|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Cyntie Dred | 2012. 08. 05. 23:18:24 | #22699 |
Karakter: Sakamachi Ayumi
Igencsak meglepődök kérdésén, nem tudom, hogy ezt most maró gyúnból, vagy... Komolyan gondolta?Dehogyis, az lehetetlen. Mégis, megmozdult bennem valami. Hatalmasat dobban a szívem, az arcom olyan piros, mint a meggy.
Odahúzódik felém, végigcirógat arcomon. Azt hiszem, kanos. Így még szexibb. Kedvem támadna felkiáltani, hogy "Gyere, te vadállat!", de úgy hiszem, ennél gázabb már nem is lehetne a helyzet, ha azt megtenném. Érintése nyomán libabőrös leszek, egész lényem beleremeg.
- Most miért vagy ilyen zavarban? Azt ne mondd nekem hogy nem erre vágysz már azóta amióta csak megláttál.
Egyenesen a szemeibe nézek, de megszólalni nem bírok. Annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy képtelen vagyok rá. Egy darabig még nézi az arcom, majd ösztönösen is megdöntöm enyhén a nyakam, amibe azonnal belefúrja arcát. Lágyan csókolgatja a bőrfelületet, én pedig még életemben nem éreztem ennél jobb érzést.
Nem sokkal később már egymás ajkain csüngünk. Életemben nem esett még ilyen jól csók. Fenomenálisan csókol. Kissé lábujjhegyre is állok, csak hogy mélyebben el tudjunk egymásban merülni. Ajkaimba harapva jelzi, hogy ideje elválnunk egymástól.
Pihegve hagyom el ajkait, kezeimmel végigsimítva sajátjaimon. Olyan boldog vagyok! Sosem voltam még ennyire az.
- Ezt miért kaptam? - Nézek rá kissé csodálkozva, ő csak mosolyog rám.
- Kiváncsi voltam, hogy a nyulambulam fruska hogy csókol. Konstatálhatom, átmentél a vizsgán.
Vizsga? Ezek szerint csak szórakozik velem. Nem akarok csüggedni, ezért fent tartom a keménylegény látszatát. Mosolygok rá, odahajolok és nyomok a szájára egy apró puszit.
- Remek, ennek örülök. Ezek szerint elismered a tehetségem. - Végigsimítok a mellkasán, majd hozzábújok. Mit csinálok? Dehát ez ösztön. Satomi-samának meg amúgy sem tudok ellenálni...
Kicsit felnyújtózkodom hozzá, megölelem. Egy rövid ideig maradok csak így, aztán a fejemet leszegve kisietek a szobából.
Mikor kiérek az öltözőből, nagyon fura dologra leszek figyelmes. A bugyim... átázott. Ajkaimba harapok, majd lenyelem a békát: Munkahelyen nem lehet csak úgy maszturbálni. Pedig ha belegondolok, hogy életem első csókját a szerelmemnek adhattam, aki nem is szeret viszont, és még meg is dícsért... Ez szebb, mint egy álom.
Belegondolok abba, hogy ezek szerint azért mégsem vagyok számára olyan közömbös. Akiket utálunk, elvégre nem csókolunk meg. Vagy igen? Szerintem nem. Hülyébbnél hülyébb ötletek cikáznak a fejemben arra az esetre, hogy esetlegesen az ujjam köré csavarhatnám. Vagy valóban megszerettetem magam vele. Talán még sikerülhetnek is.
Igen! Sikerülhetne, és sikerülni is fog.
Ezzel az eltökéltséggel nyitok vissza ismételten az öltözőbe. Elvégre ott vannak a váltás ruháim. Miután nem látom, hogy Satomi a szobában lenne, gyorsan lehúzom a bugyimat, amit beledobok egyszerűen a retikülömbe. Véletlenül viszont kissé megsimítom magam, amitől halk sóhaj hagyja el a szám.
- Nee... - Kéne valami antiviagra. Most.
Szerkesztve Cyntie Dred által @ 2012. 08. 05. 23:21:54
|
| Cyntie Dred | 2012. 08. 05. 01:56:20 | #22681 |
Karakter: Sakamachi Ayumi
Igencsak meglepődött kijelentésemre, de őszintén szólva, én is. Közel sem vagyok biztos abban, hogy valaha is megkedvel, ahhoz túl elviselhetetlen a természetem, legalább is szerintem. Szívesen üldögélnék még a társaságában, de vár a munka.
Ma nagyon nagy a forgalom. Egy perc nyugtom sincs, korsókat korsók után viszek a mosogatókhoz. Annyira megfeledkezem a munkába, hogy Satomit szinte nem is figyelem. Néha egy lopott pillantással illetem, de ennyi. Viszont arra leszek figyelmes, hogy néha ő is rámsandít. Ez igencsak meglep: Nemrég jelentette ki, hogy utál.
Egy elbambult pillanatomban hírtelen kezeket érzek az oldalamon. Eleinte megfagy ereimben a vér, azt hittem, hogy egy vendég. Ezek a kezek viszont puhák, és vékony ujjai vannak. Mikor az illető megszólal, összeáll a kép.
- Nyuszifül, le kéne takarítani a 7-es asztalt.
Kellemes hidegrázás söpör végig a gerincem nyomán, mikor Satomi a fülembe búg. Ki akar velem kezdeni? Kissé úgy tűnik. De gondolom arra megy ki a játék, hogy teszteljen. Vagy én nem is tudom. Mindenesetre szomorkásan elfintorodom, mikor otthagy, én pedig sietek megcsinálni, amit kért.
Az este további részeiben is igen csak fura dolgok történnek. Három körül lehuppanok egy kanapéra, majd álmosan ásítva kicsit el is bóbiskolok. Térdeimhez magamhoz szorítva szenderedem el, viszont valaki ismét felébreszt.
- Hahó, Csipkerózsika, ébresztő…vár rád a munka. - Ez akár apámnak is beillik, mint mottó, ezért csak nyűgösen fordulok a másik oldalamra. - Vagy várod a herceged ébresztő csókját?
Ez nem vicces! A gyenge pontomat támadja. Még a csók gondolatától is elpirulok, lelki szemeim előtt látom, amint nem a kanapén, hanem rajta fekszem vad csókcsaták közepette. Ezen csak kissé elmosolyodik, ott is hagy.
Nemtetszésem ellenére azonban intő szavára visszatérek a nagybetűs, de inkább már csak lézengős munkámhoz. Az idő előrehaladtával egyre kevesebben vannak, csak a törzsvendégek tartózkodnak megszokott kis asztalaiknál.
Meglepő módon viszont fél négyre minden kiürül. Ennek apa nem fog örülni... Mondjuk a mai koncert még szerintem sem volt jó. Fáradtan ülök le egy bárszékre, és igazi megkeseredett asszony módjára támasztom az állam tenyeremen.
- Nyuszifül, most úgy sincsen itt rajtunk kívül senki, ha megkérhetlek, gyere már be az öltözőbe, szeretnék kérni tőled valamit. - Ez a lány imád engem halálra ilyeszteni! De meg is érdemlem, hiszen kínos helyzetbe hoztam elég rendesen. Ott hagy, nemsokkal később pedig követem útjára.
Mikor az öltözőbe érek, a szó majdnem szoros értelmében kiesik a szemem a helyéről. Csupán az alsó ruházata van rajta, a felsője és a melltartója mellette hevertközben pedig egy sportkrémmel szöszmötöl.
- M...Miért hívtál? - Oké, én is nagyon jól tudom, mi az oka, de ez számomra olyan szinten döbbenetes, - mint sivatagban éti csigát látni.
- Sajnálom hogy erre kérlek, de kint a pultnál azt hiszem meghúztam a hátam, nagy gond lenne ha megkérnélek arra hogy masszírozd meg egy kicsit?
