|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Momiji | 2012. 02. 06. 17:04:23 | #19009 |
Karakter: Elizabeth Hitomi
Megjegyzés: ~Dorcee-nak
Keze végigkalandozik a mellkasomon, majd leszedi rólam a pólóm. Próbálok kicsit távolságot tartani tőle.
- Mit is mondtam? – utalgatok, hogy abba kéne ezt hagynia
- Hogy vizes leszel. – vigyorog.
- Előtte?
- Hogy engedjelek.
- Hitomi..
- Ne már! – csókolgatja a nyakamat - Be vagyok indulva...
- De..
- Hallgass már el! – folytja belém a szót egy csókkal. Hirtelen nagyon erőszakos lett.. Kezei végig haladnak a felsőtestemen, majd a nadrágomat próbálja kikapcsolni.
- Állj már le! – próbálok menekülni tőle.
- Ne már! – húz vissza.
- Hitomi, hagyd már abba! – szólok rá, eredmény nélkül..
- De.. – kezdené, de a telefonja megcsörren.
Elenged engem, majd érte megy és felveszi. Sachikonak köszön, vele múltkor találkoztam a bárban. A beszélgetésükből úgy vettem ki, hogy Hitomi menne hozzá.. de azt mondta itt alszik..
- Hitomi, azt mondtad, itt alszol! – támadom meg amint lerakta a telefont.
- Persze, tudom – vesz el egy törülközőt, és törölgeti magát.
- Akkor?
- Mondtam, hogy nem maradok? – végül is nem..
- Nem, csak..
- Na... Vetkőzz már le, csurom víz vagy! – szól rám.
- Mi? – jövök zavarba.
- Csurom víz vagy, megfázol! – mosolyog, majd gyorsan lepattintja a melltartómat, én pedig azonnal magam elé kapom a kezemet.
- Hé, nem vagyok már gyerek, megy egyedül is! – morgok.
- És? Akkor már nem is segíthetek? – puszil meg.
- Menj már ki!
Halkan kuncog, majd felkapja a ruháit, és kivonul. Ahj, most mire volt neki jó, hogy vizes lettem! Úgy tapad tőle a farmerom, alig bírom lehúzni. Végre sikerült levetkőznöm, megtörülközöm, megszárítom a hajamat, majd felhúzom a pizsimet.
Mikor kilépek, látom, hogy Hitomi fekszik az ágyamon sapkával a szemén. Remélem nincs semmi baja. Odamegyek hozzá, majd kicsit rázni kezdem, hogy figyeljen rám.
- Minden rendben?
- Persze. – mosolyog rám halványan.
- Jól vagy?
- Persze.
- Haragszol rám? – kérdezem szomorúan..
- Kellene?
- Nem! Csak... Olyan... – dadogom.
- Hm? – húz magához.
- Semmi.
- Biztos? – cirógatja meg az arcom.
Bólintok, majd közelebb férkőzök hozzá.
- Álmos vagyok.
- Akkor alvás – puszilja meg a fejem.
Kimászok mellőle, majd a helyemre fekszek.
- Lekapcsolnád a..
- Persze. – és már el is aludt a lámpa.
Hozzá bújok, adok egy puszit az arcára.
- Jó éjt!
- Jó éjt!
Még figyelem, hogy veszi a levegőt. Közelebbről hallom, hogy ver a szíve. Most teljesen nyugodt. Ez engem is megnyugtat, majd elég gyorsan el is nyom az álom.
~*~
Reggel magamtól ébredek. Kifelé fordulva vagyok, egyik kezemmel magam mögé nyúlók.. de nincs mellettem senki. Hirtelen ülök fel, kicsit meg is szédülök. Hitomi lelépett..
Az ablakom tárva nyitva áll.. csak nem leugrott volna..
Miért nem volt képes itt maradni? A francba.. sírhatnékom van.. pedig már mióta nem hulltak a könnyeim..
Belefúrom a párnába a fejem, és pár percig csak így vagyok. Nem tudom a tettét mire vélni..
Sok mindent érzek.. főként Dühöt, fájdalmat.. csalódást.. csak szórakozott volna velem?
Lehet.. de többször nem.. még egyszer nem történhet meg.. most nem.
Megdörzsölöm a szemeimet, majd felkelek és elmegyek zuhanyozni. Felhúzom a farmeremet meg egy toppot, és átnézek Hakuhoz. Mázli, hogy itt lakik a szomszédba.
Csöngetek, csöngetek majd végre hallom, hogy valaki közeledik. A barátnőm az, még pizsibe, halál kábultan.
- Normális vagy, ember?! Hajnali tizenegy óra van, cseszed! – igen.. látszik, másnapos..
- Bocs, nem vagyok jelenleg az alkohol időszámítására állva.
- Ha már felvertél, gyere, mer mindjárt összeesek! – invitál beljebb.
Felmászunk az emeletre, majd be a szobájába.. Nos, nem tudom mi lehetett itt az éjszaka folyamán, de nem is vágyok a tudásra az állapotok alapján..
- Valami állat bulit tartottál a szobádba, hogy ilyen kupi van?
- Dehogyis, csak átjött Aoi! – vigyorog.
- Oh, már értem, de azért miért kellett szétrombolni a szobád? Miért nem maradtatok azon a rohadt ágyon?
- Szerinted emlékszem bármire is, heh?
- Ja, persze, jótól kérdezem. – mosolyodok el.
Volt úgy fél perc csönd, én addig megpróbáltam legalább a váza szilánkjait összeszedni.. ezek a szerencsétlenek, alig maradt épp cucc a szobába..
- Oh, de valamire mégiscsak emlékszem! – kiállt fel kuncogva.
- Képzelem.. – löktem oda, majd folytattam a szedegetést.
- Eszméletlenül jól..
- Nem vagyok rá kíváncsi! – vágok közbe, már megtanultam, ha valamit így kezd, attól csak félni lehet..
- Naaa! Akkor kinek meséljem, ha nem neked! – nyavalyog.. az nagyon megy..
- Meséld neki, tuti neki is kiesett minden.
- Ugyan! Nem fogom az így is eget rengető egóját növelni! – morog.
Végül még addig nyavalygott, hogy elmondhassa az egyetlen emlékét, hogy kénytelen voltam belemenni. Mint sejtettem, nem volt éppen piskóta, de egész tűrhetően adta elő. Csak az volt a bibi, hogy túl élethűen..
Utána sikerült összeszedni a törött dolgokat, és eljutottak a kukáig is.. nála ez csoda. A földön fekvő vizes gönceit kimostuk, habár előtte a fürdőjét is rendbe kellett rakni.. ezek még a gumiszobát is szétkapnák, csak adjanak nekik alkoholt..
Kora délutánra sikerült kiglancolni a szobáját, közbe még sokat röhögtünk is.. milyen lenne tudni, hogy mi hogy került oda ahova.. ugyanis voltak érdekfeszítő dolgok..
- Te, Haku! Sora mikor lépett le?
- Öhh.. nem sokkal az érkezésed előtt. – válaszolja
- Vágom.
- Liz! – szólít meg.
- Hm? – nézek rá.
- Ne hagyd, hogy szórakozzanak veled.
- Nyugi – veszek mély levegőt – tanultam a leckéből. – mosolygok rá.
Ha tudja, hogy mikor lépett, nyílván felkeltette vagy hagyott neki valami fecnit.. Hitomi semmit se volt képes..
- Na asszem lépek, Puszi, Haku! – nyomok puszit az arcára.
- Oké, pussz. – puszil vissza.
Lenézek a bárba, biztos, hogy ott találom. Tudni akarom, mi volt olyan fontos, hogy minden nélkül lelépjen!
Érzéseim nem csaltak, most is ott ült a bárnál. Odamegyek hozzá, és a vállára teszem a kezemet.
- Miért tűntél csak így el? – vonom kérdőre.
- Én nem tűntem el, csak... – próbál mentegetőzni..
- Reggel már nem voltál mellettem... Tehát eltűntél!
- Nézd Liz, én...
- Mégis mi dolgod volt?
- Hát.. tudod..
- És miért nem hagytál valami üzenetet?
- Izé..
- Egyáltalán mikor léptél le?!
- Még éjjel! – vágja rá, de rögtön be is tapasztja a száját.. ezt szépen eltitkolta volna..
- De hát.. – kezdenek a könnyek a szemembe gyűlni – azt ígérted, maradsz..
- Sajnálom..
- Dehogy sajnálod! – tör ki belőlem a düh – ha igazán sajnálnád, ha egy kicsit is, akkor legalább hagysz egy cetlit vagy felhívsz! – kiabálok rá, a könnyeim pedig végigfolynak az arcomon.
- Liz.. – fogja meg a kezem.
Nem akarok egy percnél is többet vele tölteni.. kirántom a kezemet a fogásából, majd olyat teszek, amit meg is bánok.. pofon vágtam.. elég nagyot adtam, még az én kezem is belesajdult..
