|
|
Szerepjáték
(Togainu no Chi)
| Ereni-chan | 2010. 12. 25. 22:53:05 | #10000 |
Karakter: Akira
Megjegyzés: (Shiki-kunomnak)
Ismét támadok, és ő véd. Csak véd, nem támad meg. Valahogy így jobban is érzem magam. Az ő csapásait már nehezebb kivédeni. És sokkal jobb úgy, ha ÉN vagyok a vezető egyéniség. Tetszik ez a játék… Eltűnik előlem, de már tudom is, hogy a hátam mögé megy. Ez többször nem fog beválni, bocsi. Megelőzöm, és védek. Elvigyorodom. Nem reagál rá, de ezt legalább élvezem. Az előbb én nem vettem komolyan, most meg ő puhított be. Tehát ez a harc különben sem lehetne komoly, mert akkor egyikünknek meg kéne halnia. És nem kérdés, hogy ki lenne az…
Felém suhint, én pedig kikerülöm. A fegyvereink ismét összecsapódnak, és én elszántan nézek a szemeibe, ő meg csak mosolyog. Miért mosolyog? Talán ő is élvezi..? Nem hiszem, ő szerintem mást élvezne…
Elhátrál, én meg értetlenül pillantok rá. Ennyi volt..? És akkor puff. Francba. Becsapott. Ez a szemét átvágott!
- Anyádba - morgom, asszem kicsit túl hangosan is, mivel ismét elmosolyodik. Upsz, nem volt annyira szándékos…
Éppen tápászkodnék fel, mikor a nyakamhoz szegi a katanáját. Akaratlanul is egyre hátrébb dőlök, míg a fejem a földet nem érinti. Igazából már kezdem megszokni.
Egyre jobban közelít, én meg csak várok. Úgy sem öl meg. Már a késem sincs nálam. Ezzel gyakorlatilag vége van a küzdelemnek. Sóhajtok egyet, és akkor a fejem mellett bevágódik valami a földbe. A katanára sandítok, aztán rá pillantok. Mit akar? Tudhatja, hogy nem félek tőle, és nem is fogok. Ő nem olyan, mint akitől félni kellene.
Az egyik keze a nyakamra kulcsolódik, én pedig kérdően bámulok rá. Még most sem félek. És nem is fogok. Rám pillant, én pedig vissza. Közelebb hajol hozzám, de nem csókol meg. Hm… mért nem?
- Miért? - kérdi halkan.
Nem értem, mit akar, de megőrjít a közelsége. A testem akaratlanul is reagál. Gyorsabban veszem a levegőt, és a szívem is kétszerte erősebben ver.
- Miért nem félsz tőlem? - Meglepetten nézek a vörös íriszekbe. Nem hittem, hogy komolyan megkérdi. Mindent hittem, csak ezt nem. Hirtelen nem tudok válaszolni. Ő erre feláll rólam, és hátat fordít. Én is felállok, de nem veszem le róla a tekintetem. Aztán felveszem a fegyverem, és elé dobom. Erre már visszatekint rám.
- Nem kell, mert tudom, hogy nem fogsz megölni - mondom neki biztos hangon. Ennél biztosabb semmiben sem voltam még.
- Maradjon nálad, szükséged lehet rá - veti oda nekem. Hát, felőlem…
- Csak azt nem tudom, hogy miért nem ölsz meg? - kezdek most én is kérdezősködni, mert ezt jó lenne tudni. Csak szerelmet ne valljon nekem, mert itt helyben leszúrom magam.
- A szemed - mondja úgy, mintha ez tök természetes lenne. Heh, a szemem? Mi van vele? Szép, tudom, de még nem volt olyan, hogy emiatt ne vertek volna meg.
- Kedvenc színed a kék? - Nem válaszol, csak elindul. Kis idő múlva követem is. Végül is akárhova mennék, ő utánam jönne. Megtalálna. Nem úsznám meg. Megvár, így már egymás mellett sétálunk tovább haza, mert ha még magamnak se vallom be, de… Nem akarok elszökni tőle…
A nap többi részét egyedül töltöm. Szerencsére Shiki szobájában találtam bőven könyvet, így van mivel elfoglalnom magam. Az egyik például fegyverekről szól. A másik drogokról. Drogok… az Il-re is drogszindikátus. A Line is egy drog. De mindez hogy kapcsolódik Shikihez? Egyáltalán ki lenne ő valójában? Nem tudok róla semmit sem, és ez eddig nem is zavart. Eddig… de most kezd foglalkoztatni.
Épp belemerülök a drogos könyvbe, mire valami akkorát csörömpöl, hogy kis híján kiejtem a kezemből. Shiki jött be egy tálcával. A könyvet gyorsan elsüllyesztem, aztán Shiki felé pillantok, aki mosolyog. Nem értem, de inkább csak rávetem magamat a kajára. Hmm… kaja. Shiki el is menekül tőlem fürdeni, én pedig tovább falatozom. Kis idő múlva kilép a fürdőből. Csalódottan látom, hogy ruhában. Izé… most olyan szívesen megnéztem volna… basszus, ilyen feltűnő lenne? Mivel a fekete perverzen rám mosolyog, én meg a földre kapom a tekintetem. Akkor talán nem fogok elpirulni…
- Fekete a kedvenced? - próbálok témát váltani, de nem adja meg nekem ezt a lehetőséget.
- Neked meg az én testem a kedvenced - vigyorog a képembe, és itt el is szakad a cérna.
- Kapd be! - csúszik ki a számon, aztán mikor leesik, mit is mondtam, elvörösödöm.
- Oké - mondja tök természetesen, aztán lassan elindul felém. Basszus, én, meg az a nagy szám! Hátrálok, de nem sokáig, mivel a falnak ütközöm, ő pedig az egyik kezét a fejem mellé helyezi. Vigyorog. Csak pár centire van tőlem, de még mielőtt bármit is tehetne, elszelelek. Próbálok menedéket találni, de ebben a szobában egyszerűen lehetetlen! Így ismét egy falnál kötök ki. Ő pedig utánam sétál. Már épp menekülnék tovább, mikor elkap, és felemel.
Ott kapálózok a kezében, és elmondom mindennek, hátha az hatásos lesz, de persze nem.
- Tegyél le! - kiabálom a mellkasát ütve, teljesen kikelve magamból. Nem akarok a játékszere lenni, neeem!
- Nem - mondja, majd elindul velem az ágy felé. Ez még jobban felhúz, így utolsó tervként a karjába harapok, mire felszisszen, de nem állítja meg. Az ágyra dob, és már felettem is van. Rám nehezedik, így nem nagyon tudok semmit tenni.
- Harapsz? - mosolyog rám. - Akkor én is. - A fülecskémbe harap, amitől felszisszenek. Nem áll jól a szénám, valahogy le kéne szednem magamról!
- Dögölj meg! Szemét! Fekete mániás buzi! - Mindennek elmondom, ami az eszembe jut, de aztán megunom. Sajnos nincsen hatásuk. - Szállj már le rólam! - váltok taktikát, bár ennek még kevesebb esélye van, mint az előzőnek.
- Én inkább maradok a „kapd be” utasításodnál - mondja, aztán vadul az ajkaim után kap. Meglepődöm. Szinte érzem a csókjában a vágyat. Ez teljesen ledermeszt. Aztán elválik tőlem, és a szemembe néz. - Mondd ki még egyszer az utasítást - súgja a fülembe, én meg rögtön elvörösödök, és oldalra kapom a fejem. A fenébe is, hiszen ha jobban meggondolom… de ilyen könnyen… ilyen könnyen megadnám magam neki?
- Kapd… kapd be… - elharapom a szó végét, és alig hallhatóan mondom csak, de Shiki szerintem jól hallotta, mivel a fejem maga elé fordítja, és mélyen a szemembe néz. Most alig bírom állni a tekintetét, és legszívesebben kiszaladnék a világból, de nem tehetem. Nyert a vágy. Megcsókol. Most viszonzom, nem is tudom, miért… talán mert úgy érzem, muszáj. Nem tudok parancsolni a testemnek, és ő sem. Megszakítja a csókot, és a száját megnyalva lejjebb csúszik. Megremegek, mikor felhúzza a pólóm, és meleg nyelvével végigsimít a hasfalamon.
Basszus, mit csinált már velem? Én eddig ezt senkinek sem engedtem meg… és nem is éreztem rá kényszert, de most… úgy érzem, beleőrülök, ha nem folytatja. Aprókat nyögök, és beharapom az ajkaim, mikor a gatyám cipzárának csörgését is meghallom. Oda se merek nézni Shikire. Nem akarom az önelégült képét látni, de ha nem önelégült, akkor sem. Ez is csak azt bizonyítja, mekkora egy vesztes vagyok. Nem tudtam ellenállni… felnyögöm, mikor a gyengepontomhoz ér, és a nyögéseim folytatódnak, mivel ennyivel nem volt vége. Hamarosan azt is érzem, ahogy Shiki ajkai rám tapadnak, és ettől még hangosabban kell nyögnöm. Istenem, ez… nem hiszem el, hogy ebbe belementem! Az agyam teljesen kikapcsol, és nem tudok mást érezni, csak Shiki kényeztetését. És tudom, hogy ő is csak arra koncentrál, mert különben nem menne ilyen jól neki. Vagy mégis..? Halkan pihegek, az arcom ellepi a vörös pír. Aztán Shiki hirtelen fölém hajol, és ismét a szemembe néz. Kikészítenek azok a vörös íriszek… mintha nem is e világiak lennének. Megcsókol, én pedig kis felocsúdás után viszonzom. Most nagyon furcsa ízű a szája. Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja ezt velem! Átkarolom a nyakát, ő pedig vigyorogva magasodik fölém. Már nem nehezedik rám, mert tudja, hogy nem szököm el. Nem is tudnék… Ismét megcsókol, és már térne is át máshová, mikor valaki kintről a nevét kiáltja. Megborzongom ettől a hangtól. Veszettül picsás és lányos, de az-az érzésem, nem lány adta ki. Valaki annál is rosszabb… Shiki először úgy tesz, mintha nem hallaná, és a nyakamra tér át. Már nem merek hangosan nyögni, mert ha az a valaki meghallja… és nem adta fel. Shikin látszik, hogy kezd egyre idegesebb lenni, végül csak felugrik az ágyról, és kiviharzik a szobából a (nekem legalábbis) ismeretlenhez. Egyedül maradok. A fejem kezd kitisztulni, és az erős vágy érzése elmúlik. Szopacs Shiki… kiestem a formából. Kissé még kábult fejjel magamra húzom a takarót, bár semmit nem vett le rólam, csak a gatyám van kigombolva. Mondom, hogy nem vagyok magamnál. Még hallom Shiki dühös kiabálását kintről, de a szavak kivehetetlenek, de el sem jutnának az agyamig. Egyet viszont tudok. Azt, hogy az a valaki baszottul nem járt most jól.
|
| haaaani | 2010. 12. 25. 22:45:52 | #9999 |
 Karakter: Shiki
Megjegyzés: (Akirámnak)
Szemrebbenés nélkül kapok az ajkai után. Viszonozza csókomat. Jé, a kis vesztes egy vad cicus.