Nyelek egy nagyot, majd szinte lefényképezem szemeivel hátának mindne ívét. Közelebb lépek, biccentek. Elveszem a sportkrémet tőle, lágyan a kezembe nyomok egy diónyit. Mikor megérintem bőrét, karom libabőrös lesz. Kedvem támadna végigcsókolni egész testét, olyan puha a bőre mint a babapopsi. A masszírozást látszólat élvezni, azonban valamin nagyon tanakodik magában.
Nagyon nehéz megállnom, hogy ne nyúljak rajta máshová is. Melleitől centik választják el az ujjam, pedig meg szeretném érinteni. Dehát Satomi-sama heteroszexuális! Nem erőltethetem rá az akaratom. A mostani időkben észrevettem, hogy néha elfelejtem, mit is csinálok. Ugyanis mostani tevékenységemből is ő ráz fel.
- Mit csinálsz? - Mire észbe kapok, észre veszem, hogy nyakába hajolva nyomok egy puszit kulccsontjába.
- Elnézést. - Pirulok el, kicsit meg is reked a hangom. - Ott volt egy nagy csomó, és anya azt mondta, még amikor kicsi voltam, hogy a puszi oldja a csomókat.
- Vagy úgy... - Fogalmam sincs, mit hitt el abból a tákolmányból, amit összehoztam, mindenesetre nem szidott le.
- Te valamit nagyon rejtegetsz előlem. - Hírtelen keménnyé válok felém a hangja, elhúzódik tőlem, hogy felém fordulhasson. Szinte már védlóan fúrja az enyéimbe szürkéskék íriszeit. Döbbenten nézek rá, mármár kicsit pánikba is esve. De próbálom jópofára venni a figurát.
- Valóban nincs masszőr képesítésem, istenadta tehetségemnek köszönhető a technikám. - Mosolyodom el, de úgy látom, ő is fogást talált szavaimban.
- Ó, tényleg? És esetleg másban is kibontakoztatnád azt az...istenadta tehetséged?
|
| Cyntie Dred | 2012. 08. 05. 00:25:57 | #22678 |
Karakter: Sakamachi Ayumi
Miután betérek az öltöző magányába, gyorsan átveszem takarítós ruhámat. Satomi nagyon megbámult. Biztos nem tetszett neki a ruha amit...
Nem tudom sokáig folytatni eszmefuttatásomat, mert valaki valami eszméletlen erősséggel bevágódik az ajtón. Megrekkenve fordulok meg egy sortban, valamint egy melltartóban.
- Ööö…bocsi. Nem tudtam hogy ennyire…átöltözöl. Majd ha végeztél, szólj ha megfordulhatok. - Istenem, ez ő! Nem kell megfordulni, dehogy kell! Perverz gondolatomra még én is elpirulok, de ő van olyan lovagias, hogy mégis megfordul. Gyorsan magamra kapom a felsőt, majd a hátához érve jelzem, hogy készen vagyok.
- Képzeld, kaptam ma valami vicceset. Igazándiból, nem tudom hová tenni, de gondoltam megmutatom, hátha te is nevetsz egy nagyot rajta…ja, és…véletlenül az a szó hogy „panda”, nem mondd neked semmit? - Egy levelet nyújt át nekem. Vegyesen kavarog bennem az aggódás és a méreg. Vajon kiült az arcomra?
- Nem tudom, nem értem én ezt. Ki lehet aki ennyire fanatikus? Szerintem ez már beteges. - Egy kicsit elgondolkodva rájövök, hogy ez a fanclubtól jött. Valamiért úgy gondolják, Satomi olyan édes, mint egy pandamaci. Pedig nagyon nagy balfaszság... Tudni illik, Satomi-sama egy igazi farkas! Egy kecses, gyönyörű farkas, amelyik szereti a nyuszikat.
- A fanclubbodból jött. - A felismerés dacára azonnal a számra csapok. Normális vagyok? Most elárultam magam. Ő viszont annak ellenére, hogy ez közel sem vicces, nevetni kezd.
- Fanclub? Nekem? El vagy tévejedve, nyuszifül. - Szúrós szemekkel nézek rá, miközben elpirulok. Nem túl hiteles, dehát ez van.
- Nem vagyok eltévejedve! Azok a hülye picsák terrorizálnak engem már hónapok óta! Mert hogy szerintem farkas vagy, őszerintük pedig egy panda. Micsoda faszság! Látszik, hogy laikusok. Itt csak én értek igazán hozzád!
Bazd.
Meg.
Azonnal a számra tapasztok a kezeim.
Úgy érzem, hogy menten most fogok elájulni. Ennyire én sem lehetek normálatlan... Most lebuktattam saját magamat! El tudnám ásni magam szégyenemben. Egy péklapáttal is akár. Észre sem veszem, mikor ültet le maga mellé Satomi.
- Ez most nekem zavaros. Azt akarod ezzel mondani, hogy te is ilyen fanatikus vagy? - A biztonsági kérdés. Mentsd a menthetőt!
- Dehogyis! - Az egész szobám fala ki van plakátozva a pofiddal, de ez egy másik történet. - Csak...egyszerűen jó emberismerő vagyok. Szeretem az állatokat, és sokakat hasonlítok állatokhoz. Te azért vagy farkas mert olyan büszke vagy, és szabad. Nem tudnak elnyomni.És ezt csodálom benned a legjobban. Ezért kedvellek nagyon. - Ennél szarabb helyzetbe úgysem kerülhetek már, szóval csak kedvesen mosolygok. - Sajnálom, hamar megtudom kedvelni az embereket, főleg mert megmentettél. - Mekkora kamu! Már azóta imádlak, mióta csak megláttalak. Az csak a szeretetemen mélyített, hogy megvédtél. Úgy megmondanám, mennyire szeretlek...
- Igazából én nem mondanám, hogy túlzottan kedvellek. Aranyos vagy, de ennyi.
Au. Ez most szíven ütött. Megsemmisülve érzem magam. A fejemet lehajtom, próbálom hülyébbnél hülyébb gondolataimat elterelni. Erősnek kell látnia! A vállára teszem a kezem, vigyorgok rá.
- Segáz. Nekem úgysem lehet ellenálni. Meg fogsz szeretni pikpukk, majd meglátod! - Remélem, ez elég keményen hangzott. Távol áll tőlem a keménykedés. De ő a határozott lányokat szereti, nem?
|
| Cyntie Dred | 2012. 07. 24. 01:11:56 | #22380 |
Karakter: Sakamachi Ayumi
Álmodom. Bizonyára valaki tarkón vágott, és most álmodom. A kis doboz előttem még mindig bontatlan, cuki csoki nyuszi kandikál ki a csomagoláson túl.
Ajándék. Satomi-samától!
A többiek az osztályban sündörögnek, vajon mi is ez az egész. Válaszolni nem tudok, levegőt is alig kapok. A szám még mindig tátva van, lassan tarthatok attól, hogy belerepül egy bogár.
– ÉLJEN!!~ - visítok fel, majd mint egy veszett fangirl, úgy ugrálok össze vissza. Soha nem fogom megenni! Soha de soha! Megtartom emlékbe. Tartósítom. Vitrinbe rakom, és az otthoni szentély helyett ennél fogok imádkozni.
Megdöbbentett az, hogy Satomi-sama viszonozni akarta a csokit, amiket vettem neki. Mikor bejött, halálra rémisztett, de utána mintha pillangók jártak volna a hasamban, úgy megörültem. Ez az én szerelmem! Végre, megérte!
A fellegek közt járok, boldog mosollyal libbenek végig a folyosókon, újdonsült ajándékomat szorongatva. A többiek még mindig sutyorognak az osztályban. A menő, végzős lány csokival ajándékozza meg az egyáltalán nem népszerű, sőt, utált nyuszibuzi kiscsajt. Én sem értem, mi ez az egész. Mindenesetre, még sosem voltam ilyen boldog!
