Nagyot nyújtózva fekszik le az egyik párnára, majd rám néz. Nem tudom, mit akar, nem ismerem még Reit annyira, de biztosan nem rosszat. Habár, tartok még tõle.

- Nem pihensz le velem? – motyogja halkan. – Ma nem is csináltam szinte semmit, mégis tiszta fáradt vagyok – közben nagyot ásít.

Nem válaszolok, csak halkan odamegyek hozzá, és ledõlök a párnára. Megsimogatja az arcom, mire megremegek. Még nem szoktam meg, hogy így bánjanak velem. De nem húzódom el, és a kezét sem csapom el. Aztán megfogja a kezem, és közelebb bújik hozzám. Lassan elalszik. Én azonban képtelen vagyok rá. Túl idegen ez a hely, túl nyugodt, és az ablakon fényes valamik világítanak befelé. A csillagok. Még nemigen láttam õket, sem anyám, sem a gazdáim nem engedtek nekem ilyen luxust. Azt mondták, nem vagyok rá méltó, nem érdemlem meg. Mikor már Rei alszik, kiveszem a kezem a kezébõl, és felállok. Az ablakhoz megyek, és a csillagokat kezdem fürkészni. Gyönyörûek. Talán, ha én is csillag lennék, az emberek nem gyûlölnének ennyire. Néha öngyilkos akartam lenni, de gyáva voltam. Nem tudom, meddig állhatok ott, mígnem halk lépteket hallok magam mögött. Tudom, hogy Rei az, talán felfedezte, hogy eltûntem.

- Mit csinálsz? – kérdi halkan

- Csak a csillagokat nézem, még nem igazán láttam õket… - suttogom vissza.

Érzem, hogy hátulról átölel, és a fejét a hátamnak dönti. Nem csinál semmi mást, és ez most így jó.

- Sajnálom – motyogja. Miért sajnálja?

Hosszú percekig csak állunk a csillagokat figyelve, halkan beszélgetve. Néha megingok, kezdek fáradt lenni, de nem alszom el. Akkor nem láthatom a csillagokat, és az nem lenne jó. Aztán egy órával késõbb az ég világosodni kezd, én pedig nagyot ásítva dõlök Rei karjaiba. Olyan fáradt vagyok, hogy azonnal el is alszom.
Már reggel van, mikor felébredek. Rei is hamarosan felébred, én pedig nagy szemekkel nézek rá. A párnákon fekszünk, ahol éjjel nyugovóra tértünk. Rei dorombolva dörgöli a nyakamhoz az orrát, ami nekem nem tetszik, csak morgok egyet. Õ is tudhatja, hogy nem tetszik, mert feláll, és az egyik polchoz lép.

- Bekenhetlek megint? – mutatja mosolyogva a krémet.

Bólintok, majd egyszerûen ledobom a ruháimat. A szemérmességet tizenkét éves koromban kiölték belõlem. Óvatosan ken be, én pedig igyekszem kizárni a külvilágot. Már kiskorom óta nagyon jól megy, így nem érzem a fájdalmat. Lélekben mindig máshol jártam, ha anyám, vagy a gazdáim, esetleg a vendégek fájdalmat okoztak nekem. De ez jobb is így, így csak késõbb érzek bármit is, de nem kell törõdnöm a külvilággal.

A kenegetés után gyorsan felöltözöm, majd az ablakhoz sétálok, hogy kinézzek rajta. Ám hirtelen nyílik az ablak, és egy ember mászik be rajta. Egy fiú. Ijedt fújtatással menekülök a legtávolabbi sarokba, és a hangra már Rei is felfigyel. Ez egy ember! Most biztos elmondja mindenkinek, hogy két neko van itt, és jönnek a sintérek, akik bántani fognak minket.

- Akira?! – hallom Rei hangját, amely szerint ismeri a jövevényt. Csak nem egy követ fújnak? Áruló neko!

Összekuporodva ülök a falnál, kezeimmel a testem védem, lábaim is felhúzva. Az csak késõbb jut el a tudatomig, hogy valaki beszél hozzám.

- Semmi baj, Kuro. Én vagyok az, Rei – suttogja. Óvatosan kikukucskálok kezeim rejtekébõl, és megnyugszom Rei láttán. Ám amikor meglátom azt az embert, egybõl megremegek. Rei int neki, hogy maradjon ott, ahol van, míg õ odaér hozzám, és letérdel. Megsimogatja a kezem, mire felé kapok a karmaimmal. Áruló! Ne akarj velem kedves lenni! Ám õ elkapja a csuklómat, még idejében. Nem szorítja, csak tartja. Én is észreveszem, mit tettem, így most már riadtan pillantok rá. - Csak én vagyok. Ne félj. Nem bánt senki – suttogja, és finoman átölel. Én pedig remegve nézek a fiú felé. - Õ sem fog bántatni – Rei megsimítja a fejem. – Tudom, hogy ember, de õ az egyik legjobb barátom. Nagyon sokat segített nekem, ezt a helyet is õ mutatta meg – kezdek megnyugodni, de nem bízom benne. Az emberek gonoszak. 

Rei lassan feláll, majd elindul az ember felé. Én is felállok, de gyanakszom, így nagyon óvatosan lépdelek feléjük, a szememet az emberen tartva, hátha valami rosszat forral. Gyanakszom rá. Ugyan, miért akarna segíteni egy ember olyanoknak, mint mi? Végül percek alatt eljutok hozzájuk, de tisztes távolságra állok meg az embertõl.

- Kuro, õ itt Akira, az egyik legjobb barátom. Akira, õ itt Kuro. Kérlek, ne csinálj hirtelen mozdulatokat, elég félénk, és nem szereti az idegeneket és az embereket – az Akirának nevezett fiú bólint, én pedig bizalmatlan pillantásokkal méregetem.

Rei közelebb kép Akirához, aki megöleli, mire Rei dorombolni kezd. Sokáig ölelkeznek, már majdnem féltékeny kezdek lenni, amikor végre Rei kibontakozik a fiú ölelésébõl, és mellém áll.

- Jó híreket hoztam Rei – mosolyog Akira Reire.

- Mitmitmitmit? – Rei hangja izgatottnak tûnik.

- Találtunk neked, vagyis nektek – mosolyog rám – egy normális házat. Olyan, mint bármelyik emberé. Nagyon szép, és a szomszédok is normálisak, bár kicsit furcsán néztek ránk, amikor ott jártunk – nevet fel. - Tudod, ott mindenki neko. Nagyon szép hely. Vannak neko rendõrök, tûzoltók, mentõsök, boltosok, postások. Tehát olyan, mint itt, csak ott mindenki neko. Nem is tudom, hogy eddig, hogy nem tudtunk róla. Meg, hogy az emberek miért nem jártak ott. Bár arra azt hiszem, tudom a választ – mosolyog. – Ott biztonságban lesztek. Azt mesélték az ott élõk, hogy valami mágikus erõtér veszi az egész helyet körbe, és csak nekok, vagy olyan emberek mehetnek át rajta, akik békés szándékkal mentek. Vagyis a gonosz emberek, akik össze akarják fogdosni a nekokat, és elhurcolni õket, azok nem tudnak átjutni, az az erõtér nem engedi. Rei, hát nem csodálatos? Végre nyugodtan élhettek, nem kell menekülnötök és bujkálnotok! – nevet fel, majd megöleli Reit.

