepettséggel.
- Mert nem fogok előttük táncolni.
- De miért zavarnak? Lehet, hogy tudnak segíteni, vagy…
- Ide figyelj! Én nem tudok táncolni, ezek nem tudnak színészkedni. Egy-egy. De ha én nem erőltetem a próbára járásukat, akkor most kizavarod őket a picsába, értetted? - Durcázva, de megteszi. Vic megáll a fal mellett, én leülök.
- Nos, akkor jól sejtem, hogy semmi érzéked a tánchoz, ugye? - néz rám a srác.
- Figyelj. Nem tagadom: nincs. Egy kiskanálban is több tánctudás van, ez tuti - felelem kicsit elpirulva. Kínos ez nekem, de na. Tökéletességem sem határtalan. Erre a srác felnevet. - Mi ilyen vicces? - nézek rá egyre idegesebben.
- Bocs! Csak nem gondoltam, hogy bevallod. - Milyen édes, amikor mosolyog… a végén még megkedvelem.
- Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek el kell dicsekedni vele, hogy ilyet hallottál tőlem - mondom felsóhajtva, majd eszembe jut valami. - Privát órát vállalsz? Nem akarom más előtt égetni magam.
|
| Kita | 2010. 11. 17. 18:44:08 | #9361 |
Karakter: Jesse King Morgan
- Elég gyorsan haladnak, tökre meg vagyok elégedve a társasággal, főleg azzal, hogy már izzadnak a drágáim… Alexet kutatom a szemekkel, lerendezném vele a tükrös termet ha van, kibérelnénk és passz, zsír lenne.
- Jayden, szerinted jó a kölyök? – na, tuti rólam van szó, hogy nyalnátok ki a seggem, drága, műkörmös barátaim.
- Hát, ha nem is feltétlenül illik a darabba, amit produkál, legalább szexin rázza a seggét – Na, én kitekerem a nyakad. Basszus ő inkább lehetne az apám fia mint én magam, csak mert ő tud hazudni, nagynak képzeli magát? Mert mi a színészet? Másnak hazudod magad, mint aki vagy.
- Hét, te kezdő! Ne nézz így Jaydenre, mert kinyomom a szemed! – kiabálja a kis srác, akinek láthatólag az idolja már szétkúrta a seggét. Biztos rádöntötte az asztalra, hogy még csak beleszólása se lehessen a dolgokba… kinézem ebből a seggfejből.
- Remek, még egy seggnyaló – morgom az orrom alatt. Mi a francnak foglalkozok velük? Semmi közöm hozzájuk. Még egy fél pillantást vetek feléjük… na ugye hogy ugye. Igazam volt.
Nem mondom rájuk, hogy kis buzeránsok, a nagyszájút én is bevállalnám, na de ezek… basszus.
Visszafordulok a gyerekek felé.
- Oké, még egyszer előröl…
Levonulunk a színpadról, mire megjelenik a rendező úr is. Azonnal a nagyszájú kis farokravaló pattogni kezd, de olyan hangsúllyal, hogy még nekem is kinyílik a bicska a zsebemben. Hát mit képzel ez magáról?
Megrántom a vállam. Nem az én dolgom. Nem ütöm bele az orrom, a végén még betörik.
Na de amikor itt olyan brutál smárcsata kezdődik, hogy még nekem is majdnem sátort vert a gatyám… hinnye a mindenedet, kacsingass ám másfelé, te, díszbuzi… Vegyetek ki szobát. Mogorván elfordulok. Ezek viccet csinálnak belőle… Kehh.
- Ez egy zenés, táncos darab, nem?
- Az. Miért?
- Akkor nem kéne nekem meg Jaydennek is táncolni? – érdeklődik a kicsi ágybetét. Hoppá. Igaz is.
- Neked az a kicsi eszed is elment, cseszd meg? – tajtékzik a tag. Hehehe… már csakazértis szopatni fogom, készséges leszek, hogy főjön a levében. Némi cseszegetés után el is indulunk… aztán a homlokomra csapok. Basszus, Alexszel elfelejtettem beszélni, a türkös terem miatt, pedig direkt azt akartam… na nem baj, majd legközelebb. Merthogy tuti van terem… hehh, szólok is a drágaságaimnak, aztán majd később kifizetem. Amíg a Charlie, az unikornis… höhö… caplat előre, hogy szinte húzza a kondenzcsíkot, ráérősen ballagok, a nyelvem végét rágva, pötyögöm be az smst. Meg hogy hozzanak rendes zenét. Meg hangfalakat.
