- Kage-san! – szólal meg Aoi percekkel késõbb. - Én megmutathatom, hogy milyen hétköznapinak lenni – mosolyodik el, mire megütközve nézek rá. Mi van?! - Ha végeztünk a vásárlással, kérlek ugorjunk fel hozzám egy kicsit.

- Miért? – kérdem, miközben gyanakodva méregetem. Mit forgat a fejében vajon?

- Majd megtudod. – vigyorodik el ismét, mire megvonom a vállam. Nekem nyolc.

Hamarosan meg is érkezünk a bolt elé, amit kinéztem magamnak. Hiperszuper luxusöltönyök, ruhák és kiegészítõk várnak itt rank. A ZÁRVA felirat természetesen kinn díszeleg, és mikor belépünk, a tulaj lelkesen rohan elénk, majdnem hanyatt esik, amikor meghajol. Mikor meghallja kívánságaimat, azonnal Aoi kezébe ad néhány ruhát, vegye fel õket. Szegény még megfogni is alig meri õket, nemhogy felvenni. Aztán felállítjuk a kisszékre, hogy méretre igazíthassuk a ruhákat.

Kiválóan állnak rajta, a többségük hófehér, ahogy azt kell. Neki nem áll jól az olyan szín, ami nekem. Majd levetetem õket, a tulaj meg azonnal méretre igazíttatja a ruhákat. Ezúttal már tökéletesen feszülnek Aoin. Nem is vártam kevesebbet ettõl az üzlettõl. Aoi a tükörben nézegeti magát, miközben fizetek és miután hajlandó visszavedleni a saját ruháiba, be is csomagoltatom a vásárolt árut. Aztán távozunk is. Az egész nem tartott tovább egy óránál.  Kocsiba vágjuk magunkat, és egyenesen Aoi lakására hajtunk. Mikor odaérünk, kiszállunk.

- Meghívlak ebédelni – mondja Aoi.

- Hová megyünk? – kérdem. Gondolom, valami olcsó helyre, de egyszer kibírom.

- Sehova – nevet fel, mire megrökönyödve nézek rá. Akkor hol fogunk enni? - Nálam fogunk enni teljesen átlagos ebédet.

Végül bemegyünk, és levetem a kabátomat. Hogy gondolta, hogy itt fogunk enni. Talán hozatunk valami olcsó kajának alig nevezhetõ valamit, és itt esszük meg?

- Válassz, amilyet csak szeretnél – mutat a papucsokra, majd elõre megy. Én meg kiválasztok egy kevésbé irritáló színû skótkockásat, és utánamegyek. - Szeretném, ha... – hajol be a szekrényébe, majd felmelkedik - felvennéd ezeket – tart felém egy ezer évesnek tûnõ farmert, meg egy förtelmes, villámmal díszített sötétkék pólót.

- Miért? – nyögöm elképedve. Én ugyan fel nem veszek ilyen rongyot.

- Megígértem, hogy megmutatom milyen hétköznapinak lenni – mosolyog rám. - Ehhez viszont hétköznapi ruhák kellenek – nyomja a kezembe a ruhákat, majd magamra hagy.

Én csak állok, majd megszagolom a ruhákat. Legalább tiszták, de akkor is, hogy gondolhatja, hogy ilyesmit fogok felvenni? Végül nagy nehezen mégis rászánom magam, hogy felvegyem. Úgy nézek ki, mint valami csöves. Ha így mennék haza, be sem engednének, azt hinnék lecsúsztam, és valami csatornában élek. Végül kimegyek a konyhába. Aoi valamit mos, ha jól látom, zöldséget. Ugye nem kell nekem is? Otthon ezt a szakácsnõ csinálja. Nekem nem való alantas munka.

- Nagyon jól áll – zárja el a csapot Aoi, és rám néz.

Ránézek az asztalra. Nincs kaja. Hol az étel, amit enni fogunk? Talán még nem ért ide a kiszállító? Be kéne perelni a céget, amiért ennyit várakoztatják az embert. Aztán Aoi két papírt lebegtet meg elõttem.

- Miso leves lesz és curry. Melyiket szeretnéd elkészíteni? – kérdi vidáman csengõ hangon. Mi van?!

- Elkészíteni? – kérdem meglepõdve. Ugye nem azt akarja mondani, hogy fõzni fogunk?

- Ha nem csináljuk meg, nem lesz ebéd – mosolyog rám. Ennek elment az esze.

Idegenkedem az egésztõl, de végül elveszem a leves receptjét. Nem lehet olyan nehéz, és senki sem fogja megtudni, milyen alantas munkát voltam kénytelen végezni.

- A hozzávalók a pulton vannak, a papíron minden részletesen le van írva, de ha valami nem megy, szólj és segítek – kacsint rám bíztatóan.

Remek. Ha bárki megtudná, mit csinálok most itt, rajtam nevetne mindenki. Sõt, le is néznének. De én akartam ezt magamnak, nem? Hát akkor, meg kell ennem, amit fõztem. Szó szerint. Végül morogva felteszem a vizet fõni, és elkezdem összevágni a hozzávalókat. Ami nem megy könnyen. Még hagymát sem tudok pucolni. Ráadásul csípi a szemem, és amikor meg akarom törölni, a szemem fájni kezd.

- Ne nyúlj a szemedbe! – fogja meg Aoi a kezem. – Mosd meg a kezed és az arcod! – utasít, mire azt teszem.

- Hülye hagyma! – morgom dühösen. – Miért nem szóltál, hogy csípni fog?

- Azt hittem, tudod – mondja ártatlanul. – De ezek szerint, nem. Majd én felvágom neked, jó? Te csak foglalkozz a többi zöldséggel, meg a tofuval.

Bólintok. De egyáltalán nem tetszik ez az egész. Máris utálom. Végre a szemem már nem csíp, Aoi még szemcseppet is ad, amit megköszönök neki. Aztán elkezdem feldarabolni a tofut, meg a többi zöldséget. A répát, zellert, meg az algát és hínárt. Közben felforr a víz, és amikor le akarom venni a fedõt, megégetem a kezem. Üvöltök a fájdalomtól, ráadásul, ha megsérül a kezem, akkor nem tudok hegedülni. Aoi persze ott terem, azonnal lehûti a kezem, meg a kezembe nyom valami krémet, ami fájdalomcsillapító, meg nem lesz tõle ronda a kezem. Legalábbis õ ezt mondja.

- Megcsinálom én a többit – mondja. – Te ülj le inkább! – a hangja félelemmel teli. – Ugye… nem haragszol rám? Nem akartam neked rosszat.

- Nem haragszom – ülök le az egyik konyhai székre. Kicsi és kemény, kissé kényelmetlen nekem, de semmi gond. – Te csak jót akartál, de én még sosem fõztem – mondom komolyan, miközben elkezdem bekenegetni a kezem. – A kezemre amúgyis vigyáznom kell, hiszen ha bármi baja történik, nem hegedülhetek többé. Nekem a kezem a munkaeszközöm.

- Sajnálom – suttogja halkan, de megrázom a fejem.

- Nem a te hibád – mondom. – Én egyeztem bele a dologba. De csak hátráltatlak. Inkább nézem, mit csinálsz. Nem nekem való az ilyesmi. Ne haragudj!

- Nem haragszom – mosolyodik el. – Majd megtanítalak fõzni, ha… ha akarod – mondja félénken.

Csak biccentek egyet, hogy rendben. Nézem, ahogy Aoi fõz, közben a kezem kenegetem. Remélem, nem fog bevörösödni, mert akkor mit mondok, mi történt? Hogy leforráztam magam fõzés közben?

- És mit szoktak még csinálni az egyszerû emberek? – kérdem letéve a krémet az asztalra.

- Hát, tévét nézni – mondja vidáman, mire összehúzom a szemeimet. – Nem szereted a tévét?

- Agyrohasztó baromságokkal van tele – morgom. – Elveszik az ember fantáziáját. Én inkább olvasni szoktam, az sokkal jobb. Vagy zenét hallgatni.

- Gondolom csak klasszikust – kuncog halkan.

- Képzeld el, nem. Szeretem a jazzt és a bluest is. Meg a popzene bizonyos változatait – mondom, mire elképedve néz rám. Most mi van? Rosszat mondtam?

Ezután nem sokat beszélünk. Amikor kész az étel, segítek neki megteríteni. Az elképeszt, hogy csak kanál van, meg pálcika. És csak egy kanál. Mivel fogunk enni a leves után? Ezt szóvá is teszem neki.

