|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| Kita | 2011. 07. 01. 19:44:45 | #14680 |
Karakter: Cresoneus (kitalált karakter)
Megjegyzés: Lady Lawom részére
-
Felém jön, lassú, gyilkos mozdulattal, a szemembe néz, de nem hat meg. Felém hajol, hajának illata, bőre fehérségén végigsiklik a szemem.
- Te viszont meg fogsz halni, és nekem az idő már mit se számít, kivárom. Megvárom, amíg a hulládat ellepik a dögevők és a férgek, utána elveszem tőled a pengét és megkapom, amit akarok. Mert ember vagyok, sosem adom fel – súgja szinte az arcomba, szemeim megvillannak és összeszorítom az ajkaim. Mérhetetlen düh fortyant meg a mellkasomban, ez a kis nebántsvirág felmeri emelni a hangsúlyát, és mégis, ágyékomban tűz kezd égni, ahogy gyűlölt vágytól csillog szép szeme. Tetszik…
Mégis, kicsavarnám a nyakát, mint egy utolsó patkánynak, hogy emlékeztet; lehet egy bukott az atyám, lehet hatalmam Luciferéhez mérhető, mégis egy halandó nő az anyám. Egy ember csavarta el az egyik Sátán fejét…
- Viszont az az idő neked rosszabb lesz, mint a pokol tüzében elhamvadni, lassú kínok közepette – lendül meg a kezem, elesik, koponyája hangosan koppan a földön. Felállok, fölé magasodok, sarkammal a gyomrába taposok, minden gyűlölt, forrongó mérgem rá akarom zúdítani, össze akarom morzsolni az ujjaim között, hogy csupán halvány virágillata maradjon emlékül.
- Mit kérsz cserébe a halálomért?- kérdezi rekedt hangon, kínlódó fájdalommal.
- Ó… - nevetek fel – Mindent megteszel nekem, amit csak kérek, bármit, cserébe egyszer… - nézek a szemébe – Valamikor… megöllek – mélyesztem a szemeim az íriszébe, mire csak remegve, véres ajkakkal biccent. – Jut eszembe – húzódik akaratlanul is széles mosolyra az ajkam, megnyalva lassan. – Ma jön egy kedves látogatónk.
Felnéz rám, szeme érdektelenül, oly gyűlöletesen unott, hogy léha módjával ismét felbőszítene, de legyűröm keserű mérgem s flegma, unott gondolattal forgatok egy tervet a fejemben. Ha olyannyira meg akar halni… a testét nem lehet összetörni, a lelke már szilánkos… kínozni merő időpocsékolás. Mégis magamhoz fogom kötni, időtlen időkig, hogy játszhassak szívének minden sérülésére sót hintve.
***
Halvány félmosollyal nézem állati őrjöngését, cseppenő vérét, zilált haját, ahogy glóriaként száll körülötte, mint egy angyal… had törjem le a szárnyaid, had kösselek magamhoz, romlatlan és tiszta, fehér vászna minden fertőnek. Figyelem, ahogy a sötét szemű férfit tépi, ahogy az csupán kisujjának legyintésével a sarokba küldi az engedetlen, vad kutyaként acsargó oly hatalmas mágust… Pár szót szólok, megrántja a vállát nyugodt, szinte idegesítő nyugalommal… vigyorogva néz Naviara, mintha csak most venné észre a lábánál vicsorgó férget.
- Üdv, Navia! Jó színben vagy, mintha egy percet sem öregedtél volna – néz rám, jóízűen felkacag. Megforgatom a szemeim. Micsoda humorérzék, hogy apám hogy viseli el… Felállok és intek, hogy máshol folytassuk.
***
Astaroth lábánál lassan keringenek a pokol fekete lángjai, mintha bőrének centijeit lassan faragnák le a lángok, jelezve hogy a mai látogatását befejezettnek kívánja minősíteni.
- S mit akarsz kezdeni? – kérdezi. – Miért tartod itt? Kis fekély, sosem adja fel…
- Tetszett, amit a gondolataiból olvastam ki – vigyorgok megtámasztva a fejem. – A halál utáni megszállott vágya, hiszen mekkora hatalma van, s botor módon mégsem élvezi ki. Pedig Király lehetne. Isten lehetne.
- Ahogy te is, kedves öcsém, mégis megelégszel ily alantas fizetséggel – mutat körbe.
- S ha enyém lenne a világ, minden kincs, minden asszony és szép fiú,aki csak örömet adna, minden hatalom, amihez semmi sem fogható; ha egyszer elfogy minden, ami meghódítható, utána mit tennék? – vonom fel a szemöldököm – Titeket köt az Isten és a Szabad akarat, bennem egy halandó ringyó vére kering, ezért megtehetném… de ti mit élveznétek? – emelem felé a kupám. – Látod, bátyám?
