(Következõleg írd át te is, amivel én folytattam a reagot. Így:)

Egy darabig csak figyel, majd gúnyosan megszólal:

- Lám-lám Sesshoumaru Nagyúr! Már meg sem ismersz engem? Pedig olyan szép csatákat vívtunk nem is olyan régen! - fröcsög belõle minden egyes szó, és felettébb szabados hangnemben beszél, csak azt nem értem, mire fel. - Nem vártam tõled, hogy egy szánalmas halandót fogadj magad mellé. Ebbõl is látszik, hogy Nyugat nagyura kezd gyengülni, és akárcsak az apja, ugyanabba a csapdába esett. Azt mondtad, gyûlölöd  a halandókat, és mégis megcáfolod a saját állításodat. Hát ez szánalmas! Azt hittem, te más vagy, mint a korcs öcséd, mégis azt kell látnom, hogy még nála is szánalmasabb lény vagy! - kiabál. Talán fél? - Halandókat pátyolgatsz, közben pedig elpusztítod õket? Ezt mégis mire véljem? Nem vagy méltó a Nyugati területek birtoklására! Tágulj errõl a földrõl!

Minden egyes szava lepereg rólam, fel sem veszem, amit mond. Ugyan. Hogy éppen egy ilyen selejt véleménye érdekeljen? Én nem olyan vagyok, mint Inuyasha, közel sem olyan hirtelen haragú. Õ minden ilyenre ugorna. De engem… nem különösebben tud izgatni.

- Az egyetlen, akinek nincs helye itt, az te vagy. Nem pazarlom egy selejtre sem az idõmet - fordulok el felõle, és bár a szemem már nincs rajta, a figyelmem igen. Ellenben Jaken és Rin még mindig felé néznek, tehát ha támad, amit mellesleg kétlem, hogy halkan fog tenni, mindenképpen ki tudom védeni. Aztán nem lenne nehéz legyõzni. Öt perc se. Na jó, ez túlzás…

Négy is elég lenne hozzá.

Napfényes, kissé hideg reggel köszönt ránk. Rinnel és Jakennel épp egy erdõ felé tartunk. Hamarosan be is érünk a sûrûbe, és akkor Rin meg akar állni, hogy igyunk. Engedek neki, mert kivételesen én is meg akarok állni, hogy jobban felmérjem a terepet. Egy fa legfelsõ ágára ugorva vizslatom körbe a tájat, de most mindenhol csak fákat látok. Furcsa is ez egy erdõben. De ha jól látom, a hegyeket is nemsokára elérjük. Remek. Remélem, útközben sehol sem botlunk majd az öcsémékbe. Az kellemetlen lenne, és felettébb unalmas.

- Sesshoumaru-sama! - kiált fel nekem Rin, mire félig lepillantok rá. - Egy furcsa lényt érzek a közelben - néz körbe a lány gyanakvóan, és nem is csodálom, én már idefelé jövet éreztem valakit. De nincs túl nagy ereje, ezért nem is foglalkoztam vele.

- Igen-igen Sesshoumaru mester, valami erõs lény közeledik erre! - szaladgál körbe Jaken, de nem sokáig, mivel egy mozdulattal leütöm. Ugyan már, mit problémáznak itt? Tudják jól, mik nekem az ilyen „erõs” ellenfelek… fél fogamra sem elegek. Ha az a valaki ide is merészkedik, nem lesz túl hosszantartó harcban része. Hamar veszíteni fog.

- Közeledik, közelediiik! - nyekereg tovább a kis zöld szörny a lábam alatt, én pedig oda pillantok, ahonnan az erõt érzem. Komoran bámulok a bokrok sûrûjébe.

A levelek közül végül kiugrik egy kékes hajú, komoly arcú lány, de mintha láttam már volna valahol. Vagy nem. Ki tudja.

Egy darabig farkasszemet nézünk, majd becsukom a szemem, és halkan megkérdem:

- Ki vagy te?