Lelki szemeim előtt látom, ahogy egy réten futunk egymáshoz, ő felkap, megölel, és megcsókol. Boldogok vagyunk, és szerelmesek. Aztán elvisz egy folyópartra, naplementét nézni, utána pedig a csillagos eget kémleljük egy dombon. Sütit sütünk egymásnak Valentin napkor, karácsonykor együtt majszolunk a TV előtt csirke szárnyat, újévkor együtt kívánunk a templomnál.
A fejemet megrázom, hátha el tudom hesegetni a hülye gondolatokat a fejemben. Ez csak egy csoki! Csak egy viszonzom a kedvességed csoki! Nem egy jegygyűrű, nem egy szerelmeslevél. Csak egy csoki.
Szerelmes ömlengésemben hamar elmúlik az iskolaidő. Rózsaszín köddel a szemem előtt, veszem ki a dolgaimat a szekrényből, uszodába készülök. Mikor kinyitom a ládát, viszont csak 3 levél fogad benne. Sem az úszó cuccom, sem a pénztárcám, de még az esernyőm sincs a vitrinben.
Megdöbbenek. Valaki feltörte a szekrényem?? Aggódóan tépem fel a levelet, olvasni kezdem.
„Drága kis nyuszibuzi hülye liba,
Csak figyelmeztetünk, hogy ne merészelj Satomi-sempai közelébe kerülni. Egyszerűen kerüld el. Ne hidd, hogy szeret. Lejárt szavatosságú csokit adott neked csak azért, hogy elfogjon a cifrafosás. Ja, és ha nem akadsz le róla, nagy bajod lesz!
Üdvözlettel (vagy nélküle): Hiroko Satomi-sempai fanclubja”
Felvont szemöldökkel olvasom végig a levelet. Fenyegetnek? Balgaság. Én szeretem a legjobban Satomi-samát, talán az egész világon. Becélozom a levelet az első kukába, a többit ki sem nyitom. Viszont az aggaszt, hogy mindenemet kiszedték a szekrényből. Meg kéne találni. Elkezdem körbejárni az egész iskolát. A pénztárcámat szerencsére nem rejtettek valami észrevehetetlen helyre, de minden más cuccomat annál inkább. Ez nem lesz így jó. Morranok fel ezen, próbálok gondolkodni, ki az isten küldhette a levelet.
Úgy döntök, nem spilázom túl a dolgot: Inkább hazarohanok egy másik úszódresszért. Ezt meg is valósítom, majd elmegyek a megérdemelt testmozgásomra. Mikor hazamentem, természetesen lakatos vitrinbe zártam az én kis csoki nyuszikámat, a kedvenc hibiszkuszom mellé. Ha valamelyik családtagom hozzá mer nyúlni, letöröm a kezét. Tényleg.
Ma nagyon szép akarok lenni a munkahelyemre, azt szeretném, hogy Satomi-sama felfigyeljen rám. Ugyanakkor mondta, hogy öltözködjem szolidabban. Borúsan teszem vissza a nyuszis topot, amit csak az ő kedvéért akartam felvenni. Helyette egyszerű, kényelmes, ugyanakkor szexis darabokat választok. Kifestem magam, beszárítom a hajam, minden flottul készen áll. Ma nagyon kedves leszek, köszönök, nem tartok szemkontaktust a vendégeimmel.
A bár tőlünk egy utcányira van, nem kell sokat sétálnom. Nem látom kint a szerelmem, valószínűleg már bement. Mikor bemegyek, és felnéz, döbbenten tekint rám.
– Szia! – Integetek neki, nyuszis kapucnis pulcsim kicsit lecsúszik. Azzal berohanok az öltözőbe.
|
| Cyntie Dred | 2012. 07. 23. 23:23:41 | #22377 |
Karakter: Sakamachi Ayumi
Kellemes érintésre ébredek. Valaki fogja a kezem, beszél hozzám.
– Bátor, de ostoba… - Ennyit kapok el csupán. A szememet még nem nyitom ki, bántaná a fény. Satomi-sama ölében vagyok. Nem lehet, hogy esetleg meghaltam, és most a mennyországban vagyok? Ugyanis akármilyen hülyén hangzik, realisztikus. Hiszen Satomi-sama utál engem! Sose mentene meg.
Érzem, ahogy felkap és az orvosiba visz. Hallom apa aggódó hangját, Satomi magyarázását. Az orvos annyit mond, hogy kimerült vagyok, és az ütéssel kapcsolatban annyit, hogy fel fog püffedni az arcom. Egyébként semmi extra.
Élvezem ezt a tetszhalott állapotot. Mindenki sürög-forog körülöttem. Apa az ölébe kap, Satomi simít végig a hajamon.
– Köszönöm, Satomi, hogy megvédted! Hálám örökké üldözni fog.
– Nem tesz semmit, uram. Szívesen megvédtem. Egyébként tanácsolom a biztonsági őrök leváltását. Nem csinálnak semmit – Morran egy kicsit fel. – A kis bugris pedig öltözzön kicsit zártabban, hogy ne legeltesse rajta a szemét az a csomó perverz állat.
Apa ezen csak felnevet, de elmegyünk. Másnap a saját ágyamban ébredek, a nyuszikáim között. Kedvenc nyuszimmal játszom egy kicsit, majd felkelek. Az ablakból látom a képem: szörnyen be van dagadva! Fúj. Hogy fogok így Satomi szeme elé kerülni? A fejemre húznék legszívesebben egy nejlonzsákot.
Azért felkelek, de ez most megalapozta rendesen a napom. Elcammogok a konyhába egy kávéért, felveszem az egyenruhám. A halál fog ma futni.
Annyira elmerülök saját zsörtölődésemben, hogy nem állok meg Satomi-samáék háza előtt. De mivel arra van az iskola, elmegyek kelletlenül is előtte. Mikor meglát, megvárja, míg köszönök. Próbálok kedvesen mosolyogni, de fáj az arcom. Végül sikerül, és integetek neki. Odalép hozzám, hogy menjünk együtt.
– Jobban vagy? Elég rendesen bedagadt az arcod. – Erre kicsit elszégyellem magam, lehajtom a fejem.
– Jól vagyok… Köszönöm a tegnapit. Tényleg. – A végét már suttogom, úgy meg vagyok illetődve.
– Nem gáz. Egyébként szeretnék elnézést kérni, amiért olyan tajparaszt bunkó voltam. – Szemeim kidüllednek meglepődöttségemben, rámeredek. Bocsánatot kért??
– De nem kell! Hiszen én voltam a bunkó…
– Nem kell folyton magyarázkodnod – Sóhajt. Bizonyára teher számára, hogy mindig a hülyeségeimmel traktálom.
– Sajnálom, hogy mindig untatlak a baromságaimmal. – Felnézek rá, amolyan kutyi szemekkel. Menetközben beérünk a suliba. Pedig még úgy nézném azt a gyönyörű arcát… Mosolygok rá, elköszönök.
A szünetben még az sem érdekel, hogy a házijaim nincsenek készen. Inkább a terme előtt gubbasztok, nézem, hogyan olvas egy regényt.
Belegondolva, ő mentett meg. Akármennyire is utál, ő mentett meg! És ez hatalmas boldogsággal tölt el. Úgy belemerülök a boldogságomba, hogy észre sem veszem, mikor vitt el a lábam a büféhez. Veszek neki egy fini csokit. De vajon melyik a kedvence?...
– Mit szeretnél, kislány? – Kérdezi a büfés, miközben a csokis standnál állok. Kókuszos, mogyorós, nugátos… Ó, az a rohadt bőségzavar!
