Ha tehetném, itt lennék kint egész nap, de apám megköveteli, hogy eleget tegyek az általa kiszabott feladataimnak. Így végül sóhajtva fordulok vissza a ház felé, el-eldobva egy botot Nérónak, Napóleonnak és Batukánnak.
Apám mindig húzza a száját, ha meghallja a kutyák neveit, de nekem tetszett, hogy hírhedt vezetõk neveit adhattam nekik. Rajtam kívül úgyis csak Hideyának fogadnak szót, így mindenki más tartja a távolságot a három testes rottweilertõl.
 

- Hideya… ha végeztél gyere ide – szólok be a házba. Annyira szívesen hozzátenném, hogy kérlek, vagy légy szíves, de apám megtiltotta. Szerinte egy szolgával nem kell így beszélni, márpedig õ Hideyát csak annak gondolja. Én pedig kénytelen vagyok úgy tenni, mintha követném a példáját, annak ellenére, hogy szeretném ha inkább a barátom lenne.
De biztos utál engem, hisz ki akarná kiszolgálni az apja ellenségének fiát, még akkor is, ha erre nevelték.

- Egyszer majd mind szabadulunk ebbõl a ketrecbõl, ugye? – mosolygok rá a kutyákra, az orrukat dörgölve. – Fogunk még úgy sétálni, hogy nem kísér öt testõr…

- Máris megyek! – hangzik bentrõl Hideya hangja, én pedig sóhajtva állok fel a kutyák mellõl, és küldöm õket vissza a helyükre. Senki elõtt se mutathatok gyengeséget, vagy gyengédséget. Gyorsan a teraszra ülök, mintha egész eddig ott lettem volna, meditációba merülve.

- Szeretnék Shogit játszani – jelentem ki, mikor sötéthajú segítõm – sokkal kellemesebb szó, mint a szolga, még ha csak magamban emlegethetem is így – megjelenik. Õ pedig biccent, és visszahátrál a szobába.

- Máris hozom.

- Meg egy zöld teát – kiáltok még utána. Valójában egyáltalán nem szeretnék Shogit játszani, de ez is egy olyan dolog, amit apám elvár tõlem. Szerinte ezzel tanulom meg leginkább a stratégiát.

Hideya hamarosan visszatér a kért dolgokkal, és miután töltött nekem teát, felállítja a játékot a kisasztalon.

Felé fordulok, majd fordítok a táblán, hogy õ kezdjen. Nem vagyok oda a Shogiért, mióta rá vagyok kényszerítve, így ha már muszáj játszanom, legalább a kezdõ lépést átadom. Az általában árulkodó lehet a további stratégiát illetõen.

- Te kezdesz – jelentem ki, õ pedig megadóan biccent. Ugyan úgy nyit, ahogy mindig, de így is át kell gondolnom a lépéseim. Nagyon jó játékos, kiskorunkban is elõbb tanulta meg, mint én, és manapság is megszenvedek a gyõzelemért. A szökõkút ütemes kattogását hallgatva, végül elhatározásra jutok, és lépek.

Lépés követ lépést, és hamarosan elérünk a játék csúcspontjához, itt már nem számít mennyire volt kedvem hozzá eleinte, elkezdtem élvezni. Egymás után hullnak a bábuk, és végül sikerül kiütnöm a királyát, ezzel megnyerve a játékot.
Örvendezni lenne kedvem, de csupán egy szolid mosolyt engedélyezek magamnak, higgadtnak kell látszanom minden esetben.

- Jó játék volt – jelentem ki nyugodt hangon.
- Örülök, hogy játszhattam – feleli, egy apró mosoly, és bólintás kíséretében, majd összeszedi a bábukat.

- A vacsora után rózsafürdõt szeretnék – pillantok rá. Az mindig el tud lazítani.

- Értettem – feleli, továbbra is halványan mosolyogva. Mindig képes így mosolyogni, amiért csodálom, bár néha kíváncsi lennék, mi jár valójában a fejében.

~*~

Ellazulva élvezem a forró, rózsaillatú fürdõt, eltûntetve arcomról a napközben rámerevedett érzéketlenséget. Gyûlölöm a színjátékot, amibe örökségem miatt bele vagyok kényszerítve, de tartozom annyival a klánomnak, hogy elfogadom a rám rótt terheket.
Ilyenkor viszont elengedhetem magam némileg.

- Hideya… mosd meg a hátam – szólok ki neki. Úgyse láthatja a arcomat, így nem kell figyelnem vonásaimra, még ha bent van, akkor se.

- Hai – feleli, és a következõ pillanatban már mögöttem is van. Egy szivacsot márt a vízbe, majd a hátam kezdi dörgölni vele.

- Erõsebben – szólok, hátra se nézve, és behunyt szemmel élvezem. Végül elégnek ítélem, õ pedig némán távozik.

