|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Geneviev | 2013. 01. 07. 16:13:06 | #24769 |
Karakter: Garrett Milder
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
Mióta itt vagyok, azóta az egy év óta minden nap ugyanarra a látványra ébredezek. Miután fölébredek, első dolgom mindig az, hogy kinézek az ablakomon, majd kilépek a verandára, még azelőtt, hogy fölöltöznék, vagy bármi mást csinálnék. Ez már szinte rituálévá vált ezalatt az egy év alatt, még szerencse, hogy a hálószobám ablaka nem a városkára néz, vagy ne adj’ Isten, a főutcára, hanem a vadonra.
A sivatag vöröses-barnás-sárgás homokja szikrázik a felkelő nap sugaraitól. Mintha az egész sivatag egy nagy arany folyam lenne, mely betemet mindent, és mindenkit, aki rossz helyre téved. Sajnos elég gyakorta történik meg ez, de nem a környékünkön, hiszen a városunk már messziről látszik az eltévedt utazóknak, és még ha azt is hihetik, hogy délibáb, mindig felénk jönnek, hátha megmenekülnek a sivatag pusztító forrósága elől. Távol, a látóhatár peremén időnként megcsillan egy tó ezüstös felszíne, de tudom, hogy ez csak csalóka látszat, melyet a nap fénye vetít elém, mivel a legközelebbi tó is minimum négy napi lovaglásra van innét.
Már most elviselhetetlen lenne a hőség, ha nem árnyékban volnék, egyetlen alsónadrágban, de tudom, hogy a mai nap, még úgy is, hogy teljesen hozzá vagyok szokva ehhez az időjáráshoz, meg fogok főni. A valószínűtlenül kék égen egyetlen aprócska felhőfoszlány sem mutatkozik, így már most tudni, hogy ma sem lesz eső. Már jó ideje nem esett egy csepp eső sem, körülbelül fél éve. Azóta, az érkezésemkor még csodálatosan virágzó, buja vörös hajtások már rég elszáradtak, elbarnultak. Most már a zöldes-barnás kaktuszokon kívül szinte teljesen hiányzik a növényzet, és csak néhol elvétve egy-egy fűcsomó várja az esős időszakot, hogy végre teliszívhassák magukat az éltető vízzel, hogy egy fél évre ismét zöld köntösbe boruljon a táj.
A sivatag egyhangúságát hajnalban sosem szokta semmi sem megtörni, talán csak a napfelkelte, és -nyugta, ám most az egyik közeli buckán, még jóval a városhatáron kívül, egy lovas bukkan föl. Bár a távolság miatt lehet, hogy magas, mégis, én alacsonynak, vékony testalkatúnak tippelem, főleg, hogy lova jóval nagyobb nála. Meglepő a megjelenése, ilyenkor senki sem szokott utazni, mindenki napközben, vagy este, mivel a hideg hajnal elől meleg kunyhókba, házakba menekülnek. De mivel ő megjelent, azt jelentheti, hogy már elég rég óta úton van, hiszen a legközelebbi város több óra lovaglásra van tőlünk.
Épp ezért figyelem meg az érkezettet, akinek bár arcát nem látom, de lovát, és öltözékét egész jól ki tudom venni. Nincs jó érzésem az idegennel kapcsolatban, mintha valami galibát, valami bajt hozna magával, mellyel fölbolygatja majd az itt élők életét. Megbízom az érzéseimben, így jól eszembe vésem öltözetét, hogy mikor esetleg meglátom a városban, kikérdezhessem, kiféle, miféle ő, és mit keres itt.
Lova egy foltos musztáng, kifejezetten szemrevaló. Vagy egy vagyont adott ki érte a gazdája, vagy ami biztosabb, önmaga törte be. Látszik, hogy ért a lovakhoz, magabiztos tartása és erőteles karizmája mutatja, nem először üli meg hátasát, hanem már össze vannak szokva. Széles karimájú, fekete bőr kalapja, mely mély árnyékot vet arcára, és széles bőröve nem kirívó, és nem is meglepő, ám ruházata többi része érdekes elegyet alkot.
Nem hétköznapi, valószínűleg nem is kifejezetten hosszú lovaglásra varrott ruháján csak elvétve látni egy-egy erősebb foltot, ami azt jelenti, hogy vagy nagyon vigyáz a ruhára, vagy csak nemrég vette föl magára, a mi tiszteletünkre. Bármelyik legyen is, keveset mondok, ha azt mondom, furcsa. Mintha nem is a vadnyugatra szánt ruhák lennének rajta, hanem a nemesek finom kelméi, vegyítve valami szakadozott, régi holmikkal. Hát… ezt az öltözéket nem lesz nehéz se megjegyezni, se felismerni.
Mikor a lovas megindul, én is besétálok a házamba, és neki kezdek az öltözködésnek, készülődésnek. Sheriff helyettesként szerencsére nincs egyenruhám, és így sokkal több mindent engedtetnek látni a bűnözők, mintha egyenruhában lennék. Volt, hogy engem is banditának hittek, és le tudtam csukatni őket emiatt. Az itt lakók már tudják, ki vagyok, de ők annyira nem is bűnöznek, amennyire meg igen, az még elnézhető, viszont a városban átutazó bűnözők száma eléggé megcsappant az utóbbi időkben, hathatós közreműködésemmel.
Fölveszem szokásos öltözékemet, egy sötétbarna bőr nadrágot, amiben könnyű lovagolni, hozzá egy világosbarna lenge inget, meg egy sötétebb mellényt rá. Magamhoz veszem fegyvereim, fejembe nyomom kalapom, és indulásra készen vagyok. Nem szoktam reggelizni, délben szoktam benézni Joe-hoz, a kocsmába, ott megebédelek, iszom egy kicsit, és újult erővel vetem bele magam a bűnözők hajkurászásába.
Utálom a bűnözőket. Az emberi szemét legaljának tekintem őket, akik mások kárából, munkájából, életéből és halálából próbálnak nyereséget szerezni maguknak. Utálom őket, és szégyellem, hogy egy fajból származunk. Még az indiánok, akik skalpolnak, azok is jobbak a bűnözőknél, mert ők csak a földjeiket, népüket védik, míg a bűnözők csak a saját, semmit nem érő, mocskos irhájukat.
