|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2012. 05. 21. 08:50:47 | #21075 |
Karakter: William of Longwell
Megjegyzés: (inasomnak) VÉGE!
Bocsi, de majdnem másfél év már kissé hosszú várakozási idő.
|
| Andro | 2011. 02. 11. 15:46:07 | #11265 |
Karakter: William of Longwell
Megjegyzés: (inasomnak)
- Nem akarom bántani a kis fiacskáját. De ha megkérhetem, várjanak egy percet - mondja Hiro, majd elrohan.
Nem értem az egészet, de nem akarok szólni. Még fel sem ocsúdunk, amikor vissza is tér, és egy kis pamacs van a kezében. Ránéz Phillip apjára, majd a fiúhoz meg, aki kikerekedett szemekkel bámul rá. Mintha félne. Hiro megfogja a fiú állát, majd a pamacsot a lila folthoz nyomja és törölgetni kezdi. Szinte a lélegzetem is eláll, amikor látom, hogy tűnik el a lila folt. Nem is volt folt. Az csak smink! Hiro mosolyog. Én is boldog vagyok, mert most már mindenki látja, hogy ártatlan.
- Hmm… ahogy sejtettem. Nincs itt semmiféle verés. Csak kitalálta - jelenti ki Hiro. – És érdekes, hogy milyen hamar meggyógyult a keze is - elkezd hátrálni Phillip elől.
Phillip és az apja csak kikerekedett szemekkel bámulnak, én pedig csak döbbenten állok, de azért halványan rámosolygok Hirora, amikor felém fordul.
- Ez… ez… ez… - kezdenek dadogni a többiek. – Honnan tudtad, hogy nem igazi folt, szolga? – kérdi Phillip apja.
- Mivel én is szoktam sminkelni magamat, bár ezt a munkám nem engedi meg, így most nem teszem, ezért megtudom különböztetni a foltot a sminktől - mondja magabiztosan Hiro. Olyan boldog vagyok, hogy repülni tudnék. – Most már elhiszi, Mr. Longwell, hogy nem csináltam semmit ezzel a fiúval? – kérdi apám felé fordulva.
- Igen, elhiszem – feleli. – Szerencséje van Hiro, ha nem lett volna igaz, akkor sajnos el kellett volna bocsátanunk, de erre szerencsére nem kerül sor. Ha még egy ilyen eset előfordul, ami reméljük, hogy nem ismétlődik meg, akkor sajnos ki kell, hogy rúgjuk!
- Ez természetes, uram. Ígérem, nem lesz több ilyen és hasonló sem - mondja, miközbe jelentősségteljesen az osztálytársamra néz.
- Rendben van, most elmehet - apám kegyesen elengedi. Hiro meghajol, és távozna, de mielőtt megtenné, még felém fordul.
- Ha szüksége lenne rám, akkor hívjon, a konyhában leszek - mosolyog rám, majd elsiet.
Phillip és az apja sietősen távoznak, de a fiú még rám néz, és a tekintetében ígéret van, hogy még megfizetek, amiért megaláztam az apja előtt. Félek tőle, de tudom, ha Hiro velem van, nem eshet bajom. Végül anyámék elengednek, és felmehetek a szobámba. Elegem van mindenből. Bár meghalnék. Végre eljön az este. Kissé félek, mert bár mostanában nem voltak rémálmaim, de bármikor előjöhetnek. Megkérem Hirot, hogy készítse el a fürdőmet, míg én megvacsorázom, amit ő meg is tesz. Még mindig fura, hogy inasom van, de lassan talán hozzá fogok tudni szokni. Kellemes változatosság, habár nehezen szokok hozzá az új emberekhez.
- William, kész a fürdője - hajol meg, mikor kilép a fürdőből.
- Köszönöm, Hiro! Kérem, amíg fürdök, készítse ki az alvó ruhámat - szólalok meg
- Ahogy parancsolja - biccent, én pedig bevonulok a fürdőbe.
Levetkőzöm, majd a kádba mászom. Nagyon finom, meleg és illatos. Hallom, ahogy Hiro a szekrényemet nyitja, majd suhogást hallok. A selyem alvóruhám. Kényelmesen megfürdöm, megmosom a hajam is, majd úgy döntök, kiszólok Hironak. Őszintén szólva, írtózom attól, hogy ő töröljön meg, mert eddig még nem igen látott senki meztelenül. Az az igazság, szégyellem a testem, vékony vagyok, szinte kóró, és nem szeretem, ha néznek.
- Hiro! - szólok ki. - Hiro!
- Itt vagyok. Szüksége van valamire? – kérdi.
