Karakter: Ren
Megjegyzés: (Sebastiannak)
Fárasztó volt a mai nap. Hiába, egy építkezésen dolgozni mindig az, pedig már megszoktam a dolgot. Erősebb is vagyok, mint az emberek, kitartóbb is, de azért én sem bírom a végtelenségig a megerőltető munkát. Hamarosan úgyis vége a munkának, akkor meg tovább kell állnom. Már majdnem négy éve, hogy idejöttem a városba, és ha nem megyek el, az embereknek fel fog tűnni, hogy nem öregszem. Ezt szeretném elkerülni. Kár, mert tetszik ez a hely, szerintem az egyik legszebb város az USA-ban, ahol eddig jártam. Igazi, nyugodt kisváros, ahol az emberek kedvesek – többnyire -, a közbiztonság is megfelelő, bár éjszaka nem nagyon ajánlatos egyedül mászkálni. Engem azonban már nem mernek megtámadni, mióta egyszer eltörtem egy részeg barom karját, amiért inzultált. Azóta senki sem köt belém, ami jó. Mindenki békén hagy, így nem kell amiatt aggódnom, hogy bárki faggatni kezd. Van egy szép kis albérletem is, ahol eddig éltem. Hamarosan fel kell majd mondanom azt is.
Munka után úgy döntök, hogy a közeli parkba megyek. Szeretem azt a helyet, csendes és ilyenkor már kevesen járnak ott. Van ott egy szép kis tó, amelynek a partján szeretek üldögélni. Sőt, még arra is tudok időt szakítani, hogy valódi formámban száguldozzam a fák között. Az emberek még sosem láttak, de ha látnának is, megijednének. Akkor meg hívnák az állatkertet, és rövid úton esetleg rács mögé kerülnék. Az lenne számomra a vég.
Mikor megérkezem a parkba, nem látok senkit, nem is érzek senkit. Pompás, tehát egyedül vagyok. Az idő már kezd hidegre fordulni, hamarosan itt a tél, de engem nem zavar. Sosem voltam fázós, nem aggaszt a hideg. Leülök a tó mellé a fűbe, és az eget nézem. Úgy nézem, hideg éjszakánk lesz, a kövér Hold fenn világít, ahogy a csillagok is szépen látszanak. Csillagtalan, hideg éjszaka vár ránk.
Nem tudom, meddig ülhetek ott, amikor hirtelen vér szagát érzem meg. Arrafelé fordulok, és megpillantok egy fiút, aki a tó felé igyekszik. Éles látásommal azt is látom, hogy sebek vannak rajta, vérző sebek. Egész csinos fiú, nem lehet több 17-18 évesnél. Csak egy nadrág takarja didergő testét, haja szinte hófehér, annyira szőke, szemei kéken csillognak, de a jobbon végighúzódik egy ronda, lila heg. Szemmel láthatóan fél, és nem vett még észre. A tóhoz lép, majd leülve elkezdi lemosni magát. Emberek… Talán valaki bánthatta, de nem is értem, miért foglalkoztat a dolog.
– Nem hiszem, hogy a park vize a legjobb a tisztálkodásra – szólalok meg halkan, mire rám kapja a tekintetét. Riadt, pont olyan, mint akit üldöznek. Láttam már ilyet.
– Én… én… - mondja fogvacogva, mire felállok, és zsebre dugott kézzel bámulok rá.
Végigmérem a tekintetemmel. Védelemre szorul, vagy legalább egy éjszakai zugra, ahol aludhat. Úgy tűnik, nincs hová mennie. És a végén megfagy szerencsétlen. Leveszem a dzsekimet, ám mikor oda akarnám adni neki, rémülten rám néz, majd elrohan. Fogalmam sincs, mi baja, nem akartam én bántani. Gyereket sosem bántok, de talán annyira rémült volt, hogy azt hitte, bántani fogom. Sóhajtok egyet, majd hirtelen megérzem két másik ember jelenlétét. Ide érzem az alkohol bűzét, és a sérült kölyök halk nyüszítését. Ezek viszont bántani fogják, ha nem védem meg.
Gondolkodás nélkül rohanok a park kijárata felé, ahol a két férfi éppen a fiút szorítja sarokba egy fához. Szegény nem tud menekülni, de látom, már fel is adta, mert a kezeit megadóan lógatja maga mellett. Már kifáradt, nincs ereje menekülni. Nem akarom, hogy bántsák, bár magam sem tudom, mi fogott meg benne. Talán az a rémült, fájdalommal teli tekintet, amivel rám nézett. Emlékezetet saját magamra. Míg nem tudtam magamra vigyázni, engem is sokat bántottak az emberek, vagy más démonok.
– Most megkapod, kis szaros – röhög fel az egyik részeg tróger, mire halkan mögé surranok, és megragadom a karját. – Mi a picsa… - kezdené, de mikor hátrafordulnak mindketten, szembetalálkoznak dühödt tekintetemmel.
