Történetem nem volt egyedi: sokadik fiúgyermek, életben is maradtam, etetni is kellett. Lovagnak adtak, ez volt a legegyszerûbb megoldás, miután elvetették a papi hivatást szeleburdi jellememre mutatván. Már gyerekként nehezen tudtak leültetni, egy misét sem tudtam rendesen végighallgatni. Nem kötött le. A kardok, íjak s tõrök azonban igen. Atyám legalább eme helyzetben jó döntést hozott, ha már másban nem.

Szekérzörgésre lettem figyelmes a közeli poros úton. Érdeklõdve támaszkodtam meg könyökeimen, s a nagy fûbõl leskelõdtem a hang felé. Rég találkoztam bárkivel is, révén, hogy kerültem a társaságokat. Esetleg ha egy falucskában megszállhattam s munka cserébe ételt is kaphattam, no, az más volt. Ott nem akadtam össze semmiféle vadászfajtával, ki a magamfajta után loholt. S milyen volt a magamfajta?

Istentagadó.

Nem jellemezhettem magam másként, nem is tagadhattam. Hazudásra nem tanítottak, annál inkább az õszinte beszédre. Én pedig láttam s hallottam eleget ahhoz, hogy biztosra vehessem, ha Isten létezett, nyáját rég elhagyta. Ráhagyta a bolondokra, kegyetlenekre, hazugokra s irigyekre. Mondhatnám akár egy szóval is az egyházat, de így sokkal terebélyesebb a skálája a bûntetteknek. Egyetlen egy dolgot kellett volna tennem: szemet hunynom ezek felett. Ámbár akkor még mindig az unalmas s bûnös udvari életet kellett volna élnem.

Nagy sóhajjal keltem végül csak fel, hogy folytassam utamat. Újra rám tört a vándorlás szele, mely minden költözõ madarat ûzött messze anyaföldjétõl. Én is így voltam ezzel, pontosan így. Hajtott a vérem messze mindentõl s mindenkitõl. Nem találtam helyemet, mégis élveztem a szabadságot. Ez adta meg életem értelmét: legalábbis akkor még így gondoltam.

A szekér már elment, de láttam friss nyomát az úton. Megigazítottam batyumat vállamon, majd halkan fütyörészve elindultam utána. Tudtam merre tartok, legalábbis nagyjából, nekem ennél több pedig nem is kellett. A tájat csodálva, a gondolataimba mélyülve meneteltem elõre. Ha netán lovas vágtatott el mellettem, csuklyám jobban arcomba húztam, de nagyobb jelentõséget nem tulajdonítottam neki.

Sötétedett már, mikor megtörtént ama eset, ami addigi életemet kissé felforgatta. Híve voltam annak, hogy vannak dolgok, amibe nem szabad beleavatkozni, de mikor nem messze tõlem felfedeztem a fajba jutott szekereket, megesett rajtuk a szívem. Rablók, fosztogatók, mindegy is minek hívjuk õket, támadták meg a kis konvojt. Elsõnek csapdába ejtették, majd elkezdték fosztogatni. Úgy tûnt az elején értem be õket, s olyan észveszejtõen sok koszos, szakadt férfit se láttam arra. Átfutott fejemen, hogy nemes egyszerûséggel kikerülöm õket, s mikor elindultam az erdõ felé eme szándékommal, az egyik ott bujkáló megindult felém. Elõrántottam nemrégiben letisztított kardomat, majd a haramiát ütöttem le vele. S lám, tervem miszerint csendben s észrevétlenül elosonok kútba veszett: ott találtam magamat a fosztogatás kellõs közepén. Figyeltem arra, hogy engem egy se szúrjon hátba, vagy sebezzen meg. Mozgásuk arra utalt, hogy nem tanultak, csak ösztönbõl cselekedtek.

Nem figyeltem senkire, esetleg a pár férfira, akik a konvojukat próbálták védeni, egészen addig, míg a nagy zûrzavar vége felé egy kard éles pengéje nem villant a fülem mellett. Hevesebben kezdett el verni a szívem, addig egy haramia se tudott így megközelíteni, nem hogy így lefegyverezni.

- Egyszer kérdezem, haramia vagy te is, ki elfelejtett elfutni? – kérdezte az ismeretlen hang. Férfié, ez bizonyos volt, de nem oly mély s karcos, mint vártam. Sõt, egészen kellemes, dallamos hangzású, s ha netán nem tartotta volna kardját fejemnél, még érdekelt volna is miféle szerzet.