- Kösd magadhoz, szeresd, ő imádjon. Maga hurkolja a láncokat a nyakára, csússzon a térded előtt; nem szenvedett eleget.
- Mindig is kedvelted a bosszú részegítően édes aromáját – kortyolok a borba és nézek, ahogy pokolbéli fekete füstté omlik, fénynélküli árnnyá, eltűnik, mint egy lidércnyomás.
***
Kilépek, Tiana meghajol előttem; legyintek.
- Számodra munkám van – nézek a fekete bogárszemekbe – Torékkal mész.
- Igenis, uram – mosolyog, szinte lágy, szelíd hízelgéssel. Kis cicám.
- Naviát vidd a szobámba; ne essen baja. – gyűröm egy mozdulattal semmivé a kupámat.
- Igenis, uram.
Még érzem a levegőben balzsamos illatát, lassan mélyet szippantok belőle, megnyalom az ajkam kaján éhséggel. S ha szenved; hát kenjük a sebeit, gyógyírt a lelkére, unalmas a porrá vált kristályt tovább őrölni, viszont semmihez sem fogható szépséggel tölt el, ha egy művészi csepp duzzad, dagad és robban szét az ujjaim között.
|
| Kita | 2011. 02. 22. 00:37:02 | #11590 |
Karakter: Cresoneus (kitalált karakter)
Megjegyzés: Lady Lawom részére
- Csendesen figyelem, ahogy fekszik, fehér haja és ruhája csak úgy ragyog a sötét anyagok között. Illik hozzá levendulák nyugtató illata, tökéletesen kiemeli kárhozott lelkének esszenciáját.
Lassan mászok fölé, karcsú, ha akarnám, elnyelné az ágy, testét szaggatni fogja a fájdalom, minden hű emberemért a vére fog folyni. Árnyékom kiterjed rá, a kacsok körbefonják, szorítják, a bőre alá csúsznak, higgadtan tekintek sötét, elmélyedt és üres tekintetébe, ez a passzív semmittevés, ez a nihilizmus felbőszít. – Túl puhán bántak veled, cicus.
Felbőszít, ahogy csak fekszik, mártírként tűrve minden karmolást, fájdalmat, mitől már sikoltoznak a karjaim között a szeretőim, néhány feladva az első pár pillanatban ájul el vagy folyik el a vére… de ő nem. Testét rángatja az eszeveszett kín, de szólni nem szól, meg sem nyikkan, s talán egy gyűlölöm meg benne azonnal. Ezt a beletörődést, hogy tudja, mi a hiba, mégsem változtat rajta.
Akármennyit is élt, akármin is ment keresztül s akárkit is veszített el; lehet bármekkora a hatalma és a tudása, mégiscsak ember maradt – gyarló, halandó.
- Mocskos vagy, varázsló – sziszegem neki halkan, megcsókolom. Ritkán csókolom meg az ágyasaimat, durva felindulás kell hozzá… előkapom a pengét, hegyével éppen hogy érintve csikorgatom meg a bőrén; alig látható vörös csíkot hagy a fehér márványbőrön, amiből lassan, bő cseppekben kezd szivárogni a vér, láthatóvá téve a pókhálószerűen kanyargó vágásokat.
Sikolt, ordít és arcán könnyek csorognak végig, felkacagok, nem bírom nevetés nélkül állni a szenvedését. Az a csodálkozó fájdalmas arc, látni, hogy elszokott a valódi kíntól, holott engem is meglepett a hirtelen fordulat. Micsoda gyenge pont, nocsak, vétek lenne nem kihasználni, sőt, egy újabb fő bűn a meglevők mellé.
Könnyedén tolom a tenyerébe, aztán egyszerűen csak egy véres freccsenéssel húzom ki belőle a pengét, a finom ágyneműbe törölve le a vérét, hogy a hüvelyébe csúsztathassam a nemes kést.
Nem gyógyul be. Micsoda móka, egy halhatatlan, aki a halálért könyörög! Megfizethetetlen új szórakozás.
Hívok neki pár gyógyítót, ellátják a sebet, fertőtlenítő alkohol marására megvonaglik, az ájulás határán lebegve néz sárga sólyomszemeimbe.
- Add… nekem… - hörgi. Szórakozottan támasztom meg az ajtó nehéz félfáját.
