|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| oosakinana | 2011. 08. 09. 21:35:41 | #15706 |
Karakter: Bridget Dark
Megjegyzés: (Ray-emnek ~ Timcsinek)
Elindulok, amikor szólítanak. Izgatott vagyok és mindennél jobban azt szeretném, ha teljesülne a kívánságom, hogy első legyek. Szüleimnek is meg szeretném otthon mutatni, hogy igen is sokat jelent nekem a lovaglás. Meg persze Ray-nél is szeretnék jó benyomást nyújtani.
Már megint azzal a lánnyal vagyok holt versenyben, akivel tavaly is voltam. Most le kell győznöm annyit gyakoroltam és edzettem szegény pacim párszor volt is beteg miattam, de mindig meggyógyult, aminek nagyon örülök.
Késő délután hirdetnek csak eredményt és reménykedek, hogy megnyerjem a versenyt, mert szeretném, ha mindenki büszke lenne rám. Beállunk, sorba és megtudom, hogy én vagyok a nyertes. Hatalmas kő esik a szívemről. Most már bizonyítottam mindenkinek büszkék lehetnek rám az emberek.
Nagyon boldog vagyok és remegbe vissza fogott ujjongásba veszem át a kupát, ám amikor Ray helyére nézek az üres. Le is dermedek ennyire unta volna? Ennyire unalmas lennék, hogy itt hagyta az egész versenyt? Miért hívtam el?
- Bri! – kiáltást hallok, mire a hang felé fordulok és a dobogók mellett látom meg. Elpirult arccal, de még is mosolyogva nézek rá. Örülök, hogy még is itt van és nem üldöztem el.
~*~
Amint mindennek vége boldogan és örömmel megyek oda Ray-hez, aki átkarol én meg kicsit bújok hozzá, hiszen annyira jól esik, hogy egy valaki volt, aki végig nézte a versenyemet.
- Ügyes voltál, gratulálok – hallom a halk hangját a fülem mellett, amire észhez térek és kibontakozok öleléséből, majd egy kisebb lépét távolságra állok meg tőle. Felsandítok, hogy kik néznek minket. Pár emberke, amire szinte teljesen elvörösödök.
- Köszönöm – válaszolom halkan, majd egy kínos csönd telepszik ránk, miközben az emberek özönlenek kifele a pályáról. – Gyere – meg fogom a csuklóját és az istálló fel kezdem el vezetni, ahova minden akadály nélkül követ.
a lovakat még most vezetik be a boxba, akik még tettek egy tiszteletkört vagy csak szimplán egy jutalomlovaglást tettek meg. Bent viszont egy lélek sincs, aminek örülök. Odamegyek a pacimhoz és megállunk előtte.
- Ő a te lovad ugye? – kicsinyem fújtat egyet, amire elmosolyodok. Szereti, ha körbe ugrálják, és ha fontosnak érzi magát.
- Igen – válaszolom biccentve, majd lovam felé fordul. Homlokomat övének támasztom. – Ügyes voltál – dicsérem meg, miközben a homlokát simogatom.
- A gazdája még ügyesebb – elfordulok mindenkitől egy zavart mosollyal. – Hiszen te irányítottad – teszi hozzá. – Én biztos nem tudnám – elmosolyodik, de érzem, hogy zavarban van. Pedig ez csak egy hely, ahol együtt lehet az ember és közös időtöltésnek bármikor tökéletes. – Mióta lovagolsz?
- Nem is tudom. Nem emlékszem – kezdek el gondolkozni, de a csendre figyelek fel. Nekem is mennem kéne haza. – Azt hiszem lassan haza kéne mennem.
- A szüleid nem jönnek érted? – csalódottan rázom meg a fejemet. Elköszönök a pacimtól is. – Akkor hazakísérlek – ajánlatára szívem hevesebben kezd el verni. Olyan kedves és figyelmes velem. Természetesen mosolyogva és örömmel megyek bele, amire bólintok is.
A lovas pályáról busszal megyünk vissza, mert messze van és nehéz lenne gyalogolni, főleg, hogy fáradt vagyok. Annyira kedves, hogy engem ültet le ő meg felém áll és úgy beszélgetünk egy kicsit, ami nagyon jól esik. Érzem, hogy ez a fiú másabb, mint az eddigi udvarlóim. Mintha tudnám, hogy ő nem fog engem bántani.
Leszállva a buszról elkezd egyből irányítani, hogy merre is lakok és meglepő módon egyszer sem kell kijavítanom. Jó a memóriája. Ám a beszélgetés témája, most a lovak, meg a lovaglás. Erről a témáról örömmel beszélgetek főleg vele. Mindent elmondok, amit csak tudok. Soha senkinek nem meséltem még ennyit magamról meg a lovas múltamról, ami már nagy szám tőlem.
Annyira bele élem magam a mesélésbe, hogy nem is figyelem merre megyünk. Egyszer csak annyit érzek, hogy megfogja a felkaromat, mire meglepetten fordulok vissza, de csak mosolyt látok az arcán.
- Mi a baj? – kérdezem megszeppenve.
- Megjöttünk – amint meghallom válaszát, teljesen zavarba jövök. Hajamat kezdem el babrálni, miközben olyan pirosban úszik a fejem, mint egy paradicsom.
- Oh, tényleg – halkan fel is nevetek.
- Legközelebb talán egy komolyabb fociedzésünket megnézhetnéd… mit szólsz? – jól hangzik. Úgy is szerettem volna egy edzésükre elmenni, hogy legalább, még ha távolról is, de legalább nézhessem, mert abból is tanulhatok egy kicsit. – És persze vigyázni fogok – teszi hozzá, amit értek. Nem akar megint fejbe rúgni.
- Jól hangzik – mondom rejtélyesen. Bár ahogy ismerem magam, tutira ott leszek, főleg akkor, hogy ha őt is láthatom.
- A legközelebbi ilyen edzés majd jövő hét szombaton lesz. Eljössz? – bólintok maga biztosan, amire mintha kicsit megnyugodna. Úgy szeretném azt hinni, hogy alakulóba van közöttünk valami, de elbízni sem szeretném magam. A kínos csendet megint ő töri meg. – Köszönöm a mai élményt – mondja halkan. Félve lesek rá. Ujjait állam alá teszi és felemeli fejemet, majd ajkaimra kapok egy csókot, amire teljesen lefagyok. Most rabolták életem első csókját. Nagyon kellemes érzés. Mintha még mindig itt érezném ajkainak édes ízét.
- Öhm… én is köszönöm, hogy eljöttél. – mondom zavaromban. – Majd a suliban találkozunk.
Elköszönünk, egymástól én meg szinte úgy beviharzok a házba, hogy még szerencse porfelhőt nem hagyok magam után. A szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy vissza gondolok a kis csókra, amit kaptam tőle. A hátamat az ajtónak döntöm, majd mosolyogva és ábrándosan emelem ujjaimat ajkaimra. Még mindig nem hiszem el, hogy egy ilyen menő fiú pont engem szeretne.
- Kicsim te vagy az? – jön ki anyu.
- Igen. – mondom elvarázsolva.
- Veled meg mi történt? – kérdezi aggódva. – Beteg vagy?
- Nem. – nyújtom neki a kupát. – Tessék. A szobámban leszek, ha kellenék. – szépen felsétálok a szobámban, ahol elfekszek az ágyon, magamhoz ölelve a kispárnámat. Annyira boldog vagyok, hogy madarat lehetne fogatni velem. Soha nem éreztem még ilyet és ez az érzés annyira boldoggá tesz.
~*~
Másnap reggel még mindig ugyan olyan boldogan sétálok az iskolába. Mindenki csak találgatja, hogy vajon mi történt velem, de nem mondom el senkinek. Ez az én titkom. A folyosón meglátom Ray-t, amire még szélesebb lesz a mosolyom és a szívem is a torkomban kezd el dobogni.
Integetek neki, mire mosollyal az arcán sétál oda hozzám.
- Szia. – köszönt, mire én is hasonlóképpen teszek. Éppen folytatnám a beszélgetést és kérdeznék tőle valamit, de a hangos bemondó közbe szól.
- Figyelmet kérek tanulók. Az iskola pár osztálya kirándulási lehetőséget kapott az egyik pályázatra, így csütörtökön és pénteken. Az osztályok pedig a következők. 2/b, 3/a, és a 4/c osztályok. – ahogy meghallom, elmosolyodok.
- Te melyik osztályba jársz? – érdeklődöm kíváncsiam és reménykedek, hogy a 3/a-ba.
- A 3/a-ba. – amint tudatosul bennem, örömtáncot tudnék lejteni, de vissza fogom kicsit magam.
- Akkor együtt fogunk kirándulni. Jó lesz.
- Igen, kíváncsi vagyok hova fogunk menni és mit fogunk csinálni, mert nem hiszem, hogy szimpla kirándulás lesz. – ebbe van valami. Kicsit el is gondolkozok, de végül a becsengő hangja térít magamhoz. Elköszönve egymástól megy mindenki a saját osztályába.
~*~
A szerda hamar eljön. Elmondják, hogy legnagyobb meglepetésünkre Miamiba visznek minket, mindenki teljesen fel van pörögve a hírtől és már alig várjuk, hogy megfürödhessünk a tengerben.
Már a buszra várunk osztályonként, hogy megjöjjön, és végre vihessen minket, amerre jónak látja, csak az úti cél legyen meg, ahova mindenki menni szeretne. Megjött Ray is, aminek még jobban örülök. Integetünk egymásnak, de egyből letámadják a haverjai és látom rajtuk, hogy már tervezik is, mit fognak csinálni, amíg oda leszünk. Én csak elmosolyodok és tovább hallgatom a zenét, amit elhoztam magammal.
