|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| Levi-sama | 2011. 05. 04. 11:06:53 | #13400 |
Karakter: Chizuru Yukimura
Megjegyzés: vége
Vége
Nagyon sajnálom, egyszerűen nincs ötletem a folytatáshoz. Ne haragudj... T_T
|
| haaaani | 2011. 01. 02. 17:09:24 | #10229 |
Karakter: Kazama
Megjegyzés: (Levi-samanak)
- Ezt a kört már egyszer lejátszottuk - szólal meg az egyikük, miközben előrántja kardját. A lány a hátához simulva keresi a biztonságot, amire hányni tudnék, de nem mutathatok ki semmi érzelmet. Jelzek a többieknek, hogy minél hamarabb elakarok innen tűnni, szóval álljunk neki.
Már egy jó ideje folyik a harc, a pengék hol súrolják egymást, hol csattannak egymással. Egész testem megtelik energiával, élvezem velük a harcot, mert nem adják fel olyan könnyen. A lányt védik minden erejükkel, ami egyre jobban bosszant. Épp ez a korcs Hijikataval harcolok, mikor észreveszem, hogy elakarják vinni a helyszínről a lányt. Nincs több időm erre a hamis démonra. Kiverem kezéből a kardot, ami több méterre repül tőlünk. Szemeivel fegyverét követi, és mikor a földre ér visszatekint rám.
Éles pengémet torkához szegezem.
Itt a vége.
Felemelem kezemet, hogy végre elvegyem ennek a korcsnak az életét, de nem tudok lesújtani.
- Ne...! - hallok meg egy sikoltást, és egy puha test ütközik testemnek. Vékony karjai testemet fonja át, és akár egy erős lánc nem enged mozdulni.
- Kérlek ne bántsd! - kiáltja remegő hangján, selymes bőrén végig folyik az első könnycsepp, és lassan követi a többi is. - Kérlek ne bántsd! - még szorosabban ölel át, hogy biztosan ne mozduljak el.
Felsóhajtok, és győzelmes mosollyal nézek végig a megdöbbent, Hijikatán. A harc is elcsendesedett minden tekintet rám szegeződik. Várják a lépésemet. Megszorítom kardom markolatát, és szép lassan leengedem kezemet. Szabad kezem a lány derekára vándorol, és közelebb húzom magamhoz. Testemen érzem szíve örült dobogását. Teste olykor megremeg.
- Az életed az ő életéért. Mi a válaszod? - hajolok füléhez, úgy suttogom a szavakat. Megremeg, leheletem cirógatásától. Erős szorítást érzek testemen. Viaskodik magában, de tudom jól, hogy mi lesz a válasza.
- Veled megyek, csak ne bántsd - suttogja mellkasomnak a szavakat, de így is meghallom. Hangja tele van fájdalommal, és kétségbeeséssel. Egy ördögi vigyor jelenik meg arcomon, és Hijikatára emelem íriszemet.
Gyűlölet, és kétségbeesést látok szemeiben. Vesztett.
Eltolom magamtól könnyed testét, szemei a sírástól pirosak, arca sápadt.
- Okos döntés … - egy nagyobb ütést mérek fejére kardom segítségével. Mielőtt teste a földre zuhanna elkapom, és vállamra rakom. Már épp esnének nekem a korcs Shinsengumi, amikor elém áll két társam.
Kardom pengéje, épp a lány testénél pihen meg, amire rögtön megállnak.
- A lány döntött így, és nem akarom megvágni, szóval engedjetek el - hangom vérfagyasztó, és nem tűr ellentmondást. Látom rajtuk, hogy nagyon nincs ínyükre elengedni, de nincs más választásuk.
- Engedjétek! - szólal meg Hijikata, miközben segítenek neki felállni. Végre egy okos döntés. Elrakják fegyvereiket, és aggódva figyelik a vállamon lévő lányt. - Hamarosan újra találkozunk - teszi még hozzá a hamis démon, és fegyvere után nyúl.