- Hiányos az étkészleted – mondom. – Kevés evõeszkozöd van, ennyi nem elég.

- Egy hétköznapi ember számára igen – mosolyog. – Itt nem lesz nyolc fogásos ebéd, ahol minden ételt más evõeszközzel kell enni.

Megcsóválom a fejem. Micsoda barbár helyen vagyok. De nem teszem szóvá. Hiszen Aoi segíteni akar nekem, hogy megtudjam, milyen a hétköznapi élet. De ha ilyen sok macerával, fájdalommal és egyébbel jár, lehet, nem is akarok többet tudni róla.

Leülünk, Aoi pedig kiteszi az ételt, majd szed elõbb nekem, majd magának is. Meg tölt nekonk valami italt, amire õ azt mondja, hogy ez kola. Soha életemben nem ittam ilyet, és mikor belekóstolok, furának találom. Édes, cukros, buborékos lötty, de nem olyan borzalmas, mint vártam. Végül enni kezdünk.

Meg kell állapítanom, nem is rossz, és amikor ezt közlöm Aoival, elpirul. Talán beteg? Minek pirul el, nem mondtam semmit, ami miatt el kéne neki.

- Sosem ettem ilyet, de egész finom. Ahhoz képest, hogy olcsó étel – mondom õszintén.

- Akkor jó – mosolyog rám félénken. – Nem tudtam, vajon ízleni fog-e neked, lévén te elég drága ételekhez szoktál. De nekem csak ez van.

- Tudom – mondom. – De képtelen lennék minden nap ilyesmit enni. Mindazonáltal, egyszer ki lehet mindent próbálni – vonok vállat. – Csak más meg ne tudja.

- Miért? – kérdi ártatlanul, pedig szerintem tudja, mire célzok.

- Ha bárki megtudná, hogy nálad jártam, és ilyen ételt ettem, másnap velem lennének tele az újságok. Azt hinnék, lecsúsztam, és ezzel rosszat tennék neked, magamnak, és a szüleimnek is – magyarázom, mire bólint. – Jobb, ha titokban tartjuk, ami köztünk van.

- Köztünk… van…? – ejti ki  a kezébõl a kanalat sápadtan, majd hirtelen elvörösödik.

Nem értem, mit mondtam. De megvonom a vállam, és eszek tovább. Nem is rossz ez a kaja, egészen finom, ahhoz képest, hogy olcsó hozzávalókból készült. Aoi pedig csak ül velem szemben, total döbbenten. Végül rá kell kérdeznem.

- Mi a baj? – kérdem kíváncsian.- Talán rosszat mondtam? Hm, Aoi! Aoi! Válaszolj már! 

- Hát... gondolom... igen... – válaszol zavartan, majd elfordítja a fejét. Zavarban van, ezt ide érzem.

- Remek – válaszolom, miközben leparkol a kocsi. - Akkor holnap fél nyolcra érted jövök.

A sofõr kinyitja az ajtót, õ meg kiszáll, majd rám néz, és meghajol.

- K... Kage-san, nem kell! – néz be riadtan az ablakon, mikor rájön, mit ajánlottam fel. - Biztos van jobb dolga is! Velem ne foglalkozzon!

Azonban nem figyelek rá, hanem intek, hogy indulhatunk. Útközben telefonálok a Bársony Kagylóba, hogy holnap nyolcra asztalt szeretnék foglaltatni. Valamint a legjobb ruhaüzleteket is felhívom, hogy a hétvégén tiszteletemet tenném náluk. Természetesen mindenki ugrik a szavamra, hiszen a Kage név elég jól cseng. Tudom, hogy Aoi nem van ijedve, de ezzel jár, ha az ember velem vacsorázik.

~*~

Korábban érek oda, még nincs fél nyolc. Nem szeretek másokat várakoztatni, és nem szeretem, ha nekem kell várnom. Ahogy beérek a lépcsõházba, egy férfit pillantok meg, amint épp Aoit nyomja a falnak. Még azt is hallom, mit beszélnek.

- Ó, értem én – mondja gúnyosan a férfi. - Most ezt a Kage fickót szereted, mi? - rosszindulatúan nevet fel. - Na és mit gondolsz, mit fog szólni, ha rájön, hogy bele vagy zúgva? Csak nem abban reménykedsz, hogy teljesen rendben lesz neki?

Látom, hogy Aoi küzd, de nem akarok beleavatkozni. Nem az én dolgom, és a fickó el fogja engedni.

- Õ is ugyanúgy undorodni fog tõled, mint mindenki más – mondja a férfi, majd Aoi füléhez hajol, és valamit belesúg, amit nem hallok.

Aztán elengedi, és távozik. Aoi a nyakát tapogatja, majd mikor meglát engem, látom, hogy rémület vesz rajta erõt. Azt hiszem, tudja, hogy hallottam pár dolgot. Végignézek rajta. A fekete cipõ, nadrág, ing, zakó, meg a kötött sál nagyon elegánssá teszik a megjelenését. Ahogy közelebb lépek hozzá, hátrálni kezd, de falba ütközik. Pedig nem akarom bántani. A legtöbb mûvész meleg, ezt mindenki tudja, és én sem vagyok kivétel. Bár az is igaz, hogy bár Aoi igen vonzó fiú, nem vagyok belé szerelmes. Legalábbis még nem. De úgy tûnik, õ vonzódik hozzám, talán ezért is van zavarban a közelségemtõl. Végül odaérek hozzá, és egy zsebkendõt húzok elõ a zsebembõl. Letörlöm a könnyeit, amik idõközben kicsordultak a szemébõl. Nem néznek ki jól.

- Jól vagy? – kérdem végül. Aprót bólint. – Volt szeretõ? – kérdem a férfira utalva, aki bántotta.

- Nem, csak… egy ismerõs… - nyögi ki végül riadtan. – Ön…

- Nem hallottam semmit – mondom. – És ha igen, az sem rám tartozik. Nem szoktam belefolyni mások magánügyeibe. Inkább menj be, és mosd meg az arcod. Tiszta sápadt vagy, a szemed meg vörös. Azt fogják hinni valaki bemosott neked egyet.

Bólint, majd bebotorkál a lakásba. Vajon van még idõm lemondani a foglalást? Mert kétlem, hogy ezek után el kéne mennünk. Ám amikor rákérdezek Aoinál, õ inkább menne. Gondolom, hogy ne okozzon nekem kellemetlenséget. Nekem nem lesz kellemetlenség, de nem akarom, hogy kényszerbõl jöjjön velem. Látom, hogy eléggé sokkolta az elõbbi dolog. Nekem sosem volt részem ilyesmiben, hiszen, soha senki sem mert eddig szemétkedni velem.
Aoi hamar rendbe teszi magát, én meg közben áttetetem a foglalást kilencre. Így van még idõnk arra, amit én akarok most. Nem mondom meg neki, hogy más terveim is vannak, nemcsak a kajálás. Nem, nem akarom megfektetni, nem vagyok ilyen szemét. De talán nem ártana helyrerázni a dolgokat. A kocsiban nem szólunk egymáshoz. Õ valószínûleg azt hiszi, undorodom tõle, pedig nem így van. Most nem lenne értelme beszélni, majd ha már odaértünk, ahová akarok. Õ nem is figyel arra, milyen úti célt adok meg a sofõrnek. Az egyik kedvenc helyemet, ahol jelenleg remélem, nem lesz senki. Aoira nézek, aki teljesen a gondolataiba van mélyedve. Mint aki alszik, csak nyitott szemmel. Azt hiszem, az a fickó a szeretõje lehetett, vagy csak Aoi volt belé szerelmes. Némely ember undorító. Ezért nem kezdek heterókkal.
Végül jó húsz perccel késõbb állunk meg egy tónál. Mikor kiszállunk, Aoi ámulva néz körül. Én a tó partjára lépek, és nemes egyszerûséggel leülök a fûbe. Mikor hátranézek látom, hogy Aoi megütközve néz rám. Na, igen, biztos nem olyannak ismert meg, aki leülne a fûbe. Megpaskolom magam mellett a füvet jelezve, hogy üljön mellém. Õ tétova lépésekkel közeledik, majd leül nem messze tõlem. Nem szólunk egymáshoz egy darabig. A vizet nézem, meg a felette elhúzó denevéreket, akik esti lakomára indulnak. Békés hely, és már sötét van, senki sem jár erre. Aoi bizonytalan, fél tõlem. Én sosem éreztem ilyet, hiszen a legtöbb ismerõsöm és tanárom homoszexuális, én ebben nõttem fel, nekem semmi különbséget nem jelent, ha valaki heteró, vagy homoszexuális.