Megfordulok, és még látom csukódni mögötte a fürdõ ajtaját. Csendes, és engedelmes. De vajon mi jár a fejében? Tudja magáról, hogy kicsoda, és miért van itt, legalábbis apám ezt mondta nekem. És annak ellenére, hogy eltûr mindent, mégse tudnám azt mondani, hogy csorbult a büszkesége.
Tényleg csodálom õt, és ha rajtam múlna, megpróbálnék barátkozni vele.
Ám apám a fejemet venné, ha rájönne.
Boldogtalanul sóhajtok fel, majd a medence szélére támaszkodva, karjaimra hajtom a fejem, és lehunyt szemmel ürítem ki a fejem. Nem jó dolog a magány, de én csak egyedül lehetek önmagam…

- Bocchan… Bocchan!
Távolról érkezik az ismerõs hang, tompa ködön keresztül. Ahogy nagy nehezen ráveszem magam, hogy kinyissam a szemem, belehasít a fájdalom a fejembe. Nyöszörögve szorítom újra össze, és kezemmel megdörgölöm az arcom.
Valahogy nehezen mozognak a tagjaim, és fojtogató forróság áraszt el mindenhol. Végül sikerül magamhoz térnem, és ekkor tûnik fel, hogy félig a fürdõ padlóján, félig Hideya ölében fekszem, egy fürdõlepedõbe tekerve.
Elkerekednek a szemeim, és hirtelen ülök fel, ezzel ismét felerõsítve a fájdalmat a fejemben.
- Mi történt? – fordulok Hideya felé, miközben igyekszem helyrerakni vonásaimat. Mintha õ is éppen ezen fáradozna, de talán csak képzelem az õszinte aggodalmat a szemében.
- Vártam, hogy szóljon ha végzett, de nem tette. Túl sok idõ telt el, és mikor szólítottam, nem felelt, így bejöttem engedély nélkül. Valószínûleg elaludt, majd elájult a túlzott melegben – meséli visszafogottan.

Sóhajtva hajtom le a fejem, és cseppet se tiszteletet parancsolóan, szétcsúszott lábakkal ücsörgöm még pár pillanatig a padlón, majd összeszedve magam, feltápászkodom. Magam elõtt összehúzva tartom a törülközõt, és lehunyt szemmel dõlök a falnak.
- Az ablakot, kérlek – szólalok meg, késõn kapva észbe, hogy mi csúszott ki a számon. Nem tértem még eléggé magamhoz azt hiszem. Vissza azonban már nem szívhatom az udvarias formát, és túlzottan jól esett így mondanom ahhoz, hogy kompenzáljam valami rosszal.
- Hai – feleli hezitálás nélkül, és a következõ pillanatban megcsap a kellemes hûvös. Fellélegezve nyitom ki a szemem, és ahogy felsõtestem úgy ahogy megszárad, kibontom felkötött hajam.
- Ne mond el apámnak – pillantok Hideyára, aki kissé elgondolkodónak látszik, de gyorsan magához tér, és bólint.
- Rendben.
Megfordulok, és kisétálok a fürdõbõl, át egyenesen a szobámba. Felkapom a ruhámat, és ledõlök az elõre odakészített futonomra. Sóhajtva temetem arcomat a párnába, és igyekszem róla eltûntetni a pirosságot, amit a helyzet idéz elõ.

Nem is a melegtõl pirulok már, sokkal inkább a gondolattól, hogy milyen helyzetbe kerültem. Az még csak hagyján, hogy elájultam, de Hideyának kellett kihúznia, és utána is beletelt jó sok idõbe, mire rendesen összeszedtem magam.
- Bocchan, kíván még valamit? – érkezik a halk, udvarias kérdés az ajtóból.
- Nem, köszönöm, csak aludni – felelem, félig már az említett állapotban. Még szerencse, hogy minden mást fürdés elõtt elintéztem.
- Jóéjszakát!
- Hm – tõlem már csak ennyire futja, és el is nyom az álom.

~oOo~

Ahogy másnap ébredek, az elsõ ami feltûnik, hogy valaki betakart, én ugyanis este egyszerûen ledõltem mindenestül. Rögtön édesanyám gondoskodása jut róla eszembe, de keserû tényként jut eszembe, hogy õ már hosszú évek óta nem lehet.
Minden bizonnyal Hideya volt, akinek ugyan úgy hálás vagyok, csak éppen hangot nem adhatok érzéseimnek.
- Jó reggelt – hajol meg kissé az említett, mikor egy teával megpakolt tálcával belép a szobámba. Rögtön kihúzom magam, és kidörgölöm az álmosságot a szemembõl.
- Jó reggelt – felelem, elvéve a felém nyújtott bögrét. A tea illata betölti az orrom, és a pillanatra lehunyt szemmel élvezem. Anya ivott mindig zöldteát, és azért szoktam rá én is, mert rá emlékeztet. Ezt persze nem árulhatom el senkinek, egyike számtalan titkomnak.
- Az édesapja kéreti, ha elkészült.
Bólintok, majd félretéve a bögrét, óvatosan felállok, hátha még hatással van rám az este, de úgy tûnik kialudtam, mert gond nélkül jutok el a szekrényemig.