Meg a szokásos cuccokat, höhh. Elküldöm, mire halkan pittyen egyet és önelégülten dugom a zsebembe a cuccot, aztán szabályosan nekigyalogolok a drágaságnak.
- Na, nem mész? Hú – hajolok az arcához, és ellépek mellette. – Hogy mi a halálnak megyünk olyan hátra, félsz hogy leégsz a többiek előtt? – érdeklődök. Nem szopatásból csak kíváncsi vagyok.
- Mi közöd hozzá? – morogja bosszúsan, de elvigyorodok, amikor elvörösödik az arca. Megnyalintom a szám sarkát.
Tök jó lenne beiktatni valami számot, ahol őt táncolják körbe meg minden. Tök jól mutatna.
Bemegyek egy ajtón, annyira belemerülök a dolgokba, hogy nem is figyelek.
Kár volt nem figyelnem. Hallom a halk kattanást, ahogy ráfordítja a zárat. Nocsak. Ennyire nem kell fosni, hogy meglátnak, de bakanccsal trappol az intim szférámba.
Ahha… melléasszociáltam.
- Mi a faszt akarsz? – tartom magam elé a kezem, hogy beleütközik a hangulata. Elüti a kezem és ahogy reflexből hátralépek, a csípőm nekiütődik az asztalnak és elterülök rajta. Mi a fasz…
- Mutasd meg, mire vagy annyira nagyra… úgy megduglak, hogy azt megemlegeted…
- Itt max a bokámat dugom le a torkodon, de térdig – vigyorgok rá pofátlanul, két ujjal elkapva a kulcscsontján azt az érzékeny pontot és jó erősen benyomom neki. Akaratlanul is térdre rogy. Fáj mi? Tudom, nekem is szokott. Kinek a pap, kinek a paplan. – Meg szopni is maximum te fogsz, aranyapám, nem szeretem, ha szöges bakanccsal trappolnak az intim szférámba.
Ellököm magam az asztaltól, bakugrásban átugrok a feje felett. A kezem a kilincsen tartom, amikor megcsörren a telefon. Félig kint vagyok de nem lépek tovább, csak vöröslő fejjel és pattogó idegekkel a halántékán néz rám. Csak feltartom az ujjam, hogy cccs, telefon… és mielőtt felveszem, ránézek.
- Hatra legyél a tükörteremben, csak mert kanos vagy, ez nem fog a munkád rovására menni, ha rajtam múlik – vetem oda neki, és kilépek, még be is csukom az ajtót. Felveszem a csengő mobilt.
- Szia. Igen… van hely. Gyertek csak…
|
| Rauko | 2010. 11. 16. 17:24:53 | #9346 |
Karakter: Jayden Crawford
Megjegyzés: ~ Kitámnak
Az új darab, amit próbálni kezdtünk, érdekesebb, mint az eddigiek. Egy meleg párról szól, én vagyok az egyik főszereplő. A másik egy tőlem fiatalabb srác, elég sokat betegeskedik, így előre fél mindenki, hogy mi lesz, ha lebetegszik a bemutatóra. Bár, még csak most kezdtünk próbálgatni. Ezt mutatja az is, hogy ma jön egy srác, aki a táncért felel majd. Azt mondta a diri, hogy kezdő a színházban, de táncolni profin táncol. Fergeteges. A seggét tudja rázni, de minden máshoz sötét. Na, mindegy, az én fellépésemet nem cseszi el, ez már most biztos.
Meg is jelennek, természetes, hogy apuci pici fia. Gondolhattam volna, hogy a diri egyik milliomos seggnyalójának a kölyke. Apu gazdag és nem tetszik neki, hogy a kicsi csemege egy lyukban táncikál, ezért benyomja a vörös szőnyegre? Na, ezt még meglátjuk.
El is kezdem szívatni a srácot és kicsit sem lep meg, hogy nem szól vissza, inkább kezet fog a dirivel. Szánalmas… de legalább a seggnyalást eltanulta otthon. Ha mást már nem is. De amikor második körben köpök be neki valami izgalmasat, már visszaszájal.
Egy ideig figyelem, ahogy táncol. Ilyenkor a színpadon ugye nem lehet két dolgot csinálni, így pár színésszel leülünk a nézőtérre és ott olvassuk a szövegkönyvet, elpróbálunk kisebb és könnyebb jeleneket, és nézzük a táncosokat.