Tíz perces várakozás után megérkezik a busz felszállok és a közepe felé ülök le, de senki nem ül mellém, amin nem lepődök meg tovább hallgatom a zenémet. Egyszer viszont kopogtatnak a vállamon. Oldalra fordítom a fejemet és Ray-t látom meg.
- Leülhetek? – kérdezi kedvesen és udvariasan.
- Persze, de a barátaid nem fognak aggódni? – leül mellém, mire csak elmosolyodik.
- Dehogy. Ne foglalkozz velük. – legyint egyet.
Elkezdünk beszélgetni. Sokat beszélgetünk, mert a héten eddig még nem sokat találkoztunk, mivel tanulnom kellett meg pakolnom és gondolom neki is, de most amíg leérünk, simán meg tudjuk beszélni a dolgokat, amire kíváncsiak vagyunk.
Annyira elbeszélgetjük az időt, hogy észre se vesszük, amikor megérkezünk. Leszállunk. Mivel mára strandolás van beígérve megbeszéljük, hogy majd a parton találkozunk és folytatjuk a beszélgetést.
Felmegyek a szálláshelyre, ahol pár csajjal fogok együtt aludni, de nem tetszik ez nekem egyáltalán, mert ellenséges szemekkel merednek rám, ami kicsit el is rontja a hangulatomat. Azt nem tudom, hogy Ray miatt vagy csak alapjáraton, mert nem vagyok szimpi nekik.
Megpróbálok nem foglalkozni velük. Előveszem a fekete fürdőruhámat, aminek az alján narancssárga csík van és a bugyi részén felül. Szeretem ezt a fürdőruhámat. Kényelmes és nem vágja a nyakamat, mint a többi.
Lemegyünk a partra, ami nem messze van a szállásunktól, ahol vagyunk. Lepakolom a cuccaimat az egyik fa tövébe. A ruhámat is leveszem, és mivel még alig van valaki úgy döntöttem, hogy belemegyek a vízbe és úszok egy kicsit. Ahogy elnéztem a fiúkat úgy is később fognak megjönni, de nem baj addig legalább kiélvezem a vizet.
Ahogy belelépek és megérzem lábam körül a víz lágy és hűvös érintését kicsit megborzongok, de nagyon jól esik. Beljebb sétálok, majd szépen elmerülök benne. Nagyon meleg van és a víz meg olyan 28 fok körüli. Tökéletesnek lehet mondani. Elkezdek úszni, hogy felmérjem a terepet, meg kicsit edzem is magam. Felemelő érzés, ahogy a vízben lehet az ember és megkönnyebbül a súlyoktól, amik a szárazföldön a gravitáció okot.
A hátamra fekszek, és úgy lebegek a felszínen, miközben kiélvezem a nap melegítő hatását is. Lehunyom a szememet, de egyszer csak valami a lábam köré csavarodik. Megriadva kezdek el kalapálni, de csak egyre jobban fog.
- SEGÍTSÉG! – kiabálom folyamatosan. Nem tudok szabadulni és halálra is vagyok rémülve. Tovább sikítozok és kiabálok, mire valaki megjelenik. Nem látom pontosan, hogy ki az, de remélem, hogy segíteni fog, mert félek, és mindjárt elmerülök.
Elmerülök, és már alig tudok feljönni levegőért, mert a riadalomban sokkal hamarabb elfogy, meg ki is fújom. Próbálok levegőt venni, de még mindig víz alatt vagyok. Végül addig küzdök, hogy elsötétül előttem minden és elveszítem az eszméletemet.
|
| timcsiikee | 2011. 08. 08. 20:42:26 | #15669 |
 Karakter: Rayvon Hedler
Megjegyzés: ~ nananak
Ray:
- Rendben. Beszélgethetünk. – ezazz…
- Akkor induljunk. Kérlek, mutasd az utat.
- Rendben.
- Mesélsz magadról, amit szeretnél nekem elmondani? – kezdem én a kérdést, mikor elindulunk végre. Egy apró sóhajjal vág bele.
- Kedves szüleim vannak, akik szeretnek minket… van két nővérem is. Velünk nincs olyan szoros kapcsolatom. – ismerős helyzet… valamennyire.
- Miért? Történt valami? – vágok közbe. Bár lehet jobban kéne fékeznem a nyelvemet.
- Nagy a korkülönbség közöttünk. Nekik már gyerekeik vannak meg férjeik anyuék túl sokáig vártak vele, vagy mondhatni úgy is, hogy potya gyerek vagyok.
- Egy szép potya gyerek, hogy a szavaiddal éljek. – szavaimra csak elpirulva, biccentve köszöni meg, majd hallgatom tovább, és megpróbálok minél kevesebbet közbeszólni. Végül megfordul a helyzet.
- És te mesélsz magadról? – kérdez vissza, mikor egy parkon vágunk keresztül.
- Nekem is két nővérem van és köztünk is nagy a korkülönbség, bár én a fiatalabbik nővéremmel jól kijövök. Igaz vannak veszekedések, de melyik testvéri kapcsolatban nincs? – halkan kuncogok a mondat végére. - Édes apám meg fociedző volt.
- Akkor most már tudom, miért vagy ilyen jó fociban. Nagyon tehetséges vagy.
- Köszönöm – ettől még jobban fellelkesülve indul be nálam olyan kisebb szóáradat, amire még nem volt példa.
- Oh. Várj. – szólal meg hirtelen, és megtorpan, én csak utána. - Ne haragudj eljöttünk a házunk előtt. – kiszélesedik mosolyom. Ennyire elfeledtettem volna vele a külvilágot? Ennél jobb kimondatlan „bók” talán most nincs is számomra.
- Semmi gond. Jó társaságban nem figyeli az ember az utat. – teszem hozzá saját gondolatomat is, mire csak helyesel.
- Igazad van – naná! - Köszönöm szépen, hogy haza kísértél és segítettél a suliban is.
- Szívesen. Ennyivel tartozom, meg így legalább kicsit megismerhettelek és kiderült, hogy több közös van bennünk, mint az ember hinné. – és ennek nagyon is örülök. Talán ha nem történt volna meg ez a kis baleset, akkor sosem veszem észre, és elszalasztottam volna ilyen csodás lány társaságát.
Lecsúsztatom vállaimról a táskát, és a pántnál fogva nyújtom felé.
- Tessék itt a táskád.
- Köszönöm szépen. – egy kis kínos csend, most először a sétánk óta. - Akkor… szia. – töri meg halk hangjával bátortalanul. Nem akarom, hogy így legyen vége.
- Nem lenne kedved máskor is találkozni? – ez az… sikerült kimondanom, már csak rajta múlik, hogy…
- Mit szólnál, ha holnap a lovas pályán találkoznánk, két órakor? – a válasz nem kicsit meglep, viszont úgy érzem kapok egy újabb esélyt arra, hogy láthassam. Viszont…
- Miért pont ott?
- Ha lesz kedved eljönni, akkor majd megtudod. – milyen rejtélyes… csak elmosolyodom.
- Rendben, vigyázz magadra. Szia. – záródik az ajtó, és mikor már egy fa lap választ el minket egymástól, elindulok hazafelé. Nagyon is megérte.
~*~
Elég sok ember van ezen a pályán, így még jobban meglep, hogy ide találta ki, hogy találkozzunk. Először azt hittem senki nem lesz, és nem szeretne mások előtt mutatkozni, most viszont elbizonytalanodom. Úgy érzem magam, mint egy filmben… és ez a sok ember talán azt mutatja, hogy nem bízik meg még bennem annyira, hogy úgy merjen találkozni velem, hogy csak kettesben vagyunk. Kár, pedig én igyekeztem, de valahol meg is értem. Egy srác próbál hajtani rá, aki nem rég fejbe rúgta. Chh… Tiszta hülye voltam.
- Segíthetek valamiben? – szólít meg egy ismerős hang, és egy lovon ülve látom meg a szólítómat.
- Bri? – igaz eléggé be van öltözve, de a látványtól szinte zavarba jövök… szinte.
- Azt hiszem, tudok segíteni. – mosoylgós és magabiztosnak tűnik, sokkal lelkesebbnek, mint valaha láthattam volna. Igaz alig ismerem még, szinte semennyire, de eddig sokkal visszahúzódóbb volt. - Örülök, hogy eljöttél.
- Kérem a versenyzők sorakozzanak fel, a verseny kezdetét veszi. – egy mikrofonos hang szakítja félbe további gondolatmeneteimet.
- Ne haragudj, de most mennem kell. Foglalj helyet. Az első sorban van foglalva neked szék. – figyelmes… de vajon a családja is itt van? Ők is az első sorban lennének?
- Sok szerencsét. – szólok utána, mielőtt elindulna, remélem meghallotta.
Helyet foglalok, de a körülöttem lévők egyikétől sem hallom, hogy Brinek szurkolna. Vagy épp az éppen „fellépőről” beszélnek, vagy egy másik lányról, csak elvétve hallom Bri nevét, de többet nem is foglalkozom velük, inkább figyelem, hisz most Ő jön.
Hihetetlenül ügyes, csak előre dőlve ámulni vagyok képes. Nem néz felém de nem is baj, inkább koncentráljon a versenyre, amit végig is csinál, hiba nélkül.
Egy ideig mennek a körök, ketten vannak holtversenyben, és az egyik Bri.
Gyerünk, menni fog.