– Minden csokiból kérek egyet. – Mondom fa hangon, mire kicsit meglepődik. Gondolom, megsértődött, amiért a kedves szavára én ilyen semmitmondóan válaszolok. De hát hol érdekel ez engem?
– Jó lenne, ha gyorsabban elkotródnál innen. Tudod, nem örökké tart a szünet. – Egy osztálytársam hangja. Mikor megfordulok, megdöbben. Elkezd röhögni. – Istenem, milyen ocsmány lett a pofád! Valaki végre helyrerakott? – Vigyorog rám.
– A te mocskos, szutyok pofádat nem übereli. Most pedig fogd be a mocsok szád, szolga. – Gyakran leszolgázom azokat, akiket nem kedvelek. Mérgesen rám morog, mire én a rakat csokival eltávozom.
Oké, ez megvan. De hogyan adjam oda? Szerencsére nagyszünet van, van időm. A terméhez érek, az ajtó előtt megállok. Teljesen hülyének fog nézni! Nöszörgök az ajtó előtt, de benyitok. Meglátom, az ablak melletti padnál ül, beszélget egy másik osztálytársával. Odamegyek, nincs veszteni valóm.
– S…Satomi-sam…Úgy értem, Satomi-san! – A fejem, gondolom, rákvörös. – Ezt neked hoztam, hálám jeléül. Fogyaszd egészséggel! – Lepakolom elé a csokit, és azon nyomban el is slisszolok.
Még hallom a távolban, hogy „Jéé, ez az atombunkó nyuszi imádó kiscsaj!”, meg „Fűű, de sunáznám! Satomi, szólj már neki, hogy nekem is hálálkodhat, mondjuk a tesi szertárban…”, hasonlók. Szívesen beugatnék, de most nem maradhatok itt.
Vajon örül neki? Nagyon remélem, igen. Egy heti kajapénzem ment most erre az akcióra. És mi van, ha egyiket sem szereti? Mi van, ha elosztogatja? Ezen zsörtölődve térek vissza az osztálytermembe.
|
| Cyntie Dred | 2012. 07. 22. 23:18:42 | #22354 |
Karakter: Sakamachi Ayumi
Mikor végeztem igen csak kimerítő edzéstervemmel, csak átöltözni szaladtam haza. Vagy háromnegyed órával előbb értem oda, mint a nyitás, ezért gondoltam, kicsit kiülök. Van kint egy gyönyörű cseresznyefa egyébként is. Mivel tényleg elfáradtam, csak bambulok magam elé, mit sem sejtve a külvilág változásairól. Azt sem veszem észre, mikor kezd el alkonyodni, de még azt sem, hogy valaki biccent nekem. Mármint, azt észreveszem, hogy valaki köszön, csak fogalmam sincs, ki.
Bár felfigyelek az erőteljes kalimpálásra, az már nem jut el a tudatomig, ki is a személy. Így miután valami oknál fogva bemegy a kocsmánkba, én is elindulok átöltözni. Átveszem a szokásos takarítói ruhámat, ami egy pólóból, papucsból, cicanadrágból és kötényből áll. A hajamat kötöm éppen össze, mikor egy indulatos ajtócsapódásra leszek figyelmes. Satomi jött be a szobába, látszólag ideges. Köszönésre nyitnám a szám, mikor eszembe jut, negyed órával mi történt. Ő volt, aki köszönt nekem, én pedig csak meredtem rá, természetesen a gesztust nem viszonoztam.
Ajaj, ez nem lesz jó. Nem lenne jó, ha leállnánk vitatkozni, hiszen nem jó dühösen kezdeni a munkát. Próbálom kikerülni a fejemet lehajtva, de mikor már kiérnék az öltözőből, visszaránt karomnál fogva.
– Őszinte leszek, nem tudom, kinek képzeled magad, de nem is érdekel. Tudtommal, hogy ha valaki köszön, akkor legalább annyira méltathatnád azt a barmot, hogy visszaköszönsz! – Lehajtom a fejem. Szó nem jön ki a számon, de érzem, hogy most el tudnám sírni magam. - De tudod mit? Nem is érdekel. Nem is tudom minek húzom fel ezen magam. Hiszen nekem te nem vagy senkim. Csak a munkatársam. Viszont van neked egy ajánlatom… Annak érdekében, hogy aránylag elviseljük a másik jelenlétét, legjobb az lesz, ha egymáshoz sem szólunk. Ami pedig téged illet, még csak rám se nézz, ne próbálj meg közeledni hozzám, még csak barátilag sem. Nincsen szükségem se barátokra, se senki másra…pláne nem egy ilyen kis… kölyökre mint te. Remélem ezt jól belevésted a kicsi fejedbe.
A szavak megakadnak a torkomon ugyanúgy, mint hogy a könny sem tud kicsordulni a szemeimből. Gyűlöl. Én nem akartam rosszat, csak… Elbambultam. Nézem, ahogy öltözik, szerintem olyan sápadt fejjel, mint egy frissen meszelt fal.
Mondanom kell neki valamit. Mondanom kell, különben soha többé nem fog hozzám szólni. Bár azt mondta, hogy gyűlöl engem… Nem ezekkel a szavakkal, de végül is ezt jelenti, nem?
Szólásra nyitnám a szám, és mikor belekezdenék látom, hogy ő is néz engem, talán kicsit értetlenül. Ajkaimba harapok, ujjaimat összekulcsolom. Sosem akartam még olyan icipicire összemenni, mint egy porszem.
– Én… - Hangom úgy remeg, mint a nyárfalevél. Sosem éreztem még ennyire, hogy mindjárt elbőgném magam. – Én nagyon sajnálom. Fáradt vagyok, és elbambultam… De... – Ennyi volt. Lecsordul egy apró könnycsepp az arcomon. Azon nyomban letörlöm ezt a foszlányt, kifújom a levegőt, összeszedem minden erőmet a válaszra. – Nem szeretném, hogy rosszba legyünk. Ígérem, mindent megteszek, amit csak mondasz. Ha azt kívánod tőlem, hogy ne szóljak hozzád, majd levélben megírom, mit kívánok közölni veled. Ígérem, majd nézlek kevésbé feltűnően. Csak ne utálj, légy szíves! – Arcomat tenyerembe, hajtom, kicsit zokogok. Nem akarok ilyen gyengének tűnni. Túlzottan fáradt vagyok ahhoz, hogy most játsszam neki a keményet. – Sajnálom. Általános esetben nem érzékenyülök el, csak ha fáradt vagyok – Szipogom el, majd egy halk suhanással ott hagyom.
Miközben ő a vendégeket szolgálja ki, én az asztalokat szedem le, takarítok. Ma egy kifejezetten jó banda játszik, de ők elég gyakran játszanak apa pubjában. Látszólag nagyon élvezi az itteni munkát. Ennek nagyon örülök. Néha-néha egy lopott pillantással illetem, van, hogy percekig le sem veszem róla a szemem. Szeretem Őt. Akármennyire is gyűlöl, én csak szeretni vagyok képes őt. Teljesen igaza van, hogy leszidott, elvégre, illik köszönni! Nagyon mérges vagyok magamra.
Ma igen csak nagy forgalmunk van. Mikor éppen a mosdónál mosom fel a követ, bevágódik a bejárati ajtó. Megdermedek. Egy visszajáró vendégünk, aki szeret engem, nos… Molesztálni. Nyelek egy nagyot, próbálok nem feltűnő lenni. Nem szólhattam apámnak, akkor halálra aggódná magát. És ha azt mondaná, hogy ne dolgozzak itt, akkor nagyon szomorú volnék.
– Üdv, kicsi Ayu-chan~. Ilyen későn egy ilyen szép kislány erre felé? – Picsába, meglátott. Vinnyog nekem a bárpult mellől, és miután Satomi kiszolgálja, odasomfordál mellém.