- Szeretek ide járni – szólalok meg végül, mire Aoi rám néz. – Békés, csendes hely, és ritkán járnak errefelé mások.

- Miért hozott ide? – kérdi megdöbbenve.

- Hogy beszélgessünk – vonok vállat. – Mi másért?

- Mirõl akarna velem beszélgetni? Én nem vagyok elég okos – hajtja le a fejét.

- Alábecsülöd magad – mondom szigorúan. – Szerintem benned több van, mint amit megmutatsz. Talán félsz? Félsz, hogy rájönnek, hogy meleg vagy? – halálra váltan néz rám. – Én is az vagyok. De ebben nincs semmi furcsa. A mûvészek jó része homoszexuális, ez tény. Nem ütközöm meg rajta, Aoi. Neked sem kéne.

- De… én… - hebeg, mire közelebb megyek hozzá.

- Nem kéne félned attól, aki vagy, tudod? – nézek rá komolyan, majd mikor elfordul, megfogom az állát, és a fejét magam felé fordítom. – Nem kell bezárkóznod attól, mert valaki megalázott. Ne félj az érzéseidtõl! Ne akarj más lenni, mint aki vagy, mert a végén elveszíted önmagad.

- Félek – vallja be. – Félek, hogy az emberek mit gondolnak rólam.

- Szard le õket! – legyintek, mire szemei elkerekednek. – Mit érdekel, hogy mások mit gondolnak? Szerinted engem nem mondanak el mindennek a hátam mögött? De nem érdekel, nem fogom hergelni magam amiatt, hogy pár idióta vén fasz mit gondol rólam. Neked sem kéne törõdni vele, hogy mások mit mondanak. Légy önmagad!

Bizonytalan szemekkel néz rám, pedig õ is tudja, hogy amit mondtam, nem újdonság. Csak õ nem képes bevallani saját magának. Nem is tudom milyen indíttatásból, de magamhoz ölelem. Õ meg meglepetten lapul az ölelésemben. Nem tudom, mi van velem. Nem értem magam, de ez a fiú megbabonáz. Aztán lassan az állánál fogva felemelem a fejét, és megcsókolom az ajkait. Érzem, hogy ledermed, ahogy ajkaim ajkaihoz érnek. Nem is tudom, miért teszem, de jó érzés. Talán nemcsak õ táplál irántam érzéseket? Lehetséges, hogy kezdek beleszeretni Aoiba?

- Eh~ - felnyög, mint aki szenved, és valóban elég nyúzottnak tûnik. - Ne mondja ezt Kage-san, én is hallottam, hogy mennyire borzalmas volt - néz rám kétkedõ arccal. Nem fogja fel a lényeget.

- Próbáld meg még egyszer! - szólok rá határozottan. Ha így sír, sosem lesz belõle semmi. - De most úgy, ahogy mutattam.

Nagyokat pislog, bólint, majd újra megpróbálkozik, és most már sokkal jobb. De nem az igazi, és ezt õ is tudja. Attól, hogy le tudja utánozni a hangokat, még nem fogja érezni a zenét, nem fog eggyéválni vele. Bár ehhez évek kellenek, de attól még nem szabad nyámnyilának, félõsnek mutatkoznia. Az ilyen emberek mindig feldühítenek. Aoi azonban olyan más, õt élvezet tanítani. Kár, hogy Kazuya-sensei olyan mogorva, habár ez nem az õ hibája, és nem is Aoi-é.

- Érted már? - nézek rá.

- Igen, de még mindig nem jó - ereszti le a hegedût. El van kenõdve, nem is kéne ránéznem ahhoz, hogy tudjam. - Nekem ez nem megy...

- Addig nem is fog, amíg így állsz hozzá! - szólok rá szigorúan. Nagyot nyel, és kétségbeesetten néz rám. - Ha valóban meg akarsz tanulni hegedülni, akkor nem az önsajnálattal kell kezdened. Gyerünk, próbáld meg még egyszer! - utasítom.

Megint nekilát, de siralmas, ám aztán a hangok kezdenek felismerhetõek lenni, és elismerõen rámosolygok Aoira. Most már sokkal jobb, azt hiszem, kezd ráérezni. Végül fél óra további gyakorlás után végül elengedem azzal, hogy egész jó volt. Kazuya-sensei is visszajön, mire Aoi azonnal a hátam mögé menekül. Fél az öregtõl, amit meg is tudok érteni, mert Kazuya-sensei néha tényleg félelmetes tud lenni, ha akar.

- Nos? - kérdi.

- Kazegawa-san egész jól halad, csak egy bíztatás kell neki - mondom. - Mára azt hiszem elég lesz neki ennyi.

- Akkor holnap ugyanekkor - mondja sensei.

- Igenis, Sensei! - hajol meg Aoi. - Viszontlátásra!

Kioldalazik az ajtón, majd eltûnik. Én még elbeszélgetek Kazuya-sensei-el, elmondja, hogy a jövõ hónapban jó lenne, ha fellépnék az évi rendszeresen megrendezett koncerten, amire én persze igent mondok. Nem is kérdés, hogy részt veszek, hiszen mindig fellépek, és az emberek szeretnek. Na meg persze hogy venné ki magát, ha a Kage-család legifjabb tagja nem venne részt egy ilyen rangos eseményen. Azt hiszem, elhívom rá Aoit is, elvégre ha már ilyen jól összeismerkedtünk, és egész jól halad egy alkalom után, kijár neki egy ilyen esemény. A meghívókat úgyis a héten kapom meg, egyet félreteszek neki, mert van valaki, akit idén ki fogok felejteni. De az illetõ errõl még nem tud. Elköszönök a senseitõl, majd én is távozom.
Nagy meglepetésemre, az elõtérben még ott találom Aoit, aki amint meglát, egyik lábáról a másikra áll. Úgy tûnik, mintha rám várt volna.

- Rám vártál? - kérdem, mire tétován bólint. - Rendben, amúgyis szerettem volna beszélni veled valamirõl.

- Nagyon rossz voltam, igaz? - kérdi ijedt szemekkel, mire megrázom a fejem.

- Errõl szó sincs. Egész ügyes vagy kezdõ létedre, csak nem szabad hagynod, hogy a sikertelenségek letörjenek. Legyen önbizalmad! - mondom. - De most másról van szó - közben elindulunk kifelé. - A jövõ hónapban megrendezik az Éves Jótékonysági Gálaestet, amin én is fellépek. Szeretnélek meghívni. A meghívót természetesen a héten kézhez kapod. De nem kötelezõ jönnöd, ez csak egy meghívás.

- Én... nem is tudom - néz rám bizonytalanul. - Illek én oda? Úgy értem... nem vagyok gazdag és...

- Hagyd már abba! - intem le. - Végre lesz ott egy normális ember is. Ki nem állhatom azokat a gazdag, hájas tökfejeket, akik a jótékonyság álarca alatt ingyen zabálnak, közben meg egész évben szarnak mindenkire, akinek segítségre lenne szüksége! Ez az egész csak arra jó nekik, hogy dicsekedjenek egymás elõtt az új ruhájukkal, nõjükkel, meg a kocsijukkal, meg hogy hány embert sikerült megkopasztaniuk. Undorító bagázs!

- Akkor miért lép fel? - kérdi érdeklõdve.

- Mert nem tehetem meg, hogy nem lépek fel - vallom be. - Nem venné ki magát túl jól, ha a Kage-család tagja nem venne részt a gálán. Nos, eljössz?

- Szívesen veszem a meghívást, de... - ismét tétovázik, majd megáll - nincs megfelelõ ruhám. Gondolom oda elég puccosan kell kiöltözni. És pénzem sincs a meghívóra.

- A meghívót ingyen kapod. Majd kifizetem helyetted. Ami meg a ruhát illeti, majd elviszlek vásárolni, ha lesz idõd - legyintek. - Hazaviszlek, késõ van, és nem szeretném, ha bármi bajod esne.

Bólint. Látom, hogy jólesik neki a dolog, de tudom, hogy kellemetlenül érinti, hogy nem tud magának megfizetni egy ilyen drága belépõt. Nekem nem gond, szívesen segítek neki, és csak most jut eszembe, õ az elsõ ember, akivel így viselkedem. Talán, mert õ teljesen más, mint azok a ficsúrok, akikkel eddig dolgom volt. A sofõröm nyitja az ajtót, majd mikor beülünk be is csukja. Hamarosan indít és már megyünk is. Megadom neki Aoi címét, õ meg csak bólint. Aztán Aoihoz fordulok.