Hmm… na lássuk cica, meddig mész el?
Vadul eldöntöm az ágyon, de a csókot egy pillanatra sem szakítom meg. Nyami, de finom vagy.
Vajon máshol is? Áttérek nyakára, és ott kezdem el csókokkal bombázni. Felnyög kényeztetésemre. Na végre kéjesen nyög a cica. Nem is tudtam, hogy ilyet is tud.
Elvigyorodok. Már egy ideje nagyon máshol jár a kis taknyos. Agyal, hogy mivel tudna lelökni. Na lássuk. Csak a fegyveremmel. Akkor játszunk, vakarcs. Egy ideig hallgatom fülbemászó nyögéseit, de közben élesen figyelek. Látom, hogy most keresgél.
Kis vakarcs, miért menekülsz…? Nem, hogy élveznéd. Direkt megmozgatom a kardot, hogy hallja hangját. Na, megvan végre neki is. Imádok játszani. Hadd érezze csak, hogy ő van előnyben. Oldalra szegi fejét, és a kard után kutat a kezeivel. Eskü, ilyen hülyének néz? Vakarcs, de azért eszes. Már épp megkaparintaná a fegyvert, mikor gyorsan megelőzöm, és már a nyakának is szegezem.
Na, most le van döbbenve, szinte látom gondolatait. Ne becsülj le, kölyök.
Elmosolyodok.
- Már megint nagyon rossz voltál - hajolok közelebb hozzá, így a fegyver is jobban nyomódik nyakához. Kapkodja a levegőt, mint egy hal, akit kivágtak a partra.
Hmm… valami nagyon hiányzik. Ja, megvan, az ajkai. Gondolatomat cselekvés követi, és már rögtön csókolom is. Most nem viszonozza, pedig úgy sokkal jobb lenne.
Na vakarcs, hadd érezzem a viszonzásod. Ha nem megy önként, rásegítek.
Alsó ajkát kezdem el harapdálni, amire felszisszen.
Miért nem viszonozza? Istenem, megőrjít ez a kölyök. Eskü, mindjárt leteperem.
Ha nem megy önszántadból, akkor sehogy. Hidd el, el fogom érni, hogy te nyöszörögj értem.
Addig fogom ezt csinálni, amíg nem érem el amit akarok, és az nem más, hogy te jobban akard, mint én. Pedig veszettül akarom, kölyök. Mindenedet, és el fogom érni. Te már az enyém vagy.
Egyik pillanatban még ott vagyok, a másikban már az ajtó csukódik.
Egy két napig csak néha megyek be hozzá. Ruhákat és kaját viszek be. Magány. Szar dolog, de tudom, hogy mit csinálok. Én vagyok és leszek az egyetlen társasága, ezt tudom én is, és ő is.
Szenvedjen csak, megérdemli.
Nanoról még mindig semmi hír. A rohadékja, de van egy olyan érzésem, hogy fel fog bukkanni. Az a kölyök még harcolni sem tud. Kicsit gyakorolnia kéne, még a végén ellustul itt nekem, és jó lenne, ha meg tudná védeni magát.
Ápoló, edzőtanár. Az agyamat eldobom, hogy miket tud kihozni belőlem ez a kis vesztes.
Itt vannak régi ruhái, meg a kése. A kését még magamnál tartom. Az ajtót nyitom ki, és belépek a szobába. Kicsit mintha örülne nekem. Ja, a magány őrjítő dolog, én már csak tudom. Ledobom mellé az ágyra a ruháit. Meglepetten néz, hol rám hol a cuccaira.
Csak intek, hogy álljon neki öltözni.
Mikor befejezi, megragadom karját, és már vonszolom is magam után. Ahhoz a helyhez vezetem, ahol harcoltunk. Jó lesz az a hely.
Mikor odaérünk, látom arcán, hogy ő is felismerte a helyet. Értetlenül néz körül, végül ugyanolyan arckifejezéssel rám tekint. Elé dobom kését. Mint egy csöves az apróért, úgy ugrik ő is kése után. Késsel sincs esélyed ellenem kölyök, de azért reménykedj.
- Támadj - parancsolom. Fegyveréről elveszi tekintetét, és rám néz. Nem mozdul. Istenem, süket, vagy hülye, vagy talán egyszerre mindkettő?
- Süket vagy vesztes? Támadj! - rivallok rá, mire hátrál. Na végre valami, elszántságot látok azokban a szemekben. Nekem fut, elég lassú. Könnyedén kikerülöm a kése suhintását. Már a háta mögött is vagyok, és meglököm. Simán kikerülhette volna.
Nem vesz komolyan. Francba.
Na, akkor álljunk neki provokálni, ennél a kölyöknél még nem is lesz nehéz.
Könnyen felkapja a vizet.
- Csak ennyit tudsz? - kérdezem meg tőle gúnyosan. Na, kezdetnek ennyi elég lesz.
Lábra áll. Ismét nekem suhint, de könnyed mozdulattal kikerülöm a támadását.
Gyenge suhintás, kikerülés, minivel gyorsabb suhintás, könnyed kikerülés.
Kezdek nagyon bepöccenni. Ez a kölyök semmit nem akar, csak meghalni. Adtam neki lehetőséget, hogy harcoljon, és semmi.
Na jól van, ebből elegem van, de rohadtul. Erősen magamhoz rántom. Nagy kék szemeivel bámul fel rám, én csak komolysággal nézek le rá. Nem veszi komolyan.
- Figyelj, Akira, két lehetőséged van. Egy: megdöglesz. Kettő: komolyan veszel, és akkor talán életben maradsz. Csak rajtad múlik. - Megint csak értetlenül bámul rám.
Mindegy. Remélem, felfogta, hogy mit mondtam neki. Ellököm magamtól, és pár méterrel arrébb megyek.
Gonosz vigyor jelenik meg arcán, és rögtön nekem támad. Ő csak támad, én meg kivédem.
Mikor összecsapnak fegyvereink, szikrázni kezdenek. Gyönyörű.
Mosolyog. Olyan őszintén, hogy engem is mosolygásra kéztet.
Ismét egy támadás, és én kivédem. Én csak folyamatosan védekezek. Élvezi, hogy támadhat, látom arcán. A kis őrült kölyök.
Ezt senki nem mondhatja el magáról, hogy így harcol velem és, hogy így viselkedek vele.
Ő az egyetlen, igaz, ezt még ő sem sejti, és remélem, nem is fogja.
Ellenem fordíthatja. Nem tudom, hogy megtenné-e, de nem kockáztathatok.
Így sem fél tőlem.
Egy suhintását védem ki, mikor eltűnök a szeme elől. Ismét a háta mögött jelenek meg, hogy ellökjem, de most nem sikerül, mert kivédi a támadásomat. Vigyorogni kezd.
Jaj, kölyök, el ne szállj magadtól. Felé suhintok a fegyveremmel, amit egy oldalazott mozdulattal kikerül. Nem is rossz, és még vissza is vág, fegyvereik ismét összeütköznek. Egymást nézzük közelről. Elszánt a tekintete, én csak vigyorgok, mint a tejbe tök.
Miért is…? Ja, csak azért, amit most fogok tenni.
Egy hangos csattanás jelzi, hogy a földre került. Az előbb fél métert hátráltam, és meglepődött, ez volt a veszte, könnyedén ki tudtam gáncsolni.
Hangosan morog és szitkozódik. Ha jól hallom, most engem küldött el az anyámba.
Halványan elmosolyodom csak. Kis idióta gyerek, de azért aranyos.
Épp állna fel, mikor nyakához szegezem katanámat. Jobban hátra dől, és már a földön van a feje is. Én csak közelítek a kardommal.
Semmi félelem még mindig. Kése elrepült az esésnél, és nem éri el. Nem mintha lenne esélye, ha nála van a fegyvere.
Kicsit feljebb emelem a kardomat. Azt hiszi, hogy ennyi volt, mert sóhajt egyet, de ekkor ismét felé irányítom egyre gyorsabban. Pont feje mellett egy-két centire vágom a földbe a fegyvert.
Oldalra sandít a kardra. Hallom a megkönnyebbült sóhajt. Hirtelen elkapom jobb kezemmel a nyakát. Rögtön rám tekint.
Semmi félelem. Csak értetlenül bámul rám, hogy mit akarok. A nyakamat teszem rá, hogy nem is jut az eszébe, hogy például csak simán meg akarom fojtani.
Közelebb hajolok hozzá, közben le sem veszem róla a szemem. Ajkainkat centik választják el, de nem csókolom meg.
- Miért? - kérdezem meg tőle halkan.
Értetlenül néz rám gyönyörű égkék szemeivel. Érzem gyorsabb szívverését, ahogy gyorsabban folyik ereiben a vér. Lehelete cirógatja arcomat.
- Miért nem félsz tőlem? - kérdezem meg tőle kicsit jobban kifejtve a kérdést.
Meglepődve néz rám. Tuti, hogy nem erre a kérdésre számított. Inkább például egy olyanra, hogy „miért vagy ilyen gyenge”?
Vagy „miért vagy vesztes”?
Nem akar, vagy nem tud válaszolni a kérdésemre, és én nem firtatom tovább.
Feltápászkodok róla, és hátat fordítók neki.
Hallom, ahogy ő is felkel.
Felveszi fegyverét, és elém dobja. Kérdően tekintek hátra.
- Nem kell, mert tudom, hogy nem fogsz megölni - mondja magabiztos hangon.
Kölyök, nem is gondoltam, hogy sikerül erre még valaha rájönnöd.
- Maradjon nálad, szükséged lehet rá - mondom neki komoran.
- Csak azt nem tudom, hogy miért nem ölsz meg? - nézz rám, és látom rajta, hogy nagyon érdekli a válaszom.
Istenem, mikor kezdek reménykedni benne, hogy tud gondolkozni, ezek a hülye kérdések mindent romba döntenek.
- A szemed - válaszolok neki egyszerűen. Tudom, hogy ennyiből nem fog rájönni. Ő sem válaszolt a kérdésemre, és én se fogok neki teljesen válaszolni.
- Kedvenc színed a kék? - kérdezi meg.
Jézus, ez eskü, hogy nagyon hülye.
Válaszra nem méltatva felveszem fegyveremet, és elindulok a házam felé. Egy kis idő múlva már hallom lépteit, mögöttem halad.
Lassítom a lépteimet, hogy mellém sétáljon. Így már egymás mellett sétálva tartunk a ház felé.
A fiút a szobában hagytam. Nekem megbeszélésem volt a büntetőkkel. Újabb játékosok érkeztek az Igurába. Látom, már megint egy csomóan ki akarnak nyírni. Nem igaz, hogy nem tudják megunni. Kíváncsi leszek, ebből mennyit küldött ellenem Nano.