Rei boldognak tûnik, de én semmit sem értek. Sosem hallottam olyan helyrõl, ahol csak nekok élnek.

- Akira, de mégis milyen mágikus erõtér az?

- Hmm… a leendõ szomszédjaid azt mesélték, hogy egyszer egy neko megmentette egy mágus életét, ezért cserébe kérhetett tõle valamit. Az a neko azt kívánta, hogy legyen egy hely, ami biztonságos a nekoknak. Így hát a mágus egy nagy területet kiválasztott, valamit csinált, gondolom varázsolt és így lett az a hely, és ott fogtok ti is élni – mosolyog ránk.

- De Akira, nekem nincs pénzem, hogy megvegyek egy házat…

- Rei, nem hülyéskedj! Végre megtaláltuk a legjobb helyet neked… nektek, és szerinted nem vesszük meg? – összerezzenek a hangos szavakra, de úgy érzem, nem akar bántani. Egy hely, ahol csak nekok élnek, és a gonosz emberek nem tudnak bántani minket? Ez csodálatos, már ha igaz.

- Csodálatos lenne ott élni, de nem fogadhatom el… nem vehettek egy házat…

- Az kár, mert már megvettük – Akira rávigyorog Reire.

Látom, hogy Rei szemei elkerekednek, majd halk sikkantással Akira nyakába ugrik. Azt hiszem, most boldog. Sokáig öleli, mielõtt elengedné, majd hozzám fordul.

- Mit szólsz hozzá Kuro? Van egy házunk. Szeretnél velem élni? – kérdi suttogva, könnyes szemmel.

Erre mit válaszoljak? Laknék vele, de a nekok többsége utálja a félvéreket, mert érzik rajtunk az emberek bûzét. Mintha mit tehetnénk arról, hogy megszülettünk. Szívesen élnék vele, de vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban. Elõször is, ez az ember csak úgy felbukkant, azt állította, hogy vett egy házat egy mágikus helyen, ahol csak nekok élnek. Ez túl szép, és valahol valaminek hibádzania kell a dologban. Nem bízom Akirában, és elõbb bizonyítékot akarok. Akirára nézek, majd Reire, és megint Akirára.

- Elõbb bizonyítsd be, hogy létezik az a mágikus hely! – mondom határozottan. – És hogy valóban vettél nekünk egy házat. Mert ez így túl szép, hogy igaz legyen.

- Kuro, hogy mondhatsz ilyet? – kérdi Rei. – Akira a barátom, nem hazudna nekem.

- Õ egy ember! – mutatok rá a lényegre. – És az emberek nem megbízhatóak. Másfelõl – folytatom, mire látom, hogy Rei szemei kerekre tágulnak -, a nekok többsége elõbb öli meg a félvéreket, mintsem hagyja õket maguk között élni. Ne feledd, mit meséltem neked a vad nekokról. Mi pedig félvérek, Rei, akár tetszik, akár nem.

- Ezek szerint, nem hiszel neki? – Rei szemeit könnyek futják el.

- Mondjuk úgy, elõbb szeretnék meggyõzõdni róla, hogy az ember igazat mondott – makacsolom meg magam. – Csak azután adok neked választ, Rei. Rendben?

- Rendben – bólint. – De Akira eddig mindig segített nekem.

- Semmi baj, Rei – von vállat Akira. – Kuro jogosan tart az emberektõl. Sok ember bántja, vagy megöli a nekokat, és amit a vad nekokról mondott, szintén igaz. Megértem, ha nem bízol bennem, Kuro – fordul hozzám, mire összehúzom a szemem.

- Ha hazudtál, megöllek – morgom, mire bólint.

Azt hiszem, megértette, de szerintem Rei nem érti, hogy miért vagyok ilyen. Egyszerû. Nem akarok megint belesétálni egy csapdába, mint még tízéves koromban, amikor az egyik iskolatársam azt mondta, a barátom akar lenni, és majd megvéd. Aztán az egyik osztálykiránduláson lelökött egy sziklás domboldalon, és jót nevetett rajta. Pedig benne megbíztam. Akkor jöttem rá, az emberekben nem lehet megbízni. Mindegyik egyforma, a bizalmadba férkõznek, majd hátbaszúrnak, és jót röhögnek rajtad.
Végül úgy döntünk, még akkor útnak indulunk. Akira hozott ételt is magával, de én elõbb megvárom, hogy a többiek túlélik-e, csak azután eszem. Hozott húst, tejet, joghurtot és halat is. Élvezettel eszegetek, de közben le sem veszem a szemem Akiráról. Ha egy gyanús mozdulatot tesz, egybõl végzek vele, és õ is tudja. Rei csendben ül, azt hiszem, megbánthattam, vagy nem tudja, mit gondoljon rólam.

Végül elindulunk. Hála égnek nem sok ember járkál ilyenkor és úgyis mindketten – Rei és én – sapkát hordunk, amely elrejti a füleinket. Selymes farkincáinkat pedig öv módjára a derekunk köré tekerjük. Nem bízom Akirában, így kissé lemaradva követek õt és Reit, amikor átvágunk a városon. Aztán már sok embert pillantok meg, mindenki siet valahová. A diákok az iskolába, a férfiak a munkahelyükre, a nõk pedig ki tudja hová. Gyerekek futnak át az úton, talán óvodába sietnek. Elhúzom a szám. Az én gyerekkorom maga volt a pokol, mindig leköptek, meglöktek, belém rúgtak az emberek, ha megláttak, és a hátam mögött elmondtak mindennek, amit nem szégyelltek kimondani.

Sokáig sétálunk a forgatagban, mígnem Akira befordul egy néptelenebb utcába. Már kezdek gyanakodni, és félve rezzenek össze minden idegen hangtól, ami emberek jelenlétére utalhat. Talán valahol, egy néptelen sikátorban vár a bandája, hogy megöljenek, vagy elfogjanak és eladjanak minket. Rei szemmel láthatóan tökéletesen megbízik az emberben, de az emberek mindig is jól tudták használni a hízelgést. Én kevésbé bízom benne, nem ismerem, nem tudom, hihetek-e neki. De ha bántani akarna minket, utolsó leheletemig védeni fogom magam és Reit.

- Messze van még? – kérdem gyanakodva. – Hová viszel minket, ember?

- Már nincs messze, nemsokára ott vagyunk – nyugtat meg vidáman. Összehúzom a szemem. – Nem bízol bennem, Kuro.

- Naná, hogy nem! – morgom. – Miért bíznék benned? Még semmit sem bizonyítottál elõttem.

- Kuro, nem tudnál vele kedvesebb lenni? – kérdi Rei.

- Majd leszek, ha bebizonyítja, igazat mondott – mondom. – Tudom, hogy a barátod, de õ csak egy ember.

- Kuro… - suttogja halkan Rei, mire megrázom a fejem. Nem, ezt az elõítéletet nem törlöd ki belõlem.