– Uram, üdvözlöm mi nálunk. Kérem, foglaljon egy helyet, a koncert folytatódik, és éppen a felmosott kövön mászkál. – A földet szuggerálom. Megtanultam, vendéggel szigorúan tilos a szemkontaktus.
– Hagyd már kislány. Az olyan szép kislányoknak, mint te, sokkal inkább jól megy a lovaglás, mint a felmosás. Vagy szereted popsiba is, hm? – Ne nézz fel! Viszont elkövetem ezt a hatalmas hibát. Felnézek rá, a tömény undor az arcomra van írva. Beindul a flegma én.
– Mondom, te trampli állat, hord el innen a beled, vagy úgy kibaszatlak innen, hogy arról koldulsz! Mi a faszt képzelsz? Nézz már tükörbe… Hamarabb kefélek egy kerítéssel, mint hogy rád gerjedjek, köcsög.
– Te mocskos kis szuka! – Elkap hajamnál fogva, és felmosóstul kezd el ráncigálni egy rúdhoz, hogy táncoljak neki. Erősen kalimpálok, miközben rugdosom ahol érem.
– Azonnal engedj el, te balfasz! – Morranok rá, és megharapom az alkarját úgy, hogy a vére is kiserken. Fájdalmasan felüvölt, mire egy pillanatnyi lehetőségem van, hogy alrébb slisszoljak.
– Szemét kis kurva! Úgy seggbe kúrlak, hogy a gecim az orrodon fog kijönni!
Tovább megy a csetepaté, ő is üvöltözik, én is. Folyamatosan fogdos. Undorító! Egy vendég szól, a biztonságiaknak, hogy a hírhedt törzsvendég megint engem terrorizál. Addig fajul a civakodásunk, hogy egy gyengébb pillanatomban úgy pofon csap, hogy elesek.
– Te undorító állat! Hogy mersz lányt megütni?? - Homályosan látom csak, ki volt az első, aki bevédeni készül. De a panorámában nem sokáig tündökölhetek. Hírtelen minden fekete lesz…
*elájult*
Szerkesztve Levi-sama által @ 2012. 07. 22. 23:30:23
|
| Cyntie Dred | 2012. 07. 22. 14:44:59 | #22343 |
Karakter: Sakamachi Ayumi
Megjegyzés: Hibiszkuszomnak
Miközben dolgozik a kis maketten, én egyszerűen leblokkolok. Mihaszna lusta dögnek fog tartani, de nem bírom róla levenni a szemem. Finom keze, ahogy összeszerelik a makettet, érdeklődő tekintete elvarázsol. Egyszerűen csak imádni lehet őt. Ahogy rajta mélázok, felnéz, én pedig erre reflexből lesütöm a szemem.
– Na, most jön az a rész, hogy te is kiveszed a részed a munkából. Remélem nem hitted azt, hogy majd én fogom csinálni az egészet, te meg majd szépen bezsebeled a jó jegyet. – Erre kicsit elszégyellem magam, hiszen igaza van. Szomorú fejjel nézek szürkéskék szemeibe, tényleg lelombozott. De úgy látom, ez őt nem hatja meg.
Akkor egy pillanatra ott hagy, festéket és ecsetet hoz nekem. Kissé csodálkozva nézek rám, ahogy elkezdi a festékeket kikeverni.
– Parancsolj. Azt hiszem, minden eszközöd meg van ahhoz, hogy meg tudd csinálni a feladatot. Remélem, ezt legalább rád bízhatom… Tudod nálam alapszabály, hogy ha csinálok valamit, akkor azt megcsinálom rendesen. Szeretek igényes munkát kiadni a kezemből. Most hogy ezt már tudod, remélem, tartani fogod magad ehhez.
Kissé hátba vereget, biztos valamennyi lelket akar belém önteni. Süt rólam az önbizalomhiány és hogy… Én nem tudok festeni. Mélyen sóhajtok, és egy vastagabb ecsetet a fehér festékbe mártok. Lassan kezdem el festegetni a bolygót, hogy ne okozzak számára csalódást.
Bizonyítani szeretnék. Bizonyítani, hogy igenis nem vagyok egy nyafizós, dadogós liba. És hogy méltó partnere lennék. Persze ha hagyná… De nem erőltethetem rá magam. Látnia kell, hogy a munkában is jó partnere leszek! Erre az eszmére összpontosítva készítem tovább a bolygó makettet. Egészen belefeledkezem önmagamba, mikor alkottam a bolygót, észre sem vettem, hogy engem bámul.
Erre csak akkor jövök rá, mikor egy pillanatra felnézek, a bolygó gyűrűjét keresve. Találkozik a tekintetünk, én pedig mélyen elpirulok.
– Ide adnád a bolygó gyűrűt? És mégy 1-2 hurkapálcát, hogy ráillesszem. – Hivatalosan csengő hangomon még én is meglepődöm, Hát még ő. Pislog rám, de elnyúl a kért holmikért.
– Parancsolj.
Úgy érzem, egyre jobban rühell engem. Mi fog ránk várni a munkahelyen… Belegondolni sem merek. Nem szabad sem túl kedvesnek, sem túl bunkónak lennem. Ridegnek sem szabad lennem, mint most, mert akkor nem érzi át a szeretetem. Az utolsó simításokat végzem a maketten, végül mikor kész, gyorsan áttörlöm egy kendővel, hogy örvényes legyen. Még szerintem is szépen sikerült.
– Tetszik? – Mutatom meg neki a végeredményt, kedvesen mosolygok rá. Egy kis pillanatra megáll, megvizslatja a munkámat. Végül bólint egyet.
– Megfelelő lesz. Az utolsó teendőnk az, hogy leírjuk szépen a tudnivalókat. Én írom az egyiket, te a másikat, rendben? – Én még mindig az első mondatán kattogok. M… Megdicsért. Engem. Ez nem álom. Legszívesebben elrepülnék és… Nem is tudom. Úú!
Megint furcsán néz rám, szerintem most már skizofrénnek tart. Elkapok egy lapot, írom azt, amit kell. Menet közben egy kicsit közelebb ültünk egymáshoz, de még mindig meg vagyunk kukulva. Ő –gondolom- nem hajlandó velem beszélni, mert ki nem állhat, én pedig nem merek hozzászólni. Végül erőt veszek magamon, és beszélgetést indítványozok.
– Egyébként… Szereted a bolygókat? – Istenem! Ennél balfaszabb kérdés nem is juthatott volna az eszembe! Mikor egy pillanatra felnéz, hogy elcsodálkozzon bugyuta kérdésemen, én inkább próbálom terelni a szót. – Rá se ránts! Mintha meg sem hallottad volna.
– A bolygókat nem szeretem. De a csillagokat nagyon, főleg a hullócsillagokat. – Ledöbbenek, hogy értelmes választ ad a kérdésemre. Ez egy kicsit felbátorít.
– Egyszer, mikor még Sapporoban laktam, volt egy hullócsillagzápor. Apuci kivitt engem, és még három testvéremet, hogy megnézzük a dombról. Imádtam. És nagyon sokat kívántam is. Például egyszer azt kívántam, hogy kapjak egy kiskutyát. Bár az óta se kaptam… De most nyuszit szeretnék majd, a másik három mellé. – Egy kicsit elszégyellem magam, elvégre beléfojtom a szót. – Bocsáss meg, ha untatlak. Ha idegesítőnek találsz, nyugodtan üss le.
Már megint kiröhög! Az utolsó mondatom után széles mosolyra húzza a száját, hahotázni kezd.
– Beszélj csak. Legalább most már azt is tudom, hogy nem csak hogy nem dadogsz, de összefüggő, értelmes mondatokat is össze tudsz rakni.
