|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2010. 10. 23. 13:40:37 | #8813 |
Karakter: -
Megjegyzés: Dzsooszer fáraónak
A teremre csend borul, és a fáraó int nekem, hogy pihenhetek, én pedig enyhén remegő kezeimet végre leeresztem, mégis arcom mozdulatlan, és végig a csempéket nézem, mert ha fel találnék pillantani, biztos hogy nem állnám meg hogy ne nézzek Rá. Elmélázom kicsit azon hogy a fáraónak végülis milyen nehéz a dolga, annak ellenére hogy nem végez fizikai munkát, mégis itt van egy egész ország kelettől nyugatig, és ezt irányítani kell, meg fenntartani, na meg nem utolsó sorban a rómaiaktól és már hódítani vágyó hatalmaktól megvédeni. Mégis ott van bennem, hogy láthatóan csak magával foglalkozik a fáraó, és az ellenállásnak a csíráját is elfojtja, de arra vajon gondolt-e már hogyha a nép fellázad, mi lesz vele? A maradék két embert kiküldi a teremből, talán rólam meg is feledkezett azóta, mert a kemény trónján hátradől, elnyúlik és lehunyva szemeit pihenni kezd. Egy darabig várom még hogy kinyissa a szemeit és rámnézzen, majd feladom. Láthatóan elmerült a sziesztában, márpedig ha sokáig marad így, akkor elgémberednek a tagjai, és hiába lesz akkor a sok pap kenőcse, nem lesz tőle jobb, csak ingerültebb lesz, ami meg egyenlő a sok halottal és a jóllakott krokodilokkal. Várom hogy megelevenedjen és újra felüljön, de csak nem történik ilyesmi sőt még jobban ellazulnak a tagjai, én pedig önkénytelenül merészkedek Hozzá közelebb. Lopva pillantok az arcára majd gyorsan el is kapom onnan tekintetem mintha valami fájó vagy csúnya dologra néztem volna, de hát mégiscsak féltem a nyakamat. Számtalanszor nagy levegőt veszek és majdnem nekikezdek, hogy a fáraónak szóljak, de hát ki vagyok én, hogy megzavarjam? Amúgy is nem az én fejem bánja majd... de ha én vagyok itt a legközelebb, akkor biztos hogy az első is leszek a sorban, mégcsak várnom sem kellesz... egész testemben furcsán zsibongva lépek egy lépéssel még közelebb, és végre megszólalok.
- Fe... Felség... Ha így elalszik, ezen a kemény szobron, fájdalmai lehetnek.
Talán nem kellene szólnom mégsem, nem vagyok hozzá képest semmi és senki, és nem is tudom hogy milyen arcot vághat hiszen nem nézhetek rá. Talán dühös... Szent Ozirisra! Egy kéz jelenik meg hirtelen és fogja meg az enyémet, szívem ezért meg is torpan hogy aztán sokkal gyorsabban verdessen, tudom hogy kissé el is sápadok. Szegény én... aztán egy rántást érzek, hiába a fáraó tényleg sokkal erősebb mint én, akármennyit is dolgozok a földeken, zuhanás közben önkénytelenül kiáltok fel, és azt hiszem most szét fog loccsanni a fejem is... és már az ölében is találom magam. Hogy mi? Jézusom, ha ezt... Én most... Meghalok! Ilyenkor az ember mit csináljon? Ha nő lennék még talán érteném is, de hát... enyhén sápadok el bár ez nem látszik hiszen itt alapból túl fehér vagyok mindenki mellett. Talán ugorjak ki az öléből és szaladjak világgá?
-Csss…. Ne kiabálj, mert itt minden visszhangzik a teremben. Másoknak nem kell hallaniuk, hogy mi történik itt bent. – mondja nekem, egyenesen nekem, és csakis nekem... Ki vagyok én? Végtelenül puha keze végigsimít arcomon és hajamat söpri félre, én pedig még a levegőt is szeretném visszatartani. Jézusom, megsimogatott! Ha ezt valaki megtudja, én... Én nekem végem! – Olyan jó ez a csend…. Ne rontsd el ezt a gyönyörű pillanatot….