Ezek után nem beszélgetünk. Azt hiszem, Rei nagyon szomorú, így mellé sietek, és megölelem, majd halkan dorombolok neki. Õ is tudja, hogy nem rá vagyok dühös, így halványan rám mosolyog. De tudom, mennyire fáj neki, hogy nem bízom a barátjában. De egyszerûen, nem tudok bízni. Aztán befordulunk egy néptelen utcába, és a gyanakvásom erõsödik. Rei megfogja a kezem, hogy megnyugtasson, de érzem, hogy õ is ideges. Azt hiszem, az én idegességem rá is átragadt már. Akira ellenben magabiztosan megy elõttünk, és már én sem tudom, mit gondoljak. Talán mégsem hazudott? És ha nem? Akkor bocsánatot kell kérnem tõle. De én nem fogok bocsánatot kérni egy embertõl. Nem, és nem!
Végül megállunk egy ház falánál, amin egy régi poszter fityeg. Már megsárgult, valami kiárusítást hirdet. Akira felénk fordul.

- Gyertek! – mondja, majd megérinti a posztert, mire azon egy átjáró nyílik. Õ pedig belép.

Rei halkan nyikkant egyet, de én megszorítom a kezét, és a posztert megérintve átlépünk abba a valamibe, ahová Akira is ment.

Kuro aranyosan játszik a plüsshallal, de egy idõ után gondolom elfáradhat, mert kissé pihegve egy üveg tejszínért nyúl, és miután felbontotta nagy kortyokban nyelni kezdi. Mellé telepszem és én is hasonlóképpen teszek.
- Nem lehet könnyû kinn élni. Sok neko nem bírná ki. – fordul felém.
- Hogy érted? Hiszen a legtöbbjük rab, bántják õket. Hogyne akarnának szabadok lenni? Jobb, mint agyonverve lenni. – csodálkozva nézek rá. Én mindig is szabad voltam, nem tudom, hogy milyen lehet házinekonak lenni, és én azt nem tudom elképzelni, hogy lehet kibírni. Szabadnak lenni könnyebb.
- Hadd magyarázzam meg! Õk ehhez szoktak hozzá, ebben nõnek fel, sokuk ebbe születik bele. A nekokat ugyanúgy tenyésztik, mint a marhákat, vagy  disznókat – megbotránkozva nyöszörgök fel. Én nem is sejtettem, hogy ennyire durva a helyzet. - A legtöbbjük azt sem tudja, hogy máshogy is lehetne. Sok gazda fenyegeti azzal a nekoját, hogy kirakja az utcára, ha nem viselkedik.
- De akkor szabadok lennének – nem értem, nem az lenne a lényeg, hogy elengedjék õket?

- Igen, lehet. De az a helyzet, hogy hamar elpusztulnának. Sok el is pusztul, amelyik megszökik, vagy kidobják, mert nem tudnak gondoskodni magukról. Vagy a vad nekok végeznek velük, vagy agyonlövik, agyonütik õket, vagy éhen halnak, mert nem tudják hol és hogy szerezzenek élelmet, hová bújjanak éjszakára. Sokan fagynak meg a téli hidegben is, hiszen háziállatok – magyarázza türelmesen. - A gazdák akármilyen kegyetlenek is többségében, ételt és fedelet nyújtanak nekik, õk pedig cserében elviselik  sorsukat.
- Ez borzalmas! – számra szorítom tenyeremet és úgy motyogok tovább dühösen - Ez... embertelen! Azt mondják a nekok sokba kerülnek, de akkor miért bántják õket az emberek?
- Mert emberek, ennyi a magyarázat. Az emberek mindig is kizsákmányolták a többi élõlényt, a bolygót. És mivel a nekok értelmes lények, elnyomják õket. A történelem során mindig volt elnyomás. Csak sosem törõdtünk vele. Az emberiség talán attól fél, hogy a nekok fellázadhatnak, ezért tarthat mindenki maximum kettõt egy háztartásban.

Nem válaszolok. Úgy érzem ezek után nem is nagyon tudnék megszólalni. Gyûlölöm az embereket. Õk magukat tartják a legfejlettebb, legokosabb lényeknek, és mégis, sokkal rosszabbak bármelyik másik élõlénynél. Nincs még egy olyan kegyetlen faj, ami más élõlényekbõl húz hasznot ilyen mértékben. Az állatok megeszik egymást, mert ha nem tennék, éhen halnának, de nem ölnek ok nélkül. Az ember meg, ha valami az útjában van, átgázol rajta, legyen bármi az ára. Az, hogy talán egy egész fajt pusztít ki, nem számít, mert neki abból valami haszna származik, tehát magasról tesz arra, hogy védtelen állatokat írt ki. Annyi hibájuk van, de az nem számít, az számít hibának, amit õk annak gondolnak. Lenéznek mindenkit, aki egy kicsit is eltér a normálistól. Kiközösítik azt, aki segíteni próbál nekünk, mert nekünk csak szenvednünk szabad. Minket is csak azért üldöznek, mert mások vagyunk. A nekok azért mert félig emberek, az emberek azért mert félig nekok.

Sóhajtva túrok borzos hajamba. Idõközben Kuro a falnak dõlt és most a falat szemléli, mintha valami érdekeset talált volna rajta.

- Te tudod, ki volt az apád? – kérdezek rá, mire hirtelen felém kapja a fejét.
- Nem. Csak annyit tudok, hogy egy vad neko volt, de anyám sosem beszélt róla. Valószínûleg szégyellte, ahogy engem is gyûlölt. Sosem értettem, miért nem ölt meg, ha ennyire utált. Talán tudta, hogy egy nap haszna lesz a korcs, szörnyszülött fiából, ahogy hívott.
- Nem vagy korcs, sem szörnyszülött! – kiáltok fel - Mi félvérek vagyunk. – javítom ki, mert egyáltalán nem mindegy. Legalább õ ne beszéljen így rólunk.
- A félvérek többsége a kétnapos kort sem éli meg – jegyzi meg halkan. - Ha nekok között születtem volna, azonnal megölnek. Õk nem lacafacáznak.
- Nem akarod megkeresni az apádat? – nem tudom, miért kérdezgetek ennyit. Kíváncsi vagyok rá, még jobban meg akarom ismerni.
- Köszi, de szeretnék még élni egy ideig – válaszol kicsit gúnyosan - És mit mondanék, ha megtalálnám? Talán hogy "Hali apu, én vagyok a rég elveszett fiad? Felcsináltad anyámat, õ meg eladott és évekig szajhaként éltem az emberek kénye-kedve szerint?" Hú de vidám tali lenne! – felnevetek, mert így tényleg eléggé vicces lenne, de azért szomorú is. Kuro is elmosolyodik halványan.

Megértem Kurot. Én „ismerem” az apámat, és jobban gyûlöl, mint bármelyik másik ember. Mi lenne Kuroval? Hiszen õ még csak nem is látta soha az apját. Nem hiszem, hogy jobban fogadná õt az apja, mint ahogy az enyém fogadott engem. Meg vagyunk mi áldva…

Nagyot nyújtózva mászom az egyik hatalmas párnára. Imádom, annyira puha, szinte elsüllyedek benne. Megsimogatom magam elõtt az anyagát és Kurora pillantok.

- Nem pihensz le velem? – motyogom a párnába – Ma nem is csináltam szinte semmit, mégis tiszta fáradt vagyok. – ásítok egy nagyot

Nem mond semmit, csak halkan odatotyog és lekuporodik mellém. Elmosolyodom, finoman megsimogatom puha kis arcocskáját. Kicsit megremeg, de hagyja, nem löki el a kezemet. Óvatosan megfogom a kezét, becsukom a szemem, kicsit közelebb fészkelõdõk hozzá és próbálok elaludni.