- Jayden… szerinted jó a kölyök? - kérdezi Victor, a partnerem a darabban. Hozzá szeretek beszélni, válaszolni is szoktam neki, mert tehetséges gyerek. Pár év, és a nyomomba fog érni.
- Hát, ha nem is feltétlenül illik a darabba, amit produkál, legalább szexin rázza a seggét - válaszolom fennhangon. Mivel zene nélkül próbálnak, hallotta, rám is néz, és szerintem legszívesebben megölne, ha…
- Hé, te kezdő! Ne nézz így Jaydenre, mert kinyomom a szemed! - szólal fel mellettem Victor, mikor meglátja a kölyök tekintetét.
- Remek, még egy seggnyaló - sóhajt fel a srác, mire Vic már ugrana neki, de lefogom.
- Ne foglalkozz vele, nem ér annyit a kölyök, hogy szétverjétek egymást, és neked még dolgod van, nem emlékszel? - húzom az ölembe kicsi passzívomat. Biszexuális ő is, így jól elvagyunk egyébként is. Az öltözőben már teszteltem is egyszer, hogy mennyire eredetiek azok a nyögések a színpadon. Kielégítő volt a válasz. A srác, azt hiszem… Jim. Ránk néz, kikerekednek a szemei, aztán elfordítja a fejét. Nahát, nyuszika, csak nem partner vagy az ilyesmiben? Ahogy így jobban megnézem, nem is olyan rossz. Azok a szemek, amikből csak úgy villámlik a harag és a düh, kifejezetten szexis kékek. Az arca kellemes, férfias, a vonásai izgatóak, a teste is jó. És a segge is.
Eltrelik nem is tudom, mennyi idő, mikor a srác közli, hogy ők pihenőznek, addig miénk a színpad. Remek, egyébként is le akartam már zavarni, mert idegesítő csak ülni a székeken. Nem mennek ki, leülnek a helyünkre.
- Akkor… Victor, Jayden! Van olyan jelenet, amit már tudtok? - kérdezi a rendező. Egymásra nézünk.
- A csókot elég jól. A szövegeket még nem tanultuk meg teljesen - válaszolja Vic. - És tudja, hogy Jayden addig nem próbál szöveget, amíg nem tökéletes.
- Igen, tudom - sóhajt fel a rendező. - Mázlija van, hogy megteheti. Ha nem lenne ilyen jó, már kirúgtam volna - mondja puffogva a pasi.
- Hé, haver! Ha nem én, akkor a darabod annyit sem ér, mint a kutyaszar a járdán, ezt te is tudod - nézek rá dühösen. - Minden kritikus megírta és megmondta, hogy csak miattam ér valamennyit - köpöm sértődötten. - Vic, csók! - szólok partneremre, mire beáll a megfelelő pózba, nekem háttal, és úgy tesz, mintha olvasna. Ez az első csók a darabban. nem nagy jelenet, ő olvas, én mögé lépek, ő hátrafordul, én meg lekapom. Meg is teszem, beállok mögé, de mielőtt elcsattanna a csók, a táncos gyerekre nézek, egyenesen a szemébe, ami nem nehéz, mert úgy néz, hogy majd’ kiesik a szeme. És milyen kár lenne azokért a hihetetlenkék szemekért… De azért tudja csak, hogy ezt neki küldöm, rá is kacsintok. Mindez a másodperc tört része alatt történik, még Vic sem vesz észre sokat belőle, mert mire odanézne, már vadul csókolom, a nyelvem a szájában kutat az övé után, miközben megfordul, és a nyakamat karolja, én meg a fenekébe markolok, majd az ölembe veszem. Ez a darabban is így van, bár ott le kellene tennem az ágyra, de mivel még nincsenek díszletek, így csak tartom. Micsoda mázli, hogy könnyű a srác.
- Oké, ennyi - szólal meg a rendező… azt hiszem Alex a neve. Igen. - Jók voltatok. Holnapra menni fog a szöveg? - néz rám.
- A nagy része már most is megy, de holnapra tökéletes lesz - mondom, és leteszem Vicet, majd adok a szájára egy gyors csókot. - Izgató voltál - suttogom neki, mire elpirul.
- Hé, elég lesz Jayden. Holnapra akarom a szöveget, vagy hazazavarlak.