– Te kívántál már valaha hullócsillagtól? – Mosolygok rá.
Erre viszont hírtelen elhalkul. Már megint hülyeséget mondtam, gondolom. Annyira elréved gondolataiban, hogy elveszem a lapját, és írom tovább az ő irományát is, miközben próbálok koncentrálni az ő írási stílusára. Felpattan, és ott hagy. Nem tudom hová megy, de ezt csak a későbbiekben veszem észre.
Mikor végzek a munkával, azt mondom, hogy Satomi-sama mosdón van, és hogy egyébként sokkal többet dolgozott mind én. Megkapjuk az ötösöket, rendet rakok a cuccaink közt, és megyek a szokásos úszásomra.
|
| Cyntie Dred | 2012. 07. 20. 23:14:24 | #22318 |
Karakter: Sakamachi Ayumi
Megjegyzés: Hercegemnek
Fogalmam sincs, mikor volt olyan, hogy ilyen keveset aludtam volna. Nyűgösen kelek ki az ágyból, és még a reggelivel sem tökölök. Reggel öt van. Azt hiszem, muszáj elmennem futni egy nagyot.
A fülhallgatómban a kedvenc együttesem zenéje szól, nem vígan, de minimum felpezsdülve futkározom.
Mikor egy kanyarral szerelmem utcájába érek, elkezd hangosan recsegni a fülhallgatóm.
Valami eszméletlenül zsibog tőle a fülem, de lehalkítom, és hírtelen csobogó víz hangját vélem felfedezni a túloldalról. Ez a poloskám! A szokásos bokromba csücsülök, és hallgatom az eseményeket.
Tusol. Kijön, ledob valamit. Bizonyára a türcsijét. Ez pedig azt jelenti, hogy... meztelen. Az isten verje meg, hogy kamerákat nem raktam be! Most láthatnám gyönyörű testét. Erre nagyon elszontyolodom, de tovább ülök, csendben a bokorban.
– Most megvagy, te huligán! – Valaki hírtelen kihúz a bokorból, egyenesen a kapucnimnál fogva. Halálosan megijedek, sikítani kezdek.
– Engedjen el!~~~~~
– Még mit nem! Napok óta gyanús dolgokat dobálsz Satomi-chan postaládájába!
– Kussolj már el, nyanya! – Befogom a néni száját, aki a táskájával kezd el ütlegelni. – Kéremszépen kéremszépen ne ilyen hangosan! – Suttogom neki, de arcom félig eltorzul a haragtól, vegyítve a félelemtől.
– De ezért megkapod a magadét, kisasszony! – Sokáig kiabálok még a mamival, mire kitódul az egész utcanép. Nagymama táskával, kontra izzadt kislány vizes palackkal. Mondhatom, király.
Fél hét körül elrohanok onnét, hogy házam népének ne legyen olyan feltűnő, hogy reggel ötkor császkáltam el otthonról. Nagyon félek. Satomi-sama szinte egészen biztos, hogy meghallotta, hogy ott vagyok. Utál. Nem vagyok neki szimpatikus. Remélem, azért annyira nem vészes az ügy.
– Aya-chan, teljesen melléfolyattad a tejet, azt remélem, tudod.
– Ne szólj be, anya!
– De hát tényleg… - Anyám fogja meg a tejesdobozt, mivel már tényleg patakokban folt a tányérból a fehér ital. Felkiáltok egy „basszameget”, ezzel annyiban hagyom a reggelit is.
Felöltözöm, de ma kivételesen nem megyek el még egyszer életem utcájába. Ha még egyszer feltűnnék ott, az bizonyára már nagyon gyanús lenne.
Az iskolában sem tudok koncentrálni. Szünetben odatelepszem terme elé, viszont akkor is leckét másolok. Tegnap a házi írás közben annyi sületlenséget hordtam össze, hogy az egészet kezdhetem elölről. Satomi, tankönyv, óra. Óra, Satomi, tankönyv. Tankönyv, óra, Satomi. Valami ilyen sorrendben figyeltem a dolgokat szinte egész nap, már a másodperceket számoltam vissza a végső csöngetésig.
De valahogy istentelenül lassan akart telni az idő.
Az utolsó óra valami project feladat, több osztály összevonva működik. Valami bolygóismeret, vagy hasonló. Három csapat van: Csillagok, gázbolygók és szilárd bolygók. Mi a gázbolygókat kapjuk meg.
A Szaturnuszt pedig senki sem válassza, csak én. Pedig azt mondja Okazaki-sensei, valaki kell mellém. Tehát csöndben várok, rajzolgatok a papír szélére.
– Engem osztottak be hozzád, tehát ülj egy kicsit arrébb. – Istenem, engem ma mindenki halálra akar rémíteni? De amikor rájövök, ki a hang tulajdonosa, azonnal elpirulok. Felnézek Satomira akin látszik, nemigen fűlik a foga a dologhoz.
– Bo… Bocsánat. – Pirulok el, mikor mellém ül. Elveszi a prezentációmunkákat, olvasgatja. Valami eszméletlenül édes, ahogy koncentrál.
Mikor odatolja nekem is, én is olvasgatom. Van, hogy fel-felpillantok a lapból, őt nézem. Tervez valamit a papíron.
– Esetleg tudok neked valamit segíteni? – Kérdezem, de a hangom szinte még sosem volt ilyen cincogi. Ez annyira gáz!
– Első eset, hogy nem akadozik a beszéded. Pedig én komolyan azt hittem, hogy dadogós vagy. – Nevet egy kicsit fel, de erre még inkább elpirulok. Nem velem, rajtam röhög! Rajtam! Ez akkora szégyen.
– Tudok beszélni normálisan is, csak… - Csak előtted nem merek.
– Csak előttem nem mersz, mi? – Ez gondolatolvasó?? – Mi volt az a perpatvar reggel a tömbház előtt? – Felvonja a szemöldökét.
Elbújnék szégyenemben. Felnézek rá, egyenesen szürkéskék, gyönyörű íriszeibe. Várakozva néz rám, még mindig felvont szemöldökkel.
– Reggel gyakran futok el arra. Sokszor futom, és… Néha besegítek a postásnak, kiviszek 1-2 reklámújságot. A te ládádba mindig rakok. A néni pedig azt hitte, ki akarlak rabolni. – Hangosan elkezd röhögni. Megkockáztatom, hogy egy könnycsepp is kiserken szemeiből, amit azonnal elmorzsol.
Hahotázva csap egyet a hátamra, amitől még jobban megilletődöm.
– Szólok Natsuo obaa-sannak, hogy máskor ne csapdosson meg a táskájával. Igen csak agresszív nőszemély. Anyám valami régi óvónője, aztán valahogy engem is imád.
– Téged nem nehéz… - Motyogom magam elé, mire kérdőn néz rám. – Semmi! Nem mondtam semmit! – Kelletlenül mosolyodom el, bele is pirulok. Sóhajt, vállat von. Rám hagyja a dolgot.
|
| Cyntie Dred | 2012. 07. 20. 18:24:42 | #22304 |
Karakter: Sakamachi Ayumi
Megjegyzés: Sötétség Szexuális Hercegének
Szokásosnak induló nap. Felkelek, reggelizünk a családdal, futok egy kicsit, hogy fit maradjak és már iskolába is indulok. Az iskolatáskámban is csak az van, ami egyébként is: Távcső, nyomkövető, térkép, ja, és néhány tankönyv. Iskolába menet természetesen megejtek egy rövid kis kerülőt: Egyenesen az Ő utcájába.
