|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Shayola | 2014. 11. 10. 11:37:36 | #31841 |
Karakter: Benjamin Francoise
Megjegyzés: Levinek
Lenéz a kezemben fekvő kis dobozkára. Ő azonnal kinyitja a száját egy falatra. Nem vagyok benne biztos mit is kéne tennem. Persze megetetni, de olyan furcsa. A szájába helyezem a falatkát, és aranyosan elnyámmog rajta. Újra egy falatért tartja a száját. Olyan édes ahogyan várja. Mintha nem is lenne ő olyan gonosz. Még így is kijön egy halk nevetés a számon.
- Mi olyan vicces? – mormolja homlokráncolva. Még így is aranyos.
- Se-semmi, csak… - újabb adagot adok neki, és nagyon jóízűen elrágcsálja.– Olyan aranyos vagy így, hogy én etetlek…
Arcán egy mosoly jelenik meg. Olyan kedves és szelíd! Leülök a fűbe hiszen nálam sokkal nagyobb, és úgy könnyebb etetnem. Ő is leül és én boldogan adogatom neki a falatokat. Néha én is egyet kettőt eszek, de főképpen neki adom. Mintha egy kis barna nyulacskát etetnék répával. Arca ragyog, és boldoggá tesz.
- Hogy hívnak? – jön hirtelen a kérdés, és én leemelem a kezem.
- Tessék?- kérdezem hitetlenkedve.
- A neved.
- Ó… Benjamin vagyok.
- Benjamin… Benjamin – mondja ki egymás után a nevem. Furcsa volt ennyiszer visszahallani tőle. – Illik hozzád ez a név. Benjamin…
Magamba örvendek a boldogságtól. Ma bármit lehetne velem tenni, ha lepkét akarnának velem fogadni, én megteszem azt is. Mindenki cikizett eddig a nevemmel, de ő… Ő neki tetszik. Mielőtt elfelejteném kap tőlem egy újabb nagy falatot. Én is csipegetek belőle egyet, mert megéhezek ettől a sok izgalomtól.
- Ken Quimby.
- Tudom a neved… - hallottam már a nevét.
Ekkor elfordítja fejét tőlem. Némán néz előre maga elé. Még az ételt se fogadja el. Feláll és elmegy mellőlem. Rosszat szóltam? Pedig én hiszek benne hogy tud más lenni. Hisz most is velem volt és semmi bajom nem lett tőlem. Igaz a ketrec másik oldalán voltam.
-Ken…- suttogom a szélnél is csendesebben.
Tényleg nem kellett volna elmennie. Hiszen én nem haragszok rá. Nem érdekel, az hogy a többiek mit mondanak róla. Én nem félek tőle.
***
Erőt kell vennem magamon. Muszáj lesz! Meg kel ő ismernem jobban. Vele olyan más… ő megért. Nem tudom. Egyszerűen még magamnak se tudom elmagyarázni mit is érzek. Jó együtt lenni vele, akkor olyan gyorsan telik az idő vele. A csengő zajosan zörög, vége az óráknak. Én azonnal felkapom magamat és a szélnél ebesebben futok a másik iskola bejáratához. A szívem összeszorult. Érzem hogy szemeim vörösen izzanak, majdnem elsírtam magam a félelemtől. Nem tehetem. Légy erős Benjamin! Nem fognak széttépni… talán egy kicsit?
Megrázom a fejem. Nem fognak! Erős vagyok, és majd Ken megvéd! Akkor újra láthatom őt…
Belépek a apun. Igazán leroncsolódott hely ez. A vakolat omlik, a fehér festék pattogzik lefele. Minden olyan komor és egyszerű. Akár egy börtön. Mikor a bejárati kaput kinyitom rögtön találkoztam pár Alvare tanulóval. Azon nyomban szemeik rám akadnak.
- Nézzétek má’! Mit keres ez itt? Egy elit diák a Carterből átjött a kerítésen túlra? Mit keres ez itt?
- Hé, nem hallod? Mit keresel te itt?
Egyre többen gyűlnek körém, hogy bámuljanak.
- Ö… én… én…- nem tudtam semmi normálist kiejteni számon.
- Beszélj má’ értelmesen! – kiállt rám az egyik. Én összehúztam magam, majd a következő pillanatban egy erőteljes puffanást hallok. Ő a földön, és Ken lép elő a tömegből.
- Tünés innen! – Szavára szétröppentek. Valóban ő itt a nagy vezető.
- Köszönöm – remegő kézzel megfogja arcom, majd beletúr a hajamba.
-Ken?- kérdezem remegő hangon de süket fülekre találok.
Ekkor beleszimatol a fürtjeim közé. Gondolom, érzi a samponomat. Olyan jó közel lenni hozzá. Érzem a belőle áradó hőt. Félénken megérintettem a mellkasát. Mintha bomba robbant volna, elkapja csuklóm és belük egy piszkos üres tanterembe.
-Ken! Ken!- szólítgatom többször, de nem reagál.
Mint aki megsüketült, nem hall és nem lát. Ijesztő nagyon!
-Ken hagyd abba! Kérlek!- mondom könnyes szemekkel mikro a felsőmet tépi le magamról.
Érzem ahogyan a fogait belemélyeszti a bőrömbe. Áú, ez fáj! Miért teszi ezt velem? Miért bánt?
- Ken! Ne! Segítség! – sikoltom torkom szakadtából. Ekkor abbahagyja és néz engemet.
Amikor elenged, és elszaladok tőle.
- Benjamin… - suttogja ekedten, majd remegő kezeivel felsegíti magát.– Benjamin… Benjamin…
- Ne gyere közelebb!- mondom szipogva.- Csak azért jöttem át, hogy megtudjam miért hagytál ott! Azt hittem te nem fogsz bántani, más ember vagy mit amit rólad terjesztenek.
- Kérlek Benjamin..- mondja mindig olyan melankónikus hangon.
-Miért bántottál? Ha kedvelsz? Miért?- miközben kimondtam a szavakat, kicsordulnak a könnyeim.
-Nem akartam… sajnálom.. én…- hebegi nekem.
-A sajnálattal nem teszed jóvá!- kiálltok rá és kifutok az iskolából, nem törődve semmivel. Meg sem álltam volna a szobám ajtajáig, de a folyosón összeütköztem Leivel.
-Jeszusom! Vigyázz magadra! A végén elgázolsz valakit!- mondja viccelődve.