Ebben biztos vagyok én is, de akkor már senki nem fog visszatartani, hogy megöljem.
Az egyik szövetséges erődítményben táboroztunk le. Itt egy jó ideig nem fog megtalálni a Shinsengumi. Egy kis időre szükségem van, hogy teljesen megtörjem a lányt.
Épp a szobám sarkában ülök, és a lányt figyelem. Még mindig nem ébredt fel. Idáig hallom egyenletes szívverését, teste néha felemelkedik, néha lesüpped. Arca békés, mintha semmi nem történt volna. Olyan, mintha álmodna … bár lehet, hogy álmodik. Biztosan valami nyugodtat és szépet, ahol tele van minden boldogsággal.
Nem mint ami itt van. Háborúk törnek ki, és csitulnak el. Több ezer halott. Lassan már azt sem tudod miért, vagy kiért harcolsz. Csak parancsot teljesítesz.
- Neeeee … ! - kiáltja el magát, és rögtön felül. Zihál, arcán izzadságcseppek folynak végig. Biztosan rosszat álmodott. Mikor végre kicsit megnyugszik, bizonytalanul körbe néz. Már egy jó ideje beesteledett, egész szobában sötét van. Szerencsére én így is kiválóan látom őt, minden kis porcikáját.
- Rosszat álmodtál? - szüntetem meg a csöndet. Felsikkantva tekint a hang irányába.
- Kazama-san … - suttogja, miközben a takarót kezdi el görcsösen szorítani. Könnyed mozdulattal állok fel, és nyugodt léptekkel a lány felé lépkedek. A padló alattam néhol megrecseg, ami a lány figyelmét sem kerüli el, mert próbál hátrálni. Egy kisebb koppanás jelzi, hogy teste nekiütközött a falnak. Mikor elé érek kissé lehajolok hozzá, és karját megfogja álló helyzetbe rántom. Az ablak mellé viszem, ahol a hold egy kis világosságot ad. Arcom láthatóvá válik, és szeme fájdalommal telik meg. Bizony, Chizuru-chan nem álom volt.
- Hijikata-sama, ugye … - nem hagyom befejezni, kezem arca mellett a falba ütközik. Mogyoróbarna szemeiben átsuhan a félelem, de csak egy pillanatig. Szemei megtelik bátorsággal, és kezei mellkasomra vándorolnak, hogy arrébb toljon magától. Látom nincs hozzá szokva a közelségemhez … idővel könyörögni fog, hogy ne hagyjam el. - … ugye él …? - hangja elcsuklik.
Arcomon megrándulnak az izmok. A hirtelen jött haragtól elkapom kis kezeit, és a feje fölé fogom. Ez a kiszolgáltatottság, teljesen tűzbe hoz.
Miért mindig ő rá gondol?
Mi lenne, ha meghalt volna?
Csak egy halandó, aki semmit nem ér. Nem érdemli meg, hogy egy démon közelébe kerüljön. Sőt azt még jobban nem érdemli meg, hogy egy démon érdeklődését felkeltse, és ez a lány odáig van érte.
A féltékenység szinte megőrjít, a józan gondolkodásra is alig vagyok képes. Erősen megszorítom a csuklóját, amire fájdalmasan felnyög. Érzéki hangja van, a vágyamat csak még jobban fokozza bennem.
Szemeim ridegen csillognak, miközben le sem veszem tekintetemet a lányról.
Nedves, duzzadt ajkain ragadok le, és testem sóvárogni kezd utána. Minden porcikám sajog érte.
Nem bírom.
Megőrjít.
Akarom.
Most.
Vad hévvel csapok le a remegő ajkakra. Puha, finom … és még akarok … többet.
Kezeit próbálja kimenekíteni erős szorításom alól, de ezzel csak még jobban felizgat. Testemet hozzá nyomom, hogy még közelebbről érezzem. Viaskodik ellenem.