- Haramiákkal harcoltam eddig, maga szerint közéjük tartozom? – vágtam vissza. Egy pillanatra olybá tûnt a kardot nyakamnak szegi, de végül csak elvette, s odadugta, ahová való: a hüvelybe Óvatosan fordultam felé, hogy jobban szemügyre vehessem. Biztosan nem a konvojhoz tartozott, sõt, úri kelme volt rajta, nem rongyos se nem használt. Egész csinos összeg lapulhatott az oldalán lévõ szütyõben, gondja nem lehet az életre. Nem panasz ez, nekem se akadt, pedig se új, díszes ruha birtokosa nem vagyok, s gazdag sem.

- Mi dolga egy magadfajtának erre s itt? – kérdezte, miután alaposan szemügyre vett. Rongyos voltam s koszos, tán még pár fûszál is rám ragadt a heverészés közepette.  – Talán loptad azt a kardot? – bökött fejével a kezemre, amiben fogtam a szóban forgó tárgyat.

- Egy, a vándorlás nem bûntett még, tudtommal- kezdtem bele felháborodva eme feltételezés hallatán. - Kettõ, ha loptam is se tartozik rád! Merre nem tart a világ, még számon kérik az embert, ha jót tesz – pöfékeltem. – Elrakhatom kardom, nem esik nekem? – néztem rá, mire õ csak tagadóan megrázta fejét. – Remek!

Mielõtt tovább indultam volna, még a szemem sarkából vetettem rá egy pillantást. Jól megnézett magának, ami kifejezetten zavart. Ha hallott rólam, felismerhet. Minden csak feltételezés, de túlságosan szerettem nyomorúságos életemet ahhoz, hogy olyan vegye el tõlem, ki a sajátjához sem méltó. Keresztes lovagok. A puszta említésüktõl, nem is, gondolatuktól felállt hátamon a szõr.

Nagyot fújva léptem arrébb, megigazítottam nyakam körül a durva anyagot, ami a harc során elmozdult s belevájt a bõrömbe. Fellélegezvén vetettem még egy utolsó pillantást a két nagyobb s egy kisebb szekérre, majd indultam is volna. Ezt az egyik elém libbenõ apróság akadályozta meg. Arca maszatos volt, bizonyára az ijedtség miatti könnyek miatt. Megálltam s csak figyeltem a kisfiút, aki csillogó szemekkel nézett fel rám.

- Thomas! Thomas! – kiáltozott egy asszony, majd egy férfival az oldalán sietett felénk. Míg az anya a gyermeket kapta fel, a férfi engem nézett bõszen.

- Maga volt a másik, aki segítségünkre sietett? – kérdezett rá mindenféle bevezetõ nélkül. Át kellett gondolnom, hogy siettem e, fõleg a segítségükre, de végül, hogy számat hazugság ne hagyja el, csak helyeslõen bólintottam. – Sok vagyonom nincsen tudja e, de egy bõséges vacsorával, kellemes társasággal tán tudok magának szolgálni hálám jeléül. – Szemöldökömet ráncolva nézegettem egy darabig a férfit, majd végül széles mosollyal az arcomon bólintottam.

- Akad söre vagy bora? – kérdeztem, mire felnevetve csapott a hátamra.  – Ezt határozott igennek veszem, barátom! Számíthat rám, ha kell másnap is.

(~W~W|×|W~W~)

Miután biztonságosabb helyre kísértem én s a vékonydongájú ifjú a családokat, letáboroztunk. Elsõnek átfutott fejemen, hogy nem kellett volna elfogadni ám a hálát, vadászhattam volna magamnak valamit, vagy üres hassal tértem volna nyugovóra. Nem tetszett nekem az utazás eme fajtája. Túl sok kockázat rejlett benne. Az ismeretlen út s táj soha nem zavart, sõt, vonzott, viszont az ismeretlen emberek csakis veszélyt hordoztak magukban.

Azonban a gyerekzsivaj hamar kárpótolt mindenért. Hamar odagyûlt hozzám pár apróság, s akár a kerítés lécei, úgy sétáltak mellettem. Csacsogtak, kérdeztek errõl meg arról, én pedig szûkszavúan válaszoltam nekik. No, nem azért, mert nem lett volna kezdem velük beszélni, egyszerûen jól tudtam mit vált ki a gyerekekbõl ez: még többet akartak tudni, még szomjasabban.

A táborrakásban is segédkeztem, ahogy a másik meghívott díszvendég is, ki inkább volt az, mint én. Segítettem a lovak ellátásában, a szekerekrõl pár dolgot levenni. Egyszer csak mellé sodort a szél, míg a többiek foglalatoskodtak. Épp a lovát nyergelte le, s kötötte ki egy fához. Én pont ama fának vettem hátamat.

- Fairfax? Lambton? – érdeklõdtem, míg õ felvont szemöldökkel nézett rám.