Kilépek a házból, és a főutcán levő sheriff hivatalba sétálok. Bent még nincs senki, általában úgyis én szoktam az első lenni, aki bejön, és az utolsó lenni, aki elmegy. Ilyenkor nem kell másokkal beszélgetnem, és többet is dolgozhatok – két legyet ütök egy csapásra. Még mielőtt megjönne Maggie, a sheriff lánya, aki segíti a munkálatainkat, a külön kis szobácskámnak alig nevezhető, elszeparált helyre sétálok, és a tegnap este félbehagyott Jhonson fivérek aktáit kezdem el olvasni. A szomszéd város szerint felénk jönnek, és csak pár nap van addig, hogy ide érjenek, és megpróbáljanak miket kifosztani, mivel őket tegnap délben hagyták el. A következő város lakói meg abban bíznak, hogy mi majd megállítjuk ezeket a banditákat, de sajnos a gyengekezű sheriffet elnézve, nagyon kevés rá az esély. Talán össze tudok pár erősebb férfit szedni, akik tudnak a lőfegyverrel bánni, de… nem tudom.
- Jó reggelt, Milder! – köszön be jó hangosan a sheriff, míg Maggie halk, madárcsicsergés szerű hangját alig hallom, gyermeke síró hangja eléggé elnyomja azt. Nem értem, miért kell az újszülöttet ide hozni, bár ha úgy vesszük, még a sheriff hivatal a legjobb hely a világon, ha lehet választani ez, és a kocsma között. Az tényleg nem való csecsemőnek, de… ott is föl lehet nőni valahogy.
- Jó reggelt – köszönök ki én is, bár inkább morgásnak lehet hívni azt, és majd mikor meghallom a sheriff irodaajtajának becsapódását, csak akkor merészkedek ki. Hálás vagyok neki, amiért maga mellé fogadott, mint sheriff helyettes, de úgy gondolom, túlságosan lágyszívű ehhez a munkához. – Maggie, drága, ha keresnének, a városban leszek. Láttam, hogy érkezett valaki, és meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem egy felderítő a Jhonson fivérektől – mondom halkan, hogy föl ne ébresszem a félálomban levő kisbabát. Nem kedvelem a kisbabákat, a síró kisbabákat meg még kevésbé.
- Rendben, Garrett – mosolyog föl rám a fiatal lány, és kicsit elpirul. Még jó, hogy Flinnen kívül nem érdekelt engem eddig más, és nem is fog, mert a végén még úgy végezném, mint az elődöm. Ez a lány, mióta én itt vagyok, azóta próbálja fölhívni magára a figyelmemet, pedig nem sokkal előttem rúgta ki a sheriff a helyettesét, mert gyereket csinált a lányának. Azt hiszem, az ilyen nőket hívják a páradik áldozatuk után fekete özvegynek.
Kisétálok a hivatalból, és a kocsma felé megyek, mert úgyis mindig ott szokott a legtöbb galiba lenni. Hamiskártyások, rablók, és alkoholisták törzshelye, ahol mindig történik valami. Biztos vagyok benne, hogy az újonnan jött férfi, vagy fiú, szintén oda ment.
Vagy nem, ahogy a mellékelt ábra mutatja: a kalapos, megdöbbentő stílusú ruhájú srác épp most pattan föl a borbély lovára, aki egyből kirohan az ajtaján, és a kezét rázza feléje. Hát ezt nem hiszem el! Egy tolvaj jött a városba – az ÉN városomba! Lovam a házam istállójában van, és mire oda érnék, már bottal üthetném a tolvaj nyomát, de úgy látom, nem is kell nekem a ló, mert bár az imént tűnt el a tolvaj az egyik utcában, most már a kocsma előtt köti ki a lovat.
A borbély arcán látom, hogy elmosolyodik, és lemondóan megcsóválja a fejét, amit nem értek, de nem is foglalkozom vele. Az sokkal fontosabb, hogy elkapjam a tolvajt, visszaszerezzem a lovat, és börtönbe vethessem ezt a szemtelen fiút, aki képes fölbolygatni a városom rendjét. Tudom, hogy nem az enyém, nem is születtem itt, de most itt vagyok, egy éve már itt élek, és én ügyelek a rendre, ha már a sheriff nem tud, így nem hiába nevezem az én városomnak!
A kocsmába próbálok úgy bemenni, hogy ne forduljon az összes tekintet felém, tehát nem agresszívan, és nem is hirtelen, hanem csak simán belököm a lengőajtót, és ahogy a szemem hozzászokik a sötétséghez, megfigyelem az embereket. Célszemélyem a pult előtt támaszkodik, nem figyelve a háta mögé, így könnyen oda jutok hozzá.
- Le vagy tartóztatva, amiért elloptad a borbély lovát! – mondom határozottan, mire egyből elcsendesedik mindenki, a tolvaj pedig felém fordul. Egy pillanatra bennem akad a levegő, zöld szemei túlságosan szépek, de aztán eszembe jut, hogy ez egy tolvaj, és mint olyannak, meg kell bűnhődnie. – Most azonnal bejössz velem a börtönbe – utasítom, de meg sem moccan, csak végig mér, és elvigyorodva visszafordul a kocsmároshoz.
- Hé, Joe! Ki ez az új arc? – kérdezi, bennem meg fölmegy teljesen a pumpa. Hogy képzeli, hogy engem figyelmen kívül hagy, és úgy beszél rólam, mintha itt sem lennék?! Mégis mi jogon teszi ezt?
- Az a bizonyos idióta itt áll a hátad mögött, és hallja, mit mondasz – morgok, és próbálom nem mutatni, mennyire felháborítónak is találom viselkedését. Játssza a kiskirályt, miközben nem más, mint egy tolvaj, aki valahonnan ismeri a kocsmárost.
- Na, legalább már tudok rólad valamit: nem vagy süket. De mégis miért akarnál engem lecsukatni? – kérdezi felém fordulva, szemtelen vigyorral az arcán. Szemeim összeszűkölnek, és próbálom kitalálni, hogy ez tényleg ennyire hülye, vagy pedig fordítva, ennyire hülyének néz engem. Szerintem az utóbbi, de majd én megtanítom neki, hogy az én városomban nem teheti azt, amihez csak kedve szottyan!
- Nem is kell, hogy többet tudj rólam – mondom. A lakosok sem tudnak rólam semmit, és ez így van rendjén. Nem azért vagyok itt, hogy barátkozzak másokkal, felejteni jöttem ide. – Azért, mert elloptad a borbély lovát! – adom meg a választ a kis tolvaj kérdésére, aki csak legyint egyet.
