Adam eltûnt, én pedig ott hagyom Leot egyedül, és indulok a lifthez, hogy az irodába menjek a leveleket átnézni, ekkor meglátom a „bújkáló” Adamot a falhoz lapulni, majd a lifthez érve hívja azt, ami csak nem akar jönni.
- Héj, Adam! – köszönök rá. Meg dermed. Arcára valami igazán furcsa kifejezés ül ki. Mint egy halálraítéltének. Mi az? Ennyire nem vagyok illesztõ, vagy de? Elvigyorodok, ahogy õrülten kezdi el nyomkodni a gombot, de a lift nem jön, én pedig közeledek, így a második lehetõséget választva rohan le a lépcsõn. Én is követem.
- Hiába menekülsz, akkor is el foglak kapni!- szólok neki, hátha megáll. Hiú ábránd, tudtam, hogy nem fog.
- Hagyj békén!- kiáltja dühösen, de tovább fut.
- Dehogy hagylak! Ugyan már, ne legyél ennyire gyerekes! Ha az kell, végigkergetlek az egész városon! – ordítok vissza, miközben utána szaladok, õ pedig felnyikkan. Pedig megtenném.

Rohan az ajtó felé. Az egyik járókelõ mappáját megfogva vágja hozzám, de ez csak kicsit lelassít. Még mindig követem és már kezdem beérni. Az ajtón kiérve balra kezd el futni. Nem jó ötlet. Zsákutca picinyem. Fordulna vissza, de én már ott állok vele szemben. Megdermed, és elkeseredett képet vág.

-Mi a francért vagy ennyire kitartó?!- nyöszörgi, mire felnevetek. Miattad.
- Ugyan, még semmit nem láttál...- vigyorom kiszélesedik, õ pedig felmorran. Gondolom, nem is akar.
- Dehogynem, pont eleget láttam a képed. Kopj le, vagy esküszöm, eltöröm valamidet!- sziszegi, de nem igazán hat meg, elindulok felé.
- Nem akarsz te börtönbe kerülni testi sértésért...- ingatom fejem mosolyogva. Hazug.
- Talán nem, de ha még közelebb jössz, azt is megkockáztatom – nyögi, mire felkuncogok. Már elõtte vagyok, õ pedig testét a falhoz szorítja. Na, ne félj már, nem vagyok szörny.
- Nem hiszem – válaszolom, majd kezeimmel feje mellett támaszkodok meg, majd szemeibe nézek, õ pedig zavartan süti le pillantását.
- Valld be. Valld be, hogy tetszett az a csók, és elengedlek – mondom mély hangon, és közel simulok testéhez, ami így is csak centikre volt tõlem. Arcát figyelem, hogy elvörösödött. Milyen kis ártatlan.
- Soha...- sziszegi makacsul, mire a falhoz szorítom, és számat nyakára vezetve finoman végigsimítok rajta számmal.
- Ugyan, ne legyél ilyen makacs...- súgom halkan, érzékien, mire megremeg. Kétségbeesetten markol felsõmbe.
- Te szemétláda... gyûlöllek...- sziszegi, én pedig törékeny kis testéhez simulva nyomom még jobban a falhoz.

Elkínzottan felnyög halkan. Aranyos. Mintha megadná, magát halkan felsóhajt, ahogyan finoman nyakába csókolok.

- Oké, tetszett! Egészen izgató volt! Most pedig engedj el!- mondja vörös arccal, és dühös tekintettel.
- Ezt akartam hallani...- súgom egy rókavigyorral arcomon, majd ajkaira tapadok. Elõször megdöbben, így nem ellenkezik, majd miután feleszmél, már lökne is el magától, de kezeit finoman egy kézzel feje felett összefogom, így nem tud semmit sem tenni. Finoman simítok végig nyelvemmel száján, mire fojtottan felnyög, nyelvem pedig szájába siklik, és nekiáll feltérképezni a terepet, immár józanul is. Közben félig nyitott szemmel figyelem arcát, ami már mélyvörös. Vonásai ellágyultak és szemeit becsukta, talán beletörõdött? Vagy tetszik neki? A lényeg, hogy aranyos. Derítsük ki… Nyelvemmel az övét megtalálva hívom játékra, elõször nem száll be, nem viszonozza a mély csókot, majd kis idõ múlva bizonytalanul mozdítja nyelvét, és finoman próbálja viszonozni. Belemosolygok a csókba. Milyen kis ártatlan. Hmm… Finom édes szájacskáját falva felmorranok, majd még jobban a falhoz préselem, és ajkába harapok.

Mikor elfogy, a levegõnk eltávolodok tõle, csak a fejemmel, és tekintetét keresem, de õ kipirult arcát elfordítja zavartan.