- Lehet tud itteni gazdagabb családnevet, de ez nem indok arra, hogy bemutatkozzam – felelte nemes egyszerûséggel. Igaza volt, nem voltam benne biztos, hogy a környékrõl származott, de egy példát megért. Azonban eme válasza felidézett bennem egy cimborát, így annak családnevét se tudtam kihagyni a sorból.

- Várjon, biztosra veszem, hogy Bathurst lesz! – nézegettem, mire õ felsóhajtott, s lovának támaszkodva nézett rám.

- Ha elmondja nevét, elmondom én is. Tán azért ilyen ellenséges velem, mert a helyzetre való tekintettel, jogosan szegeztem megának a kérdést, nem tárt karokkal fogadtam? Akkor én kérek mélységes elnézést. – Pár pillanatig farkasszemet néztünk. Elnézegettem fiatal arcát, hófehér bõrét, mely alól kirajzolódott állkapocscsontja. Nem volt nagydarab, sõt, izmosnak se véltem. Ha nem lett volna oldalán kardja, meg sem fordul fejemben, hogy ért bármiféle harchoz, fõleg nem kardforgatáshoz. Tévedhet az ember, ez tény. Mégis furcsálltam a helyzetet. Végül én törtem meg a csendet, ha már egyszer alaposan megnéztem magamnak.

- Alan. Hagyjuk a családnevet, a rangot, a helyzetet. S elnézem, hogy köszöntõként fémet szegezett fejemnek. – Úgy láttam ez már jobban tetszett neki, legalábbis az eleje biztosan.

- Edan – felelte, majd levette végül a nyerget s óvatosan lerakta a fûbe. –  Újra megtenném, ha kéne.

- Efelõl nem akadt semmi kétségem – nevettem, míg a füstölgõ tûz felé néztem. Egy leány integetett felénk két kézzel, félreérthetetlenül invitálva bennünket. – Úgy látom mehetünk is. Remélem éhes – néztem rá, míg õ megindult utánam.

A tûz körül már forgott az élet, asszonyok készítették a vacsorát, a férfiak pedig a jól megérdemelt pihenésüket töltötték. A gyerekek hol itt, hol pedig ott szaladgáltak, de mikor én s Edan is csatlakoztunk a férfiakhoz, odaözönlöttek. Érdeklõdve hallgatták, ahogy atyáik érdeklõdtek arról én s Edan merre tart.

- Atyámhoz, északra – felelte Edan szûkszavúan. Õ visszautasította a korsó sört, amit a mi tiszteletünkre nyitottak fel, én pedig az õ részét is szívesen elfogadtam. Jóízûen kortyolgattam a nedût, rég csordult már végig a torkomon. Miután a csinos úrfi nem szólalt meg, az összes tekintet rám szegezõdött.

- Mit tagadjam, azt, ami látszik rajtam? – kérdeztem, majd egy húzásra lehúztam korsóm tartalmát. – Vándorlok, vándor vagyok, a szél visz messze a hátán – jelentettem ki, mire a gyerekek nagy szemekkel néztek rám. – Szabadon járok s kelek, ha kell tetõt javítok, birkákra vigyázok…

- Elég, ha hozzánk csatlakozik, ha így ért a kardforgatáshoz! – szólt oda az egyik férfi, mire mindenki nevetésbe tört ki, köztük én is.

- Ha csak ilyen sörrel tud szolgálni – mutatom fel a korsót -, akkor erõsen hajlok egy elutasítás felé. – Hangosabb nevetés járta be a tábort, egyedül Edan nem kacagott velünk. Az õ ajkán csak egy visszafogott mosoly játszott, ahogy az egész viselkedésébõl a visszafogottság sugárzott az egész este folyamán. Hiába kínálták sörrel, igen keveset ivott csak a vacsora alatt is. Gyanúm szerint azt is csak azért, hogy leöblítse húsból készült leves keverékét.

Csendben ült, ügyesen elterelte magáról a szót, ködbe burkolózott. Feltûnt, de nem igazán foglalkoztam vele. A tábortûz mellett hallgattam a férfiak beszámolóit, s párszor én is közbeszóltam, hogy saját tapasztalatimat elmondhassam. Sok új s érdekes dolgot tudtam meg, például eldöntöttem, ha netán dél irányába vet utam, a keleti partot kerüljem.

Teli hassal tértünk végül mind nyugovóra. Edan még megnézte lovát elõtte, én közben a parázsló tûz mellé kucorodtam, s elvesztem a füstcsíkok s parázsló fadarabok rejtelmében. Emésztettem az aznap történteket s hallottakat, s bár családom felõl nem hallottam semmit, mégis egyfajta nyugtalanság lett úrrá rajtam, amit csakis az álom ûzhetett el. Így hát lehunytam szememet, s hagytam, hogy magával rántson…