Ma nem fogok kimenni az utcákra. Az ujjak hadd ismerkedjenek a területtel. Meg a játékosok is hadd szórakozzanak egymással. De mivel én nem leszek ma kint, ezért több büntetőt küldök ki.
Egy két papírt aláírok. Élelmiszerrendelés, és ráadásul ezt erőnövelő drog is kezd elfogyni.
Valakik csak azokkal a szarokkal tudnak harcolni, szánalomra méltóak.
Ha az életem lenne a tét, akkor sem nyúlnék a drogokhoz, az nem lenne hozzám illő.
Átnézem a statisztikát a résztvevőkről, hogy kik a legveszélyesebbek, azoktól jobb az elején megszabadulni.
Legveszélyesebbek, haha… fél fogamra sem elegek.
Este már tálcával a kezembe indulok a szobába. A kölyök már biztos éhes. Mikor belépek, a srác az ágyon fekve egy könyvet olvas. Ahogy látom, nagyon belemerült, mert észre sem vette, hogy bejöttem. Mikor leteszem az asztalra a tálcát, a kelleténél kicsit hangosabb zajt ad ki.
A srác szinte elrepíti a könyvet, úgy megijed.
Váó, nem is tudtam, hogy ennyire ijesztő vagyok. Helyes… az vagyok, jóképű… az is, dögös… az is, senki nem tud ellenállni nekem… egyértelmű, de hogy ijesztő? Azt nem gondoltam volna.
Gondolataimra halványan elmosolyodok, amit ő csak értetlen arckifejezéssel jutalmaz.
Rögtön a tálca után kap, és már eszik is. Ez a kölyök tuti, hogy imádja a hasát, és ráadásul van is neki bele, hogy ennyit tud enni.
A szekrényből kiveszek valami ruhát, és a fürdőbe indulok. Jézus, ez még csámcsog is.
Jobb, ha megyek fürdeni.
Egy negyed óra múlva illatosan és tisztán lépek ki a mosdóból. Csak egy sima fekete hosszúnadrág van rajtam, és egy ujjatlan fekete felső.
Rám tekint, és mintha csalódottságot látnék az arcán.
Húúú… bánt kicsike, hogy nem egy szál törölközőben vagyok?
Csak egy szavadba kerül, és leszedek magamról mindent, de az egyszer biztos, hogy rólad is.
Perverz mosollyal nézek rá, mire zavartan elkezdi a földet fixírozni.
- Fekete a kedvenced? - kérdezi gúnyosan. Jéé, már tereli is a témát.
- Neked meg az én testem a kedvenced - vágok vissza, miközben elvigyorodok.
- Kapd be! - mondja idegesen, de mikor rájön, hogy mit is mondott… elpirul.
- Oké - válaszolok nemes egyszerűséggel, és lassú léptekkel felé tartok.
Ő pedig hátrál, de sajnos nem tud sokáig, mert a fal megakadályozza. Nincs menekvés.
Pont előtte állok meg, és nagy lustasággal feje mellé teszem az egyik kezemet, úgy hajolok egyre közelebb hozzá. Arcomról le sem lehet törölni a vigyort.
Csak pár centi választ el tőle. Kicsit gyorsabban kezdi el venni a levegőt.
Gyorsan kibújik kezem alatt, és a másik falhoz menekül. Hagytam magam. Tetszik ez a játék.
Ismét utána sétálok, és már menekülne egy másik falhoz, amikor elkapom a testét és felemelem. Karomban fogom, ő pedig kapálózik, és szinte lehord mindennek.
- Tegyél le! - kiabálja, miközben mellkasomat ütlegeli. De gyerekes itt valaki.
- Nem - mondom neki, miközben az ágy felé tartok vele. Mikor meglátja, hogy merre tartunk, még jobban belekezd a „verésembe”, én csak vigyorgok, mint a tejbe tök.
Beleharap karomba, amire felszisszenek. Már harap is. Kis veszett kutya.
Az ágyra hajítom, és már rögtön felette vagyok. Kicsit ránehezedek, hogy ne tudjon annyira vergődni.
- Harapsz? - kérdezem mosolyogva. - Akkor én is - és megharapom fülcimpáját.
Felszisszen, és elkezd morogni.
- Dögölj meg! Szemét! Feketemániás buzi - sorolja a jelzőket rám, én meg csak hallgatom.
Már egy ideje sorolja. - Szállj már le rólam! - Na végre befejezte, szerintem elfogyott a levegője.
- Én inkább maradok a „kapd be” utasításodnál - mondom neki.
Na jól van kölyök, neked most már tényleg véged van. Vadul ajkai után kapok. Meglepődik hirtelen jött vadságomtól. Még viszonozni is elfelejtett. Elválok ajkaitól, és ránézek.
Meglepetten nézz rám, pedig nem először támadom le.
- Mondd ki még egyszer az utasítást - suttogom a fülébe lágyan.
Imádom az agyát húzni. Olyan aranyos, amikor mérges. De remélem, hogy most nem lesz mérges. Inkább a vággyal teli tekintet akarom látni rajta.
|
| Ereni-chan | 2010. 12. 25. 22:35:36 | #9998 |
Karakter: Akira
Megjegyzés: (Shiki-kunomnak)
Felránt a földről, és a kád szélére ültet. Görcsösen a csempébe kapaszkodom, nehogy leessek. Az kéne még csak, így is tökre kivagyok! Vizet enged, és néha rám pillant. Remélem, nem akar megfürdetni, mert akkor addig éltem, és neki is addig volt ilyen rohadtul szép az arca. A mellettünk lévő tükrös szekrényhez lépve kivesz pár dolgot, aztán felkap egy szivacsot, és a vízbe belemártva elém térdel. Gúnyosan rávigyorgom. A nagy Shiki előttem térdel, ez valahogy nem tud nem mocskos gondolatokat ébreszteni bennem… de rögtön lefagy az arcomról a mosoly, mikor a hasamat kezdi törölgetni. Felnyögöm, és gyilkosan bámulok rá. Bazdmeg, ez csíp!
- Fejezd be, te rohadék - morgom felé. Fertőződjön csak el. Legalább szépen halok meg!
- Ha nem maradsz nyugton, még van bőven piercingem - villantja rám vörös szemeit, én meg nemtörődöm módon pillantok vissza rá. Holott igazából nagyon nem venném jó néven, ha még többet lőne be nekem. Több piercing, az kell ide, már ezt az egyet is utálom! Mikor ledörzsöli rólam a vért, egy fültisztítóra fertőtlenítőt rak, és felém fordul.
- Bírd ki, vesztes! - mondja gúnyosan, amire egy morgás a válaszom. Anyád a vesztes, szadista állat! Halkan sziszegek, mikor kitisztítja a sebet, de nem hisztizek többet. Meguntam. Majd ha már kicsit jobb formában leszek, muhah…
- Ha csinálsz magaddal valamit, kinyírlak - fenyeget meg, én meg kis híján elröhögöm magam. Ha én csinálok magammal valamit, akkor már nem sűrűn kell majd kinyírnod, drága… - De előtte fájdalmas kínokat kell átélned - néz rám ridegen, én pedig csak nyugodtan bámulok vissza rá. Jól van, Shiki-kun. Látom nagyon elemedben vagy. - Tűnés fürdeni! - adja ki a parancsot, én meg csak morogva nézek utána. Utálom, hogy parancsolgat nekem. Nekem senki nem parancsolhat, csak én! Viszont egy fürdés tényleg nem ártana…
Így hát leveszem azt a kis semmi gatyát, ami rajtam van, beszállok a kádba, leengedem a kissé véres vizet, és a zuhanyrózsát magam elé tartva mosdani kezdek. A víz jólesően simogatja a bőröm, persze csak ott, ahol nincs rajtam seb, mert máshol meg eléggé fáj, de nem nagyon törődöm vele. Miután sikeresen lemosom magamról az elmúlt nap(ok ??) fáradalmait, kiszállok a kádból, és egy törölközőt felkutatva kiosonok a fürdőből. Hála az égnek, Shiki nincs itt. Találok valami ruhát az ágyon, azt gyorsan magamra kapom, bár nem mondhatnám, hogy olyan hű, de melegem van benne.
Khm, PERVERZ! Morr. Ezt most kivételesen nem önszántamból adtam ki. Ez a pocim volt. Éééhes vagyoook!
És mintha Shiki olvasna a gondolataimban, megjelenik az ajtóban egy tálcával, amin KAJA van! Rögtön jobb lesz a kedvem, és perpill már nem is utálom annyira elrablómat. Mellém teszi a tálcát, én pedig hálásan pillantok fel rá.
- Köszönöm - súgom halkan. Visszanéz rám, aztán ő is elhúz fürdeni. Egy jó pont a fekete végzetnek! Gyorsan neki is látok az evésnek, nehogy elegye előlem, ha kijön. Ennek ellenére a kaja elég lassan fogy. Már az evéshez is fáradt vagyok, pech! Nagyban tömöm magam, mikor észreveszem, hogy valaki figyel. Felpillantok, és látom, hogy Shiki az. Ki más is lehetne? Hm… nincs rajta felső, csak egy törcsi. De az is minek? Miii? Mire gondoltam? Öcsém, ez milyen már, nézz gyorsan félre! Igen, eszünk tovább. Harapok egyet a kenyérből, és igyekszem nem foglalkozni Shikivel, de a szemem minduntalan oda akar nézni. Nem, NEM nézel oda! A végén még túlságosan felbátorodik, és… itt is van előttem. Ijedtemben hátrálni kezdek, de ő elkapja az állam, és a szemembe néz. Most egészen más fény csillog a vörös íriszekben. Olyan fény, aminek nem kéne ott lennie! Érzem, hogy kezdek elpirulni, csak azt nem tudom, mi a francért? Annyira nem néz ki jól, vagyis hát izéé… ha csukott szemmel nézzük. Bah, de szánalmas vagyok, engedjen már eeeel!
De nem enged, csak a számra pillant, és közelebb hajol hozzám. Tökre leblokkolok, nem csak a közelségétől, de a tudattól is, hogy marhára nem tehetek ellene semmit. Ki vagyok szolgáltatva neki, tehát akkor öl meg, vagy éppenséggel akkor fekszik le velem, amikor csak akar. És ez az álláspont nagyon nem tetszik!
- Vaj - suttogja felém vágyakozó hanggal, és még mielőtt bármit is mondhatnék erre, megcsókol.