Mielőtt rám nézhetne, én már el is futottam..
Hazáig meg sem álltam, közben végig folytak a könnyeim. Mindenki otthon volt, de nem érdekelt. Felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtót, és bevetettem magam az ágyba.
Anyuék egy ideig szólongattak, de csak annyit mondtam, hogy egyedül szeretnék lenni.
Fájt.. szinte marta a szívemet, és akármennyire is erős szerettem volna maradni, csak sírni tudtam.
Már este volt, nem tudom hány óra. Kezdtem kicsit lenyugodni. A kishúgom bejött, olvasott nekem a mesés könyvei közül, anyu hozott teát, apu pedig megint jött a szokásos mondanivalójával.
- ... és vége! – mosolygott Emily a mese befejeztével.
- Ez aranyos volt. – simogattam meg a fejét.
- Látod, lányom – kezdte apu a laptopjába mélyedve – mondtam neked, hogy ne gyere össze senki olyannal, akikkel holmi bárokban illetve szórakozóhelyeken ismerkedtél meg.
- Tudom, apu.. – morogtam kicsit.. tudom hogy csak jót akar.
- Igaza van, kicsim, akik ilyen helyekre járnak, azok nem tartós kapcsolatot építenek másokkal. – simogatja a fejemet anyu.
- Tudom, anyu..
- Lizikém, nemsokára úgyis megint lesz egy gála, ahova mindenki viszi a családját is, természetesen mi négyen is megyünk, majd ott ismerkedhetsz másokkal.
- Oké, apu. – gála.. a szót is utálom, egy hely tele sznob néppel..
- Jobban vagy? – kérdezi csengő hangján ’Mily.
- Igen, most már kicsit jobban, köszönöm hugi. – mosolygok rá.
- Akkor elleszel magadban is? – kérdezi anyu
- Persze, mehettek már.
- Akkor jó éjszakát Lizy. – ad puszi a fejemre anyu, majd apu, Mily pedig arcon puszil.
- Álmodj szépeket. – szól vissza hugocskám.
- Te is. – mosolygok rá.
Hallom, ahogy még beszélgetnek a folyosón, aztán teljes csönd lesz. A hátamra fordulok, majd pár percig bambulok.
Azt hiszem, elmegyek zuhanyozni. Előveszem a pizsimet, majd bevonulok a fürdőbe. Majdhogynem egy órát állok a forró víz alatt, kellemesen átmelegített.
Lassan kimászok, majd megszárítkozom, befonom a hajamat két copfba, mivel azt már nincs kedvem teljesen áttörölni, és oroszlánsörényt se szeretnék.
Az ágyban még kicsit olvasok, majd elnyom az álom.
~*~
Éjjel zörgésre ébredek. Hajnali két óra van. Komásan feltápászkodok. A hang a szomszéd szobából jön, ami a vendégszobánk.
Átmegyek oda, majd látok egy alakot az erkélyen állni. Felkapcsolom a villanyt, Hitomi az.. félig nekitámaszkodva kopog az ablaküvegen egy kaviccsal.
- Te teljesen megőrültél? – rohanok oda, és kinyitom az üvegajtót.
|
| Dorcee | 2012. 02. 04. 23:49:24 | #18971 |
 Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: ~Momiji-nek~
- Mi lenne? Nincs semmi baj. – válaszol mosolyogva.
- Akkor.. miért csináltad azt az előbb?
- Mit csináltam?
- Hát, majdnem megfojtottál.
- Oh, értem.. ne haragudj.. nem gondoltam, hogy ennyire erősen megöleltelek. – üti fel fejét ismét zavara.
- De miért kapaszkodtál ennyire?
- Hát.. csak nem akartam, hogy elszökj! – közli, mire kicsit elfordítom tekintetem, és zavarba jövök. Ennyire híre ment volna, hogy szex után lelépek a csajoktól?
- Nem megyek sehova. – mosolyodom el.
- Valóban?
- Igen.
- Akkor se, ha azt mondom, hogy nem fekszek le veled? – látom, ahogy kiváncsian várja, mit fogok válaszolni, de ugyan már, ilyet ne mondjon, majd én eldöntöm, mi lesz. Vagy inkább a bennem versenyt futó hormonok.
- Öhm.. hát.. akkor se.. – válaszolok mély levegővétel közben.
- Helyes. – mosolyodik el, majd megölel.
Volt időm rájönni arra, mit kell mondani a nőknek... Jelenleg két dolog van a szemem előtt: hogy megdöntsem, és, hogy rájöjjek, mi zajlik bennem. Megfogom állát, majd gyengéden megcsókolom. Végigsimít arcomon, majd átölel. Rövid ideig ácsorogtunk csak, aztán pár lépés után sikeresen az ágyra döntöm. A párbaj egyre hevesebb, már nyelveink is vad táncba kezdtek. Már nem tudok a testemnek és a hormonoknak parancsolni. Lassan kezdem gombolgatni felsője gombjait, egyszerre egyet-kettőt. Egy pillanatra sem válunk el, még akkor sem mikor hasát simogatom. Felültetem, próbálok megszabadulni felsőjétől, mikor hangokat hallok meg odalentről... Na nem mintha zavarna, főleg ilyen állapotban...
- Liz drágám, megjöttünk!
- Máris megyek, anya! – válaszol. Nem gondolhatja komolyan, hogy ilyen könnyen megszabadul tőlem... Továbbra is felsőjével bíbelődök és a nyakát csókolgatom.
- Hé, hagyd abba, nem hallod? Itt vannak a szüleim. – próbál szabadulni, de az tőlem nem egyszerű.
- Nem érdekel. – reagálok, és végre megszabadulok pólójától, amit messzire dobok, majd lefogom.
Folytatom kényeztetését, számmal egyre lejjebb haladok, mire egyre több sóhaj buggyan ki ajkai közül.
- Liz, jól vagy? – kopogtatnak, de igazából cseppet sem érdekel.
- Igen, mindjárt megyek.
Nagyon rosszul hiszi, hogy innen van kiút... Nagyon rosszul.
Hitomi viszont sehogy se akar elengedni, szerintem nem fogja fel, hogy a szüleim az ajtó másik oldalán várnak.
- Kicsim – ez biztosan az apja – minden rendben?
- Persze, csak keresek valamit, egy perc, és lent leszek!
- Ne segítsünk keresni? – és nyílik az ajtó.
Mire észbekapok, az ágy mellett fekszem, egy rakás párnán. Örvendek a klubban, eggyel gyarapodott a létszám, hát te is visszatáncoltál...
- Maradj csöndben! – figyelmeztet, én pedig meglepetten nézek rá.
És benyit az apja. Egyre jobb a helyzet...
- A toppomat keresem! – válaszol.
- Rendben kicsim, amúgy, nem azt, ami ott van a sarokba?
- De, igen, köszi apu! – és már el is indul, hogy magára vegye.
- Na gyere lányom! – azzal indulnak is.
- Mindjárt jövök – néz rám – meg ne mozdulj!
- Oké. – válaszolok semlegesen, miközben fekszem. Annyira tudhattam volna már...
- És bocsi, ha fájt.
- Túlélem.
- Biztos?
- Igen.
Máris elindult lefelé. Áttörlöm arcom, egy pillanatra gondolataimba mélyedek. De azt nekem szigorúan tilos! Ha gondolkozom, akkor előbb kocsma, aztán ki tudja, hol ébredek... Inkább úgy döntök, dobok egy gyors zuhanyt. Villámgyorsan levetkőzöm, majd zene be, és ugrás a kabinba. Csak csapatom magam, és próbálok nem gondolkozni. Elég nehéz, de most muszáj... Ki tudja, lehet, hogy holnap egy kád jégben kelek fel a vesém nélkül, ha most gondolkozom... Hallom, ahogy nyílik az ajtó, és a fény-árnyék viszonyokból tudom, hogy Liz visszatért. Ahogy elhalad a kabin előtt, sikeresen elkapom hátulról.
- Hova hova? – nyomok puszit arcára.
- Öhhm.. kifelé? – válaszol zavarával küzködve – na, engedj, vizes leszek!
- Nem baj az. – veszem fel vigyoromat, majd megcsókolom.
Berántom, majd ott folytatódik nyelvpárbajunk. Végigsimítók felsőtestén, majd megszabadítom felsőjétől. Kicsit eltávolodik tőlem.
- Mit is mondtam?
- Hogy vizes leszel - vigyorgok.
- Előtte?
- Hogy engedjelek.
- Hitomi...
- Ne már! - csókolom meg nyakát - Be vagyok indulva...
- De...
- Hallgass már el! - csókkal fojtom belé a szót, majd végigsimítok felsőtestén, és nadrágja cipzárjával kezdek ügyködni.
- Állj már le! - húzódik el tőlem.
- Ne már! - rántom magamhoz.
- Hitomi, hagyd már abba!
- Ugyan már! - kalandozik lejjebb kezem.