- Jöjjön be, kérem! – mondja, mire bejön, és értetlen arccal áll meg az ajtóban. – Nem tudom, hogy mennyire tudja, de a nemesek nem maguk öltözködnek, hanem öltöztetik őket - kezdek bele. Jobb, ha túlesünk rajta. – Látom, nem teljesen érti - mosolyodom el, pedig belül én is ideges vagyok. – Arra szerettem volna rávilágítani, hogy… - tartok egy kis szünetet, hogy fel tudjak készülni – magának az is a feladata, Hiro, hogy fürdés után megtöröljön, és mindig felöltöztessen - fejezem be.
Hiro csak áll, mint aki nem jól hallott. El tudom képzelni, mik járhatnak a fejében. Ha a helyében lennék, én sem hinném el magamnak, amit most mondtam. Kellemetlen ez nekem is, de nincs mit tenni, ez a szokás.
- He?! - néz rám, és a szemei kerekre tágulnak. - Ezt úgy érti... hogy most nekem kell majd Önt megtörölnöm és felöltöztetnem? Úgy érti, mindig?
- Igen - bólintok komolyan, majd felállok.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy Hiro félrenéz, mintha nem akarna rám nézni. Biztosan rondának találja a testem. Kiszállok a kádból, és a karomat is széttárom. Végre azt hiszem, felocsúdik, mert hamarosan egy puha törülköző érintését érzem magamon. Nem merek Hirora nézni, így inkább a plafon felé fordítom a tekintetem, és azt tanulmányozom. Végül közli, hogy kész van, én pedig a szobámba megyek. Utánam jön, és felöltöztet, aztán visszamegy a fürdőbe, és kihúzza a dugót a kádból.
- Szüksége van még valamire? - kérdi. Az arca enyhén piros, és mintha zavart is lenne.
- Nem, most már nem. Jó éjszakát, Hiro! - biccentek, és lefekszem.
- Jó éjszakát, William! - takar be, és lekapcsolja a villanyt.
Hallom, ahogy elhagyja a szobát, majd becsukja az ajtót. Az én arcom is ég, meg kell mondjam. Nagyon figyelmes volt velem a fürdőben, gyengéd és alig ért hozzám tovább, mint muszáj volt. Azonban mégsem tudok sokáig elaludni. Végül mégis elszunnyadok.
~*~
Megint ugyanaz az álom. Egy hajón vagyok a családommal. Nevetnek, és pezsgőt isznak, én pedig a korlátnál állok, és a vizet fürkészem. Minden teljesen nyugodt, néha halak ugrálnak ki a vízből, én pedig kacagva mutogatom őket a szüleimnek. Aztán hirtelen hatalmas, fekete felhők gyülekeznek, ömleni kezd az eső, és a szél erősen fúj. Orkán, vagy tornádó, vagy tájfun, vagy mi a neve. Nem is tudom, de azt veszem észre, hogy a vízbe pottyanok, és kétségbeesetten kapálózom a hajón állók keze után.
- Segítség! - kiabálom. - Anya! Apa! Segítsetek!
- Legyen férfi, William! - hallom apám hangját. - Legyen férfi, ez csak egy kis víz. Ne legyen már ennyire puhány!
- Segítség! Segítség! - ordítok, de hiába, senki sem segít, csak néznek rám, és nevetnek, vagy megvetően néznek. - Segítsen valaki! Nem akarok meghalni! Segítség!
- Ébredjen, William! William!
Érzem, hogy ráznak, és egy hang zúdul a fülembe. Rémülten nyitom ki a szemem, és bújok a karok közé. Izzadt vagyok, sírok és reszketek. Halálra vagyok rémülve. Megint az az álom. Megint az az álom, csak most erősebben. Most vihar volt. Nevettek rajtam. Két kar ölel át, puhán és védelmezőn. Olyan jó, kényelmes és meleg. Befúrom magam a karok védelmébe és csak sírok. Valaki a hátam simogatja, miközben halkan csitítgat. Sosem éreztem még ilyet, soha senki sem védett meg, nem vígasztalt, sosem kaptam egy ölelést sem senkitől, mert egy fiú legyen erős. Remegő kézzel kapaszkodom annak a valakinek a ruhájába, mert félek, hogy ez is csak egy álom, és ha elengedem, akkor semmivé foszlik, és én itt maradok egyedül a sötétben a félelmeimmel és a démonjaimmal. Szükségem van rá, akárki legyen is az.
Nem tudom, mikor hagyom abba a sírást, és vagyok képes végre felemelni a fejem. Az éjjeliszekrényemen ég a lámpa, és mikor felnézek az alakra, aki csitított, Hiro arcával találom szemben magam. Még reszketek kicsit, arcom még könnyes, ő pedig elővarázsol egy zsebkendőt, és megtörli az arcom. Szégyellem magam, most biztos utál, mert gyenge vagyok, és sírok egy álom miatt. De ő rám mosolyog.