- Ejnye, csak kicsit elvittem lovagolni, igazán nem nagy dolog. Lady szereti, mikor kicsit kilovagolunk – vigyorodik el. Mintha ez mindennapos tett lenne nála! És honnan tudja, hogy hívják azt a lovat? Csak nem jár sokszor errefelé? Akkor mégis a sheriff miért nem csinált valamit ez ellen a kullancs ellen?!
- Firehand – köszörüli meg a torkát a kocsmáros, mire felé fordul a kölyök, hiszen jobban megnézve, nem lehet több tizennyolcnál. –, még nem volt időm mondani, de új sheriff helyettesünk van, mégpedig ő az. A helyedben nem húznám ki nála a gyufát… Ő nem olyan, mint a mi sheriffünk – jegyzi meg, óvatos pillantást vetve rám. Hát igen… Második munkanapomon már kénytelen voltam megmagyarázni neki, hogy igen, a hamis kártyázás még mindig büntetendő dolog, és a kocsmárost is büntetni lehet, ahol ilyen tevékenység folyik. Azóta valahogy egyszer sem tört ki olyan balhé, ahol csalással vádoltak volna valakit, és ki is derült volna, hogy tényleg hamiskártyás volt az illető. Még szerencse… nem akarok még egy olyan esetet, mint Flinnel volt.
- Ó! – kiált föl a kölyök. – Új sheriff helyettesünk van? Nem is tudtam – motyogja maga elé.
- Igen, Blacky fölcsinálta Maggiet, aminek a sheriff igazán nem örült… - mondja Joe, mire a kocsmában mindenki fölhorkant. Úgy tűnik, senki nem kedveli az olyan embereket, akik egy tizenpár éves lányt fölcsinálnak, majd ahelyett, hogy feleségül venné, kereket old, és eltűnik a semmiben.
- Jé! Mikről maradok én le! Maggie terhes? – érdeklődik csodálkozva, immáron teljesen elfordulva tőlem. A pumpa eléggé fölmegy bennem, annyira, amennyire mostanában még nem is volt példa nálam, erre ez a kölyök, ilyen kevés idő alatt is föl tud idegesíteni.
- Nem, már három hónapos a kisbaba – mondja Joe, mint egy pletykás öregasszony, és még mielőtt bármelyikük tovább folytatná a pletykálkodást, közbevágok:
- Még itt vagyok, és most azonnal viszlek is be a hivatalba. Itt aztán nem lopkodhatsz kedvedre! – jelentem ki, és kihasználva, hogy nekem háttal van, nem is foglalkozik velem, megfogom, és kicsavarom a kezét, hogy ne szökhessen el. Majd én megmutatom neked, kicsi tolvaj, hogy velem nem szórakozhatsz!
|
| Andro | 2011. 06. 24. 08:39:43 | #14510 |
Karakter: Ian Sommers
Megjegyzés: (Christophernek)
Reggel sokkal korábban kelek, mint ő. Christopher még alszik, én meg már megfürödve, teletömött hassal állok az ablaknál. El kell húznom innen, nem bírom a várost. Sok ember, nagy forgatag. Hiába kisváros, egy-két napnál tovább sehol sem maradok. Meg a magamfajtákat nem is bírják annyira sehol sem. Megvetnek minket, holott hála nekünk, sok gazfickó végzi börtönben, vagy kötélen. Mégis undorodnak tőlünk. Végre mocorogni kezd a takaró. A kölyöknek jó alvókája van. Nem is csodálom. Puhány, elkényeztetett kis ficsúr, aki jó dolgában nem tudja, mit csináljon. Meg hát nyúltápon él, nem csoda, ha ilyen kis vézna gebe.
- Ööö.. Jó reggelt! – suttogja halkan. Mi van, nem tudsz beszélni, kölyök?
- Neked is! – vetem oda, rá sem nézve. Nem érdekelnek a gyerekek.
– Azt hiszem, mennem kell haza – suttogja halkan, mint aki be van tojva. Gyáva ez a kölyök, megvetem az ilyeneket. Én az ő korában már rablókat, és tolvajokat hajkurásztam. - Köszönök mindent, vigyázzon magára! – Hallom, hogy összeszedi a ruháit, aztán odajön, és egy puszit lehel az arcomra, majd elrohan.
Megvonom a vállam, de aztán megdörgölöm az arcom. Szodomita lenne? Azt halállal büntetik. Nem azt mondom, hogy megvetem az ilyesfajta fiúkat, hiszen néha egy-egy bordélyban én is eljátszadozom a fiatal fiúcskákkal, de nem akarok belekeveredni az ügybe. Végül én is távozok, fizetek a szobáért. Senki sincs még lenn, csak a fogadós, aki eléggé furán néz rám. Megvonom a vállam. Szólok, hogy nyergeljék fel a lovam, majd enni kérek. Kapok rántottát, friss kenyeret, péksüteményt, meg kávét. Ez való a magamfajtának. Persze kolbászt, és sonkát is eszem, kell az erő a testemnek. Mire végzek, és fizetek, lovam már felszerszámozva vár rám. Látom, megetették, le is csutakolták, így egy negyeddollárost nyomok a fiú kezébe, aki előhozza. Boldog mosollyal köszöni meg, én azonban csak biccentek, majd lóra pattanok, és elvágtatok. Nem akarok tovább itt lenni. Úgyis gondolom, mit gondolhatnak rólam. Én, meg a sheriff fia egy szobában. Az emberek fantáziája eléggé meg tud lódulni, én meg nem akarok lógni.
~*~
Nem tudom, mennyi ideje bandukolhatok, amikor hirtelen lódobogást hallok magam mögött. Azonnal előkapom a pisztolyomat, hiszen a vadnyugaton az ember nem tudhatja, hogy kibe botlik bele. Talán egy haramia, de az is lehet, hogy bajbajutott ember, akit üldöznek. Ám csak egy ló patkóit hallom, így valószínűleg emberem egyedül van. Ám jobb óvatosnak lenni, mint meggondolatlannak. Ám ahogy az alak közelebb ér, legnagyobb meglepetésemre Christopher az. Mi fenét keres itt? Mikor megáll tőlem vagy húsz lépésre látom, hogy szemei vörösek és dagadtak a sírástól, haja kusza a széltől, és olyan kétségbeesetten néz rám, hogy ha nem tartanám gyávának, még meg is sajnálnám.
