Karakter: Nano
Megjegyzés: (Keinek és öcsikémnek)
Vörös…
Ezt az egy színt látni Toshimában egyedül. És napról napra csak erősödik.
Arcomon melankolikus kifejezéssel járom ennek a pokolnak az utcáit, és várom, hogy mikor tűnik fel. Tudom, hogy kutat utánam. De nem fog idő előtt mutatkozni. Unalmas ez a játék.
- Hé! - Félig hátrapillantok a fekete alak felé. Hát itt van végre. Késett.
- Shiki - biccentek a feketehajú felé, mire ő maga elé emeli a katanáját, és nekem ront. Könnyedén eltűnök az útjából. Ez a harc már az elejétől veszett volt. Sosem lehet olyan erős, amilyen én vagyok.
Narancs…
Azt mondják, ilyen színű a hajam. Nem mintha érdekelne. Felőlem akár rózsaszín is lehetne. Bár az nem biztos, hogy illene hozzám.
Shiki ismét támad. Össze-vissza csapkod a fegyverével, én meg nyugodtan kerülgetem ki. Ha támadnék is, az nem jönne ki jól. Így se jön. Nem azért hagytam életben annak idején, hogy most megöljem. Ezt azért kitalálhatná.
- Nano - kiáltja, miközben felém csap, én pedig eltűnök, és egy ház tetejéről nézek le rá. Meguntam. Ő meg elfáradt benne. Ennek most egy időre vége.
- Viszlát, Shiki! - biccentek felé, és mielőtt még ismét felém csaphatna, végleg eltűnök a szeme elől. Dühösen felordít, és a földbe szúrja a katanát. Elfordítom felőle a tekintetem. Kölyök.
Sárga…
Ilyen színűnek kéne lennie a Napnak is, nem? Itt viszont nincs színe. Épp olyan lehangoló és undorító, mint itt minden. El akarok menni innen. De nem lehet.
A romos, kihalt utcákon sétálgatok. Magam elé bámulok, az út már berögzült, mindenképpen tudom, merre kell mennem. A játékosok ilyenkor rég nem járnak erre, ez veszélyes zóna, inkább pihennek. Nekem is kéne, állítólag minden embernek kell. Csakhogy én nem érzem a szükségét.
Zöld…
Ilyen színűek voltak a fák, mikor találkoztam vele. Akkor még minden olyan nyugodt volt. De mostanra… elveszett az a harmónia.
A földön egy fiú fekszik. Elgondolkodva bámulok le rá. Valahonnan ismerem, vagy köze van valakihez, akit ismerek. Nem alszik, látszik rajta, hogy eszméletét vesztette. Lehajolok hozzá, és a vállamra veszem. Ez is Line használó. De neki valamiért nem engedhetem, hogy belehaljon. Ha más feküdne itt, egyáltalán nem érdekelne. Ez a srác viszont felkeltette az érdeklődésem.
Kíváncsi lennék rá, miért is.
Kék…
Az ég legalább nem hazudik. Beesteledik. Végre elérek a búvóhelyre, amit már egy ideje használok. Itt nem találnak meg, és nem zavar senki sem. Legalábbis még nem. De hamarosan költöznöm kell majd. A búvóhelyek azért rosszak, mert nem lehetnek állandóak. Előbb-utóbb valaki felfedezi őket, és megszűnnek búvóhelyként funkcionálni. De ez egyelőre a céljaimnak megfelelő. És remélhetőleg a kis vendégemnek is tetszeni fog.
Egy rácsozott ablakú szobába viszem, és a falnak döntve leültetem. Felemelem a fejét, hogy jobban megnézhessem az arcát. Egészen aranyos. És most nyugodt. De biztos, hogy ébren nem lenne ilyen szelíd. A zsebében Line-ok vannak. Valószínűleg rendszeresen használja is őket. Hát persze, egy ilyen törékeny fiú mást nem is tehet. Csak így maradhat életben. Kár érte. Igazán édes. Felhúzom a pólóját, hogy lássam, van-e rajta sérülés.
Lila…
Csak pár kis folt. Semmi több. Lehajtom a felsőt, majd a nyakához érek. Dögcéduláját a kezembe veszem, és megnézem a rajta lévő mintát. Bubi. Ez sokat ér. De nem nekem. Egy mozdulattal kitépem a nyakából, és zsebre teszem. Ő most már az enyém. Ameddig csak akarom.