~.~.~.~.~.~.~

Mikor felébredek, sötét van, és Kuro nincs mellettem. Rémülten ülök fel, de rögtön meglátom õt az ablaknál. Halkan felállok a párnáról és mellé sétálok. Ijedten kapja felém a fejét.

- Mit csinálsz? –kérdezem halkan.

- Csak a csillagokat nézem, még nem igazán láttam õket… - suttogja vissza.

Letörten nézek rá. Olyan szomorú, hogy olyan egyszerû, semmiségeket se tehetett meg, mint a csillagok nézése. Óvatosan átölelem hátulról, homlokomat tarkójának döntöm.

- Sajnálom. – motyogom nyakának.

Hosszú percekig állunk így. Nem tudom, hogy azért hagyja, mert jól esik neki, vagy azért mert fél megmozdulni. Bárhogy is van, kicsit jól esik, hogy talán már kezd megszokni és elfogadni.

Sokáig állunk még az ablaknál, halkan beszélgetünk, és a csillagokat figyeljük. Néha érzem, hogy Kuro kicsit meginog, ilyenkor mindig az arcára nézek, de még tartja magát, nem aludt még el. Amikor már vagy egy órája az ablaknál állunk és az ég világosodni kezd, finoman az ölelésembe dõl, rám nehezedik, és tudom, hogy most nem sikerült nyitva tartania a szemét. Óvatosan a karjaimba zárom és elviszem a párnánkig. Olyan furcsa, hogy már nem egyedül vagyok, hogy már nem az én párnám, vagy az én tejszínem, hanem a miénk. Amikor erre gondolok, mindig valami finom meleg önti el a mellkasomat. A párnára fektetem, és halkan mellé helyezkedek. Figyelem szép kis arcát, selymes haját, aranyos fülecskéit, kis szájacskáját, hatalmas, gyönyörû szemét. Aztán pillantásom a bal szemén lévõ kötésre terelõdik, és ismét elborzadok, hogy az emberek milyen kegyetlenek. Szegény kicsi nekom. Ujjaimat arcára simítom és végigfuttatom az álláig. Sóhajtok egy hatalmasat és én is becsukom a szememet, hogy könnyebben érjen utol az álom.

Mocorgásra ébredek, aztán észlelem, hogy reggel van már, mert a szemembe tûz a nap. Fintorogva kinyitom a szemem és Kurot keresem a tekintetemmel. Mellettem fekszik még, és hatalmasra nyílt szemével engem figyel. Rámosolygok, és dorombolva a nyakához dörzsölöm az orromat. Megint furcsán néz rám, azt hiszem nem nagyon tetszik neki, hogy ilyeneket csinálok. Nagyot nyújtózva állok fel és az egyik polchoz sétálok.

- Bekenhetlek megint? – mutatom fel neki a krémet mosolyogva.

Bólint egyet és ismét csak egyszerûen ledobálja magáról a ruhákat. Már nem lepõdök meg annyira ezen.

Finom mozdulatokkal kenegetem puha bõrét. Kuro pedig hang nélkül tûri, és közben olyan arcot vág, mint aki itt sincs. Talán ezt csinált akkor is, amikor a gazdái szörnyû dolgokat csináltak vele, talán ezért van még itt, így élte túl. Kizárta a külvilágot és nem figyelte arra, hogy mi történik vele, csak hagyta, hogy megtörténjen és közben nem érzett semmit, csak utána. Vagy talán nem, és most is csak azért ilyen, mert elgondolkozott valamin.

Rámosolygok, miközben a kupakot csavarom vissza a tubusra, és visszateszem a dobozába, utána pedig a polcra. Tegnaphoz képest már szebbek a sebei, már gyógyulgatnak. Õ gyorsan felöltözik, amíg én a szoba másik felébe megyek megmosni a kezem. Halkan dúdolgatok, miközben szappanozom a kezemet, amikor egy puffanást és ijedt kaparászást hallok. Gyorsan hátra fordítom a fejem, a nyakam csak úgy roppan. Kurot keresem, de õt sehol sem látom, csak egy másik, ismerõs alakot az ablaktól nem messze.

- Akira?! – nem kicsit lepõdök meg, mikor egyik legjobb barátomat ismerem fel az ismerõs jövevényben.

Elindulok felé, hogy megöleljem, de végre eljut az agyamig, hogy ha a puffanás az volt, ahogy Akira földet ért az ablakból, akkor a kaparászás... Kuro.

Forgatom a fejem össze-vissza, de sehol nem látom Kurot. Kezdek pánikba esni, amikor megpillantom az egyik sarokban kuporogni. Feje a térdére hajtva, karjaival védi magát. Elindulok felé, látom, ahogy még jobban összehúzza magát. Halkan beszélni kezdek hozzá, hogy tudja, csak én vagyok az.

- Semmi baj, Kuro. Én vagyok az, Rei. – suttogom. Látom, hogy kicsit megnyugszik és a karjai közül kikukucskál, de ismét összehúzza magát. Hátra pillantok a vállam felett és látom, hogy Akira is velem együtt jön. Intek neki, hogy maradjon, mire megáll, így egyedül folytatom utamat a remegõ neko felé. Letérdelek Kuro mellé és óvatosan a kézfejére simítom a tenyeremet. Összerándul, és felém kap az éles kis karmacskáival, de elkapom a csuklóját mielõtt megkarmolna. Nem szorítom, csak tartom, hiszen nem akar bántani, csak megijedt. Az utolsó pillanatban õ is észrevette, hogy én vagyok az, de nem tudta megállítani a kezét, és most rémülten pillog fel rám.

- Csak én vagyok. Ne félj. Nem bánt senki. – suttogom és finoman átölelem.

Remeg és félve néz Akira felé.

- Õ sem fog bántatni – simogatom meg a fejét – Tudom, hogy ember, de õ az egyik legjobb barátom. Nagyon sokat segített nekem, ezt a helyet is õ mutatta meg. – látom rajta, hogy kezd megnyugodni, de még mindig tart Akirától. Amit meg is értek, hiszen nem ismeri, és ráadásul még ember is.

Lassan felállok, és Kuronak is segítek. Akirához sétálok és intek Kuronak, hogy kövessen.  Lassan, megfontoltan lépked, miközben gyanakodva méregeti Akirát, de néha rám is úgy néz. Talán azt hiszi, hogy becsapom. Talán azt hiszi, hogy már idegesít, és el akarom valakinek adni?

Lassan, de Kuro is eljut oda ahol én már percek óta állok.

- Kuro, õ itt Akira, az egyik legjobb barátom. Akira, õ itt Kuro. Kérlek ne csinálj hirtelen mozdulatokat, elég félénk, és nem szereti az idegeneket és az embereket. – Akira bólint, és lassan meghajol Kuro felé, Kuro is ezt teszi, szemeit végig Akirán tartva.

Közelebb lépek Akirához, hogy én is köszönthessem. Megölelem, Akira jól magához szorít és megsimogatja a hátamat, amit én egy elégedett dorombolás szólammal hálálok meg. Lassan bontakozok ki az ölelésbõl és Kuro mellé állok, hogy ne érezze magát egyedül és kiszolgáltatottnak.