- Nem lenne kedved holnap együtt vacsorázni velem? Hétvégén pedig elmehetünk vásárolni, ha ráérsz - mondom. - Mit szólsz hozzá?

Pár pillanatig csak gondolkodik. Hát igen, elég komoly kérdés, amit a sensei feltett, nem lehet rá hûbelebalázs módjára válaszolni. Végül Aoi megszólal.

- Az igazat megvallva meg szeretném érteni a zenét és a zene által jobban megismerni mit érezhetnek a zenészek, miközben játszanak hangszerükön - mondja mosolyogva. - Tulajdonképpen Kage-san hatására döntöttem úgy, hogy megpróbálkozzak vele. Elõször õt kértem fel rá, hogy tanítson, de túl sok dolga van ezért nem vállalta el - ránéz senseire. - Hálásan köszönöm, hogy elvállalta a tanításom. Kage-san azt mondta nekem, hogy amíg nem ismerem magát a zenét, addig nem fogom tudni jól leírni, ezért meg szeretném ismerni a zenét és... a zene által Kage-sant is - fejezi be.

Mndketten rám néznek, de úgy teszek, mintha nem tett volna rám semmilyen hatást az, amit Aoi mondott. Pedig jólesett, hogy engem is megemlített, de nem szabad, hogy lehulljon az álarcom. Elvárják tõlem, hogy ne legyek puhány, ne mutassam ki az érzelmeimet. Hiszen én vagyok a megközelíthetetlen Kage Junta, a fekete hegedûs, aki mindig érzelemmentes.

Közben elkezdõdik az elõadás. Aoira nézek, és látom, mennyire magával ragadja a zene. Én is élvezem, persze mérsékelten. Hála égnek, itt nem pancserek lépnek fel, hanem igazi zenészek. Mind személyes ismerõsöm, talán majd a hegedûsök némelyikét bemutatom Aoinak. Hiszen Kazuya-sensei nem mindig ér rá, talán Hiroto, vagy Shota esetleg segíthet a kölyöknek felzárkózni. Aoi arca elragadtatást tükröz. Nem sokszor járhat ilyen helyen, és látom, hogy õszintén érdekli a dolog. Ennek módfelett örülök, mert nem szeretném, ha csak azért foglalkozna a zenével, mert muszáj.

Mikor véget ér a koncert,  nem is szólunk egymáshoz, csak elindulunk a lépcsõn. Látom, hogy Aoi még az elõadás  hatása alatt van, és csak akkor szólal meg, mikor már kiértünk az épületbõl.

- Hálásan köszönöm a lehetõséget, hogy itt lehettem! - hajol meg mélyen felém. - Igazán csodálatos koncert volt!

- Örülök, hogy tetszett - bólintok. Ki nem mutatnám, hogy örülök, hogy örül. Még mit nem.

- Kazegawa-san! - szólítja meg Kazuya-sensei. - Jövõhéten szerdán legyen ezen a címen délután öt órakor - a kezébe nyom egy cetlit. - És ne késsen!

- Köszönöm Sensei, úgy lesz! - hajol meg Aoi. Lelkes a szentem, de még nem tudja, milyen kemény az öreg. - Nem fogok késni!

Sensei elköszön, majd elhajt a limuzinjával. Aoi meg csillogó szemekkel néz rám.

- Ígérem, hogy nem fog bennem csalódni! - mosolyog szélesen, majd leint egy közeledõ taxit. Felajánlhatnám neki, hogy hazaviszem, de az túl személyes lenne.  - Most mennem kell. Remélem még találkozunk. Viszlát!

A taxihoz rohan, majd bepattan és mikor elindul, még visszanéz rám. Olyan boldog, és remélem, sensei nem dolgoztatja agyon. Én ismerem, tudom milyen, de félek, Kazuya-sensei hamar letöri a lelkesedését. Viszont mást nem tudok, aki elég jó lenne és hajlandó lenne nekem elintézni ilyesmit.

Végül én is a kocsimhoz sétálok, ahonnan a sofõröm kipattan és nyitja az ajtót. Beszállok, majd intek, hogy indulhatunk.

~*~

A következõ hét szerdán úgy döntök, hogy látogatást teszek a Zeneiskolában, hogy megnézzem, mi van Aoival. Kíváncsi vagyok, vajon hogy bírja Kazuya-senseit, így a napi elfoglaltságaim, és egy könnyû uzsonna után fél hatkor már ott is vagyok az iskolánál. Emlékeket ébreszt bennem ez a hely, hiszen itt tanultam meg hegedûlni, itt tanultam éveken át. Mikor belépek itt is, ott is ismerõsökbe botlok, akik meghajolva köszönnek nekem. Én egy-egy biccentéssel válaszolok nekik. Megengedhetem magamnak, hogy mint az iskola elsõszámú volt diákja, ne igen vegyem õket figyelembe. Mostanában rengeteg ígéretes tehetség is van itt, én pedig idõnként visszajárok, hogy továbbképezzem magam, vagy tanácsot adjak egy-egy diáknak. Vannak kouhai-aim, ami a senpai ellentéte. Így hívjuk a nálunk fiatalabb diákokat, akikkel foglalkozunk. Viszont fogalmam sincs, hogy Kazuya-sensei hol van, így megkérdezem az egyik diákot.

- Mondd, nem tudod, hol van Kazuya-sensei? - kérdem az egyik fiútól, aki amint meglátja, ki szólította meg, egybõl elpirul. - Beszélnem kell vele.

- A... a... háromszázötösben... - hebegi a fiú. - Azt... azt hiszem... tanít.

- Köszönöm! - biccentek, majd a fiút faképnél hagyva egyszerûen továbbindulok.

Tudom, milyen reakciót váltok ki az emberekbõl, hiszen világhíres vagyok, és bárkivel is beszélgetek itt - kivéve a régi ismerõsöket -, mindenki elpirul, vagy elsápad, esetleg megnémul a jelenlétemben. Holott én nem akartam ezt, de úgy tûnik, a hírnevem miatt az emberek azt hiszik, nagyon magamnakvaló vagyok.

Mikor odaérek a terem elé, hallom, hogy valaki nagyon nyúz egy hegedût. Ez csak Aoi lehet, neki van most órája. Aztán hallom is Kazuya-sensei kioktatását.

- Nem jó! Egyáltalán nem így kell fogni azt a hangszert, Kazegawa-san! - a hangja kissé dühös. - Már vagy ötvenszer megmutattam önnek!

- Elnézést, sensei! - hallom Aoi kissé kétségbeesett hangját. - Én igazán igyekszem.

- Az nem elég! Éreznie kell a hangszert! - mondja a sensei.

Szegény Aoi, a sensei tényleg gyötri. Még mielõtt további kioktatásokat kapna, úgy döntök, hogy ideje ennek véget vetnem. Benyitok, mire mindketten rám néznek. Aoi arca vörös, és mintha kínlódna. Kezében egy egyszerû tanulóhegedû. Kazuya-senseien ellenben látszik, hogy mérges. Láttam már igazán dühösnek, remélem, Aoival nem fog ordibálni, mint néhány lánnyal, meg fiúval, akik közül többen sírva rohantak ki a terembõl, vagy lettek rosszul. Még mulattatna is a dolog, ha Aoi arca nem tükrözne rémületet, amikor meglát.

- Jó napot! - hajolok meg. - Beszélhetnék pár percet Kazegawa-sannal?

- Ahogy akarja - mordul fel az öreg. - Talán maga meg tudja neki mutatni, hogy kell helyesen fogni azt a hangszert.

Azzal kivonul. Ránézek Aoira, és látom, hogy nagyon kétségbeesetten néz rám. Na igen, Kazuya-sensei sokszor kegyetlen tud lenni az emberekkel. Odamegyek Aoihoz és szó nélkül rakosgatom az ujjait a megfelelõ helyekre, majd teszem a vonót a megfelelõ helyzetbe. Sóhajtok egyet.

- Ne törõdj vele - vonok vállat. - Mindig ilyen, majd hozzászoksz. Remek zenész, és világhíres lehetne, ha nem lett volna az a balesete tíz éve.

- Baleset? - kérdi Aoi, már valamivel nyugodtabban.

- Igen. Autóbaleset, tíz éve. Megsérült a keze, és nem tud többé hegedülni. Azóta ilyen mogorva pokróc mindenkivel. Velem is ilyen volt, de túl lehet élni - magyarázom. - Csak helyeselj neki, akármit is mond. Na, gyere, megmutatom mit kell csinálni.

