Karakter: Theodor Adrastos
Megjegyzés: (Szomorú katonámnak)
Nehezen ébredezek. Hosszú volt az éjszaka, majdnem hajnalban kerültem ágyba, úgyhogy nagyon fáradtnak érzem magam. Bár ahogy az utca zajaiból hallom, már jócskán délután lehet.
Fáradtan fordulok hanyatt, és elterülve az ágyon hallgatózok. Kellemes morajlás, autók hangja, kutyaugatás. A város megszokott zajai. Kinyitom a szemem, de a sötétség nem tűnik el. Továbbra is végtelen űr vesz körül.
Ettől mindig elkomorodom.
Emlékszem, gyerekkoromban rengeteget sírtam emiatt. És bár túltettem magam a problémán, belül még mindig nagyon elszomorít. Sokat képzelődtem, találgattam, vajon hogy nézhet ki a világ. Milyenek lehetnek a színek, vajon milyen fent a csillagos égbolt. Milyen lehet nappal, és milyen éjszaka. Milyen lehet belenézni egy másik ember szemébe... azt mondják, a szem a lélek tükre, és mások tekintetéből kiolvashatod az érzelmeket. Vajon ez tényleg így van?
Sóhajtva hunyom inkább le a szemeimet, kezem ösztönösen a takaró alá bújok, mellkasomon a nyakláncomat keresve. Mikor ráakadok a kis kőre, megnyugodva forgatom meg az ujjaim között. Ez mindig megnyugtat.
Végül nyújtózok egy nagyot, és fáradtan felülök az ágyban, lábaimat a padlóra téve. Kitapogatom velük a papucsomat, aztán felállok. Egy, kettő, három lépés előre. Kinyúlok, kezem pedig ráakad az ajtófélfára. Kilépek a szobából, majd kezemet a falon tartva tovább megyek, a konyhába. Ahogy belépek, kezem azonnal megtalálja az asztalon pihenő kis rádiót, megszokott mozdulattal bekapcsolom, mire harsány hangok töltik meg a kis helyiséget.
Ráérősen kezdek reggelit készíteni. Reggelit? Inkább uzsonnát...
A kenyértartóból előveszem a kenyeret, tapogatózva keresek egy kést és vágok magamnak néhány vékony szeletet. Beleteszem a pirítóba, aztán a hűtőhöz lépek. A felső polcon kezdek matatni, kezem ügyébe sok üveg akad. Mindegyiken végigtapogatom a csomagolást. Ah, meg is van, a papír bal felső széle be van hajtva. Ez lesz a lekvár.
Kiveszem hát, a pirítóst egy tányérra teszem, leülök az asztalhoz és megkenem a kenyereket. Utána a csaphoz lépek, egy bögrébe forró vizet engedek, teszek bele cukrot, meg teafiltert, meg egy kevés citromlét is, és immáron elkészülve ülök le reggelizni.
Szórakozottan hallgatom a műsort, míg eszek. Reggeli után lezuhanyzom, majd felöltözök, cipőt húzok, majd a bejárati ajtó előtt kitapogatom a falnak támasztott sétapálcámat. A kezembe veszem, s úgy lépek ki az ajtón.
- Theodor, drága fiam!- hallom az ismerős hangot. Mosolyogva fordulok az irányába, megállva egy pillanatra a járdán.
- Joe, hogy s mint? Rendbe jött a dereka?- kérdem vidám hangon, mire az idős úr jókedvűen felkacag.
- Még sajog egy kicsit, de sokkal jobb, köszönöm kérdésed. Tessék, itt van egy kis frissen szedett alma.- mondja kedvesem, hallom, ahogy egy szatyor zörög, majd egy kéz fonódik a csuklómra és a kezembe adja a gyümölcsöket.
- Köszönöm, de igazán nem kellett volna. Mennyivel tartozom?- kérdem rögtön a tárcám után nyúlva.
- Egy centtel sem, édes fiam.- mondja kedvesen. Rámosolygok, illedelmesen megköszönöm és tovább sétálok. Betérek a boltba is.
- Theo!- hallok meg egy vidám, lágy hangot, majd egy test nyomódik nekem, ahogy Mary a nyakamba ugrik. - Már vártalak!