Megharapom alsó ajkát, amire felnyög, bebocsátást nyerve ezzel. Lassan barangolok minden kis rejtet zugát, megőrjít az íze. Kis nyelvét megtalálva, harcra hívom, amit kelletlenül, de elfogad. Szinte belepréselem a falba olyan hévvel habzsolom. Nem akarok elválni tőle.
De sajnos muszáj.
Zihálva hajolok el nedves ajkaitól. Szemeimben hullámzik a vágy. Testem tűzforró. Teste megremeg, és szemei homályosak. Olyan kicsi és törékeny, és mostantól az enyém.
- Annyira rossz lenne számodra, ha halott lenne? - ridegség áramlik hangomból.
Miért kérdezek ilyet? …. hiszem tudom a választ.
Talán, hogy hergeljem magam és, hogy bántsam a lányt?
|
| Levi-sama | 2010. 12. 01. 09:51:12 | #9571 |
Karakter: Chizuru Yukimura
Megjegyzés: ~haaaaninak
Megint ő...
Izgatottan, levegőért kapkodva kapaszkodom ruhámba, tágra nyílt szemecskéimmel figyelem fölém magasodó alakját. Olyan hihetetlenül szép, teljesen elüt az átlagos emberektől. Rajta látszik, hogy nem ember... Látszik, hogy démon.
Feltápászkodom a földről, és remegő ujjaimmal hüvelyébe csúsztatom rövidke kardomat. Kihúzva sem veszem sok hasznát, hiszen alig értek a kardforgatáshoz. Vékonyka ujjaim inkább sütemények sütéséhez, ruhák hímzéséhez edzett, sem mint a harchoz.
Ismét felnézek rá. Ellenségek vagyunk, legalábbis ő a Shinsengumi ellensége, ezért az enyém is, azonban most is az életemet köszönhetem neki. Nem először.
Halványrózsaszín virágszirmokat emel a levegőbe a szél, ahogy felnézek bíborvörös szemeibe.
- Nagyon köszönöm. - Elhaló a hangom, félelmemet meg sem próbálom elrejteni, nincs értelme. Felém lép, de hátrálok tőle.
Halvány mosolyra húzódnak vékony, kegyetlen ajkai, de félelmetes szépségéből nem veszít.
- Chizuru- chan. Ideje lenne ott hagyni a korcs Shinsengumit.
Dühösen viszonzom tekintetét.
- Kérlek, ne nevezd őket így - válaszolom neki, de nem kiabálok. Én... nem tudok kiabálni senkivel. Hirtelen ragadja meg csuklómat, és ijedten sikkantással próbálom kihúzni vasmarkából.
- Magammal viszlek, Chizuru- chan. És már mondtam, hogy egy démon mindig betartja az ígéretét.
Elenged, és elsétál, mielőtt a többiek ideérnének.
- Kazama-san - suttogom utána pillantva. Miért akar elvinni? Már elmondta egyszer az egyik társa, Amagiri-san, hogy a nőstény démonok nagyon fontosak. Ezért kellek nekik, és apám... apám is náluk van. Ó bárcsak beszélhetnék vele! Csak egyszer!
- Chizuru! - kiabálja egy hang, és a felém sietők felé fordulok, kisimítva arcomba hulló gesztenyebarna hajtincseimet.
- Okita-san - mosolygok rá megnyugtatóan. Milyen sápadt, látszik hogy nincs jól, mégis lélekszakadva siet hozzám. Olyan kedves ember... és a többiek is. Aggódnak értem, és ez annyira jólesik...
*
- Chizuru-chan, te készíted a legfinomabb rizsgombócokat! - vigyorog rám teli szájjal Heisuke. Hosszú lófarokba fogott hajával, és nőiesen szép, bájos arcával még nálam is sokkal szebb. Rámosolygok, és elpirulva sütöm le szemeimet, amikor tekintetem találkozik Hijikata-samáéval.
Bumm!