Nem vagyok abba a kedvembe hogy nevessek. Egyáltalán nem. Azonnal kikerülném amikor megfogja a csuklóm.
-Atya ég!- hallom a döbbentséget a hangjában.- Mi történt veled?
-Én.. izé.. elestem.- hazudok neki.
-Benjamin! Ne szórakozz! Egy eleséstől nem szakad szét a ruhát és nem lesz sebez a nyakad! Mi történt?- kérdezi tőlem aggodalmasan.
Ekkor újra eszembe jutott amit Ken tett velem, újra elsírtam magam és kitörtem a fogásából. Azonnal befutottam a szobámba és bezártam.
-Benjamin! Benjamin!- hallom hogy dörömböl az ajtómon.
Nem, Lei, ma nem fogom kinyitni az ajtót. A széttépett ingemet, a nadrágomat az állványomra rakom, és előveszem a másikat. Ezek után elmegyek egy jó forró fürdőt venni. Mikor kijövök megnézem magamat. A nyakamon ott éktelenkedik a fogainak a nyoma, vörösen izzik a bőröm körülötte. Azt hiszem holnap ez lila lesz. Mikor kimegyek inkább, átcserélem a pólót egy gallérosra, amivel el tudom takarni a nyomot.
***
Másnap nem mentem ki oda enni, hanem elmentem Leivel a parkba.
-Minden rendbe van? Olyan lehangolt vagy.
-Nem semmi bajom tényleg.- hazudok neki. Nem mondhatom el hogy Ken miatt vagyok ilyen. Amit tett.
-Tényleg és mi van a….- hagyja félbe a mondatot. Szemei kikerekednek és az álla majdnem leesik neki.
-Lei?- kérdezem furcsállva.- Valami van rajtam?- forgok közbe.
-M.. Mögötted- mutat át a hátanom.- Az.. az.. a- dadogja.
Ekkor én is megfordultam, és majdnem felugrottam a fára ijedtségemtől és örömömtől. Ken ált mögöttem! Ő ide átjött! Hozzám!
-Helló.- köszüri meg torkát s mosolyog.
-Szia.- mondja félénken a barátom.
-Mit keresel te itt?
-Nem jöttél a kerítéshez… azt hittem valami baj történt. Valaki bántott itt s gondoltam átlátogatok. Megnézem hogyan él a burzsoá nép!- nevet fel kínosan.
Ekkor arcom vérvörös lett, és mérges voltam rá. Nem csak a megjegyzésére, hanem amit tegnap tett. Nem is tudom hogyan történt és miért, de egy pofon csattant az arcán. Mikor realizálódik bennem mit is tettem, azonnal a földre estek a könyveim, az uzsonnás dobozommal együtt. Barátom halálosan félt mellettem.
-Meg vagy húzatva? Oh istenem meg akarsz halni?!- sikitozza Lei kétségbeesve.
-Maradj csöndbe Lei, tudom mit teszek.- nézek rá, majd vissza Kenre.- Sajnálom amit az előbb tettem. Nem akartam…
-Semmi gond- mosolyog rám.- Én kérek elnézést még mindig a tegnapiért.
Én játszva a megsértettek összerakom a karom, és morcosan nézek rá. Ekkor ő felnevet.
-Mi olyan vicces?- kérdezem meg tőle.- Mérges vagyok rád!
-Olyan aranyos vagy mikor pufogsz.
Ekkor olyan vörös leszek, mint a főt rák. Miért kell összezavarni engemet? Éppen mérges lennék rá, de nem tudok az lenni. Egyszerűen nem. Olyan helyesen mosolyog és nevet. Nem tudok haragudni rá.
-Édes vagy mikor zavarban vagy.- nevet újra fel.
-Ne csináld már így nem tudok gondolkozni.- takarom el a vörösen izzó arcom.
-Min gondolkodsz?- kérdezi kíváncsian.
-Hát…- majd lenézek az ebédemre.- Nem akarsz velünk együtt enni?- mondom vidáman.
|
| Levi-sama | 2014. 10. 31. 20:54:01 | #31769 |
Karakter: Ken Quimby
Megjegyzés: ~Shayolának
Két kézzel kapaszkodom a hideg fémrácson, és kék szemeimet az épület sarkára szegezem. Onnan szokott felbukkanni a kedves srác – magamban csak így hívom, a kedves srác. Késik, pedig mindig pontosan szokott érkezni, 12.30-kor kicsengetnek, és öt perccel ezután már itt van, de most nincs. Remélem eljön, és nem tűnik el. Ő az egyetlen szép és jó dolog az életemben. A sebtapaszai az igazolványomban lapulnak, és jóleső érzés néha elővenni és nézegetni az unalmas órákon. Nem használtam fel, dehogy tettem, hiszen tőle kaptam.
Itt van! Ujjaim megfeszülnek a hideg fémrácson, és szemeimmel mohón szívom magamba a látványt. hajtincseibe borzol a szél, szemei melegbarnák, és amikor tekintete találkozik az enyémmel, a szívem még gyorsabban pumpál a mellkasomban.
- Késtél – mondom vádló hangsúllyal, hogy érezze, mennyire vártam már. Nem akartam megszólítani, hiszen mindig csak csendben bámulom, és gyönyörködöm benne, de most muszáj. Kaptam tőle ajándékot, ami talán azt is jelentheti, hogy szóba is áll velem, ha nem cseszem el.
- Elnézést.
Elfordítja az arcát, és azonnal megbánom amit mondtam, talán durva voltam… Nem tudom. Megvakarom az államat, és tétován bámulom az arcát. Nem fordított még hátat nekem, ez is valami. Talán ha újra megpróbálom, akkor nem cseszem el.
- Köszönöm… a tapaszokat.
Végre ismét rám néz, és… Ah, gyönyörű a mosolya! Összerándul a gyomrom, a tenyerem izzadni kezd, és ujjaim elfehérednek, olyan erősen kapaszkodom a fémrácsba. Milyen szép, istenem, mennyire szép!
- Szívesen! – mondja, és olyan puha a hangja, mint egy kedves érintés. Fújtatva bámulom, arcom rezzenéstelen, fogalma sincs, mi zajlik le bennem, nem tudja, hogy a szívem hevesen dörömböl, a vér szétáramlik a testemben, és ha nem lenne közöttünk a rács, akkor semmi sem tartana vissza. Mitől is…? Attól, hogy letámadjam. Nem, nem akarom bántani, csak megérinteni. Bizseregnek az ujjaim, érezni akarom a haját, a bőrét, az illatát…
- Izé… hoztam neked is. Gondoltam te is éhes vagy, ezért többet főztem...