- Komolyan!
- De... - mondandómat telefonom csörgése szakítja félbe.
Teszek egy sóhajt, érte lépdelek, majd felveszem.
- Igen?
- Hey, hey Hito, meddig leszel ma? Otthon vagy?
- Szia Sachiko! Nem, nem vagyok otthon...
- Ügyes! Na mindegy, pedig arra gondoltam, felugorhatnál később hozzám.
- Meddig leszel ébren?
- Még meglátom.
- Talán, de nem ígérem fixre.
- Köszi! Na szia!
- Szia! - megcsóválom a fejem, majd visszateszem telefonom az övtáskámba.
- Hitomi, azt mondtad, itt alszol!
- Persze, tudom - nyúlok törölközőért és máris szárítgatni kezdem magam.
- Akkor?
- Mondtam, hogy nem maradok? - egy ici-picit...
- Nem, csak...
- Na... Vetkőzz már le, csurom víz vagy!
- Mi?
- Csurom víz vagy, megfázol! - mosolyodom el, majd óvatosan megszabadítom melltartójától, mire megpróbálja eltakarni magát.
- Hé, nem vagyok már gyerek, megy egyedül is!
- És? Akkor már nem is segíthetek? - nyomok csókot arcára.
- Menj már ki!
Halkan elnevetem magam, visszaveszem boxeremet, felkapom a ruháimat, majd, visszaballagok szobájába. Elfekszem az ágyon, és megint jönnek a gondolatok. Áttörlöm arcom, majd magamra aggatom melltartómat, és szememre fektetem sapkámat. Pár perc múlva Liz kisebb rázogatására eszmélek fel.
- Minden rendben?
- Persze - veszem le sapkámat és halványan elmosolyodom.
- Jól vagy?
- Persze.
- Haragszol? - szomorodik el.
- Kellene?
- Nem! Csak... Olyan...
- Hm? - húzom magamhoz.
- Semmi.
- Biztos? - simítok végig arcán.
Bólogat, majd hozzám bújik.
- Álmos vagyok.
- Akkor alvás - mosolyodom el, majd csókot nyomok feje búbjára.
Kibújik szorításomból, majd befekszik az ágyba.
- Lekapcsolnád a...
- Persze - állok fel, majd megszüntetem a fényforrást és mellé fekszem.
Teljesen hozzám bújik, majd megpuszil.
- Jó éjt!
- Jó éjt!
Megvárom, míg elalszik, majd óvatosan kibújok szorításából, felöltözöm, majd kinyitom az ablakot. Egy emelet... Ugrottam már nagyobbat is, lényeg, hogy jól érkezzek. Sikeres ugrásom után azonnal elindulok Sachikohoz. Viszonylag hamar odaérek, bekopogtatok, szinte rögtön ajtót nyit. Tüzetesen beszámol, hogyan alakul a kapcsolata Marival, néha már bele esik a Túl Sok Információ kategóriába, de ez van, ha boldog. Néhány dolgot én is megemlítek neki, majd megegyezünk, hogy ma nála alszom, másnap próbálunk, majd este megyünk enyhén iszogatni.
***
Reggel már kész a kaja meg a kávém. Villámgyorsan elpusztítom, majd neki állunk próbálni. Délután hazamászok, gyorsan letusolok, majd felveszek valami normális ruhát. Lassan elindulok a klubba, majd a pulthoz görnyedek. Kikérek egy sört, mire a pultos rám néz.
- Na mi az, Hitomi, nem sikerült a vadászat?
- Hallgass! - morgok, mire valaki megfogja a vállamat.
- Miért tűntél csak így el? - apám, ez Liz... tényleg kaparhattam volna neki valamit, dehát...
- Én nem tűntem el, csak...
- Reggel már nem voltál mellettem... Tehát eltűntél!
- Nézd Liz, én...
Őszintén szólva fogalmam sincs, mit mondjak neki...
|
| Momiji | 2012. 02. 04. 17:28:27 | #18960 |
Karakter: Elizabeth Hitomi
Megjegyzés: ~Dorcee-nak
- Nem akarsz elengedni? – kérdeztem, és próbáltam ránézni.
- Hmmm.. nem. – csókolja meg a nyakam.
- Miért nem?
- Önző vagyok... Csak magamnak akarlak. – szembefordít magával, majd megcsókol.
Nem volt vad, nem volt birtokló, gyengéd volt, olyannyira kellemesen, hogy szívem szerint örökké így maradtam volna. Lassan válunk el egymástól, még sokáig egymás szemébe nézünk, majd megcirógatom az arcát.
- Itt alszol?
- Nem lehet.
- Miért nem? – kérdezem immár szomorúbban.
- Nézd... – simogatja az arcom - ha kicsit visszatekersz, akkor nagyon jól fogod tudni, hogy...
- Nem érdekel... Veled akarok lenni! – makacskodom.
- Figyelj – dobja le a sapkáját - Már nem tudok megálljt parancsolni magamnak. És ha mellém fekszel, biztos vagyok benne, hogy akkor.... – belefojtom a szót egy csókkal.
- Nem érdekel. – válaszolom, majd próbálnék kicsit eltávolodni, de erősen fog.
- Hova rohansz? – vigyorog, majd újra nyakon puszil - Mondtam már, tőlem nem menekülsz!
- Én nem menekülök! – jelentem ki határozottan – csak..
- Csak?
- Ne itt.. – suttogom picit zavarban.
Erre már elenged, én pedig kimászok az öléből. Megfogom a kezét, és felvezetem a szobámba. Igazából, egyenlőre, nem szívesen feküdnék le vele, csak magam mellett akarom tudni. Nem akarom, hogy máshol legyen.
Mikor beérünk, szembe fordulok vele, de szó valahogy nem hagyja el a számat. Ő közelebb lépdel hozzám, végigsimít az arcomon, majd megcsókol.
Átölelem a nyakánál, és belekapaszkodok. Véletlenül se akarom elengedni, soha többé. Annyira boldoggá tesz, hogy mellettem van.
Sajnos viszont Hitomi kicsit eltol magától.
- Hé, hé, minden rendben? – vizsgálgatja tekintetem, válaszul bólintok, és a mellkasába temetem a fejemet.
- Jól vagy? – kérdi újra, miközben megsimogatja a hajamat. Ismét csak bólogatok, de erre teljesen eltol magától, és a szemembe néz.
- Utoljára kérdezem: mi a baj?
- Mi lenne? Nincs semmi baj. – mondom mosolyogva.
- Akkor.. miért csináltad azt az előbb?
- Mit csináltam? – kérdezem értetlenül.
- Hát, majdnem megfojtottál. – közli velem.. nekem fel se tűnt, hogy ennyire ölelem..
- Oh, értem.. ne haragudj.. nem gondoltam, hogy ennyire erősen megöleltelek. – mosolygok kissé zavarban.
- De miért kapaszkodtál ennyire?
- Hát.. csak nem akartam, hogy elszökj! – mosolygok rá, mire elfordítja tekintetét és mintha.. kicsit ki is pirulna..
- Nem megyek sehova. – mondja mosollyal az arcán.
- Valóban?
- Igen.
- Akkor se, ha azt mondom, hogy nem fekszek le veled? – fürkészem kíváncsian arcát.. kicsit mintha elmorcosodott volna..
- Öhm.. hát.. – nyögdécsel – akkor se.. – mondja mély egy mély lélegzet kíséretében.
- Helyes. – mosolygok rá, és megölelem.
Őszintén szólva, ezt nem csak egy kérdésnek szántam.. ez számomra inkább egy teszt volt. Kíváncsi voltam, vajon így is velem marad-e, hogy nem fekszünk le. Átment. Ennek nagyon örülök, hisz ezek szerint.. szeretne?
Két ujjával megszorította az államat, felhúzta, és megcsókolt. Most is gyengéd volt, azonnal viszonoztam is. Végigsimítottam az arcán, majd átöleltem. Pár percig álltunk, majd elkezdett lépegetni, és az ágyra döntött.
Csókunk egyre erősebb lett, már a nyelveinket is használtuk.
Lassan elkezdte kigombolni a felsőmet, de mindig csak egy-két gombot haladt. Sokáig voltunk így, a pólóm már teljesen szét volt szedve, de még mindig rajtam volt. Hitomi a hasamat simogatta, azóta egy másodpercre se váltak el ajkaink.
Felültet, és a felsőmet próbálja levenni, ekkor lentről beszélgetést hallok. Majd anyu kiabál.
- Liz drágám, megjöttünk!
- Máris megyek, anya! – válaszolom.
Hitomi nem nagyon zavartatja magát, még mindig a felsőmmel babrál, és a nyakamat csókolja.
- Hé, hagyd abba, nem hallod? Itt vannak a szüleim. – próbálom ellökni magamtól.
- Nem érdekel. – válaszolja, és sikerült leszedni a pólóm, majd odébb hajítja, és lefog.