Rendben, Sziamon, csak nyugodj meg, de hát Íziszre! Én a szolga egy fáraó ölében! És az Ő légzése nyugodt, egy kicsit sem furcsa vagy nem érzek benne hátsó szándékot, így lassan próbálok megnyugodni, és nem mocorogni, vagy bármi olyat tenni, amiért az ablakon keresztül repülnék kifelé. Túl közel van hozzám, tekintetem folyton oda akar ragadni az arcára, amely olyan fejedelmien büszke, s ahányszor megrebben a pillája, én máris felfelé nézek. Az istenek vajon ezzel büntetnek vagy jutalmaznak? Ideje lenni leszámolni a bűneimmel? Érzem a tekintetének perzselő sugarát, ahogy kényszerít hogy nézzek rá, de hát tilos az nekem egyszerű embernek. Mégis ő megfogja az állam és maga felé fordít, hogy a szemeibe nézzek, miközben túlságosan közel kerül hozzám... Melegem van, mégis fehér lehetek, szívem vadul kalapál, és ha akarnám se tudnám talán elszakítani a tekintetem az övétől. Magábaszippant és rabul ejt, közelsége megbénít és kábít egyszerre. Ajkai túl közel vannak, talán ha kicsit megmozdulnék már hozzájuk is érnék... Jézusom, fel fognak akasztani, de előtte még kibeleznek és sózott homokban fognak pácolni! Megszólal, forró lehelete szinte perzseli a számat, halványan remegek a kezei között.
-Mond Sziamon… mivel mosod a ruháid?.... Hmmmm?
Hát ez meg honnan jött? Nézem a csokoládé szín tekintetét, mely bekebelez és nem enged sehová, megszűnik létezni a külvilág csak az ő hatalmas lénye van itt, meg én. Lassan nyitom számat, igyekezve összehúzni magam a lehető legkisebbre, bár elég magas vagyok így ez nehéz, és tétován megszólalok, szinte súgva a választ, attól tartva hogy nem sokára már csak egy kis húscafat fog lógni belőlem a krokodilusok játékaként...
-Jázmin... És … Rózsaolajjal, felség. Ha zavarja, kicserélem...
Talán így kiszabadulhatok kezei közül és lebújhatok egy kis bödön mélyén a világ végéig, de a fáraó nem így gondolja mert furcsa mosolyra húzza a száját, és láthatóan rájött hogy én így fognám menekülőre a dolgot.
-Ó, dehogyis.
Orra lágyan ér hozzám, akárha csak egy szirom hullott volna az arcomra, én rémültem húzom magam még jobban össze, lehunyva még a szemem is, de a fáraó továbbra sem hagyja abba, sőt mormogva parancsolja hogy nyissam ki a szemem. Lassan engedelmeskedek, ő pedig látszólag elégedetten cirógatja arcomat orrával, nekem pedig kezd egyre jobban nem tetszeni az egész, hirtelen mintha egy katlanba hajítottak volna.
-Anubiszra, felség, kérem engedjen el... Ha valaki bejön... - remegek, miközben arcomba lassan kezd visszatérni a szín, bár a rózsaszín egy halvány formájában.
-Ugyan, ki merne megzavarni?
Néz rám keményen és kérdőn, de én már válaszra sem merem nyitni a számat, tekintete eléggé megkeményedett és mintha azt szeretné ezzel mondani hogy ő a nagy fáraó mondja meg azt is hogy a Nap mikor keljen fel, hát akkor meg miért zavará őt bárki is ilyen lehetetlen időben. Miután nem kap tőlem választ, vagy ki tudja, újra visszahajol, abba a rettentő félreérthető közelségbe. Fogaimat összeszorítva borzongok meg, rettegve az ebédet bejelentő emberkétől aki nem sokára be fog ide nyitni, vagy attól hogy Dzsooszer hangulata meg fog változni és aztán ki tudja miféle sorsra fog engem taszítani... Szerapiszra mintha még lépteket is hallanék valahonnan! Úgy tűnik nem csak én hallom őket, meg az ajtó előtt álló őrök kérdését, mert lazul a fáraó engem tartó keze, én pedig akár egy hal, kisiklok a kezéből, elvörösödve kapom fel a legyezőt és térek vissza a munkámhoz. De akármennyire is emelgetem a legyezőt, magamon érzem a fáraó fűszeres olajának illatát, így fejemet mélyen lehajtva rázom meg kicsit a fejem hogy a hajam arcomba hulljon, és eltakarja a pírt az arcomon, meg a zavaromat. Istenem, jöjjenek az ebéddel és ne maradjunk újra kettesben!