- Neked is szia, Mary.- nevetek fel, majd leszedem magamról a lányt. - Anyukád hogy van?
- Jobban, köszönöm. Holnap engedik ki a kórházból.
- Ez nagyszerű hír!- mosolygok. Mary jókedvűen szegődik mellém egy kosárral. Nemrég került ide a boltba, gyakornokként vették fel. Az iskola mellett itt dolgozik. Az édesanyja nemrég került kórházba, mellrákkal, de a kemoterápia szerencsére sikeres volt. Az utóbbi időben ő segít nekem vásárolni.
- Mit kell venni?- kérdi vidáman, szabad karjával belém kapaszkodva.
- Egy kis tejet, tusfürdőt, teafiltert...- sorolom hangosan gondolkodva, mire céltudatosan húzni kezd, és én mosolyogva engedem, hogy irányítson. Sétapálcámmal elővigyázatosan kémlelek magam előtt, közben pedig lassan telik a kosaram. A pénztárnál Mary kezébe adom a tárcám, ő pedig jókedvűen fizet helyettem.
- Hogy is volt? Az ötösök keresztbe félbehajtva, a tízesek meg hosszában, igaz?- kérdi tanácstalanul, én pedig bólintok. Valahogy a bankókat is meg kell különböztetnem, ezt a módszert használom. Mindegyiket máshogy hajtom össze.
- Köszönöm Mary, egy angyal vagy.- veszem aztán át a szatyrot.
- Igazán nincs mit, Theo.- búcsúzik. Intek még egy utolsót, aztán tovább állok. Hazafelé a parkon keresztül megyek. A zebránál megállok, fülelek. Szerencsére a városban gondolnak a hozzám hasonlókra, mikor szabad az átkelés, nemcsak a lámpa vált zöldre, hanem hangos, sípoló hangot is hallat.
A parkban leülök az egyik padra, fáradtan döntöm hátra a fejem. Hallgatom, ahogy a madarak csicseregnek, a gyermekes anyák pedig halkan szidják neveletlen porontyukat. Szeretem ezt a parkot. Annyira csendes. Idilli.
Aztán otthon, indulás előtt még összeütök valami kaját, végül nyolc előtt pár perccel elindulok. Még szerencse, hogy a központ nincs olyan messze. Bent az épületben mindenki hangosan köszön, én pedig mosolyogva viszonzom a kedves fogadtatást.
Készítek magamnak egy nyugtató teát, helyet foglalok az asztalomnál és bekapcsolom a telefonom.
Kicsi hely ez, csak egy apró szobát kaptunk. Összesen öten dolgozunk, váltott műszakokban. Nagyjából félóránként három, négy hívás fut be. Meglepődne az ember, milyen sokaknak fordul meg a fejében az öngyilkosság. Elszomorító.
Nemsokára befut az első hívás, én pedig megnyugtató, kedves hangon kezdek beszélni.
Lassan telnek az órák, a munkaidőm is a végére ért. Már mindenki elment, én maradtam csupán. Épp készülődnék az induláshoz, mikor megcsörren a telefon.
- Lelki segély, segíthetek?- kérdem a szokásos, betanult szöveggel. De nem válaszol senki. Hosszú csend, viszont motoszkálást hallok, tehát biztosan van valaki a vonal túlsó végén.
Türelmesen hallgatok, mígnem egy mély, férfias, de annál bizonytalanabb hang szólal meg.
- Én... én...- próbálkozik, de elakad, én pedig már érzem, hogy egy kivételesen szomorú emberrel van dolgom. A hangjából szinte árad a végtelen fájdalom.
Ellágyultan helyezkedem kényelmesebb pózba a székemen.
- Hogy hívják?-kérdem halk, kedves hangon. Bizonytalan, meglepett csend, majd a kellemes, mély férfihang újra megszólal.
- Kevin. A nevem Kevin.- mondja halkan.
- Kevin... kellemes név. Engem Theodornak hívnak.- mutatkozom be halkan. - Tegezhetlek?
- Persze...
- Mesélj magadról.- kérem aztán halkan. - Mi a foglalkozásod?
