|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2011. 02. 08. 17:20:52 | #11209 |
Karakter: Kibou Keiichi
Megjegyzés: (Angyalomnak)
Pár nap eltelik. Nem engednek ki, mert elkaptam valami fertőzést, és köhögök. Nem jó itt benn. Szeretnék kimenni az udvarra, de a szobából sem engednek kilépni, mert féltenek. Igazából azt hiszem, csak azért félnek, mert ha meghalok, akkor a szüleim tovább már nem támogatják a kórházat, így jobban vigyáznak rám. De azért nem olyan rossz, csak unatkozom. Közben rajzolgatok. Állandóan az angyalt rajzolom. Kaiji... Milyen szép neve van. Bár láthatnám őt újra. Olyan gyönyörű, és annyira szomorúnak tűnik. Talán ő is magányos, mint, én.
Majdnem egy hét telik el, mire a doktorbácsi megengedi, hogy felkeljek. Megtudakolom, hogy vajon ő is itt van-e, és nagy örömömre, igen. Megengedik, hogy meglátogassam, de figyelmeztetnek, ne maradjak sokáig. Furcsa, mert sosem vonzott a velem egykorúak társasága, de ő nagyon érdekesnek tűnik. Felkapom a köntösömet, meg a rajzaimat és elindulok a folyosón a szobája felé. Meg akarom neki mutatni a műveimet. Mikor odaérek, bekopogok, de nem felel senki. Benyitok, és látom, hogy az ágyán ülve rajzolgat, mellette halk zene szól. Odalopózom, és megnézem, mit alkot. Kriksz-krakszok, de nagyon szépek. Jó a kézügyessége. Végül megszólalok.
- Szépek.
Felnéz rám, szemében csodálkozás, de látom, hogy felismert.
- Üdvözlöm - mondja, majd tovább rajzol, mintha nem is törődne velem.
- Elhoztam a múltkori rajzaim, meg amiket azután csináltam.
- Nem érdekel - dünnyög. Egy újságpapír embereit rajzolja át éppen. Igazán mókás. - Mondja, önt nem zavarja, hogy itt kell lennie? - kérdi végül, de nem néz fel.
- Egy kicsit - ülök le az ágya szélére és őt nézem. Nagyon bájos, mint egy angyal. Egy fekete angyal, gyönyörű kék szemekkel és helyes pofival.
- Kössünk alkut. Megnézem az önéit, maga megnézi az enyéim, és akkor nem tűnik úgy, mintha csak sajnálna.
- Rendben - bólintok, majd cserélünk. Nem rosszak a rajzai, kissé kiforratlanok, de van benne tehetség. Ha valaki segítene neki, akkor igazi művész válna belőle. - Nagyon tehetséges vagy.
Rám néz, aztán a rajzaira. Mikor visszacseréljük őket, a szemei villannak egyet. Mint aki dühös.
- Nem szeretem a hazugságot - a hangja vádló és sértett.
Ránézek, és mondani szeretnék valamit, de nem teszem. Nem tudom, mit mondhatnék. Biztos nincs senkije, ha ennyire dühös és magányos. Tudom, milyen az, ha valakit nem látogatnak sosem, csak kötelességből fizetik az ellátását.
- Csináljunk egy mangát. Maga embereket rajzol, én eget, meg fákat, meg madarakat - mondja, mire tűnődve nézek rá. A zene vált.
- Hallgathat velem zenét is, ha gondolja.
Nem tudom, mit csináljak. Még soha senki sem akart a közelemben lenni, vagy felajánlani valamit. Nem tudom, mit szokás ilyenkor csinálni. Végül félénken bólintok, és közelebb húzódom hozzá. Azt várom, hogy elzavar, de nem teszi. Jólesik a közelsége, mégis bizonytalan vagyok. Ő az első korombeli, akivel többet beszéltem eddig két szónál. A zene kellemes, nem tudom mi ez, nem ismerem.
- Te... miért vagy itt? - kérdem, miközben rajzolgatni kezdek. Valahogy maradt nálam egy ceruza a zsebemben.