- Úgysem tudnál mit kezdeni vele cicus, ne viccelődjünk – vigyorgok rá, szám gúnyosan vonaglik, élvezve a szenvedő könyörgését. Egy indok, egy olyan dolog, amiért önszántából fogja kielégíteni minden kívánságom, hogy megöljem, hogy megkapja tőlem a halált, önként és dalolva…
- Add… nekem… - csuklik félre a feje és elájul.
Már nem szórakoztat, amíg összefoltozzák, így visszavonulok. Lustaságból ásítok egyet, elsétálva a trónterem felé. Remélem, már nem érződik a vér poshadt szaga, különben még több fog folyni…
***
Könnyedén ülök a trónszékemen, egy ujjammal az államon dobolva olvasok át egy pergamenre írt üzenetet, amit nem is tudom, melyik piti kémtől vették el az életével együtt, viszont nem kis hasznot hozhat nekünk…
Kinyílik a nehéz ajtó, tisztába öltöztetett és lefürdetett Navia lép be, oldalról egy fekete hajú, kedves arcú lány kíséri be halvány mosollyal.
Furcsa mód, ez a lány bírja a türelmem, valamilyen szinten még pimaszkodni is mer, ami frissítő a sok engedelmes marha után. A baba arc és törékeny karok láttán senki se mondaná meg, hogy ez a puha szépség hidegvérű gyilkos tud lenni, ha kés kerül a kezébe s a helyzet előhozza belőle a gyilkos.
- Nocsak, micsoda meglepetés – pillantok fel egy pillanatra. – Összeférceltek?
- Igen – mondja csendesen, rekedt hangon. Csak biccentek, mintha nem is én lékeltem volna meg. Legyintek a lánynak.
- Tiana, nem kell kimenned – mondom oda se figyelve. Sejtem, hogy csak hátravonul, hiszen Navia rá lett bízva. – Mit akarsz? Nem hívattalak.
- A… a pengéd – mutat a vállamra fogatott tőrre.
- Pokoli dolog – mormolom a szám sarkából, összecsavarva a levelet és oldalra teszem. Igen. Jó lesz, határozottan felhasználható.
- Meg tudott sebezni – mutatja fel a tenyerét. Felvonom a szemöldököm, megtámasztva az állam.
- Ezt bármilyen penge megcsinálja – gúnyolódok vele.
- Nem… - remeg meg bekötözött keze. – Nem mindegyik.
- Térj a lényegre. Más dolgom is van, mint a sebeidről társalogni. – fordítom el a fejem, magamhoz intve Tianát, és a kezébe adom a tekercset, hogy vigye az egyik parancsnokomhoz. Ő már tudja, hogy ilyenkor mi a dolga, s milyen elszámolást kérek tőle a zsákmányról.
A szemembe néz, lassan, sokáig és szomorú, mély pillantásával, de csak megrebben a szám sarka.
- Valamit valamiért. Ajánlj fel valamit, kicsi Navia, a halálodért.
Előveszem a pengét, megsimítom soha ki nem csorbuló élét, elhúzva előtte, mint egy mézesmadzagot. Követi a pillantásával, rezzenéstelen arcával.
- Honnan van? – nézi, ahogy átlát a lapján.
- Vulkáni penge. – csillan meg, majd elrakom. Játszadozok vele, mint a macska az egérrel így édesebb lesz a vére… - A pokolból kaptam, apai ajándék. Maga Astaroth edzette a pengét…
Érzem, hogy nagybátyám nevének említésére fellángol az ereje, már amit még hagytam neki… de semmit sem tud tenni ellene.
- Nagy a család, nem? – gúnyolódok halkan, csípősen.
Látom, hogy lehajtja a fejét, bekötözött kezét nézi, tisztában vagyok a gondolatmenetével.
- Ostoba vagy, lehet hogy nem tudsz meghalni, de nem is fogsz – roppantom ki a nyakam kárörvend vigyorral – Mert lehetsz akárki, akármilyen erős, ember vagy. És az is maradsz.
|
| Kita | 2010. 12. 04. 18:00:42 | #9633 |
Karakter: Cresoneus (kitalált karakter)
Megjegyzés: Lady Lawom részére
Embereimtől visszatérve vártam a jelentést a kiküldetésük sikerének megerősítéseként. Ahogy elvártam, sikeresek voltak, még az alkalmatlankodók ellenére is, akiket természetesen kiiktattak. Csendesek, hallhatatlanok, tökéletesek. Összefont ujjaim felett hallgatom őket, majd biccentek.
- Helyes – rándul meg a szám sarka elégedettségem jeléül. Meghajolnak, letérdelnek előttem, nyakukat lecsupaszítják; teljes hűségük jeléül, hogy az életük az enyém.
