 Karakter: Mathias Dunkelheit
Megjegyzés: (Elf-társnak)
Remegve, magamat ölelve kucorgok a sötétben. Semmit nem látok, tökéletes feketeség vesz körül. A csend is háborítatlan, néha hallok csak némi kaparászást. Csak az egerek.
Lassan ringatom magam, előre és hátra. Bőrömet a hideg nyaldossa. A levegő hűvös és nyirkos, szinte fojtogat.
Rettegek. Mindennél jobban rettegek. Ki akarok innen jutni, de egyszerűen nincs kiút. Az arcomon langyos könnycseppek folynak végig, nem is tudom, mikor kezdtem el sírni, már észre sem veszem. Régen ment el, tudom, hogy nemsokára újra jönni fog...
Ajkamat harapdálom, vérem fémes íze szétterjed a számban, még jobban felfokozva érzékeimet. A szívem eszeveszetten kalapál, hangosan, gyorsan kapkodom a levegőt.
Kopp.
Megmerevedek. Egy pillanatra még a vér is megszűnik bennem keringeni, uralma alá hajt a páni félelem. Fülelek.
Kopp.
Remegésem fokozódik, sípolva kezdem szedni a levegőt. A szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Könnyeim elemi erővel törnek fel. Neh... neh...! Megint Ő az. Megint lejön. Megint meg fogja tenni velem... gyűlölöm...
Kopp.
Halk, tompa hang, más talán észre se venné, de az én hallásom kiéleződött már. Kiéleződött Rá. Gyűlölöm, mindennél jobban azt az embert. Nem bírom tovább... nem vagyok képes tovább elviselni... meg akarok halni...
Kopp.
Katt.
Hangosan felzokogok. Halk kattanás, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Egy pillanatra megfordul velem a világ, a csontjaimba ivódott rettegéstől ájulásközeli állapotba kerülök.
Fémes nyikorgás hangja, majd vékony fénysugár tör be az abszolút sötétségbe, ezzel szürkés homályba borítva az apró pincét. A csapóajtó felnyílik, majd egy láb sziluettje bontakozik ki, ahogy lassan a létra egyik fokára helyezi azt. Óráknak tűnő pillanat következik, ahogy lomha, ráérős léptekkel leereszkedik a létrán... majd előtűnik végül az arca is. Felém fordul, a szemei eszelősen villannak fel, széles, élveteg vigyor terül el a képén. Bennem akad a levegő.
- Szia Mathias... itt vagyok, hogy újra játszunk...
Felsikoltok.
És a következő pillanatban úgy ülök fel az ágyban, mint aki rugóból lőttek ki.
Csak egy álom... csak egy álom volt...
Körbe pillantok az apró szobában, hogy meggyőzzem magam. A komódon égő kislámpa mindent lágy fénnyel áraszt el. Ez az én lakásom, az én otthonom... már nem a pincében vagyok... annak már vége...
Nyögve temetem arcomat a kezeimbe és engedem, hogy elöntsön a megkönnyebbülés. Egész testemben remegek, a szívem kalapál, kapkodom a levegőt. Hideg verejték ül a bőrömön.
Újabb rémálom... majdnem minden este újra és újra ugyanaz a nóta. Hajszálpontosan ugyanaz az álom, mintha újraélném az akkor történteket. Úgy érzem, lassan de biztosan összeomlok. Ha ez így folytatódik tovább, nem fogom bírni ép ésszel...
Az órára pillantok. Bő egy óra múlva úgyis szólna a vekker, úgyhogy úgy döntök, nem is fekszem vissza. Inkább felkelek, első dolgom, hogy felkattintsak minden lámpát a házban. Rettegek a sötétségből. Férfi létemre képtelen vagyok esténként úgy álomra hajtani a fejem, hogy ne égne a kislámpa a komódon...
Meggyötörten lépek a fürdőbe, ledobálom a ruháimat majd veszek egy zuhanyt. El vagyok keseredve. Talán úgy pszichológust kellene keresnem, mert Mr. White-val már semmire sem megyek. Egy ideje stagnál az állapotom, sőt, mintha csak rosszabbodna, és ő nem tud segíteni...