Elõveszek egy másik hegedût. A sajátomat nem hoztam, túl drága, hogy csak úgy hurcolgassam. Egy egyszerû kis dallamot kezdek el játszani rajta, majd intek Aoinak, hogy utánozza le. Többé-kevésbé már sikerül neki, de még mindig gyötri a hangszert.

- Ne úgy! - állítom le, mikor már nem bírom.- Ne nyomd rá annyira azt a szerencsétlen vonót, nem szétvágni akarod - mosolyodom el halványan. - De azért a semminél jobb.

Jó sokáig kukán állva méreget, mintha azt találgatná, miért is vagyok itt. Én sem tudom, de felelõsnek érzem magam érte, ha már olyan rondán otthagytam az este. Végül megszólal. Ideje volt már.

- Én izé... Megkínálhatom valamivel? – kérdi, és látom, milyen kínosan érzi magát.

- Egy teát elfogadok – biccentek felé.

Beengedem magam, majd leülök a nappali egyetlen kanapéjára. Nem egy nagy szoba, sosem voltam ekkorkában, de hát ez van. Aoi nem lehet túl gazdag, ezt azonnal láttam, de sose hittem volna, hogy egy ilyen kis lyukban él. Hallom, hogy valamit szöszmötöl a konyhában. Remélem iható löttyöt készít. Mikor bejön, két nagyméretû bögrét látok egy tálcán. Kiscicás bögrék.

- Nem tudom, hány cukorral szokta inni ezért úgy gondoltam... – mondja, de én csak lesek rá. Ki látott már olyat, hogy bögrébõl igya az ember a teát? Nincs valami rendes csészéje?

- Az meg mi? – bökök a cicás bögrékre.

- Bögre – válaszolja, majd hozzáteszi. - Nincs teáskészletem – leteszi az asztalra, majd nekiáll beízesítni az övét. - Remélem nem gond, hogy nem ízesítettem be a teáját – néz rám. - De fogalmam sincs hány cukorral szereti.

Nem szólok semmit. Nekem jutott a fekete cicás bögre. Az övén fehér cica van, ami egy gombolyaggal játszik. Beízesítem a teát, de gyanakodva nézem a löttyöt. Ez nem olyan, mint az otthoni. Fura illata van. Ránézek.

- Mi ez? – kérdem összehúzott szemöldökkel.

- Tea – néz rám megütközve. - Igaz, hogy csak olcsó szárított teafûbõl, de tea és szerintem nagyon is finom – teszi hozzá, mintha meg akarna gyõzni, hogy iható az a lötty a bögrében. Már épp szólalnék meg, amikor megcsörren a telefonja. - Elnézést! – kel fel, és kimegy.

Nem hallom mit beszél, de nem is érdekel. Belekortyolok a teának nevezett valamibe, és nem is olyan rossz. Bár az otthoni rózsateámhoz képest, amit kandiscukorral szoktam beízesíteni, ez gyenge utánzat. Aztán észreveszek valamit az asztalon. Néhány fehér lap, amin valami írás van. Elveszem, és tanulmányozni kezdem. Valamiféle írás, talán egy regény részlete. Nem annyira rossz, de igen kidolgozatlan még. Mint egy vázlat. Remélem, csak az, mert ha ilyet akar kiadni, jobb, ha elássa magát. Hirtelen meghallom a hangját, majd jön vissza. Ránézek, és döbbent tekintetével találom szemben magam, amikor észreveszi kezemben a lapokat. Elvörösödik, látom, hogy nem tud megszólalni. Végül valami hangok hagyják el a száját. Úgy tûnik, kezd magára találni.

-          Az… az ott… - mondja, és a lapokra mutat.

-          Remélem, ez csak egy vázlat – mondom. – Mert regénynek elég silány. Ha ki akarod adni, írd át az egészet – teszem a lapokat az asztalra. – Vagy égesd el.

Letaglózva néz rám, én pedig úgy érzem, megint túllõttem a célon, és bocsánatot kérek. Azt hiszem, megbántottam, így inkább megiszom a teámat és úgy döntök, ideje indulnom.

-          Máris? – kérdi Aoi, és a hangjába mintha enyhe csalódottság vegyülne. – Azt reméltem, marad még egy kicsit. Ugyan nem nagy a lakásom, de…

-          Sajnálom, nekem is dolgom van. Még ma felhívom Kirishima-senseit, hogy mikor tudna fogadni. Talán a jövõ hétre már tud is neked idõpontot adni. De szerezz be egy hegedût. Ha ez nem megy, kölcsön fog adni neked egyet – mondom. – Remélem, jó hasznát fogod venni a tanulásnak.

-          Miért segít nekem? – kérdi. – Hiszen én mindig csak bajt okozok önnek.

-          Azt mondtad, jobb íróvá akarsz válni. Nem ártana ismerned, amirõl írsz. És olvass sokat, az fejleszti az önkifejezést és a fogalmazást is. Amit most írtál, egy gyenge vázlatnak megteszi, de úgy érzem, benned ennél több van – nézek rá komolyan. – Holnap este hivatalos vagyok egy komolyzenei koncertre. Gyere el, ha van kedved. Este hétkor a Zeneakadémia elõtt találkozunk. Viszlát!

Mielõtt még kettõt pisloghatna, én már kívül is vagyok az ajtón. A kocsihoz megyek, majd hazahajtatok, és azonnal felhívom Kirishima senseit, amint otthon vagyok. Hála égnek megteszi nekem a kis szívességet, és ennek fejében nekem minden, a következõ szezonban tartandó koncertemre ingyen kell meghívnom. De ez már természetes, hiszen ilyesmit meg szoktam tenni. Sensei arra is hajlandó, hogy kölcsönadjon egy hegedût is Aoinak. Ennek fejében meghívom másnapra az én költségemre a páholyomba. Amúgyis jobb, ha bemutatom Aoinak, hogy megismerjék egymást.

~*~

Másnap pontosan háromnegyed hétkor érkezem meg a Zeneakadémia elé. Fekete nadrág, fehér ing, fekete mellény, fekete nyakkendõ, és az elmaradhatatlan fekete köpeny van rajtam. Csuklyámat az arcomba húzva lépek ki a kocsiból és indulok a bejárat felé. Már messzirõl kiszúrom Kirishima-senseit. Az öreg, már õsz hajú orvos a bejárat elõtt áll, elegáns sötétbarna nadrágban, fehér ingben, barna felöltõben és barna nyakkendõben. Kezében sétapálca, arra támaszkodik, szabad kezében szivart tart. Már õszes haja szépen megfésülve, szemén vastag keretes szemüveg. Mikor meglát, meghajol.

-          Jó estét, Kage-sama! – mondja.

-          Jó estét, sensei! – viszonzom, és meghajolok. – Örülök, hogy el tudott jönni. Kazegawa-san nemsokára megérkezik.

Még ki sem mondom, már meg is látom, ahogy egy taxi fékez le az Akadémia elõtt, és Aoi száll ki belõle. Igazán kicsípte magát. Világoskék öltöny, vajszínû ing, fehér nyakkendõ, nyakában fekete sál. Meglát, és megilletõdve indul el felénk. Mikor odaér, meghajol.

-          Jó estét, Kage-san! – hajol meg.

-          Jó estét! Õ itt Kirishima Kazuya-sensei – mutatom be neki a senseit. – Sensei, õ itt Kazegawa Aoi, az ön leendõ tanítványa.

-          Nagyon örvendek, Kazegawa-san – szólal meg a sensei mély hangon. – Remélem, jól ki fogunk jönni egymással.

-          Én… én is örvendek – pirul el Aoi.

Sóhajt, majd belekóstol a borba. Úgy tûnik, ízlik neki, mert nem reklamál. Jobb is, mert ha megteszi, most elmegyek. Az ételt is hamar hozzák, talán miattam. Úgy tûnik, a hírnevem megelõzött. Utálom, ha emiatt pattognak nekem. Ahogy leteszik, Aoi egybõl ráveti magát. Milyen modortalan, látszik, hogy hol nõtt fel.

- Jó étvágyat! - hallom vidám hangját, majd mikor megkóstolja az ételt, a szemei könnybe lábadnak. Értetlenül nézek rá. Ennyire jó, vagy ennyire rossz az étel?  - Ehh fohhó! - néz rám, majd mikor lenyeli, hozzáteszi. - De isteni! Nekem általában nincs idõm fõzni, úgyhogy javarészt konzervkaján tengetem a napjaimat, szóval nekem ez most királyi lakoma.