Ijedten pattanunk fel mindannyian, és a kizúduló többiek után sietek én is.
Kazama! Miért jöttek el ide ilyenkor?
Besétálnak az összetört kapun, ő áll középen. Az éjszakai szél meglebbenti szőke hajtincseit, vörös szemei izzanak a sötét félhomályban, sápadt arcán hűvös mosollyal néz rám, majd ez előttem álló Hijikata-samára, aki bátran áll előttük. Mély hangja nyugodt, de tudom, hogy dühös. Minden rezdülését ismerem már.
- Nagy bátorságra vall, hogy bemertetek lépni a területünkre.
- Unatkoztunk - vigyorodik el Kazama-san társa, pisztolyát ránk szegezve. - És látni akarom, hogy megint kikosarazzák Kazamát.
Kikosarazni?
Csodálkozva kukkantok ki Hijikata-sama háta mögül. A vörös szempár az enyémbe fúródik, meghűl bennem a vér.
- Chizuru, az apáddal kapcsolatban, lassan lejár az időd.
Felém sétál, de a többiek közénk állnak. Apám... Sóvárogva, szomorúan szorítom ökölbe kezeimet. Ha elmegyek velük, akkor cserbenhagynám a többieket, akiket annyira szeretek... Nem, nem tehetem!
- Tudom - lehelem lehajtva fejemet.
- Koudou- sant bízd csak ránk.
- Ohhhh … ez a mi dolgunk, démonoké.
- Ha át adjátok a lányt, akkor elmegyünk, és életben maradtok. Ha nem adjátok át, megöllek titeket.
Olyan hideg, kegyetlen és félelmetes. Tudom, hogy képes lenne bántani a többieket, tudom hogy megtenné. És én abba belehalnék... ha bajuk esne. Egy forró könnycsepp csordul ki, zaklatottan kapaszkodom saját ruháimba.
- Mi … ért?
- Ezt a kört már egyszer lejátszottuk - dörren hidegen Saito-san hangja, komoran áll mellém, kardját kivonva. Elönt a biztonságérzet, és hátához bújva hunyom be szemeimet. Mellette mindig biztonságban érzem magam, tudom hogy ő nagyon erős. Hijikata-sama és Saito-san mellett nem kell félnem semmitől... vigyáznak rám és a többiekre is.
A harc elfajul. Karok ragadnak meg, vonszolnak valahová.
- Heisuke! - kiáltom neki, de tovább rángat.
- Itt nem vagy biztonságban Chizuru-chan, muszáj elvinnem téged innen!
Vállam felett hátrapillantva látom, hogy harclnak a többiek. Istenem! Miattam teszik kockára az életüket! A harcképtelenné vált Hijikata-sama torkának szegei Kazama-san a kardját, felemeli hogy lesújtson...!
- Ne...! - sikoltom, kitépem magam az erős kezek közül, és odaszaladok, rávetem magam Kazama-sanra, és behunyt szemekkel ölelem át, hogy megakadályozzam a szörnyű csapást.
- Kérlek ne bántsd! - kiáltom remegő hangon, lezárt szemhéjaim alól kiszivárgó könnycseppekkel. - Kérlek ne bántsd!
|
| haaaani | 2010. 11. 18. 13:19:04 | #9370 |
Karakter: Kazama
Megjegyzés: ( Levi-samának és Chizurunak)
Lágy szellő borzolja meg szőke tincseimet. Fáradtan hunyom be szemeimet. Nyugalom, de sajnos nem élvezhetem sokáig. Nagy dörrenés, még a föld is beleremeg a talpam alatt. Érzem. Vérszag, és puskapor. Már csak néha hallom a csilingelő fémek összeütközését. Elmúlt. A kardok ideje már a végét járja.
Új korszak, a puskák és az ágyuk korszaka. Megmarkolom kardom markolatát.