Nyílik is az ajtó, és belép a hajcsár, hogy az ebédet bejelentse, majd jönnek is a tálakkal hosszú sorban hogy a felség jóllakhasson, én pedig csak a hajfüggönyömön keresztül figyelek. Az utolsó tálat elnézve valahogy soknak tűnik az étel de látom világosan hogy elég kevés. És mindenki látja. Mégsem szólt neki senki sem, annak a kis újoncnak aki viszi, hogy ettől többet kellett volna, és ő is csak most látja... szegényke, Széth majd örömmel látja talán odalent... Igen, a fáraón múlik megint minden. Le is hajtom a fejem, hogy ne kelljen látni az eredményt, és semmit sem ezen kívül.
|
| Laurent | 2010. 10. 16. 10:55:30 | #8641 |
Karakter: Sziamon
Megjegyzés: fáraómnak!
Alig kelt fel a nap, én már megint talpon vagyok. Először is ugye ki kell menni a földre, és leszüretelni a fáraónak a reggelihez való dolgokat, persze mindenből kell egy csomó, mert amilyen fura hangulatban szokott néha felkelni, hogyha kitalál valami hajmeresztőt magának reggelire, akkor is meg kell csinálni, nincs apelláta, így a szakács igyekszik mindenre gondolni. Általában két egymást követő reggel nincs ugyan olyan reggeli, de hát.. Biztos ami biztos alapon fügét is meg egy kis narancsot is teszek a kosárba. És persze az elmaradhatatlan dinnye, amire minden nap szegény szakácsunknak új recepteket kell kitalálniuk, mert a Felkelő és Lenyugvó Nap Megtestesítője úgy kívánja... Aztán irány a konyha, lepakolunk, és aztán előkészítünk néhány helyet, mert a reggeli helyszíne sem mindegy ám. Persze, a fáraó még ilyenkor is a hasát sütteti, és akinek ébresztenie kell, az sosem egy szerencsés ember. Éppen a selyemkendőket igazítom meg és a kéztisztító olajat tolom kicsit odébb, amikor bejön a kis munkafelügyelő, és mindenki haptákba vágja magát. Én nyugodt vagyok, hiszen általában jól megvagyok a pasassal, megmondja mit tegyek, és én megyek.
-Sziamon, te kelted ma fáraónkat. Julius, te szolgálod fel a reggelit Kazuval. Miah és Reazim a legyezőkkel, és akik maradtak, azok a szokásosat.
Meghajlunk, ő távozik, mi pedig szétszóródunk. Magányosan lépkedek mezítláb az egyre forrósodó folyosókon, pedig még alig kelt fel a nap. Hiába, errefelé mindig tombol a hőség, a mi fenségünk igazán elégedett lehet, hiszen a kényelmes kis trónján ül, árnyékban és hűvös palotájának termeiben, sőt legyezteti is magát, bezzeg ha fél órára a napra kimenne, szerintem nem úgy látná, hogy kevés a termelés meg hasonlók. Megmosakszok, lévén odakint voltam, és életemben először lépek arra a folyosóra, ahová csak engedéllyel vagy paranccsal szabad. Kicsit zakatol a szívem, hogyne már, hiszen életemben vagy kétszer, és akkor is elég messziről láttam a mi Fényességünket, és most én ébresztem fel!
Benyitok a hálóba, és meglepődök. Moszkitók ellen ezernyi háló, néhány már csak díszből is, kellemes füstölő illat terjeng szanaszét, és nem messze az ajtótól egy hatalmas ágy terpeszkedik, a szoba jó nagy részét elfoglalva, és az egész hatalmas monstrumban csak ő egyedül fekszik hason, félig betakarva, de hatalmas lénye akkor is kilóg a selyemtakaró alól, hosszú haja második takaróként fedi be... Napbarnított, vagy örökölt bőre szinte világít az ágyában, pedig az is inkább bézs és vanília színű, erős karjai olyannak hatnak, hogy az ember úgy érzi, elég lenne egy suhintás tőle, és máris hieroglifaként díszelegne egy falon. Termete még így is hatalmas, pedig alszik... Arca viszont nagyon szép. Meglepően vonzó lenne talán ébren is, de hát nem szabad a szemébe nézni. A torkomban dübörög a szívem, de hát kötelességem felkelteni, hiszen ha nem keltem fel, az is fővesztéssel jár. Az ágy végébe lépek, és lehajtom fejem, hiszen nem szabad fáraónk szemébe nézni.
-Jó reggelt, Dzsooser fáraó, megtiszteltetés számomra, hogy én kelthetem fel ma reggel.