Lenézek a kezében lévő dobozra. Gondolkozás nélkül kinyitom a számat, és ő némi tétovázás után a számba ad egy falatot. Óvatosan ízlelgetem a falatot, és nagyon is ízlik. Újabb falatért tartom a számat, és ő elfojt egy halk kuncogást.
- Mi olyan vicces? – mormolom homlokráncolva.
- Se-semmi, csak… - újabb falatot kapok, és elégedetten csócsálom. – Olyan aranyos vagy így, hogy én etetlek…
Megenyhülnek az arcvonásaim, és mosolygó arcát bámulom kék szemeimmel. Leül a fűbe, ezért én is letelepszem a földre. Néha ő is eszik belőle, de főleg nekem adogatja a falatokat. Hosszú és vékony ujjai vannak, kicsi kerek körmöcskékkel, mintha apró csillogó gyöngyök lennének az ujjai végén. Szép keze van, nagyon szép.
- Hogy hívnak? – kérdezem hirtelen, és megáll az újabb etető mozdulatban.
- Tessék?
- A neved.
- Ó… Benjamin vagyok.
- Benjamin… Benjamin – ízlelgetem a nevét. Nagyon szép, és olyan kedves, mint ő. – Illik hozzád ez a név. Benjamin…
Kapok egy újabb falatot, és végre ő is eszik. Nem akarom megenni előle az ebédjét. Bemutatkozom én is.
- Ken Quimby.
- Tudom a neved…
Akkor ismeri a rossz hírem is. Elfordítom az arcom az újabb falattól, és hallgatásba burkolózom. Valahogy elment a kedvem a barátkozástól. Előbb utóbb úgyis félni kezd tőlem, és az nem esne jól. Nem volt okos ötlet barátkozni egy Carter gimissel, teljesen más világban élünk. Csak problémát okozna neki, hogy ismer engem.
Feltápászkodom, és elmegyek. Pedig maradnék, nagyon maradnék. Visszahúz a szívem felé, de erőt veszek magamon. Ki kell vernem a fejemből ezt az ostobaságot, egyszerűen nem illek hozzá, sem barátként, sem másként.
***
A tanterem üres. Senki sem marad velem közös légtérben, ha nem muszáj. Kinézek az ablakon, az égbolton szürke felhők úsznak lassan. Vajon Benjamin vár rám a kerítésnél? Hozott megint finom ebédet? Ha most odamennék, mi történne? Valószínűleg még jobban beleszeretek, és aztán megbántanám egy béna mondattal, vagy szóval. Túl ormótlan, túl buta vagyok egy ilyen okos és szép és kedves kis lényhez.
- Nézzétek má’! Mit keres ez itt? Egy elit diák a Carterből átjött a kerítésen túlra? Mit keres ez itt?
- Hé, nem hallod? Mit keresel te itt?
Már az ajtóban állok. A folyosó végén már csoportban állnak a srácok, körülvesznek valakit, akinek csak a félénk hangját hallani.
- Ö… én… én…
- Beszélj má’ értelmesen! – kiabál rá Tony. nyakánál fogva hajítom félre az útból, hangosan csattan a falon. Benjamin elé állok, eltakarom a többiek elől.
- Tünés innen! – mondom a srácoknak, és látják rajtam, hogy nem viccelek, ha kell betörök néhány orrot, hogy megvédjem Őt. Elkotródnak, kiürül a folyosó is. Ha balhé van, és én benne vagyok, ez a normális reakció.
- Köszönöm – mondja az édes hangján. Melegbarna szemei, édes arca közel van, és annyira elérhető, olyan kézzelfoghatóvá válik hirtelen. Mennyit álmodoztam már arról, hogy megérinthetem őt. Szívem a fülemben dörömböl, nem is hallok semmit, csak ezt. Zihálva nyúlok felé, remeg a kezem, amivel megérintem az arcát, beletúrok a hajába. Olyan selymes és puha, mint a nyuszi szőre… Lehajolok hozzá, beleszagolok, és az édes virágos samponillattól borzongás fut végig a hátamon, libabőrössé válik az egész testem. Úristen! Keze mellkasomhoz ér, és ez… ez óriási hiba volt. Megragadom a csuklóját, és belököm az üres tanterembe. Látom, hogy mozognak az ajkai, mond valamit, de nem hallom… Ordít a fülemben a csend… Benjamin. Benjamin. Benjamin…
Olyan édes az illata, olyan puha a bőre… Mindenhol érinteni akarom, mindenhol kóstolni akarom. Feljajdul, amikor meztelen vállába mélyesztem fogaimat.
- Ken! Ne! Segítség! – sikoltja, és hirtelen jegesvízként zuhan rám a valóság. Megtorpanok, és döbbenten bámulom a földön fekvő, halálra rémült srácot.
Elszakadt az inge, hiszen az előbb valósággal letéptem róla, de nem is emlékszem erre. Vállán vérző seb, a fognyomaim… Istenem, hogy reszket… Én nem… Nem akartam bántani… Nem akartam!
Elengedem, és ő kimenekül, elszalad előlem.
- Benjamin… - suttogom rekedten. Remegő kezeimmel, zihálva támaszkodom a földön. – Benjamin… Benjamin…
Mit tettem? Bántottam őt, pedig… A kurva életbe!
|
| Shayola | 2014. 10. 27. 12:48:54 | #31726 |
Karakter: Benjamin Francoise
Egy új nap, és megint láthatom őt. A rácsok és drótok választanak el minket. Szegénység mellett itt a gazdagság. Olyan éles ellentét, amit mindig meglátok megfájdul miatta a szívem. Ő is ugyan olyan szerető és szerethető ember, mint a többi. Miért kell ilyen embertelenül bánni vele? Velük? Ez olyan, mint egy ketrec… vadállatok ketrece. Alvare Gimnázium… oda jár ő, és én pedig a Carter Gimnáziumba... Erre jön. Kihúztam magam próbáltam erősnek tűnni. Furcsa módon érzem a belőle áradó erőt, mégsem üt meg vagy nyúl át a kerítésen. Igaz ő hozzá képest, eltörpülök. Mind magasságba mind testi erőben. Göndör haja és ég szemeivel igazán aranyosnak, néz ki, nem tudom, miért kell így bánni vele.