- Mit keresel itt? – kérdem. – Nyomás haza! Ez nem gyereknek való hely!
- Apám kidobott – sóhajtja halkan. Ez a gyerek nem tud normálisan beszélni, vagy mi van? – Önnel mehetek?
- Semmi szükségem gyáva, puhány alakokra – jelentem ki, majd már fordulok is menetirányba. – Menj haza! – azzal elindulok. Lovam már fárad, hiszen egész nap nyeregben ültem, és vizet kell találnom. Valahol errefelé, ha jól tudom, van egy patak. – Nem hallod? – lépésben indulok el, kímélve Éjfélt.
Egy ideig nem hallok semmit, de aztán mégiscsak utánam jön. Makacs gyerek, az egyszer biztos. Nos, meglátjuk, meddig bírja, mert előbb-vagy utóbb feladja, és kénytelen lesz hazamenni. Most elvárná, hogy pesztráljam. Sosem lesz belőle férfi. Gyenge kis legényke, akit mindig mindentől megvédtek. Most meg egy hangosabb legorombolás után egyből elmenekül. Az ilyenek szoktak meghalni a vadonban, mert nem képesek megállni a saját lábukon.
Nem szólok hozzá, ő sem hozzám, de hűségesen követ. Kíváncsi vagyok, meddig fogja bírni. Hirtelen vízcsobogást hallok, tehát valahol folyónak kell lennie. Újabb két mérföldes lovaglás után meg is pillantom a víztükröt. Egy folyó az, széles, de szerintem nem túl mély. A partját mindkét oldalon végig fű és fák szegélyezik. Ideális táborhely, viszont a rablóknak is ideális búvóhely. De már esteledik, ideje letáborozni. Megállok, és szemügyre veszem a folyót. Remek horgászhelynek ígérkezik, a víz nem túl mély, és ahogy látom, tele van hallal. A fákon makk terem, a bokrokon pedig különféle bogyók és gyümölcsök. Nem baj, én halat eszem, sőt, ha szerencsém van, nyulak is vannak erre. Leszállok, és Éjfélt úgy kötöm egy fához, hogy inni tudjon. Már nyomja is bele az orrát a vízbe, és mohón oltja szomját. Ahogy én is, miután letérdelek a vízhez.
Hátranézek. Christopher még áll, de aztán bátortalanul közelebb jön, és kiköti a lovát. Mikor már eleget ittam, nekilátok a táborverésnek.
- Fogj halat! – mondom, odanyújtva a botot, meg némi csalit.
Elveszi, de láthatóan nem tudja, mit kezdjen vele. Végül kénytelen vagyok neki megtanítani. Aztán előkészítem a tábortüzet, meggyújtom, és csak ezután kezdek a nyúlcsapdával foglalkozni. Ránézek a fiúra. Reménytelen eset, nem tudom, hogy hogy élt eddig, de látszólag semmihez sem ért. És ő akar életben maradni egy ilyen helyen? Végre készen vannak a nyúlcsapdák. Szám szerint öt, talán lesz fogásom.
- Azok mik? – kérdi, mikor elindulok velük.
- Nyúlcsapdák – mondom. – Nyulat fogni.
- Meg… meg akarja enni a nyuszikat?! – kérdi rémülten.
- Férfiembernek hús való – mondom. – Az őz túl nagy, de a nyúl pont jó.
Látom, hogy elfintorodik, majd elsápad. Zöldségevő. De nem törődöm vele. Kirakom a csapdákat, majd visszamegyek. Ahogy látom, a fiú sikeres volt, már öt kövér hal fekszik a fűben. Gyorsan felkapom őket, és mivel az egyik még él, agyoncsapom. Látom, hogy Chris szemei elkerekednek. Majd elkezdem őket megpucolni.
- A hal nem számít húsnak – magyarázom, mialatt előszedem a serpenyőt, és mindent, ami a sütéshez kell. – Halat a böjti időszakban is lehet enni. Gondolom katolikus vagy – bólint. – Az jó.
Többet nem szólok. Időközben Chris is mellém telepszik, és figyel. Mikor kész vagyok, egy kis vajon megsütöm a halakat, még be is fűszerezem sóval, borssal, meg kakukkfűvel, hogy jobb íze legyen. Ma csak ez van, köret nuku, de hát éhes ember nem válogat. Tányérra teszek egy jól megsült halat, és a kölyök felé nyújtom. Megdolgozott érte, ő fogta a halakat, tehát ehet.
|
| zsebike | 2011. 05. 31. 18:19:46 | #14000 |
 Karakter: Christopher Colt
Megjegyzés: Andronak
Reménykedve várom válaszát, gyomrom remeg. Apa még sose ütött meg, és ez nem is az én hibám volt, még sosem ittam alkoholt, nem csoda hogy ennyire kiütött. Persze szégyellem is amit tettem, nem ismerek magamra, de akkor is fáj, hogy bántott a saját szülőm.
- Ki bántott? –kérdezi kemény hangon, mire összerezzenek. Nála se lelhetek menedékre.. érzem. Kissé összébb kuporodok. Tőlem szokatlan módon könyörögni kezdek, hisz nincs hova mennem, és félek az egyedülléttől, már kiskorom óta. Szabályosan irtózom, de ezt senki se tudhatja meg…
- Kérlek.. –nyöszörgöm, nagy szemeimet Rá emelem, remélem nem dob ki.
- Apád aggódni fog –mondja, de én csak keserűen elmosolyodok, és megrázom a fejem Dehogy fog.
- Nem érdekel! Nem akarok hazamenni! Kérlek! Könyörgöm! –sírom, és megragadom a kezét.
- Na, gyere! Ha ezt akarod, legyen. –halványan elmosolyodom, és amikor magához húz, bújok, mint egy kisgyerek. Olya jó illata van.. Picit felsóhajtok. Észre sem veszem az emberek vizslató tekintetét, még dolgozik bennem az alkohol, és a megbántottság is. Apámnak már úgyis mindegy mit gondolnak rólam. Fent leülök az ágyra, kis, vékony kezeim az ölembe rejtem, és zavartan pislogok fel magas alakjára. Még sosem voltam kettesben idegen férfival, nem tudom, hogy kéne viselkednem, és magamat sem értem.