Elõhalászom a ruháimat, de a yukatánál már kénytelen vagyok Hideya segítségét kérni, mert apám elõtt illik a bonyolultabb darabokban megjelenni.
- A kertben várja a reggelivel – szólal meg, mikor kissé tanácstalanul lépek az ajtóhoz. Bólintok, majd mély levegõt véve indulok el a folyosón a megfelelõ irányba, nyomomban Hideyával, és két testõrrel, akik az ajtó elõtt vártak. Minden második kanyarban is álldogálnak apám emberei, nõvéreim szobája felé többen is.
Nem mondom, hogy ez néha nem idegesítõ, és szívesen venném, ha megváltozna az állandó szükségállapotra emlékeztetõ helyzet.
A kertbe érve, rögtön kiszúrom a cseresznyefák alatt felállított asztalt, és arcomat a lehetõ legfegyelmezettebbre varázsolva lépek apám elé.
- Jó reggelt fiam – fogad halvány mosollyal, te tekintetével tüzetesen végigmér. Végül elégedetten dõl hátra a székében, és int a mellette lévõ felé.

- Önnek is, apám – hajolok meg kissé, majd helyet foglalok az utasítása szerint.
- Beszélni szeretnék veled a közelgõ évfordulóról – szólal meg, mélyen a szemembe nézve. Megmerevedek, ahogy tudatosul bennem mirõl beszél, és nagy önfegyelemre van szükségem, hogy ne gyûljenek könnyek a szemembe.
Édesanyám évekkel ezelõtt meghalt, de még ma is ki tud zökkenteni a nyugalmamból elvesztésének emlegetése.
- Igen – préselem ki magamból elfúló hangon, és Hideyának köszönhetem, hogy apámnak ez nem tûnik fel, ugyanis elém rakja a reggelim, és mozgásával egy pillanatra megára tereli apám figyelmét. végül újra felém fordul, de ekkorra már összeszedem magam.

- Ellenségeink azt hiszik, hogy a megemlékezés miatt elgyengülünk, és mint tavaly, úgy minden bizonnyal most is szervezkednek majd – folytatja, én pedig biccentek. Emlékszem, hogy tavaly megpróbáltak végezni a családdal, de fennakadtak a védelmünkön.
- A tavalyi szétzilált, szervezetlen banda volt – jegyzem meg elgondolkodva. – Viszont ha idén mások már tanulnak a hibájukból, gondjaink lehetnek apám! Talán…
- Nem! – vágja rá rögtön, ki se kell mondanom a gondolatom. – Nem halasztjuk el az ünnepséget.
Sóhajtva hajtom le a fejem, de nem szállok vele vitába. Én is mindenkinél jobban szerettem anyámat, de tudom, hogy nem akarná a halálunkat a megemlékezése miatt. Apámmal viszont kár ilyenrõl veszekedni.

- Majd megbeszélünk mindent a gyûlésen részletesebben, most csak figyelmeztetni akartalak – zárja le a beszélgetést, majd feláll, és embereivel távozni készül. – Ma gyakorold a kendót is! – teszi még hozzá, majd elsétál.
Töprengve nézek utána, majd lemondó sóhajjal fordulok vissza a reggelimhez. Nem sok étvágyam maradt, így némi gyümölcsön, és teán kívül, nem eszem mást.
- Jól van? – kérdezi Hideya, a többi érintetlen ételre nézve.
- Jól – felelem tompán, majd mielõtt átgondolhatnám, kicsúszik a számon. – Hiányzik édesanyám, és félek, hogy apám a makacsságával a halálát sietteti.
Hirtelen kapok észbe, és megrázva a fejem, felpattanok. Meglepett tekintetével találom szembe magam, és meg tudom érteni, nem szokásom ilyen nyíltan beszélni az érzéseimrõl, pláne nem megkérdõjelezni apámat.
- Menjünk kendózni! – szólalok meg gyorsan, terelvén a témát. Nem tehetek róla, hogy kezd egyre nehezebb lenni a teher amivel az örökségem jár, ezzel szükségessé téve valakit, akiben megbízhatok, és akire támaszkodhatok.

Izzadtan eresztem le a katanát, amivel az edzést végeztem. Egészen kifáradtam a ma reggeli megerõltetésben, de muszáj karbantartanom magam. Katou a másik oldalon erõsen zilál, hiába, megdolgoztattam ma reggel kiváló és leghûségesebb emberemet. Ránézek, és halvány mosoly fut végig az arcomon. Ilyet se sûrûn látni nálam.