- Most már jobban van? - kérdi.
- Igen, csak... rosszat álmodtam - suttogom.
- Mit álmodott?
- Már... nem is emlékszem... - hazudom. Nem akarom, hogy tudja. Nem akarom, hogy gyávának nézzen, mert félek a víztől.
Tűnődve néz rám, mintha nem hinne nekem. De nem mondhatom el neki. Még nem bízom meg benne eléggé ahhoz, hogy minden titkomat megosszam vele. Majd idővel. Lassan enged el, én pedig visszafekszem az ágyba. Ő ott ül az ágyam szélén, és mikor állna fel, megfogom a kezét. Kíváncsian néz rám.
- Hiro, ha... ha megkérem itt maradna? - nézek rá esdeklően. Nem akarok újabb rémálmokat. - Csak... csak... amíg elalszom. Olyan megnyugtató lenne, ha itt maradna velem.
- Akkor maradok - mosolyog rám. - Mindent az úrfiért.
Visszatelepedik mellém, és az egyik kezével megfogja a kezem, a másikkal pedig lágyan végigsimít az arcomon. Annyira jó érzés. Furcsa, mert utálom az idegeneket, de Hiro mellett teljes biztonságban érzem magam. Talán, mert megvédett Philliptől és akkor sem hátrált meg, amikor megvádolták. Ő az én hősöm, az én védelmezőm, akire rábízhatom magam. Belesimítom az arcom a tenyerébe és lassan elalszom.
|
| Andro | 2010. 12. 28. 15:06:59 | #10089 |
Karakter: William of Longwell
Megjegyzés: (inasomnak)
- Őőő… - látom, hogy habozik, ami eleve rossz előjel. – Egyáltalán nem… találom visszataszítónak. Maga úgy néz ki jól, ahogy van! Nagyon elegáns, jó modorú fiatalember! – mosolyog rám. Én azonban kissé bizonytalan vagyok.
- Té… tényleg úgy gondolja? – kérdem félve, majd a lényegre térek. – És… a hajam? Azt… se tartja… visszataszítónak… ?
- Nem… azt sem tartom annak. Különlegesnek kellene éreznie magát, hogy nem mindennapi kinézete van. Ez a haj egyedi, nem mindenkinek van ilyen haja – a hangja olyan magabiztos, hogy muszáj vagyok végre elengedni magam. Főleg, mikor rám mosolyog.
- Komolyan mondja? – hitetlenkedő szemekkel nézek rá, hiszen eddig még soha senki nem mondott nekem ilyesmit.
- Igen, komolyan mondom. És ne érezze magát kényelmetlenül. De most hagyom, hogy elfogyassza a teáját. Ha megengedi… - meghajol, és indulna, de közbeszólok.
- Ne… nem kell elmennie… Nyugodtan maradjon… Kérem, üljön le – mutatok a szemben levő helyre. Nem akarok egyedül maradni.
- Ha így óhajtja, akkor maradok, de köszönöm nem ülök le – feleli, mire bólintok. Nekem így is jó.
Eszegetek, közben iszogatom a teámat. Amikor végzek, Hiro a tenyerére teszi a tálcát, és indul kifelé, amikor utánaszólok. Remélem, igent mond.
- Hiro, eljönne velem ma sétálni? – kérdem bizonytalanul.
- Hát persze, ahogy kívánja, de ha most megengedi, ezeket elvinném – emeli meg a tálcás kezét. Én pedig nagyon örülök, hogy eljön velem.
- Rendben, vigye csak és majd szólok, hogy mikor indulunk – mondom, mire bólint.
- Természetesen uram, ha nincs szüksége rám, akkor visszavonulnék egy kicsit a szobámba – mondja.
- Nem, nincs magára szükségem, nyugodtan lepihenhet – rázom a fejem, ő pedig távozik. Akaratlanul is elmosolyodom. Olyan jó dolog, ha a közelemben van.
Én az indulásig még zongorázom egy cseppet, aztán elkészülök a sétához. Ritkán szoktam kimozdulni, így ez a mai nap nagy nap a számomra. Kissé félek, mert olyannal is összefuthatok, akivel nem szeretnék.
~*~
A parkban sétálgatunk. Gyönyörű idő van, én pedig kissé előresietek, hogy megnézzem a kedvenc virágaimat. Gyönyörködöm bennük, de hirtelen léptek zaját hallom. Talán Hiro az, így gyanútlanul nézek fel, de az arcom elsápad, amikor meglátom Phillippet. Az arca gonosz vigyorra húzódik.
- Mi van, Hófehérke, ki merted ide tolni a pofád? – kérdi vigyorogva. – Azt hittem anyuci meg apuci nélkül nem mersz sehová sem menni.