- Na és most mondd el szépen, miért nem is akarsz te hazamenni? – tudtam, hogy nem hagyja annyiban a témát, de a teljes igazságot nem mondhatom el. Nem mondhatom el hogy megütött, és félek tőle, mert sok rossz ért eddig is, de nem teregethetem ki a lapjaimat, főleg előtte nem. De valamit mondanom kell, így arra jutok, elég lesz neki a féligazság.
- Mert apám dühös Mert részeg voltam. - suttogom
- Értem Eszel, alszol, aztán holnap hazamész. –mondja ellentmondást nem tűrő hangon. Felkapom a fejem.
- Mi van?! Nem akarok hazamenni! Apám megöl, ha meglát!
- Puhány És te nevezed magad férfinak? –ez fájt. Nagyon fájt, feltépte a régi sebeket, de nem lehetek gyenge, előtte nem sírhatok.
- Nem vagyok puhány! Én férfi vagyok!- mondom, cseppet sem magabiztos hangon.
- Akkor vállald a tetteid következményét! Egy igazi férfi sosem fut el, akármilyen súlyos dolgot követett is el. Állj apád elé, és vállald a büntetést! – de én nem csináltam semmit. - kiáltanám legszívesebben, mégsem teszem. Ő se hinne nekem, ahogy az apám sem. Bólintok, de magamban szipogok. Szerencsére ekkor kopogtatnak, egy aranyos fiatal lány, ennivalót hoz fel. Ez biztos az enyém, hisz tele van almával, répával, még egy sárga körte is kelleti magát a tányéron. Azonnal rávetem magam és behabzsolom az egészet. Amikor jóllaktam lefekszem az ágyra, valahogy hírtelen nagyon elfáradtam. Jó lenne aludni kicsit.. Ha lenne bennem egy kis bátorság megkérném, hogy feküdjön mellém, de nem teszem. Fáradtan hunyom le szemeim, és pillanatokkal később már az álmok földjén járok.
Éjjel nem kínoznak rémálmok, talán az Ő közelsége tartja távol őket, de nem érdekel. Kora reggel, viszonylag kipihenten ébredek Hatalmasat ásítva nyújtózom, élvezem, ahogy csontjaim kiroppannak, majd lábam lerakom a földre. Kényelmetlen ruhában aludni, és alaposan meg is látszik viseletemen a nehéz éjszaka. Anya szívrohamot fog kapni…
Ő már fönt van, tiszta ruhában, illatosan áll az ablak előtt, testtartása merev, mintha ideges lenne.
-Ööö.. jó reggelt .- suttogom halkan.
- Neked is.-veti oda, de rám se néz.
–Azt hiszem, mennem kell haza. - suttogom. - Köszönök mindent, vigyázzon magára. –Összeszedem minden bátorságom, kis puszit lehelek az arcára, majd pipacspiros arccal elrohanok. Hazáig meg se állok. Belépek az ajtón, mire mindenki rám kapja a tekintetét.
- Végre előkerültél.- Magasodik felém apám. - Hallottam jól töltötted az éjszakát. Remélem élvezted, hogy szégyent hoztál rám .- az elejét még halkan mondja, de a végére kiabál, és újabb pofon csattan az arcomon. - Ezért neveltünk fel? Ennyit érünk neked?- üt meg újra. Ez sokkal nagyobb, mint az előzőek, érzem, hogy fejem a falnak koccan. Látásom csak lassan tisztul, de zavar a kettős látás.
- Apa… én nem csináltam semmit.. kérlek, higgy nekem…- szipogom, és felé lépek, de nem hisz nekem. Anya zokog az asztalnál, és ez mindennél jobban fáj.
Szégyent hoztál ránk. Egy semmirevaló vagy!- ráz meg apa, majd eltaszít. –Takarodj innen! –lök neki az ajtónak. Mielőtt kilépnék, elmondom neki mi történt, majd zokogva elrohanok. Nagyon fáj a fejem, hányingerem is van, de nem állhatok meg. Nem tudom, most mit csináljak, de itt nem maradhatok.
Ekkor eszembe jut a fejvadász, talán ő a szárnyai alá venne… Fel is kerekedek, hátha még a fogadóban érem, de elkések már nincs ott. Lerogyok a lépcsőre és fájó fejem a tenyerembe hajtom. Ekkor valaki megérinti a vállam. –Nemrég ment el, ha sietsz, még utoléred. Vidd a lovam. - hallom meg barátom hangját. Ő tudja, mit érzek most. Megköszönöm a segítségét, felnyergelem a derék, gesztenyeszín hátast és a megadott irányba indulok. Minden lépésre fájdalom nyilall a koponyámba, de nem állhatok meg, érzem, hogy vele kell lennem, bár azt nem tudom miért.
Nem tudom mióta bóklászom, már kezdem feladni a reményt, lassan alkonyodik is, mire tábortűz fényére figyelek fel a távolban. Ösztönösen arra felé indulok, valahogy érzem, csak Ő lehet az. Hamarosan oda is érek, de nem tudom, mit mondhatnék neki. Tudom, hogy észrevett, időm sincs megszólalni, már erős karok fogják satuba vékony, erőtlen testem, és egy pisztoly csövét érzem halántékomra nyomódni. Pont a fájós résznél.. ez az utolsó gondolatom, majd elnyel a sötétség.
Nem tudom, mikor ébredek fel, de nagyon hideg van, és elég sötét. Egy meleg test simul hozzám, vagy inkább én hozzá? Ezt nem tudom eldönteni, de nagyon jó, mozdulni sincs kedvem. A fejem nagyon fáj, hányinger kerülget, de a világ minden kincséért se zavarnám meg ezt az idillt. Annyira jó a karjaiban lenni..
|
| Andro | 2011. 02. 11. 13:35:57 | #11261 |
Karakter: Ian Sommers
Megjegyzés: (Christophernek)
Egyenesen az ivó felé veszem az irányt. Szükségem van egy italra, na meg persze nem ártana egy szoba sem, ahol kipihenhetem magam. A lovamat kikötöm a kocsma elé, majd bemegyek. Minden szem azonnal rám szegeződik, persze, hiszen idegen vagyok. Már megszoktam, így nem is igen törődöm vele, csak a pulthoz megyek, ahol a csapos áll, és szorgosan töltögeti tele a szomjas vendégek poharait.
- Whiskyt! - mondom. - Tisztán!