-          Mára elég volt – mondom, mire kiegyenesedik és meghajolunk egymás felé. – Pakoltass el, utána fürödj le! És nézz utána a reggelimnek!

-          Igenis, oyabun! – hajol meg ismét, én pedig elhagyom a gyakorlótermet.

Megizzadtam, de remekül érzem magam, habár egy kis fáradtságot én is érzek. Majd a kellemes, forró zuhany kiáztatja belõlem. A szobámba megyek, majd azon át a fürdõbe. A szobalány már beágyazott, ki is szellõztetett, míg edzeni voltam. Elégedetten nézek körül. Minden a helyén, mintha itt sem jártam volna. Ezt szeretem én, a rendet és tisztaságot. Remélem, ma végre megérkezik a csomag. Expressz szállítást ígértek, tehát ma mindenképpen meg kell kapnom, mert ha nem, nagy balhét rendezek. Egy játékautót rendeltem Katou kisfiának a szülinapjára. Elmehettem volna megvenni is, vagy elszalaszthattam volna valakit, de az olyan snassz, ahogy a szakácsnõm is megjegyezte.

Ledobom a ruháimat, és beállok a jó meleg zuhany alá. Sokáig folyatom magamra a vizet, igyekszem ellazulni és koncentrálni a mai feladataimra. Aztán rájövök, ma teljesen szabad vagyok, és fogalmam sincs, mit is csináljak. Talán hívhatnék pár fiúcskát, hogy szórakoztassanak, vagy elmehetnék kocsikázni egyet. Igen, az talán jó lenne. Hajat is mosok, majd mikor kilépek a zuhany alól, jól megtörülközöm, megszárítom a hajam és kényelmes, itthoni ruhát veszek fel. Egy sima itthoni yukatát. Fekete színû, rajta aranyszínû fõnixmadárral. Semmi extra. Épp végzek, mikor kopognak.

-          Tessék! – szólok ki, mire az ajtóban megjelenik egy szobalány feje.

-          Elnézést uram, de kész a reggeli – mondja halkan, és meghajol.

-          Azonnal megyek – válaszolom.

A lány meghajol, majd távozik. Én még összefogom a hajam, majd kényelmesen lesétálok az étkezõbe. Már meg van terítve, a reggeli pedig pompásan néz ki. Minden elismerésem a szakácsnõnek. Kényelmesen eszem, a falnál néhány lány áll, meg pár fiú a személyzetbõl. Én magam válogattam ki õket még pár éve, és sosem bántam meg eddig. Épp végzek a reggelivel, amikor csengetnek. Kiküldöm Katout, aki pár perc múlva visszajön.

-          Ki volt az? – kérdem.

-          A futárszolgálattól jöttek – mondja. – Ki kéne mennie, mert a srác csak önnek adhatja át. Tudja, alá kell írnia.

-          Megyek – tápászkodom fel. Ehhez nem volt kedvem.

Kedvtelenül követem Katout. Ezek szerint megjött a csomagom. Épp idõben, bár elég korán, mit ne mondjak. Kibattyogok a kapuhoz, Katouval a sarkamban, és amikor odaérek, szó szerint a földbe gyökerezek. Ugyanis ilyen gyönyörû küldöncöt sem láttam még életemben. Gyönyörû, hosszú szõke haja van, csodálotosan szép csokoládébarna szemecskéi, angyali arca, törékeny, vékony teste és nem túl magas termete. Mintás kabátot, kissé viseltes farmert, nyakában citromsárga alapon zöld pettyes sálat és a fején fekete sapkát visel, holott nincs is hideg. Mindenképpen érdekes, és emlékezetes kis teremtés. Ahogy rám néz enyhén elpirul és szégyenlõsen elmosolyodik. Mikor megszólal, hangja mint a cseppentett méz.

-          Jó reggelt! Ön Hiroyama Akihito? – kérdi.

-          Én vagyok – válaszolok. – És te, ki vagy?

-          Baba Ryuichi vagyok az Itazura futárcégtõl – hajol meg. – Csomagot hoztam önnek – veszi ki táskájából a csomagocskát, majd átadja egy papírral együtt. – Háromezer-hatszázhuszöt yen lesz – folytatja. – Itt írja alá – mutat a vonalra.

Leszámolom a pénzt a kezébe, majd aláírom a fuvarlevelet. Amikor visszaadom neki, a kezem szándékosan az övéhez ér, õ pedig mélyen elpirul. Olyan aranyos és zabálnivaló.

-          Köszönöm szépen! – mondom, miután elteszi a papírt.

-          Én köszönöm! – hajol meg. – Viszontlátásra!