- Jó híreket hoztam Rei. – mosolyog rám Akira.

-Mitmitmitmit? – kérdezem izgatottan, mert ha Akira azt mondja, hogy jó hír, akkor az tényleg nagyon-nagyon szuper hír.

- Találtunk neked, vagyis nektek – mosolyog itt Kurora – egy normális házat. Olyan mint bármelyik emberé. Nagyon szép, és a szomszédok is normálisak, bár kicsit furcsán néztek ránk, amikor ott jártunk. –nevet fel - Tudod, ott mindenki neko. Nagyon szép hely. Vannak neko rendõrök, tûzoltók, mentõsök, boltosok, postások. Tehát olyan mint itt, csak ott mindenki neko. Nem is tudom, hogy eddig, hogy nem tudtunk róla. Meg, hogy az emberek miért nem jártak ott. Bár arra azt hiszem, tudom a választ. – mosolyog – Ott biztonságban lesztek. Azt mesélték az ott élõk, hogy valami mágikus erõtér veszi az egész helyet körbe, és csak nekok, vagy olyan emberek mehetnek át rajta, akik békés szándékkal mentek. Vagyis a gonosz emberek, akik össze akarják fogdosni a nekokat, és elhurcolni õket, azok nem tudnak átjutni, az az erõtér nem engedi. Rei, hát nem csodálatos? Végre nyugodtan élhettek, nem kell menekülnötök és bujkálnotok! – nevet fel boldogan és magához ölel.

Könnyezik a szemem, mert olyan hihetetlenül boldog vagyok. Ha ez mind igaz, végre élhetünk normálisan.

- Akira, de mégis milyen mágikus erõtér az?

- Hmm… a leendõ szomszédjaid azt mesélték, hogy egyszer egy neko megmentette egy mágus életét, ezért cserébe kérhetett tõle valamit. Az a neko azt kívánta, hogy legyen egy hely, ami biztonságos a nekoknak. Így hát a mágus egy nagy területet kiválasztott, valamit csinált, gondolom varázsolt és így lett az a hely, és ott fogtok ti is élni. – mosolyog ránk.

- De Akira, nekem nincs pénzem, hogy megvegyek egy házat…

- Rei, nem hülyéskedj! Végre megtaláltuk a legjobb helyet neked… nektek, és szerinted nem vesszük meg? – Kuro kicsit összehúzza magát, amiért Akira felemelte a hangját, de olyan csillogó tekintettel figyeli Akirát, mintha azt mondta volna, hogy õ Isten és most minden gonosz embertõl megtisztítja a Földet.

- Csodálatos lenne ott élni, de nem fogadhatom el… nem vehettek egy házat…

- Az kár, mert már megvettük. – vigyorog rám.

Elkerekednek a szemeim és halkan felsikkantok. Ez most komoly? Elpityeredek és Akira nyakába ugrok. Azt hiszem csak ezerszer köszöntem meg neki két perc alatt. Aztán Kuro felé fordulok, és nem tudom, hogy fogja fogadni, de megölelem. Jó szorosan magamhoz szorítom.

- Mit szólsz hozzá Kuro? Van egy házunk. Szeretnél velem élni? – kérdezem tõle suttogva könnyfátyolos hangon.