A gyomromat annyira összehúzta a félelem, hogy még reggelizni sem tudok. Csak iszok egy bögre feketét, felöltözök, aztán indulok a melóba. Talán nem is lesz gond, ha előbb beérek...
*
A nap aránylag nyugalmasan telt. Semmi említésre méltó nem történt. Már csak kevés van hátra a munkaidőmből, mikor megcsörren a telefonom.
- Mathias Dunkelheit.- szólok bele és egy mély, kellemes tónusú férfihang válaszol.
- Üdvözlöm, a nevem Dr. Dominick Scalpel.- mutatkozik be, mire felvonom a szemöldököm. Doktor?
- Miben segíthetek?
- Nos, nemrég behoztak hozzám egy holttestet... szeretném, ha befáradna és beazonosítaná.- tájékoztat, nekem pedig megugrik a szívem. Egy hulla...? Tehát valamelyik hozzátartozóm meghalt...?
- Azonnal megyek.- nyögöm, ő pedig türelmesen bediktálja a címet. Azonnal pakolok, elkéretőzök a főnökömtől, majd sietve a kijelölt hely felé veszem az irányt. Alig húsz perc alatt meg is érkezem a kórházba, ahol aztán a legalsó szintre irányítanak, és mikor meglátom a "Patológia" feliratot, összeszorul a torkom. Mindig is ódzkodtam az ilyen helyektől, egyenest a rosszullét kerülget tőlük.. de fura mód nem a hulláktól félek, hanem azoktól a szűk, sötét helyektől, ahol boncolják őket...
Bekopogok az ajtón, de hosszú percek múltán sem érkezik válasz, így hát benyitok. Valamiféle fura előcsarnokban találom magam, úgy néz ki, mint valami váróterem, vagy mi a szösz. Viszont sehol egy árva lélek. Tanácstalanul körbenézek.
- Hahó!- kiáltok aztán hangosan, hátha meghallja. - Van itt valaki?
- Már vártam.
Majdnem felordítok rémületemben. Az egyik ajtóban valami nagyon fura, ijesztő pasas jelenik meg.
Vagy fél fejjel magasabb nálam, pedig aztán én sem vagyok egy padlócirkáló. Talpig feketében van, és még köpenyén keresztül is kirajzolódnak széles vállai, erős testfelépítése. A tekintetem viszont azonnal a szemeire talál. Nagyon furcsa, élénk szemei vannak, szinte világítanak. Ha tippelnem kellene, kékek lehetnek.
Így, hogy jobban megnézem, egészen jóképű férfi. Karakteres arca van, lágy, mégis férfias vonásokkal. Az állkapcsa markáns, álla kerek, ajkai dúsak. A szemei mandulavágásúak és sötét karikák ülnek alattuk, ahogy tippelem, most az enyémek sem lehetnek különbek. Egészen hosszú, hullámos haja van, sötét árnyalatú, hátul laza copfba fogta.
Valahogy az egész lényéből egyfajta komorság árad.
- Ohh... őőő... jó napot.- nyögöm aztán a kezdeti meghökkentség után, ő pedig biccenve lép felém. Kezéről lehúzza a gumikesztyűt, majd felém nyújtja.
- Mathias Dunkelheit?- kérdi, s én biccentek. Megrázom a kezét, az érintése pedig meglepően lágy és meleg.
- Igen, én vagyok. Miről... vagy... kiről lenne szó?- kérdem zavartan a szavakat keresve. Elképzelésem sincs, ki feküdhet odabent az egyik asztalon kiterítve. A családommal évek óta nem tartom a kapcsolatot, nem tudom, mi lehet velük, más, közelebbi hozzátartozóm pedig nincs.
- Egy bizonyos Frank Moonról.- tájékoztat, a név hallatán pedig még a vér is megszűnik bennem keringeni. Nagyra tágult szemekkel, lesápadva nézek rá, mire csak kérdőn felvonja az egyik szemöldökét. - Tegnap hozták be hozzám, a börtönben szúrták le és azt az információt kaptam, hogy nincsenek hozzátartozói. Az egyetlen név, amit találtam vele kapcsolatban, az Öné volt.- jegyzi meg, én pedig egyre gyorsabban kezdem szedni a levegőt. Lelki szemeim elé bekúszik az öreg arc, melyre ráncokat szőtt az idő. Tökéletesen fel tudom idézni magamban minden részletét. A gusztustalan vigyorát, a rémisztően villogó véreres szemeit...