Bhááá, ne, ezt én nem akarooom… vagy mégis? Asszem a testem külön életet él, mivel visszacsókolok, és jelét sem adom annak, hogy „Basszus, nem akarok lefeküdni veled”! És ő ezen felbátorodva ledönt az ágyra, úgy csókol tovább. Na ne, szegülj már ellen, te puhány! Ez Shiki, vedd már észre! A nyakamra tér át, amitől nyögök egyet. Erre elvigyorodik. Na persze, ez neki rohadt jó szórakozás, de én épp küzdeni próbálnék magammal! Sajnos a Shikit akaró rész nagyon bekeményített. Valamivel meg kéne győzni, de mivel? Azt hiába mondom neki, hogy ez egy szemétláda, aki ok nélkül öldös. Azt is hiába mondom neki, hogy ő rabolt el. A piercinges rész viszont már más téma. Az neki se tetszik. Látszik, mennyire szeretem magam. Ez meggyőz. Shiki nem kaphat meg, azért nem, mert akaratom ellenére átalakította az én szép hasam! Egyelőre ez a megfelelő indok. Aztán ha nem lesz elég, majd még meggyőzőm magam valamivel. Miközben Shiki kiélvezi magát rajtam, kis nyögéseim közepette csak úgy zakatol az agyam. Hm, hogyan szedhetném le magamról? Mi van a legközelebb? A tálca, de kétlem, hogy nem venné észre, ha azért nyúlnék. Gondolkozzunk, mi van még? Párna, de az nem jó. A fenébe is, valaminek lennie kell! Csörgés, csörömpölés… a katana! Hiszen azt az ágy mellé rakta! És éppenséggel mi az ágy szélén vagyunk! Hm… nem gondolom, hogy be fog jönni, egyáltalán nem. De legalább egy időre elmegy tőlem a kedve, vagy megöl, az lenne a legjobb (ezért ugye nincs is rá esély, hogy meg fogja tenni...). Oldalra szegem a fejem, és a szememet félig lecsukva kutatok a katana után. Bingó, fél méterre sincs! Gonoszul elvigyorodom, és azt hiszem ez volt az, amit nem kellett volna, mivel ahogy nyúlnék a fegyver után, az már a nyakamnál is van. Kikerekedett szemekkel bámulok az előttem lévőre, aki még mindig csak mosolyog. Ne, csak azt ne mond, hogy végig tudtad…
- Már megint nagyon rossz voltál - hajol hozzám közelebb, ezzel a pengét is jobban a nyakamnak nyomva. A hideg fém bántja a torkom, és akaratlanul is szaporábban veszem a levegőt. Francba, még egy kicsi, és a fejem többé nem lesz ilyen jó barátságban a nyakammal! Shiki ismét megcsókol, de most nem csókolok vissza. Az embernek nem nagyon van kedve csókolózni akkor, ha egy rohadt éles kard van a nyaka közelében. Én sem vagyok kivétel. De valószínűleg ez nem tetszik a fölöttem lévőnek, mivel mire észbe kapok, már az alsó ajkam harapdálja. Nem annyira erősen, hogy vérezni kezdjen, de azért nem is gyengén, így a fájdalom sem marad el. Halkan felszisszenek, aztán az ágynak lökődöm. Nagy szemekkel nézek magam elé. Shiki már nincs rajtam, sőt, sehol máshol sincs. Itt hagyott? Komolyan? Pedig… én azt hittem… Idegesen felmorranok, és oldalra fordulok, amivel csak azt érem el, hogy az oldalam fájni kezd. Szuper. Ez is az ő hibája! Bazd meg Shiki! Csak ne engem…
Pár nap telik el, eseménytelenül. Shiki egyszer-kétszer bejön hozzám, hoz kaját, ruhát, aztán eltűnik. Így értelemszerűen rohadt sok időt töltök egyedül. Kezd ember hiányom lenni. Magányosnak érzem magam, és már nem is tudom, mit csináljak. Hiányzik Keisuke, sőt, még Rin is, amit azért soha a büdös életben nem gondoltam volna. És ha már itt tartunk, az is hiányzik, hogy többet törődjenek velem. Nem is gondoltam volna, hogy egy embernek ilyen fontos a társaság. Eddig mindenkit utáltam magam körül. De most, hogy egyedül vagyok… komolyan, még az is jobb lenne, ha Shiki basztatna! Legalább itt lenne velem, és nem kéne állandóan a fallal beszélgetnem!
De azt hiszem, ez a fekete komolyan gondolatolvasó, mivel egyik nap csak úgy beállít hozzám, és ledobja elém a régi ruhám. Felcsillan a szemem, mikor meglátom az SP kabátom, de ugyanakkor meg is lepődöm, és kérdően felpillantok Shikire. Nem szól semmit, csak int, hogy öltözzek fel. Mikor ezt megteszem, megragadja a karom, és húzni kezd maga után. Nagyon gyorsak vagyunk, így, mire észbe kapok, már azon a helyen állok, ahol nem is olyan rég elájultam, és majdnem meghaltam. Értetlenül nézek körbe, és nem is értem, mit keresek itt. És akkor elém dobja. A késem… úgy kapok utána, mintha csak valami óriási kincs lenne. Oké, akkor kérem vissza a dögcédulám is, azt helló!
- Támadj - szólal meg Shiki, én pedig felnézek rá, mivel el sem tudom hinni, hogy ezt jól hallottam. A katanája ott van előtte, és kábé három méter távolságban áll tőlem. Nem értem, mit akar, így nem teszek semmit. - Süket vagy, vesztes? Támadj! - rivall rám, mire kicsit meghátrálok, aztán komor képpel nézek felé. Úgy. Szóval harcolni akar. Rajtam ne múljék… Bár ha én támadok, akkor eleve kudarc. De azért oké, bemelegítésnek jó lesz.
Nekifutok, és felé suhintok, de ő ugye elsuhan a kés elől, és hátulról ellök. Kivédhettem volna, de hát most minek? Élje ki magát, azt kész.
- Csak ennyit tudsz? - kérdi gúnyosan, én meg szinte nem is hallom, amit mond. Feltápászkodom, és ismét nekifutok, csak a móka kedvéért. Tulajdonképpen nem is éri meg ellene harcolni. Úgy sem tudom legyőzni. Egyszerűen félreáll, mikor felé suhintok, aztán ez így megy, egészen addig, míg megunja a kis játékot, és durván magához ránt. Nagy szemekkel meredek fel rá, ő pedig mélyen a szemembe néz. Mit akar..? - Figyelj Akira, két lehetőséged van. Egy: megdöglesz. Kettő: komolyan veszel, és akkor talán életben maradsz. Csak rajtad múlik. - Hitetlenül bámulok fel rá. Ugyan még nem gyógyultam fel teljesen, de tény és való, hogy küzdeni már tudnék. Csakhogy nem értem, mért kellene. Mit akar ezzel?
Ellök magától, és felveszi a pár méteres távolságot. Elgondolkodva pillantok utána. Szóval azt akarja, hogy harcoljak, bár nincs esélyem. Lehet, hogy csak játszani akar, de komolyan kell vennem a játékot. Ennek semmi értelme! De… tetszik! Gonoszan elvigyorodom, és megiramodom felé. A késem feltartva támadom neki, ő pedig kivédi a katanájával. A szikrák felcsillannak. Én mosolygom. Ő is. Most mindketten beteg állatoknak tűnünk. Ő biztos, hogy az. Én… közel vagyok hozzá, annyi szent.
|
| haaaani | 2010. 12. 25. 22:24:07 | #9995 |
Karakter: Shiki
Megjegyzés: (Akirámnak)
Egész kaszabolásom közben a srácon agyaltam. Véletlenül még az egyik férfinak a keze helyett a lábát vágtam el. Végül is mindegy, hogy kéz vagy láb, a nyak a fontos.
Körülbelül négy résztvevőt nyírtam ki tíz perc alatt. Elég gyors voltam.
Ráadásul nincs is kedvem most hajkurászni őket. Legyen egy nyugis napjuk. Majd bepótolom.
Tiszta nagylelkű vagyok.
Épp a házam (vagy inkább nevezhető bázisnak) felé tartok. Épp lépek be, mikor meglátom a felém rohanó Arbitrot.
- Shiki, jaj de jó, hogy jöttél - kiabálja nyálasan.
Hátamon feláll a szőr ettől a köcsögtől, de sajnos ő végzi a napi ügyek intézését helyettem.
- Kuss! - nézek rá egy gyilkos tekintettel.
- Na de Shiiiki - nyávog még mindig. Elvágom a torkát.
Halántékomhoz kapok, és mélyen megdörzsölöm, már a fejem fáj tőle.
- Kuss, nem érdekel, old meg! - mondom neki ridegen, miközben szobámba tartok.
Belépek a helyiségbe. Rögtön megérzem a vérszagot.
Kinyírom azt a kölyköt. Szinte felrobbanok.
Tiszta vér a keze és a hasa. Ahogy bevágom az ajtót valami szar leesik, és elkezd csörömpölni.
A csörömpölésre rögtön felnyílik a szeme. Mellé megyek. Fáradt tekintettel néz rám, miközben leteszem fegyveremet. Én csak végigmérem, hogy milyen kárt tett magában.
Kihúzta az infúziót. A hasa vérzik. Hálátlan kölyök. Tuti, hogy meg akar halni. De nem adom meg ilyen könnyen a kegyelemdöfést, gyáva nyúl!
Megcsóválom fejemet, és leülök az ágy szélére. Tettemre összerezzen. Rá emelem tekintetemet, miközben elmosolyodok.
A kis vakarcs kiszedte a piercinget. Pedig az egy jel, hogy az én tulajdonom. Milyen kis bátor vakarcs.
Vagy inkább ostoba?
- Ugye tudod, hogy ezt nem kellett volna? - A piercingre gondolok. Látom az arcán, hogy nagyon nem tetszik neki az a kis tárgy…
- Leszarom - válaszol tök nyugisan. Semmi félelem. Kezd nagyon az agyamra menni ez a kölyök.
Megmentettem a kis szaros életét, amit még most is simán elvehetnék tőle.
- Vegyél vissza - kapom el állát erősen. Elkezd morogni, de én csak tartom.
Ha meg mer szólalni, kinyírom. Nem is, van egy jobb ötletem! Elengedem.
Elmosolyodok, miközben felállok, és a szekrényhez sétálok. Ismét kiveszem a pisztolyt.
Meglátja a fegyvert, és összerezzen.
Ne félj, ez nem igazi, ez a kedvenc barátod.
- Mivel rossz kisfiú voltál, megérdemled, hogy még ennél is jobban fájjon - vigyorogva hajolok fölé.
Épp irányítom a pisztolyt a köldökéhez, amikor elkezd kapálózni.
Kis vakarcs, hogy ellenkezik. Kezdek nagyon ideges lenni, pedig nem szokásom, nagyon nem az.
Az ágynak vágom, és abban a pillanatban belé is lövök a pisztollyal. Felordít a fájdalom miatt.
Megérdemled kölyök, magadnak okoztad. Szenvedj csak. Ráadásul még engem is felhúztál, elég rendesen.
Azért ez annyira nem fájhat, hogy nekiálljon sírni. Szerencsétlen kis szaros.
Még hogy ő egy harcos?
Agyamat eldobom.
- Vesztes - csóválom meg fejemet, miközben gúnyolódok vele. Tényleg az, egy kurva nagy vesztes.
Tök véres mindenhol, már rá van alvadva. Egy kis koszos vesztes.
- Most pedig kotródj fürdeni! - rántom fel durván. Szerintem ordítana, de csak összeszorítja száját.