A jó gazda gondozza nyáját, hogy kérés nélkül adják értem az életüket.
Trónom elé járulnak, nyereségekről beszélnek, számokat mondanak, kincseket mutatnak, fegyvereket, mások rabolt szolgákat hordanak elém, hogy engedélyezzem a tartásukat, s mivel kegyes úr vagyok, megteszem.
Aztán két emberem egy mocskos, valaha fehér ruhájú alakot vonszolnak be, magától összerogy.
Ó, nocsak. Milyen érdekes.
Apám és családja megtanított meglátni az elrejtett gondolatokat, feltépni az eltemetett emlékeket… megtámasztom a fejem, érdeklődve kínzom elméjét, mire fájdalmasan kiált fel. Látom sugárzó erejét, ó, mesék hőse, annyit hallottam már rólad, azt hittem, hogy kárhozott létedre már réges-rég rájöttél, hogy a hatalmas Astarothnak nincs humorérzéke.
Felemelkedik a teste, kezeit légies mozdulattal tárja oldalra, embereim a torkukhoz kapnak, szemgödrükből vér csöpög, halálhörgéseik visszaverődtek a falakról, aztán fájdalmas és émelyítő cuppanással szakadoztak szét, hogy pillanatnyi sérelmeiért elégtételt vegyen.
Van stílusa.
Morogva, pillanatnyi dühömnek és kíváncsiságomnak engedve felkapok egy a kezem ügyébe eső kardot, és felé vágtam. Pontosan a szívébe szúródott, hörögve markolja meg ruháját, majd a karcsú ujjak a pengére csúsznak. Émelyítő cuppanásokkal húzza ki magából, hörög, nyöszörög, vér csordul ki a halálsápadt ajkak közül.
- Öljh… megh… és bármith megteszek nekedh… - nyögi fel, de a hangjában csupán a fizikai fájdalom mutatja a szenvedéseit.
Lustán felállok, ujjam között unottan forgatva egy befont hajtincsem. Még ujjai között tartja a kardot, mikor rálépek, lábammal tolva vissza a sebbe. Felnyög, a penge szikrázva fúródik a márványlapok illesztései közé, a földhöz szegezve őt.
- Pofátlanság a vendéglátóidat felkoncolni – morgom neki unottan, lábammal megtornásztatva a sebben a kard éles pengéjét. Felhörög, a hátán fekszik, haja szétomlik körülötte, ujjacskáival a pengét markolja. Fáj mi? Megroppantom az ujjaimat, csak úgy, szórakozottan. Lehajolok, leszedem szeméről a kötést. - Nem vagy te halott, hogy szemkötőt hordj – vetem oda neki gonosz mosollyal – Kicsi Navia.
Kitépem a testéből a kardot és flegmán oldalra hajítom, mélyen a falba állva remeg.
Milyen kis étvágygerjesztő. Főleg az üres hidegség a feneketlen szemeiben.
Amint beheged, talán… hm, mégsem. Még, hahh…
- Honnan ismersz? – hörgi halkan, ujjaival a sebre markolva.
- Csicseregték a halottak lelkei – mondom halkan, durván megragadva az arcát, szemébe nézve. Pupilláim hegyesek, mélyen a lelkébe hatolok, fájdalmasan kiált fel. Testét, maradék lelkét kínozza az én lelkem sötét, kénszagú lángjai.
Visszakozni próbál, erőtlen, karcsú ujjait a csuklómra fogja, ereje csíkokat vág a bőrömbe, mintha tollal csiklandoznának, még nevetni is fogok, ha így folytatja.
Elengedem, szabályosan hanyatt taszítom. Épp csak megfordul a fejemben, hogy ezt a mocskot fel kell törölni, amikor kinyílik az ajtó, két katona és két cselédlány lép be. A lányok azonnal nekilátnak a takarításnak, ujjam a kicsi átkozott homlokához érek, megjelölve, beblokkolva annyira az erejét, hogy ne irtsa ki az embereimet. Nem szeretem, ha emberi darabok szörcsögnek a lábujjaim között.
- Vigyétek a szobámba. Tudjátok a dolgotokat. – legyintek a lánykák felé fordulva. Azok lehunyt szemmel dolgoztak, irtózatos tempóban.
Jó lenne apámmal beszélni. Szólni Astarothnak, hogy nálam van rég látott kedvese.
Megroppantom az ujjam, és kisétálok. Fel a szobámba, ahol már a selyemsállal kikötözött szépség fekszik. Megdörzsölöm az állam; mit is csináljak veled?
Merthogy ok és büntetés nélkül az én birodalmamban vér nem folyhat… arról kezeskedek.
|
|