Folytatja a csókot, és egyre lejjebb halad. Egyre több sóhaj tör ki belőlem.
- Liz, jól vagy? – kopog be anyu.
- Igen, mindjárt megyek. – szólok vissza.
Hitomi viszont sehogy se akar elengedni, szerintem nem fogja fel, hogy a szüleim az ajtó másik oldalán várnak.
- Kicsim – jaj ne, ez apu, ő be fog nyitni – minden rendben? – kérdezi aggódva.
- Persze, csak keresek valamit, egy perc, és lent leszek!
- Ne segítsünk keresni? – és már nyílik is az ajtó..
Sajnálom, Hitomi, ez kicsit fájni fog.. Azzal a lendülettel lelököm magamról szegénykét, és az ágyam mellé pottyan.. még jó hogy leestek oda a párnáim.
- Maradj csöndben! – szólók rá, ő pedig olyan kerek szemekkel néz rám.. igen, biztos meglepte ez a cselekedetem, de nem volt más választásom..
Apu benyitott.. épp elég ciki, hogy melltartóba ülök itt, nem hogy még meglássa, hogy csókolózok valakivel..
- A toppomat keresem! – mondom neki.
- Rendben kicsim, amúgy, nem azt, ami ott van a sarokba? – jó messzire repült..
- De, igen, köszi apu! – és már rohanok is felkapni.
- Na gyere lányom! – azzal indulnak is.
- Mindjárt jövök – mondom Hitominak – meg ne mozdulj!
- Oké. – válaszol unottan, még mindig ott fekszik.
- És bocsi, ha fájt.
- Túlélem.
- Biztos? – aggódom.
- Igen.
Végül elhittem, és rohantam lefelé. Anyuék az útjukról meséltek, meg a munkájukról. Úgy fél óráig beszélgettünk, majd felmentem.
Az emeleten még a húgocskám elkapott.
- Tudok róla – mondja ártatlan kis hangon.
- Miről is? – kérdezem.
- A barátnődről. – a.. mimről? Ajajj, nem tudok hazudni.. – ne is mentegetőzz, láttalak titeket bemenni a szobádba. – nevetgél.. hogy milyen okos..
- Mit kérsz a hallgatásért? – ez nem az első eset, tíz éves.. ebben a korban igazán veszélyesek..
- Egyszerű.. rúgasd ki a jelenlegi bébicsőszt.
- Elintézem. – jelentem ki.
- Akkor nem láttam semmit. – vigyorog, majd ad egy pacsit.
Imádom a kishúgomat, mindig is jóba voltunk. Ezek a zsarolások a kapcsolatunk része.
A szobámba belépve nem látom Hitomit sehol, aztán hallom, hogy folyik a zuhany. Elment fürdeni, de pizsamát gondolom nem vitt. Előkapok egyet a szekrényből, majd bekopogok. Nem kapok választ, biztos nem hallja, így benyitok.
A zuhanykabinba hallgatja a zenét, nem csoda, hogy nem hallott. Lerakom a ruhát a pultra, remélem nem haragszik majd meg, de nekem csak ilyen kis cicás meg bárányos pizsijeim vannak..
Mennék kifelé, de amikor elmegyek a kabin előtt, hirtelen elkap hátulról.
- Hova hova? – csókol arcon.
- Öhhm.. kifelé? – válaszolok kicsit zavarban – na, engedj, vizes leszek!
- Nem baj az. – vigyorog rám, majd megcsókol.
Egy erősebb rántással behúzott a kabinba, ott folytattuk a csókot.
|
| Dorcee | 2012. 01. 23. 17:23:45 | #18724 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: ~Momiji-nek~
- Hát.. csak. – válaszolja, már ez eleve rossz pont, de mikor tekintetét a falra vezeti...
- Az nem válasz – fogom kezeim közé gyönyörű arcát – és ha beszélünk rám nézz, ne máshova!
- Oké..
- Szóval?
- Hát, mert.. – próbál összehozni valamit, míg arcát elönti a pír – félek egyedül. – hazudik... Valami okból kifolyólag gyűlölöm, ha hazudnak nekem. Teszek egy sóhajt.
- Legalább hihetően hazudj..
- Nem hazudok! – vágja rá, de ahogy ennyire bizonygatni próbálja, hogy őszinte, megváltozik a hangmagassága.
- Miért? – kérdezi inkább még egyszer, nincs kedvem veszekedni vele.
- Csak. – egy pillanat alatt leszállt a vörös köd az agyamra. Ez nem válasz! De mégis... Most az egyszer talán
vágom rá gondolkodás nélkül, de meg is bánom, ugyanis kissé mérges lett tőle.
- Most az egyszer elfogadom – sóhajt – de holnap az igazat akarom hallani, értetted?
- Aham.
- Azért - állítom vissza hangszínem a szokásos, nyugodt státuszára.
Elengedem, majd visszahuppanok a kanapéra. Reméltem, hogy mellém ül, de úgy látszik, gondolkozik valamin. De ilyen vagyok én. Önző. Csak magamnak akarom! Derekánál fogva húzom ölembe.
- Ha már maradok – ütök meg egy mézes-mázos hangnemet – háláld meg! – nevetem el magam halkan és csókot nyomok nyakára.
Nem mozdul. Megint megijedt volna? Ha ennyire nem akarja, nem fogom siettetni. Izé... Megpróbálom nem siettetni...
- Csak vicc volt, ne félj már! – nevetem el magam.
Hallom, ahogy morog egy sort, majd próbált szabadulni, de nem engedem ilyen könnyen. Erősen szorítom, nem fogom elengedni.
- Nem akarsz elengedni? - kérdezi, miközben próbál szemeimbe nézni.
- Hmmm... Nem - mosolyodom el, majd csókot hintek nyakára.
- Miért nem?
- Önző vagyok... Csak magamnak akarlak - vigyorgok, majd magam felé fordítom és gyengéden megcsókolom.
Várjunk egy percet... Gyengéden megcsókolom? Gyengéden?! Én?! Alighanem, holnap komolyan el fogok beszélgetni Sachikóval. Elválunk egymástól, szinte végtelennek tűnik az az idő, amit azzal töltünk, hogy egymás szemeibe révedünk. Végül végigsimít arcomon, majd anélkül, hogy tekintetét elvezetné, kérdez.
- Itt alszol?
- Nem lehet - gondoljunk csak a nem is olyan rég történt dolgokra...
- Miért nem? - látom, ahogy egy csapásra oda lett a jókedve.
- Nézd... - simogatom meg arcát - ha kicsit visszatekersz, akkor nagyon jól fogod tudni, hogy...
- Nem érdekel! Veled akarok lenni! - bújik hozzám, mire megsimogatom fejecskéjét.
- Én is szeretnék veled lenni - mondom kivételesen őszintén ezt egy lánynak - de nem lehet - húzok halvány mosolyt arcomra.
- De miért? - néz szomorúan szemeimbe.
- Lehet, hogy megígértem neked valamit. De értsd meg, forr a vérem, és nem igazán tudok neki parancsolni. Lassan már a saját testrészeim fordulnak ellenem - vezetem kezeimet fenekéig, végül belemarkolok - Látod? Nem én voltam! A vérem hajt! - mosolygok.
- Nem érdekel... Veled akarok lenni! - a kis hajthatatlan...
- Figyelj - veszem le sapkámat és magam mellé dobom - Már nem tudok megálljt parancsolni magamnak. És ha mellém fekszel, biztos vagyok benne, hogy akkor.... - mielőtt befejezhetném megcsókol.
- Nem érdekel - jelenti ki újból, majd próbál szabadulni, de erősen tartom.
- Hova rohansz? - vigyorgok, majd megcsókolom nyakát - Mondtam már, tőlem nem menekülsz!
- Én nem menekülök! - milyen kis erélyes lett megint - csak...
- Csak?
- Ne itt... - suttogja.
Hohohó! És azt hittem, én vagyok rámozdulva! Elengedem, kikászálódik ölemből, majd megfogja kezem, felkapom sapkámat, majd hagyom, hogy vezessen. A szobájában kötünk ki, ahol szembefordul velem, és nem mond semmit. Ennyire félne? Ledobom sapkámat, lassan közel lépek hozzá, megsimogatom pofiját, majd megcsókolom. Érzem, ahogy karjait nyakam köré fonja, ahogy szinte minden erejével belém kapaszkodik. Kicsit eltávolodok tőle.
- Hé, hé, minden rendben? - fürkészem szemeit.
Válasz gyanánt csupán bólint néhányat, majd mellkasomba fúrja fejét.
- Jól vagy? - kérdezem, miközben megsimogatom fejecskéjét.
Ismét csak bólogatás a válasz. Kicsit eltolom magamtól, egyenesen szemébe nézek.
