Karakter: Yutaka Kouno
Megjegyzés: (Vyvynek)
Reggel van. Ezt világosan jelzi a fejem mellett sípoló ébresztő. Ha most kinyomom, tuti megfordulok és alszom tovább, garantálva ezzel az elkésést. Viszont ha hagyom tovább nyekeregni, hogy még véletlenül se húzzam tovább a lóbőrt, kénytelen leszek ugyan felkelni, az óra azonban megtanul repülni. Uccsó megoldás, szépen kimászok MOST az ágyból, és szelíden elhallgattatom. Nem töröm, nem zúzom, csak megnyomom a kikapcs gombot.
Eszmefuttatásomat újabb dobhártyaszaggató hang szakítja meg. Oh, anyám! Le kéne cserélnem a mobilom csengőhangját!
Morogva rúgom le magamról a takarót és kimászok az ágyból, hogy eltántorogjak a szoba másik végében villogó kütyühöz. Útközben azért kikapcsolom az ébresztőt, mert ennyi elég volt a sípkoncertből.
- Itt Yutaka! Mi va’? –szólok bele kómásan a telefonba, ám rögtön magamhoz térek, mikor meghallom ki van a vonal túl felén.
- Mi az, hogy mi va’? Kuono, így nem fogadunk hívást! – érkezik a fejmosás drága főnöknőmtől.
- Bocsánat, Kirihara-san, csak korán van még. – kezdek ösztönösen védekezni.
- Felejtsd el! Inkább siess, mert ismét felbukkant a BK-201 és ezúttal a környékeden van! Átküldöm a koordinátákat és mi is indulunk. Ha lehetséges, egyedül ne kezdj akcióba! – ezzel a végszóval le is teszi, majd a következő pillanatban érkezik az infó is.
Rekord sebességgel mosom ki az álmot szemeimből és kapom magamra a ruháimat, majd száguldok a megadott helyre. Tényleg nincs messze.
Elhagyott raktárépület a város egyik kihaltabb szegletében, majdhogynem a fal árnyékában. Veszek egy mély levegőt, majd pisztolyomat készenlétben tartva, belépek a félhomályban úszó előcsarnokba. Mit is mondott Kirihara? Hogy ne akciózzak? Ez csak felderítés.
Bent azonnal megüti orromat az égett hús szaga, és fintorogva tartom szaglószervem elé a ruhám ujját. A francba, a Kaszás ismét lecsapott!
Mintha csak hangosan mondtam volna ki a nevét, és ő felelne a hívásomra, hirtelen megpillantom a terem egyik sarkában, egy másik – valószínűleg Egyezkedő – ember mozdulatlan teste mellett. Ő se él már, az tuti!
- Hét! Te ott! Ne mozdulj, le vagy tartóztatva! – kiáltok rá, felé tartva fegyveremet. Meghatotta a dolog? Naná, hogy nem!
Sebesen mozdul felém – mivel az egyetlen be nem omlott kijárat mögöttem van -, én pedig felszisszenve próbálom meg eltalálni, de hiába a kitűnő fegyverhasználatom, minden golyót kikerül. Felocsúdni sincs időm, már előttem is terem és a fegyvert kiütve a kezemből, a falnak taszít. Nyekkenve csúszok le a tövébe, de azonnal fel is pattanok, markomban másik pisztolyommal. Még épp látom eltűnni az ajtóban, így utána vetem magam. Kint megtorpan egy pillanatra, így majdnem utolérem, de ismét meglódul.
- A fenébe! Állj már meg! – mordulok fel dühösen, de arra nem számítok, hogy eleget is tesz a kérésemnek, így lendületesen nekirohanok, majd a földön kötök ki. Fegyverem jó két métert csúszik mellőlem, mielőtt megáll. Oh, fasza!
Óvatosan, a futástól lihegve és kipirult arccal tekintek fel az előttem álló fekete alakra. Nem csakhogy arcáról – nem látok át a maszkon -, de testtartásából se tudom megállapítani mit tervezhet. Mintha figyelne, némán, ahogy a nevéhez illik, hasonlatosan a halálhoz. Azon gondolkodik megöljön e? Nem siettetni akarom életem végét, de igyekezhetne a döntéssel, mert veszettül hideg a föld!
Hirtelen azonban fékcsikorgás töri meg a csendet, és Saito farol be mellénk. Kiriharával kipattannak a kocsiból, és pisztolyukat a felettem állóra szegezik, aki…öh, már nincs sehol. Király, ezért is én kapom majd a fejmosást.
- Kouno, nem megmondtam, hogy ne csinálj semmit?! –érkezik a félig aggódó, félig megrovó kirohanás. Bongó! Szerencsejátékoznom kéne.
- Lehetőség szerint… - idézem magam elé motyogva, miközben nyögve talpra kecmergek. Eddig hajtott az adrenalin, fel se tűnt, hogy nem rég kapott ütéseim mennyire sajognak. Remélem azért bordám nem tört, vagy repedt.
- Ne feleselj! – lép elém Kirihara, Saitoval az oldalán. – Inkább menj haza, és szedd rendbe magad! Ramatyul nézel ki. Délután pedig gyere be, hogy megírhasd a jelentést!
Bólintok, és hagyom, hogy elfurikázzanak egy darabig, mondván, hogy most nem kéne vezetnem. Pár utcányira a lakásomtól kiszállok, és magamba mélyedve sétálok tovább. És mintha egy földön landolás nem lett volna elég megalázó mára, a következő utcasarkon befordulva, ismét nekimegyek valakinek és tekintve, hogy a gravitációval ellentétben a stabilitásom jelenleg nem igazán működik, ismét seggre esem.
Király, a lila folt most már garantált! De ha ismét a fekete ruhás, maszk mögé rejtőzővel futottam össze, erőkülönbség ide, vagy oda, puszta kézzel esek neki!
- Jól vagy? – hallom meg a csendes, aggódó kérdést. Beszél, tehát ez nem a Kaszás. Fájó hátsómat dörzsölve, ciccegve tekintek fel az előttem álló srácra. Kezét nyújtja, én pedig némi tétovázás után elfogadom, és hagyom, hogy könnyedén talpra rántson. Huhh! Pedig csak fél fejjel magasabb nálam. Jó erőben van, az biztos!
- Megmaradok. – fújom ki fáradtan a levegőt, majd zavartan a hajamba túrva, bűnbánóan pislogok rá. – Bocsi, hogy beléd mentem.
|