Még focin kívül sosem szurkoltam igazán másban és más ellen. A másik lány elvéti az egyik ugrást így szerintem már egyértelmű a győztes, és remélem igaz a feltételezésem.
Késő délután kerül sor az eredményhirdetésre, látom, ahogy sorban állnak és felnéz rám, csak egy biztató mosolyt küldök felé. Amint újra előre néz felállok helyemről, és megpróbálok lefelé utat találni, szerencsére nem látok biztonságiakat, vagy hasonlókat.
Csak megállok egy szélső kapunál, ami majdnem a dobogók mögött van.
Persze nem is csalódok, Ő nyeri a versenyt, pár elismerő füttyöt hallok, figyelem ahogy visszafogottan örömujjongva veszi át a díját, de ledermed mikor nem lát a helyemen.
- Bri! – kiáltok oda, a harmadik szólításra végre észrevesz, és kipirultan mosolyog. Megdobban mellkasom. Igen, ez az egyik legszebb arca.
~*~
Lecseng ez a fura ceremónia, majd felém siet mikor mindennek vége, én csak fogadva örömét átkarolom, hallgatom kimerült, izgatott szuszogását.
- Ügyes voltál, gratulálok – mondom halkabban, mintha csak hangomtól józanodna ki úgy pattan ki karjaimból, majd felfelé néz, de nem sokan figyelnek minket, csak páran. Mély pírba merülve áll meg tőlem egy kisebb lépésnyire.
- Köszönöm – válaszol végül halkan, és jön a kínos csend háttérben a kivonuló emberek zajával. Nem igazán tudom, mit mondhatnék még – Gyere – finoman megfogja csuklómat, és követem amerre visz, hátul kevesebb zsongás van, azt hiszem egy istálló felé megyünk, az építményből ítélve.
Páran épp a lovakat vezetik a helyükre, de ezek ilyen kisegítők lehetnek, mert egyet sem láttam versenyezni. Bent már szinte senki nincs, és megállunk az egyik ló előtt.
- Ő a te lovad ugye? – a ló fújtat egyet mintha csak ő válaszolna, mikor megsimítja orrát.
- Igen - válaszol biccentve egy boldog mosollyal, majd felé fordul és homlokát egy pillanatra nekidönti. – Ügyes voltál – közben a sörényét simogatja.
- A gazdája még ügyesebb – elfordul tőle, de tőlem is, zavart mosollyal arcán. – Hiszen te irányítottad – teszem még hozzá. – Én biztos nem tudnám – mosolyodom el, és zavartan vakargatom meg tarkómat. Nem igazán tudom, mit mondjak, mondjuk furcsán érzem magam egy ilyen helyen. – Mióta lovagolsz?
- Nem is tudom. Nem emlékszem – a kinti zaj egyre csendesül és már csak gyenge napsugarak sütnek be a kis ablakokon. – Azt hiszem lassan haza kéne mennem.
- A szüleid nem jönnek érted? – kissé csalódottan csóválja meg fejét, elköszön a pacitól egy utolsó simítással. – Akkor hazakísérlek – ajánlom fel mosolyogva, és kissé kedvesebb biccentése örömmel tölt el.
Innen busszal is kell mennünk, mert elég messze van, nincs annyi hely, hogy mindketten leüljünk, mert sokan tartanak így hazafelé, viszont ahol ő le tud ülni, és felette tudok állni, hogy ne nyomakodjon a sok ember.
Mikor leszállunk egy jó kis séta marad még hátra, innen azt hiszem tudom merre kell menni feléjük, ha jól jegyeztem meg, és eddig még egyszer sem javította ki egy lépésemet sem.
Most főként csak a lovakról és lovaglásról beszélünk, sokkal jobban megnyílik mint legutóbb, szinte ragyog ahogy mesél, én pedig csak figyelem. Igazán szép így.
Szerencsére jó felé vezettem, de megint olyan lelkesen mesél, hogy ha nem figyelnék, elhaladnánk újra a házuk előtt. Elkapom puhán felkarját, meglepetten perdül elém, én csak lágyan mosolygom rá.
- Mi a baj? – kérdi megszeppenve.
- Megjöttünk – válaszolom halkan, mélyebben elpirul, oldalra sandít, majd haját kezdi babrálni zavarában.
- Oh, tényleg – halkan fel is nevet mellé.
- Legközelebb talán egy komolyabb fociedzésünket megnézhetnéd… mit szólsz? – kérdem újabb „randi” lehetőséget keresve, habár hasonló lenne mint a mai. Nem sokat vagyok vele, csak láthatjuk egymást messzebbről, de akkor is megtalálom a megfelelő okot arra, hogy közelebb kerüljek hozzá. – És persze vigyázni fogok – nehogy megint eltaláljam.
- Jól hangzik – válaszol rejtélyesen, mert igaz hihetném ezt egy igennek is, de nem vagyok biztos magamban.
- A legközelebbi ilyen edzés majd jövő hét szombaton lesz. Eljössz? – bólint, és ez egyértelműbe számomra, így magabiztosabb vagyok, bár addig ki kellesz találnom még valamit, szerencsére egy suliba járunk így a lehetőségek szélesebb tárházúak. Most viszont hogy ne húzzam tovább a kínos csendet, ideje elbúcsúzni. – Köszönöm a mai élményt – mondom halkabban, félve les rám de ujjamat álla alá terelem, előre hajolva csak egy apró puszit nyomok szájára, amitől az ajkam veszettül bizseregni kezd, majd kiegyenesedve reménykedem abban, hogy nem szúrtam el nagyon az egészet.
|
| oosakinana | 2011. 06. 30. 20:55:41 | #14657 |
Karakter: Bridget Dark
Megjegyzés: (Ray-emnek ~ Timcsinek)
- Mi mindenre gondolsz? – kérdezi, miközben hónom alá kap, és a padhoz támogat, amiért nagyon hálás vagyok, mert a fejem az zsong.
- Nem… nem emlékszel arra amit… Melinda mondott? – lesütöm a szememet. Még mindig nem szégyellem magam a történtek miatt.
- De emlékszem. De nem tudom mi ezzel a baj. Ha igaz is amit mondott… nem köteles neked is olyan kurvásnak lenned, mint neki – szavaira olyan pír jelenik meg az arcomon, hogy félő az ájulás veszélye. Ám a pirulásom mellett még a meglepettség is társul, hogy mennyire szókimondó és hogy nem szereti Melinda-t. Végül leültet egy padra, ami legközelebb van az ajtóhoz. – Igazság szerint nem ismerlek, nem tudom mi igaz abból amit mások mondanak, így nem hiszek nekik. Hogy miért segítek… hm. – felegyenesedik és elkezd gondolkozni. Szóval van valami szándéka? – Miért ne? Annak segítek, akinek akarok – mosolyogva néz rám. – Most viszont pihensz, és megvárod az edzés végét.
Összeszorítom a lábamat és csak hebegek, meg próbálok tiltakozni, hogy mennem kell és nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni, de semmit sem ér, mert megjönnek a többiek az edzővel együtt.
- Várj meg… kérlek. Vagy megharagszom – az utolsó szót már csak kuncogva mondja, de végül az edző felé fordul. – Tanár úr! Bevinné Brit a pihenőbe?
Ray visszasiet a többiekhez, miközben a tanár mérgelődve állít fel és visz be a szobába. Elkezdi mondani a szokásos szöveget, hogy ő megmondta és igazán vigyázhatnék magamra jobban. Lefektet az ágyba, majd magamra hagy és megy megtartani az edzést.
Egyedül maradva a terembe, csak Ray körül forog az agyam és azon, amit beszéltünk. Nagyon aranyos srác túlságosan is. Ha tényleg így fogja tovább folytatni, akkor vele is úgy fogok járni, mint Jay-jel. Bár reménykedek, hogy ő tényleg másabb, mint a többiek. Vajon miért akarja, hogy megvárjam? Mit szeretne?
~*~
Amikor kopogást hallok felülök. Ray jön be. Már nyúlnék a táskámért, de megelőz és ő veszi fel a táskámat. Nekem most már tényleg mennem kell. Szüleim aggódni fognak így is értem.
- Jobban vagy? – bólogatok, majd nagyot sóhajtva felállok.
- A táskám…
- Majd én viszem – elindul kifelé, mire elkezdem követni. Most már tényleg jobban vagyok és a pihenés is jót tett teljesen.
- Igazán… nem szükséges, nem nehéz – próbálok magyarázni neki. – Miért szeretted volna, hogy megvárjalak? – kérdezem meg a kérdést, ami egész végig foglalkoztatott, hogy miért akarta, hogy megvárjam?
- Szeretnélek hazakísérni – jelenti ki, amire teljesen ledöbbenek és még menni is elfelejtek. – vagy legalább félútig. Szeretném látni, hogy tényleg jól vagy. Ragaszkodom hozzá.
- De… nem kell… nem kell fáradnod vele, tényleg jól vagyok, biztos kimerültél az edzés után – próbálom finoman visszautasítani, de a táskám még mindig nála van, anélkül meg nem mehetek haza.
- Dehogy, én ettől frissülök fel – mosolyodik el büszkén – Olyan, mint egy energiaital. – nem igazán mondok rá semmit, mert tényleg ismerem az érzést, amiről beszél. Én is felfrissülök a sporttól és nagyon szeretem is.
Ahogy a kapun kívül jutunk, szembe fordul velem, mire kerek szemekkel nézek rá.
- Szeretnélek, legalább egy ideig elkísérni téged. De csak akkor, ha nem zavar – ez az ajánlat viszont kicsit elgondolkodtat. – Kicsit beszélhetnénk is közben – halványan elmosolyodik. Annyira szép a mosolya, hogy azt elmondani sem lehet. Lehet még is meg kéne próbálnom kicsit közelebb engednem magamhoz, esetleg megismerkedni vele?