Beülök abba a bokorba, ahol mindig várom. Háromnegyed hétkor a várva várt pillanat is eljön: Kattan a zár, Satomi-sama kilépett a kapuján. A távcsővel kicsit ráerősítek a képre, hogy jobban lássam gyönyörű arcát. Azt a félisten arcot szinte bármikor el tudom nézegetni. Sötétkék haját fújja az enyhe nyári szellő, iskoláslány szoknyája itt-ott meglibben. Mélyen sóhajtok, de vigyázok, meg ne hallja. Körbenéz. Idegesnek látszik. Úgy megvigasztalnám… Megölelgetném, csókolgatnám napestig. De hát nem lehet, hiszen egy bokorban gubbasztok, miközben őt nézem.
Mikor bő egy utcányival előre halad, én is elindulok főhadiszállásomról. De mielőtt utána erednék, a postaládájához sonfordálok. Kinyitom, gyorsan megkeresem a reklámújságokat. Ráragasztok egyet a legújabb poloskák egyikéből, visszazárom a leveles ládát. Azzal el is futok, nehogy a végén meglásson valami szomszédja. Még azt hinne, tolvaj vagyok.
Pedig én csak Satomi-sama szívét lopnám el, Istenem, de nagyon.
Egy hónapja járok ebbe az új iskolába. A régi iskolámból hamar kiutáltak, nem értem, miért. Én csak közöltem a drágalátos kollégákkal, hogy bocsesz, de kibebaszottul utálom őket. Magamhoz képest még talán szépen is fogalmaztam akkor.
Ebben az iskolában láttam meg őt először, az évnyitón ugyebár. Viszonylag hátul állt a sorban. A végzősök táborát bővíti, tehát egy évem van, hogy mindent megtudjak szívem hölgyéről. Én másodéves vagyok, tehát nem sok kontaktba kerülünk, egy helyet kivéve.
Ez pedig a matek korrepetálás. Kedd van ma, szóval ma, 0. órában esedékes a felzárkóztatás. Olyan helyet foglaltam el direkt, ahol tökéletesen láthatom. A matek jegyeim szinte semmit sem javultak, hiszen a tanár helyett csak őt lesem. Melléülni persze túl beszari vagyok…
Satomi-samának viszont kimondottan jók a jegyei, biztos azért, mert Istenadta agya van. Szép és okos! Imádom.
Ő persze rólam mit sem tud. És ez így van jól. Valentin napon természetesen szeretnék neki csokoládét adni… Majd bedobom a postaládájába, vagy nem is tudom. Túlzottan félek, hogy felismerne.
A többi órámon ma viszonylag jól szerepeltem. Direkt megírtam otthon a házi feladatokat, hogy a szünetben tudjak az osztályterme előtt sétálgatni ahelyett, hogy a leckét másolnám. Ugye, milyen szorgalmas vagyok? Ő sem házit másol szünetben, egy apró hirdetéses újságot nyálaz. Netalán munkát keres? Milyen szorgalmas. Egy hirdetésen megakad a szeme. Kísértetiesen hasonlít egy másikra, amit… Nos, én készítettem. Fater amúgy is csapost keres a kocsmánkba.
Netalán nálunk fog dolgozni??
Te szentséges ég! Hiszen az csodálatos lenne! Vigyorogva indulok vissza az osztálytermünkbe, ahol a pórnép nyávogását kell hallgatnom, hogy milyen új cipőt találtak a plázában. De gáz. Én vettem meg azokból a nyuszis cipőkből az utolsót, amit emlegetnek. Micsoda szánalmas bagázs.
Mondhatni, a további órákban egyáltalán nem tudok a tananyagra koncentrálni. Az apróhirdetésen kattog az agyam. Ha esetleg Satomi-samát minden nap láthatnám, és kontaktusba tudnék vele kerülni, netalán hozzám szólna…
A padtársam lök oldalba, hogy rákvörös a fejem, és az ujjaimat birizgálva vigyorgok. Magamhoz térek, és rámorranok. Egyrészről, hogy ne ugasson bele a dolgaimba, másodszor pedig azért, hogy oké, felfogtam, és abbahagyom.
Az iskolában négykor végzem. Mielőtt bemennék apának segíteni a kocsmába, úszok egy kicsit. Az úszás remek combokat, melleket és feneket varázsol, persze csak ha nem pillangózik az illető, hiszen akkor olyan háta lesz, mint egy monstrumnak. Tehát én csak mellúszni szoktam, az mindent tökéletesre gyúr. Szaunával együtt is ez egyórás procedúra nálam, tehát fél hatra a kocsmába is érek.
– Sakamachi úr, köszönöm a lehetőséget. Akkor holnaptól kezdek. – Kissé mély, de annál boldogabb hangot hallok a bárpult mögül, mikor belépek az ajtón. Nagyon, nagyon ismerős.
– Én köszönöm lányom, hogy jelentkeztél. Á! Várj egy kicsit! Ayu-chan! - Tehát apa észrevett. Megállok az ajtóban, és mélyen sóhajtok.
– Most ne tarts fel. Átöltözöm, és azonnal belekezdek a takarításba.
– Persze, persze. Csak szeretném neked bemutatni az új munkatársad, aki a csapnál fog dolgozni. –
Egy sötétkék hajzuhagat emelkedik elő a bárpultból. Hatalmasat dobban a szívem, a szám is tátva marad.
Álmodom. Csípjen meg valaki, mert ha kiderül, hogy ez csak egy álom, én olyan mély depresszióba esem, hogy az nem igaz.
Satomi-sama. Itt. Testközelben. A. Munkatársam. Lesz.
– Mit bámulsz annyira, kislány? – Mosolyodik el. Közelebb lép hozzám, a kezét nyújtja felém. – Hiroko Satomi vagyok, de hívj csak Satominak.
Bámulok rá, még mindig tátott szájjal. Érzem, ahogy egyre vörösebb az arcom, de a hangulatfényekben szerencsére ez aligha látszik. Bátortalanul nyújtom én is a kezem. Furán néz rám, amikor érzékeli, hogy úgy remeg, mint egy vibrátok.
– S…S…
– Sakamachi, annyit tudok.
– A…Ayumi vagyok. – Lehajtott fejjel rázom meg a kezét erősen, majd azt elengedve sprintelek be azonnal a női mosdóba. Muszáj a csempének dőlnöm, legalább az hűsítő hideg.
A szívem eszeveszettül kalapál a kamrájában, a torkomban érzem azt. Milyen finom, puhák a kezei… Ajkaimhoz emelem saját kezem, és belecsókolok.
– Soha többé nem mosok kezet. Soha, de soha.
Átöltözöm, a nap további részében szárnyal az elmém. Súrolószert öntök a wc pumpába a csaptelep helyett, agyoncukrozom a spagettit vacsorafőzés közben. Angol nyelvtan könyv helyett a négyjegyű függvénytáblában keresem a „passion” szó jelentését, szótárban keresem a beírható kör képletét. Nekem annyi. Meghaltam.
Szerkesztve Cyntie Dred által @ 2012. 07. 20. 18:37:38
|
| Dorcee | 2012. 02. 08. 20:55:27 | #19067 |
 Karakter: Kenmai Hitomi
Megjegyzés: ~Momiji-nek~
- Mégis mi dolgod volt?
- Hát.. tudod..
- És miért nem hagytál valami üzenetet?
- Izé..
- Egyáltalán mikor léptél le?!
- Még éjjel! – túl sok a kérdés, és gyűlölöm, ha kérdőre vannak, de lehet, hogy mégsem kellett volna türelmem elfogytával rögtön elmondanom, mikor hagytam magára.
- De hát.. – kezdi, és látom, ahogy könnyfátyol ereszkedik szemeire – azt ígérted, maradsz..
- Sajnálom.. - az igazság az, hogy még ez a kijelentésem sem őszinte. Hiszen csak menekülök. Előle és az elől az érzés elől, amiről megfogadtam, sosem fogom érezni.