Mindig a kerítés mellett szoktam eltölteni az ebédidőt és megenni a saját készítésű étkem. Halk kis puffanás, és egy sóhaj. Leült mellém. Vagyis hát csak képletesen mellém. Vér illata csapja meg orrom. Megsérült? Ki bántotta és miért? Mindig lelkiismeret furdalásom lesz hogy nem segíthetek neki… sehogyan. Vajon miért jön ide mindig? Kérne egy kis ételt? Esetleg más társaságot keres? Én miért járok ide? Hisz én a selymes füvön ülök és ő pedig a kemény virágtalan barna földön. Félek megszólítani, félek szemkontaktust felépíteni vele.
Azt hiszem csalódott bennem, mikor felállok a kerítés mellől, de előtte otthagytam neki egy kis ajándékot. Sebtapaszt. Remélem elég lesz a sebeire. Megint gyáva voltam. Elmenekültem, ahelyett hogy bátran megszólítottam volna. Hónapok óta látom és azt sem tudom, hogyan hívják, egyáltalán van e neve? Nem egy névtelen elhagyatott ember? Van e lakása? Családja? Élelme?
Mikor ezen gondolkoztam, újra a bűntudat mardosott engem. Ő éhezik a túloldalon s én meg ott eszek előtte. Azt hiszem kéne neki is készíteni ételt…. Talán akkor…
-Hé! Benjamin min gondolkozol ennyire?- jön oda legkedvesebb barátom.
-Semmi különös…- mosolygok vissza rá.
-Ne hazudj nekem tudom mikor van bajod.
-Semmi bajom nincs!-mondom vörös fejjel.
-Az a gyerek a másik suliból igaz?
-Igen..- nem tudok neki hazudni meg kell mondanom.
-Nem lesz j vége ennek Benike!- mondja féltékenyen.- És a drága barátoddal, Lei-vel mi lesz?
-Ne hívj Beninek!- mordom durcásan.- Jól tudod hogy nem szeretem ha így hívnak.
-Rendben csak ugratlak.-mosolyog rám.- Na legyél jó Benike!- int nekem és ki is viharzik a suliból, a kollégium részlegbe..
Én meg mérgesen pufogva megyek utána. Bennlakásos suli. De még így is rosszul érzem magam. Neki vajon van e rendes ágy ott? Étele? Helysége? Ahol kikapcsolódhat és szórakozhat?
Egész este ezen jár a fejem. Mi lehet odaát. Mit csinálhat ott? Sóhajtok egy nagyot, és elkezdem készíteni a holnapi ebédemet. Mintha egy kicsit többet készítettem volna a kelleténél… lehet hogy véletlenül vagy direkt, de közbe csak a srácon járt a fejem. Elcsomagolom, és lehajtom fejem a puha párnára.
***
Megint itt az ebédidő. Szélsebesen odafutottam a kerítéshez. Ő már várt rám, és rám néz. Néz mélyen a szemembe. Én azonnal elvörösödök és leülök a helyemre.
-Késtél.- mondja nekem.
-Elnézést.- fordítom el a fejem.
-Köszönöm… a tapaszokat. –mondja bizonytalanul.
-Szívesen!- mosolygok rá.
Néztük egymást pár percig, majd én bontom a szemkontaktust.
-Izé… hoztam neked is.- nyitom fel a étkeződobozom tetejét és veszem elő a pálcikát, és közéje rakok egy kis rizsballont.- Gondoltam te is éhes vagy, ezért többet főztem..- mondom vékonyka hangon, és érzem ahogyan kicsi arcon pirosban úszik.
|
| Levi-sama | 2014. 10. 25. 16:17:28 | #31701 |
Karakter: Ken Quimby
Megjegyzés: ~Shayolának
Megint eljött. Itt van, és nem néz rám, de megérzi jöttöm, mert kihúzza magát, és oldalra fordítja a fejét. Barna hajtincsei rakoncátlanul kunkorodnak a szélrózsa minden irányában, sápadt bőrét kifújta az októberi hűvös szél, és ettől piros, aranyos. Szép és édes, mint mindig. Folyton itt ül egyedül, és az ebédjét eszi a zöld kis dobozából. Gondos és jómódú családból származik, mint mindenki a Carter Gimnáziumban. Bezzeg mi, a szögecsekkel ellátott fémkerítés túloldalán… Mi, az egyszerűen Alvare Gimnázium tanulói, csupa alacsony sorból származó, selejtes társaság vagyunk. Senki sem érti, hogy két ennyire eltérő diákanyagot felsorakoztató iskola mi a lószarért épült egymás mellé?! Mindegy, nem érdekes.
Megtörlöm vérző orromat, és megkönnyebbült sóhajjal leülök a földre. A kerités ezen oldala sima döngölt föld, a túloldalon puha fű és virágok. Röhejes ez az éles kontraszt, szinte bántja a szemet. Ő a puha és zöld fűben üldögél, én a kemény földön, körülöttem eldobott cigarettacsikkek és üres műanyag üvegek. Kiköpöm a véres nyálat, és a felrepedt számat megnyalom. Franc, még ez is. Hajamba túrok, de kezem is véres, mert e bütykeim kisebesedtek a verekedésben. Az a szemét Don és haverjai megint belém kötöttek, és én ismét elláttam a bajukat. Ez már folyton így lesz, amíg egyszer úgy meg nem verem a vezérürüt, hogy többé föl sem kel a földről? Akkor aztán mehetek a börtönbe, és lőttek a bokszolói karrieremnek. A mester szétrúgja a seggem…
Valami mozgást érzékelek oldalról, és mire felnézek, már csak a furcsa fiú hátát látom, ahogy elmegy. Na tessék, még ez is. Pedig szerettem volna még nézegetni egy kicsit, olyan jól esik szemeimnek a látványa. Az én világomban nincsenek ilyen szép és tiszta emberek, akikről sugárzik a kedvesség. Nem, ilyeneket nem ismerek.
Lent a kezem mellett földön megcsillan valami a napfényben. Felveszem, és elcsodálkozom.
- Sebtapaszok?
Ezt ő adta nekem… Pedig nem is ismer.
|
| Regusz | 2013. 01. 12. 17:34:22 | #24803 |
Karakter: Daniel Graham
Megjegyzés: ~ Dorcsinak
Ludwig dorombolására ébredtem. A kis mancsos már régóta fent lehetett és unalmában biztos engem talált meg – na meg persze a gyomra is megkövetelte a reggelit. Először csak átfordultam a másik oldalamra, nem volt első órám, szerettetem volna egy kicsit tovább aludni, de a cicus teljesen keresztül húzta számításaim. Nem hagyott békén, a végén már az arcomat is elkezdte nyalogatni recés kis nyelvével, amitől kirázott a hideg.