Kicsit elmosolyodok, de a pír nem hiányozhat az arcomról.
- Rendben. Beszélgethetünk. – mondom kedvesen, és most már mintha kicsit boldogabb mosolyt látnék az arcán, de nem vagyok benne biztos. Lehet, csak annyira szeretném a dolgokat, hogy bemagyarázom magamnak.
- Akkor induljunk. – mondja, majd az útra mutat. – Kérlek, mutasd az utat.
- Rendben.
Elindulunk és eleinte nem is tudom, hogy mit mondhatok vagy kérdezhetek tőle, de szerencsémre a kínos csendet ő töri meg.
- Mesélsz magadról, amit szeretnél nekem elmondani? – teszi fel a kérdést, ami kicsit megkönnyíti a helyzetemet.
- Kedves szüleim vannak, akik szeretnek minket… - kezdek bele a mesélésbe. - … van két nővérem is. Velünk nincs olyan szoros kapcsolatom.
- Miért? Történt valami? – kérdezi és látom rajta, hogy nagyon figyel, amire elpirulok és inkább elkapom kicsit a fejemet.
- Nagy a korkülönbség közöttünk. Nekik már gyerekeik vannak meg férjeik anyuék túl sokáig vártak vele, vagy mondhatni úgy is, hogy potya gyerek vagyok.
- Egy szép potya gyerek, hogy a szavaiddal éljek. – mondja bókolva, amire elpirulok, de nagyon jól esik, amit mond.
Meg is köszönöm, majd tovább mesélem a dolgokat, amiket rólam lehet tudni. Az éneklés részét persze kihagyni. Nem szeretem, ha tudják a kudarcaimat. Igaz túl sok van belőlük, de nem akarom, hogy azok miatt ítéljen meg. Meg lepetésemre viszont elég sokat el tudok neki mesélni magamról és egy részben megnyugtat, másrészben viszont megriaszt. Sosem szoktam ennyire kitárulkozni senkinek.
- És te mesélsz magadról? – próbálom terelni magamról a témát, amikor a parkba érünk és ott haladunk keresztül.
- Nekem is két nővérem van és köztünk is nagy a korkülönbség, bár én a fiatalabbik nővéremmel jól kijövök. Igaz vannak veszekedések, de melyik testvéri kapcsolatban nincs? – mondja kicsit nevetve, amire felszabadultabban kuncogok fel. – Édes apám meg fociedző volt.
- Akkor most már tudom, miért vagy ilyen jó fociban. – mondom kedvesen – Nagyon tehetséges vagy. – mondom őszintén.
Meg köszöni és ő is elkezd mesélni a családjától a focis múltjáról, amit örömmel hallgatok és élvezem. Mellette érzem, hogy tudok ön magam lenni és fel tudok teljesen oldódni, ami nagy meglepetés, mert soha nem volt még ilyen számomra. Mindig is tartózkodó voltam, bár egyik srác sem volt olyan, mint Ray. Kedves udvarias és odafigyelő.
Ám annyira elbeszélgetjük az időt, hogy észre sem veszem, amikor a házunk előtt sétálunk el.
- Oh. Várj. – nézek szét, majd kínosan vakarom meg a fejemet. – Ne haragudj eljöttünk a házunk előtt. – mondom kínosan, amire csak elmosolyodik.
- Semmi gond. Jó társaságban nem figyeli az ember az utat.
- Igazad van. – adok igazat neki, majd visszasétálunk az ajtónkhoz és szembe fordulok vele. – Köszönöm szépen, hogy haza kísértél és segítettél a suliban is. – mondom hálásan.
- Szívesen. Ennyivel tartozom, meg így legalább kicsit megismerhettelek és kiderült, hogy több közös van bennünk, mint az ember hinné. – mondja mosolyogva, amire bólintok elpirulva.
Leveszi a táskámat a válláról. Felém nyújtja.
- Tessék itt a táskád.
- Köszönöm szépen. – elveszem, majd kínos csend telepszik ránk. – Akkor… szia. – fordulok meg, hogy bemegyek, de egy kérdés vissza tart:
- Nem lenne kedved máskor is találkozni? – mit hallanak füleim. Csak nem zavarban van? Áááá de hogy csak az én fülem rossz.
- Mit szólnál, ha holnap a lovas pályán találkoznánk, két órakor? – teszem fel a kérdést. Jól érzem magam vele és ezt semmiért sem szeretném elveszíteni.
- Miért pont ott? – néz rám értetlenül.
- Ha lesz kedved eljönni, akkor majd megtudod. – nyitom ki az ajtót.
- Rendben. – mondja mosolyogva. – vigyázz magadra. Szia. – köszön el.
- Szia. – Bemegyek a házba, de a szívem hevesen kalimpál. Az ajtónak támaszkodom. Szerelmes tekintettel bámulom a plafont és lerogyok a földre.
- Kicsim minden rendben? – kérdezi anya, amikor meglátja, hogy hol vagyok.
- Teljes mértékben. – mondom mosolyogva. Felállok a földről, és mint aki teljesen a rózsaszín felhők felett repked, megyek fel a szobámba, alig várva a holnapi napot. Igaz versenyem lesz, de legalább mutatok magamból és a lovamból egy keveset.
~*~
Másnap reggel délben már a pályán vagyok, alaposan felnyergelem a lovamat és a kantárt is ráadom. Izgulok, hiszen díjugrató versenyről van szó és sok múlik rajta. Jobban szólva annyira nem sok, de a hírnevem igen. Felülök a lovamra. Körbe járatom és egyszer végig is ugratjuk. Nagyon jól sikerül. Remélem így fog sikerülni a versenyen is.
Hamar eljön a két óra és nem sokára kezdünk is. Már csak percek kérdése. Egyszer csak ismerős ember látok meg. Odavezetem a lovamat, és látom, érdeklődve nézi az embereket.
- Segíthetek valamiben? – kérdezem mosolyogva, lenézve rá.
- Bri? – kérdezi meglepődve, mire leszállok Foltosról és mellette termek.
- Azt hiszem, tudok segíteni. – mondom mosolyogva és kedvesen, de el is pirulva teljesen. – Örülök, hogy eljöttél. – mondom őszintén, és már válaszolna, de nem tud.
- Kérem a versenyzők sorakozzanak fel, a verseny kezdetét veszi. – hallgatom, majd visszapattanok a lovamra.
- Ne haragudj, de most mennem kell. Foglalj helyet. Az első sorban van foglalva neked szék. – mondom, majd megfordítom a lovamat.
- Sok szerencsét. – hallom még hangját, majd visszavágtatok a többiekhez.
Kezdetét veszi a verseny. Az első emberke jön. Jól csinálja, de a technikája hagy kívánni valót maga után. Nem is teljesít a legjobban. Sem az utána lévők. Viszont aki előttem ő nagy falat. Tavaly vele voltam holtversenyben. Nem tudom, hogy meg fogom tudni verni vagy alul maradok, de örülnék neki, hogy ha meg tudnám nyerni, hiszen itt van Ray is. Legalább meg tudnám neki mutatni, hogy valamiben én is jó vagyok.
|
| timcsiikee | 2011. 06. 30. 19:10:03 | #14651 |
Karakter: Rayvon Hedler
Megjegyzés: ~ nanának
Ray:
Látom, hogy rezzennek ajkai, viszont nem az ő hangja éri el füleimet.
- Ugyan már Ray. Ne hibáztasd magad a kis hülye felelőssége, hogy nem figyelt. – Melinda felé fordulok, aki gúnyos szemekkel méregeti az előttem álló lányt.
- Ray igazuk van. – menti őket, ami nagyon meglep, pedig teljesen hülyeség az, amit az előbb említett - Ne hibáztasd magad. – Kedves, tényleg… tudom hogy csak ezért mondja, viszont azt nem tudom sem elképzelni, sem igazán elviselni, hogy igazat adjon nekik.
- Nézzétek már. A kis nyuszinak tetszik a kis Ray. – cukkolódnak tovább, s Bri arcára nézve kezdem észrevenni a rózsaszín foltokat. - A kis szende. Még Jay is feladta, mert nem feküdt már neki egy idő után Bri. Sokat kellett szenvednie azért, hogy csak meg tudja dugni, de még egy csókig sem jutottak el, mert kis betoji. – még hogy „csak” megdugni… ilyenkor kissé kiábrándulok egyesekből.
- Most mennem kell – rebegi reszketeg hanggal, és már szalad is be a terembe, szemeit lesütve, hogy ne lássam a könnyeit… gondolom én. Éreztem a hangján. Nem megyek utána mert nagyon furcsa lenne, viszont úgy látom hogy egész jól van, így nem aggódom… az egészsége miatt. A környezete már más tészta.
Melinda és kis társai felnevetnek, de csak számat elhúzva nézek rá.
- Ez nem volt szép – jegyzem meg halkan, mire csitul a kuncogás.
- Ugyan, hagyjad már! Csak viccelek – nekem nem úgy tűnt. – Ha már úgyis itt vagy, megkérdezem, nem jössz el szombaton a házibulimba? Anyuék nem lesznek itthon, és gondoltam megünneplem a szülinapomat, kellőképpen. – Közelebb lép, álszent mosollyal az arcán, de valahogy teljesen más képet alkot számomra ezzel a beszólásával, mint eddig.
- Kösz, de nem, most nincs kedvem – faképnél hagyom, de azért még elköszönök tőle, s hallom magam mögött a pusmogást és a bosszús sóhajtást és mormolást.
