 Karakter: Florence Chapelle Delaney
Megdörgölöm a szemeim, miközben lassan caplatok haza a városon át. Bár csak egy telefonomba kerülne, hogy anyuék elküldjék értem a sofőrt a kocsival, ez a kevés szabadidőm egyike, amikor magam sétálhatok. Mindig van valami, és dacára a korai időpontnak, élvezem a friss levegőt.
Reggel kilenc körül járhat, hétkor már a próbán voltam és kezdtünk. Alapos bemelegítés, partner, jó zene és egy szadista, orosz tánctanár, aki brutális akcentussal töri az angolt. Ám olyan jólesik, ha megpaskolja a fejem, ha jól csinálom… a fejem, mert sacc a mellkasáig érek, hiába karcsú és izmos még mindig. Az oroszok mindent brutálisan nyomnak, példaértékű.
Messze lakok, a város másik végén, kint a drága környéken, ásítva forgatom meg a bokám. Éhes vagyok. Reggelit akarok, palacsintát. Vagy sült szalonnát. Sült szalonnát palacsintával!
És aludni egy kicsit. Meleg kakaót, egy jó zuhanyt. Az ágyamat, a bolyhos mamuszommal. Nagyon fáj a talpam… a rumbánál annyit kell forogni az első párnácskán, hogy egy lábmasszázsért ölnék.
Könnyek szöknek a szemembe, akkorát ásítok. Talán kihagyom a reggelit és csak kérek a szobámba egy kakaót, hogy alhassak.
Talán beteszek egy filmet is, hogy a zenére alhassak el. Merengve mosolygok magam elé nézve, megdörgölöm a szemeim a csuklóm belső felével. Rossz szokásom.
Nem hiszem, hogy haza akarok gyalogolni, fáradt vagyok és messze van. Hívjam fel a sofőrt?
És mire ideér?
Dilemmázva taposom tovább az utat, a vállamon dobva egyet a táskán, amelyben a tánccuccok vannak: rugalmas, lycra fekete ujjatlan, fekete nadrág, bő szárral és szűk, magas derékrésszel. Tánccipő, víz.
Ismét ásítok, odébb dobva egy számot a lejátszómon. Nem hívok fel senkit, haza tudok menni egyedül.
Rumba volt… a versenyre egy. Még három hét, de már nagyon rajta vagyunk a koreográfiákon, Chanellal ezzel kelünk és fekszünk. Mondjuk neki se egyszerű, még balettra kell mennie, hogy nyújtson, mert szegénynek hamar bemerevedik a háta… hátrasimítom a borzas tincseim, egy copfban fogattam hátra, hogy ne lógjon a szemembe. Meghökkenve látom magam egy kirakatüvegben, hogy úgy nézek ki, mint egy lány, de hát már volt rosszabb is.
Békésen ballagok az ébredő városban, felnézve, figyelve a siető embereket, a rohanó autókat. Hallgatom a kattogást a lámpából, mikor pirosból zöldre vált. Mosolyogva várok meg még egy zöldet, jólesik csak itt hintázni, pihentetni a talpaim.
Rumba, szamba, cha-cha, keringők és tangók. Talán itt lesz jive is, nem tudom, de értékelném, az mindig felnyomja az adrenalint. Chanelék felajánlották, hogy hazavisznek, bár ők először kitettél a partnerem a balettintézet előtt, inkább visszautasítottam.
Chanel azóta a táncpartnerem, amióta az eszemet tudom. Együtt léptük át a kategóriákat, gyűjtjük a versenypontokat, a szüleink együtt tanácskoznak a tervezővel a következő ruhákról. Bár szerintem kissé talán túlzás minden versenyre új kosztümöt varratni, ők tudják. Nekem legalábbis, a lányoknak oké, de nekem minek?
Jó vele táncolni, nem ért semmit félre. Igazi profi. Elvigyorodok, szökkenve egyet lépnék ki a zebrára, mikor zöld van, de valaki megragadja a karom a könyököm fölött és visszaránt. Meghökkenve fordulok meg, felnézve a magas, magas, magas… úristen, szabályosan hátra kell hajtanom a fejem, hogy a férfi szemébe nézhessek. Kesztyűt visel, ami halkan megnyikordul, miközben a karom szorítja.
Egy pillanatra összeszorul a szívem az ijedtségtől, elvégre kiskoromban anyuék azzal ijesztgettek, hogyha nem viselkedek és eltűnök szem elől, elrabolnak, és nem jöhetek haza…
- Segíthetek? – kerekednek el a szemeim. Csak néz rám, én pedig kezdem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam – Jól van, uram? Hahó…
- Rettentően szép a bőröd – szólal meg, mire felfutnak a szemöldökeim. Egyedi bemutatkozás.
- Köszi – pirulok el. Nem gyakran mondanak az embernek ilyet.