A csapos egy szót sem szól, csak elém lök egy pohárral. Egy húzásra megiszom, majd kérek még egyet. Cigarettára gyújtok. Néhányan körém sereglenek. Megbámulnak, egy sebhelyes arcú egyén a képembe fújja a füstöt, majd megszólal.
- Még nem láttalak itt, idegen. Úgy nézel ki, mint aki messziről jött - mondja, mire bólintok. - Mi a neved?
- Ian Sommers - válaszolom tömören, mire halk moraj fut végig a termen.
- Az az Ian Sommers? A fejvadász? - kérdi egy fiatal nő. - A híres vadnyugati fejvadász, a rablók és tolvajok réme?
- Az - bólintok. Semmi kedvem csevegni. Fáradt vagyok, szobát akarok. - Hé! Van üres szobád?
- Ha parancsolja az úr - mondja a csapos. Ő lehet itt a tulaj is. - Mennyi időre parancsolja?
- Majd eldöntöm. És ételt! - dörrenek rá. - Meg whiskyt mindenkinek!
Az emberek ujjonganak. Tudom én, hogy kell magam mellé állítani az embereket. Percekkel később már mindenki körém gyűlik, faggatnak, milyen lehet fejvadásznak lenni, én pedig tömören válaszolgatok is. Nem szoktam sokat beszélni, csak amennyit muszáj. Biztos vagyok benne, hogy valaki ellátja a lovamat is. Igazam is van. Egy fiatal fiú - lehet talán tizenkettő - érdeklődik a lovam után, én meg megmondom, hogy néz ki. Még egy negyeddollárost is csúszstatok a markába.
- Egy egész dollár üti a markod, ha a lovam jól érzi magát - mondom, mire az arca felragyog, és már szedi is a lábát.
Egy egész dollár ennek a fiúnak hatalmas kincs. Estig iszogatunk, megvacsorázom, és mikor már indulnék, egy szőke hajzuhatag nyomódik hozzám. Azonnal felismerem a sheriff fiát. Kába, és részeg, valamit magyaráz, de olyan összefüggéstelenül, hogy nem is értem, mit mond. Hozzám dörgöli magát, és más esetekben én még jól is érezném magam, de ez a kölyök hulla részeg. Megnyalja az állam, és rám néz. Szemei kábák, ködösek. Túl sokat ivott.
- Eressz! - lököm le magamról. Egy székre ültetem, majd kirobogok a kocsmából.
Szükségem van egy kis friss levegőre. A lovam már az istállóban eszeget, gondolom, szép tisztára van pucolva. Kár, hogy a sheriffel nem sikerült összefutnom, szívesen beszélgettem volna vele. Talán holnap. Aztán úgy döntök, ideje visszamennem. Elcsigázott a hosszú lovaglás, és kezdek álmosodni is. Ekkor ismét belém fut valaki. Na nem! Már másodszor fut belém ez a gyerek.
- Én... - az arca könnyes és sápadt, szemei vörösek. Valaki bántotta. - én... Nálad... tölthetném az... éjszakát?
- Ki bántott? - kérdem, és bár nem szokásom, letörlöm a könnyeit. - He?!
- Kérlek... - hüppög, én pedig nem tudom, mit csináljak.
- Apád aggódni fog - jegyzem meg, de ő hevesen rázza a fejét.
- Nem érdekel! - fakad ki. - Nem akarok hazamenni! Kérlek! Könyörgöm!
- Na, gyere! - vonok vállat. - Ha ezt akarod, legyen.
Egyből, mintha kissé vidámabb lenne, de azért még a szemei könnyesek. Micsoda kis puhány fiú, elfut a problémák elől. Talán az apja csak ráförmedt valamiért, és most nem mer hazamenni. Reggel hazakísérem. Nem tetszik ez nekem. Átkarolom a fiút, és visszamegyünk az ivóba, majd elkérem a kulcsomat, és felmegyünk a szobába. Páran utánunk néznek, de elég egy sötét pillantást vetnem a kíváncsiskodókra, máris elfordulnak. Nem csinálok semmi rosszat a fiúval, bár tisztában vagyok vele, hogy az emberek mit gondolnak most rólunk. A fejvadász a sheriff fiával egy szobában. Sajnos tapasztalatom van, hogy a rossz nyelvek hamar elhamarkodottan ítélkeznek. Jó, ha nem lincselnek meg. Még útközben szólok, hogy hozzanak fel kaját a fiúnak. A tulaj már bólogat is, és látom, hogy hátraszalad a konyhába. Helyes, így kell ezt.
~*~
A szoba nem nagy, egy ágy, szekrény, asztal, szék, és ablak. Semmi extra, de hát erre számítottam. Leültetem a gyereket az ágyra, aki úgy néz rám, mint egy megszeppent kismadár. Én az asztalhoz lépek, és nekidőlve szemlélem őt.
- Na és most mondd el szépen, miért nem is akarsz te hazamenni? - kérdem. Hetek óta ez volt az első hosszabb mondat, ami elhagyta a számat.
- Mert apám dühös - mondja halkan. - Mert részeg voltam.
- Értem - bólintok, mintha ezzel minden el lenne intézve. - Eszel, alszol, aztán holnap hazamész.
- Mi van?! - néz rám. - Nem akarok hazamenni! Apám megöl, ha meglát!
- Puhány - vetem oda. - És te nevezed magad férfinak?
- Nem vagyok puhány! - csattan fel. - Én férfi vagyok!
- Akkor vállald a tetteid következményét! - a hangom határozott. - Egy igazi férfi sosem fut el, akármilyen súlyos dolgot követett is el. Állj apád elé, és vállald a büntetést!
Rám néz, majd aprót bólint. Látom, hogy fél, de ha az apja nem szedi ráncba, senki sem tudja. Hamarosan kopogtatnak, majd belép egy fiatal lány, aki tálcán gyümölcsöt és zöldséget hoz. Mi? Semmi hús? Már értem, miért ilyen vézna ez a gyerek. Semmi táplálót nem kap. Christopher úgy veti rá magát a növényekre, mint egy nyúl. Én elhúzom a szám. Nyúltáp, én annak hívom az ilyen zöldségeket. Persze, hallottam, hogy egyes emberek nem esznek húst, mert hogy valami szent izé miatt nem teszik, de hogy egy növésben levő gyerek is csak füvet legeljen, nem veszi be a gyomrom. De nem szólok semmit, nem avatkozom bele más emberek dolgába.