Lesajnáló pillantást vetek rá, jelezve, mennyire lenézem az olyanokat, akik készkaján élnek. Azt csak a szegények eszik, vagy azok, akik nem konyítanak a fõzéshez. Ez a gyerek kétbalkezesebb, mint hittem.

- Tényleg nem tanítana? - kérdi hirtelen, miközben reménykedve pillant rám. Mégis mit gondol ez?

- Nem - hangom rideg. - De elintéztem neked, hogy Kishimoto-sensei tanítson. Méghozzá olcsóbban, mint más diákjait - nyújtom át névjegykártyáját.

- De hát... Tõle hogyan tanulhatnám meg, azt amit magától? - hangjában döbbenet van. Mit gondol ez, hogy én önmagamtól tanultam meg hegedülni? - Tudom, hogy nincs ideje, de így a novellám elveszíti hitelességét... - végül feladja, úgy látom. - Felejtse el! Köszönöm a segítséget! - mosolyodik el szomorúan.

Nem válaszolok. Legyünk már túl ezen az egészen, és hagyjuk egymást békén. Lassan befejezzük a vacsorát, és a bor is elfogy. Ahogy látom, kissé sokat ivott, de remélem nem várja el, hogy haza is fuvarozzam. Na azt már nem! Nem viszek részeg fazonokat a kocsimban. A végén összerókázná a fekete bõrülést.

- Akkor... Én fizetek maga meg eltûnik és soha többé nem látom, igaz? - kérdi, és rám néz. A szemén látom, hogy sokat ivott, talán nem bírja a piát.

- Igen - bólintok komolyan. Minél elõbb hagyom itt, annál jobb.

~*~

Fizet, majd kilépünk az étterembõl. Sofõröm már vár rám, ahogy azt elvártam tõle. Épp szállnék be, amikor megérzem a magamon Aoi kezét. Eltolom, de õ nem ért a szép szóból, szinte már bújik hozzám, és esdekelve néz rám. Be van rúgva, és nem is kicsit.

- Kage-san én... - mondja, mire undorodva nézek rá.  - Kage-san én... megkedveltelek.

Félrelököm a kezét, tekintetem jéghideg, mikor ránézek.

- Részeg vagy! - jelentem ki, majd beülök a kocsiba és elhajtok.

Mégis mit képzel ez magáról? Hogy leissza magát és máris minden szíre-szóra ugrom neki? Nem szeretem a részeg alakokat, vagy akik csak meg akarják magukat dugatni velem. Szánalmas, és remélem, soha többé nem látom.

Mikor hazaérek egybõl a szobámba megyek, majd onnan a fürdõbe. Le akarom mosni magamról az emlékét is. Muszáj! Úgy érzem, bûzlöm az alkoholtól. Mégis... talán tényleg túl durva voltam vele, hogy nem vittem haza, hanem egyszerûen otthagytam. Talán hazavihettem volna. Megrázom a fejem. Nem! Nem szabad rágondolnom. Lerótta az adósságát, kvittek vagyunk, és többé semmi közünk egymáshoz. Még én segítettem neki most is, hogy tanárt találjak neki. De azét kiváncsi vagyok, hogy fog boldogulni. Majd felhívom senseit, hogy tudjam, Aoi hogy halad. Kis híján pofonvágom magam. Felejtsd már el õt, Junta! Õ egy hétköznapi ember, te egy híresség. Úgysem illenétek össze.

~*~

Másnap reggel nagyon korán kelek, alig pirkad, amikor a szemeim kipattannak. Felkelek, és az ablakhoz lépve kinyitom. Vajon mi lehet Aoival? Vajon szerencsésen hazaért, vagy baleset érte? De miért aggódom érte ennyire? Megrázom a fejem. Nem szabad aggódnom az emberek miatt, nem tesz jót nekem. Õ egy más világban él, mint én, nem szabad leereszkednem a fajtájához. Legalábbis ezt tanították. De mégis, valahogy bûntudat gyötör, amiért egyszerûen otthagytam, és úgy bántam vele, holott semmi rosszat nem csinált.
Felöltözöm, majd a zeneterembe megyek, hogy gyakoroljak. De valahogy nem megy jól. Mintha aggódnék amiatt a fiú miatt. De miért is? Hiszen nem is ismerem, semmi közöm hozzá, nem az én dolgom, hogy hazaért-e, vagy esetleg meghalt, vagy baleset érte, vagy akármi. Mégis... valami nem jó, és a zene sem olyan, amilyen szokott lenni.
Végül egy órás hiábavaló gyakorlás után hívom az inasomat.

- Igen, úrfi? - lép be.

- Keresse meg  nekem Kazegawa Aoi címét! - mondom. - Siessen!

- Igenis - hajol meg, majd elmegy.

Valahogy rossz érzésem van, vagy csak a bûntudat bújkál bennem? Mindenesetre, a reggelinél sem vagyok önmagam. Éppen befejezem a reggelit, amikor inasom egy papírt csúsztat elém.

- Megvan Kazegawa-san címe. De, uram, megkérdezhetem...

- Nem! - vágom rá. - Készítse elõ a kocsit! Elmegyek.

- A szülei délre itthon lesznek - mondja.

- Megvárnak - vonok vállat. - Én is mindig várok rájuk.

Nem várva meg a továbbiakat, fogom magam, cipõt és kabátot veszek, majd a kocsihoz sietek. Valami aggodalom kerít hatalmába, amikor beülök. Remélem, a kolyok jól van. Igaz, hogy nem szimpatizálok vele, de azért nem volt szép dolog, hogy otthagytam. Siettetem a sofõrt, aki furán néz rám, de nem szól semmit, amikor odaadom neki a papírt, hogy erre a címre vigyen. Valahol az egyik külvárosban lehet, mert nem ismerõs a hely.

Jó háromnegyed órát tart, mire odaérünk a délelõtti csúcsforgalomban. Hétköznapi ház, afféle panelház lehet, amiben sokan laknak. Nem túl fényûzõ, de nem is néztem volna ki a kölyökbõl, hogy egy palotában lakjon. Bemegyek az ajtón, majd felmegyek a megfelelõ emeletre és becsengetek. Ahogy látom, néhány lakó kibámul és nagyon megnéznek. Fene, nem kellett volna drága ruhát felvennem, de olcsóbbam nincs. Néhány perccel késõbb léptek zajára leszek figyelmes, majd kulcszörgésre és végül az ajtó kinyílik. Aoi meglepett arccal bámul rám.

- Ka... Kage-san... - szólal meg. - Mit keres itt?

- Jó reggelt! - mondom. - Hogy érzed magad? - kérdem.

- Én... jöjjön be! - invitál befelé, és látom, nagyon meg van lepve. Gondolom nem várta, hogy meglátogatom.

Belépek a lakásba és gondosan leveszem a cipõmet, kabátomat. Kapok egy pár papucsot. Szép, tiszta, apró lakás, Aoi egy kanapéra ültet. Csinos, szépen rendben tartott nappali, nem olyan elegáns, mint az én házam, de megjárja.

- Látom, jobban vagy - mondom, mire elvörösödik.

- Én... izé... ami tegnap történt... szóval... - habog, de intek, hogy hagyja abba.

- Részeg voltál - mondom. - Gondoltam megnézem, hogy érzed magad. És bocsánatot is kell kérnem.

- Tõlem? - néz rám hitetlenkedve. - De... hiszen én sértettem meg önt.

- Én sem voltam túl kedves hozzád - mondom. - Hazavihettelek volna, ha részeg vagy, de õszintén szólva, undorodom a részegektõl - vallom be. - Remélem nem haragszol.

Megütközve néz rám. Én is el vagyok képedve magamon, mert eddig soha senkitõl sem kértem elnézést. De ez a fiú teljesen más.

 - Megadna valamilyen telefonos elérhetõséget? - kérdi bizonytalan hangon. - Mert anélkül nehézkesen tudnám értesíteni a helyrõl és az idõrõl - mosolyog. Ez idióta, hogy ennyit vigyorog?

Gondolkodom egy darabig, majd kimérten biccentek. Õ meg veszi elõ a telefonját, és várakozóan néz rám. Kikapom a kezébõl, bepötyögöm a számomat, majd visszaadom  neki, mire ismét úgy vigyorog, mint a tejbetök. Utálom a vigyorgó embereket, a hideg kiráz tõlük. De ez még idióta is, ahogy elnézem, nem vette a lapot, hogy nem szeretném, ha a köreimet zavarná. Nem baj, egyszer kibírom, utána úgysem látom többet.