Francba, még a végén felszakad a seb. Magának köszönheti. Nem kellett volna feldühítenie.
Mit csinál?
Összeszorítja a szemét. Ez tényleg egy vesztes.
Imbolyogva elindul az általam mutatott fürdő felé. Francba, de szánalmas. Belököm a fürdőbe, és már csattan is a földön.
- Szánalmas vagy - sétálok elé, utána pedig lehajolok hozzá. Hajától nem látom arcát, ezért eltűröm onnan. Már megint nem látom a félelmet a szemeiben, pedig itt van kiszolgáltatva nekem.
Miért nem félsz tőlem? Miért…? Miért nem…?
Csak bámulni tudom arcát. Most, hogy jobban megnézem magamnak. Szép.
Szép kék szemei vannak, amikben soha nem látok félelmet, ami felém irányulna, és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogom látni.
Hibátlan, gyönyörű arca van.
Egy nyögés vonja el gondolataimat. Na, ez sem kéjes nyögés. Istenem, már megint folyik a vére.
Fájdalmas tekintetét ismét haja mögé rejti. Legalább most csak sziszeg a fájdalomtól, és nem ordibál.
Mennyi gondom van ezzel a vesztessel. Erősen felrántom a földről, még a végén meg is fázik, amilyen gyenge. Leültetem a kád szélére, rögtön a csempébe kapaszkodik, nehogy bele essen.
Nem olyan meleg vizet engedek neki a sebek miatt. Néha rátekintek, hogy milyen az állapota. Talán egy kicsit jobban van.
A tükrös szekrényből fertőtlenítőszert veszek elő, meg fültisztítót. A szivacsot elveszem a tartóról, és a kádba merítem. Kicsavarom, és a fiú elé térdelek.
Mikor letekint rám, vigyorog. Oh kicsikém, nem fogsz sokáig így lenézni rám. Egy kicsit érezheted magad felsőbbrendűnek.
Elkezdem a szivaccsal lemosni a hasán lévő sebet. Na, mondtam én, hogy nem fogsz te vigyorogni.
Fájdalmasan felnyög, és gyilkos tekintettel nézz rám.
- Fejezd be te rohadék - jutalmaz meg egy kis bókkal.
Mondatatára erősebben kezdem el dörzsölni hasánál a szivacsot. Tettemre kapom a nyüszítést.
- Ha nem maradsz nyugton, még van bőven piercingem - mondom neki ridegen, miközben érzelemmentesen rá emeletem piros szemeimet.
Állja a tekintetem, de látom rajta, hogy nem akar több kis jelet a testén. Na, akkor most már nyugiban lesz. Helyes.
Mikor nagyjából lemostam a vért a hasáról, a fültisztítót beitatom fertőtlenítőszerrel.
- Bírd ki, vesztes! - mondom neki gúnyosan, amire csak morgás a válasza.
Óvatosan a piercing körül kitisztítom neki, és a köldöke körül is. Néha szisszen csak fel.
Na, tudsz te erős is lenni, fiú.
Végre kész vagyok. Már kezdem unni ezt az ápoló szerepet.
- Ha csinálsz magaddal valamit, kinyírlak - fenyegetem meg keményen, de nem érdekli.
Talán meg akar halni ez a kölyök? Vagy ennyire nem félne tőlem? - De előtte fájdalmas kínokat kell átélned - teszem hozzá, miközben megvillannak szemeim.
Tűri tekintetem.
- Tűnés fürdeni! - parancsolom, miközben az ajtó felé sétálok. Mikor hátratekintek, csak ideges arckifejezését látok, meg persze hallom morgását.
Ez a kölyök rosszabb, mint egy veszett kutya, az legalább megtámad.
Kilépek a fürdőből, és a szekrényemhez indulok. Valami ruhát kéne adnom neki, de tőlem rohangálhat meztelenül is, nem nagyon bánnám. Az ágyra dobom a göncöt, amit találtam neki, és elindulok valami kaja után. A kölyök már rég evett, és én is kezdek éhes lenni.
Kimegyek a konyhába, és egy tálcára két kenyeret meg vajat, megvalami felvágottat rakok.
Egy kis zöldség sem ártana. Én is gyorsan eszek valamit.
A tálcával a kezemben indulok vissza a szobámba. A fiú már a kikészített ruhában ül az ágyon.
Amikor meglátja a tálcát, mintha egy kicsit jobb kedve lenne. Biztos már nagyon éhes lehetett.
Ha valami fontos a számára, akkor milyen nyugis tud lenni. Leteszem mellé az ágyra, és ő rám pillant.
Csak egy pillanatra állom tekintetét, amiben lehet, hogy egy kicsi hálát látok. A fürdő felé veszem az irányt.
- Köszönöm - suttogja.
Tudsz te aranyos is lenni kölyök, nem csak az a nyüszítős. Nem válaszolok semmit, csak folytatom lépéseimet a fürdőbe.
Végre egy kis felfrissülés. Rám fért. Tegnap óta csak a kölyökkel foglalkozom nagyrészt.
Ráadásul az a gond, hogy nem bánom, és kezdem élvezni is. Mikor már érzem, hogy szanaszét ázik a bőröm a víztől, kimászok, és egy törölközőt terítek magamra.
Kilépek a szobába, és a falatozó srácot látom meg. Nem tud olyan gyorsan enni, nem is szabad neki. Ha gyorsan befalja, rosszul lesz, és ezt ő is tudja jól.
Egy ideje figyelem, de csak most vett észre. Nagyon el van merülve a kajában. Végigméri tökéletes testemet, és gyorsan veszi le rólam zavart tekintetét.
No lám. Csak azt ne mond, hogy nem tetszett! Épp harap egyet a kenyérből, mire szája szélen marad egy kis vaj.
Oh… mekkora a kísértés. Ráadásul én szeretek is kísérteni.
Előtte termek pillanatok alatt. Már épp hátrálna, amikor elkapom állát. Mélyen a szemeibe nézek.
Francba, kívánom, nagyon is, és ezt szerintem a szemeimen is látni, mert pici pofija kezd vörösödni.
Szeméről szája oldalára tekintek, amihez lassan közeledni kezdek. Szerintem lesokkoltam, mert nagyon nem ellenkezik, de kicsi szívének a verése gyorsult.
Megnyalom szája szélét, de nem távolodok el ajkaitól.
- Vaj - suttogom vággyal teli hangon.
Szerkesztve haaaani által @ 2010. 12. 25. 22:25:43
|
| Ereni-chan | 2010. 10. 31. 15:42:25 | #8979 |
Karakter: Akira
Megjegyzés: (Shiki-kunomnak)
Az arcomon apró cseppekben gyöngyözik végig az izzadság, majd az oldalamba iszonyú fájdalom nyilall, így muszáj odakapnom.
- A francba, ne csak bámulj - nyögöm a szememet még mindig rajta tartva, de a képe már kezd kicsit homályosulni. A vérveszteség miatt lehet, meg a fájdalom miatt is, amit per pill a gyűlölettől nem igazán érzek.
- Tudod, ki vagyok? - közeledik a karddal az arcom felé, én meg magamban elküldöm a jó picsába. Könyörgöm, mért ne tudnám? De ha az arcomnak bántódása esik miatta, én magam leszek öngyilkos, hogy ne adjam meg neki az ölés örömét! Csak azt lenne jó tudni, mégis hogyan vinném ezt végbe fegyver és erő híján…
- Ebben a röhejes cuccban egyértelmű, hogy tudom, ki vagy. Shiki. - Gonoszan rám vigyorog, és a kardja ismét a nyakamhoz kerül. Most legszívesebben megkönnyebbülten felsóhajtanék, de helyette csak egy nyögés hagyja el a számat. A sebemből csak úgy folyik a vér. Már meg sem merem nézni a kabátom. Ha nem lát el, vagy öl meg valaki rövidesen, magamtól is elhalálozom.
A dögcédulámra pillant, és egy egyszerű mozdulattal kivágja a nyakamból. Ne, ne, NE! Ez volt a belépőm a (ha rohadtul szar és kellemetlen, de) életre, és most, hogy elvette, mehetek a hűvösre! Persze, ezt úgy mondom, mintha ezután még élnék valamennyit. Az agyam hibája. Kezdek nagyon bekattani a fájdalomtól. A gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben, és nem tudom eldönteni, melyik ésszerű, és melyik nem. Lassan el is fogok ájulni.
- Vége van - nyalja meg a dögcédulám, mire elfintorodom. Állat. Egy szadista barom állat. Utálom. Gyűlölöm! Dögölne meg legalább olyan fájdalmasan, mint amennyire most nekem fáj!
- Rohadj meg - kiabálom felé, és már öntudatlanul megpróbálok felállni, hogy legalább a kardjába hajolhassak, de nem megy. Sziszegve dőlök vissza a földre. Legyőzött. Ilyen könnyen! Egy Bl@ster bajnokot! Engem! Nem tudom elfogadni! Gyilkosan bámulok rá. Bárcsak a szememmel is tudnék ölni! Akkor most karók állnának ki belőle.
- Ne csak bámulj, ölj meg! Mire vársz? - Már csak pacákat és elmosódott képeket látok. A fejem mindjárt széthasad. Érzem, hogy nincs sok hátra. Megváltás lenne, ha végre megölne, mert akkor nem szenvednék ennyit, de nem teszi. Megremegek, és az előttem álló fekete foltra meredek. Azokat a vörös szemeket még így is látom. De nem bírom tovább. A fény kialszik. Ahogy az életem kis gyertyájának a lángja is…
Egy nagy sötétség közepén állok. Valami nagyon szurkál, de nem tudok reagálni rá. A fejem iszonyatosan fáj, és mindjárt elhányom magam. A sötétből ekkor kis fények buknak ki, kis, fehér fények, a fényekből pedig alakok. Keisuke alakja, aztán Emma alakja, és végül Riné. Van még néhány alak, de őket már nem tudom felismerni. Egy nő és egy férfi is van itt. A férfi öltönyös, a nőn egy sötétkék egybe szoknya van. Mindketten felém bámulnak, és szomorúak. Próbálnék közelebb menni hozzájuk, de nem megy, a lábam nem mozdul. Újabb szúrást érzek, most a hasam környékén, de nem foglalkozom vele. A nő kinyújtja felém a kezét, aztán a férfi is. Kicsit meghátrálok, de aztán kezd kitisztulni a kép. Anyu… apu… Lassan felemelem a kezem, és már éppen nyúlnék vissza, mikor a világ összeomlik. Az alakok elhalványulnak, és minden más elhomályosodik. A szüleim leengedik a kezüket, és eltűnnek. Kiabálni akarok nekik, de nem tudok. A sötétség ismét elnyel. Feleszmélek.