- Jól van… felkelek… - Morgolódtam neki, és sikeresen lerántottam magamról a takaróval együtt. Megijedtem, de úgy tűnt ez neki meg sem kottyant. A következő pillanatban már megint ott kellette magát az ölemben.
Lomha léptekkel közelítettem meg a konyhát és elővadásztam egy még felbontatlan macskakonzervet. Addigra már a kis bajszos is ott termett és a lábaim körül szorgosan írta a nyolcasokat. Csupasz, meleg bőrét meztelen lábszáraimhoz dörgölte.
Alig tudtam tőle lépni, főleg mikor lehajoltam, hogy tányérkájába öntsem a konzerv tartalmának felét. Rögtön rávetette magát, szerencse, hogy az ujjaimat nem nézte kajának. Nevetve csóváltam meg fejem. Hogy lehet ennyire falánk?
Egy másik edénybe töltöttem neki vizet is, majd elmentem öltözni. Bevetettem magam a szekrényem elé és elkezdtem turkálni a tartalmában. Felhúztam egy sötét farmert és egy valamivel világosabb árnyalatú, de azonos színű pólót.
- Chh… mint akit lehányt egy szivárvány… - Állapítottam meg végül cinikusan a szokásos reggeli mustárán a tükör előtt. Az öltözékemről arcomra és karjaimra kúszott lassan, óvatosan tekintetem. Számat kedvetlenül elhúztam. Sápadt vagyok. Ez így nem lesz jó… Még jobban látszanak forradások...
Hajamat megpróbáltam kissé ráfésülni homlokomra, hogy legalább az ott éktelenkedő hegeket takarja el, de nem igazán sikerült. Csak felbosszantottam vele magam. Mikor végleg elegem lett a szerencsétlenkedésemből, fujtattam egyet és kivonultam a szobából.
Addigra Ludwig cica is jól lakot és ismét mellém szegült. Kezembe kaptam és úgy indultam meg vele, hogy összeszedjem a tankönyveim és füzeteim. Mind a 10 karmát beleengedte karomba, úgy kapaszkodott. Már kiscica korában sem szerette túlságosan, ha a kezemben viszem.
Nyolc körül indultam meg otthonról, gyalog mentem a suliba. Semmi kedvem nem volt buszon vagy villamoson nyomorogni. És az sem hiányzott, hogy egy-egy kisgyerek, vagy akár felnőtt megbámuljon. Aznap nem…
Leszegett fejel közlekedtem az utcán. Szövetkabátom gallérját felállítottam, a sálat egészem orromig húztam, a kalapot pedig szemembe toltam. Ezzel az egészen antiszociális kinézettel vonultam végig London utcáin, de nem igazán érdekelt, ha valaki ezért megbámul. Inkább a viselkedésem miatt nézzenek meg. Meg amúgy is… Így barátságosabb a kinézetem. Nem kell, hogy a naivabbak azt higgyék találkoztam Freddy Kruegerrel.
Az iskolaudvar kongott az ürességtől. Még a portást sem lehetett látni, mocorogni. Úgy döntöttem keresek egy padot, ahol letelepedhetek kicsit csöngetésig. Megindultam az egyik irányba, ahol az ülőalkalmatosságok helyét tudtam, de váratlan látvány fogadott.
A fal tövében megpillantottam egy emberi gombócot, ahogy gyengécske karjaival körbefonta térdeit, és úgy gubbaszkodott. Teljesen olyan volt, mint valami szárnyaszegett madárka.
Közelebb merészkedtem hozzá, de csak óvatosan, bársony léptekkel. Nehogy még a végén megijesszem, és netalántán elreppenjen.
- Jól vagy? – Kérdeztem, amire hirtelen felkapta a fejét, de aztán hamar visszaejtette térdeire. Arca ismerősnek tűnt. - Persze, hogy nem vagy jól… - Suttogtam és leguggoltam hozzá. - Takao a neved, igaz? – Egy pillanatra ismét rám nézett, de szinte rögtön becsukta szemeit és kissé elfordította tekintetét. Ennyire ocsmány látványt nyújtanék?
De az alatt pár, röpke másodper alatt sikerült feltérképeznem arcát. Szemei a sötét táskák, már sokkal inkább nevezhetők bevásárlószatyornak, bőre teljesen elszíntelenedd. Kobaltkékszemei pedig opálosak, fényvesztettek voltak. Nem igazán ismertem a srácot, de még sohasem láttam ilyennek.
- Ne haragudj meg, de borzalmasan nézel ki. – Szaladt ki a számon. Még egyszer felmértem gyenge sziluettjét, majd ismét megszólaltam. – Várj, segítek…
Gyengéden megragadtam mindkét karját, felálltam, majd magammal húztam. Lábai először kicsit megtántorodtak, de megbírta tartani magát.
Összevonta szemöldökét, és idegesen kezdett méregetni. Vékony, sovány ujjait ökölbe szorította.
- Megvagyok. – Vágta hozzám határozottan. Kihúzta karjait ujjaim közül és hátrébb lépett egyet. Határozottan a szemembe nézett, majd hátat fordított nekem és beviharzott az épületbe. Értetlenül bámultam utána. Megbántottam volna valamivel?
…:::>>>~*~<<<:::…
A szüleim úgy döntöttek vacsorázzunk étteremben. A választás, szokás szerint a Japán szellőre esett. Mérget mernék rá venni, hogy havonta minimum egyszer ott eszünk. Édesanyám imádja a keleti konyhát, apám pedig imádja, ha anyám imád valamit… Én pedig sosem ellenkeztem.
Hét órára volt asztalfoglalásunk, így még volt időm befejezni a házi feladataimat és elmenni, letusolni. Nem vettem észre, hogy Ludwig belógott utánam, csak akkor, mikor megpróbálta elkapni a vízcseppeket és felugrált a zuhanyzófülke oldaléra. A többi macskával ellentétben ő nem retteg a víztől.
Fél hétre indulásra készen álltam Ludwigra is rászereltem egy rövidebb játék után a nyakörvet és a pórázt. Őt sem akartuk teljesen egyedül hagyni, és erre még régebben kitaláltuk a nyakörves-pórázos-hordozótáskás megoldást, ami tulajdonképpen abból állt, hogy anyám egy – szerinte – divatos, kifejezetten állatok számára tervezett táskában magunkkal rángatta.