Lassan felemelkednek szempilláim, két társam már előttem is vannak, én csak egy aprót bólintok, amire el is tűnnek. A harc élvezete, mindennél jobb. A vérszag illata, mikor mélyen magamba szívom, és mintha felpörgetne. Az utolsó sikolyuk mielőtt testük a földbe csapódik az én kardom miatt.
Nincs jobb vagy is egy valami még is…
Elkerülve a harcot figyelem. Ezek a korcs emberek nem érnek fel hozzám, még annyit sem érdemelnek, hogy eléjük álljak. Shinsengumi, utálom őket. Biztosan ő is itt van. Lohol utánuk, mint egy kutya, és szolgálja őket. Egy tisztavérű démon, így lealacsonyodik. Egyszerűen a gondolattól megfeszülnek izmaim, és ölni akarásom megsokszorozódik. Mellettem lenne a helye, nem azok a korcsok mellett.
Hideg kezem fegyverem markolatát szorítja. A sorsa az lesz, hogy mellettem legyen, és aki az utamban áll azt hidegvérrel megölöm.
Épp az egyik Shinsengumi katona nyakát metszem el. Nyakához kapva esik térdre, hangja hörgés szerű. Egy adag vért köp a földre, egész teste remeg. Az utolsó remegések, utána a test mozdulatlanul hull a földre. Szemeiben leforog az egész élete, apró mosollyal az arcomon megyek tovább.
Ismét bajban van.
Menekvés közben elbotlik. Utolérik. Esélye se lenne, látom barna szemeiben a félelmet, idáig hallom egyre gyorsulóbb szívverését. Zihálása is csak hangosabb. Még se sír, vagy kegyelemért könyörög.
Előrántja kardját a tokból, és elszánt tekintettel figyeli támadóit. Ő is tudja, hogy nincs esélye, még se könyörög.
Mielőtt a penge lesújtana előtte termek, és könnyen kivédem a támadást. A pengék éneke.
A kardom véres. A mocskok vére. Előttem hulla tömeg. Mögöttem, pedig zihálás.
Lassan megfordulok, még mindig a földön van. Kifejezéstelen arccal végig mérem, törékeny testét.
A törékenység, csak álca belül erős. Csokoládébarna szemei értetlenül csillognak. Nem most mentettem meg elsőnek az életét, még is most is meglepődik. Megmondtam neki, hogy magammal viszem. Élve akarom, holtan nem ér semmit. Visszateszem fegyveremet.
- Nagyon köszönöm - áll fel, miközben ő is elteszi fegyverét. Ahogy rám tekint látom átsuhanni szemeiben a félelmet. Lépek egyet felé, hátrál.
- Chizuru- chan - jelenik meg arcomon egy halvány mosoly. - Ideje lenne ott hagyni a korcs Shinsengumit - hangom feszült. Dühít, hogy azokkal a mocskokkal van, hogy rájuk mosolyog, hogy szolgálja őket, egyszerűen a hányinger fog el. Barna szemeiben a harag foszlányát látom meg, teste is megfeszül.
- Kérlek, ne nevezd őket így - hangja halk, és gyengéd. Túl nagy a szíve, még velem se kiabál. Nehogy a veszte legyen a kedvessége. Messziről meg hallom nevének kiabálását. Keresik. Most nem tudom magammal vinni. Korcs kutyák, mindig beleköpnek a terveimbe. Megszüntetve a távolságot elkapom csuklóját. Meglepettségében felsikkant. Megüti mellkasomat, meg se érzem. Teste finom aromája orromba kúszik. Beazonosíthatatlan, de mégis kellemes, és megnyugtató.
- Magammal viszlek, Chizuru- chan - nevét ízlelgetem. - És már mondtam, hogy egy démon mindig betartja az ígéretét - amilyen hirtelen közel kerültem hozzá, olyan hirtelen eltávolodtam tőle.
Nincs kedvem azokkal a korcsokkal összefutni.
- Kazama- san - suttogja távolodó alakomnak.