- Nem tudom - rázza a fejét. - Azt mondják, híg a vérem, meg magas a vérnyomásom. És ön?
- Választhatsz - sóhajtok, mire félredönti a fejét. Nem érti. - Gyenge immunrendszer, többrendbeli szívzavar, több szívroham, gyenge tüdő, gyenge májfunkciók, amit akarsz - keserűen elmosolyodom. - Így születtem. Sosem voltam egészséges, és az orvosok fél évet ítéltek meg nekem a születésemkor. Hát, jól ráhúztam, mert már tizenhat éve élek boldog életet - elhúzom a szám. - Már ha boldog élet az, amikor az életed jó részét kórházban töltöd, a családod tesz rád, mert nem vagy egészséges, és az öcséd a szent - érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. - Bo... bocsánat! - ugrom fel, és futni kezdek.
Ám néhány lépés után érzem, hogy megszédülök, a szoba forogni kezd velem, én pedig zuhanni kezdek. Még érzem, hogy két kar elkap, de utána elsötétül minden.
~*~
Arra ébredek, hogy fekszem, és valami van az orrom előtt. Hamar felismerem a dolgot, mert számtalanszor találkoztam már vele. Lélegeztetőre vagyok kötve. Mi történhetett? Az utolsó emlékem, hogy Kaiji szobájában vagyok, és valamiért futni kezdek kifelé. De nem emlékszem, miért is futottam el. Fáj a fejem, mintha harkályok gyűléseznének benne. Szét akar robbanni. Érzem, hogy valaki a kezemet fogja. Oldalra fordulok, és Kaijit pillantom meg, amint aggódva és félve néz rám. Bátortalanul elmosolyodom, majd leveszem magamról a maszkot.
- Nem szabad! - mondja. - A doktorbácsi azt mondta, hogy nem veheti le.
- Minden rendben - nyugtatom meg halkan. A hangom alig több suttogásnál, de megszoktam. - Már jól vagyok. Tényleg. Mi történt?
- Elfutott, de elájult - mondja Kaiji. - Az én hibám. Sajnálom.
- Miért lenne a te hibád? Nem te futottál el. Tudtam, hogy nem szabad futnom, mégis... - nem folytatom tovább.
Kaiji sem szól, de hamarosan bejön az orvos. Jól megdorgál, amiért felelőtlen voltam, meg hogy levettem a maszkot, és egy rakás kérdést tesz fel, mire már zúg a fejem, de igyekszem mindenre válaszolni. Végül az orvos kimegy, én pedig kettesben maradok Kaijival. Az tiszta, hogy most legalább két hétig megint nem mehetek sehová. De Kaiji itt van, nem futott el, és ez valahogy boldoggá tesz.
- Tudod... - kezdem, mire rám figyel - te vagy az első korombeli, aki... akivel... nos, akivel nem érzem magam... rosszul - halványan rámosolygok. - Köszönöm, hogy itt vagy.
- Szívesen - válaszolja. - Ha gondolja, minden nap meglátogatom, és ha majd hazamegy, akkor is találkozhatunk.
- Én soha nem megyek innen haza, Kaiji - mondom szomorúan. - Sose engednek haza, mert sose leszek jobban. Ezt tudom. Az orvosok igyekeznek eltitkolni, de én jobban ismerem magam, mint mások. De... nem is baj. Legalább nem néz le senki, mert nem vagyok egészséges.