Az étteremben egy hangulatosan megterített asztalhoz vezettek minket, karmazsinvörös, arany és szénfekete színekben pompázott a terítő és az étkészlet. Az evőeszközök tisztán, ezüstös fénnyel csillogtak, ezzel megadták a hely eleganciáját.
Gyorsan felvették a rendelésünk és kihozták az italjaink. A szüleim lelkesen eszmecserét folytattak valamiről, de tulajdonképpen nem is figyeltem őket. Szemeimmel a többi vendéget kémleltem. Főleg üzletembereket láttam, egy kevés családot és néhány, középkorú párt, akik már egy jó pár évet letapostak egymás mellet, így némi újdonság, új élvezet reményében a gasztronómiában keresnek kalandokat.
Szemem édesanyám táskájára tévedt és észrevettem, hogy Ludwignak hűlt helye. Idegesen kukkantottam az asztal alá, de ott sem láttam.
Félbeszakítva apám mondatát hadartam el a hírt. Anyám is rögtön keresni kezdte a kis dögöt én pedig felálltam és igyekeztem a legkevesebb feltűnést keltve körbejárni az éttermet. Mikor már a harmadik kört róttam, észrevettem, hogy az ajtó tárva-nyitva áll.
Gondolkodás nélkül indultam meg kifelé. A megérzéseim azt súgták az épület melletti zsákutcában kéne keresgélnem. Valószínűleg ott vannak a szemetesek.
- Ludwig! Ludwig! – Szólogattam reménykedve arra, hogy elődugja valahonnan a kis buksiját.
- Szia – Köszönt rám Takao. Amíg nem szólalt meg, észre sem vette a sötétben gubbaszkodni. Lenéztem rá. Térde körül ott somfordált az én kis imádott macskám. - Ő a tiéd?
- Igen, már azt hittem, végleg elveszett. Nem szokott elszökni, de kibújt a nyakörvéből. – Hadartam.
- Itt vacsorázol? – Tette fel az újabb kérdést.
- Igen, a szüleimmel úgy döntöttünk, ide jövünk. Csak nem te vagy a szakács? – Kérdeztem egy félmosollyal arcomon.
- De igen, az egyik - válaszolta szintén mosolyogva miközben felállt.
- Váó, nem is tudtam, hogy dolgozol a suli mellett! – Meglepődtem, és ez valószínűleg kicsit ki is ült az arcomra.
- Sajnálom, ahogy ma viselkedtem. – Válaszán még inkább megdöbbentem. Először azt sem tudtam, mire gondolhat, aztán lassan felderengett, ami a suliban történt. Nem értettem miért kér bocsánatot, hisz végül is semmit sem tett, tulajdonképpen ő neheztelhetne rám.
- S-semmi baj. – Hebegtem halkan, ő pedig csak mosolygott. Tekintetünk találkozott egy pillanatra, így ismét megcsodálhattam azokat a felháborítóan kék szemeket. Egészen el tudtam volna veszni bennük, ha nem szólal meg.
- Öhm… Nekem lassan vissza kéne mennem dolgozni. – Kezével a hátsó ajtó felé intett, én pedig megpróbáltam visszatérni a valóságba.
- R-rendben. Örülök, hogy összefutottunk. És köszi, hogy vigyáztál erre a kis bestiára. – Lehajoltam és felvettem azt a kis kopasz, gyűrött pofájú szörnyet, aki addigra már befalta az előtte álló tálból a husit. Kis éhenkórász… mintha én nem etetném.
- Akkor… szia! – Elindult az ajtó felé, de én még utána szóltam.
- Figyelj… Nem lenne kedved valamikor eljönni velem valahová? – Arca érdekes formákat öltött, így gyorsan folytattam mondókám. – Tudod… néha szoktam fényképezgetni. Tulajdonképpen a későbbiekben ezzel szeretnék foglalkozni. És úgy gondolom, rólad nagyon jó képeket tudnék csinálni. Karakteres az arcod. – Gyorsan soroltam egymás után az érveket. – Nos… Lenne hozzá kedved?
|
| yoshizawa | 2012. 02. 16. 20:23:06 | #19259 |
 Karakter: Arizo Monome
Megjegyzés: (Mattemnek)
Óvatosan hámozom ki lábát véres zoknijából, mégis sokszor felszisszen a fájdalomtól, elég ocsmány egy horzsolást szedett össze.
- Csúnyán elestél. – sóhajtom, mielőtt előszedném a fertőtlenítőt. Szerencséjére azonban összevarrni még így sem kell.
- Estem már ennél durvábban is. – jelenti ki aranyosan, mosolyogva nézek szemeibe, mielőtt elkezdeném kitisztítani a sebét.
Közben Nagashi is leül mellénk, hogy elmagyarázza neki, ki vagyok:
- Matthew, szeretném bemutatni a helyettesemet Arizo Monome. - arra számítottam, hogy illedelmesen a kezét nyújtja, és elrebegi erre a kicsike, hogy örül annak, megismerhetett, ezért egy kicsit meglep az a reakciója, amivel orvosa felé fordul:
- Miért utazik el? - bár... Nem lehet érte hibáztatni, szemmel láthatólag kedveli Nagashit.
- Magánügy miatt. – a pontos okot nekem se árulta el, de gyanítom, hogy ahhoz az orvostan hallgatónak van ennek köze, akivel már egy ideje együtt van.
- Értem, körülbelül mikor indul? - faggatja tovább, úgy mintha itt se lennék, ráadásul néha-néha úgy arrébb húzza közben a lábát, hogy habár próbálok óvatos lenni, sikerül neki fájdalmat okoznom.
- Ma este, így szeretném, ha mindenben segítenétek neki. - néz felém, mosolyogva figyelem, majd ragtapaszt veszek elő Matthewnek, aki biccent kérésére.
- Rendben. – jegyzi is meg, amikor leragasztom a lábát, és ő kihúzza az infúzióját, majd gyors ütemben slisszol el mellettünk – köszönök mindent. - futna is, ha kollégám nem szólna utána:
- Matt, kérlek, ne szórakozz azzal, hogy nem inzulinozod magadat, mert megint itt fogsz kikötni. – mi történt? Miért lett ilyen szomorú? Azt hittem, az inzulinra már szüksége van egy ideje.