- Hagyj békén Phillip! – mondom remegő hangon. – Ne… ne legyél… itt…
- Mit mondasz? Nem hallom, te is pöcs! – már nyúlna, hogy ellökjön, amikor egy ismerős hang szól közbe.
- Valami probléma van William úrfi? – kérdi Hiro felhúzott szemöldökkel. Még senkinek sem örültem iígy soha, mint neki.
- Nem… nincs semmi baj, csak egy iskolatársammal beszélgetek, de már megyünk is tovább – mondom halkan, és elindulunk. Ám Phillip utánam szól.
- Na mi van, csak nem beijedt a kis William úrfi??! – kérdi gúnyosan, mire Hiro maradásra bír, ő meg odamegy a sráchoz. Nézni sem merem.
- Na ide figyelj kisfiú! Ha még egyszer meglátlak William közelébe, akkor nagyon csúnyán megjárod! – mondja gúnyosan, majd visszajön.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy megvédett! – mondom hálásan. De ebből még bajok lehetnek.
- Semmiség, ez a legkevesebb – von vállat, majd tovább sétálunk. – Lassan vissza kéne indulnunk. Kezd hűvös lenni az idő – teszi hozzá egy idő múlva, és elindulunk hazafelé.
Igaza van, már későre jár, és anyámék is kereshetnek. Nem akarok hazamenni, mert akkor megint be leszek zárva. Nem mintha nem tudnám magam elfoglalni. Talán festeni fogok, amit szintén szeretek. De ezt nem mondom meg Hironak, hiszen ő az inasom, nem a barátom. De azért remélem, egy nap jóbarátok lehetünk, habár tilos a szolgákkal barátkozni. Ezt apám annak idején jól az eszembe véste, amikor alaposan eltángált, mert a szakácsnő fiával játszottam. Még napok múlva is sajgott a fenekem, a szakácsnőt meg kirúgták a fiával együtt, mert szerintük rossz hatással voltak rám. De hiszen csak hat évesek voltunk, nem tehettünk róla, és ő volt az egyetlen gyerek, aki nem csúfolt ki a hajam miatt. Remélem, Hiroból nem lesz még egy Jeremy.
Hazaérve a szobámba megyek, és megkérem Hirot, hogy szóljon, ha kész a vacsora, mert ma a szüleimmel vacsorázom, és készítsen majd ki nekem esti öltözéket délután fél hétkor. Szombaton mindig együtt eszünk. Ő csak bólint, majd jó pihenést kíván. Mielőtt visszavonulna. Elengedem, hadd pihenjen, vagy ismerkedjen a birtokkal, hiszen muszáj tudnia, hogy mi hol van.
Amint kimegy, előveszem a festőállványt, az ecseteimet, festékeket és jó pár vásznat. Nem tudom, hogy hány vásznat használok el, de nem érdekel. Már tudom, mit akarok festeni, így belemártom az ecsetet a vízbe, majd a festékbe és festeni kezdek. Hamarosan kezd is kialakulni egy mezei tájkép virágokkal, a távolban fákkal, felül a kék éggel. Nagyon tetszik. Talán Hironak adom a mai napért cserébe, mert megvédett. Épp az egyik virágot festem nagy gonddal – sárga rózsa -,amikor csengetnek. Vendégünk van, így illik lemennem. Lepakolok, és már indulok az ajtóhoz, amikor valaki kopog, majd Hiro nyit be.
- William, jöjjön, a szülei kéretik – mondja, és mintha kissé riadt lenne a hangja. – Nagyon fontos.
- Mi a baj? – kérdem. – Mi történt?
- Az a fiú van itt, aki önre támadt – tájékoztat. – Azt hiszem valami nagy disznóságról lehet szó, mert egy idősebb úrral érkezett – teszi hozzá, mikor már a folyosón vágtatunk.
Ezek szerint Phillip elhozhatta az apját. Kiváncsi vagyok, ezúttal mit próbál rám kenni, de nagyon félek, hogy ehhez Hironak is köze van. Úgy tűnik, ő is sejti, mert kissé sápadt. Én meg kezdek félni, főleg akkor, amikor a nappali érve meglátom Lord Blackstormot, és mellette Phillipet, akinek fel van kötve a karja és a bal szeme alatt egy szép nagy monokli van. Amint meglátja Hirot, egyből rámutat.
- Ez volt az, apám! Ez a szemét kis tróger szolga vert meg! – mondja, én pedig elképedek.
- Ez… ez nem igaz! – mondom halkan. – Hiro senkit sem vert meg. Láttam, amikor vitatkoztatok, de nem vert meg.
- Hazudsz! – vádaskodik Phillip. – Vagy szerinted akkor mégis miért vagyok sérült?