Szóval a következő, akit kérdeznem kell az Jay.
~*~
Visszamegyek a terembe, lassan be is csengetnek, de az órára most kivételesen nem igazán figyelek oda, kitépek a füzetemből egy lapot, írok rá Jaynek szöveget, és átcsúsztatom a padjára. Szerencsére hátul ülünk, egymás mellett, így még nagyon utaznia sem kell a fecninek.
„Figy… Mond neked valamit a Bridget név?”
Szemei gyorsan szántják a sorokat, kifejezéstelen arccal figyel rám, majd elgondolkodik a plafon felé forgatva tekintetét, végül írni kezd a lapra, hamar vissza is kapom a levélkét.
„Bridget Dark? Ismerős, miért kérdezed?” – jön a válasz. Elkezdek írni, miközben figyelem a tanár nem vett-e észre.
„Csak kíváncsi voltam. Mesélnél róla egy kicsit?” – oda vissza „repül” a papír ki és behajtva.
„Egyszer bepróbálkoztam nála, két hétig udvaroltam körbe, mire megengedett egy szájra puszit, de aztán még zárkózottabb lett, így hagytam. Csak nem érdekel? Nem rossz csaj, csak… túlságosan kelleti magát, érted.” – hahh… mondjuk nem jutottam sokkal előrébb, csak tudom, hogy igaz az, hogy összefüggésbe hozták vele.
„Csak nem ismerem, és hallottam pár dolgot róla. Például azt is amit most mondtál. De akkor te sem ismered jobban ugye?”
„Nem igazán. Próbálkoztam, de nem sok mindent tudtam meg róla. Aztán meguntam, hogy semmi nem történik. Túlságosan is félénk meg zárkózott, szerintem ha be is jön neked, ne kezdj vele, csak külső miatt.” – ez hülyeség. Ha nem is ismerte meg. De tudom hiába mondanék bármit, ismerem a reakcióit, így inkább hagyom.
„Azért kösz”
~*~
A megnyert bajnokság után végre újra itt a fociedzés ideje, kaptunk egy kis pihenőt jutalomként, de már hiányzott a testmozgás.
Ez alatt a pár nap alatt hallgathattam Jay meséit a csajokról, ami nem fogott meg igazán, de elhülyültem vele a poénos dolgokon, de ennyi.
Vajon mi lehet azóta Bri-vel?
Én már rég átöltöztem, mire a többiek csak megérkeznek. Szólok hogy addig kimegyek, elfoglalom magam. Csiga banda, rosszabbak néha mint a lajhárok, persze nem a pályán, hanem csak itt.
Épp hogy kifordulok az aszfaltpályára, már hallom a labda pattogását, viszont a látvány teljesen meglep. Figyelem pár percig, majd minkor hosszú dekázás után újra földet ér a labda, csak akkor szólalok meg.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz bánni a labdával. – valóban teljesen meglep. Általában a lányok… hogy mondjam. Nem jók a fociban, még azok sem igazán, akiket a tévében látok. Legalábbis számomra… nem ugyan az. De tetszik, ahogy játszadozik.
- Szeretek focizni, meg sportolni. Ezt legalább nem tudják elvenni tőlem, mint az éneklést. – elvenni? Hogy érti ezt? hangja van nem?
- Miért azt miért vették el tőled? – kicsit abszurdnak hangzik.
- Hosszú történet – rendezi le ennyivel, s így nem kérdezősködöm tovább. Ha nem akarja elmondani, úgy sem fogja, bár a lányokat ismerve… elég bonyolult lények olykor. - Rá kellett jönnöm, hogy nem nekem lett kitalálva. – magyarázza meg rejtélyesen, bár nem jutottam vele előrébb.
Kedves kis mosolyt látok arcán, s teljesen hihetetlennek tűnik számomra az, ahogyan Jay leírta. Annyira zárkózottnak írta le, viszont ez a kicsike mosoly megcáfolja. Meg persze az is, hogy így szóba áll velem. Ha igaz lenne már elfutott volna amint meglátom, mint egy őzike.
Lepattintja a labdát, frontálisan rúg bele egy nagyot egyenesen a kapu felé, de azzal a lendülettel esik térdre, és lábaim megemelve sietek oda, leguggolok mellé. Fogja a fejét, szerintem ez még mindig az én hibám miatt.
- Bridget minden rendben van?
- Persze nincs semmi baj. – feltápászkodik de már is hívja vissza a gravitáció, s ha nem kapnám el, visszazuhanna a földre.
- Szerintem nem vagy jól. – konstatálom nagyon okosan - Szabad neked ezt csinálni? - nem úgy tűnik.
- Igen. – lesütött szemmel válaszol, arca kipirult, remélem nincs láza.
- Ideje most már pihenned.
- Miért vagy ilyen kedves velem? Mások állandóan csak szekálnak és rosszat akarnak nekem, de te nem. Hiszen tudsz mindent. – nagy, kíváncsi s megrettent szemekkel pillant fel rám, s először csak felvonom szemöldökömet. Mindent? Mi mindent tudok? Nem értem.
- Mi mindenre gondolsz? – kérdezem, miközben a pálya széle felé támogatom, bár lehet, hogy jobb lenne, ha a tesitanáriban pihenne le.
- Nem… nem emlékszel arra amit… Melinda mondott? – megint lesüti szemeit, de most bűnbánóan. Értem már… Lehet, hogy igaz, de ezt nem kéne szégyellnie.
- De emlékszem. De nem tudom mi ezzel a baj. Ha igaz is amit mondott… nem köteles neked is olyan kurvásnak lenned, mint neki – olyan mély pír szökik arcára, hogy attól félek mindjárt itt helyben elájul, de szerencsére tartja magában a lelket. Látom szemeiben mennyire csodálkozik a szóhasználatomon. Leültetem az ajtóhoz legközelebbi pad szélére. – Igazság szerint nem ismerlek, nem tudom mi igaz abból amit mások mondanak, így nem hiszek nekik. Hogy miért segítek… hm. – felegyenesedek, és olyan arcot vágok, mintha nagyon gondolkodnék. – Miért ne? Annak segítek, akinek akarok – mosolyodom el rá nézve. – Most viszont pihensz, és megvárod az edzés végét.
Összeszorítja lábait, hebeg halkan valamit, talán tiltakozni szeretne, de épp jön a tanár, és vele együtt a többiek is.
- Várj meg… kérlek. Vagy megharagszom – mosolyogva, s a mondat végén már kuncogva ejtem ki a szavakat, majd az edző felé fordulok. – Tanár úr! Bevinné Brit a pihenőbe?
Odasietek a többiekhez kocogva. Még be sem melegítettem. Látom hogy az edző megrovó pillantásokkal segíti be a szégyenlős, bocsánat kérő tekintettel méregető lányt.
Mikor kijön a tanár, elmondja pár szóban, hogy figyelmeztette nem lesz jó, de legalább így megtanulja majd. Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a dologban. Csak nem akarta, hogy aggódjak.
~*~
Frissítő edzés, le is zuhanyozom, majd bekopogok a testitanáriba, és benyitok, épp akkor ül fel Bri, és nyúl a táskájáért, de belépek, és megelőzöm. Örülök, hogy nem szökött el.
- Jobban vagy? – bólogat és felsóhajtva áll fel.
- A táskám…
- Majd én viszem – elindulok kifelé és követ, közben figyelem, hogy biztos lábakon jön-e, de úgy tűnik minden rendben.
- Igazán… nem szükséges, nem nehéz – az lehet, de nem ez a lényeg – Miért szeretted volna, hogy megvárjalak? – kérdez halkan, mellettem halad egy lépés távolságban. Már vártam a kérdést.
- Szeretnélek hazakísérni – jelentem ki egyszerűen mire megtorpan, és látom arcán a teljes ledöbbenést. Túl hirtelen lettem volna? – vagy legalább félútig. Szeretném látni, hogy tényleg jól vagy. Ragaszkodom hozzá.
- De… nem kell… nem kell fáradnod vele, tényleg jól vagyok, biztos kimerültél az edzés után – már kiérünk az iskolából, a táskája még mindig a vállamon pihen.
- Dehogy, én ettől frissülök fel – mosolyodom el büszkén – Olyan, mint egy energiaital. – nem mond rá semmit. Mivel sportosabb így szerintem ő is tudja mire gondolok. Viszont csak most jövök rá igazán, hogy megtudtam róla valamit. Kedves és szereti a sportokat, és kérdezgetnem sem kellett. Félénk és szende…
Az iskola kapuján kívülre érve megállok, és rá nézek. Kékes szemei kérdőn és félve csillognak fel rám.
- Szeretnélek, legalább egy ideig elkísérni téged. De csak akkor, ha nem zavar – sosem szoktam semmit erőltetni, mert feleslegesnek és hülyeségnek tartom – Kicsit beszélhetnénk is közben – halvány mosolyt csalok arcomra. Nem igazán érdekel ki mit mond, engem érdekel. Bár nem tudom, hogy még mindig csak a bűntudat vezérel-e amiatt a baleset miatt.
|
| oosakinana | 2011. 06. 17. 19:37:33 | #14305 |
Karakter: Bridget Dark
Megjegyzés: (Ray-emnek ~ Timcsinek)
Ifjúsági sport nap van a suliban. Annyira kár, hogy csak a fiúknak tartanak. Bár a csajokat teljesen lenézik, ha fociról van szó, de akkor is jól esne. Nem is megyek ki egyáltalán. Nem kellenek a cikizések, hogy nem bírok egy pasival összejönni, meg a többi szerencsétlennek a bámulása.