Reggel mikor felébredek olyan érzésem van, mintha az egész éjszaka csak néhány perc lett volna. Fejemet a még alvó kis neko felé fordítom. Félig rajtam fekszik, feje mellkasomon, karja szintén a mellkasomon fekszik. A kezét édesen a szájára tette. Az egész teste tele van csúnya sebekkel, de a sebek alatt egy nagyon is szép fiú van. Elgondolkodva simogatom meg puha bõrét. Kíváncsi vagyok meddig fog tartani neki, hogy rájöjjön, én nem akarom bántani és mikor fogja megszokni, hogy már nem kell azt csinálnia, amit más mond.  Óvatosan csúszok ki alóla, hogy nehogy felébresszem. Nagyot nyújtózok, érzem és hallom, ahogy a gerincem végigropog. Elégedetten mormogok egyet és az egyik doboz felé sétálok. Egy-két dolgot félreteszek, fogadjunk, hogy a legalján van az, ami nekem kell. Már majdnem derékig belemerülök, mikor végre megtalálom. Biztos nagyon viccesen nézhetek ki, csak a lábaim meg a farkam látszik ki a dobozból, a lábaimmal még kalimpálok is, hogy ne essek bele. Felegyenesedek, a sapkát, amit kerestem, a fejemre teszem, a füleimet alá nyomogatva. Panaszosan nyávogok egyet halkan, mert nem túl kellemes érzés. De muszáj, szükség van arra a krémre. Elégedetten szemlélem meg magamat egy fél, törött tükörben a falon. Nem látszik, pompás, már csak a farkamat kéne valahogy eltüntetni. A nadrágba nem hiszem, hogy bele tudom gyömöszölni, és elég fájdalmas is lenne… Így hát arra a döntésre jutok, hogy az lesz a legjobb, ha egy pulcsit kötök oda, az majd eltakarja. Megfogok egy pulcsit, és jó szorosan a derekam köré csomózom, nem lenne túl jó, hogy ha az út felénél leesne rólam. A farkamat a kapucniba tuszkolom, mert az egy dolog, hogy hátulról nem látszik, de elölrõl igen. Érdekes lenne, hogy valaki velem szembe jönne és a lábaim között látszana a farkam. Felugrok az ablakba, kimászok, gondosan visszazárom az ablakot, nincs túl meleg idekint, nem szeretném, hogy ha megfázna Kuro. Még egy pillantás magamra és nekivágok az útnak. Nem túl messze van egy gyógyszertár, az jó lesz. Alig teszek meg egy utcányi távot, de máris megállásra kényszerülök.
- Elnézést! Fiatalember! – szól valaki utánam
Félve nézek hátra, nem lehet, hogy valaki ilyen gyorsan észrevette volna. Egy apró idõs hölgy áll ellõttem.
-Igen? – hangom kicsit remeg, nem szeretnék lebukni…
-Tudna segíteni egy idõs hölgynek? – néz rám kérlelõen – Most halt meg az én egyetlen kis gyöngyszemem – szomorodik el az arca
Nem tudom, hogy kirõl beszélhet, de nagyon megviselhette.
-Részvétem. Miben segíthetek? – kérdezek rá
Egy hatalmas dobozt nyom a kezembe, ami tele van labdákkal, játékokkal.
- Ez mind az én kis cicámé volt. Nincs véletlenül egy cicája? Ha nincs, az se baj, csak kérem, vigye magával. Kidobni nincs szívem, de ha megtartom, mindig az együtt eltöltött idõre fog emlékeztetni. – magyarázza
-  Én…
-  Kérem!
-  Rendben, köszönöm. – hajolok meg felé egy kicsit
-  Én köszönöm! – derül fel az arca és tovább halad
Hát ez… furcsa volt. Na mindegy, akkor elõbb leteszem a csomagot és utána megyek a gyógyszertárba. Mivel nem jutottam túl messzire, gyorsan visszaérek. Épphogy csak beejtem az ablakon és már megyek is tovább. Tíz perc múlva már a gyógyszertárban állok és várom, hogy én kerüljek sorra. Az emberek egyre fogyatkoznak, és csak azt veszem észre, hogy már nincs elõttem senki.
-  Jó reggelt! Öhm… valami krémet szeretnék, ami jó a sebekre – magyarázom
-  Jó reggelt! Egy perc és megnézem – mosolyog rám és eltûnik egy ajtó mögött, ahonnan néhány perc múlva kerül újra elõ
Észre se veszem, hogy izgatottan mozgatni kezdem a farkamat.
- Ez megfelel? – mutat felém egy dobozkát
-  Igen – rántom meg a vállamat. Gondolom jó lesz, nem értek én az ilyenekhez.
A pultra teszem a pénzt, õ pedig a kezembe a dobozt. Elköszönök tõle és a lebukástól félve, gyorsan kisprintelek az épületbõl. Kint már lelassítok, és kezemben a dobozzal haza sétálgatok. Kinyitom az ablakot, leugrok, puhán érkezek a földre. Ahogy látom Kuro már felébredt és éppen egy halas konzervet szorongat, szájában még ott van az utolsó falat.
-  Sajnálom... én... éhes voltam és... – magyarázkodik
Most erre mit mondjak? Azt se tudom, hogy sírjak vagy nevessek ezen az egészen. Komolyan bocsánatot kell kérnie, csak azért mert éhes volt és evett valamit?!
- Semmi baj - nevetek rá. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, hiszen nem õ tehet arról, hogy így nevelték. - Mondtam, hogy ehetsz, ha éhes vagy. Már nem a gazdádnál vagy, Kuro. – mondom el neki megint.
- Nem mondtad meg a neved – jegyzi meg, és igaza van, még be se mutatkoztam.
- Igazad van – ülök le mosolyogva. – Kamon Reijiro vagyok. De hívj Reijironak, vagy Reinek – mutatkozok be, így egy fél nap után már illendõ. – Itt a krém. Vedd le a ruháidat, bekenlek. – motyogom neki. Elég zavarban vagyok, hiszen nem sok nekot láttam még meztelenül.
Leveszi a ruháit, én meg eltátom a számat, hogy ilyen könnyen, visszakozás nélkül megteszi. Bár õ gondolom már hozzá van szokva, hogy mások elõtt vetkõzzön, de akkor is… Aztán meglátom a testét borító sebeket, ismét eltátom a számat és elönt a düh. Nem hiszem el, hogy valaki képes ilyet tenni egy másik élõlénnyel! Rendezem az arcvonásaimat és a gondolataimat. Finoman bekenem a sebeket, aztán arcára nézek, a szeme is be van kötve. Még végig sem gondolom, hogy leveszem róla, hogy ott is be tudjam kenni, de õ megrázza a fejét.
- Azt nem! – szól rám határozottan. – Úgysem használna neki. Vak vagyok a fél szememre. Büntetés, mielõtt megkérdeznéd. Az egyik gazdám megharagudott rám, amiért visszaszóltam neki – vállat von. – De már három éve történt, nem érdekes.
Szinte hallom, ahogy az állam a padlón koppan.
- Hogy tudsz így beszélni róla?! – nézek rá elkerekedett szemekkel.
-  Ha te is úgy éltél volna, mint én, mindig más gazdával, mindig kiszolgáltatva, nem lennél így meglepve – ül le õ is. – Én háziasított neko vagyok, nem vad, mint te.
Arcom megrándul. Igaza van, ha én is úgy éltem volna, talán én is így állnék a dolgokhoz. De én nem is vagyok vad, jó most talán annak mondhatom magamat, mert nincs igazi otthonom, de nem vagyok vad. A krémet visszacsúsztatom a dobozába, elrakom és leülök mellé. Õ idõközben visszavette a ruháit. Nézek rá és nem tudom, hogy merjem e megkérdezni, nem tudom, hogy mit fog rá válaszolni. Aztán csak összegyûjtöm a bátorságom és megkérdezem.
-  Mindig… mindig házineko voltál? – nézek rá.
-  Mondjuk. Tizenkét évesen anyám eladott, mert már nem bírt elviselni. Apám egy vad neko volt, aki lelépett, miután felcsinálta anyámat – mondja megint egyszerûen, sõt, közönyösen. - Anyám megszült, de sose szeretett. Több pofont kaptam az életben, mint bárki más. Aztán eladott egy kereskedõnek, aki továbbadott egy aukciós háznak. Aztán ez lett belõlem - néz végig magán undorodva. - Gazdag vén kövér pacákok játékszere – macskásan fúj egyet. - Sose voltam túl engedelmes, így folyton adtak-vettek, mint valami tárgyat. Egy idõ után nem érdekelt többé.
- Kuro... – suttogom a nevét, nem is tudom, hogy miért. Annyira sajnálom, hogy ilyen élete volt. Rám néz, én pedig érzem, hogy könnyek gyûlnek a szemembe. – Én….
-  El ne sírd magad, mert utálom, ha valaki bõg – mondja halkan, és letörli a könnyeimet. Kicsit meglepetten nézek rá, rég volt már mikor így ért hozzám valaki.
Nem tehetek róla, csak olyan szomorú élete lehetett. Egy kicsit emlékeztet az én életemre is, nekem sem volt benne semmi jó. Anyát soha nem ismerhettem, apa pedig egy szörnyeteg. Mindig kínzott, soha nem beszéltünk, ha mesélni szerettem volna neki valamit, mindig rám ordított és megütött. Érzem, ahogy egy meleg test nyomódik az én testemhez, és fülemet halk dorombolás üti meg. Kuro?  Óvatosan rá pillantok. Arcát nyakamhoz szorítja, karjai védelmezõen ölelnek körbe. Miért vígasztal? Miért õ engem? Nekem kéne õt. Szipogva ölelem át én is, vigyázva a sérüléseire és megpróbálok még közelebb kerülni hozzá. Én is meg akarom osztani vele az én életemet, õ is elmondta, hogy mik történtek vele.
- Nekem… mikor megszülettem, meghalt az anyukám. Anya egy macska démon volt, apa pedig egy üzletember. Hasonló helyzet volt nálunk is, apa miután elcsábította anyát, meglépett. Mikor nagyobb lettem, elhatároztam, hogy megkeresem õt. Meg is találtam és hozzá költöztem, ami, mint utólag kiderült, nem volt a legjobb ötlet. Apa nem igazán szeretett – kényszeredetten felnevetek – ami enyhe kifejezés. Soha nem viselkedett úgy, mint egy apa. Utált engem, utálta, hogy ott vagyok. Mindig azt mondta, hogy bár meg se születtem volna. Mindig kínzott, de egy idõ után meguntam a dolgot és eljöttem otthonról. Ezért élek most az utcán. – halkan szipogok egyet a mondat végén.
Finoman kibontakozok az ölelésbõl és megtörlöm az arcomat. Az ablakhoz sétálok, felveszem a reggel bedobott dobozt és Kuro felé veszem az irányt.
-  Elég volt a szomorkodásból – mosolyodok el. - Ezt egy idõs hölgy adta. Neki már nem volt rá szüksége és azt mondta, hogy ha van cicám, akkor neki jó lesz. – halkan felkuncogok. – Nekem cicám nincs, de szerintem mi is ugyan úgy elleszünk vele.  – veszek ki a dobozból egy puha labdát és Kuro felé dobom. Kuro egybõl megváltozik, arca komolyból, koncentrálóvá változik. Pupillája összezsugorodik, farka izgatottan jár, néha végigsimít a saját lábán és kezén. Négykézlábra áll, fejét kezei közé ereszti, közel a földhöz. Fenekét kicsit megriszálja, és a labdára veti magát. A hátára fekszik, lábai és kezei között pofozgatja az apró labdát.
Halkan felnevetek a jelenet láttán, mire õ, mintha most jött volna rá, hogy nem egyedül van, megdermed és feláll a földrõl.
-  Aranyos voltál. – mosolygok rá.
Közelebb megyek hozzá, leülök a földre és a dobozból elõveszek egy másik tárgyat. Kuro is leül mellém és érdeklõdve figyel. Egy mûanyag botot veszek elõ, ami egy hosszú fonallal egy plüss aranyhalhoz van erõsítve. Felemelem és megtáncoltatom a szeme elõtt. Izgatottan kap utána és kezdi ezt is pofozgatni. Én pedig megint nevetek és meglepetésemre õ is megereszt egy halvány mosolyt.