- Nos, választ várunk, William – szólal meg apám is. – Magyarázza meg, mi történt!
- Sétálni voltam, és Hirot is magammal hívtam, mert nem szabad egyedül lennem – mesélem. Hiro a háttérben elfehéredik a dühtől és félelemtől. – Aztán előresétáltam és Phillippel találkoztam, aki megfenyegetett és mindenféle illetlenséget mondott rám. Hiro közbelépett és megvédett, de nem nyúlt hozzá, csak rászólt, hogy hagyjon békén! Ez az az igazság! – mondom.
- Hazug vagy! – förmed rám Phillip. – A koszos szolgádat véded. Csak nem vagy belé szerelmes, William?! Elég szánalmas és lealacsonyító – húzza gonosz vigyorra a száját. – Az ifjú lord egy szolgával. Nagyon kínos lesz, ha kiderül, ugye tudod?
Megsemmisülten hajtom le a fejem. Nem tudom megvédeni Hirot. Ki fogják rúgni és sehol sem fog munkát kapni. Gyenge vagyok, semmire sem vagyok jó. Aztán egy érintést érzek, és mikor felnézek, Hiro felszánt tekintetével találom szemben magam. Nem értem. A keze remeg, tehát fél, de az a tekintet… Még Phillip is megijed. De nem értem, mit akar. Ő nem tudja magát megvédeni, és ha elmegy, egyedül maradok. Annyira félek.
- Mit akarsz? – förmed rá Lord Blackstorm. – Ha egy ujjal is a fiamhoz érsz, megemlegeted, szolga.
|
| Andro | 2010. 12. 10. 13:10:49 | #9720 |
Karakter: William of Longwell
Megjegyzés: (inasomnak)
Nem telik sok időbe, és már meg is érkezik. A bögrém egy tálcán van, amelyet az éjjeliszekrényre tesz, én pedig elveszem a teát. Hiro meghajol, majd állva marad. Nem tudom, mit csináljak. Kényelmetlen, hogy ott áll, de mégsem mondhatom neki, hogy foglaljon helyet. A 22-es csapdája.
- Hiro! Mesélne nekem Japánról? Még sosem jártam ott és kíváncsi vagyok milyen is lehet ott élni – kérem meg, mire meglepetten néz rám.
- Persze, mesélek Önnek Japánról – válaszol, és mesélni kezd.
Végül intek, hogy üljön mellém az ágyra. Talán anyámék nem nyitnak be, és nem lesz belőle baj, ő pedig engedelmesen helyet foglal mellettem. Most veszem észre, milyen helyes, nem lehet túl sokkal idősebb nálam, ha jól emlékszem, a huszas évei elején járhat. A teámat szürcsölgetve hallgatom, amiket mesél. Finom a tea, pont annyi mézet tett bele, amennyivel iszom. Ügyes fiú. Kellemes tónusa van a hangjának, jó hallgatni. Aztán azt veszem észre, hogy egyre álmosabb leszek. Még érzékelem, hogy valaki betakar, de utána filmszakadás.
~*~
Másnap reggel ébredek kipihenten. Fura mód, most nem voltak rémálmaim. Talán Hiro miatt. Én sem értem miért, de nagyon megnyugtató a jelenléte. Mikor kinyitom a szemem, már ott áll az ágyam mellett. Mintha tudta volna, hogy mikor kelek fel. Vagy inkább, talán elmondták neki, mikor szoktam felébredni hétvégén. Ahogy ránézek, meghajol.
- Jó reggelt, William! – mondja halkan. – Remélem, kellemesen aludt.
- Jó reggelt, Hiro! – viszonzom. – Köszönöm szépen, jól. Előkészítené nekem a fürdőt?
- Ahogy parancsolja, uram! – hajol meg, majd a fürdő felé igyekszik. – A reggeli az asztalon várja, lásson hozzá, amíg én fürdővizet engedek.
Bólintok, és kimászok az ágyból. Nem is kérdeztem meg, anyámék itthon vannak-e még, de nem is érdekel. Muszáj délelőtt kicsit zongoráznom, ki akarom tisztítani a fejem, a zene pedig mindig megnyugtat. Akkor veszem észre, hogy ruhában aludtam. Szégyellem magam, de az asztalhoz ülök, ahol hagyományos angol reggeli vár tojással, szalonnával, kolbásszal, dzsemmel, vajjal, és péksüteménnyel. Na meg a reggeli kakaómmal. Megreggelizem, közben hallom, hogy csobog a víz. Tehát inasom már engedi a vizet. Mire végzek a reggelivel, Hiro is készen van.
- A fürdője készen áll, William – mondja meghajolva.