- Te szemét... Megígérted...- súgja akadozva.
- Hazudtam – suttogom vigyorogva, miközben szabad kezemmel hajába túrok, nyakára tapadok és finoman megszívom, majd nyelvemmel végigsimítok a szívás nyomon. Erre kicsit megremeg és halkan felsóhajt. Elengedem kezeit és eltávolodok kicsit tõle, úgy figyelem mestermunkám, õ pedig kezét végigvezeti nyakát, majd látom, rajta kicsit megijed attól, hogy látszik. Nem baj az… Dühös tekintettel mered rám.
- Nincs értelme menekülnöd – súgom, mire belém rúg, így a földre esek. Mellém lép dühös tekintete nem passzol mélyvörös arcához…
- Ne gyere még egyszer a közelembe – vágja hozzám, majd elmegy. Hazug.

A hang a fejemben kioktat engem. Ez már több mint sok. Felsóhajtva kelek fel a földrõl.

Miért, nem volt jó?
De.
Akkor?
Õ olyan kis ártatlan, és...

Kezdené, de elfojtom a hangot és magamban dúdolni kezdek, majd elindulok visszafelé. nincs kedvem Vele beszélni. Õ annyira kioktató, ráadásul nem létezik. Magamban felnevetek hülyeségemen. Bár amikor egyedül vagyok, jól jön.

***

Visszaérve a céghez Leo vár rám a szobámban.

- Hol voltál? – esik nekem, mire felsóhajtok.
- Ha azt mondanám, fogócskáztam hinnél nekem? – kérdem, mire értetlen kifejezés ül ki arcára.
- Maradjunk abba, hogy sehol – szögezem le inkább, mire felsóhajtva lép mellém.
- Pár aláírandó ott. – mutat az asztalomon lévõ nagy kupacra. Kitágult szemekkel pislogok rá. Elfintorodik.
- Csak alá kell írni a nehezét, már megcsináltam, ezen kívül ez csak a negyede. Van rá 1 órád.

Mit mondott? 1 óra? 1 nap alatt sem végeznék ezzel, nemhogy 1 óra alatt. Uramisten. Nyelek egyet, majd a távozó Leo után vetem magam és visszarántom.

- Leo.. – suttogom a fülébe, mire megdermed. – Nem csinálnád meg te? – nyafogok, mint egy 5 éves, mire felsóhajtva túr hajába.
- Miért tenném? – kérdez rá. Elgondolkozok.
- A barátom vagy. Kérlek… - suttogom.
- A nagyja már kész van, ez csak utómunka. Neked kéne és nem „fogócskázni”… - mondja lehordó hangnemben, majd megfordul így most a szemeimbe nézve áll velem szemben. Miért oktat ki engem mindenki? …
- Miért üldözöd azt a srácot? – kérdez rá, mire ledöbbenek. Hát tudott róla.
- Mert érdekes.
- Nem a te érdekeidet és vágyaidat kéne, nézd. Ha õ nem akarja, legalább legyél tekintettel rá is. - fintorog. – De miért pont õ? Ha annyira kellett volna valaki simán szerezhettél volna bárhonnan, vagy tévedek? – Döbbenten nyögök fel.
- Igazad van, de… Õ, más. Nekem kell és… azt hiszem, haladok…
- Azt hiszed? Vagy tudod? – kérdez rá végigmérve engem, mire elgondolkozok. Hiszen ma már viszonozta a csókot.
- Tudom.
- Én a helyedben nem kergetném õt. Még nagyon gyerek. – sóhajt fel, én pedig az asztal szélére ülve gondolkozok el. – Nem hiszem, hogy megfelelne arra, amire te használni akarod. Vagy képes lennél szeretni?
- Tisztában vagyok vele… - suttogom. – De nekem õ kell, és szeretni pedig. Nem tudom. – szögezem le. Leo szemeibe nézve, mintha némi fájdalom csillanna bennük. Felsóhajtva fordul meg.
- Akkor további jó szórakozást hozzá… - morogja, majd becsapja az ajtómat, én pedig felsóhajtok. M i baja van ma Leonak? Miért ilyen rideg mióta Adam feltûnt? Pedig eddig csak egyszer látott minket beszélgetni, akkor is szépen fel lettem pofozva...

***

Egy újabb nap. Attól a Jamestõl vagy kitõl megtudakoltam, hogy hol lakik Adam, így arrafelé tartok zsebre vágott kézzel. Azon gondolkozok mit is akarok mondani, de valahogy ha gondolkozok, mindig a hangocskánál kötök ki.

Morgom dühösen.

Válasza meglep. Még sosem adott nekem igazat. Most viszont elhallgat, mintha nem lenne. Megkönnyebbült sóhaj csúszik ki számon. A lakáshoz közeledve gondolom át újra. Szóval vacsora? Elõre érzem, hogy nemet fog mondani, de úgyis ráveszem, ha kell egész nap követem miatta. Ha már képes voltam adni Jamesnek egy kölcsön kocsit ma estére azért cserébe, hogy megmondja a címet, bár szépen ki röhögött, mert akár Leo is megmondhatta volna, de õ már elég dühös így is rám. Nem rontom a saját helyzetemet nála. Tegnap este mikor elköszöntem tõle az volt a válasza, hogy dolgozik, hagyjam. Mi baja az embereknek körülöttem? Komolyan nem értem. Talán én szúrtam el valamit? Nem az lehetetlen. Érdekes módon a hangocska nem szól.