Nem válaszol. Nem értem, miért nem. Talán utál? Talán gyengének talál, mert nem vagyok képes erősebbé válni és elhinni, hogy meggyógyulhatok? Aztán előveszi az ipodját és a fülhallgató egyik felét nekem adja. Beteszem a fülembe, ő a másik felét a sajátjába és bekapcsolja a zenét. Nyugtató és lágy dallam. Olyan álmos vagyok tőle, olyan nyugodt és békés minden. Észre sem veszem, mikor alszom el.
|
| Andro | 2010. 10. 20. 11:36:21 | #8753 |
Karakter: Kibou Keiichi
Megjegyzés: (Kaijinak)
Egy újabb nap a kórházban. Egy újabb reggel, amikor nincs kedvem felkelni, mert úgyis tudom, hogy nem mehetek haza. De minek is mennék? Szüleimet nem érdeklem, hiszen szégyent hoztam rájuk, mert nem vagyok egészséges. Ők az öcsémet szeretik, nem engem. Már megszoktam, de fél év ebben a kórházban nagyon sok. Az orvosok persze hitegetnek, hogy majd hazamehetek egyszer, nemsokára, talán a jövő hónapban, de én tudom, hogy már soha nem megyek haza.
A szobámban ülök az ágyon, a reggeliző tálcámat nem kaptam meg, amiből arra következtetek, hogy ismét valami vizsgálat lesz, mint minden harmadik nap. Nem baj, megszoktam ezt is. Csendesen olvasgatok egy könyvet, amikor kopogás hallatszik az ajtón, majd kinyílik és belép az egyik ápolónő, Haruna Akane-san.
- Jó reggelt, Keiichi-kun! – köszönt mosolyogva. Kedves, kissé testesebb nő, két gyerekkel és egy unokával. Mindig jó hozzám és próbál felvidítani. – Hogy aludtál, napsugaram?
- Jó reggelt, Akane-san! Köszönöm szépen, jól – válaszolok illedelmesen. Már régóta a keresztnevünkön szólítjuk egymást, hiszen olyan régóta ismerem, hogy nem is tudom mióta. Már talán tíz éve is. Direkt miattam jött át a Gyermekkórházból ide, ahol most fekszem, mert azt mondta, hogy nem akar magamra hagyni. Ez kedves volt tőle.
- Gyere szépen! A doktor úr vár rád, elvégeznek egy vizsgálatot, aztán kapsz reggelit – áll meg az ágyam lábánál és vár, hogy felkeljek.
Bólintok. Nem vagyok beszédes, sose voltam, de ezt mindenki elfogadta. Akane-san tudja, milyen bizalmatlan vagyok bárkivel is, és neki is elég sok időbe telt, mire a bizalmamba fogadtam. Majdnem két évbe telt, mire nem feszengtem a közelében, ma pedig egyike azon kevés embereknek, akikben meg tudok bízni. Felkelek, majd Akane-san segít felvenni a köntösömet. Beültet a kerekesszékbe, hogy ne erőltessem meg magam, majd elindulunk. Útközben mindenfélét mesél, elmeséli, hogy az unokája már le tudja írni a nevét, és hogy jövőre már iskolába megy. Én csendben hallgatom, nem tudok mit hozzáfűzni a dologhoz.
Mikor megérkezünk a vizsgálóba, az öreg doktor már vár engem. Kitamura Shuuhei-sensei körülbelül tizenkét éves korom óta ismer, de megbízom benne, főleg, mert Akane-san is itt van velem, és nem mozdul mellőlem, míg véget nem ér a vizsgálat. Kitamura-sensei elvégzi a szokásos vizsgálatokat, majd rám néz.
- Valami… baj van? – kérdem bátortalanul, mert ilyenkor sosem tudom, mit is várjak. Mindig reménykedem, de végül úgyis tudom, hogy nem gyógyulok meg.
- Semmi. Igaz, ahogy én látom, semmi negatív változás sincs. Ezt akár jó hírnek is felfoghatjuk – válaszol a sensei. Én pedig sóhajtok. – Ne félj, Kibou-kun, majd kitalálok valamit. Biztosan meggyógyítalak – próbál vigasztalni, de nem hiszek neki.
Akane-san visszavisz a szobámba, majd hoz nekem reggelit. Szüleimnek hála – mert azért az ellátásomat rendesen fizetik – én nem olyan ennivalót kapok, mint a többiek. Szinte olyan, mint egy éttermi menü. De egy ideje ennek sem tudok örülni, hiszen mindig egyedül vagyok, mert Akane-sannak van más dolga is. Nem én vagyok a gondjaira bízott egyetlen beteg. De azért megkérdezem, szabad-e reggeli után lemennem az udvarra. Szépen süt a nap, éppen nyár közepe van, és meleg is van, nem fogok megfázni.