Hamar végez, majd az ágyra fekszik. Mintha azt várná, hogy melléfeküdjek. Én ehelyett a széket választom. Kissé mintha csalódott lenne, de talán nem mer szólni, mert lehet, hogy eszébe jutott, ahogy lenn viselkedett. Mi tagadás, nem részegen jobban tetszik. Nem bízik bennem, kis sündisznó, bizalmatlan, de én sem szoktam barátkozni. Majd meglátjuk, holnap mi lesz. Észre sem veszem, mikor szunyókálok el. Nagyon fáradt vagyok már. És holnap tovább kell állnom, mielőtt az emberek felbőszült vadak módjára nekem esnek, amiért egy szobában vagyok Christopherrel.
|
| zsebike | 2010. 12. 06. 19:19:45 | #9657 |
Karakter: Christopher Colt
Elégedetten nézek ki a nyitott ajtón. Száz ágra süt a nap, sugarai arcom simogatják. Tökéletes nap egy kis mókára.. nem tétovázok, felcsatolom pisztolytáskám, puszit nyomok nevelőanyám arcára, és már el is rohanok egyetlen cimborám háza felé. Már tudom is, mit kéne ma csinálnunk.. elégedett mosoly kúszik ajkamra, ahogy magamban elképzelem a jelentet. Ma nagy a forgalom a helyi ivóban, hisz fizetésnap van. Szinte mozdulni sem lehet a bejárat elé kötött lovaktól. Gyorsan elmesélem barátomnak terveim, és nagyokat kacagva együtt sietünk a városba. Amint megérkezünk, intek neki, hogy terelje el az utcán sétálók figyelmét, míg én kioldom a lovakat.
Pont neki való feladat, igazi mókamester. Máris hangosan kurjongatva hívja fel magára figyelmet, így én nyugodtan tudok dolgozni. Minden jól alak, épp az utolsó lovat oldom el, amikor egy kemény, erős testet érzek nekem csapódni. Rémülten nézek hátra, és szembe találom magam a város egyik jólelkű, de elég balhés lakójával. Már meg is ragadja az ingem hajtókáját, készen arra, hogy a porba taszítson szégyenszemre. Ekkor ér oda apám, és hála ékesszólásának, sikerül lebeszélnie, de ettől tudom, még bajban vagyok. Az a büntetésem, hogy ma nekem kell kipucolni a börtönhöz tartozó latrinát. Hát remek, mondhatom… puffogva vonulok el a kijelölt irányba.
A fél napom rámegy a munkára, de végre kész... épp indulnék haza mosakodni, amikor egy magas, izmos alak lép be az irodába. Arcát a szemébe húzott kalap miatt nem láthatom, de hamar orvosolja ezt a kis hiányosságot. Nagyon.. khm jóképű férfi…
- Mit tehetek önért, uram? –unom meg a néma csendet.
- Hol a seriff? –még a hangja is erőteljes, és valahogy furcsa kisugárzása van. Hirtelen nem is jutnak eszembe a szavak, kell pár másodperc, mire összekaparom magam.
- Az ivóban. Hamarosan jön. Talán én is segíthetek. A sheriff az apám. - indoklom meg előző mondatomat, és érdeklődve szemlélem a vele együtt érkező két „kötözött sonkát” Úgy néz ki, nem marad üresen ma sem a zárka.
- Két lótolvajt hoztam. Ha jól tudom, fejenként kétszázat érnek Azt hiszem, jár nekem némi aprópénz értük.
- Valóban, ööö… hogy is hívják?
- Ian Sommers. Szolgálatára, tisztelt…
- Christopher Colt –mosolygok halványan pedig nem szokásom idegeneknek osztogatni. – Egy pillanat.. - átolvasom a körözvényt, és beazonosítom a jómadarakat. Igen, tényleg ennyi a vérdíj.. Kiszámolom fillérre pontosan, és felé nyújtom. Amint ezt elrendeztük finoman új lakhelyükre kísérem szállóvendégeink. Nem könnyű bánni velük, de apa megmutatta a fogásokat, így nem lehetetlen. Mire visszaérek, az idegen már nincs sehol. Kissé csalódott vagyok, de győz a fáradtság. Leheveredek a kis kanapéra, hisz nem hagyhatom őket magukra, majd pillanatokon belül elnyom a buzgóság.
Gyengéd rázogatásra ébredek. Lassan nyitom ki álmos szemeim, és beletelik némi időbe, amíg felismerem apám arcát. Ösztönösen elmosolyodom. Nála kedvesebb embert nem ismerek. Keménykezű ugyan, de érződik, hogy szeret. Felülök, és elmesélem, hogy került a két férfi a cellába. Megdicsér, majd megkér, hogy menjek át az ivóba, egy üzenetet kéne elvinni a csaposnak, de neki sietni kell haza, mert ma van a házassági évfordulójuk.
Ekkor tudatosul bennem, hogy már este van, odakint teljesen besötétedett. Bólintok, majd elindulok. Nem szeretek már ilyenkor erre kószálni, és más esetben gyámom sem kérne erre, de apámért megteszem. A kricsmiben már kezd tetőfokára hágni a hangulat, így elég nehéz a pulthoz verekednem magam. Átadom az üzenetet, mire a pultostól kapok egy pohár szódát. Jól esik, igazán meleg van itt. Beszédbe elegyedek egyik régi ismerősömmel, miközben italom kortyolgatom. Rég találkoztunk, jó vele beszélgetni. Kezdem magam furcsán érezni, mintha egyre melegebb lenne itt… nem tudom hova sorolni ezeket az érzéseket. Legszívesebben.. ki sem merem mondani mit csinálnék. Ilyen még sosem fordult elő velem. Arcom nemcsak a bennem égő forróságtól vörös most már. Ekkor meglátom a szívdöglesztő fejvadászt.
Odamegyek hozzá, és rávillantom kába vigyorom. Beszélek hozzá, magam sem tudom miről, tulajdonképpen nem is vagyok magamnál. Illata bódító.. a nyers férfias erő és még valami más, megmagyarázhatatlan… bezsongok tőle. Fel sem fogom, mit teszek, közelebb bújok hozzá, és állának barázdájába nyalok. Ködös szemeimet az övéibe fúrom, innentől filmszakadás.