- Utoljára kérdezem: mi a baj?
|
| Momiji | 2012. 01. 22. 15:49:49 | #18687 |
Karakter: Elizabeth Hitomi
Megjegyzés: ~Dorcee-nak
Egy gyönyörű mosolyt küld felém, végigsimít a karomon és az ölébe húz. Kíváncsian fürkészem szinte szikrázó mosolyát. Kezei a derekam alá csúsznak, a következő pillanatban pedig birtokló csókot kapok. Egészen beleremegek. Érzem, hogy a gyengéden cirógatja a hátam, végigfut a testemen egy jóleső hullám, amilyet ezelőtt még sose éreztem. Hirtelen a kanapén fekve találom magam, ő pedig fölöttem térdel, és a karjaim teljesen leszorítja.
- Nyugi – hajol a fülemhez – csak játszunk egy picit, oké? – majd belenyal, mire felnyögök.
Leheletnyi csókot ad a számra, és a nyakamon folytatja. A sóhajaim csak egyre szaporodnak, de hiába próbálok szabadulni, nagyon erősen tart.
- Mondtam már, nem foglak megenni – csókol arcon.
A másik kezével felhúzza a pólóm, és a hasam kezdi simogatni, mire a testem önkéntelenül megugrik. Elmosolyodik, és folytatja, én viszont kicsit zavarba jövök. Egyre lejjebb kezd cirógatni kezével, végül már majdnem..
- Hitomi, ne! – szólok rá kissé rémülten, mikor érzékelem, hogy már a farmerem slicce körül jár. Egy pár másodpercre ledermed, majd elenged, és feláll.
- Azt hiszem, jobb, ha most megyek. – mondja egy gyenge mosoly kíséretében, és indulna is, de elkapom a kezét.
- Hitomi..
- Tényleg, mennem kell, mármint..
- Maradj kérlek!
- Nem lehet..
- De miért, hiszen..
- Nézd, majdnem megszegtem az ígéretemet, mert elvakít a gyönyörűséged!
- De csak majdnem. – próbálok érvelni.
- De abból a majdnemből bármi lehet... Sajnálom, de most...
Nem engedem el. Betapasztom ajkait a csókommal, egyre erősebben ölelem át, nem akarom hogy elmenjen. Mikor elválunk, bánatosan nézek szemeibe.
- Kérlek, maradj!
- Nem lehet.
- Kérlek, Hitomi, ne hagyj itt... Egyedül. – mondom szinte elcsukló hangon.
- Liz, én... csak... Mondd, miért akarod ennyire, hogy maradjak?
- Hát.. csak. – mondom a falat figyelve.
- Az nem válasz – mondja, és a kezei közé szorítja az arcom, hogy mozdítani se tudom – és ha beszélünk rám nézz, ne máshova!
- Oké.. – válaszolom halkan.
- Szóval?
- Hát, mert.. – kezdem pirulva, de aztán eszembe jut valami, ami eddig mindig bevált.. – félek egyedül. – Vágtam rá, nem hazugság, de jelenleg nem is igaz.
Hitomi vesz egy mély sóhajt.
- Legalább hihetően hazudj..
- Nem hazudok! – vágom rá, bár a hangom kissé magas lett, vagyis le lehetett vágni..
- Miért? – kérdezi újból.
- Csak. – vágom rá gondolkodás nélkül, de meg is bánom, ugyanis kissé mérges lett tőle.
- Most az egyszer elfogadom – sóhajt – de holnap az igazat akarom hallani, értetted? – mondja kissé paprikás hangulatban.
- Aham – mondom engedelmesen, jobbnak látom, ha most jó leszek, kivételesen.
- Azért. – mondja immár nyugodtabb hangon.
Elengedte az arcom, és visszaült a kanapéra. Kicsit sajnálom, őt nem akartam kikészíteni a hülye, kicsit gyerekes dumámmal. Na, de ez vagyok én, olyat szinte nem is ismerek, akit legalább egyszer ne dühítettem volna fel.
Gondolataimból egy erős rántás zökkentett ki. Hitomi hátulról elkapta a derekam, és az ölébe húzott.
- Ha már maradok – kezdi sejtelmes hangon – háláld meg! – közli kuncogva, és egy puszit ad a nyakamra.
Meg se mozdultam. Ugyan nem féltem tőle, de ettől teljesen sokkot kaptam.
- Csak vicc volt, ne félj már! – nevetett ki.
A francba! Sikerült megint rám hoznia a frászt.. Morogtam egy kicsit, és elakartam mászni, de erősen tartott. Szorosan ölelt, alig kaptam levegőt, de nagyon kellemesen esett.
|
| Dorcee | 2012. 01. 14. 14:37:29 | #18519 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: ~Momiji-nek~
- Nem szeretném. – válaszolja kis habozás után.
- Biztos? - kicsit nehezen tudom elhinni neki, hiszen pont olyan, mintha félne
- Igen.
- Akkor jó – mosolyodom el – megmutatod a házad?
Bólint, majd elindul előttem. Átlagos ház. Földszinten nappalai, konyha, fürdő, mosókonyha, emeleten két fürdő, három háló, kis nappali. Végül vissza érkezünk a földszintre.
- Kérsz valamit enni, vagy inni? - kérdezi, ahogy jó házigazdához illik.
- Aha, már elég éhes vagyok.
- És mit kérsz?
- Amit adsz. – vigyorgok.
- Öhmm.. szereted a pizzát? Anyukám csinálta.
- Persze. Azt mindenki szereti!
- Akkor pár perc és megmelegítem.
Amíg megmelegíti a kaját, átsétálok a nappaliba és lezuttyanok a tévé elé, csak kapcsolgatok, és gondolataimba mélyedek. Mi a fene van velem? Vajon azért vagyok ilyen vele, mert mindenáron meg akarom kapni? Vagy mert tetszik, ahogy próbál ellen állni? Vagy csak... Nem! Nem lehetek szerelmes soha! Ugyan már, a szerelem azoknak való, akik meg tudnak ülni a seggükön, de mindenki tudja, hogy én nem vagyok rá képes! Hirtelen Liz rángat ki gondolatmenetemből, tálcát tart előttem.
- Remélem ízleni fog. – mosolyog, miközben átnyújtja a tálcát.
Valami akciófilm ment, nem nagyon figyeltem oda, még inkább gondolataimba ástam magam.
- Finom. – mondom, miközben a tévére irányítom terkintetem.
- Köszi.
Végzek az evéssel, és máris jön a kérdés.
- Kérsz még? – kérdezi kedvesen, de ezzel csak még inkább azt az érzést kelti bennem, hogy... Dehogyis! Nem vagyok szerelmes!
- Pizzát nem.
- Akkor mit? – rá nézek, és elmosolyodom, látom, ahogy megijed. Aaaahw ♥
- Nyugi, nem foglak megenni. – nevetek fel, mert szegény csaj még el is sápadt, de reakciómra csak duzzogni kezd.
Kicsit el is fordul, úgy fejezi be az evést, pont, mint egy kisgyerek, ennek köszönhetően egyre jobban kívánom. Mikor végez a kajálással, feláll, felkapja a tálcákat, és megy mosogatni. Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, még magam sem tudom, mit fogok csinálni. Amint végez, visszaül mellém, de meg sem szólal. Rossz csajjal kezdett. Elég erősen magamhoz, szorítom, és olyat éreztem, amit eddig soha: miért teszek olyat, amit a másik fél nem akar?
- Bocsi - mondom halkan.
Magam sem értem, miért kérek bocsánatot. Hirtelen szabadul szorításomból, ami eléggé meglep, majd átkarol a nyakamnál és vállamra hajtja fejét. Egyre kevésbé bírok magammal.
- Már nem haragszom. – suttogja.
Elmosolyodom, megsimogatom karját, majd ölembe ültetem. Elvigyorodom, óvatosan formás fenekébe markolok. Aaaaahw... Bírnom kéne magammal. Kéne... Magamhoz húzom, vadul megcsókolom, jobbomat felvezetem tarkójáig. Érzem, ahogy megremeg. Hát nem csak én indultam be?? Óvatosan benyúlok felsője alá, lágyan simogatom hátát. Hirtelen fordítok a dolgokon, a kanapéra lököm, majd felé helyezkedem. Egy kézzel lefogom mindkét karját, mire ismét megretten egy picit.
- Nyugi - lehelem fülébe - csak játszunk egy picit, oké? - bele is nyalintok, mire nyög egyet a Drága.
Gyengéden megcsókolom, majd puszikat szórok nyakára. Sóhajtozik, picit próbál szabadulni.
- Mondtam már, nem foglak megenni - nyomok csókot arcára, majd szabad kezemmel hasát simogatom, mire kicsit megugrik.
Mosollyal nyugtázom, folytatom cirógatását, és ahogy egyre lejjebb haladok, elpattan benne valami.
- Hitomi, ne!
Ledermedek. Már értem... Majdnem megszegtem az ígéretemet. Teljesen elvakított a gyönyörűsége, és hagytam, hogy kikeljen belőlem az ösztönlény... Picsába... Elengedem, áttörlöm arcom. Felállok, majd halvány mosolyt erőltetek arcomra.