- Fogd be a szádat - nézek rá dühösen. - Nálad ezerszer tehetségesebb rendezőket is elküldtem már a picsába, miből gondolod, hogy te kivétel leszel?
- Jó, nyugi van - szól bele Victor. - Jayden, ne vegyél mindent magadra! - Felsóhajtok, igaza van. - Alex! - Ohh, emlékeztem a nevére! De jó vagyok! - Ez egy zenés, táncos darab, igaz?
- Az. Miért?
- Akkor nem kellene nekem meg Jaydennek is táncolni? - Hatalmas szemekkel meredek Victorra.
- Neked az a kicsi eszed is elment, cseszd meg? - kiáltok rá. - Nincs az az isten, hogy én attól a kis senkitől tanuljak! - ordítok rá, mire valaki a vállamra teszi a kezét. - Te meg mi a faszt akarsz? - nézek a gyerekre.
- Szerintem jó ötlet. Talán beléd tudok verni néhány könnyebb lépést - vigyorog önelégülten. Most azt hiszed, nyertél, husi?
- Én fogok beléd verni valamit, de az rohadtul nem tánc lesz, ha nem engeded el a vállamat - nézek rá villámokat szóró szemekkel, majd elütöm a vállamról a kezét. - Nem vállalom. Téma lezárva.
- Sajnos nincs választásod, Jayden, aláírtad a szerződést és a táncot is vállaltad - oktat ki Alex. - Vagy kártérítést fizetsz, vagy hagyod, hogy a srác tanítson valamit.
- Szerinted azért nem lettem táncos, mert jobban tetszett, hogy két nap alatt száz oldalt megtanuljak? - nézek a rendezőre. - Nem tudok táncolni.
- Ezért vagyok itt én - ugrik elém a srác, még mindig önelégült vigyorral a képén. - Megtanítalak táncolni. - Végignézek rajta.
- Gyere utánam - szólok neki. Nem mozdul. - Vonszold azt a formás segged utánam - üvöltök rá, mire elindul. Hátramegyünk az öltözőbe. Megnézem, hogy mennyire tud ez a kölyök. Minden attól függ, hogy hogy alakul az elkövetkezendő pár perc. Mert simán ki tudom fizetni a kártérítést és itt hagyom ezt a semmit, ha nem jönnek be a számításaim ezzel a kis édessel.
|
| Kita | 2010. 11. 14. 14:15:03 | #9325 |
Karakter: Jesse King Morgan
Megjegyzés: Raukomnak
- Elmagyaráznád még egyszer, lassan és érthetően, hogy mégis mi a francot vársz el tőlem? – kérdezem jó apámtól, miközben a vérnyomásom az eget veri.
- Moderáld magad, édes fiam – vonja össze a szemöldökét. Kikaparom a szemed, basszus! Elhurcolsz a szobámból, az ágyamból… de kielégült önérzetemnek jót tett hogy elszörnyedve nézted természet adta hálóruhámat.
Mit tegyek róla, este naaaagy buli volt és úgy bebasztam, hogy a nevemre se emlékeztem, örülök, hogy ma állni tudok, erre elvisz egy munkainterjúra.
Minek? Jó nekem az enyém, van egy bérelt helységünk, tükrös fallal, parkettel, jó akusztikával… minek pattog, most ébredt fel benne az apai érzések garmadája? Basszus.
Fáj a fejem.
A térdem közé hajtom, nehogy esetleg elájuljak, vagy összehányjam a kocsit. Bár ez nem is olyan rossz ötlet…
Ehh nem. Büdös lenne. Azt is elég nehezen vette be a gyomra, hogy a kicsi fia férfiakra gerjed a női test szépsége helyett… szóval az összehányt limó nem olyan jó ötlet.
- Na de mégis, elmondanád, mit akarsz tőlem?
- Szereztem neked egy tisztességes állást.
- Jesszumpepi, előre félek – sóhajtok – Apa, kismilliomszor elmondtam már, hogy nekem már van munkám.
- Az nem munka, hogy abban a lyukban a fenekedet rázod!
- Táncolok, apa, táncolok… - forgatom meg a szemeimet.
- Na, akkor meg pláne. Nem mindegy neked, hol rázod a feneked?
- Táncolok… - morgom az orrom alatt.
- Akkor azt.
Végre megállunk, kiszállok, kezem a kabátom zsebeibe dugom, vállaim előre esnek. Túl sok volt a vodka tegnap este… ilyenkor mozog a legjobban az ember, aztán nem is emlékszik rá… mondjuk én emlékszek mert bebasztam a kezem valahova és megfájdult a csuklóm. Le is kellet kötni.