- Ha egyszer pénzem sincs arra, hogy vegyek? - ad magyarázatot fel nem tett kérdésemre - A kollégiumból is hamarosan kitesznek, és egy kis zugra gyűjtök, az is lehet, hogy utcán fogok élni emiatt. - meghökkentő, amit mondott, viszont sírva fut el, mielőtt én is kérdezhetnék tőle dolgokat.
- Igaz, amit mondott? - kérdek rá azért Nagashinál - Tényleg kiteszik?
- Sajnos megvan rá a joguk. - válaszol szomorkásan. - Nem tud mindig rendesen fizetni, mert maga keresi a pénzét, ráadásul amióta betöltötte a 18-at életkorára se tud hivatkozni. De... - teszi hozzá elgondolkodva. - Tudtommal te egyedül laksz. Nincs kedved felajánlani neki, hogy éljen veled?
- Persze ebbe semmi beleszólásom nincs. - teszi hozzá mentegetőzve, amikor rá nézek - Csak gondoltam jó lenne mindkettőtöknek.
- Nem tudom. - mosolygok rá bátortalanul, mielőtt elmondanám neki, hogy szerintem nagyobb veszélyben lenne, mint az a lány, akit állítólag fogdostam.
- Tetszik? - lép mellém, vereget vállon - Akkor csak még jobb. Szerintem most menj át, és beszélj vele. Ez a cím azé az árvaházé, amiben lakik.
- Ha így gondolod... - sóhajtom, miközben felállok, és átveszem tőle - Megpróbálom, viszont van egy olyan érzésem, nem kedvelt meg.
- Ne aggódj. - nyújtja felém a táskám, hogy beletehessem összehajtott köpenyem. - Csak eleinte lesz ennyire makacs. Ha nem hagyod, hogy megfélemlítsen, veled fog menni, mert szüksége lesz a segítségedre - hiszek neki, mosolyogva vonulok ki vele a helyiségből, majd amikor átadja kulcsait, mosolyogva kívánok neki jó utat.
- Add át üdvözletem az útitársadnak is. - intek utána még utoljára, majd amikor biccent, sóhajtva indulok el az igazgatóhoz, hogy kitöltsek pár papírt arról, hogy itt fogok dolgozni.
Csak ezután tudok elindulni a kapott címre, és beszélhetek az igazgatónővel Matthewről. Aki... Mint kiderül, legalább annyira a szívén viseli a kicsike sorsát, mint haverom.
Amikor azt mondom neki, hogy szeretném magammal vinni annak ellenére, hogy egyedül élek, szinte ujjong.
- Azonnal szólok neki erről a jó hírről. Tudja most kellett volna elhagynia az árvaházat. És... Nem is tudom, mi lett volna vele. Olyan kis törékeny teremtés... - mosolyogva biccentek neki, majd várom vissza.
Bár... Az idő múltával egyre idegesebb leszek. Nem tudom, mit fog szólni arra, hogy idejöttem érte, annak ellenére sem, hogy sokak szerint ez jó ötlet volt. Nem szeretném bántani.
- Matt. – köszöntöm, amikor meglátom. Biztos, hogy ő az, bár mostanra már a szemei teljesen kivörösödtek a sírástól.
- Maga? – ettől féltem, nem örül nekem.
- Ismeritek egymást? – teszi fel az igazgatónő kérdését mindkettőnk felé címezve, mialatt szemöldökét is furcsán felhúzza.
- Igen. – előz meg a válaszával Mat, aztán ha nem állna elé, ki is futna.
- Az iskolájuk orvosát helyettesítem. Akkor ismertem meg, amikor rosszul lett reggel. - egészítem ki szavait a nő szemeibe nézve.
- Értem. - biccent hozzám hasonló komolysággal. A kicsike, amikor beszéltem, végig figyelt, de most, hogy rá néztem, felhúzva az orrát fordul el felőlem, hogy könyörgő tekintettel tudjon a nőre nézni.
Azt, hogy mit mond eközben neki, viszont remélem, hogy nem hallom jól.
Biztos nem élne inkább az utcán, mint velem. Annyira nem vagyok rémisztő, hogy valaki, aki nem ismer, ezt mondja.
Talán épp emiatt veszem át tőle egy nagy sóhaj után a szót, próbálom meggyőzni arról, hogy ötlete nem épp a legjobb:
- Van egy szép házam, amiben saját szobád lenne. Ráadásul amellett, hogy etetnélek, és gondoskodnék rólad, és arról, rendesen tudj tanulni, inzulinnal is el tudnálak látni. - persze erre úgy néz rám, mint aki egy kanál vízben akarna megfojtani.
Az igazgatónő simít gyengéden a tincseibe, és térdel le elé, hogy lágy hangján faggathassa:
- Miért nem szeretnél vele menni? - annyira látszik, hogy a szívén viseli a fiú sorsát.
- Csak nem azért, mert azt mondták a csoporttársaid, hogy fogdostam azt a lányt, aki eléd állt? - lépek közelebb párosukhoz. - Azért félsz tőlem?
Elpirul szavaimra, de legalább biccent, úgyhogy nevetve lépek még közelebb hozzájuk:
- Sajnálom. Lehet, hogy félrelöktem az útból, hogy tudjak neked segíteni, de nem bántottam. Abban a pillanatban csak az járt a fejemben, hogy segítenem kell neked. - kerek szemekkel néz rám, de aztán visszakeményített vonásokkal jelenti ki, hogy ezt nem tudom bizonyítani.
- Hát nem. - simítom meg buksiját. - De egy esélyt adhatnál.
- Kérlek Matt... - sóhajtja az igazgatónő is, amire már duzzogva jelenti ki, hogy rendben.
- Azonban... - teszi hozzá a nőnek - Ha bántani akar, akkor nem csak őt fogom feljelenteni. - először ledöbbentik a nőt a szavai, aztán már hozzám hasonlóan kezd el nevetni, mielőtt eleresztené pakolni.
- Remélem, nem lesz szükség a rendőrségre. - teszi azonban hozzá, amikor Matthew azt mondja, mindjárt jön, csak összeszedi a cuccait.
- Biztosíthatom hölgyem, hogy nem. - igyekszem megnyugtatni. Bár... Azt, hogy miért nem kellett volna félnie annak a lánynak tőlem nem teszem hozzá. Még a végén Matt tényleg az utcára kerülne.
***
- Itt vagyok. - lép be 20 perc múlva a kis cukorfalat, mosolyogva kérdezem meg tőle, hogy segítsek-e neki hozni a bőröndjét.