- Azt hiszem, jobb, ha most megyek - és ezzel a lendülettel el is indulok, csakhogy Liz elkapja a karom.
- Hitomi...
- Tényleg, mennem kell, mármint...
- Maradj, kérlek!
- Nem lehet...
- De miért, hiszen...
- Nézd, majdnem megszegtem az ígéretemet, mert elvakít a gyönyörűséged!
- De csak majdnem.
- De abból a majdnemből bármi lehet... Sajnálom, de most...
Nem tudom befejezni mondandómat, ajkai enyéimre tapadnak, belém fojtva a szót hívja vad táncba nyelvemet. Mikor elválik tőlem, szomorúan néz rám.
- Kérlek, maradj!
- Nem lehet.
- Kérlek, Hitomi, ne hagyj itt... Egyedül.
- Liz, én... csak... Mondd, miért akarod ennyire, hogy maradjak?
|
| Momiji | 2012. 01. 14. 13:10:26 | #18518 |
Karakter: Elizabeth Hitomi
Megjegyzés: ~Dorceemnak
- Hát te? – kérdezem eléggé zavarban.
- Ott hagytad a kabátodat. És az irataidat. Egyedül vagy? – értem már hogy talált meg.
- Igen, miért? – kérdezem kissé rémülten, csak nem akarná kihasználni a helyzetet?
- Csak kérdeztem. Túl nagy a csend. – mosolyodik el, és közelebb lép, én rögtön hátrálok, erre megfogja a karom, és közelebb húz.
- Ne félj már, hiszen ígértem valamit, nem? – mondja, miközben az arcomat cirógatja.
- Az a mai világban nem jelent sokat... – mondom kimérten.
- Nem vagyok olyan, aki ne állná a szavát.
- És ezt most hogy higgyem el? – kérdem hitetlenkedve.
- Nézd, már egészen nyugodtan a bárban is megdönthettelek volna, ha akarom... De megígértem, nem?
- De.. én – ez megütött, tényleg ennyire gyenge lennék..
- Istenem, miért leplezed, hogy nőből vagy? Tetszik, ahogy próbálsz felül múlni, de előttem nem kell megjátszanod magad – ölel meg - Jobban szeretnélek olyannak ismerni, amilyen vagy.
- De én ilyen vagyok! – ellenkezem.
- Tényleg? - Átöleli a derekam, lehajol hozzám, nekem pedig szinte reflex szerűen a vállára csúsznak a kezeim. Ezután gyengéd csókot kapok, amit rögtön viszonzok is.
Hirtelen elszakadok tőle és hátrálok. Nem tagadom, kicsit tartok tőle.
- Nézd, Liz... Mitől félsz ennyire? Ezt rajtunk kívül tudja valaki? Ugyan már! Én nem mondom el senkinek, és gondolom, te sem, akkor mégis, mi okod van arra, hogy...
- Egyáltalán nem ismersz!
- Nem mondtam, egy percig sem, hogy ismerlek. De te is csak egy ember vagy, aki azt akarja, akármennyire mélyen is, hogy szeressék. Emberből vagy, és nem fából. Ettől nem kell félned! Nekem mindegy, hogy ki vagy! Csak légy önmagad. Az egésznek ennyi a kulcsa.
- De én.. – és megint elsírom magam. Újra a lehető leggyengébben lát. Hogy lehetek ilyen..
Menten magához ölelt, én a kezeim a hátára helyeztem és megszorítottam a felsőjét. Így sírtam. Nagyon erősen ölelt, hallottam a szívverését, hirtelen teljes nyugodtságot éreztem, mintha már régóta ismerném. Végül megsimogatta a hátam, és adott egy puszit a fejemre, majd elengedett.
- Sajnálom... szeretnéd, hogy elmenjek?
Hogy elmenjen? Nem tudom.. hogy akarom-e. Olyan két érzésem van most. De, végül is, tényleg nem bántott, és.. Anyu szerint aki nem mer az nem nyer, szóval én most merek.
- Nem szeretném. – mondom kicsit zavarban.
- Biztos?
- Igen.
- Akkor jó – mosolyog rám – megmutatod a házad? – kérdezi kedvesen.
Bólintok egyet, és indulok is, ő pedig követ. A földszinten van a nappali, a konyha, egy kisebb fürdőszoba és a mosószoba. Az emeleten két fürdő, három hálószoba és egy kis nappali. Visszamegyünk az alsó szintre.
- Kérsz valamit enni, vagy inni? - kérdezem illedelmesen Hitomit.
- Aha, már elég éhes vagyok.
- És mit kérsz?
- Amit adsz. – mosolyog rám. Most jól feladta a leckét, mit adhatnék neki..
- Öhmm.. szereted a pizzát? Anyukám csinálta. - kérdem kissé félénken.
- Persze. Azt mindenki szereti! – mondja vigyorogva.
- Akkor pár perc és megmelegítem.
Amíg beraktam a mikróba a kaját, Hitomi bement a nappaliba tévézni. Mondjuk nem hallottam, hogy valami konkrétat nézne, csak kapcsolgatott. Amikor már eléggé fölmelegedtek a szeletek, rátettem egy-egy tálcára, és odavittem.
- Remélem ízleni fog. – mondom mosolyogva, és átnyújtom a tálcát.
Épp egy akció filmet nézett. Én ugyan ezekért annyira nem rajongok, de ő a vendég.
- Finom. – mondja, de nem néz rám, a tévét figyeli.
- Köszi.
Miközben eszünk, kicsit feszengek. Valahogy furcsán érzem magam. Amíg elmerültem az elmémbe, ő végzett is az étellel, míg én csak a felénél tartottam.
- Kérsz még? – kérdezem kedvesen.
- Pizzát nem.
- Akkor mit? – nyaggatom, ő pedig rám néz és elmosolyodik. Az ütő is megáll bennem.
- Nyugi, nem foglak megenni. – nevet ki látva, hogy elsápadtam, én pedig durcásan nézek rá.
A maradékom kicsit elfordulva fogyasztom el, mint valami gyerek, aki nem kapott cukrot, úgy morcoskodom. Nem is értem mi van velem, sose szoktam ilyet csinálni.
Lenyeltem az utolsó falatot, felállok és megyek elmosogatom a tálcákat. Gyorsan végeztem vele, és megyek visszaülök a kanapéra, de nem szólok semmit, még mindig haragszom egy picit, hogy ennyire megijesztett. Hogy hogy lettem ilyen félős, fogalmam sincs, eddig nem ilyen voltam.
Hirtelen melegséget érzek a hátamnál. Hitomi magához szorított. Nagyon erősen, mozdulni se tudtam, de most valahogy nem ijedtem meg.
- Bocsi. – hallottam a halk hangját.
Bocsánatot kért? Ledöbbentem, nem ilyennek ismertem meg, de valahogy örömmel töltött el. Gyorsan kitéptem magam a szorításából, amin ő lepődött meg, és átkaroltam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem.
- Már nem haragszom. – mondtam szinte suttogva, enyhe mosollyal.
Vajon.. nem, az nem lehet.. vagy mégis.. beleszerettem volna?
|
| Dorcee | 2012. 01. 12. 17:30:29 | #18488 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: ~Momiji-nek~
Máris húzom a pult felé, leülünk és kérjük az italokat. Látom, ahogy kicsit elgondolkozik, majd végül megszólal.
- Én nem kéretem magam! – hangja kissé sértődött, próbálja leplezni, és jól is megy neki, de belül igazi nő – Csak nem fogom hagyni, hogy te nyomj le, én nem leszek alul.
- Majd meglátjuk. – vigyorodom el, és nyugodtan támaszkodom eddigi tapasztalataimra.
Nem vág vissza, inkább iszogatni kezd. Míg én azt kémlelem, van-e ismerős, ő is a tánctér felé kacsintgat, de mikor rám vezeti tekintetét, nem bírja levenni rólam. Szabályosan érzem magamon. Egy ideig tűröm, majd rá nézek.
- Megígértem, hogy nem bántalak, de ha ilyen szemekkel nézel rám, nem fogom tudni garantálni – vigyorgok, s a gesztus viszonzásra kerül, sőt kicsit bele is pirul. Tagadhatatlan, drágaságom, hogy te is csak nőből vagy, akármilyen jól leplezed is, előttem nem vagy rá képes...
- Nem tehetek róla, hogy az ég ilyen külsővel áldott meg – mondja lazán, mire elkapom állát és egészen közel hajolok hozzá.
- Minden elismerésem az övé. – húzok mosolyt arcomra, majd felállok és kezet nyújtok felé.
- Na gyere, tudom, hogy akarod, ne is tagadd. – mutatok a parkett felé.