Kinyitom a szemem, aztán becsukom, és ismét kinyitom. A fejem még mindig hasít, de már tudom, hogy nem haltam meg. Nem haltam meg… de mégis hogyhogy nem? Mikor már tisztán látok, a fejem fölött lévő hófehér plafont kezdem vizslatni. Ez nem olyan, mint a Hotelben lévő plafon, de még a Bárok plafonja sem ilyen. De akkor mégis hol vagyok? Csak nem…
Mindent elfelejtve próbálnék felülni, de rögtön vissza is kell feküdnöm, mivel attól még, hogy én nem veszem tudomásul, sebesült vagyok. Nem is kicsit. Magamban sziszegve csúszom feljebb az ágyon, és ekkor a tekintetem találkozik egy sötét, fekete szempárral. Elképedek. De ez… ez… ez Shiki? De ez hogy a fenébe lehet? Nem ölt meg, és nem is mentett meg senki? Miféle baszott illúzió ez?!
A késemet keresem, de nincs sehol. A hirtelen fájdalmaktól felnyögök, és elkönyvelem magamnak, hogy egyelőre nem pattogok. Ráérek még elszökni vagy megölni ezt a hülyét. Már ha képes leszek egyáltalán erre valaha. Előttem terem, én meg ijedtemben visszaesek az ágyra. Basszus. Mit evett ez, hiperaktív mókust?
- Ne mozogj, mert darabokra váglak - villantja rám piros szemeit, mire én csak morgok egyet. Anyád ijed meg a süket dumádtól. De azért vége van, mi? Még mindig élek, ha jól látom.
Aztán megfordul, és az ajtó felé sétál. Már éppen menne ki, mikor utána szólok.
- Miért hagytál életben? - Nem válaszol, csak kimegy a szobából. Dühösen felszisszenek. Anyját. Csak nem mondta meg. Végül is mindegy. Lényeg, hogy élek.
Próbálok kicsit feljebb ülni, majd mikor ez végre sikerül, végig nézek magamon. Az oldalam be van kötve, nincs rajtam póló, mellettem egy infúzió van, és a köldökömben… megdörzsölöm a szemem, hátha csak képzelődöm, de nem. Ott van a feketeség. Pont olyan, mint egy… PIERCING? Hogy a picsába? MIKOR? Shiki..? Kinyírom, megölöm, most már biztos! Mégis HOGY MERTE?! Az én gyönyörű hasamba… kiveszem, ez biztos. És hogy a tervemnek látszatja is legyen, a gondolatokat tett követi. A fekete piercinghez nyúlok, és elkezdem birizgálni. Próbálom kiszedni magamból, de egyszerűen nem megy. Valami ki tudja mivel oda van biztosítva, és az a dolog nem engedi, hogy kivegyem. Addig csesztetem a kis fémet, amíg vérezni nem kezdek, és magamban elkönyvelem, hogy oké, ez az Akira, jó vagy. Közben az is leesik, hogy valami infúzióra vagyok kötve, amit egy mozdulattal ki is tépek magamból. Már nem is érzem a fájdalmat. Ismét a piercinghez nyúlok, és újra megpróbálom kioperálni magamból, de csak nem megy. A vér is egyre jobban szivárog belőle, mikor már annyira mérges leszek, hogy egy egyszerű mozdulattal kirántom magamból. Olyan fájdalmat senkinek sem kívánok. Utána egy percen keresztül csak ordítottam és hörögtem, ez kábé még jobban fájt, mint az, mikor az oldalamon lévő sebet kaptam. Pedig az azért eléggé brutális volt, de ez még azon is túltett! Biztos azért, mert le vagyok gyengülve. Ilyenkor minden fájdalmat erősebben érezni. Mikor végre valahogy sikerül magamhoz térnem, rájövök, hogy a kezeim véresek, és a hasam is. Na szuper, még jó, hogy leszedtem magam az infúzióról. A piercinget messze eldobom, nem is tudom, hova. Aztán próbálom elszorítani a sebet, hogy ne vérezzen annyira, de a jelenlegi erőmmel ez lehetetlen. Végül feladom, és elfekszek az ágyon, nem törődve a vérzésemmel. Végül is, ha meghalok, meghalok. Még a halál is jobb annál, mint hogy itt szenvedjek. Vajon mi van Keisukével? Nélkülem szart se boldogul, és gondolom, Rin sem lóg folyton a nyakán. Akkor viszont neki annyi. Remélem, még él. Jó lenne tudni… egyre szaporábban veszem a levegőt, bár magam sem tudom, miért. Aztán valami fekete vesz körül, ami lassan magába temet. Káromkodok egy jót, és szidok mindenkit, aki csak az eszembe jut. Végül is megint elintéztem. Ismét elájultam…
Valami istentelen, hangos csörömpölésre ébredek, amire villámként pattannak fel a szemeim. Fel sem kell ülnöm ahhoz, hogy lássam Shikit, aki itt áll mellettem, és éppen a katanáját teszi le. Kritikus szemmel mér végig, én meg gyűlöletes, fáradt pillantással meredek vissza rá. A vér némileg már megalvadt a kezemen és a hasamon, de egy kicsit még mindig szivárog, annyira viszont nem, hogy meghaljak tőle. A fekete csak a fejét csóválja, majd leül az ágy szélére, amire összerezzenek. Vörös szemeit rám emeli, és elmosolyodik.
- Ugye tudod, hogy ezt nem kellett volna? - Céloz itt a piercingre, de én csak undorodva ciccenek egyet.
- Leszarom - mondom a szemébe a legnagyobb lelki nyugalommal. Nem félek tőle, egyáltalán nem. Ha meg akart volna ölni, már rég megtette volna. Ha meg most öl meg, az nekem csak jó! Szóval faszom se lesz vele tisztelettudó.
- Vegyél vissza - kapja el az állam erősen, én pedig csak morgok, és legszívesebben beolvasnék neki, de inkább nem. Valami visszatart. Mondjuk a józan eszem? Lehetséges.
Aztán Shiki ismét elmosolyodik, majd feláll az ágyról, és egy szekrényhez sétál. Kivesz belőle valami pisztolyszerű dolgot, mire összerezzenek. Talán ennyire mégsem kellett volna bunkónak lenni? Most megöl? De amikor visszaér elém, undorodva látom, hogy nem. Az túl könnyű lenne. Túl fájdalommentes. Az nem olyan pisztoly, mint amilyet én szeretnék. Az kérlek egy belövő pisztoly. És nem akarom tudni, mit lő be!
- Mivel rossz kisfiú voltál, megérdemled, hogy még ennél is jobban fájjon - hajol fölém vigyorogva, aztán a pisztolyt a hasam felé irányítja, hogy ismét belelőjön egy piercinget. Nem törődve a fájdalommal kapálózni kezdek, és megpróbálom eltolni magamtól, de hiába minden igyekezetem, nem megy. Sokkal erősebb, én pedig le vagyok sérülve. Nem is tudom, mit képzelek!
De úgy tűnik, ezzel Shikit csak felidegesítem, mivel erősen az ágynak lök, és meghúzza a pisztolyt. Felordítok a hirtelen fájdalomra, ez még ezerszer jobban fájt, mint mikor kivettem a régit. Még néhány könny is kicsordul a szememből. Bazdmeg, ez rém szánalmas. Mért nem haltam már meg?!
- Vesztes - csóválja a fejét Shiki gúnyosan, de már nem is figyelek rá. Baszottul fáj, istentelenül! Semmi fájdalomcsillapító, ráadásul a hasam a legérzékenyebb pontom! Bele fogok dögleni! Vagy lehet, hogy túlreagálom..? - Most pedig kotródj fürdeni - ránt fel kegyetlenül, én meg legszívesebben ismét ordítanék, de csak a számat harapdálva, nagy nehezen megállok előtte. Mindenem fáj, és az örök rejtély, hogy nem szakadt még fel a sebem. Ahogy végignézek magamon, látom, hogy mindenem csupa vér. Nem is csodálkozom, hogy Shiki így bepipult, hiszen minden munkája odalett. Összeszorítom a szemeim, és nem akarom látni magam. Ennél szánalmasabb már nem is lehetnék.
Aztán imbolyogva indulok a Shiki által mutatott irányba, majd mikor az ajtó elé érek, a fekete nulla együttérzéssel betaszít rajta, én pedig nagyot csattanok a mosdó padlóján. A könnyek lassan lepotyognak az arcomról a kemény padlóra, és már az engem felemésztő, égő fájdalmat sem tudom érezni. Csak azt érzem, hogy egy szánalmas kis féreg vagyok Shiki mellett, akinek teljes mértékben ki vagyok szolgáltatva. És ez a tudat még jobban fáj, mint bármelyik sérülésem.
- Szánalmas vagy - sétál elém Shiki, aztán lehajol hozzám, és eltűri a hajamat az arcomból. Megtörten bámulok bele piros szemeibe, de a tekintetem inkább csüggedt, mintsem félő. Valahogy nem tudok félni tőle, és szerintem akkor sem tudnék, ha szeretnék. Mereven bámul rám, nekem pedig muszáj elkapnom a tekintetem tőle, mivel nyögve tapasztalom, hogy a piercingemből ismét folyni kezdett a vér. Talán el is fog fertőződni, ha továbbra is a padlón fetrengek. De nem tudok felállni. Nincs esőm hozzá.
Meggyötört, a fájdalomtól eltorzult arcom ismét a hajam mögé rejtem, és az oldalamat fogva sziszegek halkan a fájdalomtól.
Bassza meg… bassza meg…
|
| haaaani | 2010. 10. 15. 22:36:37 | #8636 |
Karakter: Shiki
Megjegyzés: (Akirámnak)
Ismét egy ugyanolyan éjszaka, mint a többi. Semmi sem változik. Csak én és a katanám. Nincs szükségem semmire és senkire.
Mindenki csak játéknak hiszi, pedig ez minden, csak játék nem.
Nem egy játék kedvéért kezdtem bele. Nem egy játék miatt jöttem Toshimába, nem ezért alapítottam meg Vischio drogszindikátust, és nem ezért indítottam el az Igurát.
Egy dolog hajt az életben, hogy végre lássalak a véredben megfulladni, miközben a katanám átdöfte a szívedet. Miközben véredet köhögöd fel, és meghunyászkodva hajtasz fejet előttem.
Tudom, hogy látni fogom ezt a pillanatot. Ez a sorsom, nem lehet semmi más.
Semmi és senki nem fog ebben megakadályozni.
Nincs Isten, de én még lehetek az, és ha te meghalsz, akkor már senki sem állhat az utamba, hogy az legyek.
Kezemben szorított nyakláncomra nézek.
Én leszek a legjobb, senki más nem lehet az, még te sem, Nano.
Nyakamba rakom a keresztet. A fotelban lévő kabátomat egy gyors mozdulattal magamra öltöm.
Fegyverem már kezemben van, amit erősen szorítok.
Itt az idő.
Toshima kihalt utcáit járom. Csöndes, túlságosan is csöndes. A kis gyáva férgek merre járhatnak?
Kezdek nagyon unatkozni.
Zörejeket hallok meg.
Ideje volt már.