- Köszönöm! Kérem, készítsen ki nekem itthoni öltözéket, utána megreggelizhet. Ha szükségem lesz önre, szólni fogok – bólintok, ő pedig meghajtva magát az ajtó felé indul. – És Hiro, köszönöm, hogy… mesélt nekem tegnap.
- Semmiség – hárítja el. – Ha megengedi.
Odalép az asztalhoz, és felveszi a tálcát, majd kilép az ajtón. Tudom, hogy most leviszi a konyhába, utána visszajön és elővesz nekem ruhát. Így én a fürdőbe sétálok, és ledobálom a tegnapi ruháimat. Nem mondtam neki, hogy délután valószínűleg el akarok majd menni. Jó lenne elmenni sétálni, vagy vásárolgatni, de nem merek egyedül lenni. Remélem eljön velem, ha megkérem rá. Biztos eljön, ez a dolga, azt hiszem.
Beszállok a kádba. Kellemesen meleg a víz, ahogy szeretem. Hiro elsőrendű inas, már most látom, meg vagyok vele elégedve. Még egy kis rózsaolaj is van a vízben, amit nagyon szeretek. Kényelmesen elnyújtózom. Közben hallom, hogy Hiro visszajön, és a szekrényt nyitja, majd ruhasuhogást hallok. Azután mintha az ágyamat csinálná valakit. Végül halk kopogásra leszek figyelmes.
- Igen? - szólok ki.
- Én vagyok az, Hiro - hallom meg Hiro hangját, és valahogy a szívem hirtelen hevesebben kezd verni. - Kitettem a ruháját az ágyra, és megigazítottam az ágyneműt is. Most lemegyek reggelizni. Ha bármiben szüksége van rám, hívjon!
- Értettem... Hiro - mondom, majd már csak lépteit hallom, ahogy távolodnak.
Nem tudom, miért van rám ilyen hatással, de olyan fura érzések kerítenek hatalmukba, ha a közelemben van, vagy hallom a hangját. Olyan jóleső és meleg érzés, holott csak egy fél napja ismerem. Megfürdöm, majd kiszállok a kádból. Nem vártam meg, hogy itt legyen, pedig elvileg neki kéne megtörölnie és felöltöztetnie, mint valami kisbabát, mert a nemesek nem öltöznek egyedül. De nem akarom erre is rávenni. Azon gondolkodom, mikor is adjak neki szabadnapot. Havi két szabadnap. Talán lehetne minden második vasárnap. Végül bólintok, és a szobába megyek. Az ágyra terítve már vár egy bézsszínű nadrág és egy fehér ing, valamint egy világossárga mellény. Igazán jól illenek egymáshoz. Felöltözöm, az évek során megszoktam, hogy egyedül csináljam, hiszen a szobalányt ilyenre nem utasíthattam. Hiro dolga lenne, de holnaptól ezt is fogja tudni.
~*~
A zeneterem felé veszem az irányt, ahol leülök a zongorához. Már elmúlt fél kilenc, anyámék ha akartak, már reggelizhettek, és ha szükségük van rám, úgyis hívatnak majd. Felhajtom a zongora tetejét, és elkezdek játszani. Lágy dallamok, finom ütemek váltják egymást. Utálom a bömbölő, durva zenéket, amiket az osztálytársaim hallgatnak. Azt hiszem, nem is illenek hozzám. Becsukom a szemem miközben játszom, és észre sem veszem, hogy repül az idő. Csak arra leszek figyelmes, hogy valaki halkan elköhinti magát. Félbehagyom az ütemet, és odakapom a fejem. Hiro áll az ajtóban, kezében tálcával. Az órára nézek. Pontosan tíz óra, délelőtti teaidő van. Így elszaladt volna másfél óra? Hiro elegánsan odalép az asztalhoz, majd leteszi a tálcát, kitölti a teát, és némi süteményt is látok egy tányérkán.
- Honnan tudta? - kérdem, de persze hülye kérdés. Tudnia kellett.
- Mary szólt, hogy ön minden délelőtt tízkor és délután ötkor szokott teázni. Mint egy igazi angol lord - válaszol mosolyogva. - Amúgyis, ez a dolgom.
- Kö... köszönöm... - suttogom halkan, kissé meg vagyok illetődve. Nem nagyon bízom az emberekben, és nem igen tudom, hogy fogom őt megszokni. Zavarba hoz, és félek is tőle, holott nem látszik emberevőnek. De idegen. - Én... - ránézek, és felállok, mire ő udvariasan elhátrál az asztaltól - szóval... ön... nem talál engem... visszataszítónak? - bukik ki belőlem a kérdés nem is tudom miért, és szívdobogva várom a választ. Nem is tudom, hogy kérdezhettem ilyet.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 12. 10. 13:11:42
|
| Andro | 2010. 11. 02. 15:17:05 | #9031 |
Karakter: William of Longwell
Megjegyzés: (Kaneko Hironak)
Békésen alszom, amikor valaki keltegetni kezd. Álmosan nyitom ki a szemeimet, majd megdörgölöm őket, és amikor végre oldalra fordulok, Mary-t, a szobalányomat pillantom meg magam mellett. Azonnal eltávolodik az ágytól, és meghajol.