- Én... én...- nyögöm, majd nagyot nyelek. Le kell nyugodnom. - Semmi közöm ahhoz az emberhez.- jelentem ki végül, magabiztosnak szánt hangon, amelyből csak reszketeg cincogás lesz csak. Furcsán néz rám azokkal a különös szemekkel, majd int, hogy kövessem.
- Minden esetre a segítségét kérném. Meg kellene néznie, hogy valóban róla van-e szó és eldönteni a temetés nemét. Az állam fogja finanszírozni, de magának kell dönteni.- közli, én pedig szorongva, kelletlenül követem. Egy sötét folyosón megyünk végig, bennem pedig nőttön nő a feszültség. Gyűlölöm a sötét, szűk helyeket, márpedig egy pont ilyen.
Végül kinyit valami fém ajtót, és egy egészen apró, hátborzongató szobában lyukadunk ki. Mindent fertőtlenítő szag tölt be, és az egyetlen fényforrás egy közepén elterülő asztal fölött lógó lámpa. Az asztalhoz vezet, ahol minden bizonnyal a test fekszik letakarva. Rám pillant, én pedig a nyelvemre harapok, nehogy fejvesztve kirohanjak innen... majd óvatosan felhajtja a leplet, láthatóvá téve a halott arcot.
Itt fekszik, itt van előttem, és bár holt, engem mégis megrohannak az emlékek. A legborzalmasabb rémképek rohamoznak meg, bennem pedig elszakad valami.
Felkiáltva ugrok hátra, egyenesen nekiütközve valami fém szekrénynek. A tüdőm összeszorul, és ahogy levegőért kapok, szinte sípol. Szaporán kezdek lélegezni, de így is alig kapok levegőt. Reszketni kezdek minden tagomban és elkap a rosszullét, szédülök és émelygek. El kell innen mennem... el kell menekülnöm, különben... különben itt fogok meghalni...
A doki megütközve név rám, és megkerülve az asztalt hozzám lép.
- Minden rendben?
Hangja csak tompán jut el a tudatomig, mintha a víz alatt lennék. Zúg a fülem, a szívem hevesen dobog, a mellkasomba pedig furcsa, kellemetlen érzés fészkeli be magát.
- Vigyen ki innen...- nyögöm halálra rémülten, és bármennyire szeretném, nem tudom elszakítani a tekintetem a halott arctól... - Nem akarom ezt... el kell menekülnöm!- sikoltok fel, majd reszkető tagokkal az ajtó felé vetem magam. Szinte alig tudom irányítani a testem, ezért a fémlapnak csapódok, pánikolva kapok a kilincsért, és ahogy feltárul előttem a folyosó, szinte kiesek a kis helyiségből. Botladozva, bizonytalanul rohanok végig a folyosón, majd ahogy újra kilyukadok a tágas, fényes váróban, megkönnyebbülten rogyok térdre.
Koppanó lépteket hallok, majd kisvártatva karok fonódnak körém, és mire észbe kapok, már egy széken ülök. Ájulás közeli állapotban temetem az arcomat a kezeimbe.
- Vizet...- súgom elakadó lélegzettel, a nyelvem alig akar forogni a számban. Eltűnik, majd alig pár pillanat múlva egy teli pohár tolakszik be a látóterembe. Mohón veszem ki a kezéből, majd egy hajtásra kiiszom a tartalmát, a kellemes hideg folyadék pedig lenyugtatja háborgó gyomromat. Egy pillanatra lehunyom a szemem, majd reszketve mély levegőt veszek. Lassan a testem újra kezd normalizálódni. - Köszönöm.- nyögöm végül, visszaadva a poharat, a doki pedig bólint.
- Most már jobb?- kérdi, és én zaklatottan bólintok.
- Bocsásson meg, én csak... én... bepánikoltam.- magyarázkodom zavartan, némi szégyennel...
|