- Dehogy sajnálod! – csalódottsága méreggé változik – ha igazán sajnálnád, ha egy kicsit is, akkor legalább hagysz egy cetlit vagy felhívsz! – emeli meg hangját, mire könnycseppek folynak végig arcán.
- Liz.. – fogom meg kezét, de ez most nem jön be.
Kiszabadítja magát, majd lekever egyet. És mire észbe kapok, vagy bármi egyebet mondhatnék, már sehol sincs. Érzem, ahogy ég az arcom, és ahogy újra a pult felé fordulok, és végignézek a klubon, szinte minden szem rám szegeződik.
- Abszintot. És vodkát. Meg mondjuk... Tequilát - mondom a pultosnak, aki egy körnél megállna, de csak csóválom a fejem, és 3-3-3 adagot kérek, pedig az abszint miatt talán mégsem kellene ennyit benyakalnom. De kit érdekel?!
Mire felhajtom a kis adagom, és visszatérek a söröcskémhez, Sachiko mellém lépdel.
- Mit csináltál már megint? - sóhajt, miközben kikér egy sört magának is.
- Én semmit - válaszolok ingatag hangon.
- You know Hito, You really don't know the rules of the game... You know, the Love Game.
- Basszus, normálisan beszélj már, be vagyok nyomva, mint az állat...
- Szépen kérj tőle bocsánatot, és mondd meg neki, hogy szereted.
- De én nem vagyok szerelmes! - továbbra is csökönyös mód ellenkezem.
- A nagy... Miért félsz ennyire? Az isten verjem meg Hitomi!
- Ha már a szerelemnél tartunk - hagyom figyelmen kívül utolsó mondatait - Hol van a csajod?
- Majd jön. Most nem ez a lényeg... Most felállsz...
- Nem bírok! - röhögök.
- Na ide figyelj... - törli át arcát, látom, hogy máris besokkallt tőlem mára - Nem érdekel. Akkor négykézláb mész. Szépen bekopogsz hozzá, bocsánatot kérsz, és elmondod, mennyire félsz.
- Én nem félek!
- Ha nem indulsz el, elrúgdoslak odáig...
- Jól van, jól van! - tápászkodok fel - Megyek...
Majd próbálok elindulni, de ajaj, iszonyat mód pörög minden... Na nem baj! Vigyorogva elindulok, és alig 2 óra "rohanás" után meg is érkezem. Na most légy okos, te ökör! Végül a nagy tervezésből, hogy összeszedek néhány kavicsot, és majd azzal dobálom az ablakát, szinte semmi sem jött össze. Egyetlen kaviccsal a markomban - fogalmam sincs mily módon -, felmásztam a teraszra, majd a kaviccsal kopogtatom az üvegajtót, félig-meddig nekitámaszkodva. Röhejes komolyan, de ha eleget iszom, akkor vagyok ennyire idióta... Nem tudom mennyi idő telt el, időérzékem már semmi, mikor felkapcsolódott a lámpa, és Liz felém siető alakját vélem kivenni, látom, hogy mozog a szája, de nem fogom fel, amit mond, majd kinyitja az ajtót, én meg rá esek, de megtart.
- Beszélnünk kell - nevetem el magam kínomban.
- Oh, és mégis miről? Egyébként is, hogy nézel ki?!
- Nem tetszik a ruhám? Pedig azt hittem, jól áll - válaszolok kicsit elszontyolodva, mire tesz egy sóhajt, megfogja a kezem, majd a szobájába vezet.
Jókor esik le, hogy szó szerint rossz helyen kopogtattam... Leültet az ágyára, majd összefonja karjait.
- Mit akarsz? - néz rám sürgetően.
- Nézd, én... Huhh...
- Rosszul vagy? - mintha némi aggódás lenne hangjában.
- Nem, nem, jól vagyok, csak néhány dolgot nehéz kimondanom. Szerintem még innom kellene.
- Valóban, nagyon rád fér... - vonja fel szemöldökét, majd tesz egy sóhajt - Figyelj, ha nem bírod elmondani, akkor ne. Nem kell magyarázkodnod. Ennek vége...
- É-értem... - húzom el számat, majd feltápászkodom.
- Ennyi volt?
- Ugyan, mit számítana, ha bármit is mondanék? Hiszen döntöttél - indulok meg neki hátat fordítva az ajtó felé, és mintha... egy hajszálnyira állnék a bőgéstől? Nem semmi ez a csaj, én mondom...
- Valóban döntöttem - közli semleges hangon.
- Akkor... - nyomom le a kilincset - Szia... - hangom elhal, mire az utolsó szót kipréselem magamból, és sikerül elbőgnöm magam.
- Biztos, hogy így akarsz haza menni?
Hangtalanul, anélkül, hogy megfordulnék, bólintok néhányat, de mielőtt kiléphetnék az ajtón, maga felé fordít.
- Biztos nem maradsz itt? - kérdezi.
Ismét csak bólogatok, majd húzok egy erőltett, halvány mosolyt, majd elindulok kifelé.
- Pedig... én szeretném, ha maradnál...
- Minek? - nyögöm ki.
- Te akartál beszélni, nem? Én meg hallani akarom - fogja meg kezem, majd visszaültet az ágyára - Nos?
- Én csak... Hogy mondjam úgy, hogy ne hangozzon hülyén?
- Kit érdekel, hogy hangzik, csak mondd már, mert nem érek rá egész éjjel!
- Hát... - temetem kezeimbe arcom - Volt egy fogadalmam.
- Miszerint lelépsz, akárhogy alakul az éjjel?
- Dehogy - csóválom meg fejem - Csak az, hogy... én nem... hogy sosem leszek szerelmes.
- Hol itt a baj?
- Na hol lenne? Ott, hogy buktam a fogadalmat.
Csend terül a szobára, én pedig ülök, kezemben a fejemmel, és nem tudom, mit mondhatnék még. Rövid idő után felpattanok, de Lizzel találom szemben magam.
- Nyugi, megyek már - dünnyögöm, és kitérnék mellette, ha hagyná.
- Mondtam már, hogy szeretném, hogy maradj - fogja meg kezem, majd megenyhülve rám néz.
- Jó, oké.
- De most itt is maradsz?
- Itt - válaszolok, mire közelebb lép hozzám.
- Akarod? - hajol közelebb.
- Akarom - suttogom, mire nyakam köré fonja karjait, és megcsókol.
Szorosan magamhoz ölelem, fogalmam sincs, meddig ácsorogtunk így, végül elválik tőlem.
- Te mégis mit ittál? Mindjárt én is lerészegedem tőled! - neveti, majd hozzám bújik.
- Oh, az sose baj - simítok végig hátán, majd felsője alá csusszan kezem.
- Mit csinálsz? - kérdezi sejtelmes mosollyal az arcán.
- Én ugyan semmit - vigyorgok, majd ruhája alatt fenekébe markolok.
- Nem akarsz leállni?
- Kéne?
- Lehet.
- Mindig azt teszed, amit kellene? - hintek csókot ajkára.
- Úgy nézek ki? - mosolyog, majd leveszi sapkámat, hajamba túr és vadul megcsókol.
- Reméltem, hogy ezt mondod - csókolom meg nyakát, mire felsóhajt, kezeivel pólóm alá nyúl, és körmeit bőrömbe mélyeszti.
- Bocsi - leheli.
- Csináld csak - suttogom fülébe - Ettől csak jobban beindulok - vigyorgok, majd gyengéden nyakába harapok, mire ismételten felsóhajt.
- Hitomi... Ne húzd az agyam... Akarom!
- És ebben biztos vagy? - távolodom el kissé és felvonom a szemöldököm.
- Az - hajol közelebb, de ismét hátrálok egy picit.
- Érdekes mód, tegnap még nagyon ellenkeztél. Most akkor mi van?
|
|