- Köszönöm. És még egyszer bocs, hogy így magára törtem - kép az ajóhoz. Végre elhúz, már idegesít. - Hát, akkor, viszlát! - int még egy utolsót, majd becsukja az ajtót.

Le kell ülnöm. Nem is hiszem el, hogy belementem ebbe az egészbe. Muszáj lesz innom még egy teát. Csengetek Jirou-sannak, aki hamarosan hozza is nekem a megérdemelt rózsateámat igazi házimézzel. Ez kell nekem. Kivételesen a zeneteremben fogyasztom el a finom italt, miközben egyre a fiún jár az eszem. Miért mentem én ebbe bele? Végülis ez a legkevesebb, ha már majdnem lelökött a lépcsõn, és így valóban kvittek lennénk. És méghogy én tanítsam hegedülni?! Agyfrász! Mintha lenne idõm és kedvem egy zöldfülû kezdõvel bajlódni. Majd keresek neki valami olcsóbb tanárt, de az a gáz, hogy az én tanáraim mind méregdrágák. De biztosan el tudnám intézni a konzervatórium vezetõjével, hogy engedjen az árból, mert én nem fogom kifizetni neki.

A nap további része természetesen gyakorlással telik, de nem bírom kiverni a fejembõl Aoi képét. Fõleg, ahogy áhítattal hallgatta a muzsikámat. Mi tagadás, nagyon jól játszom, tökéletesen, de ez az elsõ alkalom hogy úgy érzem, valóban érdekel valakit az, amit csinálok. Az emberek többnyire a nevem miatt jönnek el egy-egy koncertemre, de õ nem így tett, habár ismeri a nevem. Furcsa fiú, és folyton vigyorog, mint egy idióta. Talán kezd érdekelni?
Megrázom a fejem.

- Junta, idióta vagy! - feddem meg magam. - Õ egy idegen, akinek semmi köze hozzád, neked se hozzá. Verd ki a fejedbõl!

~*~

Másnap éppen az ebédemet fogyasztom, amikor megcsörren a telefonom. Jirou-san már ugrana, hogy felvegye, de leintem. Nem szükséges. Méltóságteljesen teszem le a villát, majd megnézem ki az. Aoi. Nem hittem, hogy ilyen hamar jelentkezik.

- Igen? - szólok bele, mikor felveszem.

- Én vagyok az, Kazegawa Aoi - szól bele. - Azért hívtam, mert... - tétován hallgat. Talán nem tudja, hogy mit mondjon? Ennyire töketlen nem lehet.

- Mikor és hol? - kérdem unottan, hogy végre hamar véget vessek ennek a beszélgetésnek nevezett akárminek. Hála égnek észhez tér, mert már hallom is akadozó, zavart válaszát. Zavarban van? De miért is? 

- A... Khm... Szerda este a Kaze no Tori-ban? - kérdi végül. Ismerem a helyet. Nem túl elegáns, de nem is egy lepukkant kis putri. Középszerû hely, de megteszi. Gondolom nem gazdag a gyerek.

- Hánykor? - kérdem.

- Öööö... Ki... kilenckor? - dadogja.

- Rendben, ott leszek - egyezek bele, majd köszönés nélkül nyomom ki a telefont. - Jirou-san! - fordulok az inasomhoz, aki azonnal meghajol. - Szerdán Kazegawa Aoival vacsorázom a Kaze no Toriban. Készíts ki nekem majd egy megfelelõ ruházatot. Nem szeretnék nagyon kitûnni a tömegbõl.

- Ahogy parancsolja, úrfi! - válaszol inasom. - De biztosan jó ötlet ez? Hiszen nem ismeri.

- Többet úgysem fogom látni, ráadásul zsúfolt helyen leszünk - vonok vállat. - Csak nem fog elrabolni és megerõszakolni - nevetek fel nyersen.

Látom, hogy Jirou-san a fejét rázza, õ nem ért egyet velem. De nem ezért fizetem, hanem azért, hogy megtegye, amire utasítom. És én még mindig nem tudom, hogy ez az egyezség jó ötlet volt-e. Ha mégis próbálkozna, ott van a sofõröm, aki egyben néha a testõröm is. Haruka meg fog védeni, ha utasítom rá.

~*~

Eljön a szerda este, én pedig pontosan hétkor állok neki készülõdni. Gondosan megfürdöm, hajat mosok, majd felöltözöm abba, amit Jirou-san kikészített. Õ ott van, hogy segítsen az öltözködésben, habár nem leszek puccos. Egy egyszerû bézs színû nadrágot veszek fel egy grafitszürke inggel és bézs színû zakóval. Gondolom, ez jó lesz. Lábamra fekete cipõ kerül. Jirou-san arca rosszallást fejez ki, õ azon a véleményen van, hogy csak azonos társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel lenne szabad ismerkednem. Int, hogy a szüleim sem nézik majd jó szemmel, ha tudomást szereznek róla.

- Maga szólni akar nekik? - kérdem egyenesen. - Azt hittem, ön a bizalmasom.

- A bizalmasa, és egyszersmind a testõrei egyike is vagyok, úrfi. Kötelességem figyelmeztetni, hogy nem ismeri Kazegawa-sant, és ez olyan, mintha majdhogynem vakrandira menne - figyelmeztet.

- Vakrandi?! - nevetek szárazon. - Mintha egy ilyen senkivel mennék bárhová is. Igaz is, hová tettem Kishimoto-sensei névjegykártyáját?

Jirou-san szó nélkül nyúl az asztalomra és adja oda  a kártyát. Hála égnek meg tudtam gyõzni Kishimoto Matsuka-senseit, hogy alacsony áron vállalja el Aoi tanítását, habár õ is húzta az orrát az elején. Nem volt ínyére, hogy ne elõkelõ embert oktasson. De hát a pénz nagy úr. Én meg tudok, ha akarok.

Pontosan fél kilencre készen állok, a hajam megfésülve, fekete köpeny fel, csuklya a fejen, és már indulhatok is. Jirou-san kikísér a kocsimig, sofõröm kinyitja az ajtót, én beszállok, majd kisvártatva indulunk is. Valahogy most furán ideges vagyok, pedig nem szokásom idegesnek lenni. Nem értem mi lehet ez az érzés, pedig egyáltalán nem várom a találkozást. Magam sem értem, de a gyomrom összeugrik, ha Aoira gondolok, meg a vacsorára.

Pontosan kilenc órakor érkezünk meg a Kaze no Tori elé. Aoi már a bejáratnál vár, és mikor kiszállok, látom, hogy remeg, kissé zavarban van. Nem mondom el neki, hogy én is, hiszen hogy nézne már ki ha megtudná, a gyomrom nincs rendben.

- Jó... jó estét, Kage-san! - hajol meg Aoi.

- Jó estét! - biccentek méltóságteljesen. - Bemegyünk?

- Ah! Igen, igen, pe... persze - vigyorog zavartan.

Sóhajtok egyet. Na, essünk túl az egészen. Belépünk. Azonnal feltûnik, hogy a hely nem éppen a felsõ tízezernek lett tervezve. Remélem, nem öltöztem túl. Aoin egy fekete nadrág, világoszöld ing és egy barna kabát van. A nyakában csíkos sál. Ez mindig sálat hord? Úristen!
Egy pincér siet felénk, aki egy sarokasztalhoz kísér minket. Hála égnek, így védve vagyunk a tömegtõl, ráadásul kényelmes helyünk van. Leveszem a köpenyem, ami nem szokásom, de kétlem, hogy itt felismernének. Páran megnéznek maguknak, tehát túl vagyok öltözve. Nem baj, nincs nekem olyan ruhám, amiben csak úgy szaladgálni lehet. A pincér hamarosan visszatér, étlapot kapunk.

- Italt parancsolnak? - kérdi.

- Egy jóféle olasz rizlinget, ha tartanak ilyesmit - mondom. - Mondjuk egy 1870-es évjáratot.

- Kitûnõ választás, uram! - a pincér hangjában elismerés csendül. - Legyenek szívesek választani az étlapról, én azonnal hozom a bort. Gondolom vöröset kérnek.

- Pontosan - bólintok. Aoi mellettem csak les. Azt hiszem õ nem ismeri ki magát a borok között.

A pincér eldöcög, én pedig szemrevételezem az étlapot. Van itt minden, bár elég olcsó árban, de hát ez van. Egyszer ezt is ki kell próbálni. Végül egy vaddisznó-szelet mellett döntök burgonyakrokettel és áfonyamártással. Nem lehet rossz, a vaddisznót is szeretem. A pincér hamarosan visszérkezik az üveg borral. Kinyitja, majd tölt nekünk. Megkóstolom, és elégedetten állapítom meg, ezt valóban jóféle itóka. Intek a pincérnek, hogy rendben van, és itthagyhatja az üveget.