Már több órán keresztül hallgatom, hogy a sulink jó áll. Nem bírom tovább lesétálok, de eldugottabb helyre. Az ellenfél kapuja mögött ülök le egy kőpadra, mert nem akarom, hogy észrevegyenek. Szurkolok magamban a mieinknek. Már csak egy gólt kéne megszerezni, amikor meg van, elmosolyodok. Nem is figyelek oda tovább.
Egyszer csak hatalmas fájdalmat érzek és ledőlök a padról. Nem bírok felállni. Egyszerűen megmozdulni sem tudok. Nagyon fáj a fejem. Összeszorítom a szemeimet és a fejemet fogom, hogy ne fájjon ennyire. Próbálom felmérni a terepet, de a fájdalom nagyobb és a szememet nem nyitom ki. Ide-oda mozgatom, hátha kicsit elmúlik, de semmi hatása nincs.
- Ne haragudj… nagyon fáj? – a hangra kinyitom a szememet. Egy nagyon aranyos srác. A karszalagról a kezén tudom, hogy ő a kapitány. Megpróbál felültetni, de nagyon fáj. Felszisszenek, és inkább ott maradok. – elviszlek az orvosiba – mondja ellent mondás nem tűrő hangon. Pedig nem kéne. Menjen inkább szórakozni, hiszen megnyerték a meccset.
- Nem… igazán nem ke… - nem hagyja, hogy befejezzen, mert már fel is állít. Hónom alá karolva vezet be a gyengélkedőre. Nem beszélgetünk semmit, de most eléggé zavarban is vagyok. Soha nem voltam ilyen egy pasihoz sem. Ő meg ráadásul olyan helyes és ahogy érzem a vállából nagyon izmos is. Párszor majdnem elcsúszok, vagyis az a csúszás inkább csak szédülés akarna lenni, mert rosszul vagyok, de szerencsémre megtart, amiért igazán hálás vagyok.
Megérkezve az orvosi szobába, leültet az ágyra, majd javasolja, hogy feküdjek le. Meg is teszem, amit mond, hiszen ülve forog velem a világ. Senki nincs ide bent. Teljesen kettesben vagyok és már a gondolattól elvörösödök teljesen. Nem tesz most jót nekem semmi, mert így is fáj. Összeszorított szemekkel fekszek az ágyon, amikor érzem, hogy süllyed mellettem a matrac leült volna mellém?
- Nagyon fáj? – ahogy kinyitom szemeimet és ránézek, megint elvörösödök, és csak lassan próbálom ingatni a fejemet. – Sajnálom… nem tudtam, hogy ennyire lyukas a háló – kezd el magyarázkodni, pedig nem kell, hiszen nem az ő hibája.
- Nem a te hibád – válaszolom kicsit rekedtesebb hangon. Nagyon aranyos srác és a legtöbb, most röhögne rajtam, ha látnának, de majd holnap meg fogom kapni úgy érzem.
- Köszi – mondja kedvesen, majd kis szünet után folytatja. – Én Ray vagyok… téged hogy hívnak?
- Bridget – rá nézek, de elmosolyodik, amire elfordítom a fejemet. Miért tud ennyire zavarba hozni? – Ne haragudj, hogy ilyenkor kérdezem meg, de… melyik osztályba jársz? Még nem láttalak.
- 4.c – válaszomra gondolom nem számított, mert eléggé meglepődik. Hát igen én meg a folyosó két külön fogalom. Nem igazán szoktam kint császkálni. Inkább vagyok bent és tanulok a következő órára, vagy csak átismétlem. Esetleg rajzolgatok, esetleg zenét hallgatok. Nem is mond semmi, csak fújtatva egyet, a hajába túr. Kezdek rosszul érezni magamat. Lehunyom a szememet, hogy rendben legyen, de elkezd rázni a hideg is. Ám a nyugodtságomat az ajtón berobbanó doktornő zavarja meg.
- Hát ti? – kinyitom a szememet és látom, hogy Ray felpattan, és az orvosra néz.
- Behoztam mert… - kicsit elakad, de folytatja. – véletlenül fejbe rúgtam a labdával – hallom, hogy zavarban van, de a tarkóját is megvakarja. – Sajnálom még egyszer – mondja nekem, majd kisiet a szobából.
Az orvos megvizsgál. Megállapítja, hogy agyrázkódásom van, és ezért érezhetem magam rosszul. Pihenést javasol, amit azt mondja, leigazolja, de nem hiányozhatok a suliból. Hiszen ebben az évben érettségizek. Eddig még soha nem hiányoztam. Nem most fogom elkezdeni. Bólintok, majd felállok, és szépen hazasétálok nehézkesen.
~*~
Két nap telik el a történtek óta. Otthon senki nem tud semmiről én meg járok rendesen suliba, de az osztálytársak már cikiznek, hogy a nem tudok elhajolni a labda elől. Nem kicsit hülyén érzem magam, de igazuk van. Hülye vagyok és az én hibám.
Most is éppen a következő órára nézem át az anyagot, amikor meghallom Melinda hangját.
- Bri! Keresnek! – az osztály egyből elkezd pusmogni, hogy ki kereshet engem, meg mit akarok én. Melida elmegy mellettem, de eléggé nekem jön. Nem szólok semmit inkább. Nem tehetek, hogy nem vagyok akkora nagy ribanc, mint Melinda.
Amint meglátom, ki keres, megrettenek kicsit. Megtorpanok, de csak nem hagyhatom ott. Most még is mit csináljak. A szóbeszédek alapján Ray a legjobb srác és igazuk van, de mit akarhat tőlem? Hiszen tudhatná, milyen vagyok.
- Szia – köszön, de mint egy rettent kis nyuszi válaszolok neki. – Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy… a múltkori óta – mosolyog zavartan és a hajába túr, de végül a zsebre teszi a kezét. Aranyos tőle, hogy így aggódik, de nem az ő hibája. – Még mindig röstellem.
Már éppen válaszol, de ekkor megjelenik Melinda a csikásaival.
- Ugyan már Ray. Ne hibáztasd magad a kis hülye felelőssége, hogy nem figyelt. – mondja lekezelően.
Látom, Ray válaszolna neki, de nem akarom, hogy miattam vesszen össze akár kivel, hiszen igazuk van.
- Ray igazuk van. – mondom neki. – Ne hibáztasd magad. – nézek rá kedvesen, de teljesen elpirulok, amit persze senki nem hagy szó nélkül.
- Nézzétek már. A kis nyuszinak tetszik a kis Ray. – kezdenek el nevetni, amire még jobban elvörösödök. – A kis szende. Még Jay is feladta, mert nem feküdt már neki egy idő után Bri. Sokat kellett szenvednie azért, hogy csak meg tudja dugni, de még egy csókig sem jutottak el, mert kis betoji. – mondják röhögve. Miért aláznak meg mindig. Nem bírom tovább.
- Most mennem kell. – mondom álmosollyal az arcomon. Nem mondok semmi mást, csak visszasétálok az asztalomhoz. Leülök és fejemre teszem a fülhallgatómat és inkább a zenébe menekülök, mint a könnyeimbe. Nem szeretek sírni, hiszen nincs értelme, csak tovább fognak akkor piszkálni.
~*~
A suli hátra lévő részét csak a teremben töltöm fülessel a fejemen. Nem akarok senkivel sem beszélni. Elég volt ez a megaláztatás mára.
Mikor végzek felveszem a táskámat. Kilépek a suliból szinte utoljára. Nem is vaj, hogy nincsenek. Viszont még nem akarok elmenni a tesitanárt keresem meg.
- Tanár úr elkérhetek egy labdát? – kérdezem, mire rám néz.
- Bridget biztos jó ötlet, hiszen minden nap bent voltál a baleseted óta. – mondja rosszallóan.
- Biztos tanár úr. Kérem. – nézek, de amire nagyon sóhajt és kapok egyet. Kimegyek a pályára. Levágom a cuccaimat és elkezdek a labdával zsonglőrködni. Dekázok, és minden más csinálok, amit csak tudok.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz bánni a labdával. – mondja egy ismerős hang, mire felé fordulok.
- Szeretek focizni, meg sportolni. Ezt legalább nem tudják elvenni tőlem, mint az éneklést. – mondom halkan a labdát a kezembe fogva.
- Miért azt miért vették el tőled? – teszi fel értetlenül a kérdést.
- Hosszú történet. – mondom kedvesen és mosolyogva, miközben felé fordulok. – Rá kellett jönnöm, hogy nem nekem lett kitalálva. – mondom kedvesen.
Végül leteszem a labdát és belerúgok olyan erősen, ahogy csak tudok, de már megint fáj a fejem. Kicsit térdre is rogyok a fejemet fogva. Nem lehet igaz. Még is mikor fog elmúlni ez a hülye fejfájás meg a többi tünet?
- Bridget minden rendben van? – hallom aggódó hangját, majd látom leguggol mellém.
- Persze nincs semmi baj. – mondom kedvesen. Felállok, de megszédülök, és majdnem elesek, ha két erősen ölelő kar meg nem állítana benne.
- Szerintem nem vagy jól. Szabad neked ezt csinálni? – kérdezi, majd leültet, aminek hálás vagyok.
- Igen. – mondom halkan, de nem nézek rá. Nem akarok hazudni neki, de nem akarom, hogy miattam rosszul érezze magát.
- Ideje most már pihenned. – mondja, amin meglepődök.
- Miért vagy ilyen kedves velem? Mások állandóan csak szekálnak és rosszat akarnak nekem, de te nem. Hiszen tudsz mindent. – nézek rá és válaszát várom, hogy ezekre a kérdésekre vajon mit fog mondani.