- Rendben van, de ne maradj sokáig. Ebédidőben érted megyek, rendben? – mosolyog rám, majd eltűnik az ajtón túlra. Dolgozni megy, várja a munka a többi beteggel.
Magányosan megreggelizek, megvárom, míg az ügyeletes nővérke elviszi a tálcát, megméri a hőmérsékletem, majd kimegy. Én pedig kapom magam, meg a rajztömbömet a ceruzáimmal, és lassan letotyogok az udvarra.
~*~
Szeretem az udvart, ráadásul most nincsenek még kinn sokan, a kedvenc helyemet sem foglalták el, ami egy nagy fa közelében lévő régi pad. Nagyon szeretem, innen jó messzire ellátni. Az udvar füves, tele fákkal, kis utakkal, padokkal. Még egy szökőkút is van, de én felügyelet nélkül nem mehetek a közelébe, mert egyszer beleestem és két hétig nagyon magas lázam volt. Majdnem meghaltam. Így, azóta elkerülöm.
Leülök a kedvenc padomra, és rajzolgatni kezdek. A nagy fát akarom lerajzolni, de kötve hiszem, hogy ebédig sikerülni fog. Az idő kellemesen meleg. Szívesen élnék úgy, mint mindenki más, mert már biztosan nyári szünet van. A velem egykorúak biztosan a strandon vannak, vagy fagyiznak, étterembe járnak, kirándulni mennek, flörtölnek, meg ilyesmik. Nekem semmit sem lehet, mert megbetegszem.
Ahogy rajzolok, hirtelen egy árnyék vetül a lapomra. Mintha valaki ott állna mögöttem. Kíváncsian fordulok meg, és kis híján leesem a padról. Egy fiú áll mögöttem, de olyan gyönyörű, hogy én ilyet még nem is láttam. Fekete rövid haja van, ami karcolgatja az állát, hátul a nyakára hull. Alabástromfehér bőre, gyönyörű arca és kék szemei szinte megbabonáznak. Mint egy angyal. Ő is meglepődhetett, mert hátrál pár lépést, majd meghajol.
- Elnézést! Nem akartam megzavarni – szólal meg, én pedig meg sem tudok szólalni. Nem lehet sokkal idősebb nálam, maximum pár évvel. – Bocsásson meg!
- Se… semmi baj – nyögöm ki. – Nem zavartál meg. Nyu… nyugodtan megnézheted… ha akarod – mondom, és felé tartom a rajzot, de nem jön közelebb. Fél? Sosem tudtam jól beszélgetni velem egykorúakkal. Nem tudok velük mit kezdeni.
- Nem akarok zavarni – fordul el.
- Várj! – kiáltok utána. – Hogy hívnak, angyal?
Megfordul, és tűnődve néz rám. Mintha nem tudná, mit válaszoljon, vagy szabad-e neki válaszolni. Ő egy angyal, bár a ruhái nem erre vallanak. Tekintete kissé bizalmatlan. Tehát ő sem kedveli az idegeneket. Tiszteletlen voltam.
- Bocsáss meg! Nem akartam… - kezdeném, de közbevág.
- Aichi Kaiji – majd meghajol, és elsétál.
Aichi Kaiji… Sokáig nézek utána, míg el nem tűnik. Az arca angyali, de van benne valami fura. Félreteszem a fás rajzot, és új lapot veszek elő. Eszeveszett iramban kezdek rajzolni, és hamarosan kezd is kialakulni egy rajz az angyalomról. Persze, nem lesz olyan szép, mint ő maga, de remélem, valamennyit vissza tudok adni abból a kisugárzásból, ami őt körülragyogja. Talán neki is adom. Vajon látom még valaha? Remélem.
|
|