- A nevem Michael Gilbert – néz rám, majd elengedi a kezem, mikor látja, hogy nem akarok megpattani. Azért nagyon remélem, hogy nem valami pszichopata sorozatgyilkos, mint A bárányok hallgatnak-ban Buffalo Bill. – Festő vagyok, és megtetszettél. Le akarlak festeni.
Felfut a szemöldököm a fejem tetejére. Ezt most, így, hirtelen? Komolyan?
- Hát… - hökkenek meg, bár kicsit izgatottá tesz a gondolat. Ilyenre még nem volt példa, de mikor? – Mr Gilbert, ez igazán hízelgő meg minden, de nem tudom, most épp nem igazán érek rá, haza kell mennem – nézek rá csalódottan. Tényleg mardos a csalódást, szar érzés, tök jó lett volna. Ilyen még nem volt! És olyan szép kékek a szemei, lefestette már magát? Juj, elég csalódott fejet vág. – De később, miért ne – mondom lassan, halvány mosollyal felnézve rá.
Kérdőn néz rám. Előveszek egy kis füzetet és kitépve egy lapot felfirkantom rá a telefonszámom, izgatott mosollyal fecsegve.
- Kora estefelé végzek csak az edzésemen, szóval csak utána tudok, esetleg, de küldje át a címet, ha akarja, hogy odataláljak… Persze, csak ha akkor még érdekli – mosolygok szélesen, nyakig vörösödve a zavaromba. Jesszus, hülyét csinálok magamból! Felé nyújtom a papírt, amit elégedett biccentéssel vesz el, én pedig a zilált tincseim hátratúrom. Ismét zöldre vált a lámpa, én pedig majdnem hanyatt esve a saját lábamban lépek le a járdáról, átfutva. Most aztán tényleg haza kell mennem.
Én idióta marha, és mit mondok anyuéknak, ha edzés után nem megyek mindjárt haza? Francba.
xXx
Alvás, kakaó, finom ebéd, persze diétás a versenyszezon miatt. Anyuék is itthon voltak, kikérdezték hogy mi volt, és megdicsértek, hogy Maksim Chmerovskij tanár úr áradozott az elhivatottságunkról…
- Eljöttök a következő versenyre? – nézek rájuk a créme brulé-t kanalazgatva. Nem mindig ülnek ám a tribünön. Fúú, de finom ez a süti, Karina isteniek kitett magáért, meg kell tanítania a receptre.
- Persze, drágám – mosolyog rám anyám. Néha kicsit ijesztő a mosolya, mint egy fogpasztareklám. Minél tovább nézi az ember, annál ijesztőbb sorozatgyilkos feje van. Juj, Flor, mire gondolsz, szégyelld magad!
- Szuper – fészkelődök boldogan. Befejezem a desszertet és megköszönöm a cselédnek, hogy elviszi, bár ki tudnám vinni én magam is. – Felmegyek aludni…
- Tanultál ma már? – néz rám apám. Biccentek.
- Igen, miután felébredtem. De még fáradt vagyok és délután megint edzés…
- Igen, Maksim említette – mereng anyu. – Brian majd elvisz és érted is megy.
- Ha elvisz az szuper, de hazajövök egyedül – kérlelem – Mindig hazajövök egyedül, annyi kell, hogy a tánc után kiszellőztessem a fejem! Időben itthon leszek, meg van nálam mobil is, tudod hogy jót tesz meg…
- Jó, rendben! – vág a szavamba, én pedig elvörösödve piszkálom a damasztterítő mintáját – Menj pihenni, hogy oda tudj figyelni.
- Oké. Jó éjt – vigyorgok. Nem adok puszit, már nem is tudom mióta… egyszer feljajdult, hogy elrontom a sminkjét, hát leszoktam róla. Kifelé menet megtorpanok és lassan rágom a szám szélét, majd feléjük fordulok egy kis mosollyal. – Anyu… egy… - nem mondhatod, hogy egy ismeretlen alak megállított, hogy festő, és ingyen és bérmentve lepingál. Mondjuk ennek nincs sok értelme… csak nem perverz?! – Edzés után találkoznék egy… - mimmel is? – barátommal – ég egy pírrózsa az arcomra. Szerintem életemben először füllentek. – Nem baj, ha később jövök haza? Vagy valami? Felhívlak titeket…
Kérdően néznek rám, majd apa bólint. Ő mindig is engedékenyebb volt, ha ilyesmiről volt szó.
- Persze, csak jelentkezz. Ismerjük a barátod?
- Nem – vágom rá – Ő is a tánc… csoportba jár, csak máskor. Más kategóriájú – dünnyögök. Juj, vajon nagyon észrevenni rajtam?
- Értem – néz rám a szemüvege fölül – Mindenesetre tájékoztass, és késő este ne gyere gyalog haza, inkább küldjük a kocsit.