Egy sikátorból szűrödnek ki a zajok. Egy magasabb épület tetejére mászok fel. Ott jobb lesz a kilátás.
Nocsak, nocsak, de bátrak lettek ezek a veszett korcsok. Heten egy ellen. Mit is látok még?
Fegyverek.
Ilyenkor hol vannak a büntetők?
Azok is egytől egyig csak a halált érdemelnék meg. Lehet, hogy el is intézem őket, majd jönnek ujjak helyettük.
Szegény srác nem fogja sokáig húzni.
Már a fejénél van egy fegyver, épp a ravaszt húzná meg az a korcs.
Fegyveremet végig húzom az épület falán, úgy lépdelek feléjük.
Katanám hangosan adja ki énekét. Fülbemászó.
Rám emelik tekintetüket. Persze, először gyilkos tekintet, de amikor felismernek, már menekülnek is. A fiú előtt nem mutatkozok, de azért alaposan végigmérem. Az oldalán van egy seb, ha nem kap ellátást, nem éli túl. Ha elég erős, akkor még vissza tud vánszorogni a Hotelbe, és megmenekül.
Eltűnök, a többiek után megyek.
Szobámban fekszem az ágyon, és a plafont bámulom. Azokból a kis senkiházikból nem maradt sok. Kicsit fel lettek darabolva. Megszegték a szabályt, az én szabályomat.
Most lehet belőlük kirakójátékot játszani.
A büntetőknek szóltam, hogy nézzék majd meg a fiút. Kíváncsi vagyok, hogy túlélte-e.
Ha igen, akkor jobb, ha majd meglátogatom. Igaz, ha már vége a látogatásnak, a fiú halott lesz.
A kardom pengéjében nézem meg magam. Olyan, mint egy tükör. Aki visszanéz rám olyan, mint egy démon. Maga a Sátán.
Őrülten kacagok fel, miközben magam mellé teszem fegyveremet. Kezemet tarkóm alatt kulcsolom össze. Várom, hogy a sötétség elvigyen a bugyraiba, hogy lássam halottaim arcát.
Egész nap kicsiny trónomon ülök, és kardomat élezgetem. A büntetők nem rég leadták a jelentést.
A fiú él, és a Hotelben van.
Jobb, ha meglesem magamnak. Az egyik utcán haladok észrevehetetlenül.
És nocsak, kit látok, ki araszol itt a fal mellett?
Az a srác.
Vajon mit kereshet itt?
Még tuti, hogy nem gyógyult fel. Így még izgalmas sem lesz a harc. Pedig nagyon kíváncsi vagyok, mire képes.
Kardom ismét kiadja énekét, igaz, csak egy pillanatra, de biztos vagyok benne, hogy hallotta.
Igen azt akartam, hogy hallja. Azt akarom, hogy tudja, hogy itt vagyok, és rá vadászok. Látni akarom rajta a félelmet, hogy már nincs sok idő, és eljön érte a halál.
Pont fordul el, amikor végig húzom fegyveremet a falon. Majdnem eltalálta, csak arrébb ugrott, és késével védi ki újabb támadásomat.
Ügyes, de nem eléggé. Minden oldalról támadom, szegény alig tudja követni gyorsaságomat. Esélyed sincs, fiú. Pont kitér egyik támadásom elől, de arcán átsuhan a fájdalom jele, én pedig a vérszagot érzem meg.
Nem kellett volna olyan sokat ugrálni, és nem szakadt volna fel a seb, és nekem is könnyebb lenne a kinyírásod.
Ismét neki ugrok, de ő sem lustul el, visszavág. Egy pillanatra összecsapnak fegyvereik, így pont közel vagyok arcához. Nem látom kék szemeiben a félelmet. Akikkel eddig harcoltam, csak a félelmet láttam a szemükben, semmi mást. Nano volt az egyetlen, aki nem félt tőlem, és most ennek a fiúnak sem látom a szemében a félelmet.
Hátrálni kezd, én pedig lelépek. Hallom futásának zaját. Látnom kell még egyszer azokat a félelem nélküli szemeket.
Szinte semmit nem tudott menekülni, lankad a védelme, és így meg bírom a kezét sebesíteni.
Sziszegve menekül előlem, én csak folyamatosan támadom.
Valamiért nagyon élvezem ezt a vadászatot.
Egy épülethez érünk, amin be is megy, én végig követem, és támadom. Biztos van valami terve, akkor nem menekült volna ide.
Hmm… ez a hely túl kicsi. Oh, de okos fiúra találtam rá. Látom, szemtől szembe akarsz velem játszani. Bátor vagy, de egyben ostoba is. Akkor játszunk. Egy gyors mozdulattal előtte termek, és kivágom a helyiségből. Még mindig szűk.
Tovább taszítok rajta. Végre egy tágas hely.
Vért köhög a földre, miközben oldalához kap.
Csak nem voltam túl kemény?
Épp neki támadok, lassabban védekezik, fegyveremmel kirepítem kezéből a kését. Egy gonddal kevesebb.
Fegyverét figyeli, ahogy egyre távolabb kerül tőle, utána rám néz nagy szemekkel. Látom, hogy végig mér. Fegyverem már nyakánál is van.
Jobb, ha nem mocorogsz fiú, mert a fejecskéd le fog kerülni a szép nyakadról.
Most tudom csak jobban megnézni. A tekintetében nincs semmilyen félelem, elszántan néz velem szembe, még akkor is, amikor a fegyverem van a nyakánál.
Amikor az én kezemben van a döntés a sorsáról. Az élete a kezemben van, de mégse fél. Csak
farkasszemet néz velem, és állja a tekintetem.
Arcán végigfolynak az izzadságcseppek. Én még meg sem izzadtam.
Felszisszen, és oldalához kap, de a tekintetét nem veszi le rólam.
- A francba, ne csak bámulj - nyögi ki ridegen, hangjában hallom a fájdalmat.
Kíváncsi vagyok, hogy tudja-e, ki vagyok, de biztos, hogy tudja.
Azzal a tudattal, hogy tudja, itt parancsolgat nekem.
Lehet, hogy ez a srác nem százas.
- Tudod, ki vagyok? - kérdezem meg, miközben kardomat arca felé irányítom.
- Ebben a röhejes cuccban egyértelmű, hogy tudom, ki vagy. Shiki. - Ördögi vigyorra húzom a számat. Szerintem az agya kezd leblokkolni, azért ilyen bátor. Szerintem elfogadta, hogy csak pár percig él, és legalább úgy fog meghalni, hogy gúnyolódik velem.
Kardomat visszairányítom nyaka felé. Ismét felnyög, ha sokáig így marad, el fog vérezni.
Lassacskán el fogja veszteni az eszméletét.
Dögcédulájára tekintek. Erre már nem lesz szükséged. Kardom segítségével letépem nyakáról, és kezembe veszem.
Most már ő is tudja, azért néz idegesen, de egyben elkeseredetten rám.
- Vége van - mondom kifejezéstelen arccal, miközben megnyalom dögcéduláját. Tettemre elfintorodik.
- Rohadj meg - kiabálja, miközben megpróbál felállni, de nem sikerül neki. Felszisszenve hanyatlik vissza a földre. Gyilkos tekintettel jutalmaz meg.
Még mindig próbál harcolni. Pedig elvettem a dögcéduláját, és ez azt jelenti, hogy számára vége a játéknak.
Mi a célod fiú, miért harcolsz?
Mit akarsz elérni?
Miért nem rettegsz tőlem?
- Ne csak bámulj, ölj meg! Mire vársz? - teszi fel kérdését. Szeme fénye kezd halványulni, szerintem már szédül, és rohadtul fájhat a feje is. A vérveszteség okozza.
Mire várok, ezt kérded?
Nem tudom. Egy döfés a szívedbe, és vége is lenne, de akkor nem látnám ezeket a szemeket.
A félelem nélküli kék szemeket. Ezt a dacos, ellenszegülő arckifejezést.
Testén egy remegés hullám száguld végig. Nem bírja sokáig.
Utolsó erejével még szemembe néz, de utána elragadja a sötétség. A megnyugtató, fájdalom nélküli üresség.
Most erre van szükséged. Óvatosan felnyalábolom, nem lenne pozitív dolog, ha még jobban szétnyílna a sebe.
Hála gyorsaságomnak, hamar a szobámban vagyunk. Leteszem az ágyamra.
Na, jó kis melót adott nekem ez a vesztes. Az orvosi szobába veszem az irányt, egy-két dologra szükségem lesz. Szerencsére nem futok össze senkivel.
Gyorsan összeszedem azokat, amikre szükségem lehet. Most az idő eléggé ellenem dolgozik. Az srác hamarosan kileheli a lelkét.
A szobába visszatérve ledobálom az orvosi felszereléseket. Én nem nagyon használok ilyeneket, nem szokásom megsérülni.
Gyengéden felemelem felső testét, és leveszem róla a ruhákat.
A seb nagyon csúnya, sok vért vesztett.
Egy tűt és egy cérnát veszek elő. A sebet és a tűt is lefertőtlenítem. Na, akkor varrjuk össze. Szerencse, hogy elájult, ez rohadtul fájna, ha eszméleténél lenne.
Összevarrom neki a sebet, utána pedig bekötözöm. Vért veszek tőle, muszáj megtudnom, mi a vércsoportja, ha nem kap vért, nem éli túl.
A levett vért egy gépbe rakom, ami megállapítja, milyen csoportú a vére.
AB, na, ez is megvan.
Egy állványra teszem a most szerzett csomag vért, és egy fúziót kötök csuklójára.
Most már minden rendben lesz. Még mindig félmeztelenül van.
Régi kisebb sebek borítják testét, de azok már szépen begyógyultak. Gyönyörű teste van.
Nem az a kis gebe, és nem is az túl izmos is. Gyönyörű.
Egy kisebb szekrényhez sétálok, és egy fekete dobozt veszek ki a fiókból. Visszasétálok az ágyhoz, és lassan leülök.
Köldökét lefertőtlenítem, és egy kis pisztoly segítségével átszúrom. Egy fekete piercinget rakok bele.
- Te most már az én játékszerem vagy - nyalom meg a fémes ízű kis tárgyat.
Hajnalodik, a fiú miatt nem nagyon tudtam a résztvevőket megritkítani. Muszáj volt vért cserélnem neki, és a sebet is figyelnem.
Az ágy előtti fekete bőr fotelban ülök, és őt figyelem. Lassan mocorogni kezd.
Kinyitja szemeit, de sűrűn be is csukja. Biztosan nem lát még rendesen. A teste nem dolgozta fel teljesen a vérveszteséget.
Mikor végre sikerül rendesen nyitva tartani a szemét, egy ideig csak a plafont bámulja. Biztosan visszaemlékszik, hogy mi történt.
Gyors mozdulattal próbálna felülni, de csak egy fájdalmas kiáltással hanyatlik vissza az ágyra.
Gondolom, eszébe jutott, hogy velem harcolt.
Nagy nehezen feljebb csúszik az ágyon, és tekintete az enyémmel találkozik.