Az ágyban alvó fáraó lassan motoszkálni kezd, én pedig meghajolok, és az ajtóhoz hátrálva kinyitom, hogy a további négy szolgálólány beléphessen, és elkezdhessék a reggeli előkészítést. Míg a szomszédban elkészülnek, megfürdetik és felöltöztetik a Magasságost, én várom a küldöncöt, és mikor megérkezik, akkor lépek csak be a szomszéd szobába, megint csak a földre szegezve tekintetem.
-A reggelije kész van, fenség. Fáradjon át a reggelizőbe, és tálaljuk.
Újabb meghajlás.. Még jó, hogy csak huszon éveimben járok, mert sérvet kapnék. És mi az, hogy nem szabad a fáraó szemébe nézni? Bár így legalább nem kell mindig ugyan azt a műsort néznie. Elindulnak az őrök, Ő, és végül mi zárjuk a sort. Kinyitom előtte az ajtót, és betessékelem, majd bezárom utána, és sietek a konyhára. Felkapom az egyik tálat, és hanyatt-homlok sietek vissza. Egyenes háttal, és úgy viszem a tálat, mintha legalább a fenti világrészek aranyait tálalnám fel, pedig csak az van a tálon, amit szedtem reggel. Semmi más. Alig érek a terem ajtajához, hallom a Fáraó hangját, tehát valaki megint félrelépett... Hallom is a susogást.
-Szegény Riazim. Most vagy megöleti, vagy fejét véteti.
-Egy ötöst arra, hogy a fejébe kerül.
-Mit csinált?
-Hát elaludt legyezés közben, mi mást? És a legyező beleakadt a fáraó hajába.
-Tartom a tétet, de szerintem a szent krokodilok kapják...
-Csss...
Lepisszegem őket, mert egyre hangosabbak, és intek nekik, hogy a kaját lehetőleg szolgálják fel, és valaki sürgősen álljon be legyezni. Nem könnyű munka egész nap ugyan azt csinálni, elzsibbad és görcsöl az ember keze, de hát.. Leteszem a tálcát, és meghajolva állok a többiek mellé a sorba. Várunk, mikor vigyük el a tálakat, és térhetünk végre napirendre.
-Sziamon! A fáraó parancsára! Legyezni!
Susogják, és ez a másik, amit nem értek. Ha a fáraó halkan utasít, mindenki más suttog. Hogy ez milyen hülyeség!
-Igenis.
Hangom kicsit hangosabb a többiekénél, kiállok a sorból, földre szegezett tekintettel megyek fel a trón mögé, fogom a legyezőt, és elfolytok egy sóhajt. Ennyit arról, hogy ma legalább egy kicsit pihenek. A reggeli lassan befejeződik, és elpakolják a tálakat, a terem kiürül, Dzsooser feláll, és átvonul a trónterembe. Miah-al én utána, keresztbe rakott legyezőkkel. Egy pisszenés nélkül. A terem előtt a fáraó int nekem, így ma én fogom legyezgetni, Miah pedig leléphet. Nos, a jó a dologban, hogy néha legalább lopva felnézhetek a fáraóra, és láthatom őt elég közelről. Meglepően szép, és határozott megjelenése van, az ember nem mer csak úgy csípőből visszaszólni neki, sőt inkább behúzza fülét-farkát, hogy véletlenül se haragudjon meg rá, hiszen elég ránézni, és már érezni lehet körülötte a levegőben a Sors kezét. Vagy szemét. Mindegy. Végül lemaradtam arról, hogy szegény Riazim mit kapott büntetésnek, ha jól megy minden, csak egy kezét veszti el... de hát a krokodilok mégiscsak szentek, nem? A fáraó leül, és a hosszú délelőttöt a parasztok panaszának szenteli.
Szüntelenül legyezem, nem lefújva a haját, de azért hogy hűsítsem, egyenletes mozdulatokkal, vagy ha kér, igényei szerint alkalmazkodom egy szó nélkül. Igyekszek láthatatlan maradni és közben figyelni is, hiszen amíg szegény Dzsooser fáraót elárasztják a parasztok a csirkebütykével is, nekem csak annyi a dolgom, hogy legyezzek. Időnként igyekszem beosztani, hogy ne fáradjon el a kezem, de hiába, csak zsibbadnak... Végre véget ér a látogatási idő, és csak pár tonnányi papír marad utánuk, amiket Dzsooser átnéz, és aláír. Addig pihenőt kaptam egy keveset. Csend van. És csak négyen a teremben...
|
|