– Engedjétek el a fiút! – mondom teljesen nyugodtan, hangom mégis olyan, mint a fagyos, téli szél. – Különben baj lesz – teszem hozzá.
– Pe… persze… hogyne… - bólogat az, amelyik bántani akarta, és hátrébb lépnek mindketten. – Ahogy az úr óhajtja – mondja.
Elengedem, és rájuk morranok, mire, mint a szélvész futnak el. Ezek se fognak több gondot okozni. Nem érte volna meg megverni őket, mert azzal csak a kölyköt ijesztettem volna meg még jobban. Ráadásul részegek, és holnapra semmire sem fognak emlékezni.
A fiúra nézek, aki halálra váltan néz rám, mint aki azt várja, hogy mikor fogok nekiesni. A dzsekimet még mindig a kezemben lógatom, amit odanyújtok neki. Értetlenül bámul rám.
– Vedd fel! – mondom egyszerűen. – Hacsak nincs szándékodban halálra fagyni.
– Köszönöm… - suttogja, ahogy tétova mozdulatokkal elveszi tőlem az említett ruhadarabot, majd felveszi. – Miért… - néz rám.
– Mert utálom, ha valakit bántanak – vonok vállat. – Van hol aludnod? – kérdem, mire a fejét rázza. – Gyere! – indulok el, de pár lépés után visszafordulok. – Talán itt akarsz éjszakázni a parkban? Nem túl biztonságos hely, sok az olyan söpredék, mint azok.
Látom, hogy erősen tétovázik, de végül bátortalanul elindul utánam. Tartja a távolságot, gondolom arra az esetre, ha ne adj isten, más szándékaim lennének. Látom, hogy alig bír menni, a lábai sebesek, és mezítláb is van a gyerek. Végül megállok, és leguggolok elé.
– Gyere! – mondom. – Kulcsold át a karoddal a nyakam! Ilyen lábbal elég nehéz lehet menni.
Még a szívverését is hallom, ahogy a szíve vadul kalapál a mellkasában. De aztán két bátortalan kart érzek meg a nyakam körül, mire felállok, és megfogom a lábait. Érzem, hogy remeg, ahogy elindulok vele hazafelé.
~*~
Úgy fél óra múlva érünk haza a lakásomra. Nem túl nagy hely, van benne két szoba, egy konyha, fürdő, meg előszoba. Mikor beérünk, megcsap a meleg, és szinte hallom, ahogy kis védencem felsóhajt a jóleső melegre.
– Itt vagyunk – mondom, és a nappaliba viszem, ahol leteszem a kanapéra. – Maradj itt! Mellesleg, a nevem Ren – mutatkozom be.
– Se… Sebastian… White – suttogja halkan, mire bólintok, és a fürdőbe megyek.
Engedek meleg vizet egy lavórba, előkapom a sebalkoholt, egy szivacsot, vattát, majd visszamegyek a nappaliba. Sebastian riadtan bámul engem, mint aki nem tudja, hogy mi akarok. Leteszem a cuccokat, majd ránézek.
– Kitisztítom a sebeidet, mielőtt elfertőződnek. De előbb mossuk le a lábad – közlöm. – Ne félj, nem eszlek meg.
Aprót bólint. Lemosom a lábát, kitisztítom a sebeit. A sebtisztítás közben persze felszisszen párszor, gondolom, csípi a sebalkohol a sebeit, de így nem fognak elfertőződni. Hirtelen hallom, hogy megkordul a gyomra, mire riadtan rezzen össze, és szinte könyörögve néz rám.
– Készítek enni – mondom, és felállok, mikor már végeztem. – Addig fürödj meg! A fürdő ott van, találsz ott törülközőt, meg köntöst is – mutatok a fürdőszoba irányába, miközben kiviszem a lavórt, kiöntöm a vizet, elrakok mindent, majd a konyhába vonulok.
A konyhából is hallom a vízzubogást. Legalább elment fürdeni, ez is jó. Csak tudnám, mit csináljak a gyerekkel. Úgy néz ki, mint akit bántottak, és most szökésben van. Biztos nem akar visszamenni oda, ahonnan megszökött, de velem sem maradhat. Túl veszélyes lenne, mert előbb-utóbb megtudná, ki is vagyok valójában. Akkor vagy elrohanna, vagy rám uszítaná a vadászokat. Viszont úgy tűnik, nincs hová mennie, az utcára meg mégsem tehetem ki. Komoly dilemma.
A fejem rázom, mialatt vacsorát készítek. Csak egy egyszerű ragut főzök, azt mindenki szereti, és hamar kész is van. Hála égnek, minden hozzávalóm megvan hozzá, de holnap már be kell majd vásárolnom. Aztán megérzem, hogy valaki van a hátam mögött.
– Gyere be, és ülj asztalhoz! – mondom, mire apró lépéseket hallok.
Amikor odapillantok, Sebastian lehajtott fejjel ül az asztalnál, de úgy, mint aki még azt is szégyelli, hogy egyáltalán a világon van. Komolyan, nem tudom, mit csináljak vele.
|