- Nem kell, elbírom. - felel kitérően, mielőtt megölelné az igazgatónőt, és elbúcsúzna tőle.
Mosolyogva figyelem, elég sok mindent megtudtam róla az őt szinte anyjaként szerető nőtől, amíg távol volt.
- Mehetünk? - lép elém, amikor elköszönt, mosolyogva biccentek neki, és kelek fel, majd köszönök el én is az igazgatónőtől, hogy elindulhassunk hazafelé.
- Mit szeretnél enni vacsorára? - kérdem, amikor már mindketten a kocsiban ülünk. - Ha mondod, akkor vehetünk hozzá alapanyagokat. - kifelé néz, az intézményre, amiből jöttünk, csak egy pillanatig fordul felém, és mondja azt, hogy neki teljesen mindegy.
- Azt, hogy milyen típusú ételeket ehetek úgyis tudja. - sóhajtja, mosolyogva helyeselem kijelentését. Ugyan nem volt dietetikám, de első dolgom volt az, hogy a különböző típusú diétáknak utána olvassak, amikor kikerültem az egyetemről.
- Másra sincs szükséged? Ruhákra? Esetleg könyvekre? Mint már mondtam, mindent szeretnék neked megadni, amire szükséged van, vagy lehet. - fejét rázva jelenti ki, hogy majd tényleg szól, ha kell neki valami, sóhajtva indulok el. Nagyon makacs, pedig tényleg szeretnék jobban összeismerkedni vele. Még... Akkor is, ha úgy láttam, ő Nagashiért van oda, és vissza teljesen.
- Majdnem elfelejtettem mondani... - próbálok vele ismét beszélgetést kezdeményezni az egyik piros lámpánál - Az egyik szomszédom a garázsa elé egy komplett kosárpályát épített. Ott, ha van kedved, akár te is gyakorolhatnál az utcabeli gyerekekkel. - kíváncsi vagyok, erre mit felel. Jobb kedvre akarom deríteni, de tényleg nem tudom, hogy ezt hogyan tehetném vele.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2012. 02. 23. 18:27:10
|
| yoshizawa | 2011. 11. 19. 18:20:29 | #17768 |
Karakter: Arizo Monome
Megjegyzés: (Matthewnek)
Monome
Mosolyogva nézem az utcáról annak az iskolának a kosáredzését, amiben orvos leszek arra a pár hónapra, amíg haverom nyaralni fog.
Ügyesek az udvaron szaladgáló fiúk, főleg az egyik, vonzza maga felé a figyelmem.
Egy gesztenyebarna hajú, barna szemű srác, akinek habár az arca lányos, szálkás izomzatáról egyből lerí, hogy nagy játékos.
Ha jól hallom a pálya széléről felé kiabáló lányokat, akik a csapatának szurkolnak, pedig már azt is tudom, hogy Matthewnek hívják.
Nekik, pontosabban segítség Matthew elesett, hívjátok az orvost sikongatásuknak köszönhetem azt is, hogy nem a megyek el a bejáratig, és várom meg ott Nagasakit, és az igazgatót, hogy velük körbejárhassam az épületet, hanem átugorva a kerítést futok oda a kosarazókhoz.
Itt van rám szükség, ráadásul perceken belül ide fognak érni ők is az épület hátsó kijáratán kitóduló tömeg alapján.
Megjelenésemre persze még nagyobb riadalom támad, hiszen nincs rajtam köpenyem, amíg elő nem húzva táskámból egy sztetoszkóppal nem nyugtatom meg a tömeget arról, én leszek a helyettes iskolaorvos, a földön fekvő fiú közelébe se engednek.
Próbálom szólítgatni, élesztgetni, de mivel nem reagál, már rakom is át stabil oldalfekvésbe. Meg akarom mérni a pulzusát, és a vérnyomását is, amellett, hogy megfigyelem, hogyan lélegzik, de Nagasaki térdel mellém, és kér arra, fogjam meg azt az infúziót, amit kihozott, had kösse be hamar.
- Diabetes mellitus? - nézek rá csodálkozva.
Nem néz felém, mialatt helyesel, hanem precízen a fiú karjába vezeti a glükózoldatot, és amikor rögzíti, óvatosan a karjai közé veszi a srácot.
- Megmutatom, merre van az orvosi szoba, kövess. - fűzi hozzá, amikor már egyszerre indulunk el az iskola fele.
Szerencsére gyors ellátásának köszönhetően Matthew hamar felébred, amikor leteszi az egyik ágyra azzal, hogy most pihenjen, mindjárt visszajövünk, megkérdezhetem arról, hogy betegségéről a társai tudnak-e. Elég érdekesnek találom, de a fiú még csak nem is érdeklődött arról, mi történt vele, tehát nem ez lehetett az első ilyen rosszulléte.
- Nem mondták mi? - tagadóan rázom meg a fejem.
- Ahhoz képest, hogy védték semmi ilyet nem említettek. Pedig annyit én is meg tudtam volna tenni, hogy mire kiérsz az infúzióval beadom neki azt az injekciót, amit a magával hordott elsősegélycsomagban kell tartania beadom nekik.
- Szokj hozzá… - sóhajtja - Itt sajnos ilyenek a tanulók. - értem… - Ellátod a horzsolásait? Addig én megmondom az igazgatónak, hogy minden rendben, semmi orvosi köpenyt, és műszereket magánál hordó perverzt ne keressenek.
- Hogy mi? - nézek rá megdöbbenten, amire csak vigyorog. - Az egyik lányt állítólag letaperoltad, miközben Matthew felé rohantál.
- Ez késsz. - nevetem el magam. Haverom biztos, hogy azért mesélte ezt el, mert tudja, annyira szeretem a lányokat, mint ahogy ő.
- Az… Az… - bólogat - Azért is akarom ezt az ügyet hamar elcsitítani. Mindjárt jövök. - int, majd amikor én azt felelem, rendben, eltűnik.
- Szia. - lépek be ekkor az előbb lefektetett sráchoz. Közelről még helyesebb, habár ijedten méreget, és minden izma meg van feszítve, hogy bármelyik pillanatban el tudjon előlem menekülni. - Biztos, hogy nem tudod, de én léptem oda hozzád, amíg Nagasaki ki nem jött. Én leszek a helyettese.
- Üdvözlöm. - köszön ekkor bátortalanul.
- Megengeded, hogy ránézzek a sebeidre? - biccent, ekkor ér vissza Nagashi is, és mondja, hogy minden rendben.
|
|