Cinkes.
- Ez meg mi a … - nyelem le a végét. Hova hoz engem? Zárdába zárhatna, akkor se köthetné le jobban a kreativitásom. Begyepesedett, pókhálós tragikák és hisztérikus színészek, akiknek szobahőmérsékletű, egybubis vagy kétbubis víz kell… basszus.- Egy színház?! – fakadok ki.
- Gyere – indul el befelé, én pedig mogorván követem. Picsába, picsába… Micsoda nagy fenséges hely, ciráda, genny, vörös szőnyeg, giccs… Jó hogy nem süllyedek benne bokáig.
- Ugye tudod, hogy a csoportomat nem hagyom szarban? – lépek apám mellé, kezeim még mindig a zsebemben.
- Ne beszélj így. És nem szeretném, hogy abba a semmi lyukba visszamenj.
- Idehozzam őket? – vonom fel a szemöldököm. Mogorván nézek magam elé. Talán van itt egy tükrös terem vagy valami.
- Az már nem az én dolgom.
Hohó, öreg meg fogod te ezt még bánni…
Benyitunk egy ajtón, a nézőtérre visz. Világosbarna székek, arany díszítés, elegancia, burzsoázia tetőfokon, vörös plüss huzatok… a színpadon pedig pár ember, néhány egyszerű feketében, táblával a kezében dirigál, többiek papírokkal, a hátulsók laza ruhákban, hogy pihenni tudjanak annyira pihennek, hogy szinte unják magukat. Micsoda rend és fegyelem, húúú… hova szarjak hirtelen?
Pedig itt annyi a hely, brutálisan ki lehetne használni… az emelvényeket meg minden…
Megállok oldalt, a fülembe dugom a zenelejátszót és bekapcsolom az új számot, amire a skacoknak készítem a koreográfiát. Persze inkább dolgoznék, mint itt a falat fényesítsem… kicsit ingatom a ritmusra a fejem, néha apró mozdulatot teszek a kezemmel, magam elé képzelve a mozdulatot.
Apám keze tép ki a merengő pillanatból. Hát, időzíteni nagyon tud, az hétszentség.
- Ő lenne az – cibál a színpad felé, de én megvetem a sarkaim, így szabályosan felvonszol. Tuti hogy titokban gyúr az öreg. Mindenki úgy néz rám, mint egy bazári majomra. Felemelem a kezem, az integetés halovány utánzatát imitálva.
Már most az agyamra megy ez a hely.
- Jesse, sok jót hallottunk önről – nyújtja a kezét az egyik tag, láthatólag ő a góré, bár a ruhái alapján meg nem mondtam volna.
- A felét se higgye el – mondom higgadtan, és kezet fogok vele.
- Örömmel vesszük, ha ilyen fiatal tehetségek vállalnak nálunk állást. – kényszeredetten elvigyorodok. Apa… kicsontozlak.
- Lelkes jelentkező, keh? – hallom hátulról a gúnyos köpést. Tarkón rúgjalak, aranyapám? Majd beiktatlak a naptáramba. Lassan hátrafordulok, végigmérem a tagot. Sötét szemek, magas alkat, arányos, profi munka a teremtő műhelyéből, kár hogy belül légüres.
Megdörzsölöm a tarkóm. Önként az akasztófa alá.
- Örülök, hogy itt dolgozhatok – fogok kezet ismét.
Amint a tag elpártolt, apámmal nyalni-falni egymás seggét csontig, leülök a székre. Na most mit kezdjek magammal? Micsoda klikkek, külön a színészek, külön a ripacsok meg a táncosok. Na már most, ha én vagyok a koreográfus, a harmadik grupp az enyém.
- Na, mutassátok meg, mire mit csináltatok eddig – támasztom könyökeimet a térdeimre. Látom a kötözködő tag pillantásait… benyalhatsz, szépségem.
- Ismét egy lelkes amatőr, remek – hallom a morgásait.
- És még süket se vagyok – szólok vissza. Beszól az új kocka a bálkirálynak? Új a forgatókönyv? – Na jó, srácok, ez úgy sz… nem jó, ahogy van – veszem le a kabátom, és felugrok a színpadra. Kezdjünk neki.
Veled pedig, te operaház fantomja… még eldöntöm, mi legyen.
|
|
