Zihálva, sokkoltan és árnyakkal körülvéve ébredek. A mellkasomra mintha mázsás súly nehezedne. Még percekkel ébredés után is zihálok, nehezen nyugszom le.

Emiatt a többéves napi rutinomat ma – nem túl nagy lelkesedéssel, de – meg kell szakítanom. Az álmom túl intenzív volt ahhoz, hogy mindenféle óvintézkedés nélkül bemenjek az egyetemre.

Évek óta nem álmodtam ilyet. Sõt, azt is mondhatnám, hogy még soha nem álmodtam ilyet. Jobb is volt e nélkül, mert most is alig bírom visszafogni az árnyakat, pedig már tapasztalt vagyok benne. Ijesztõ, hogy egy ilyen álomtól ennyire fölbolydulnak az árnyak.

Hogy milyen álomtól örvénylenek körülöttem az árnyak?

Igazából pontosan nem tudom, mert nem sokra emlékszem, csak egy fényes, hófehér, gyönyörû teremtményre, és az õ általa sugárzott szeretetre és boldogságra.

És akkor most ezután csodálkozom, hogy megbolondultak az átkom által irányított árnyak?

Nem igazán. Csak azt, hogy hogy álmodhattam ilyet. Hiszen ilyen gyönyörûséges lény nincs, fõleg nem a közelemben. Azt sem tudtam, hogy van ilyen szín. Nálam itt, a környéken nincs. Hófehéret ezen az álmomon kívül még sosem láttam. Még a hó is sötét itt. Koszos, sötét és lucskos. Mint minden más itt a világon.

De mást nem is érdemlek. Egy ilyen sötét átokkal sújtott gyilkos rondaság, mint én, nem érdemli meg még azt sem, hogy lásson valaki ilyen szépet, és tisztát.

Még az árnyak is helyeselnek. Bólogatnak sötét csápjaik, majd egyre sûrûbbek lesznek körülettem. Próbálom eloszlatni õket, de nem megy. Valamiért ijedtek.

Ijedtek és félnek. Az árnyékok hogy érezhetnek ilyeneket?

Nem tudom, de már nem is csodálkozom rajta. Azon nem, hogy tudnak érezni, de azon igen, hogy pont ijedtséget és félelmet éreznek. Lehet valami köze ennek az álmomhoz? Vajon ki lehet az a lény, akitõl ennyire félnek?

Ezt sem tudom. De most nem is érdekel, inkább minden erõmet a visszafogásukba fektetem. Egy idõ után szerencsére sikerül is normalizálnom a helyzetet, de most legalább olyan nehéz megzabolázni õket, mint AKKOR.

Most nem akarok ARRA gondolni, így gyorsan lezuhanyozok, és felöltözök. Mivel már bõven lekéstem az okkult tudományokkal foglalkozó elõadást, ami az egyetlen órám ma, ezért a munkahelyem felé indulok el. Végig sétálok a kihalt, sötét sikátorokon, és egy egész forgalmas utcára érek. Pár házal az utca vége elõtt van a bolt, ami nagy, díszes írással hirdeti: Dark Shop. Itt jól érzem magam. Ugyan úgy, mint a többiek, akit itt dolgoznak, vagy csak betérnek ide. Itt elmenekülhetünk a gondok elõl. Vagy épp barátokra lelünk a saját érdeklõdési körünkbõl. Hát… Én inkább csak menekülök, nem barátkozok. Viszont készséges fiúk és lányok járnak ide, akiket nem zavar, hogy ilyen ronda vagyok.

Unalmas órákon keresztül állok a pult mögött, mikor valami furcsát érzek meg magam mellett. Ugyanazt az érzést, amit álmomban érzetem. Tiszta, szeretetteljes és nyugodt aurát. Mi a franc?!