- Sikerült választaniuk, uraim? 

- Igen. Én egy vaddisznó-szeletet kérnék burgonyakrokettel és áfonyamártással - mondom.

- Én pedig egy szûzérméket vajban párolt újburgonyával és zöldségkörettel - hallom Aoi válaszát.

- Kitûnõ! Önöknek van ízlésük - helyesel a pincér. - Tessék várakozni, nemsokára kész a vacsora. De ha bármilyen igényük van, csak szóljanak bátran!

- Köszönjük! - biccentek kimérten.

A pincér távozik. Tudom, hogy ez a bók a ruhámnak szól. Látszik, hogy gazdag vagyok, bûzlik rólam a pénz. Sóhajok egyet. Talán ez a vacsora mégsem volt jó ötlet. Egy mozi jobb lett volna. Látom, hogy Aoi részvéttel telve néz rám. Rávillantom a tekintetem. Utálom, ha sajnálnak. Most már kibírom.

- Ka… Kage Junta? – kérdez vissza pár perc után. Nem túl értelmes gyerek, meg kell hagyni. - Ez aztán a megtiszteltetés! – nevet fel zavartan.

Felvonom a szemöldököm. Ez hülye, idióta. Egy senki. Miért kéne vele foglalkoznom.

- Mehetek végre, vagy akarsz még valamit? – kérdem kimérten, hogy vegye már észre magát, mennék.

- Szeretnék beszélni veled – vágja rá, észre sem véve, hogy letegezett, mint egy utolsó kis ficsúrt. Kinek képzeli magát?

- Mirõl? – vetem oda.

- Izé... Szeretnék kérdezni tõled pár dolgot – mondja. Rosszúl kezdõdik. - Tudod épp egy novellát írok, akinek a fõszereplõje egy hegedûmûvész és valljuk be nem sokat tudok a zenemûvészetrõl, ezért jöttem el az operába. Jesszus nem is gondoltam volna legmerészebb álmaimban sem, hogy veled is össze fogok futni – végül megköszörüli a torkát - Lehetne róla szó, hogy...

- Nem! – vágok a szavába. Mit képzel magáról, úgy mégis?

- H-hé! Még ki sem mondtam a kérdést! – fintorog. Kisgyerek még.

-   Nem érdekel – felelem, majd hátat fordítok neki, és elindulok lefelé.

Befejezem a gyakorlást és leeresztem a fekete hegedût. Tökéletesen szól, mint mindig. Anyámék nincsenek itthon, hiszen két hete Bécsben vannak valami fórummal egybekötött hangversenysorozaton. Én kivételesen nem tartottam velük, hiszen túlságosan lefoglal az, hogy tökéletesítsem a tudásom. Fõleg ezt a számot, amit én írtam. Elégedetten nézek végig a fekete Stradivari hegedûn, melyet külön nekem kerestek. A mester legdrágább és legritkább kincse volt, és nekem sikerült megszereznem. Az egyetlen fekete Stradivari hegedû a világon. Én pedig játszhatok rajta. Odalépek az asztalhoz, amin a tok van és óvatosan helyezem le a puha bõrtokban, melyet kifejezetten a hegedûmnek készíttettem. Valódi bõr, nem az a vacak utánzat, amit a piacon lehet kapni potom áron. Ez valódi finom marhabõr, a legjobb fajtából. Épp bezárom a tokot, amikor kopogtatnak.

-          Szabad! – szólok ki, mire nyílik az ajtó és az inasom lép be rajta.

-          Elnézést, hogy zavarni merészelem Kage úrfi, de ön szólt, hogy délután négykor figyelmeztessem önt az esti Operaelõadásra – mondja alázatos hangon, és meghajol.

-          Köszönöm, Jirou-san! – válaszolom. – Készíttesd elõ a fürdõmet és a ruhámat!

-          Igenis, úrfi! – hajol meg ismét és távozik.

Elégedett vagyok. Este Verdi Álarcosbálját adják, amit én nagyon szeretek. A hegedûtokot a kezembe véve megyek fel a szobámba, majd onnan a fürdõbe. A fürdõvíz már vár, és hallom, ahogy inasom bejön a szobámba és kinyitja a szekrényajtót. Semmi kétségem nincs afelõl, hogy mire kijövök, a megfelelõ öltözet ott fog várni az ágyamon.

Levetkõzöm és elmerülök a kellemesen meleg vízben. Az elõadás hétkor kezdõdik, tehát van legalább másfél órám, amit magamra költhetek. Kényelmesen ellazulok és már a következõ darabomat tervezgetem fejben. Bár ennek az újnak sincs még címe. Csak abban reménykedhetem, hogy a jövõ havi Zenei Gálán elõadhatom a saját szerzeményem is. Habár, egy ilyen nagy elõkelõségnek és hírességnek, mint amilyen én vagyok, nem szoktak nemet mondani a szervezõk.

Jó egy óra ázás után szállok ki a kádból és miután a derekam köré tekerek egy puha, bársonysimaságú fekete törülközõt, a szobámba megyek. A ruháim már elõkészítve várnak, ahogy elvártam. Gondolom, a vacsora is készen van, ezért sietek felvenni az elegáns fehér inget, sötétszürke nadrágot és ugyanilyen színû mellényt, valamint frakkot. Operába mindig frakkban megyek, jobban illik az eseményhez. Hajamat megfésülöm és magamhoz veszem hosszú fekete köpenyemet is, amely nélkül el nem hagynám a házat.

~*~

Pontosan hétkor, már a vacsorával a gyomromban robog velem a kocsi az Operaház felé. Az ablakok természetesen kívülrõl sötétítettek, így senki sem lát be. Mikor megérkezünk és a sofõr kinyitja az ajtót, fekete köpenyem csuklyáját mélyen a szemembe húzom. Bérletem van az Operába és természetesen a legjobb páholyt kapom. Ahogy belépek az épületbe, a fõigazgató személyesen köszönt.

-          Jó estét, Kage úrfi! Már nagyon vártuk. Csak egyedül tisztel meg bennünket? – kérdi behízelgõ mosollyal, amitõl a gyomrom is felfordul.

-          Igen – válaszolom tömören és kihúzom magam. – Elvárom, hogy senki ne zavarjon. A darabot szeretném élvezni, nem mindenféle csepûrágók „társaságát” – teszem hozzá kimérten.

-          Ez csak természetes – bólogat és hajlong az ürge, majd azonnal csettint.

A páholyomba érve aztán kényelmesen leveszem magamról a köpenyt, és hátradõlök. Utálom, ha az arcomat bámulják, a csuklya is ezért van mindig rajtam. Az egyik alkalmazott frissítõvel és édességgel kedveskedik, amit hajlandó vagyok elfogadni, ha már idefáradt velük. Pontosan nyolckor pedig felgördül a függöny, és kezdetét veszi az elõadás. Közben a kisfiút már el is felejtem.

~*~

Az elõadás pontosan fél tizenegykor ér véget. Pontosak mint mindig. Kellemes elõadás volt, színvonalas, ahogy én azt el is várom ettõl az intézménytõl. Különben minek támogatnám annyi pénzzel? Felállok és elindulok kifelé. Ezúttal nem várom meg, hogy kísérgessenek, hiszen nem vagyok már gyerek, megy ez nekem egyedül is. A lépcsõ közepén járok – természetesen még a tömeg elõtt -, amikor hirtelen valaki meglök, én pedig nekiesek a korlátnak. Egy rántást érzek a karomnál, ahogy valaki visszahúz, mielõtt leesnék. Ránézek az illetõre. Az elõadás elõtt látott fiú az.

-          Elnézést kérek! Figyelmetlen voltam – szólal meg. Hangja kedves és bûnbánó.

-          El van nézve – biccentek. – Legközelebb figyelj jobban!

Válaszát sem várva veszem le a kezét a karomról, majd egyenes tartással indulok lefelé a lépcsõn. Ám nem teszek többet mint öt lépés, amikor utánam szól.

-          Jóvá tehetném valamivel? – kérdi halkan, mégis jól hallom.

-          Mégis hogy szeretnéd jóvá tenni? – nézek vissza. – Egyáltalán, ki vagy te? Ismerlek?

-          Kazegawa Aoi vagyok – mutatkozik be.

-          Kage Junta – válaszolom méltóságteljesen, mire elkerekednek a szemei.