 Karakter: Shiki
Megjegyzés: (Kei-nek)
- Kei vagyok - érzelemmentesség csordul hangjából, és engem figyel, mintha csak utoljára teheti.
Talán igaza van. Talán utoljára láthatja vörös íriszemet. Talán utoljára szólalhat meg. Bár senki sem mondhatja meg a jövőt, még én sem adhatok erre választ. Bár az élete a kezemben van, mint az itt jelen lévő összes játékosnak. Bevallom tetszik, hogy nem kezd el siránkozni, nem menekül. Érdekesebbé teszi a macska egér játékunkat, és talán sőt biztosan még fel is izgat. Akár a harc íze, a fegyverek összecsapása. Mikor az élettelen test, ami az utolsó remegéseit éli meg. Mikor hallod, ahogy az embernek a szíve egyre lassabban dobban, és azt soha nem dobban újra. Mikor vérem az ereimben az átlagnál gyorsabban folyik, mikor szívem verését már torkomban érzem, izmaim megfeszülnek a harc élvezete miatt. Leírhatatlan érzés. Mikor katanám éles pengéje vörösségben úszik, elégedettséggel tölt el.
Magasba ugorva lesújtok pengémmel, hogy sebet ejtsek vékony testén, hogy pengém az ő vérétől legyen piszkos.
De még se történik semmi, sem egy fájdalmas felkiáltás mikor megérzi a rajta ejtő sebet, nem érzem meg a vér szagát sem.
Időben ugrik hátra, és a levegőben száll, és hihetetlen gyorsaságának segítségével elkap egy kapaszkodott, hogy ne a halálba zuhanjon. Mikor le él sértetlenül, őt figyelem. Menekül tőlem, vagy harcol az életéért. Talán ugyanaz a kettő. Bár még is félelem, és bátorság. Az eső illata csiklandozza orromat.
Megtisztítja Toshima utcáit, a bűntől és a vértől. Könnyed mozdulattal ugrok utána, és ő már menekül is.
Cipő dobogása veri fel az utca csendjét, vérem száguldozik testem minden kis apró szegletében.
Nem annyira gyors. Elé vágva sújtanék rá, hogy talán halálos sebet ejtsek rajta, de csak a betont súrolom meg, ami szikrázást von maga után. Mintha a beton helyett jég lenne, és ő uralná akár egy profi korcsolyázó. Kecses mozdulattal kerüli ki támadásaimat. Ügyes, be kell vallanom.
Egyik támadásomnál majdnem hátra esik. Még se annyira ügyes. Hirtelen elkapva lábát a mellettünk lévő falhoz vágom, nem annyira erősen. Bár sikerült neki ezt is kivédeni. Pengém mellette a falba vágódik.
Lett volna esély megölni. Még se tettem. Nem akartam. Túlságosan élvezem ezt a játékot. Nem akarok neki véget vetni.
Felugrik, de megadom az utolsó döfést a gyenge anyagnak, átkerülünk a mellettünk lévő sikátorba. Utána rohanva észreveszem, hogy valami fiola van nála. Talán ő is olyan, mint a többi, drog nélkül nem tud élni. Valami anyag kell neki, hogy eltudja viselni az itteni dolgokat. Pontos suhintással kezei közül kiverem a fiolát, ami darabokra tör. Most nem fog hozzá nyúlni. Addig biztosan nem amíg a közelemben van.
Katanám énekelni kezd nekem, élvezi ő is a harcot. A penge éneke, fülbemászó, és egyben vérfagyasztó is.
Felém rúg egy kukát. Menekül előlem, és be kell vallanom, hogy elég jól, de hozzám képest nem eléggé.
- Félsz? - kérdezem meg, és mintha megfagyna. Nem menekül, pedig ez jó esély lenne a számára, Talán el is engedném.
- Szeretem, hogy a kardja tud beszélni - ohhh. Mintha nem azt kérdeztem volna, hogy fél. Mintha tudomást sem akarna venni a félelemről. Egy karnyújtásra van tőlem. Bármikor megölhetném. Még se mondd semmit.
Hogy ne öljem meg. Nem kezd el kúszni mászni.... sőt talán még sírni.
Mélyen szemeimben nézz és...
…...
megböki vállamat.
Ő az első, aki így ért hozzám, és szemeiben nem volt félelem, vagy a halál fenyegető csillogása.
Meglepettségem automatikusan kirajzolódik arcomra.
Te vagy a fogó, hallom hangját a messziből. Halvány mosoly jelenik meg arcomon, miközben elteszem fegyveremet, mára ennyi elég volt. Kap egy kis előnyt.
Arbitro irodájába belépve undorító látvány tárul elém, épp Kauval van együtt. Szerencsétlen fiú, amiken keresztül ment, bevallva már én is sajnálom. Az hülye szőke persze már le is löki magáról a kis kutyáját, és rendbe rakja magát. Ha tehetné akkor engem is a gyűjteményébe tenne ez a nem normális, perverz állat.
Ellőbb csinálnék belőle döglött kutyát, minthogy hozzám érne. Egy egész bőrönd Line-t rakok asztalára, behívja egyik maszkos emberét, aki el is viszi a bőröndöt.
- Nem, azért tartalak, hogy itt baszd meg a kutyádat - vetem oda neki ridegen, és látom, hogy nem tetszik neki, de szarok rá. - Csináld a dolgodat, ha nem teszed belőled is olyan lesz, mint Kauból - fenyegetem komolyan, és persze, hogy szemeiben már félelem suhan át. Kau kezembe dörgöli fejecskéjét. Szánalommal nézek le a fiúra, bár tudom, hogy nem ő tehet róla, de akkor is. Megborzolom haját, és hátat fordítva kilépek a szobából. Undorító, ami abban az irodában folyik.