Kikerekednek a szemecskéi, és arcán a megdöbbenést olvasom le.
Bizony, találkoztál Shikivel, és még élsz. Kevesen mondhatják el ezt magukról.
Épp kése után kapna, de az már nincs nála. A hirtelen mozdulatoktól felnyög.
Ha megint felnyílik a sebe, tuti hagyom, hogy elvérezzen, és csak dögöljön meg.
Előtte termek, amire hátra zuhan az ágyon. Bizony, gyors vagyok, szóval ne lepődj meg.
- Ne mozogj, mert darabokra váglak - fenyegetem meg, miközben megvillannak piros szemeim.
Morogva nyugton marad.
Az ajtó felé sétálok. Sok dolgot hanyagoltam a kölyök miatt. Már épp a kilincset fogom, mikor meghallom hangját.
- Miért hagytál életben? - suttogja a szavakat.
Válasz nélkül nyomom le a kilincset, és sétálok ki. Nem zárom be az ajtót. Senki nem mer bemenni a szobámba, és tudom, hogy ő sem merne kijönni. Tudja, hogy megtalálom, bármerre is jár.
Miért hagytam életben?
Mert nem láttam rajta, hogy félne tőlem.
|
| Ereni-chan | 2010. 10. 12. 17:22:23 | #8573 |
Karakter: Akira
Megjegyzés: (Shiki-kunomnak)
- Akira, Akira! - Valami hideg van a fejemen. El sem tudom képzelni, mi az. És azt sem, ki hajtogatja így a nevem. Ezer közül is megismerném ezt a hangot.
- Keisuke… - morgom a szemeimet hunyorgatva, majd szép lassan ki is nyitom őket. Fényesség. A Hotelben vagyunk, és Keisuke itt áll fölöttem, aggódó tekintettel. A keze a homlokomon van. - Mi történt? - megpróbálok felülni, és bár nagyon fáj, sikerül…ne, ha Kei nem nyomna abban a pillanatban vissza.
- Még nem kelhetsz fel, Akira! - mondja nekem komolyan, előre nézve, én pedig kérdően bámulok rá. Nem értem, mit van úgy oda, de az arcából ítélve most jobb, ha nem szegülök ellen. Pár pillanatig úgy tesz, mint aki csak megnézi, jól vagyok-e, aztán feláll mellőlem, és egy mélyet sóhajt. - Elmentek.
- Mégis kik? - ülök most már fel, és gondolatban felszisszenek, mikor az oldalamba erős fájdalom hasít. Hogy basznák meg azok a rohadt barmok. Csak egyszer kell egyedül mennem az utcán, de már egy egész csapat támad rám! És sajna nem csak kezdők. Fegyverekkel. Úgy tudom, ez ütközik a szabályokkal, nem is értem, hol vannak ilyenkor a büntetők.
- A büntetők - olvas Kei a gondolataimban, én pedig rögtön megértem, mért voltak itt. Ellenőriztek. Lehet, hogy nem éppen engem, de a helyet biztosan. Hm, utálom őket. És ezzel szerintem mindenki más is így van.
- Akira-kuuuuun - karolja át a nyakam hátulról két kis kar, aztán meglepve tapasztalom, hogy valaki a vállamra hajtja a fejét. Hmph, ez csak egyvalaki lehet…
- Rin, megfojtasz - morgom közönyösen, mire a szőke nevetve elenged, és mellém huppan a kanapéra.
- Már nagyon vártam, hogy felébredj - vigyorog rám, én pedig felállva ültemből az SP kabátom kezdem keresni. Remélem, nem ment tönkre a harcban. Nem örülnék, ha az a félszemű még tovább öltené. A végén még minden előzmény nélkül leszakadna rólam! Kellemetlen lenne.
- A büntetők téged kerestek - áll meg mellettem Keisuke, nem túl kellemes közelségben, de tőle ezt már megszoktam.
- Tudom - nyugtázom le a dolgot, és felvidulva látom, hogy a kabátom még egyben van. És nem is véres! Csoda.
- Sikerült dögcédulát szerezned? - kérdezősködik tovább, én pedig csak oldalra szegem a fejem, hogy nem. - Az baj - sóhajt fel a barna. - Kezdünk kifogyni a vízből… - Ciki, de ez van. Sokan voltak, fegyverekkel, nem volt esélyem. Csoda, hogy még élek. Az a pisztoly elég fenyegetően meredt a képembe. Hogy is menekültem meg? Jaa… valami csörgött, és mindenki elszelelt. Még most sem értem, miért. Az csak egy fegyver csörgése volt. De ők voltak legalább heten! Mért ijedtek hát meg egyetlen embertől? Nos, talán mindegy is.
- Ugyan, mit számít az? Majd én meghívlak titeket - robban be közénk a csillogó szemű Rin, én meg a számat elhúzva lépek ki a szférájából. Itt mindenki túl közel jön hozzám, ez zavaró.
- De mi a saját erőnkből akarunk boldogulni - pillant felé Keisuke komolyan, aztán el is pirul a kijelentéstől. Hát igen, furcsa is volt ezt az ő szájából hallani.
- Úgy érted te, és a barátod, Akira-kun? - pillant vissza rá Rin óriási kisgyerek szemekkel, mire Kei még jobban elvörösödik. Idegesítő, ahogy kihangsúlyozza a „barátot”. Idegesítő, hogy mindenki rajtam lóg! El akarok menni…
- Hát, öhh… igen.
- Furcsa, pedig azt hittem, mi hárman is barátok vagyunk.
- Nem erről van szó, csak…
Amíg ez a két hülye lerendezi egymás közt a kis eszmecseréjét, én észrevétlenül kisurranok az ajtón, el a Hotelből, Toshima veszélyes utcáira. De nem volt ez annyira észrevétlen. Tisztában vagyok vele, hogy Rin végig figyelt, de nem akadályozott meg, mert kíváncsi, hova megyek. Most valószínűleg követni próbálnak majd. Nem jó ötlet… lehet, hogy le vagyok sérülve, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok futni, és nem utolsó sorban rejtőzködni! Így hát magamra kapom a kabátom, és gyors léptekbe eltűnök a mindig sötét város sikátoraiban…
Már mélyen benn vagyok Toshima szívében, és azt hiszem, nem követnek. Nem, nem hiszem, tudom. De ez nem jó jel, mivel senki más sincs körülöttem. Ez a városrész már rég nem a „békésebb” kategóriába tartozik. Nem, mintha bármelyik része békés lenne ennek az átkozott bűnbarlangnak. Utálom ezt a helyet. Itt sose süt a Nap, sose kapsz rendes kaját, és felejtsd el, hogy akár egy pillanatig is nyugodtan aludhatsz! Itt örökké ébernek kell lenned, vagy meghalsz. Gyűlölöm ezt a helyet, de még mindig jobb, mint a börtönben rohadni életem végéig. A Bl@ster ehhez képest tündérálom volt. Nem csoda, hogy az első voltam benne. Ha visszacsinálhatnám… apró neszek. A falnak lapulok, és hallgatózom. Ismerős hangok. Büntetők…
- Kiriwar, hol a fenébe van Pochi? - hallom az ismerős hangot, és rögtön hányingerem is lesz. Fúj… gyűlölöm őket is. Férgek.
- Az Tama, és nem tudom. - Valószínűleg még nem vettek észre. Addig kéne elszelelni, amíg még lehet!
- Pochi, felfogtad?! A neve Pochi! Akkor is, ha macska. És segíts megtalálni, te véres barom, mert ha nem…
- Hűtsd már le magad. Segítek. - Most már lassan a röhögő görcs kezd el kerülgetni. Basszus… ezt nem hiszem el! Azt hittem, a büntetők már nem lehetnek szánalmasabbak, de úgy tűnik, mégis. Egy macskát keresni… áh!
De erőt veszek magamon, és a nevetést elfojtva arrébb araszolok a fal mentén, egészen addig, még jó pár utcával távolabb nem érek. Ez sem valami bíztató hely, de legalább már nem hallom a seggfejeket. Viszont mást hallok. Csak egy pillanatig, de már tudom is, hogy nem vagyok egyedül. Ismerős csörömpölés. Az a csörömpölés. Megint itt van.
Épp, hogy csak elfordulok, mikor a falon egy vékony penge hasít végig. A katanás gyerek, ő az! Arrébb ugrom, és a késemet előkapva védem ki az újabb támadást. Most hátulról jön, és még fel sem tudok ocsúdni, mikor oldalról támad nekem. Félelmetes, milyen gyors, és milyen precíz. Erős is, nagyon. Közelharcban, fegyver nélkül, talán lenne esélyem ellene, de így…
Kitérek egy vágás elől, de fájdalmasan tapasztalom, hogy az oldalamon lévő seb felszakadt. Nincs is időm többet időzni a dologgal, mivel már megint nekem jön. Most már én is visszavágok, és egy másodperc erejéig a fegyvereink össze is ütköznek, vörös szikrákat szórva, aztán én hátratántorodom, ő pedig eltűnik. Futni kezdek, valami nekem kedvezőbb helyre, de fél métert sem haladok előre, mikor a kezembe éles fájdalom nyilall, amit pár századmásodperc csúszással már nem tudok kivédeni. Sziszegve haladok tovább, most már jobban ügyelve a védelmemre, de a támadások továbbra is jönnek, egyre nagyobb erővel.
Egy épülethez érek, ami, ha jól látom, még egész egybe van, az ajtótól vezető folyosó pedig keskeny és szoros. Remek, így a távolsági támadásai nem fognak működni! Szemtől szembe kell majd állnia velem, és akkor majd meglátjuk, mit tud valójában!
Éppen fordulnék be, mikor egy nagy erő messze a falnak lök, de ez még nem elég neki, tovább taszít, míg egy sík területre nem érünk. Vért köpök, és az oldalamhoz kapok. A jó édes francba, ha nem sebesültem volna meg..! De mire megfordulok, hogy kivédjek egy támadást, a késem már ki is repül a kezemből, jó messzire, én pedig nagy szemekkel bámulok az előttem állóra. Fekete lakkszerelés, fekete haj, vörös szem. Undorító, még jobban hányingerem lesz. Nevetségesen hosszú katanája éppen a nyakamnak szegeződik, és csak egy mozdulat kéne, hogy el is vágja. De szerintem nem erre hajt. Ha meg akart volna ölni, már megtette volna, de most csak néz, én pedig gyűlölködve, elszántan bámulok vissza rá. Hogy is hívják? Shiki… akitől mindenki fél. Na, mi az Shiki, nem ölsz meg? Olyan könnyű lenne… megteszed? Vörös szemei egyenesen rám szegeződnek, én meg legszívesebben ráköpnék, de nem áll szándékomban a provokálása miatt megdögleni.
Ez lenne a fekete végzet? Nem, ez csak egy harcos a sok közül. Egy őrült, kimagaslóan jó harcos.
Őt is utálom. Őt különösen! Miért? Mert még mindig csak bámul…
|
|