Szerkesztve oosakinana által @ 2011. 06. 17. 20:46:24
|
| timcsiikee | 2011. 06. 17. 15:45:03 | #14297 |
Karakter: Rayvon Hedler
Megjegyzés: ~ nanának
Ray:
Szeretem nagyon a sportnapokat… igaz ez nem igazi sportnap, hanem focikupa szerű torna… vagy mi. Ifjúsági bajnokság iskolák között. Idán végre a mi sulinkban tartjuk, így nem kell messzire menni, és ismerős arcokat látok a rajongók között. Sokan csak azért vannak itt, hogy ne kelljen órán ülniük, tudom, de akkor is jó hatással vannak rám a bíztató szavak. Olyankor az egész nap csak testmozgással telik, és semmi tanulás. Legalábbis részemről. Mivel nem csak vagyok a focicsapatban, hanem a kapitánya is vagyok egyben, így csak a csapattal kell foglalkoznom egész nap.
Az első két meccset mi játsszuk, aztán kicsit hosszabb pihenő, természetesen leverjük őket, ahogy az eddigieket is. Tavaly csak másodikak lettünk, de idén nem hagyom, hogy ez bekövetkezzen. Amíg más csapatok játsszanak épp óra van, így a nézőtéren leülünk a kőpadokra, s függetlenül szitkozódunk szokásunkhoz híven, ha szabálytalanság van. A tiszta meccsek híve voltam mindig is. Két flakon ásványvizet hoztam magammal, bár az egyikben már csapvíz van. Nem iszom meg mindent, néha olyan meleg van, hogy arcomra kell locsolni kicsit, hogy felfrissüljek. Ujjaimra is öntök keveset, összedörzsölöm és beletúrok hajamba, majd megrázom fejem. Máris sokkal jobb.
Jön a nagyszünet, felállunk a kőpadokról és végre újra mi következünk. Azt hiszem ma ez az utolsó meccsünk, már lejátszottunk ötöt a nap folyamán, és már csak a végső, rivális csapat marad. Egyszer sem ülök le, maximum amíg a bíró tököl, szélre futok egy pár korty vízért. Kemény dió, de már kiismertem őket a többi játszma alatt, és tudom, hogy kit merre irányítsak.
Összeintem őket egy fél perces szünetre, amit az ellenfél csapat kért, és súgom az irányokat.
- Bran. te figyelj a 10.esre, gyorsan és forgó labdával cselez. Tod, te a 3-asra állj rá. A többiek a rendes helyükön legyenek, és a hozzá legközelebb lévőt.
Sípol a bíró így oszlás van, mindenki siet ahova mondtam, és van egy fél pillanatom, míg végignézek a nézőtéren. Pillanatok alatt telt meg, ráadásul tanárokat is látok. Azt hiszem ez a nap végéig már így lesz, de csak örülök neki.
Már mikor ültünk, akkor láttam hogy olykor az ablakból is lógnak ki páran, egyszer Jay kapálózott úgy, hogy majdnem kiesett, de szerencséjére visszahúzta valaki. Hehe… Idióta.
~*~
Utolsó három perc, és döntetlen… a francba…
- Ray, szerintem…
- Kuss – torkolom le Brant. Sosem adott jó tanácsokat, és habár kissé tehetetlennek érzem magam, mégsem érzem szükségét a tanácsának. – Figyeljetek… már csak egy jó rúgás kell, és vége. Nem tartani kell magunkat, hanem feltörni – folyamatosan törölgetem a homlokomat, mert szinte úgy folyik róla az izzadtság, mintha zuhanyoznék.
- És mit akarsz? Teperjük le őket? – pár fáradt kuncogás hallatszik, de már csak másodpercek vannak hátra az időkérésből.
- Nem… jobban mondva nem így. tartsátok őket vissza amennyire tudjátok, én pedig…
- Ne hősködj, Ray… most nem igazán van rá szükség – megmarkolom Tod nyakánál a ruhát és cseppet megrántom. Nem szokásom idegesnek lenni, de nem szeretem, ha ilyen helyzetben ellenszegül a szavamnak, ráadásul ilyen gúnnyal.
- Azt fogod tenni amit mondok, vagy lecseréllek az utolsó pillanatban. – morogva, bosszankodva, de legalább meghunyászkodik. Megmondom ki merre menjen, majd le is telik az idő.
Három perc… nem sok időnk van arra, hogy átvegyük a vezetést. Komolyan úgy érzem magam, mint egy reklámban, vagy egy filmben. Nem valami kellemes… Főleg, hogy tudom ez nem egy sikerfilm, csak bízom benne, hogy sikerülni fog.
Ahogy megszólal a síp szinte repül a labda, fülemben zúg a zsibongás, ami körbevesz, és erőt gyűjtök belőle. Az imént fejemre öntött víz hűs marad a menetszélben, lihegve cselezek ki pár embert, passzolnom is kell a csel érdekében, nem számolom a másodperceket, csak sietek.
Szabad a terep, egy ember áll előttem, nálam a labda. Feje felett pattintom át a labdát könnyedén, elsuhanok mellette, majd földet sem ér a gömb olyan erővel rúgok bele, hogy akár a pálya másik végéből is erősen célba találna.
GÓL!!!
Elhangzik a hosszú sípszó, mindenki őrjítően kurjantgat mellettem, viszont… szerintem csak én vettem észre.
A labdával eltaláltam a hálón egy lyukat és a nézőtérbe suhant… és csak most látom, hogy valaki fekszik a kőpadról lenyúlva a fűben… basszus.
Eszeveszetten loholok, még pár ember el is áll előlem, de mikor oda érek, még mindig fekszik, bár a fejét fogja. Szőke haja meglazult copfjában szinte elbújik a fülhallgató, és morcosan összeszorított szemekkel simítja fejét, miközben ide-oda fordul.
- Ne haragudj… nagyon fáj? – kérdezem aggódva, és mikor felnyitja a szemeit, elvarázsol a látvány. Milyen szép lány… de még sosem láttam. Zihálok vadul, csak most veszem észre, hisz a kimerítő meccs után még ide is rohantam hozzá. Próbálna segítségemmel felülni, de felszisszen és megint a fejéhez kap – elviszlek az orvosiba – jelentem ki ellentmondást nem tűrően mégis valamennyire kedves hangon, fáradtságomat elrejtve.
- Nem… igazán nem ke… - nem várom meg míg befejezi a mentegetőzést, felkarjaira simítom kezeimet, és magam mellett vezetem, besegítve az épületbe, be a tesitanári melletti gyengélkedőre. Végig nem szól egy szót sem, csak kipirultan követ, lesimítja haját, és amikor megcsúszna, megtartom. Remélem semmi komolyabbat nem okoztam ráadásul, ahogy látom pont a fejét találtam el. hatalmas bűntudatom fojtogat, és óvatosan ültetem le az orvosiban az ágyra, és ajánlom neki, hogy inkább feküdjön le. Hová lett a dokinő? Vagy legalább egy védőnő? vagy valaki… olyan üres az egész, a folyosó is teljesen néptelen volt. Óra közepe van elméletileg, de akkor is itt kéne lennie.
Leülök az ágy szélére.
- Nagyon fáj? – lasan felnyitja újra pilláit, és egyre vörösebb arccal néz fel rám, majd lesüti tekintetét. Óvatosan próbál fejet csóválni. – Sajnálom… nem tudtam, hogy ennyire lyukas a háló – persze hiába mentegetőzök, akkor is én találtam el.
- Nem a te hibád – suttogja olyan halkan, hogy csak azért hallom meg, mert picit rekedtes lett a hangja.
- Köszi – Kedves lány, ez már biztos… a Hárpia típusúak már rég leharapták volna a fejem, bár… csak pillanatnyi kitörés lett volna… ki tudja? A lányok eléggé kiismerhetetlenek. – Én Ray vagyok… téged hogy hívnak?
- Bridget – épp akkor mosolyodom el, amikor pont megint rám néz, és zavartan picit el is fordul. Oldalamat most viszont furdalja a kíváncsiság. Szüneteket folyamatosan más folyosókon töltöm, de még nem találkoztam vele. – Ne haragudj, hogy ilyenkor kérdezem meg, de… melyik osztályba jársz? Még nem láttalak.
- 4.c – egy pillanatra kikerekednek a szemeim. Végzős? Anyám… Akkor valószínűleg, mindig a teremben van. Ráadásul… nem néz ki végzősnek, fiatalabbnak tűnik… bár nem annyira, hogy elsősnek nézzem, pedig az volt az első gondolatom. Fújtatva túrok már majdnem teljesen száraz hajamba, és egy pillanatra oldalra nézek, cseppnyi zavaromat leplezve. Nem tudom mit tehetnék még. Szemem sarkából visszasandítok rám és végigmérem. Nyelnem kell egyet, de visszatérek arcához. Szeme lehunyva hangtalanul piheg, nyugodt és piros az arca. Csak nem lázas? Épp nyúlnék óvatosan homloka felé, mikor beront a dokinő.
- Hát ti? – hirtelen felpattanok helyemről, jól testem mellé szorítva a kezemet.
- Behoztam mert… - ez hülyén fog hangzani – véletlenül fejbe rúgtam a labdával – zavartan vakargatom tarkómat. – Sajnálom még egyszer – fordulok felé, majd kisietek a teremből, vissza az emberek közé, és ha csorbult kedvvel is, de megpróbálok velük örülni… hisz nyertünk.