Távolról figyelem, ahogy a korcsok odaérnek mellé, és látom szemeikben az aggódást. Arra a démon utánzatra pirulva figyel. Hijikata, a hamis démon.
- Ismét ki lettél kosarazva, Kazama? - lép mellém mosolyogva, Shiranui. Még egy szó, és megölöm. Mivel nem kap választ, csak nevetni kezd. Megölöm.
- Nyughass, Shiranui! - bukkan elő Amagiri, végre egy normális démon is van a közelemben.
Telnek a napok. Amagirit, rá állítottam Koudou keresésére. Az áruló, képes volt minket elárulni. Megbocsáthatatlan. Igaz ígéretet tettem a lánynak, hogy kap egy kis időt, de lassan lefog telni.
Nem várhatok örökké.
Háborúk, árulások, cselszövések, pénz … halál. Az emberek undorítóak. A mi erőnkre áhítoznak a szívük mélyén, és hasonmásaink akarnak lenni. Elfajzott korcsok. Sosem lehetnek olyanok, mint én vagy esetleg a lány. Az emberek korcsok maradnak, nem lehet belőlük több.
Emlékszem azt mondta, hogy ő hisz bennük, naiv lány. Tőlem menekül, őket védi. Pedig nincs sok különbség köztünk. A Shinsengumi is csak a saját élvezetüket hajszolják, a saját igazukat, és bármi eszközt bevetnek, hogy győzzenek. Akárcsak én.
Amagiri, semmi jelét nem találta annak az árulónak. Fogytán van a türelmem. Utálok várni.
Jelezve két társamnak, hogy kövessenek. Ideje meglátogatni a lányt, és a korcs Shinsengumi katonákat.
Betörve a bejárati kaput, lépünk be a szállásunkra. A szél is feltámadt, ami táncra hívja tincseimet.
Shiranui, mellettem már elő is vette fegyverét, arcán démoni vigyor, Amagiri érzelemmentes arccal várja az ellenségeket. Vörös szemeim csak úgy világítanak a sötétben. Hallom közeledő lépteiket.
- Nagy bátorságra vall, hogy bemertetek lépni a területünkre - hallom meg Hijikata mély hangját. Szemeiben ég a düh, mögötte természetesen ott áll ő. Teste feszült keze a kardja közelében pihen.
- Unatkoztunk - szólal meg helyettem, Shiranui. - És látni akarom, hogy megint kikosarazzák Kazamát - teszi hozzá, amire felmorgok, ha ennek vége megölöm.
- Chizuru, az apáddal kapcsolatban, lassan lejár az időd - mondom neki ridegen, miközben felé sétálok. Rögtön ketten elé állnak, hogy védjék, tőlem. Szavaimra, szemeiben fájdalom suhan át. Ökölbe szorulnak törékeny ujjai. Hallom, hogy nehezen veszi a levegőt.
- Tudom - suttogja, hála kiváló hallásomnak sikerül meghallanom.
- Koudou- sant bízd csak ránk - dörren a hangja az egyiknek. Azt hiszem, Harada a neve.
Shiranui, kis játszótársa.
- Ohhhh … ez a mi dolgunk, démonoké - veszem elő fegyveremet, mire két társam is készülődni kezd.
- Ha át adjátok a lányt, akkor elmegyünk, és életben maradtok - mondom ördögi hangomon. Rá emelem tekintetem, összerezzen. Mélyen szemeimbe néz. - Ha nem adjátok át, megöllek titeket - miközben élesen kimondom a szavakat, le se veszem a lányról a tekintetem.
A szavak jelentésétől, barna szemeiben könnyek gyűlnek. Hamvas, puha bőrén végig folyik az első könnycsepp, és a föld vet neki véget.
- Mi … ért ? - hangja elcsuklik. Teste egyre jobban remeg, mégis a fegyverét markolja görcsösen.
Mert mellettem a helyed.
Szerkesztve haaaani által @ 2010. 11. 20. 10:16:56
|
|