Ő pedig tétován beszélni kezd. Elgondolkodva hallgatom, ahogy aztán belendül és szinte ömlik belőle a szó. Mesél róla, hogy katona, a seregben szolgált hosszú évekig, hogy édesapja nyomdokaiba lépett. Majd végtelen gyásszal, de még mindig határtalan gyengédséggel a hangjában mesél egy nőről. Egy gyönyörű, kedves, csilingelő nevetésű nőről, csodálatos percekről, egy esküvőről, majd a csóknyommal ellátott levélről, amelyben felesége értesítette a hírről, hogy áldott állapotban van. Mesél egy kisfiúról is, egy csillogó szemű, kacagó fiúcskáról, akiről minden héten újabb képeket kapott. De nem láthatta élve...
Elszorul a torkom, mikor akadozva, remegő hangon elmeséli, hogy jutott a tudomására a hír, miszerint imádott családja halott...
Beszélgetni kezdünk. Faggatom, perceken, órákon át, kibeszéltetem belőle a fájdalmat. Kérem, hogy meséljen még róluk, ő pedig boldogan emlékezik meg feleségéről és kisfiáról. Gyakran ez a legjobb gyógyír a gyászra: az emlékezés.
- Tudod Kevin, a gyász olyan dolog, ami talán sosem fog elmúlni.- mondom halkan. - Viszont az emlékek mindig ott lesznek neked... ezek a gyönyörű, kedves emlékek.
- De én... én... azt hiszem, nem bírom tovább. Annyira fáj... megszakad értük a szívem.- súgja, én pedig elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában. Szegény férfi... mindent elvesztett... annyira tragikus.
- De ha te nem leszel, ki fog rájuk emlékezni?- kérdem halkan. Tanácstalan csend ül közénk. - Ha te elmész, ki meséli majd el a nagyszülőknek, milyen volt az unokájuk? Ki mondja el, milyen nagyszerű volt a lányuk? Nélküled elenyészik majd az emlékük.- győzködöm. Nem hagyhatom, hogy ez a férfi belehaljon a gyászba... ilyen nagyszerű ember nincs sok a földön, aki így szerette volna a családját.
- Nem tudom, mit tegyek...- mondja rekedt hangon.
- Kérdezd meg magadtól, mit mondana a feleséged.- tanácsolom, és csak reménykedni tudok, hogy sikerült valamelyest enyhítenem a fájdalmát.
- Köszönöm. Sokat segítettél... de azt hiszem, ideje letennem.- mondja tétován.
- Rendben van. Az ég áldjon.- búcsúzom tőle, majd a vonal megszakad, én pedig nagyot sóhajtva teszem helyére a kagylót. Fáradtan hanyatlok az asztalra, elgondolkodva hunyom le a szemeimet. Szegény, megtört lélek... remélem, őszintén remélem, hogy nem fogja megtenni. Nélküle sokkal kevesebb lenne a világ.
*
Otthon nyugtalanul fekszem az ágyba, sokáig nem tudok elaludni, csak ő jár a fejemben. Mit csinálhat most? Vajon él még?
*
Másnap korábban érkezem a munkahelyemre, elhivatottan ülök le a székbe. A tegnapi férfi nagyon felzaklatott. Rádöbbentett, hogy nekem aztán tényleg nincs okom panaszra. Vak vagyok, az igaz, de szerető szüleim vannak. Összességében egy egész jó élet jutott ki nekem.
Segíteni szeretnék, mindennél jobban. Segíteni ezeknek a fájdalomtól elkínzott embereken.
Éjfél körül aztán az egyik kollégám hangját hallom.
- Theo, van itt egy férfi... veled szeretne beszélni.- mondja bizonytalanul, nekem pedig nagyot dobban a szívem, izgatottan fordítom a hang irányába az arcom.
- Kapcsold!- mondom azonnal, felkapva a kagylót. - Haló?
- Theodor...?- érkezik aztán a bizonytalan kérdés, egy szívfájdítóan ismerős hangon. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, arcomra mosoly telepszik. Hát még mindig él... hála az égnek...
- Én vagyok... örülök, hogy újra hallom a hangod, Kevin.
|