- Szuper, köszönöm – pirulok el boldogan, és felfutok a szobámba… Megnézem a telefonom, ahol már ott villog a boríték. Ott a cím, és hogy melyik kapucsengő. Kapucsengő? Bérház? Juj. Remélem tényleg csak festő.
xXx
Rumba. A reggelit gyakoroltuk át, hogy biztos a fejünkbe vésődjön a koreográfia, Finoman fogom Chanel kezét, kipróbálva minden mozdulatot, Maksim edző még akkor is oroszul káromkodott, amikor az arckifejezésünk nem volt elég szenvedélyes.
Hosszú volt, két és fél óra… letusolok, kivételesen kiengedve a hajam rázom helyre mindenem, megrázom a tagjaim, élvezve, ahogy finoman bizsereg minden izmocskám.
- Ne vigyünk el? – néz be Chanel, de csak megrázom a fejem.
- Nem kell, köszi, a szokásos – nevetek integetve – Jó utat és szép álmokat!
- Nagyon – nevet. Előveszem a mobilom, miközben kilépek az utcára, ellenőrizve a címet. Van nálam pénz… és anyuék azt mondták, hogy kint lehetek, max ha sokáig maradok, szóljak. Leintek egy taxit és bemondom a címet, nem biztos, hogy odatalálnék.
Csöngetek. Hopp, igaz, milyen modortalan voltam, be se mutatkoztam a reggel… elszégyellem magam és idegesen toporogva várom, hogy kinyissák az ajtót. Bele se szól, csak bizalommal berreg a csengő.
Felmegyek, kíváncsian. Őszintének tűnt a szeme, hát bekopogok az ajtaján, mosolyogva, amikor kinyitja. Milyen elképedten néz rám, talán foltos az arcom?
Elképedve nézek végig rajta. Amindenit, micsoda ruha! Fuuuu, mint egy lovagfilmben!
- Eszméletlen ruhája van, Mr Gilbert! – vigyorgok fel rá, miközben egy mozdulattal beinvitál. Terpentinszag, olajfesték, olyan kellemes a hely, az energiája és a kisugárzása. – 14. század?
- Olyasmi – morog halkan. Kicsit zavartan nézek körül, sehol nem látok vásznat… ecseteket, festékeket igen.
- Szuper… vagy inkább olyan korai 1800-as évek, Jane Austen könyveiben képzeltem el ilyesmit – nézek körül – Egyébként szörnyen sajnálom, be sem mutatkoztam a reggel. Florence Delaney, örülök – nyújtok kezet széles mosollyal, mire finoman megszorítja. – Egyébként… miket fest, hol vannak a munkái? Nem látok vásznakat.
- Mert nincs – lép az ecsetekhez, egy ronggyal megtörölgetve őket.
- Nincs?
- Bőrre festek.
- Azt se látok – keresek valami kifeszített valamit, vagy csak egy rámát… - akkor meg….
- Az rajtad van – néz rám. Elkerekednek a szemeim. Rám? Komolyan? Csak így, most akkor vetkőzzek le meg mindent? A torkomban kezd dobogni a szívem.
- És rajtam is maradhat? – nézek rá egy kicsit elbizonytalanodva. Egy futó mosoly bukkan fel a száján, mire megkönnyebbülten nevetek fel. – Remek… és meddig tartana? Haza kell szólnom, ha kimaradok.
- Vedd ezt fel és meglátjuk – nyom a kezembe egy burgundivörös köntöst. Megvonom a vállam, hogy miért ne, és elvonulok a paraván mögé. Leveszem a hosszú, elegáns fekete kabátom, kioldom az ingem. Izgatottan fogom fel a hajam egy copfba, kilépve, szorosan összefogom magamon a köntöst.
- Biztos, hogy ezt így kell? – toporgok zavartan – Nem nagyon szoktam ruha nélkül lenni, nem szeretem, olyan kényelmetlen, és mit akar rám festeni, hova lesz? Vagy csak úgy?
Biccent. Hát jó sóhajjal lépek oda, mire int, hogy háttal neki eresszem le a köntöst. Pár pillanatnyi csönd után megint mindenről kezdek fecsegni, kérdezgetem a képekről a festékekről, mire a kezembe nyom egy szép poharat, benne valami zöld itallal.
- Feküdj hasra – mutat az ágyra – És kortyold lassan, nem fogsz tőle elzsibbadni.
- Ó, oké – biccentek, megbízva benne. Elvégre művész. Kellemes íze van, de nem kérdezem meg, hogy mi ez. – Tényleg, meddig fog tartani, szólnom kell otthon, mert aggódnának, aztán képesek iderendelni a különleges egységeket is – nevetek.
- Sokáig – jön a behatárolhatatlan válasz. Idegesen rágom a szám a telefonomon babrálva. Ez nem túl egyértelmű…
|