- Jó reggelt, William úrfi! Remélem jól aludt – mosolyog rám, amitől kissé nyugodtabban érzem magam.
- Jó… jó reggelt, Mary! – ülök fel. – Jól aludtam. Miért? Valami baj van?
- Nincs semmi baj, úrfi, de ideje felkelnie, ha nem akar elkésni az iskolából – mondja, mire az órára nézek.
A fene! Késésben vagyok! Kiugrom az ágyból, és benyargalok a fürdőbe. Bár az igazat megvallva, semmi kedvem suliba menni. Megint ugyanaz lesz, megint el leszek kapva, nekinyomnak a falnak, vagy belenyomják a fejem a vécékagylóba, esetleg csak belém rúgnak, elgáncsolnak, vagy egyszerűen hátbarúgnak. De azért megmosakszom, berakom a kontaktomat, és felveszem az egyenruhám, ami egy szürke nadrágból, fehér ingből és szürke mellényből áll, rajta az iskola címerével. A Szent András Gimnázium a legelőkelőbb családok csemetéit befogadó iskola szerte Angliában. Mikor kilépek a fürdőből, Mary már megvetette az ágyam, és kikészítette a táskámat is, amit felkapva lecaplatok a lépcsőn. Drága szüleim már végeztek a reggelivel, el is húztak, így én is megyek. Semmi kedvem reggelizni, előre hányinger fog el, ha arra gondolok, ma még ki is kell bírnom egy napot. De holnap már szombat, és szombaton nálunk nincs tanítás. Két nap csendben és nyugalomban, amikor a festészetnek, zenének, olvasásnak szentelhetem életemet. Hacsak anyámék mást nem találnak ki számomra, mint az szokásuk.
~*~
Természetesen, ahogy belépek az iskolába, kezdetét veszi a dolog. Néhány felsőbbéves és pár velem egykorú is már előre örül a kínzásomnak. Egy diák a hajamat húzza meg, egy másik próbál elgáncsolni, de a legrosszabb még hátravan, amikor megpillantom az iskola fenegyerekét, az osztálytársamat, Phillip of Blackstorm-ot, aki peckesen lépdel felém, majd előttem megállva belevigyorog a képembe. Én összehúzom magam, és remegve várom, ma miféle újabb kínzást fog rajtam bemutatni.
- Na nézd csak, megjött Hófehérke! – ragad meg és rám mutat, mire mindenki készségesen kezd el röhögni körülöttünk. – Azt hittem, ma már nem fogod idetolni a képed, te kis nyavalyás nyomorék – tolja közel az arcát hozzám, mire visszahőkölök. – Csak nem félsz, kisfiú?
- Ne… nem… - suttogom halkan, pedig be vagyok szarva. Phillip nagydarab, durva arcú fiú, és előszeretettel kínozza a nála kisebbeket, de főleg engem.
- Mondtál valamit? – néz rám. – Nem hallottam, kölyök!
- Blackstorm úrfi, tudom, hogy előszeretettel teszteli az erejét másokon, de ne itt tegye! – hallom meg az osztályfőnököm hangját. – Menjenek az osztályba!
Phillip azonnal elenged, a tanárokkal még ő sem mer szembeszállni, akármilyen magas rangban van is. Én meg hálásan nézek a tanárra. Tudja, hogy kínoznak, de nem tehet semmit, és nem is avatkozhat be, kivéve, ha komoly a dolog. Együttérzően néz rám, én meg igyekszem hamar eltűnni. De félek, nem úszom meg a napot csak úgy.
~*~
Fura mód, egész nap nem történik semmi, habár nem is történhet, mert mindenkit izgat a hétvége. Kivéve engem, mert eszembe jut, mára várjuk azt az inast, akit anyámék kértek. Ha jól tudom, egyenesen Japánból jön. Kiváncsi vagyok rá, de nem akarok inast. Nincs rá szükségem. Van egy főkomornyikunk, Eric, ő bőven elég. Mégis, valahogy kiváncsivá tesz valaki, aki Ázsiából jön, ahol még sosem jártam.
Iskola után Phillipnek nincs ideje elkapni, mert apám kocsija már itt van értem, így megmenekülök. Ma megúsztam hála égnek. Mikor hazaérünk, apámék is otthon vannak. Kész csoda.