Lépeseimet elnyeli a szőnyeg puha anyaga, páran meghajolnak előttem, akik a palotában dolgoznak. Bár mindegyik tart tőlem, hogy mikor van olyan kedvem, hogy ölni akarok. Az aréna kapuja előtt megállva simítok végig a fémes felületen. Érzem, hogy hamarosan lefogjuk venni az erős láncokat, és kifog hívni valaki. Bár annak a személynek akkor véget fog érni az élete.
Vajon nekem mikor fog véget érni?
Leszek olyan erős, hogy legyőzzem öt?
Öt, aki még szembetud állni velem, és akár megölni is?
Erősen beleütve az erős anyagba, zenélni kezdenek a láncok. Ökölbe szorított kezekkel fordítok hátat, hogy szobámba térjek.
Talán soha nem leszek olyan erős, hogy végezzek vele.
És ez bosszant.
Az egyik háztetőn figyelem a vörös holdat, olyan mint a szemem. Ami a mélybe ragad, és nem enged a felszínre törni. Szinte elvarázsol tisztasága. Letekintve már csak a romlottságot látom. Régi virágzó Tokió. Ma már semmi nem maradt belőle, csak halál, rengetek vér, és sok kosz.
És ennek az egésznek én vagyok az egyetlen ura.
Az alattam lévő sikátorból harcot hallok meg, és egy ismerős cipő kopogást. Senki másnak nincs ilyen cipője, csak neki. Csak Ő lehet az.
Katanámat kihúzom a földből, és erősen megmarkolom. Örülnék neki, ha nem esne komoly baja, még szeretnék vele szórakozni. A falon végig húzom éles pengémet, és már sikoltva adja ki zenéjét. Azt a zenét, ami Toshimában a megjelenésemet jelenti. Maga a halált. Az egyik zsákutcába meglátom őt.
Hárman vannak ellene, és biztosan a cédulák miatt, amit a kezében tart. Nesztelen lépésekkel kerülök a támadok mögé, és gyors suhintással mélyesztem pengémet testükbe. Ordításuk verik fel az eddigi kellemes csendet. Az egyik megfordulva küzdeni próbál szaros életéért, és kését próbálja egyenesen szívembe vágni, de könnyed mozdulattal levágom kézfejét, amitől értetlenül artikulálni kezd. Hangja öblössé válik, és vér folyik ajkai közül. Ahova ő akart szúrni, én szúrok oda. Teste rázkódik, az utolsó rázkódások. Mikor agyad még munkálkodik, de a szíved már nem. Kihúzva fegyveremet, megsuhintva a földre csapódik a kutyák vére.
Rá emelem gyilkolástól fűtött szememet, meglepettséget olvasok le arcáról, és talán egy halovány csodálatot.
Leszúrva fegyveremet a földbe, felé indulok, szememet le sem veszem róla. Látom rajta, hogy menekülési vonalat keres, de tőlem most nem fog. Háta már a falat simogatja, és idáig hallom, hogy szíve vadul kalapál mellkasában, és fogát csikorgatja. Egy mély levegőt vesz, hogy szabályozza légvételét, és én pont előtte állok meg kezemet feje mellette pihentetem meg.
Most belegondolva soha nem voltunk még egymáshoz ilyen közel. Idáig érzem lehelete cirógatását nyakamon. Kiszáradt ajkait benedvesíti, ami késztetést ad, hogy saját magam tegyem meg. Szabad kezem, amivel nem támaszkodok hosszú hajába temetem. Felsóhajt. Szemeimet vizsgálja, mintha valami kiakarna olvasni, de azokból a szemekből nagyon nehéz lesz.
Hirtelen mozdulattal lábujjhegyre állva felemelkedik, és puha ajkát megérzem sajátomon, gyengéden érinti ajkaimat, és amilyen hirtelen jött olyan gyorsan múlik is el. Kacér mosollyal dől vissza a falnak, és engem mustrál megállás nélkül. Kíváncsian emelem fel egyik szemöldökömet.
- Illik megköszönni, amit értem tettél - válaszol szinte fel nem tett kérdésemre. Ohhh... vajon honnan gondolja azt, hogy megmentettem nem jelenti azt, hogy most nem fogom megfojtani?
Bár be kell vallanom, hogy nem akarom most se bántani. Ráadásul ajkai nyomai finoman égetik saját ajkamat. Jól eső borzongás fut végig testemen, ha arra gondolok, hogy jó lenne ismét érezni ajkait. Kezemmel végig simítok oldalán, amire beleremeg. Nyakánál a bőr libabőrös lesz, elégedettséggel tölt el, hogy ezt váltom ki belőle, ha csak hozzá érek. Elégedetten morranok fel. Vérszag csapja meg orromat. Végig tekintve rajta látom, hogy ujjairól csöpög a vér, és tenyerén folyik végig. Felhúzva kicsit pólóját látom, hogy karján van egy kicsit mély vágás, de szerencsére nem annyira vészes. Sóhajtva engedem vissza kezét teste mellé.
- Túl élem nem vészes - válaszolja dallamos hangján.
- De ezt nem fogod - kapom el vállánál, és szinte arrébb tépem a faltól. Két kés fúródik a falba, ha nem viszem arrébb biztosan eltalálja, és engem is. Meglepődve nézi a falat, és rám emeli megijedt arcát. Bizony most közel volt a halálhoz.
És én megmentettem a haláltól.
Soha nem tettem még ilyet.
Soha....
nem mentettem még meg senkit.
|