Nagyot nyújtózva ülök fel puha párnámról. Sötét van de, csak mert egy használaton kívüli pincében van a rejtekhelyem. Felállok, így is nyújtózok egyet és az apró ablakhoz sétálok. Kinyitom, ügyesen elrugaszkodok a földtõl és felugrok az ablakhoz. Kimászok rajta, a nagy fény miatt el kell takarnom a szememet. Keskeny, eldugott utcákon surranok végig. Észreveszek egy nyitott hátsó ajtót. Közelebb megyek, kicsit hallgatózok, de semmit nem hallok, így halk léptekkel beljebb megyek. Úgy látszik, ma szerencsés napom van. Pont egy kis bolt raktárhelyiségébe botlottam. Tényleg nincs itt senki. Gyorsan cselekszem, ki tudja, hogy mikor toppan be valaki. Látok egy zsákszerû valamit, gyorsan telepakolom, mindennel, amit csak találok. Mikor már tele van, még a zsebeimbe is teszek. Nem tudom, mikor lesz legközelebb ilyen nagy mázlim, szóval inkább viszek többet, minthogy megint három napig ne egyek. Kilépdelek, és futva, már amennyire nagy zsákom engedi, megyek vissza rejtekhelyemre. A zsákmányom alig fér be az ablakon. Leteszem az egyik sarokba, és zsebeimbõl is kiveszem a dolgokat. Iszok egy kis tejszínt, a maradékba pedig müzlit szórok, és azt majszolgatom. Jólesõen simogatom meg pocakom, ez jól esett. Már csak egy kis séta kell, és tökéletes lesz ez a nap. Néhány perc múlva újra az utcákat járom. Nem megyek a forgalmasabb utcákra, nem akarok emberekkel találkozni. Meglátok egy tetszetõs erkélyt, és rólam tudni kell, hogy imádok más erkélyére felmászni, olyan szép onnan a kilátás. Felugrok, és felülök a kovácsoltvas korlátra. Nézelõdök, és még a lábamat is lóbálom. Érzem, hogy valaki figyel. Lassan hátranézek, és attól, amit látok, kis híján lezúgok a földre. Egy neko van a szobába, még nem sok nekót láttam, és ha ez nem lenne elég, össze-vissza van verve, úgy tippelem, hogy egy korbács a bûnös. Bal szemén egy kötés, mint amilyen a rajzfilmekben a kalózoknak is van. Közelebb megyek, így jobban látom, és kezdem egyre jobban sajnálni. Szegény. Hallottam a brutális gazdákról, akiknek nincs jobb dolguk, mint szegény nekókon kitölteni mérgüket, vagy unalomûzés címen megbüntetni õket. Egyébként gyönyörû arcát most véres sebek tarkítják. Rövid, fekete haja van, ami alól sötét szemeivel kémlel engem. Fülei és farka is fekete színûek. Fehér bõre van, és nem mondanám túlsúlyosnak. Látok egy ágyat, rajta egy hatalmas férfi alszik. Remélem nem mostanában akar felkelni. Nem akarok hangoskodni, így csak tátogok neki, remélem megérti. Azt akarom, hogy jöjjön velem, nem maradhat is. Látom, hogy megremeg. Talán kételkedik bennem. Hidd el, nem akarok rosszat! Halványan rá mosolygok, felemelem a kezemet és intek egyet, hogy jöjjön. Félve néz hátra, aztán vissza rám. Visszamászik az ágyig, magára kapkodja a ruháit, utána visszajön az ablakhoz. Lassan, alig mozdulatokkal, halkan nyitja ki az ablakot. Megkönnyebbülök. Csendesen kimászik, finoman megfogom a kezét, nem akarom, hogy megijedjen. Kicsit félve néz rám, de nem rántja el a kezét. Sietõsen lemászunk a teraszról, és futva húzom magam után a rejtekhelyemre. Mikor odaérünk, gyorsan bemászok az ablakon, és felé nyújtom a kezem, hogy õ is jöjjön. Megfogja, és a segítségemmel lemászik. Visszacsukom az ablakot, és mire visszafordulok, õ már az egyik sarokban gubbaszt. Lassú léptekkel közelítem meg, letérdelek elé és csak nézem elgyötört arcát.

-  Nem vagy éhes? – kérdezem halkan.

Megrázza a fejét, de ekkor korogni kezd a kis pocakja. Ezen elmosolyodom, és finoman megsimogatom a fejét. Kicsit meglepetten néz rám, de aztán lehajtja a fejét. Kicsit nehézkesen, de felállok és a reggel beszerzett élelemhez lépek. Kipakolok belõle mindent, hogy tudjon választani. Elkerekedett szemekkel néz a nagy halom ételre.

-  Reggel szereztem, remélem nem baj, hogy loptam. De ha lenne is pénzem, akkor se szolgálnának ki, és amúgy sem szeretem az embereket. – jegyzem meg. Leülök egy párnára, magam mellé is teszek egyet. Õ félve néz rám. Ilyen ijesztõ lennék?

- Gyere. Nem bántalak. – suttogom neki.

Kicsit darabos mozdulatokkal áll fel, gondolom fájdalmai vannak. Leül mellém, és rám pillant. Értetlenül nézek rá, miközben egy halas konzerv után nyúlok.

- Nem eszel? – kérdezem, és õ csak ezután nyúl egy másik konzerv után. Most komolyan az engedélyemre várt? Szomorúan sóhajtok, mire rám néz, egy fél hal lóg ki a szájából. Felkuncogok, nagyon aranyos így. Gyengéden megsimogatom az arcát, és elkezdem kivégezni a konzervem.

Elégedetten fújtatok egyet, és a kazán melletti hatalmas párnához megyek, és elterülök rajta. Látom, hogy õ is befejezte, de nem mozdul.

- Ha szeretnél még valamit, nyugodtan vedd el.

Hátrafordul és bólint egyet. Egy kis üvegcse tejszínért nyúl, kibontja, és finoman kortyolgatni kezdi. Felém fordul, én pedig megint elkuncogom magam.

- Maradt egy kis tejszínbajszod. – mosolygok rá.

Gyorsan lenyalja, és megint csak engem néz.