Bementünk a közé a sok ember közé, és ismételten közel kerültünk egymáshoz. Látom, ahogy küzd az ellen, hogy csókot lophasson tőlem. Ha ennyire akarod drágám, de beismerni mégsem szeretnéd, hogy téged is megszédítettelek, ne rajtam álljon a dolog... Nagy hévvel megcsókolom, amit viszonoz. Tudtam, hogy ő is nőből van! A nyakamnál átkarol, míg én kezeimet a derekán pihentetem, bármennyire is csábító, megígértem neki, hogy nem bántom. Levegőhiány miatt elválunk egymástól, mintha megijedne egy kicsit, visszaszalad a bárhoz, majd leül és a pultra támaszkodik. Persze, megyek utána, egy pillanatra sem téveszteném szem elől.
- Hé, mi a baj? – kérdezem. Nem vagyok az a lelkizős típus, de úgy látszik, ezért a lányért tényleg szenvednem kell...
- Csak.. semmi. – válaszolja alig hallhatóan.
- Na, mond már! – rázom meg egy kicsit.
- Hát csak az.. hogy.. – már azzal is küzd, hogy elmondja, mi van vele. Nem lesz ez így jó...
- Ne izélj már, naa! – átkarolom és közelebb hajolok hozzá. Már biztos, hogy nem vagyok normális! Ennyit szenvedek egyetlen csajért?!
- Én – kiegyenesedik, rám néz, és egy kósza könnycsepp végiggördül gyönyörű arcán. Remek, azt hiszem, jöhet az eső csinálás... – csak.. megijedtem.
- Miért? – akármilyen is vagyok, elszomorít, ha egy gyönyörű lányt sírni látok.
- Hát mert előbb.. én voltam a... lány.. – zavarba jön, lesüti szemeit, mire elnevetem magam. Komolyan, ennyi lenne az egész?
- Jajj, de buta vagy! – mosolyodom el, majd megölelem – majd belejössz.
- De..
- Semmi de!
Hirtelen felbukkan Sachi és Mari, az újdonsült párocskánk. Kicsit elfeledkezem a csodálatos lányról, hiszen megörültem Sachiko boldogságának. De persze, illik bemutatnom őket.
- .. Óó, tényleg, Sachi, Mari őt itt Liz, Liz Sachi, Mari.
- Sziasztok. – köszön egy gyenge mosollyal.
- Hány éves vagy? – a kérdés természetesen Sachitól jön, ki nem hagyná, persze, nem ismer olyan lányt, aki ennyire tetszett volna nekem, és bizonyára leszűrte már, hogy ő nem olyan, mint a többi.
- 17.
- Ohh, Hitomi, kiskorúakra vadászol, enyje! – poénkodik Mari.
- Ha egyszer ő ragadta meg a fantáziám. – mosolyodom el.
Nem beszélgetünk sokat, a két lány hamar belevetette magát a táncba. Nekem már nincs kedvem, és ha jól látom, Liznek sincs. Így inkább beszélgettünk, viszonylag sokat elmondott magáról, ami jobban meglepett, többet elmondtam neki magamról, mint az összes eddigi csajnak, akit megdöntöttem. Azonban mikor órájára téved tekintete, tudom, hogy haza megy. Ahogy mondtam...
- Mennem kell, majd találkozunk, Szia! – hadarja, és azzal a lendülettel el is illan.
Teszek egy sóhajt, megiszok még egy sört, majd magam mellé pillantok. A kis hülye a nagy rohanásban itt hagyta a kabátját. Teszek egy sóhajt, ki kell derítenem, hol lakik. Mikor megemelem a kabátját, súly húzza le. Zsebébe nyúlok, megtalálom az iratait, majd elköszönök a lányoktól, és máris megyek, hogy vissza adjam jogos tulajdonosának. Viszonylag hamar megtalálom hol lakik Liz, majd becsöngetek. Mikor ajtót nyit, elmosolyodom.
- Most már legalább tudom, hogy hol laksz. – szélesítem vigyorom, majd belépdelek.
- Hát te? - elég egyértelmű, de látom, kissé zavart.
- Ott hagytad a kabátodat. És az irataidat. Egyedül vagy?
- Igen, miért? - kicsit mintha megrémülne ettől, de nem vagyok olyan szemét, hogy ezt most kihasználjam, elvégre megígértem neki.
- Csak kérdeztem. Túl nagy a csend - mosolyodom el, majd közelebb lépek hozzá, azonban hátrálni kezd
Megfogom karját, majd magamhoz húzom.
- Ne félj már, hiszen ígértem valamit, nem? - kérdezem mosolyogva, miközben végigsimítok arcán.
- Az a mai világban nem jelent sokat... - egyszerre megint távolságtartó lett. Különös ez a lány, nem mondom...
- Nem vagyok olyan, aki ne állná a szavát.
- És ezt most hogy higgyem el?
- Nézd, már egészen nyugodtan a bárban is megdönthettelek volna, ha akarom... De megígértem, nem?
- De... én...
- Istenem, miért leplezed, hogy nőből vagy? Tetszik, ahogy próbálsz felül múlni, de előttem nem kell megjátszanod magad - ölelem át - Jobban szeretnélek olyannak ismerni, amilyen vagy.
- De én ilyen vagyok!
- Tényleg? - kezeim derekára siklanak, míg övéi vállamra csúsznak. Annyira tudtam... Gyengéden megcsókolom, gesztusom viszonzásra kerül.
Hirtelen szakad el tőlem. Fél. Nem csodálom, de ugyan már, nem fogom megenni!
- Nézd, Liz... Mitől félsz ennyire? Ezt rajtunk kívül tudja valaki? Ugyan már! Én nem mondom el senkinek, és gondolom, te sem, akkor mégis, mi okod van arra, hogy...
- Egyáltalán nem ismersz!
- Nem mondtam, egy percig sem, hogy ismerlek - fogom meg kezét - De te is csak egy ember vagy, aki azt akarja, akármennyire mélyen is, hogy szeressék. Emberből vagy, és nem fából. Ettől nem kell félned! Nekem mindegy, hogy ki vagy! Csak légy önmagad. Az egésznek ennyi a kulcsa.
- De én... - könnycseppek futnak végig arcán, azonnal magamhoz ölelem.
A fenébe... Bennem is elkezdett változni valami... Nem akarom elhinni, de most nem ez a legfontosabb. Szorítom, annyira, hogy érezze, hogy sosem hagynám egyedül. Mégis mi van velem?! Végigsimítok hátán, majd csókot nyomok buksijára, és elengedem.
- Sajnálom... Szeretnéd, hogy elmenjek?
|
| Momiji | 2012. 01. 12. 16:10:35 | #18487 |
Karakter: Elizabeth Hitomi
Megjegyzés: ~Dorcee-nak
Délelőtt ébredek úgy tizenegy óra körül. Hason fekve aludtam el, az ágyat teljesen széttúrtam. Lassan felkelek, elmegyek fürödni és rendbe szedem magam. Utána kicsit festegetek meg tévézek. Délután négy körül elkezdek öltözködni, és indulok is a bárba. Amint belépek, megint rögtön elkap.
- Szia, kicsi lány. – mosolyog rám.
- Szia.
- Gyere, igyál valamit.
- Nem beszélek idegenekkel. – mondom vigyorogva, bár ez elég érdekesen hangozhat a tegnapiak után..
- Akkor bemutatkozok. Kenmai Hitomi vagyok.
- Elizabeth Hitomi.
- Nocsak, nocsak, felettébb különös... – de hogy mi azt nem tudom – Most, hogy bemutatkoztunk egymásnak, gyere, igyál valamit.
- Ugyan már, azt hiszed, hogy így megkaphatsz?
- Sok dolog van a tarsolyomban – mosolyog rám, és megfogja a kezem – Na gyere, ma este nem bántalak, mit szólsz?
- A tegnapi után higgyem is el?
- Ugyan már, te is ugyanúgy benne voltál a dolgokban, mint én! Ne add az ártatlant! Tetszik, hogy kéreted magad, és nem ájulsz el tőlem. Na, gyere, igyunk valamit, kezd melegem lenni!
Elkezd húzni a bár felé, majd leülünk és kérünk inni. Közben azon gondolkodom, amiket mondott.
- Én nem kéretem magam! – kezdem kissé durcásan – Csak nem fogom hagyni, hogy te nyomj le, én nem leszek alul. – jelentem ki.
- Majd meglátjuk. – mondja vigyorogva, önbizalomtól dúsan.
Kivételesen ráhagyom, inkább kortyolgatok. A táncparkett ma is fülledt, a zene lüktető, szívesen táncolnék, de nem szeretném ha megint az lenne, mint tegnap. Lopva Hitomira pillantok aki a táncolókat nézi. Aztán rajta marad a tekintetem.
Igazán még meg se néztem, hogy hogy néz ki. Elég hosszú, vöröses barna haja van, lezseren, fiúsan öltözködik, jobban is mint én. Ez kicsit megingat, lehet mégis ő lenne a dominánsabb.. lehet.. de akkor se adom fel.