Az első dolog, amit felfogok, hogy hideg levegő csapja meg felhevült testem, és apám pofon vág. Dühösen kiabál velem, hogy mekkora szégyent hoztam rá, esélyt sem ad, hogy megmagyarázzam.. Szemeimbe könnyek szöknek, és elrohanok. Persze megint Ianba botlok, és könnyeim nyelve kérdezem meg tőle, hogy nála tölthetném-e az éjszakát.
|
| Andro | 2010. 10. 19. 13:24:55 | #8727 |
Karakter: Ian Sommers
Megjegyzés: (Christophernek)
Lassan poroszkál alattam a lovam, Hidalgo. Fene tudja, miért ezt a nevet adtam neki, de nem is érdekel. Ahogy őt sem. A nyereghez kötve a két jómadár, akiket lótolvajláson kaptam rajta. Szép kis summát fogok értük begyűjteni, ha végre megérkezem a legközelebbi városkába, ami talán innen néhány órányira terülhet el. Fáradt vagyok, izzadt, szomjas, és már egy fürdő is rám férne, mert lassan büdösebb vagyok, mint a lótrágya az úton. A két jómadár, akiket elkaptam egy ideig igen izgágák voltak, de már nem. Kimerítette őket az éhség és a szomjúság, meg a hosszú séta, hiszen természetesen, nem engedem meg, hogy a lovamra üljenek. Hidalgo amúgy sem tűr a hátán idegen embert. Gyönyörű fekete csődöröm csak engem bír el, hiszen én voltam az, aki megszelídítette, immárom vagy hat éve.
Végül a láthatáron végre feltűnnek a városka házai. Jól kivehető egy nagyon magas épület, talán a bank, vagy a hotel, de innen nem tudnám megmondani, melyik is. Minden város egyforma errefelé.
- Főnök, nem állhatnánk meg egy kicsit? – kérdi az egyik tolvaj.
Válasz helyett csak egyet rántok a kötélen, amellyel a keze hozzá van kötve Hidalgo nyergéhez. Minek pazaroljam magam a beszédre? Ezeknek nem érdemes beszélni, és amúgy is, a beszéd fáraszt. Az ilyen csirkefogó csavargók jobban teszik, ha kussban maradnak, ha magamfajta van a közelben.
Ahogy közeledünk, a porfelhőből egyre jobban látszik a városka. Szürke, poros, koszos és unalmas. Mint a legtöbb város a vidéken. Sok van belőlük, talán több a kelleténél, de nem foglalkozom most vele. Hamarosan leadom ezeket az ingyenélőket a seriffnél, a kapott pénzből meg lefürdök, eszek, alszom egyet és továbbmegyek. Sosem maradok sokáig egy helyen, a mi életmódunk elég nomád. Én sem akarok letelepedni. Minek az? Asszony, meg gyerekzsivaj? Nem ettem meszet!
Végre beérek a városba. Ha jól saccolom, valahol a kocsmával szemben lehet a seriff irodája. Minden szinte ugyanott van minden városban. Bank, templom, kocsma, felette a hotellel, seriff-iroda, vegyesbolt. Vajon az emberek hol lakhatnak? Meglátok egy embert, aki furán méreget engem. Nem csoda, az ilyen helyeken a messziről jött idegen sosem bizalomgerjesztő.
- Hé, te! – szólítom meg, majd mikor végre közelebb jön, folytatom. – Hol a seriff irodája?
- Arra lejjebb, uram – mutat előre. – El sem tévesztheti.
Megemelem a kalapom, majd tovább döcögök a lovamon. Hamarosan meg is érkezem a seriff irodája elé. Leszállok, lovamat kikötöm egy oszlophoz, majd leoldom a két jómadarat, és egy pár rúgással előrelendítem őket. Nyavalyognak, minden bajuk van, de nem érdekel. Akkor sírtak volna, mikor lovat loptak. A kinti körözési plakátjaikat is leszedem, hogy be tudjam őket mutatni. Fejenként kétszáz dollárt érnek, amiből jó sokáig ellehetek majd.
Benyitok az irodába. Kicsi, egy ablak, egy asztal, két szék, beljebb a börtönhelyiség. De nincs benn senki. A két mihasznát a falnak állítom, és öklömmel megfenyegetem őket, el ne merészeljenek mozdulni, mert baj lesz. Nem is mozdulnak semerre. Nem mernek. Nem kell ide duma. Aztán hirtelen apró, halk lépések zaját hallom, és a hang irányába fordulok. Kis híján a földbe gyökerezik a lábam, ugyanis a világ legszebb, legtörékenyebb virágszálát pillantom meg. Egy fiú áll előttem, láthatóan teljesen ledöbbenten, és el is pirul, ahogy ránézek. Hosszú, mézszínű haja van, mely a csípőjéig érhet, de nincs összefogva. Bőre mint az alabástrom, olyan fehér, termete alacsony, törékeny és vékony, szemei zöldek, mint nyáron a friss fű. Oldalán pisztolytáska fegyver nélkül, kezében meggyújtatlan cigaretta. Csak áll ott, és ahogy végigsiklik tekintetem a testén, egyből kissé melegem lesz.
- Mit tehetek önért, uram? – szólal meg végül. Hangja, és egész testtartása távolságtartó, mint aki utálja az idegeneket.
- Hol a seriff? – kérdem. Csinos kis fiúcska, el tudnám képzelni egy éjszakára.
- Az ivóban. Hamarosan jön. Talán én is segíthetek – mondja halkan, majd közelebb jön, és az asztal mögé lép. – A seriff az apám.
- Két lótolvajt hoztam. Ha jól tudom, fejenként kétszázat érnek – teszem elé a papírokat, majd a két tolvajra mutatok. – Azt hiszem, jár nekem némi aprópénz értük.
- Valóban, ööö… hogy is hívják? – kérdi.
- Ian Sommers – emelem meg a kalapom. – Szolgálatára, tisztelt…
- Christopher Colt – mosolyodik el. Szép mosolya van. – Egy pillanat.
Leszámolja a pénzt, megköszönöm, majd a két csirkefogót a gondjaira bízom. Először kétlem, hogy el tud bánni velük, de olyan határozottan viszi őket a börtön felé, hogy muszáj magamban megdicsérnem. Falatnyi seggét nézem, amit mintha nekem rázva grasszál a börtön felé. Megrázom a fejem. Túl régóta vagyok társaság nélkül. Christopher… szép neve van. Talán maradok még pár napot, úgyis rám fér egy kis pihenés.
|
|