- Megjött, William? – kérdi apám. – Öltözzön át, az inasa nemsokára megérkezik.
- Igenis, apám! – hajolok meg, majd felmegyek a szobámba.
Mint az egyik legősibb angol nemesi család tagjai, mi még magázzuk egymást. Leteszem a táskámat az asztal mellé, majd gyorsan átöltözöm egy vajszínű ingbe és fehér nadrágba. Utálom a sötét, vagy erős színeket. A kontaktomat is kiveszem, így láthatóvá válik eredeti, kék színű szemem. Kiváncsi vagyok, hogy mit fog rólam gondolni az az illető. Főleg a fehér hajamról. De anyámék nem engedik befestetni, mert hogy az nem illő egy nemeshez. Épp végzek, amikor csengetnek. Az inasom lesz az. Mary is hamarosan megjelenik és szól, menjek a szalonba, mert illő lenne ott lennem. Bólintok. Lemegyek, és helyet foglalok anyám és apám között a kanapén. Nemsokára nyílik az ajtó, és Eric bevezet egy fiatal férfit. Látom, hogy anyám és apám elfintorodnak egy pillanatra, de én egyszerűen lenyűgözőnek tartom a fiatalembert. Magas, vékony, nem túl izmos termete van, csodálatos, megnyerő arca, ragyogó kék szemei, mint két ékkő. Haja alig a válláig ér, festett sötétkék, az alja zöld. Ujjain gyűrűk, körmei feketére festve, fülében piercingek. Ruhája sötét tónusú, lábánál bőrönd. Meghajol.
- Jó napot kívánok! Kaneko Hiro vagyok! – szólal meg enyhe külföldi akcentussal.
- Tehát Ön jelentkezett az inasi állásra? – kérdi apám. – Van tapasztalata?
- Nincs, de gyorsan tanulok – válaszol Hiro.
- Nos, ha valóban inas akar lenni, szabaduljon meg az ékszerektől, meg attól a borzalmas fekete körömtől – mondja anyám. – A személyzet nálunk nem hord ilyesmit.
- Értem – bólint a férfi, de látom, hogy nincs ínyére a dolog. – Mi lesz pontosan a dolgom?
- Vigyázni William úrfira – mutat rám, mire ő rám pillant, és látom, meghökken fehér hajam láttán. – Egy inas dolga a gazdája szolgálata. Önnek kell ügyelnie, hogy időben keljen, időben egyen, időben menjen iskolába, elkészítse a leckéjét, és ne csavarogjon. Ezenkívül az Ön dolga az úrfi szobájának tisztán tartása is, amelyet eddig egy Mary nevű cselédlány látott el. Az Ön dolga lesz továbbá minden olyasmit elintézni, amivel az úrfi megbízza. Ez huszonnégy órás szolgálat, de jól megfizetjük érte. Havonta két nap kimenőt kap, amit az úrfi fog meghatározni. Értette, amit mondtam? – néz rá apám.
- Igen, Mr. Lockwell! – bólint William.
- Felvesszük három hónap próbaidőre, amely alatt magyarázat nélkül bocsáthatjuk el, ha úgy látjuk, nem válik be – mondja anyám. – Ennyi lenne. Ha kész vállalni az állást, kérem, írja alá a papírokat. A szobáját Mary fogja megmutatni Önnek.
Hiro hamar aláírja a papírokat, én pedig a szobámba mehetek. Tetszik nekem ez a férfi, nem is a külseje miatt, de van benne valami, ami megfogott. Azt hiszem, ezt hívják belső kisugárzásnak. Ledőlök az ágyamra és a plafont nézem. Épp elaludnék, amikor halk kopogást hallok.
- Tessék! – szólok ki, és felülök. Hiro lép a szobámba.
- Jó napot, William úrfi! – hajol meg. – Még be sem tudtam mutatkozni Önnek rendesen. Kaneko Hiro vagyok, az új inasa.
- Tudom – bólintok. – Szólíthatom Hironak, ugye? Ön pedig szólíthat Williamnek. Nem szeretem az úrfizást. Kényelmetlen – suttogom.
- Ha így óhajtja – mosolyog rám, én pedig hirtelen olyan meleget érzek. – Mindent meg fogok tenni, hogy jó inas váljon belőlem, és ne kelljen bennem csalódnia.
- Rendben – válaszolom. – Hozna nekem egy bögre mézes áfonyateát? – nézek rá.
- Azonnal hozom! – bólint, és már el is tűnik.
Hátradőlök. Fogalmam sincs, hogy mit is csináljak. De azért remélem, hogy jól ki fogok jönni Hiroval. Kiváncsi vagyok rá, meg Japánra is. Remélem, mesél nekem róla.
|
|