- Nem jössz ide? – szerintem álmos lehet.

Lassan feláll, és oda sétál elém. Letérdel mellém és remegõ kezekkel nyúl a nadrágom felé.

 - Ne! –szólok rá rémülten, mire megrezzen.

Megfogom kezét és lehúzom magam mellé. Engedelmesen simul a párnára és hozzám.

- Nem kell ezt csinálnod! Most már szabad vagy. Azt csinálsz, amit akarsz, rendben? Csak aludjunk. – kezdem simogatni hátát. Szavaim után meglepetten néz fel rám. Gondolom ilyet se mondtak még neki. Hallom, ahogy halkan dorombolni kezd. Elmosolyodom. Szerintem jólesik neki, én is szeretem, ha a hátam simogatják, bár nem sokszor tették meg. Közelebb bújik, fejét mellkasomnak nyomja. Azt hiszem végre elhiszi, hogy nem akarok rosszat, és csak segíteni akarok rajta. Õszintén remélem, hogy nem fog sokáig emlékezni a rossz gazdáira, bár lehet, hogy soha nem fogja tudni elfelejteni õket. Én majd segítek neki, teszek róla, hogy minden rosszat kitöröljek a fejébõl, és ezután csak azt kapja, amit megérdemel. Mosolyt, ölelést, törõdést és szeretetet.

- Hogy hívnak? – suttogom.

Nem válaszol, a dorombolás is abba marad.

- Kuro. – suttogja vissza néhány perc múlva.

- Kuro. Holnap elmegyek a gyógyszertárba és veszek neked krémet. Úgy gyorsabban fognak gyógyulni a sebeid. Van egy kis pénzem, és majd elrejtem a füleimet és a farkamat.  – simogatom meg megint sebes arcát. Aztán újra hátán kezdem simogatni, és újra dorombolva fúrja magát közelebb. Néhány perc múlva arra leszek figyelmes, hogy egyenletesen szuszog, elaludt.

Prüszkölve és fújtatva próbálom tartani magam, miközben az új gazdám, aki most vett meg, maga után ráncigál kifelé a hátsó kijáraton. Nyakamban nyakörv, azon vastag póráz, hogy ne bírjam elszakítani. Mint a két kezem összes karmocskájával kapaszkodom az ajtóba, az utolsó mentsváramba, de amikor egy rúgást kapok, a fájdalomtól nyikkanva engedem el a fát. Felnézek. A gazdám mellett durva arcú, nagydarab smasszer áll, pont olyan fajta, amelyek a magamfajta lényeket szokták büntetni.

-          Büntetést kapsz, amint hazaérünk – mondja hidegen a gazdám.

Nem válaszolok, nem lenne értelme válaszolni. Mégis mit mondhatnék? Fáj az oldalam, ahol belém rúgtak, és a nyakörv is sérti a nyakam, a kezeim felhorzsolva, karmocskáim visszahúzom, amikor beszállunk a kocsiba. Azonnal a padlóra ülök, miközben végre van bátorságom végignézni a férfin. Csinos megnyerõ arca van, de tudom, hogy egy mocskos féreg, mint az összes. Még mindig fáj a rúgás helye, így próbálok kissé összegömbölyödni, de nem hagyja. Megragadja a hajam és felhúz.

-          Ülj egyenesen, te dög! Ki adott engedélyt a fekvésre? – dörren rám durván.

-          Bocsánat, gazdám – válaszolom sablonosan. Mindig bocsánatot kell kérni.

-          Ha hazaértünk, megkapod a magadét! – vigyorog rám. – Majd megtanulod, hogy engedelmes légy!

-          Igen, gazdám – bólintok.

Mindig ugyanaz a fenyegetés, a verés, erõszak, éheztetés. Semmi sem változik, csak a gazdák neve, lakhelye, kinézete. Kezd elegem lenni, meg akarok szökni és végre szabadon élni, mint a vad nekok. De nekem sosem fog menni. Túl feltûnõ vagyok. De talán menne, ha a gazda éjjel elalszik.

~*~

Természetesen a megérkezés után a gazdám kirángat  a kocsiból, majd kis híján szó szerint a földön húz végig a házig, mert úgy megrántja a pórázom, hogy majdnem elesek. Így is felhorzsolom a térdem, de ez õt nem zavarja különösebben. A panaszos nyávogásra a smasszere belém rúg, majd ketten röhögnek, mert majdnem sírok. Beráncigál a szobájába, majd az ágyra vág és már veszi is le a nadrágját. Idõm sincs menekülni, mert lefog, majd lehúzza a nadrágom és már bennem is van tövig. Fájdalmasan sikítok, sírok, próbálok szabadulni, de õ egyre vadabb. Végül sikerül megkarmolnom. Gyorsan elmegy bennem, majd kihúzódik, és felhúzza a nadrágját. Fáj, vérzek érzem. Azonban még nincs vége semminek.

-          Most megkapod, te büdös dög! – ordít, és felvesz egy korbácsot. – Majd megtanulod, hogy hogy kell viselkedned a gazdáddal.

Túlságosan fáj mindenem ahhoz, hogy védekezni és menekülni tudjak, így hamarosan érzem az elsõ csapást. Fáj, csíp, vérzek. Gazdám addig üt, míg ki nem fullad. Én alig vagyok magamnál,  amikor felkap és a sarokba dob, mint egy használt rongyot. Még hallom, hogy bebújik az ágyba, én pedig álom és ébrenlét között lebegek. Nem tudom mennyi idõ telik el, de a fájdalom lassan múlik, én pedig próbálok felállni, de csak négykézlábra futja. Aztán apró, halk neszt hallok meg az ablak felõl. Minden erõmet összeszedve kúszom oda, hogy megnézzem mi az. Halk vagyok, mert ha felébresztem a gazdát, a végén agyonver. Talán jobb is lenne, vége lenne mindennek.

Elérem az ablakot, és térdelõ helyzetbe húzom magam. Kinézek, és elkerekednek a szemeim. Egy nekot látok az ablakon túl. A haja majdnem fehér, annyira szõke, arca csinos, szemei kékek, teste vékony, de szálkásan izmos. Bõ, szõrmés ruhát visel, és kinn ül az erkély korlátján. Nem hiszem el. Sose láttam még vad nekokat, erre itt van egy. Megérezheti, hogy figyelik, mert hátranéz. Nincs idõm lebukni, észrevesz, én pedig remegve, mégis kiváncsian lapulok az ablaküvegnek. Ritkán látunk fajtársakat, mert az idomításunk miatt nem igazán jövünk ki egymással. De azt hiszem a vad nekokkal más a helyzet. Bár ebben nem vagyok biztos.

A neko közelebb jön, arcán kiváncsiság, valami szánalomféleség is talán, és apró félelem. Leül az ablak elé és csak néz. Az arcomat fürkészi. Nem lehetek szép látvány, a bal szemem eleve be van kötve már évek óta, mert vak vagyok rá, és a korbácsütések ma este az arcomat sem kímélték. Biztosan van rajta pár seb. Tátog valamit, ami talán a „gyere” szó lehet. Megremegek. Nem tudom, helyes dolog lenne-e elmennem. Nem ismerem a fiút, ki tudja, mit akar velem. Talán megölni, vagy talán segíteni? Sosem segített nekem senki. Soha.