~*~
Két nappal később eszembe jut valami, és kiszakadok a hosszú szünetben a társalgó gyűrűből, főleg Jay felé fordulok, mert mi beszélgettünk, a lányok néha közbeszóltak.
- Mindjárt jövök – intek neki, és laza léptekkel elindulok a lépcsőn felfelé, csak egy emeletet. Elég sok ismerős arccal találkozom, de nem állok meg, csak köszönök kedvesen, vagy intek a távolabb lévőknek. Megtalálom a 4.c-sek termét. Páran, akik kint vannak, rögtön oda is sietnek hozzám, jobban mondva csak Melinda, és mögötte áll két lány.
- Szia Ray, rég láttalak erre – mosolyog szélesen. – Gratu a meccshez, sajnos csak az elejét láttam.
- Köszi – mosolygok vissza. – Bridget-et keresem, itt van? – kitágulnak szemei.
- Mit akarsz tőle? – fura egy kérdés… de inkább figyelmen kívül hagyom. Már nem sok van hátra a szünetből, talán a fele.
- Bent van? – kérdezem újra, és végre bólint – Szólnál neki kérlek? – behajol az ajtón.
- Bri! Keresnek! – az osztály pusmogását annyira hallom, hogy be sem kell néznem, nagyjából el tudom képzelni. Érdekes. Melinda be is megy, mire kijön Bri… ahogy ő mondta.
Amikor meglát, úgy néz ki mint egy megrettent őzike, és meg is torpan már majdnem a küszöbön.
- Szia – köszönök kedvesen, de a választ csak suttogva hallom vissza. – Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy… a múltkori óta – zavart mosollyal túrok hajamba, majd markomat visszasüllyesztem zsebem mélyére. – Még mindig röstellem.
|
| oosakinana | 2010. 11. 14. 14:11:53 | #9324 |
Karakter: Alex Taylor
Megjegyzés: (Brianna-nak)
Már is reggel van. ezt nem akarom elhinni. Tegnap este a buli egy kicsit hosszúra sikeredett. De hát megnyertük a meccset így megérdemeltük. Felállok és a kutyám már ott is van mellettem és a minden napi futást akarja behajtani rajtam. Szerencséje, hogy kondiban akarom magam tartani, ezért még ilyen állapotban is elmegyek vele futni.
Felveszem a futós cuccomat, majd a biztonság kedvéért egy pórázt viszek magammal, de csak azért, hogy ha valaki nagyon pattogna miatta. Bezárom a lakást, majd elkezdek futni és a kutya meg követ és engedelmesen fut mellettem, amire csak elmosolyodok. Tovább futunk, és a parton kötünk ki. mindig ide szoktunk jönni, hiszen utána úgy is megmártózunk a tenderben mind a ketten.
Kimerítő és remélem józanító futás tudtunk összehozni, mert ma már megint edzés lesz. Egy percpihenőnk sincs, főleg a világ kupa környékén, amire elég keményen készülünk, de nem csak mi, hanem a pomponos lányok is. nagyon jól néznek is, de hát csak úgy éri meg kapcsolatot létesíteni a pompon lányokkal, hogy ha azt az ember komolyan is gondolja, nem adná ki jól magát, ha összevesznénk és utána meg csak szidnánk egymást a pályán. Bár az igazat meg vallva, tetszik egy lány a lányok közül, de nem akarom az ő karrierjét sem elrontani.
Elmélkedésem végén, csak azt veszem észre, hogy már alig bírok futni. A térdemre támaszkodok, és úgy lihegek, ahogy a kutyám elém áll és érdeklődve figyel. Elmosolyodok. Megsimogatom a fejét.
- Menj, szaladj. – mondom neki és már egyből veti magát a tengerbe és a vízzel kezd el játszani. Csak mosolyogva figyelem, amíg egy ismerős alakot meg nem látok. Brianna gyönyörű alakjával, és ahogy látom, éppen ő is fut. Elmosolyodok, majd mikor odaér, hozzám nem akarom, hogy nekem ütközzön, mert látom rajta kicsit elgondolkozott ezért hátrébb állok. Elfut mellettem, én meg csak utána nézek. Csak őt figyelem, amíg tudom, majd azt veszem észre, hogy a kutyám tart felé és elkezdi ugatni. Megáll és őt figyeli. A kutya elkezdi a farkát csóválni és okosan leül elé, addig, amíg meg nem simogatja. Elkezdek közelebb sétálni.
- Te meg kihez vagy való kutyuska? – hallom csilingelő hangját.
- Az enyém. – szólalok meg. – Jess gyere ide. – szólok a kutyának, aki odajön és elkezd rám ugrálni. Bri hátra fordul és mosolyogva néz rám.
- Szia, Alex. Te meg mit keresel itt? – kérdezi, mire elmosolyodok.
- A reggeli tréning meg az előbb mellettem futottál el, de nagyon el voltál gondolkozva. – jegyzem meg, amire kicsit mintha elpirulna.
- Néha gondolkozni is kell, tudod, hogy megy ez. – válaszolja és még mindig ugyan olyan kedves, amilyennek megismertem. – És mikor lesz ma az edzésetek? – érdeklődik.
- A szokásos időben. Délután 2-től szinte estig. Holnap meg megint meccs, csak most a spanyolokkal. – simogatom a kutya fejét és gondolkozok.
- Remélem nyerni fogtok. – ránézek.
- Nem fogjuk cserbenhagyni Toronto-t. – mondom neki és rákacsintok egyet.
- Helyes, na én most megyek, mert nekünk hamarabb kezdődik az edzésünk, majd találkozunk. Vigyázz magadra és a kutyádra, aztán hajrá. – köszön el, majd távolodó alakján figyelem. Nagyot sóhajtok, majd Jess-re nézek.
- Miért van az, hogy a legszebb lányok elérhetetlenek, akire meg nincs szükségem, meg mindig megtalál? – nézek rá és mintha valami válaszra várnék, de tudom, hogy esélytelen a dolog.
Visszafutunk a házba. Jess egyből lefekszik a helyére. Adok neki vizet és kaját is. a szobában összepakolom a cuccomat és még füzetet is rakok el. Hamarabb szoktam mindig menni. Így legalább nézhetem a pomponosokat, de legfőbbképpen Bri-t és terveket szövögetek, mivel ez egy kapitány sorsa.
Beszállok a kocsimban és már hajtok is a pályára, ahol remélhetőleg már mindenki ott lesz a focisokon kívül. Mikor megérkezek a lányok már el kezdtük az edzést így nem zavarom őket. Felülök a lelátóra és eleinte csak figyelem őket, jobban szólva Bri-t. annyira tetszik nekem az a lány. Szívem szerint már összejöttem volna vele, csak az a gond, hogy a pompom lányok közé tartozik arról nem is beszélve, hogy a menedzserünk az apja, így még jobban tiltott mindenki számára.
Már lassan 20 perce nézhetem őket, amikor előveszem a füzetet és elkezdek irkálni meg terveket szövögetni. Nem is figyelek, hogy mi van. annyira lefoglal a tervezgetés. Egy idő után felállok és megpróbálok elképzelni a pályán egy labdával a előttem. Leveszem a felsőmet és elkezdem vezetni a labdát, miközben koncentrálok, de annyira, hogy nem veszem észre, mikor a lányom felé rúgom a labdát, csak a sikításukra. Odanézek és Brianna a földön ül. Megijedek és odaszaladok.
- Bri. Jól vagy? – kérdezem tőle aggódva. – Ne haragudj, kérlek. Nem akartam nem volt szándékos. – kezdem neki mondani, mire csak elmosolyodok.
- Nincs semmi baj, csak egy kicsit talált el. – válaszolja, majd segítek neki felállni, de látom, hogy nincs jól és elkezd szédülni. Még időben elkapom, és a karjaimba veszem.
- Beviszem az orvosiba. – mondom a többieknek, majd Bri-vel a karjaimba viszem az orvosiba.
- Alex jól vagyok, tudok sétálni. – mondja, mire csak gyönyörű szemeibe nézek.
- Nem vagy jól, az előbb is majdnem elestél volna, ha nem kaplak el. – mondom neki, majd megadva magát kicsit hozzám bújik, ami nagyon jól esik és kicsit hevesebben si ver a szívem.
Leteszem az ágyra, amit mond a nővér és szinte azonnal megjelenik a menedzser. Ebből nem fog jól kisülni úgy érzem.
- Brianna. Jól vagy? Ki tette ezt veled? – kérdezi aggódva, majd odasiet lányával.
- Ne aggódj, apa jól vagyok, csak egy kis baleset. – mondja apjának.
- Én voltam uram és nagyon sajnálom. Nem direkt rúgtam arra a labdát. – mondom, mire a férfi feláll.
- Még is mit képzelsz magadról kis fiam? Azért, mert te vagy a csapat kapitánya, csak úgy lelövöldözheted a lányokat, amikor edzésük van? – mondja, és teljesen igaza van. nem fogok szembe szállni a menedzserrel. Azért sem, mert tisztelem, de a legnyomósabb ok, hogy Bri apja.
- Sajnálom, szabjon ki büntetést és teljesítem. – mondom neki halkan.
- Nem játszhatsz a következő két meccsen. Kispadról fogod nézni az eseményeket. – mondja kegyetlenül, amire teljesen meglepődök, hiszen tudja, hogy nélkülem a csapatnak esélye nincs a győzelemre. én vagyok, a csapatkapitány nem hagyhatom cserben a csapatomat. Kétségbe vagyok esve és nem tudok mást csinálni, minthogy teljesítem a büntetésem akár mennyire is nem tetszik.
|
|