Kilépek a helyiségből, és rázárom az ajtót. Bár ez egy romos épület, innen nem fog kijutni. Annak idején ez börtön bolt, és balszerencséjére megmaradt annak. Mivel Line-os, kénytelen vagyok ilyenbe rakni, hátha valami hülyeséget akar csinálni. Majd meglátjuk. Mindenesetre most én is lepihenek egy kicsit.
Hm… mire is emlékeztetnek ezek a színek? 
Hangos cipőkopogásra ébredek. Felállok a rozzan kanapéról, és a srác cellája felé veszem az irányt. Benézek a rácsozott lyukon, és látom, hogy a kis barna fel-alá járkál, és mindenfelé kapkodja a fejét. Ez nem is olyan meglepő, az utcán készült ki, és most egy teljesen idegen helyen van. Belépek a helységbe, és rá pillantok. Egy zaklatott szempárba nézek bele. Első ránézésre nem tűnik egy drogos állatnak.
- Ki vagy te? - szólal meg félénken.
- Az vagyok, aki nyomorúságba taszította ezt az életet. - Értetlenül bámul rám.
- Oh… én meg Keisuke. Miért hoztál ide? - Túl sokat kérdez.
- Segítségre szorultál - nézek ismét a szemébe, mire kicsit meghátrál. Mintha félne tőlem. Jól is teszi.
- Értem, de most már jól vagyok, úgyhogy el is megyek. Meg kell találnom Akirát - mondja Keisuke, aztán már kerülne is ki, de megfogom a karját, és visszalököm magam elé.
- Az nem fog menni - mondom nyugodt hangon, mire ő nagy szemekkel bámul rám.
- Mért nem?
- Mert itt kell maradnod. - A zsebemből előhalászom a dögcéduláját, és elé mutatom. - Már nem vagy játékban. - A szemében valami ismeretlen fény gyúl, és a nyaklánc után kap, de az már ismét a zsebemben lapul.
- Ezt nem csinálhatod meg velem! El kell engedned! - vált élesebb stílusra, szinte érezni lehet, ahogy a Line dolgozik benne. Vagy szimplán csak skizofrén a drága.
- És ha nem? - Lángoló szemekkel pillant rám, vagyis mégsem, mivel a szeme hirtelen sárga lesz. Oh, milyen jó kontaktlencse. Ilyen nekem is kell.
Meg is kérdezném én, hol vette, de ekkor felém rúg, így kénytelen vagyok eltűnni az útjából. Mögötte bukkanok fel ismét, ő meg a helyzetet kihasználva sarkon fordul, és futásnak ered. Kiér a cellából. Érzelemmentes arccal bámulok utána. Idióta. Komolyan azt hiszi, hogy megszökhet előlem?
Pontosan tudom, hol jár éppen, nem jutott még messzire. Ráérősen indulok el utána, aztán félúton eltűnök, és elé tűnve szépen visszapenderítem, épp az ajtóból. Szeretek én fogócskázni, de azért most hanyagoljuk.
A sárgaszemű Kei gyilkosan mered rám, és fegyver után néz. Jobb híján egy fadarabot dob felém, ami szépen átmegy rajtam, ahogy minden más is, amivel próbálkozik. Kezdem unni. Ő meg kezd nagyon dühös lenni. Mindkettőnknek szívességet teszek, ha véget vetek ennek.
Közelebb lépek Keisukéhez, és a pólóját megfogva felemelem, majd a cellájához teleportálva szépen bevágom az ajtón. Csak úgy nyekken, mikor a falba ütközik, de azért még nem adja fel, ismét fel akar tápászkodni. Huh, kitartó egy kölyök. Pedig elsőre egy gyenge kis vesztesnek tűnt. Ördögi cucc ez a Line.
De nem adom meg az esélyt neki, hogy újra halálra untasson. Elkapom a nyakát, és a falnak préselem. Mond pár szép dolgot, de szerintem nem beszélem az ő nyelvét. Jobban megszorítom, mire abbahagyja a fröcsögést. Közelebb hajolok hozzá, hogy biztosan megértse, amit mondani fogok.
- Keisuke, nem hiszem, hogy ilyen állapotban el kéne menned. Nem lenne értelme. Kérlek, maradj nyugodtan, akkor minden rendben lesz.
Morog valamit felém, de nem igazán érdekel. Elengedem, és a cellából kisétálva otthagyom. Biztos, hogy továbbra is próbálkozni fog, de hiába. Bárhol megtalálom, előlem nincs menekvés. Különben is, mindenkinek jobb, ha egy őrülttel kevesebb sétál Toshima utcáin. A baj csak az, hogy el is kéne tartanom. Hm… szerzek valami kaját.
|