Hirtelen rám néz, én pedig ledermedek.
- Megígértem, hogy nem bántalak, de ha ilyen szemekkel nézel rám, nem fogom tudni garantálni – vigyorog rám, én is mosolygok és egy kicsit ki is pirultam.
- Nem tehetek róla, hogy az ég ilyen külsővel áldott meg – mondom lazán, kicsit egoista módon. Hitomi elkapja az állam, és a képembe hajol.
- Minden elismerésem az övé. – vigyorog rám, szinte átdöf a tekintetével.
Majd feláll, és nyújtja a kezét.
- Na gyere – mosolyog rám – tudom, hogy akarod, ne is tagadd. – mutat a táncolók felé.
Kicsit zavarba jövök, nem tudom honnan jött rá, de belementem. Bementünk, és táncolni kezdtünk.
Mint tegnap, ma is a lehető legközelebb voltunk egymáshoz. De tartottam magam, ma nem fogom letámadni. Alig futott át ez az agyamon, máris az ajkait éreztem a számon. Szenvedélyesen megcsókolt, én pedig viszonoztam.
Hosszú ideig tartott, de végül a levegő égető hiánya megszakította. Pihegve váltunk el, és mikor ránézek tapasztalom csak, hogy én voltam a „lány”. A nyakát karoltam át, és ő a derekamat fogja. Ez a felismerés hirtelen megijeszt, és visszafutok a bárhoz, leülök és az pultra támaszkodom.
- Hé, mi a baj? – kérdi Hitomi.
- Csak.. semmi. – mondom halkan.
- Na, mond már! – ráz meg a vállamnál.
- Hát csak az.. hogy.. – nem megy, nem tudom kimondani.
- Ne izélj már, naa! – karol át, és közelebb hajol.
- Én – egyenesedek ki, és rá nézek, de amint látom, nem tudom megállni.. egy könnycsepp gördül végig az arcomon, még sose találkoztam olyan nővel, aki nálam dominánsabb lett volna és ez.. megijeszt.. – csak.. megijedtem.
- Miért? – néz rám elég szomorúan.
- Hát mert előbb.. én voltam a... lány.. – sütöm le a szemem zavaromban, ő pedig elneveti magát.
- Jajj, de buta vagy! – mondja mosolyogva, és megölel. – majd belejössz.
- De..
- Semmi de! – vágja rá.
Kivételesen rendben van. Most ő nyert, elismerem, de ettől még nem adom magam könnyen. Majd odajön hozzá két lány és beszélgetni kezdenek.
- .. Óó, tényleg, Sachi,Mari őt itt Liz, Liz Sachi,Mari. – mutat be minket.
- Sziasztok. – köszönök halvány mosollyal.
- Hány éves vagy? – kérdezni Sachiko.
- 17.
- Ohh, Hitomi, kiskorúakra vadászol, enyje! – mondja mosolyogva Mariko.
- Ha egyszer ő ragadta meg a fantáziám. – mondja somolyogva.
Megragadtam a fantáziáját? Ezt hogy értheti? Nem tudom, de eléggé zavarba hozott vele. Még egy ideig beszélgettek, aztán visszamentek táncolni.
Mi már nem mentünk táncolni, inkább egy kicsit dumáltunk. Jó pár dolgot megtudtam róla, és én is meséltem magamról. Sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk, aztán ránéztem az órámra. Este tíz óra van! Már rég haza kellett volna mennem. Ugyan ma csak reggel jön haza anyu, mert a munkája miatt hotelbe alszik, a húgom meg a nagyiéknál van.
- Mennem kell, majd találkozunk, Szia! – mondom, majd rohanok is.
Gyorsan haza érek. Amikor belépek veszem csak észre hogy a kabátom, és az irataim is, amik benne voltak, ott maradtak a bárba.
- A francba! – dühöngök majd bemegyek a nappaliba és ledőlök egy kicsit.
Egy tíz perc múlva valaki csönget. Megyek, nyitom az ajtót. Hitomi az a kabátommal a kezébe, széles mosollyal.
- Most már legalább tudom, hogy hol laksz. – vigyorog csillogó szemekkel, majd elindul befelé.
|
| Dorcee | 2012. 01. 09. 20:16:34 | #18466 |
Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: ~Momiji-nek~
Elkapom hátulról, erősen szorítom. Mielőtt megmoccanna szólalok meg.
- Most nem menekülsz előlem.
- Nem adod fel könnyen, igaz?
- Soha. – válaszolok, majd magam felé fordítom, derekánál fogva magamhoz rántom, de vissza lök.
- Csak óvatosan cica, kettőnk közül csak én lehetek a domináns, oké? – mosolyog és egy kicsit nyelvet is ölt. Meglátjuk, ki lesz itt a cica... Viszonzom mosolyát.
- Csak szeretnéd, engem te nem fogsz lenyomni. – mondom széles vigyorom társaságában.
Küld egy na persze mosolyt, majd elindul a pult felé. Ha azt hiszi, hagyom elfutni, téved. Követem, ahol kikéri italát, én meg leülök a mellette lévő székre. Egy gyors pillantást vetek Sachiékra, akik úgy látom, viszonylag jól haladnak. Látom, ahogy a kis kiszemeltem a tömeg felé pislog. Ugye nem táncolni akar? Ugye nem?! De igen... Nem szoktam, nem is szeretek, ez a zene nem is az én világom. Leteszi a sört, majd rám néz, és megszólal.
- Akkor menjünk. – adja a lazát, feláll, és máris indulna, de visszahúzom.
- Várj csak – mosolygok – a sörhabos a ajkad – mondom, de mielőtt letörölhetné, lefogom, és lenyalom.
Szinte izgalomba jött a kislány, elárulja a pír az arcán, amit elégedett mosollyal nyugtázok.
Megindulunk a táncparkett felé és máris táncolni kezdünk. Akár a tömeg tehet róla, akár nem, összesimultunk. Egy kicsit alacsonyabb tőlem, ami szintén bejön. Hirtelen ragadja meg tarkómat és vadul megcsól. Másik kezével benyúl pólóm alá és ölel, míg én jobbommal fenekét markolom, balommal pedig combját enyémre húzom. Ha egyszer így akar játszani... Tovább folytatódik nyelvpárbajunk, majd elválunk egymástól, köszönhetően az oxigénhiánynak. Látom, hogy alig kap levegőt, én hamarabb elégítem ki tüdőm szükségletét. Akkor játsszunk. Kihúzom a tömegből, és a bárból is. Lehűlt a levegő...
- Hova megyünk? – kérdezi.
- Hozzám. – jelentem ki nemes egyszerűséggel, mire rájön, hogy máris meg akarom dönteni, így vissza ránt.
- Na nem! Nehogy azt hidd, hogy most te fogsz irányítani, és rögtön ágybabújok veled! – szabadul szorításomból, de újra elkapom.
- Elöbb-utóbb úgyis én nyerek – vigyorgok – nem lenne jobb utóbb?
- Hát nem, ne... – nem hagyom, hogy befejezze, megcsókolom, de próbál ellenállni, mindezt persze hiába, erősebb vagyok nála.
- Na látod, én vagyok az erősebb – mosolygok – gyere.
Megrázza fejét, majd elfut. Hadd menjen. Ezt a csatát úgyis én nyerem. Vigyorogva vissza sétálok, elköszönök a csajoktól, majd haza megyek, lezuhanyzom és ágyba bújok.
***
Reggel rögtön megyek Sachikohoz, próbálunk, majd haza megyek, ugyanis ma is megyünk a bárba. Még jó, hogy az ő estéje is jól alakult Marival. Mikor leérek a bárba, a csajok már ott vannak. Üdvözlöm őket, kicsit beszélgetünk, mikoris meglátom kiszemeltemet. Elmosolyodok, kortyolok italomból, majd elé lépkedek.
- Szia, kicsi lány - mosolygok. Remélem nem hitte azt, hogy a tegnapi dolog meghátrálásra kényszerít.
- Szia.
- Gyere, igyál valamit.
- Nem beszélek idegenekkel - vigyorogja.
Hmmm, nem beszél idegenekkel, de táncol és mandulaműtétet végez velük... Felettébb érdekes...
- Akkor bemutatkozom. Kenmai Hitomi vagyok.
- Elizabeth Hitomi.
- Nocsak, nocsak, felettébb különös... Most, hogy bemutatkoztunk egymásnak, gyere, igyál valamit.
- Ugyan már, azt hiszed, hogy így megkaphatsz?
- Sok dolog van a tarsolyomban - vigyorgok, majd megfogom kezét - Na, gyere, ma este nem bántalak, mit szólsz?
- A tegnapi után higgyem is el?
- Ugyan már, te is ugyanúgy benne voltál a dolgokban, mint én! Ne add az ártatlant! Tetszik, hogy kéreted magad, és nem ájulsz el tőlem. Na, gyere, igyunk valamit, kezd melegem lenni!
|
|
